A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnöknek az Országgyűlés
által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény
alkotmányellenességének előzetes vizsgálatára irányuló
indítványa tárgyában – Dr. Bragyova András és Dr. Kiss László
alkotmánybírók különvéleményével – meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a hozzátartozók közötti
erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló, az
Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott törvény
1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
A köztársasági elnök az Alkotmány 26. § (4) bekezdése alapján
az Alkotmánybírósághoz fordult és kérte az Országgyűlés által
2008. december 15-ei ülésnapján elfogadott, a hozzátartozók
közötti erőszak miatt alkalmazható távoltartásról szóló törvény
(a továbbiakban: Törvény) egyes rendelkezései
alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát. A köztársasági
elnök a kihirdetésre megküldött törvény 1. § (1) és (5)
bekezdése alkotmányellenességének megállapítását az Alkotmány
55. § (1) bekezdésének, 58. § (1) bekezdésének és 13. § (1)
bekezdésének sérelme miatt kezdeményezte, különös tekintettel
arra, hogy a vizsgálni kért rendelkezések fogalomhasználata túl
széles (így az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő
jogbiztonsági követelményekkel sincs összhangban).
Az indítványozó kifejtette, hogy a magyar jogban a távoltartás
intézményét a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény
138/A-139. §-ai szabályozzák. Az Országgyűlés által elfogadott,
de még ki nem hirdetett Törvény a távoltartatás alkalmazásának
további lehetőségeit tartalmazza: felhatalmazza a rendőrséget
ideiglenes megelőző távoltartás, illetve a polgári eljárásban a
bíróságot megelőző távoltartás elrendelésére.
A köztársasági elnök alkotmányossági érvei szerint az
Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 55. § (1)
bekezdésébe foglalt személyes szabadsághoz való jog valamint az
58. § (1) bekezdésben biztosított mozgásszabadság és
tartózkodási hely szabad megválasztásához való jog szorosan
összetartozó jogok. Ugyanígy egymásra vonatkoztatva
értelmezhető az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az
emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló,
Rómában 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban:
Európai Egyezmény) 5. cikkébe foglalt személyes szabadsághoz
való jog és az Európai Egyezmény 4. Kiegészítő Jegyzőkönyve 2.
cikke szerinti mozgásszabadság is. A személyes szabadság maga
is garantálja a fizikai mozgás szabadságát. A Törvény által
szabályozott távoltartás intézménye ezen alapjogokat
korlátozza, ezért meg kell felelnie az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe foglalt alapjog-korlátozási kritériumoknak, ezen
belül a legenyhébb eszköz elvének. Az indítványozó utal arra,
hogy a Törvény szerinti távoltartás a testi integritáshoz való
jog, a lelki egészség és emberi méltóság védelmét szolgálja. A
magánszemélyek testi integritásának védelme – az Európai
Egyezmény 8. cikke alkalmazása alapján is – kiterjed a családon
belüli erőszak megakadályozására. Az alapjog-korlátozásra
figyelemmel alkotmányossági szempontból ugyanakkor aggályos,
hogy a Törvény vizsgálni kért 1. § (1) bekezdése és 1. § (5)
bekezdése az erőszak fogalmát, és a hozzátartozó fogalmát nem
határozza meg egyértelműen az alábbiak szerint:
A Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének gyanúját
a távoltartás elrendeléséhez, sőt az erőszak fogalmát részben
értelmezhetetlen módon határozza meg, részben pedig túl
szélesen. (Erőszaknak minősíti például a szexuális
önrendelkezést rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető
mulasztást is.) A Törvény értelmében a bántalmazót – a Törvény
1. § (1) bekezdésében definiált – erőszak miatt ideiglenes
megelőző távoltartás címén 72 órára, illetve megelőző
távoltartás során 30 napra az ingatlan elhagyására lehet
kötelezni. Az indítványozó szerint – tekintettel az erőszak
fogalmának túl tág voltára is – ez az alapjog-korlátozás
aránytalanságot eredményez.
Szintén aránytalanságot okoz, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdése
a hozzátartozó fogalmát kitágítja, az 1. § (1) bekezdése
szerinti erőszakot el lehet követni „együttélés nélkül
bensőséges kapcsolatban álló személy” sérelmére is (így a saját
otthon használatának a megtiltása a bensőséges kapcsolatban
álló személy elleni erőszak esetén is alkalmazható). Az
indítványozó úgy véli, hogy a hozzátartozói fogalom-
meghatározás által túl tág az a személyi kör, akit a
távoltartás érinthet.
Az indítványozó végül felveti, hogy a Törvény 1. § (1) és (5)
bekezdéseiben található fogalmak pontatlansága az Alkotmány 13.
§-ába foglalt tulajdonhoz való jog sérelmét is eredményezheti.
A bántalmazóval szemben az ideiglenes megelőző távoltartás és a
távoltartás attól függetlenül alkalmazható, hogy ő a közösen
használt ingatlan tulajdonosa-e vagy sem, ami még önmagában – a
testi integritáshoz való jog védelme miatt – elfogadható, de a
parttalanul tág és részben értelmezhetetlen fogalmak által
elrendelhető távoltartás a tulajdonjog aránytalan korlátozását
eredményezi.
II.
1. Az Alkotmány érintett rendelkezései szerint:
„.2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.
(…)
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
(…)
55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet
szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból
is a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
(…)
58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
területén – törvényben meghatározott esetek kivételével –
megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad
megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország
elhagyásához való jogot is.
(…)
59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a
jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a
magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
2. A Törvény I. Fejezetének „Értelmező rendelkezések” címet
viselő 1. §-a szerint:
„(1) Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó
által a bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az
életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a
testi és lelki egészséget súlyosan és közvetlenül, vagy
rendszeresen, ismétlődő jelleggel veszélyeztető tevékenység,
vagy mulasztás (a továbbiakban: hozzátartozók közötti erőszak).
(2) Bántalmazott az a hozzátartozó, akinek a sérelmére a
hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.
(3) Bántalmazó az a cselekvőképes hozzátartozó, aki a
hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítja, vagy akire
tekintettel a hozzátartozók közötti erőszakot más megvalósítja,
feltéve, hogy ezzel a bántalmazó egyetért.
(4) E törvény alkalmazásával gyermeknek kell tekinteni a
Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Ptk.) 12. §-a szerinti kiskorút.
(5) E törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni a
Ptk. 685. §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat
és hozzátartozókat, valamint a volt házastársat, a volt
élettársat, a volt jegyest, a gondnokot, a gondnokoltat, a
gyámot, a gyámoltat, továbbá együttélés nélkül bensőséges
kapcsolatban álló személyt e kapcsolat fennállása alatt vagy
után.
(6) E törvény alkalmazásában a napokban megállapított határidő
folyamatosságot jelent.”
III.
1.1. A családon belüli erőszak elleni fellépést (illetve ennek
eszközrendszerét) először a nők hátrányos megkülönböztetésével
és a nők elleni erőszak megszüntetésével foglalkozó nemzetközi
dokumentumok érintették. Egyik ilyen első dokumentum, az ENSZ
Közgyűlése által 1979. december 18-án New Yorkban elfogadott, a
nőkkel szembeni diszkrimináció minden formájának
felszámolásáról szóló Egyezmény (ENSZ CEDAW Egyezmény), amelyet
a belső jogba az 1982. évi 10. tvr. hirdetett ki. Az ENSZ CEDAW
Egyezmény definiálta a nők elleni diszkrimináció fogalmát (I.
rész I. cikk), illetve a jogalkotásra vonatkozó ajánlásokat
tett. Így többek között szorgalmazta a férfiak és nők
egyenlőségének alkotmányba iktatását, illetve állami
kötelezettséget arra, hogy: „megfelelő jogszabályokat és más
intézkedéseket fogadnak el, ideértve – szükség esetén – a
szankciókat is, a nőkkel szembeni mindenfajta megkülönböztetés
megtiltása végett” [I. rész 2 a) b) pont]. Az Egyezmény
létrehozta a nőkkel szembeni erőszak felszámolásával foglalkozó
CEDAW Bizottságot, amely több ajánlást fogalmazott meg e
tárgyban.
A családon belüli erőszak megelőzése szempontjából kiemelendő
az ENSZ Közgyűlése által 1993. december 20-án New York-ban
elfogadott a nők elleni erőszak felszámolásáról szóló
Nyilatkozat (az ENSZ Közgyűlés 48/104. számú határozatával
kihirdetett Nyilatkozat). A Nyilatkozat a nők elleni erőszakhoz
sorolja a családon belüli tettleges, lelki és szexuális
erőszakot. A Nyilatkozat jelentősége abban áll, hogy korábban
jobbára a magánszféra körébe sorolt cselekményeket közügynek
tekinti. A Nyilatkozat az államok kötelezettségévé teszi, hogy
igazgatási, polgári jogi és büntetőjogi szankciókat alkossanak
a nők elleni erőszakos cselekmények megelőzésére; jogalkotás
útján is gondoskodni kell arról, hogy a nők ne válhassanak újra
áldozattá; kimondta végül, hogy a családon belüli erőszakról
statisztikát kell készíteni és nyilvánosságra kell hozni.
Az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa Emberi Jogi Bizottsága –
a családon belüli erőszak kezelésére vonatkozóan 1996-ban – ún.
„jogalkotási modellt” mutatott be. A modell – azon túl, hogy
fogalom-meghatározásokkal igyekszik segíteni (az egységes
fellépés felé terelni) a jogalkotási törekvéseket –
kifejezetten szól az ún. „ideiglenes korlátozó végzésről” és a
„védelmi végzésről”. Ezek a jogintézmények már a bántalmazó
távoltartását célozták meg annak a törekvésnek a jegyében, hogy
az elkövetőt adott esetben a családi otthon elhagyására is
kötelezni lehessen.
A nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés minden formájának
kiküszöböléséről szóló, 1979. december 18-án, New Yorkban
elfogadott Egyezmény Kiegészítő Jegyzőkönyvét a 2001. évi LX.
törvény hirdetette ki. A Jegyzőkönyv részes államai – így
Magyarország is – elismerték a Nőkkel Szembeni Hátrányos
Megkülönböztetés Kiküszöbölésével Foglalkozó Bizottság
illetékességét a Jegyzőkönyv 2. cikke szerint benyújtható
egyéni panasz esetén.
Mindezek mellett meg kell említeni a gyermekek jogaival
kapcsolatos ENSZ Egyezményt (a Gyermek jogairól szóló, New
Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményt), amelyek a
gyermekek egészséges fejlődése szempontjából közelítenek az
erőszak felszámolásának szükségességéhez.
1.2. Nemcsak az ENSZ, hanem az Európa Tanács keretei között is
számos dokumentum született a családon belüli erőszak elleni
fellépés tárgyában. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának
1985. évi 4. számú Ajánlása a „családon belüli erőszakról”
címet viseli. Az Ajánlás kiemeli, hogy fel kell hívni a
figyelmet a családon belüli erőszak nagyságrendjére,
komolyságára és jellegzetességeire. Konkrét intézkedési
javaslatokat fogalmaz meg: szolgáltatásokat kell létrehozni az
áldozatok biztonsága érdekében, ugyanakkor az elkövetők számára
rehabilitációs programokat kell kialakítani. Védelmet kell
biztosítani a családon belüli erőszak ügyeiben tanúskodóknak,
illetve kifejezi azt az igényt, hogy az ilyen ügyekkel
foglalkozó nyomozó hatóság, vádhatóság és bíróság részéről
különleges szakértelemmel rendelkező személyek járjanak el.
1992-ben az Európa Tanács felállította a nők és a férfiak
közötti egyenlőséggel foglalkozó bizottságot (CDEG), amely
demonstrálta, hogy az egyenlőség minden területen való
biztosítása prioritásnak minősül az Európa Tanács számára.
Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1450 (2000) számú
Ajánlása a nők elleni erőszak Európában címmel jelent meg. Az
Ajánlás a nők elleni erőszak minden formájának a felszámolását
tűzte céljául, a Közgyűlés a Miniszteri Bizottságnak (e tárgyat
érintően) azt az ajánlást tette, hogy dolgozzon ki egy olyan
programot, amelynek célja – többek között – a családon belüli
erőszak valamennyi formája megtiltásának bevezetése a
jogrendszerekbe; s „a nők számára nagyobb védelem biztosítása,
például olyan rendelkezésekkel, amelyek megtiltják az erőszakos
férj számára a közös lakásba való belépést, és olyan
intézkedésekkel, melyek célja a büntetések és ítéletek
megfelelő módon való végrehajtása.”
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 2002. évi 5. számú
Ajánlása átfogó programot tartalmaz (a jogalkotási
feladatoktól, a média szerepén át, a különböző jogági szankciók
alkalmazásáig) a nők elleni erőszak különböző
megnyilvánulásainak felszámolása érdekében. A családon belüli
erőszak vonatkozásában az Ajánlás hangsúlyt helyez az
„intervenciós programokra” az erőszak elkövetői számára;
feladattá teszi a családon belüli erőszak valamennyi formájának
büntetendővé nyilvánítását; intézkedések megfontolását annak
érdekében, hogy:
— „a rendőrség beléphessen a veszélyeztetett személy lakásába,
őrizetbe vegye az elkövetőt és biztosítsa, hogy az illető
megjelenik a bíróság előtt;”
— „a bíróság – az áldozatok védelmét célzó ideiglenes
intézkedésként – megtilthassa az elkövető számára, hogy az
áldozattal kapcsolatba lépjen, vele kommunikáljon, vagy a
közelébe menjen, hogy bizonyos meghatározott területen
tartózkodjon vagy oda belépjen;” …
Az Ajánlás továbbá hangsúlyt helyez a civil (nem-kormányzati)
szervezetek bevonására a családon belüli erőszak problémájának
kezelésére.
Az Európa Tanács legutóbbi 2008. szeptemberében kelt
összefoglaló jelentése újra nyomatékosítja, hogy a nők elleni
erőszak, azon belüli a családon belüli erőszak elleni fellépés
az emberi jogok védelmében tett intézkedés. (Európa Tanács
keretében felállított munkacsoport jelentése a nők elleni
erőszakról, beleérve a családon belüli erőszakot is;
Strasbourg; 2008. szeptember)
1.3. Megállapítható tehát, hogy a családon belüli erőszakkal
kapcsolatos fellépés nemzetközi dokumentumai a nők elleni
hátrányos megkülönböztetés megszüntetésétől jutottak el a
családon belüli erőszak felszámolásának tárgyáig. Ez utóbbi
immár egy komplex intézkedés-együttest feltételez. Ennek
további elemei, hogy a családon belüli erőszak áldozata bárki –
azaz bármelyik házastárs, gyermek, együtt élő szülő – lehet,
illetve a probléma megoldásának része kell, hogy legyen a másik
fél, a bántalmazó bevonása (adott esetben gyógyítása) is (lásd
a fent említett intervenciós programokat). Rögzítést nyert,
hogy a családon belüli erőszak kezelése a hatóság (rendőrség,
bíróság) részéről speciális felkészülést kíván, azt be kell
építeni a képzésbe. Nagy szerepe van a tájékoztatásnak és a
civil szervezetek bevonásának a konfliktusok kezelésébe,
illetve olyan intézményrendszerre van szükség, ami
„vészhelyzetben azonnal segítséget tud nyújtani”. Maga a
„távoltartás” mint jogintézmény e komplex feltételrendszer
egészébe ágyazva értelmezhető s e feltételrendszer minőségétől
függ annak hatékonysága.
2. Az egyes államok családon belüli erőszakkal – s ezen belül a
távoltartás valamilyen formájával – kapcsolatos jogalkotása
jelentős eltérést mutat, nemcsak a tengerentúl és az európai
államok viszonyában, de az európai államok között is. Mások az
intézkedések bevezetésének kezdeti motívumai is.
2.1. A távoltartás jogintézményének egyik korai előzménye az
amerikai Duluth városban kidolgozott megoldás, amelyet a
későbbiekben több helyen mintának tekintettek (az ún. Duluth
modell). Itt programot dolgoztak ki a Családon Belüli Erőszak
Kezelésére (DAIP), amelynek keretében 1974 és 1979 között
jogalkotással és különböző intézkedések bevezetésével próbáltak
fellépni a családon belüli erőszak ellen. E program a mellett,
hogy igen nagy hangsúlyt helyezett a civil szervezetek
segítségére (pl. 24 órán belül szakembereket küldenek a
bántalmazotthoz), konkrét jogi lépéseket is bevezetett. Így a
rendőrség számára lehetővé tették, hogy a bántalmazót őrizetbe
vegye letartóztatási parancs nélkül is, de a
közigazgatási/rendészeti intézkedésen túl a polgári és
büntetőbírósági intézkedések széles skáláját is felvonultatták
(átmeneti rendelkezések a közös tulajdon használatáról, a
szülői felügyeleti jog gyakorlásáról, vagy büntetőbíróság
próbaidőt, jelentkezési kötelezettséget, kapcsolat-felvételi
tilalmat stb. írhat elő). A modellben a cél az erőszak
megszüntetése és nem pedig a házasság felbontása, ezért
hangsúlyt helyeztek a bántalmazó segítésére, „visszavezetésre”
is (amelyben szintén civil szervezetek vállaltak aktív
szerepet). Az ún. Duluth Modelltörvény szerint „családon belüli
erőszak” családtag, vagy a családhoz tartozó más személy által
elkövetett:
— fizikai bántalmazása családtagnak vagy családhoz tartozó más
személynek, ennek kísérlete;
— a fizikai bántalmazástól való félelem előidézése
családtagban, vagy családhoz tartozó más személyben;
— annak előidézése – erőszakkal, az erőszakkal való
fenyegetőzéssel, vagy kényszerítéssel –, hogy családtag, vagy
családhoz tartozó más személy akarata ellenére szexuális
tevékenységben vegyen részt.
A Duluth Modelltörvény a későbbiekben irányadó volt az Egyesült
Államokban az egyes államok törvényhozása számára, több
államban bevezették a helyi viszonyokhoz igazított
kiegészítésekkel.
2.2. Az európai jogrendszert tekintve megállapítható, hogy
egyrészt a büntetőjog keretében megvalósuló eszközök állnak
rendelkezésre (a távoltartás alkalmazása, mint büntetőjogi
intézkedés), másrészt azonban találhatunk számos más olyan
megoldást is, amely a családon belüli erőszakra komplex – több
jogág által szabályozott – eszközrendszerrel lép fel. A
büntetőjogi eszközök között ki kell emelnünk, hogy több
országban (Portugáliában, Spanyolországban, Lengyelországban,
Szlovákiában) a családon belüli erőszak sui generis
bűncselekmény. Ezekben az esetekben az elkövetési magatartás
(ami általában a fizikai és lelki/pszichikai/mentális
bántalmazás), és a bántalmazotti kört (ami szélesebb ugyan mint
a házastárs és élettárs, de nem megy túl az együtt élő
személyek körén) a büntetőjog által meghatározott. Az eljárás
mind kérelemre, mind hivatalból indulhat.
A komplex intézkedések közül az osztrák törvényt kell kiemelni.
A törvény a távoltartás magyarországi bevezetése kapcsán több
vonatkozásban is mintaként szerepelt. Az osztrák megoldás
lényegében a Duluth-modell szerint felépített megelőzési
rendszeren alapul: a civil szervezetek, rendőrség, a családjogi
bíróság és a büntető igazságszolgáltatás egyaránt szerephez
jutnak. E modellben a távoltartásnak két fázisa van. Az első
fázis a rendőrségnek széles szerepet biztosít: a rendőr
kitilthatja a felet a közös lakásból, illetve a helyszínre való
visszatérést megtilthatja 10 napig. Mivel az alapjogokba való
erőteljes beavatkozásról van szó, ezért a rendőri intézkedés
ellen panasszal lehet élni a közigazgatási tanácsnál, de ettől
függetlenül a rendőr helyszínen hozott intézkedését belső
rendőrségi eljárás révén 48 órán belül kötelező felülvizsgálni
(ennek keretében a tilalmat meg is lehet szüntetni). A második
fázisban a bántalmazott kérheti, hogy a családjogi bíróság
bocsásson ki ideiglenes határozatot, amely az eltiltást további
10 nappal meghosszabbíthatja. Ezen idő alatt lehet kérni
védelmi határozat meghozatalát is, ami három hónapig maradhat
hatályban (védelmi határozat kibocsátása esetén a bántalmazónak
visszatérésre akkor sincs lehetősége, ha a sértett vissza
kívánná fogadni). Bűncselekmény esetén természetesen a
bántalmazó ellen büntetőeljárás indul. Mindezek
kiegészítéseként a bántalmazattak megsegítésére, és a
bántalmazók rehabilitációjára az állam intervenciós központokat
hozott létre.
2.3. A nemzetközi tapasztalok alapján megállapítható, hogy a
családon belüli erőszak kezelése kilépett a magánszféra
köréből, felszámolása közüggyé vált. A jogi szabályozás e
változást, mint tendenciát követi. Ugyanakkor az is látható,
hogy a távoltartással – mint a büntetőjog körén kívül a
rendőrhatóság által elrendelhető kényszerintézkedéssel –
szemben jogi (és jogon túli) aggályok egyaránt
megfogalmazódtak:
— A távoltartás rendőrhatósági elrendelésével kapcsolatban
időről időre felmerül, hogy a személyi szabadságot súlyosan
korlátozza a saját lakás elhagyásának előírása. Az alapjogokba
történő erős beavatkozásról van szó, ezért vagy többlet-
garanciák szükségesek (pl. panasz az elrendelés ellen, bírósági
meghallgatás, a távoltartás kiszámítható idejének pontos
szabályozása), és/vagy az elrendelhetőség okait kell objektív
szempontok szerint meghatározni (pl. életet, testi épséget,
egészséget, vagy a személyi szabadságot sértő bűncselekmény,
vagy az ezzel való fenyegetés elhárítása).
— A gyakorlat által felvetett aggályok szerint a távoltartási
idő elteltét követően az újabb konfliktusok kialakulásának
veszélye még inkább megnőhet; ha intézményesen nem megoldott a
bántalmazó elhelyezése, ez kriminalizáló hatású is lehet; végül
nem zárható ki a távoltartás intézményével való visszaélés (a
válás egyik taktikai eszközévé válhat).
Ezen aggályok miatt a különböző államokban bevezetett
eszközöket illetően nem beszélhetünk egységességről, de a cél –
a nemzetközi dokumentumok által is támogatottan – azonos: az
áldozatokat a jog eszközeivel is védeni kell.
3.1. Magyarországon a partnerbántalmazás elleni fellépés egyik
első dokumentuma a családon belüli erőszak megelőzésére és
hatékony kezelésére irányuló nemzeti stratégia kialakításáról
szóló 45/2003. (IV. 16.) OGY határozat. A határozatban az
Országgyűlés – többek között – felkérte a Kormányt, hogy „az
erre szakosodott társadalmi szervezetek bevonásával 2004.
március 31-ig dolgozza ki és terjessze az Országgyűlés elé az
alábbi törvényjavaslatokat:
a) az ún. »távoltartó rendelkezés« bevezetése a magyar jogba;
b) a családban (együtt élő vagy már szétvált családtagok
között), közös háztartásban, egyéb intim, személyközi
kapcsolaton belül, valamint intézményben együtt élők között
elkövetett erőszak (a továbbiakban: családon belüli erőszak)
eseteiben a bíróságok és a hatóságok előtti eljárásokban soron
kívüliség (gyorsított eljárás) biztosítása;
c) a rendelkezésre álló tanúvédelmi szabályok megerősítése,
illetőleg további tanúvédelmi szabályok megállapítása annak
érdekében, hogy a törvény megfelelő hatékonysággal védje a
családon belüli erőszak áldozatainak, illetőleg, tanúinak a
személyes biztonságát és emberi méltóságát tanúskodásuk
esetén.”
Még ugyanebben az éven az Országgyűlés meghozta a társadalmi
bűnmegelőzés nemzeti stratégiájáról szóló 115/2003. (X. 28.)
OGY határozatot. Az OGY. határozat értelmében törvényalkotási
feladat: „Az ideiglenes (72 órás) és hosszabb tartalmú
»távoltartó« magatartási szabály alkalmazási feltételeinek
megteremtése.” Az OGY határozat a rendőrséggel és a nyomozó
hatóságokkal kapcsolatos részében kiemeli, hogy „A családon
belüli erőszak miatt foganatosított rendőri, hatósági eljárás
keretében indokolt esetben haladéktalanul kezdeményezni kell az
államigazgatási eljárásban megteremtendő a »távolságtartásra«
vonatkozó eljárás megindítását”. Az OGY határozat kifejezetten
a komplex, a több jogágat érintő rendszer megvalósítását
szorgalmazza, továbbá kitér a média és a nem-kormányzati
szervek szerepére is. Ezen OGY határozat végrehajtására adta ki
a Kormány az 1009/2004. (II. 26.) Korm. határozatát a
„társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiája rövid, közép-és
hosszú távú céljainak végrehajtásával kapcsolatos kormányzati
feladatokról” címmel. A Kormányhatározat II/C. pontja a
„családon belüli erőszak megelőzése” kapcsán kilenc pontból
álló intézkedési tervet tartalmaz. A Kormányhatározat a
távoltartás bevezetését tényként kezeli, a II/C. 1. b) pont
értelmében „b) A távoltartással kapcsolatos szabályok
hatálybalépését követően azok érvényesülését feltáró jellegű
elemzésben kell értékelni.”
3.2. Mindezen előzmények után a Kormány 2004. áprilisában
beterjesztette „a családon belüli erőszak miatt alkalmazható
távoltartásról szóló” T/9837. számú törvényjavaslatát. A
törvényjavaslathoz kapcsolódó általános indokolás 3.3. pontja
szerint „A távoltartás bevezetésével a Javaslat főképp az
osztrák tapasztalatokra támaszkodik.” A Javaslat a távoltartás
két módját kívánta bevezetni: az ideiglenes távoltartó
határozat és a távoltartó határozat formájában. Az ideiglenes
távoltartással kapcsolatos eljárást a rendőrség hatáskörébe
utalja, meghosszabbított időtartama sem haladhatja meg a 20
napot. A Javaslat értelmében „távoltartó határozatot” bírósági
eljárásban (mind polgári peres eljárásban, mind
büntetőeljárásban) lehet hozni, ideje maximum hat hónap,
amelyet három hónappal meg lehet hosszabbítani. Mind az
ideiglenes távoltartás, mind a távoltartás szabályai között
szerepel, hogy ha a bántalmazó az elhelyezéséről nem tud
gondoskodni, akkor az állandó lakóhelyéhez, illetve a
tartózkodási helyéhez legközelebb eső hajléktalan személyeket
ellátó intézmények szolgáltatásait veheti igénybe.
A T/9837. számú törvényjavaslat parlamenti vitája elkezdődött,
de a Javaslatból – az azt ért számos bírálat és vita hatására –
nem lett törvény, a Kormány a törvényjavaslatot visszavonta.
3.3. A fentieket követően 2005. novemberében a Kormány
benyújtotta a T/18090. számú törvényjavaslatát a
büntetőeljárásról szóló törvény átfogó módosítására. Az
előterjesztés – szakítva a T/9837. számú javaslat több jogágat
érintő modelljével, csak – a büntetőeljárás szabályain belül
helyezte el a távoltartásra, mint új kényszerintézkedésre
vonatkozó szabályozást. A büntetőeljárásról szóló 1998. évi
XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) módosításáról szóló 2006.
évi LI. törvény – a Be. módosítás keretében – a 2006. július 1-
ével hatályba léptette a Be. új 138/A és 138/B. §-ait,
amelyekben a lakhelyelhagyási tilalom és a házi őrizet mellett
nyert szabályozást a távoltartás jogintézménye. A módosítás nem
alkotott új büntetőjogi tényállást a családon belüli
erőszakról. A törvényhez kapcsolódó indokolás kifejtette, hogy
„A hatályos jogban kimerítően és pontosan szerepelnek azok a
törvényi tényállások, amelyekbe valamennyi családon belül
elkövethető jogsértés beilleszthető. A Büntető Törvénykönyvben
jelenleg huszonhat olyan törvényi tényállás található, amelyek
a fizikai, a pszichikai, a szexuális abúzust, valamint az
elhanyagolást foglalják magukba, és amelyek a családon belüli
emberileg és jogilag elítélhető cselekményeket teljes körűen
felölelik.” A Be. keretében szabályozott – jelenleg is
hatályban lévő – távoltartás tehát büntetőeljárási
kényszerintézkedés (az előzetes letartóztatás alternatívája).
Célja, hogy „az eljárások elhúzódása mellett is megfelelő és
gyors védelmi eszközt biztosítson a sértett részére az eljárás
jogerős befejezése előtt azzal, hogy a bizonyítási eljárás
sikerét elősegíti.” Elrendelésére kizárólag a bíróság jogosult
[138/A. § (4) bekezdés], időtartama 15-30 napig terjedhet [Be.
138. § (1) bekezdése]. A Be. 138/A. § (1) bekezdése a
távoltartás kapcsán alapjogi korlátozásról szól. E szerint:
„138/A. § (1) A távoltartás a terhelt szabad mozgáshoz és a
tartózkodási hely szabad megválasztásához való jogát
korlátozza. A távoltartás hatálya alatt álló terhelt a bíróság
határozatában megállapított szabályok szerint köteles
a) a meghatározott lakást elhagyni, és onnan a bíróság által
meghatározott ideig távol maradni,
b) a meghatározott személytől, illetőleg e személy lakó- és
munkahelyétől, az e személy által látogatott nevelési és
nevelési-oktatási intézménytől, gyógykezelés céljából
rendszeresen látogatott egészségügyi intézménytől,
vallásgyakorlása során rendszeresen látogatott épülettől a
bíróság által meghatározott ideig magát távol tartani,
c) tartózkodni attól, hogy a meghatározott személlyel
közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe lépjen.”
Az elrendelhetőség köre a Be. rendszerében pontosan
meghatározott: a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény
megalapozott gyanújakor … ha megalapozottan feltehető, hogy a
lakókörnyezetben hagyása esetén
„a) a sértett tanú befolyásolásával vagy megfélemlítésével
meghiúsítaná, megnehezítené, vagy veszélyeztetné a bizonyítást,
illetve
b) a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt
véghezvinné, vagy a sértett sérelmére újabb szabadságvesztéssel
büntetendő bűncselekményt követne el.” [138/A. § (2) bekezdés]
Látható, hogy a Be.-ben szabályozott távoltarásnak csak részben
célja a családon belüli erőszak elleni fellépés, e jogintézmény
– ahogy az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom,
vagy a házi őrizet – a büntetőeljárás sikerét szolgálja. A Be.
idézett módosításával párhuzamosan a távoltartás igazgatási
jellegű rendőri intézkedésként való bevezetésére nem került
sor.
Mindennek következtében a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti
stratégiájának végrehajtásáról szóló – jelenleg hatályos –
1035/2008. (V. 30.) Korm. határozatban már nem szerepelnek a
távoltartással kapcsolatos feladatok [szemben az e tárgyban
korábban hatályos fentebb idézett 1009/2004. (II. 26.) Korm.
határozattal, illetve az ezt követő 1036/2005. (IV. 21.) Korm.
és 1016/2007. (III. 20.) Korm. határozatokkal].
A magyar jogrendszerben a távoltartás tehát a büntetőjogi
eszközök körében nyert ez idáig szabályozást.
3.4. Mindezek után 2008. szeptemberében hat országgyűlési
képviselő törvényjavaslatot nyújtott be „a családon belüli
erőszak miatt alkalmazható távoltartásról”. Az Országgyűlés az
önálló képviselői indítványt a T/6306. számú
törvényjavaslatként vette tárgyalásba. A képviselői
indítványhoz tartozó indokolás utal arra, hogy „A távoltartás
bevezetésénél a törvényjavaslat — megegyezően a 2004-ben
benyújtott törvényjavaslattal — főképp az osztrák jogszabályra,
valamint az alkalmazás során felgyűlt tapasztalatokra
támaszkodik.” A törvényjavaslathoz számos módosító javaslat
érkezett, majd az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésnapján
nagy többséggel elfogadta a (címében is módosított) „a
hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható
távoltartásról” szóló törvényt. A köztársasági elnök a Törvényt
nem írta alá, mert megítélése szerint a Törvény egyes
rendelkezései az Alkotmányba ütköznek, ezért az Alkotmány 26. §
(4) bekezdésébe foglalt jogköre alapján az Alkotmánybíróságnak
küldte meg alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára.
IV.
1. A Törvény a távoltartásnak a Be.-ben szabályozott, a
büntetőbíróság által elrendelhető formája mellé a
távoltartásnak két további esetét vezeti be a magyar
jogrendszerbe: a rendőrség által közigazgatási eljárásban
elrendelhető ideiglenes megelőző távoltartást és a polgári
eljárásban a bíróság által elrendelhető megelőző távoltartást.
Ezen eszközökkel (beleértve a büntetőjogi eszközöket is) a
távoltartás intézményének a külföldi megoldásokban ismert
komplex modelljét kívánja a Törvény megvalósítani.
A Törvény 5. § (2) bekezdése értelmében akivel szemben
ideiglenes megelőző távoltartást, illetve megelőző távoltartást
rendeltek el köteles a bántalmazottal közösen használt
ingatlant a használat jogcímétől függetlenül elhagyni és oda az
ideiglenes távoltartó határozatban meghatározott ideig nem
térhet vissza, köteles továbbá magát távol tartani a
bántalmazottól, illetve a határozatban megjelölt más személytől
(jellemzően a gyermeket, illetve a bántalmazott hozzátartozóit
jelenti e személyi kör), és köteles tartózkodni attól, hogy a
bántalmazottal bármilyen formában érintkezésbe lépjen. Tehát a
tiltás mind az ideiglenes megelőző, mind a megelőző távoltartás
esetén két irányú: a közösen használt ingatlantól és az adott
személytől való távoltartást egyaránt jelenti.
A Törvény 6. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző
távoltartást a rendőrség a helyszíni intézkedés során feltárt
körülmény alapján rendelheti el hivatalból vagy a bántalmazott,
illetve a bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója
bejelentése alapján. A rendőrség a Törvény 6. § (5) bekezdése
szerint az ideiglenes megelőző távoltartást 72 órára
foganatosíthatja (a határozatot legkésőbb a bejelentéstől
számított 12 órán belül meg kell hozni). A Törvény 12. § (2)
bekezdése szerint e határozat bírósági felülvizsgálatát lehet
kérni a kézbesítésétől számított három napon belül az illetékes
helyi bíróságtól. A Törvény 12. § (4) bekezdése kimondja, hogy
a bíróság a kérelem beérkezésétől számított három napon belül
dönt.
A Törvény 13. § (1) bekezdése szerint a megelőző távoltartást a
polgári bíróság nemperes eljárásban rendeli el, időtartama – a
16. § (2) bekezdése értelmében – legfeljebb harminc nap. A
bírósági eljárást egyrészt a rendőrség hivatalból kezdeményezi
ha ideiglenes megelőző távoltartást rendelt el [7. § (2)
bekezdés és 14. § (1) bekezdés], másrészt a 14. § (1) bekezdés
második mondata szerint megelőző távoltartás elrendelésére
irányuló bírósági eljárás megindítását a bántalmazott és a
bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója is kérelmezheti.
Mindezek mellett a Törvény a II. fejezetében „A hozzátartozók
közötti erőszak megelőzését szolgáló intézményrendszer és a
jelzési kötelezettség” címmel széleskörű kötelezettséget
fogalmaz meg a hozzátartozói erőszak elleni fellépés
tekintetében (közoktatási intézmények, gyámhatóság, ügyészség,
bíróság, pártfogói felügyeleti szolgálat stb. részére), illetve
az ún. családvédelmi koordinációért felelős szervnek számos
egyéb feladatot (tájékoztatás, bántalmazó, bántalmazott
meghallgatása stb.) ír elő.
2. A törvény a hozzátartozók közötti erőszak miatt történő
fellépést szabályozza, célja – ahogy az eredeti
törvényjavaslathoz kapcsolt indokolásban szerepel –: „A Magyar
Országgyűlésnek, a törvényhozásnak a felelőssége, hogy hatékony
és megfelelő jogszabályi védelmet nyújtson az ártatlan
áldozatoknak”. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a
hozzátartozók közötti erőszak megakadályozása, mint
törvényhozói cél alkotmányossági szempontból igazolható: az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe foglalt élethez való jog és az
emberi méltósághoz való jog védelme, az emberi méltóságból is
következő testi integritáshoz való jog illetve az Alkotmány
70/D. §-a szerinti lelki egészség védelme az Alkotmányból
fakadó állami kötelezettség. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése a
kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát külön ki is
mondja. Az állam nem lehet tétlen e jogokat fenyegető
élethelyzeteket illetően, a jogalkotás eszközével és a
szabályozott közhatalmi tevékenység egyéb formáival fel kell
lépnie az olyan erőszakkal szemben, amely a fenti alapjogokat
sérti, történjen az a magánszférában (családon belül,
hozzátartozók között), vagy azon kívül. A magánszféra
védelmének hagyományos érveit a 36/2005. (X. 5.) AB határozat
úgy foglalta össze, hogy a magánszféra lényegi fogalmi eleme,
hogy az érintett akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak
be, illetőleg be se tekinthessenek (ABH 2005, 390, 400.). Mivel
az erőszak tényével a probléma kihat a magánszféra viszonyaira,
az alapjogoknak a magánszférán belüli érvényesülésére, ezért
ebben az esetben a magánszférába történő állami beavatkozás
végső soron a magánélet – adott esetben a család, illetve a
családtagok alapvető jogainak – védelmét szolgálja.
Az Alkotmány 8. § (1) bekezdése értelmében az állam nemcsak
elismeri, hanem védeni is köteles az alapjogokat. Tehát az
állam nemcsak tartózkodni köteles attól, hogy az alapjogokat ne
sértse meg, hanem pozitív intézkedésekkel elő is kell
mozdítania az alapjogok érvényesülését. Ez az állam
alapjogvédelmi és intézményvédelmi kötelezettsége. Vonatkozik
az objektív intézményvédelem a család védelmére, de a fentebb
említettek szerint az élet és testi épség védelmére is, azaz
összességében olyan szabályok meghozatalára, intézkedések
megtételére, amelyek kifejezik, hogy az állam a családon belüli
erőszak elleni fellépést –alapjogvédelmi kötelezettségét – az
Alkotmány 8. § (1) bekezdése körébe tartozónak tekinti. Az élet
védelmével összefüggésben már a 64/1991. (XII. 17.) AB
határozat kifejtette, hogy „az élethez való jog objektív
oldalából ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége
következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne
sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és
szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a
kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében,
hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez
utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni
alanyi jogok védelmének összeadása; »az emberi élet« általában
– következésképp az emberi élet mint érték – a védelem tárgya.”
(ABH 1991, 297, 303.) A közvetlen erőszak elleni állami
fellépés (illetve az olyan fenyegetés elleni szankció, amely
erőszakot vált ki) alkotmányossági szempontból elfogadható volt
a közösség elleni izgatással kapcsolatos döntésekben [a
30/1992. (V. 26.) AB határozattól (ABH 1992, 167.) a 95/2008.
(VII. 3.) AB határozatig (ABK 2008. június 900.)]. Az Alkotmány
8. § (1) bekezdésének jelen ügyben való értelmezése
szempontjából az Alkotmánybíróság arra az álláspontra
helyezkedett, hogy az állam az Alkotmány e rendelkezéséből
eredő védelmi feladatának tesz eleget, amikor fel kíván lépni
az erőszak egy speciális formája, a családon belüli erőszak
ellen. Maga a fentebb bemutatott nemzetközi jogfejlődés is a
fellépés szükségessége irányába mutat. Alátámasztja mindezt –
az indítványozó által is hivatkozott – az Emberi Jogok Európai
Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) 2008. június 12-én hozott
döntése a Bevacqua és fia kontra Bulgária ügyben, amelyben a
bíróság világossá tette, hogy az Európai Egyezmény 8. cikkében
foglalt, a magán és a családi élet tiszteletben tartásához való
jog pozitív állami kötelezettséget keletkeztethet az erőszak
megakadályozást célzó jogi környezet megalkotására. E döntésben
a Bíróság először foglalt állást a családon belüli erőszak
elleni fellépés tekintetében, világosan kifejezve, hogy a
családon belüli erőszak az emberi jogok elleni erőszak is
egyben. Ezt a tézist a Bíróság a 2009. március 5-én hozott
Sandra Jankovic kontra Horvátország ügyben hozott ítéletének 44-
45. §-aiban is megerősítette.
Figyelembe véve tehát, hogy az életet, testi-lelki egészséget,
emberi méltóságot fenyegető családon belüli erőszak esetén az
államnak az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből eredő
intézményvédelmi kötelezettsége a fellépés, az Alkotmánybíróság
úgy ítélte meg, hogy az államnak lehetősége van alapjog-
korlátozásra az erőszak elleni fellépés (a cél elérése)
érdekében.
Jelen ügyben az állam e célt a távoltartás jogintézményének – a
Be.-hez képest – további jogágakban történő bevezetésével
kívánja elérni. Az alkotmányossági vizsgálat tárgya, hogy sérti-
e a személyes szabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely
szabad megválasztását és a mozgásszabadságot a Törvény 1. § (1)
és (5) bekezdése, amely meghatározza, hogy kivel szemben és
milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás.
3. Az alapjog-korlátozás alkotmányosságát illetően – az
Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve – a 30/1992. (V. 26.)
AB határozat megállapította: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog
korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság
védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték
védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik
alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél
érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az
arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és
az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során
köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha
az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a
korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.”
(ABH 1992, 167, 172.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a személyes szabadsághoz való
jog elsősorban – de nem kizárólag – a büntetőjogi
kényszerintézkedések alkalmazásával összefüggésben nyert
tartalmat. A vonatkozó határozatok szerint a személyes
szabadságtól való megfosztás csak szigorú garanciák egyidejű
érvényesülése mellett alkotmányos [lásd pl. 66/1991. (XII. 21.)
AB határozatot ABH 1991, 342, 347.]. Az utóbbi döntések közül:
a 104/2007. (XII. 13.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
alkotmányellenesnek ítélte a rendzavarás miatt a tárgyalásról
való kiutasítás napján történő (rövid ideig tartó) őrizetbe
vételt is. Megállapította, hogy az adott cél a személyi
szabadság korlátozása nélkül is elérhető: „Az eljárási
szankcióként alkalmazható őrizetbe vétellel elérni kívánt célok
más intézkedésekkel minden esetben közvetlenül megvalósíthatók.
A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította,
hogy a támadott rendelkezés az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében
meghatározott alapjogot korlátozó szükségtelen eszköz.” (ABH
2007, 880, 888.) Az 1/2008. (I. 11.) AB határozatban pedig az
Alkotmánybíróság a szabálysértési eljárás során alkalmazható
elzárást – mint személyi szabadságtól való megfosztást –
vizsgálta. A határozat többek között megállapította, hogy: „…
Sem a pénzbírságot kiszabó közigazgatási szabálysértési
határozat, sem a pénzbírságot közérdekű munkára átváltoztató
határozat, sem a helyszíni bírságolást tartalmazó intézkedés
nem lehet alapja a személyi szabadság korlátozásának. Arra csak
és kizárólag a bíróság döntése nyomán kerülhet sor. A bíróság e
döntését nem hozhatja meg az érintett meghallgatása, azaz
»tárgyalás nélkül«”… (ABK 2008, január 4, 11.).
Jelen ügyben megállapítható, hogy a Törvény útján bevezetett, a
rendőrség és a polgári bíróság által alkalmazható távoltartás
nem fosztja meg az érintettet a személyi szabadságától oly
módon, ahogy pl. az előzetes letartóztatás vagy az őrizetbe
vétel. Az Alkotmánybíróság azonban az Alkotmány 55. § (1)
bekezdését más alapjogokkal együtt is értelmezte. A 36/2000.
(X. 27.) AB határozata szerint az Alkotmány 55. § (1)
bekezdésbe foglalt személyes szabadsághoz való jog az Alkotmány
58. § (1) bekezdése szerinti mozgásszabadsággal, és a
tartózkodási hely szabad megválasztásának jogával együtt is
értelmezhető. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése érdemben
felhívható valamennyi – nemcsak a büntetőjog körében
szabályozott – mozgást és a helyváltoztatást is korlátozó
jogszabály alkotmányossági megítéléséhez. (ABH 2000, 241, 272.)
Az Alkotmánybíróság egy másik döntésében az Alkotmány 55. § (1)
bekezdése alapján megállapította, hogy a közterület-felügyelő
ún. „feltartóztatási joga” sérti a személyi szabadságot, a
korlátozás súlya nem áll arányban az elérni kívánt céllal. A
határozat rámutatott, hogy „alkotmányos cél elérése érdekében a
személyi szabadság szükséges és ezen túlmenően arányos törvényi
korlátozására általában akkor kerülhet sor, ha azt a
korlátozással érintett személy jogsértő magatartása vagy
cselekménye, illetőleg kényszerítő ok vagy nyomós közérdek
alátámasztja, illetve indokolja. Ilyen feltételek hiányában az
Alkotmánybíróság az alapjog korlátozását általában
alkotmányellenesnek minősíti.” [13/2003. (IV. 9.) AB határozat
ABH 2003, 197, 204.]
Megállapítható tehát, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdése
nemcsak az ott meghatározott személyi szabadságtól való
megfosztásra vonatkozik, hanem – az Alkotmány 8. § (2)
bekezdésébe foglalt, az alapjogok korlátozására vonatkozó
szabály figyelembe vételével – a személyi szabadságot (a
megfosztástól enyhébb módon) korlátozó rendelkezések esetén is
irányadó. A személyi szabadság alkotmányos biztosítékai közé
tartozik – a büntetőjogi garanciákon túl – a mozgásszabadság, a
tartózkodási hely megválasztásának szabadsága és a magánlakás
sérthetetlensége is.
A Törvény által bevezetett távoltartás alapjogokat korlátoz.
Ezt maga a Törvény mondja ki, az 5. § (1) bekezdése értelmében:
„Az ideiglenes megelőző távoltartás, valamint a megelőző
távoltartás átmenetileg korlátozza a bántalmazó tartózkodási
szabadságát, a tartózkodási hely szabad megválasztásának jogát,
szülői felügyeleti jogát, valamint a gyermekével való
kapcsolattartás jogát”. Az Alkotmány 58. § (1) bekezdése
szerint: „Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország
területén – törvényben meghatározott esetek kivételével –
megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad
megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország
elhagyásához való jogot is.” Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése
szerint pedig „mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi
biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a
törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”
A Törvény értelmében, ha az ideiglenes megelőző és megelőző
távoltartás alkalmazásra kerül, a bántalmazó a közös használatú
lakást, a lakókörnyezetét köteles elhagyni. Jelen ügyben tehát
a személyi szabadság biztosítékának is tekinthető
helyváltoztatási és mozgásszabadság abban az összefüggésben
esik korlátozás alá, hogy a távoltartás hatálya alatt álló
személy a „magánszférájától” van eltiltva, lakókörnyezetébe nem
térhet vissza. (A lakókörnyezet elhagyása egyben azt is
jelenti, hogy adott esetben az életviteléhez szükséges
eszközöket is nélkülözni kényszerül.)
Az Alkotmánybíróság által eddig megállapítottak szerint tehát a
Törvényben szabályozott ideiglenes megelőző távoltartás és a
megelőző távoltartás a bántalmazott élethez és az emberi
méltósághoz való jogát, a testi-lelki integritását védi. Az
erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód ad okot
az állami fellépésre, amelynek során az érintett (a bántalmazó)
alapjogai korlátozás alá esnek. Az egyes korlátozó
rendelkezések az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján csak
akkor fogadhatók el alkotmányosnak, ha az általuk elérni kívánt
és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás
szükségszerű és arányos. Az Alkotmánybíróság – a fentiek
szerint – úgy foglalt állást, hogy a Törvény által
meghatározott cél eléréséhez szükséges szabályozás
alkotmányossági szempontból nem vitatható. Az Alkotmánybíróság
gyakorlata szerint az alapjog-korlátozás arányossága
értékeléséhez pedig hozzátartozik, hogy a korlátozás folytán
esetleg bekövetkező és eleve ki nem küszöbölhető sérelmek
elfogadható mérvű enyhítésére garanciák legyenek, illetve, hogy
a korlátozás csak akkor valósuljon meg és csak oly módon
(azokkal szemben) amely az adott cél eléréséhez
elengedhetetlen. A Törvényben szabályozott alapjog-korlátozás –
az indítvány szerint – annak tükrében vizsgálandó, hogy a
Törvény 1. § (1) és (5) bekezdésben meghatározott fogalmak (a
jogintézmény működésének alapjait jelentő erőszak és a
hozzátartozó fogalma) nem engednek-e túl tág, az elérendő célon
kívül eső alkalmazási lehetőséget.
4.1. A Törvény 1. § (1) bekezdése határozza meg az erőszak
fogalmát. E fogalom-meghatározás a törvény egészének
alkalmazására kihat, hiszen az e rendelkezésben foglalt erőszak
megvalósulása esetén lehetséges a fellépés: az itt
meghatározott erőszak az a magatartás amely alapján a rendőrség
ideiglenes megelőző távoltartást, a bíróság pedig megelőző
távoltartást rendelhet el. Az 1. § (1) bekezdés értelmében:
„Hozzátartozók közötti erőszaknak minősül a bántalmazó által a
bántalmazott sérelmére megvalósított, a méltóságot, az életet,
a szexuális önrendelkezéshez való jogot, továbbá a testi és
lelki egészséget súlyosan és közvetlenül, vagy rendszeresen,
ismétlődő jelleggel veszélyeztető tevékenység, vagy mulasztás
(a továbbiakban: hozzátartozók közötti erőszak).” E fogalom
nemcsak a közvetlenül és súlyosan fenyegető veszély esetén
teszi lehetővé a fellépést, hanem akkor is, ha a veszélyeztetés
rendszeresen, ismétlődő jelleggel történik. A Törvény 6. § (3)
bekezdése a rendőrségi intézkedés során vizsgálandó
szempontokat, a 16. § (1) bekezdése pedig a bíróság által
figyelembe veendő körülményeket határozza meg, közel azonos
módon. A Törvény 6. § (3) bekezdése értelmében „A rendőrség az
ideiglenes megelőző távoltartást akkor rendeli el, ha az eset
összes körülményéből így különösen a bántalmazó és a
bántalmazott által előadott tényekből, a hozzátartozók közötti
erőszak helyszínéből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló
jelekből, a bántalmazó és a bántalmazott magatartásából és
egymáshoz való viszonyából a hozzátartozók közötti erőszak
elkövetésére megalapozottan lehet következtetni.” A 16. § (1)
bekezdés pedig azt mondja, hogy „A megelőző távoltartást a
bíróság akkor rendeli el, ha az eset összes körülményéből így
különösen a bántalmazó és a bántalmazott által előadott
tényekből, a hozzátartozók közötti erőszakra utaló jelekből, a
bántalmazó és a bántalmazott magatartásából és viszonyából a
hozzátartozók közötti erőszak elkövetésére megalapozottan lehet
következtetni.” A Törvény 6. § (3) bekezdése és 16. § (1)
bekezdése tehát az intézkedés okaként az erőszakot jelöli meg
(erőszak helyszíne, erőszakra utaló jelek, erőszak elkövetése),
az erőszak fogalma pedig a Törvény 1. § (1) bekezdése által
meghatározott.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az életet, a testi lelki
egészséget, a szexuális önrendelkezést súlyosan és közvetlenül
veszélyeztető tevékenységekre (az erőszak ezen formájára) a
Törvény 6. § (3) bekezdése és 16. § (1) bekezdése alkalmazása
során megalapozottan lehet következtetni; az alapjog-
korlátozással is járó távoltartás elrendelése ebben az esetben
alkalmas eszköznek tekinthető.
A Törvény 1. § (1) bekezdésébe foglalt erőszak-fogalom ezeknél
a magatartásoknál azonban tágabb. Beletartozik a rendszeresen
ismétlődő pl. méltóságot, lelki egészséget veszélyeztető
tevékenység akkor is, ha a veszélyeztetés (vagy a mulasztás)
nem súlyos, és nem közvetlen. A távoltartással járó alapjog-
korlátozásra okot adó erőszak fogalma tehát a veszélyeztető
tevékenység közvetlenségétől és súlyosságától függetlenül is
megvalósulhat. A Törvény szerint a bíróságnak a felek személyes
meghallgatása során, a rendőrségnek pedig a helyszíni
intézkedése alkalmával kell megalapozottan állást foglalni a
rendszeresen ismétlődő jelleg tekintetében is. Az
Alkotmánybíróság megítélése szerint a tevékenység súlyosságával
nem számoló, „rendszeresen, ismétlődő jelleggel” meghatározás
az erőszak fogalmát a Törvény alkalmazásában oly módon tágítja
ki, ami – figyelembe véve, hogy az adott helyzet gyors döntést
kíván, a fogalom pedig értelmezési bizonytalanságot is magában
rejt – aránytalan, és ezért az adott cél eléréséhez nem igazodó
alapjog-korlátozást eredményezhet. [Pl. a méltóságot sértő
verbális kifejezések ismételgetése, önbizalmat (lelki
egészséget) sértő tevékenységek önmagukban nem tekinthetők
olyan súlyúnak (még ha rendszeresek is), amely rendőrségi,
bírósági beavatkozást válthatna ki.] Az Alkotmánybíróság tehát
hangsúlyozza, hogy értelmezési bizonytalanságot az okoz,
miszerint a Törvény a rendszeresen, ismétlődő jelleggel történő
veszélyeztető tevékenységet (a „vagy” kötőszó alkalmazásával)
elválasztotta a súlyos és közvetlenül veszélyeztető
tevékenységtől. Így pl. bár a verbális erőszak is lehet súlyos
és közvetlen, de a törvény alkalmazásában az is erőszaknak
minősül, ha (az egyébként nem súlyosan) sértő kifejezéseket az
érintett rendszeresen ismételi.
A Törvény értelmében erőszakot nemcsak tevőlegesen, hanem
mulasztással is el lehet követni. A mulasztás okként való
megjelölése önmagában elfogadható, hiszen – amint ezt a
nemzetközi tapasztalok is mutatják – pl. gondozás elmaradása
jelenthet olyan erőszakkal egyenértékű helyzetek kialakulását,
amely adott esetben hatósági fellépést igényel. Ugyanakkor a
törvény erőszak-fogalma a mulasztást valamennyi ott felsorolt
tevékenységhez, így a szexuális önrendelkezéshez is
hozzákapcsolja. Az Alkotmánybíróság szerint a szexuális
önrendelkezési jogot sértő mulasztás – a törvény célját
tekintve – önmagában nem értelmezhető (az indokolás III./3.2.
pontjában említett, a távoltartás bevezetését célzó korábbi
törvényjavaslat is aktív cselekvést fogalmazott meg a „nemi
önrendelkezési jog megsértése” tekintetében).
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az értelmezhetetlen illetve
az önkényes jogértelmezést lehetővé tevő norma sérti az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésből eredő jogbiztonságot [26/1992.
(IV.30.) AB határozat ABH 1992, 135, 142.]. A 42/1997. (VII.
1.) AB határozat szerint „Alkotmányellenessé nyilvánítható az a
szabály, amely értelmezhetetlen voltánál fogva teremt
jogbizonytalanságot, mert hatását tekintve nem kiszámítható és
címzettjei számára előre nem látható.” (ABH 1997, 299, 301.) A
10/2003. (IV. 3.) AB határozat összefoglalva az
Alkotmánybíróság gyakorlatát megállapította, hogy a
jogbiztonságnak része a világos, felismerhetően értelmezhető és
egyértelmű normatartalom. A normaszöveg értelmezhetetlensége
kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára,
lehetőséget ad az önkényes jogalkalmazásra (ABH 2003, 130,
135.). Az Alkotmánybíróság gyakorlatában szigorúbb
normavilágosság-követelmény érvényesül alapjog-korlátozó normák
esetén. A 34/1994. (VI. 24.) AB határozat értelmében az
alapjogi korlátozás alkotmányossága minimálisan feltételezi a
korlátozó norma tartalmi megállapíthatóságát (ABH 1994, 177,
193.), a 13/2001. (V. 14.) AB határozat értelmében pedig a
jogszabály-szöveg olyan hiányosságai, mint a homályosság, vagy
az, hogy pontosan nem értelmezhető, különösen sértik a
jogbiztonságot akkor, amikor a rendelkezések alkotmányos
alapjogok korlátozását teszik lehetővé. (ABH 2001, 177, 201.)
Legutóbb a 46/2007. AB határozat fogalmazott úgy, hogy
„Kiváltképpen fontos a világos, érthető és a jogalkalmazás
számára felismerhető normatartalom, és ezek eredményeként a
jogalkalmazó kiszámítható működése abban az esetben, ha a
normaszöveg alapjogot korlátoz.” (ABH 2001, 177, 201.).” (ABH
2007, 592, 609.)
Jelen esetben az Alkotmánybíróság megítélése szerint Törvény 1.
§ (1) bekezdése szerinti erőszak-fogalomban a norma által
rendezni kívánt életviszony nincs egyértelműen meghatározva, a
norma alkalmazása esetén (a fentebb bemutatott módon) olyan
esetben is alapjog-korlátozásra – az Alkotmány 55. § (1)
bekezdésébe és az 58. § (1) bekezdésébe foglalt jogok
korlátozására – kerülhet sor, amikor a törvény által elérni
kívánt cél ezt nem indokolja, illetve az indokoltság nem
dönthető el nyilvánvaló egyértelműséggel. Az Alkotmánybíróság
fentebb kifejtette, hogy a magánszférába – így a családi,
hozzátartozói – viszonyokba történő állami beavatkozás
alkotmányos indokoltságát maga az erőszak ténye teremti meg, az
erőszak az a mozzanat, amely érvényteleníti a magánszféra
védelmének hagyományos elveit ezekben az élethelyzetekben.
Ebből következően a törvényhozónak különös gondossággal kell
eljárnia akkor, amikor az erőszak fogalmát definiálja (azaz
amikor az állam a magánéletbe alapjog-korlátozó módon léphet
be). A Törvény 1. § (1) bekezdése – az ott meghatározott
erőszak-fogalom – tehát az érintett alapjogok az Alkotmány 2. §
(1) bekezdésének sérelmén keresztül az Alkotmány 8. § (2)
bekezdését sértő aránytalan korlátázását teszik lehetővé, ezért
az Alkotmánybíróság megállapította annak alkotmányellenességét.
Az Alkotmánybíróság – az eddig kifejtetteket összefoglalva –
hangsúlyozza: a magánszférában a személyes, családi
kapcsolatokban megjelenő erőszak alkotmányosan indokolhatja az
államnak e területen való „belépését” (beavatkozását), azaz a
személyes szabadság korlátozását, ha a törvény pontosan és
egyértelműen meghatározza az erőszaknak, illetve az azzal való
fenyegetésnek azt a fokát, amely a célhoz (a családon belüli
erőszak áldozatainak megvédése) képest a beavatkozást
szükségesnek és egyben arányosnak minősítheti. Az
Alkotmánybíróságnak ezért az az álláspontja, hogy a távoltartás
jogintézményének – ahogy ezt a külföldi jogi megoldások is
alátámasztják – helye lehet a jogrendszerben a büntetőjog körén
kívül is. A családon belüli erőszak elleni fellépés indokolt
lehet olyan magatartások esetén, amelyek nem minősülnek
bűncselekménynek, illetve szabálysértésnek. Ilyen esetekben az
alapjogok védelmében fennálló állami intézményvédelmi
kötelezettség (pl. a testi-lelki integritás védelme)
indokolhatja az erőszak jellegével arányos, azaz alkotmányosan
indokolt módon történő állami beavatkozást. Mivel a távoltartás
– a fentiek szerint – alapjog-korlátozással jár, ezért a
jogalkotónak pontos fogalom meghatározással és az önkényes
jogalkalmazás ellen védő garanciákkal kell biztosítania a
jogintézmény működését.
4.2. A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény
alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni. A Törvény
önálló hozzátartozó-fogalmat alkot az alábbiak szerint: „E
törvény alkalmazásában hozzátartozónak kell tekinteni a Ptk.
685. §-a b) pontjában meghatározott közeli hozzátartozókat és
hozzátartozókat, valamint a volt házastársat, a volt
élettársat, a volt jegyest, a gondnokot, a gondnokoltat, a
gyámot, a gyámoltat, továbbá együttélés nélkül bensőséges
kapcsolatban álló személyt e kapcsolat fennállása alatt vagy
után.” A hozzátartozó fogalma a törvény alkalmazásának egyik
sarokpontja, azt a személyi kört határozza meg, akire
vonatkozóan a Törvény alkalmazásra kerülhet. A Törvény 1. § (2)
bekezdése szerint: „Bántalmazott az a hozzátartozó, akinek a
sérelmére a hozzátartozók közötti erőszakot megvalósítják.”, a
(3) bekezdés értelmében pedig: „Bántalmazó az a cselekvőképes
hozzátartozó, aki a hozzátartozók közötti erőszakot
megvalósítja, vagy akire tekintettel a hozzátartozók közötti
erőszakot más megvalósítja, feltéve, hogy ezzel a bántalmazó
egyetért.” Tehát a bántalmazó-bántalmazott közötti viszony a
Törvény 1. § (5) bekezdése alapján nyer értelmezést. A Törvény
1. § (5) bekezdésében meghatározott fogalom – a pontosan
megragadható személyi körön (pl. Ptk. szerinti hozzátartozó,
gyám, gyámolt stb.) túl – „kinyitja” a törvény
alkalmazhatóságának lehetőségét. Az Alkotmánybíróság megítélése
szerint önmagában még nem vezet alkotmányellenességhez a
hozzátartozó-fogalom családon túli kiterjesztése, ha az
összhangban van a törvény céljával, s e cél csak így
valósítható meg. A cél az együttélés során kialakult erőszakba
torkolló konfliktusok esetén való fellépés, s ennek során a
bántalmazott megvédése a bántalmazótól.
A Törvény 1. § (5) bekezdése szerint mind a bántalmazó, mind
pedig a bántalmazott lehet az együttélés nélkül bensőséges
kapcsolatban álló személy, mégpedig nemcsak a kapcsolat
fennállása alatt, hanem a bensőséges kapcsolat megszűnése után
is. A Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti hozzátartozó
fogalomból tehát nem következik, hogy a bántalmazó és a
bántalmazott együtt is kell, hogy éljen („együttélés nélkül”-
fogalmaz a Törvény). A Törvény 5. § (2) bekezdése szerint
akivel szemben a távoltartás valamely formáját elrendelték
„köteles a bántalmazottal közösen használt ingatlant a
használat jogcímétől függetlenül elhagyni.” E szabályt
összevetve a törvény 1. § (5) bekezdésével megállapítható, hogy
a törvény csupán az ingatlan közös használatát követeli meg. A
közösen használt ingatlan fogalma azonban nem azonos az
együttéléssel. Időlegesen az adott lakásban tartózkodás is
megvalósít közös használatot, holott ez a kapcsolat
együttélésnek nem nevezhető. Különösen nem nevezhető olyan
együttélésnek, amely – figyelembe véve a távoltartás
alkotmányosan igazolható célját – alapot adhatna arra, hogy a
másik felet, pl. a lakás tulajdonosát, bérlőjét stb. távol
lehessen tartani saját ingatlanától pusztán azért, mert az 1. §
(1) bekezdése szerinti erőszakot megvalósította az időlegesen
befogadott személlyel szemben.
Az Alkotmánybíróság a fentiekben megállapította, hogy a
magánszféra, magánlakás védelme magában foglalja a saját
lakásban való tartózkodás jogát is. A tartózkodási hely szabad
megválasztásának a Törvény 1. § (5) bekezdése szerinti
hozzátartozó fogalma által elérhető – a bemutatottak szerinti –
korlátozása nincs összhangban a törvény céljával, sőt
visszaélésszerű alkalmazásra nyújt lehetőséget. Mindez abból
ered, hogy a Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott
hozzátartozó-fogalma a pontosan megragadható személyi körön
túllépett, s lényegében korlátok nélkülivé tette az
alkalmazhatóságot. A Törvényben rögzített kapcsolatnak,
amelynek már a múltbéli fennállása is elegendő ok a
„kényszerintézkedés” (távoltartás) alkalmazására – figyelembe
véve a gyors döntéshozatal törvényi előírását – megoldhatatlan
feladat elé állítja az elrendelő hatóságot is. Továbbmenve, ha
a hozzátartozó e kitágított fogalmát összevetjük a Törvény 1. §
(1) bekezdésében meghatározott erőszak-fogalommal, a
távoltartás elrendelhetősége tovább szélesedik, s ezáltal
számtalan olyan eset merülhet fel, amelyben a Törvény által
lehetővé tett intézkedés az alapjog aránytalan korlátozását
eredményezhetik és ezáltal az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe
foglalt szabályát sérti.
A Törvény 1. § (5) bekezdésében meghatározott hozzátartozó
fogalma a Törvény más rendelkezései által felhívott módon –
nemcsak a bántalmazó-bántalmazott viszonyában nyer értelmezést.
A Törvény szerint a hozzátartozónak önálló eljárás
kezdeményezési joga van mind az ideiglenes megelőző, mind a
megelőző távoltartás elrendelésének kezdeményezésében. A
Törvény 6. § (2) bekezdése szerint az ideiglenes megelőző
távoltartás „hivatalból vagy a bántalmazott, illetve a
bántalmazott e törvény szerinti hozzátartozója bejelentése
alapján” rendelhető el, míg a 14. § (1) bekezdése értelmében
„Megelőző távoltartás elrendelésére irányuló bírósági nemperes
eljárás megindítását a bántalmazott és a bántalmazott e törvény
szerinti hozzátartozója is kérelmezheti”. Ezáltal a Törvény 1.
§ (5) bekezdése szerinti hozzátartozó az ideiglenes megelőző
távoltartás és a megelőző távoltartás kezdeményezésére akkor is
jogosult, ha nem ő a bántalmazott. A Törvény 6. § (2)
bekezdésnek és 14. § (1) bekezdésnek idézett rendelkezései és
az 1. § (5) bekezdésének összevetéséből tehát az következik,
hogy a Törvény szerint a bántalmazottal bensőséges kapcsolatban
álló személy (akár e kapcsolat fennállása után is) mintegy
folyamatos eljárás-kezdeményezési joggal rendelkezik. Mint
kifejtésre került, a távoltartás kezdeményezése egyben egy
súlyos alapjog-korlátozásra irányuló eljárás megindítását
jelenti, ezért a törvényhozásnak – a normaszöveg szintjén –
minimalizálnia kell a visszaélésszerű alkalmazás lehetőségét. A
hozzátartozó Törvény 1. § (5) bekezdésben található fogalmának
a 6. § (2) bekezdésbe és 14. § (1) bekezdésbe való felvétele is
a távoltartás alkotmányosan indokolható (legitim) céljától
eltérő alkalmazásra kínál lehetőséget.
Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint megállapította, hogy a
Törvény 1. § (5) bekezdésben meghatározott hozzátartozó-fogalom
a Törvény alkalmazását tekintve alapjog-korlátozó norma, amely
által a magánszférához való jog, a tartózkodási hely szabad
megválasztása és a mozgásszabadság alapjogainak korlátozása
olyan esetekben is megvalósulhat, amely nincs összhangban a
törvény céljával, az alapjog-korlátozást illetően pedig – az
Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő – aránytalanságot
eredményez. Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a Törvény
1. § (5) bekezdésének alkotmányellenességét állapította meg.
5. Az indítványozó a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdése
alkotmányossági vizsgálatát az Alkotmány 13. § (1) bekezdésébe
foglalt tulajdonhoz való jog sérelme alapján is kezdeményezte.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, ha az adott rendelkezés
alkotmányellenességét az Alkotmány valamely tétele alapján már
megállapította, az indítványokban felhívott további alkotmányi
rendelkezésekkel fennálló ellentétet már nem vizsgálja. [Pl.:
61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 4/2004.
(II. 20.) AB határozat, ABH 2004, 66, 72. stb.] Erre
tekintettel az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a Törvény 1. §
(1) és (5) bekezdései és az Alkotmány 13. §-a közötti
összefüggést.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való
közzétételét az alkotmányellenesség megállapítására tekintettel
rendelte el.
Dr. Paczolay Péter
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér Dr. Bragyova András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter Dr. Lenkovics Barnabás
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós Trócsányi László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye
A többségi döntéssel ellentétben nem tartom
alkotmányellenesnek a távoltartási törvény 1. §-a két értelmező
rendelkezését. Ezek a többség szerint túl szélesen határozzák
meg a távoltartás elrendelését megalapozó feltételeket:
egyrészt a családon — vagy inkább lakáson – belüli bántalmazás
(„erőszak”) fogalmát, másrészt a bántalmazók (és a
bántalmazottak) körét azzal, hogy a hozzátartozó fogalmát
kibővítik.
Az alkotmányellenesség a többség szerint azon alapul, hogy a
két törvényi meghatározás nehezen értelmezhető, és így az
értelmezés bizonytalanságai miatt, adott esetben aránytalan
alapjog-korlátozást eredményezhet. Az alkotmányellenessé
minősítés így egyszerre alapul az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében rögzített jogállami klauzulán, és az Alkotmány 8.
§ (2) bekezdésén, amennyiben a bizonytalan tartalmú, vagy
nehezen, illetve többféleképpen értelmezhető alapfogalmak a
törvény alkalmazásában az alkotmányosan indokoltnál nagyobb
alapjog-korlátozáshoz vezetnek. A többségi határozat indokolása
ezt a következőképpen fogalmazza meg: „[a] Törvény 1. § (1)
bekezdése — az ott meghatározott erőszak-fogalom — […] az
érintett alapjogok az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmén
keresztül az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sértő aránytalan
korlátozását teszik lehetővé” (4.1 pont). Azonos érvelésen
alapul a távoltartási törvény másik értelmező rendelkezésének
(a hozzátartozó fogalom-meghatározásának) megsemmisítése is.
Egyetértek a többséggel abban, hogy a távoltartás alapjog-
korlátozás, és abban is, hogy a személyi szabadság, illetve a
mozgásszabadság korlátozása szükséges, és az Országgyűlés által
elfogadott törvényben szabályozott esetek többségében arányos
is. Nem értek viszont egyet a távoltartási törvény 1. § (1)
bekezdése, valamint 1. § (5) bekezdése alkotmányellenessé
nyilvánításával a következő okok miatt.
1. Az erőszak, illetve a hozzátartozó fogalmának meghatározása
a törvény alkalmazási körét dönti el, mert megmondja, hogy kik
által tanúsított és milyen magatartások alapján rendelhető el a
távoltartás (ideiglenesen vagy tartósan). A többség szerint a
két fogalom-meghatározás részben túl tág, részben
meghatározatlan/bizonytalan tartalmú. Ez a két érv, szerintem,
nem azonos, de a határozat nem foglal állást a két lehetséges
változat között.
1.1. A fogalom meghatározás túlzottan széles köre alapján a
többségnek az alapjogok aránytalan korlátozása miatt kellett
volna alkotmányellenességet megállapítani, mondván — amint ezt
valójában szerintem teszi —, hogy a törvény bizonyos esetekben
olyan magatartásokra is alkalmazandó, amelyekre már
aránytalanul súlyos korlátozás lenne a távoltartás elrendelése.
Ez klasszikus aránytalansági érvelés: azt állítja, hogy az
erőszak törvényben adott fogalma enyhébb eseteket is felölel,
melyeknél aránytalan lenne a személyi szabadság és a
mozgásszabadság akár minimális korlátozása is. Ugyanígy a
hozzátartozó fogalmának szélesítése — azaz a más törvények
szerint hozzátartozónak nem minősülőkre való kiterjesztése —
alkotmányellenesen aránytalan alapjog-korlátozás.
Az így felfogott alapjog-korlátozás aránytalanságának
kimutatásához részletes tartalmi vizsgálat lenne szükséges.
Annyi azonban e nélkül is megállapítható, hogy a hozzátartozó
fogalom túlzottan széles körére alapított érv tartalmilag nem
igazolható. Ha valami, akkor inkább az lehetne
alkotmányellenes, hogy a törvény csak (a többség szerint túl
széles körre kiterjesztett) „hozzátartozók” bántalmazását
tiltja, de ugyanaz a cselekmény/magatartás nem minősülne a
távoltartás elrendelését megalapozó bántalmazásnak, ha a
bántalmazott szenvedő fél nem minősül „hozzátartozónak”.
Az erőszak-fogalommal is hasonló a helyzet. Ha a többség
szerint a törvényben olvasható fogalom-meghatározás olyan
esetekre is kiterjed, amelyekben már nem lenne arányos alapjog-
korlátozás a távoltartás elrendelése, meg kellett volna
mondani, meddig és miért arányos a távoltartással járó alapjog-
korlátozás, és mikor nem. Az erőszak fogalma ugyanis a
távoltartási intézkedések elrendelését megalapozó
magatartástípusokat (illetve magatartásfajtákat) határozza meg.
Ha a meghatározást túl széles terjedelműnek tartja az
Alkotmánybíróság, akkor meg kellett mondania, melyek azok „a
méltóságot, az életet, a szexuális önrendelkezéshez való jogot,
a testi és lelki egészséget (…) veszélyeztető” magatartások,
amelyek elkövetése esetén még nem arányos a távoltartás. Nem
vitatom, hogy vannak „alacsony intenzitású” családi vagy
interperszonális konfliktusban tanúsított magatartások, amelyek
nem igazolják a távoltartást. Ezek körét azonban — ha az
alkotmányellenesség megállapítása a korlátozás aránytalanságán
alapul — legalább negatíve meg kellett volna határozni.
A határozat szerint a „mulasztással elkövetetett erőszak”
fogalma értelmezhetetlen, és így (meghatározatlansága miatt)
alkotmányellenes. Abban van igazság, hogy az erőszak fogalma
szerint tevőleges cselekvést kíván; ennek ellenére
elképzelhetők olyan esetek, amikor valaki mulasztással — egy
cselekmény meg nem tételével — kíván másokat meghatározott
magatartásra rávenni. Ezeket a magatartásokat a nem jogi nyelv
gyakran „zsarolásnak” nevezi: a „nem teszem meg X-et, csak ha
te Y-t” típusú fenyegetéseket a mindennapi felfogás alighanem
agresszív, azaz „erőszakos” magatartásnak tekinti. Az egymással
szoros kapcsolatban állók között (családban, munkahelyen) az
ilyesfajta magatartás elég gyakori; ilyen a szakirodalomban
bullyingnak nevezett jelenség, amely kétségtelenül mulasztásnak
nevezhető magatartásokkal is elkövethető. (Greg Martin:
Bullying and the Family. In: Encyclopedia of Domestic Violence.
ed. N. A. Jackson. New York, Routledge, 2007. 103skk.)
Ugyancsak nem tartom tartalmilag kifogásolhatónak a törvényben
található „rendszeresen, ismétlődő jelleggel” fogalmi elemet
sem, mivel ez a családon belüli konfliktusok jellegzetes eleme
— a bántalmazó és a bántalmazott együttélése vagy más tartós
kapcsolata maga is „ismétlődő jellegű” cselekvésekből áll.
1.2. Az érv másik változata nem vitatja a törvény tartalmi
alkotmányosságát in abstracto, de lehetségesnek tartja, hogy a
törvény alkalmazása in concreto alapjog-sérelemhez, közelebbről
aránytalan alapjog-korlátozáshoz vezethet. Ez az érv csak akkor
állja meg a helyét az absztrakt normakontroll keretei között,
ha az alapjogsérelem a jogszabályból szükségszerűen következik.
Erről viszont csak akkor lehetne szó, ha más jogszabályok nem
korlátoznák a hatóság mérlegelését: ha vannak ilyenek, akkor az
előzetes normakontroll keretei és korlátai között nehéz ezekre
az érvekre alkotmányellenességet alapítani, mivel semmilyen élő
jog nem vehető figyelembe.
Egyébként is, bármely, nem alkotmányellenes jogszabály
alkalmazása során elképzelhető, hogy adott esetben a nem
megfelelően mérlegelő jogalkalmazás alapjog-sérelemre vezet. Az
előzetes és így szükségképpen absztrakt normakontroll
eljárásban azonban csak annyit lehetne vizsgálni, vannak-e
jogszabályok, amelyek ezt a lehetőségekhez képest kizárják. Itt
figyelembe kellett volna venni, hogy a törvény szerint eljáró
rendőrség — bár a törvény a Ket. szabályait rendeli alkalmazni
— eljárására irányadó a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV.
törvény 15. §-a minden rendőri intézkedés esetében kötelezővé
teszi az arányosság figyelembevételét.
2. Alapjog-dogmatikai szempontból sem tartom meggyőzőnek a
„bizonytalan/meghatározatlan jogfogalom által okozott
alapjogsérelem” érvét (dogmatikai figuráját).
A többség szerint, mint a határozatból kitűnik, az
alkalmazott szükségességi-arányossági teszt alapja az Alkotmány
8. § (2) bekezdése. Ezt vitatom, mert szerintem ez az
alkotmányos szabály csak az alapjog-korlátozás lehetőségéről és
végső határáráról — a lényeges tartalomról — szól, nem arról,
mikor megengedett a korlátozás a két határ között. A
szükségesség-arányosság kérdése csak akkor merülhet fel, ha az
alapjog korlátozás törvényben történt, és még nem korlátozza az
alapjog lényeges tartalmát. Ezt az ellenvetést félretéve is
kérdés, hogy pusztán jogbizonytalansággal aránytalanná tehető-e
egy különben arányos alapjog-korlátozás. Szerintem nem, mert az
aránytalansághoz tudnunk kell, mi aránytalan mivel: ha a
jogbizonytalanság miatt ezt nem tudjuk, akkor nem állapíthatunk
meg tartalmi alkotmányellenességet. Az arányosság vagy
aránytalanság tartalmi alkotmányellenesség kérdése, a
jogbizonytalanság pedig ex definitione nem a jogszabály
tartalmán — vagy szabályozási tartalmán — alapuló
alkotmányellenesség.
Bizonytalan vagy meghatározatlan jogfogalom használata lehet
alkotmányellenes, de csak szélső esetekben. Egy jogi fogalom
kellő meghatározottsága vagy meghatározatlansága mindig
viszonylagos. Ezért az ilyen fogalmakat tartalmazó törvények
alkotmányossága a szabályozás kontextusában vizsgálandó: ha nem
lehetséges meghatározottabb, konkrétabb szabályozás, akkor nem
lehet indokolt az alkotmányellenesség megállapítása. A jogi
szabályozás hatásait gyakran nehéz előre látni, ezért előzetes
normakontroll eljárásban, mint a mostani, nagyon óvatosan
kellene ehhez az érvhez folyamodni. Az Alkotmánybíróság olyan
problémákról beszél itt, amelyekről nem lehet tudni, valóban
akkora jogalkalmazási bizonytalanságot okoztak volna-e, amint a
többség felteszi, jóllehet ennek megelőzésére a közigazgatásnak
több eszköze is van.
A távoltartási törvény esetében aligha kerülhető el
határozatlan jogfogalmak alkalmazása. Ha — mint többséggel
együtt én is — elfogadjuk a távoltartás intézménye
szükségességét, nehéz elvárni, hogy a szabályozás ne
tartalmazzon a jogalkalmazó mérlegelési lehetőségét eléggé
tággá tevő határozatlan jogfogalmakat. Ez abból fakad, hogy a
távoltartási törvény veszély(ek) megelőzéséről szóló szabály —
ebben alapvetően különbözik a büntetőjogtól. A veszély megléte
vagy hiánya utóbb mindig vitatható, mert ha a rendőrség
beavatkozik, soha nem fog kiderülni, mi történt volna, ha a
beavatkozás elmarad. A beavatkozás értékelése így mindig
kontrafaktuális állítást tartalmaz, amennyiben a veszély még
meg nem történt cselekmény vagy esemény bekövetkezésének
valószínűsége, a beavatkozás célja pedig éppen ennek
megakadályozása. Ennek következtében, a jogalkalmazótól a
helyzet tárgyilagos értékelésén alapuló döntés várható el,
amihez a törvénynek kell, a lehetőségek határai között,
szempontokat adnia.
Ha a meghatározatlan jogfogalom használata és vele járó
jogalkalmazói mérlegelés szükséges, alkotmányosan elvárható,
hogy a törvényhozó — anyagi jogi szabályozás helyett — eljárási
garanciákkal korlátozza a jogalkalmazót. A vizsgált törvény a
jogalkalmazó mérlegelésére bízza bizonyos kérdések eldöntését:
a tények felderítését (mint minden jogalkalmazásban) teljes
egészében; a konfliktusban résztvevők (különösen a bántalmazó)
valószínű jövőbeli magatartásának előrelátása, így a veszély
értékelése, tekintetében csak irányelveket adhat. Ezzel együtt
a törvény 6. §-a több, eléggé világos szempontot ad a hatóság
mérlegeléséhez. A részleteket a közigazgatásnak, különösen a
rendőrségnek kell (vagy kellett volna), nyilván szakértők
segítségével, szolgálati utasításokban, útmutatókban és így
tovább kidolgozni.
Budapest, 2009. május 5.
Dr. Bragyova András
alkotmánybíró
Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet azzal, hogy az Országgyűlés 2008. december 15-
ei ülésnapján elfogadott, a hozzátartozók közötti erőszak miatt
alkalmazható távoltartásról szóló törvény (a továbbiakban:
Törvény) 1. § (1) és (5) bekezdése alkotmányellenes lenne.
Álláspontom szerint a többségi határozatnak a hozzáférhető
társadalmi-bűnügyi statisztikákat, a hatalommegosztás elvét,
valamint az állami beavatkozás és a magánszféra alkotmányos
viszonyát figyelembe véve más következtetésre kellett volna
jutnia az ütköző alapjogok kollíziójának vizsgálata (az
arányossági teszt elvégzése) során.
I.
A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak ellen Egyesület (NANE)
statisztikai adatai szerint „a partnerbántalmazás az esetek 95
százalékában férfi elkövetőt és nő áldozatot jelent. Ez
természetesen nem jelenti azt, hogy partnerbántalmazást nem
követnek el férfiak, illetve az azonos nemű párkapcsolatban
élők ellen. Ez utóbbi három kategória az összes eset 5
százalékát teszi ki. (…) Mind a nyugati, mind a magyar adatok
azt mutatják, hogy minden ötödik nő él vagy élt valaha olyan
kapcsolatban, ahol partnere rendszeresen testileg bántalmazta
őt. Ezt az adatot tovább súlyosbítja, hogy a testi erőszak csak
a jéghegy csúcsa. A folyamatos lelki erőszakban élő nők száma
ennél jóval magasabb. (…) Az újabb adatok szerint a
bűncselekmény következtében meghalt nők 60 százaléka (volt)
házastársának vagy élettársának az áldozata, míg a megölt
férfiak 13 százaléka halt meg a házastársának vagy az
élettársának a keze által. A nők szinte minden esetben aktuális
bántalmazó partnerüket ölték meg, vagyis mind a nők, mind a
férfiak meggyilkolásához a nő bántalmazottsága vezetett. Egy
nőnek nyolcszor annyi esélye van, hogy férje vagy élettársa
ölje meg, mint idegen támadó. A nők számára a legnagyobb
veszélyforrást egyértelműen (volt) férjük és partnerük, a saját
otthonuk, valamint a válást követő időszak jelentik.”
(http://16akcionap.org/nehany-adat-a-csaladonbeluli-eroszakrol)
A nyilvános bűnügyi statisztikák alapján a megölt nőknek több
mint a felét volt élettársuk vagy férjük ölte meg. Az
emberölést az esetek 80%-ában hosszas feleségbántalmazás előzte
meg. Minden ötödik nő olyan családban nőtt fel, ahol az apa
verte az anyát.
(Tóth Olga: Erőszak a családban. Tárki Társadalompolitikai
tanulmányok, 12. 1999. http://www.tarki.hu/adatbank-
h/kutjel/pdf/a396.pdf. Women Against Violance. Country Report
2008.
http://www.wave-
network.org/images/doku/wave_country_report08.pdf
Részletesebben: Rendszerbe zárva. Hogyan kezeli az igazságügyi
rendszer a nők és gyermekek elleni férfierőszak tényét
Magyarországon. PATENT-NANE.
http:/www.nane.hu/kiadvanyok/kezikonyvek/rendszerbe-zarva.pdf/)
Az Országgyűlés 2008. december 15-ei ülésén 374 országgyűlési
képviselő által – ellenszavazat nélkül – elfogadott Törvény
vélhetően e tények ismeretében és alapulvételével szabályozta a
hozzátartozók közötti erőszak miatt alkalmazható megelőző
távoltartás intézményét.
II.
1. A köztársasági elnök indítványa ennek a Törvénynek két
rendelkezését is alkotmányellenesnek találta. Elsőként a
Törvény 1. § (1) bekezdésében foglalt erőszak fogalmat
minősítette aránytalanul tágnak és részben értelmezhetetlennek.
„Mindenekelőtt igen széles körben teszi lehetővé a beavatkozást
az, hogy a Törvény nem követeli meg bűncselekmény elkövetésének
alapos gyanúját az ideiglenes megelőző távoltartás és a
megelőző távoltartás alkalmazásához.”… Törvény által
előirányzott távoltartás hatékonyságát nem csökkentené, ha azt
csak bűncselekmény alapos gyanúja esetén lehetne alkalmazni.” –
így az indítvány. Majd folytatódik: „Ugyanakkor a Törvény
szerinti távoltartás jelentős súlyú szankció, még ha célja
elsősorban nem a megbüntetés is, hanem a prevenció. A
bántalmazó ugyanis el kell, hogy hagyja az általa használt
ingatlant, és oda 72 órán, illetve 30 napon belül nem térhet
vissza. Ezalatt szállásról kell gondoskodnia, a munkába járást
újra kell szerveznie, használati tárgyaihoz nem férhet hozzá,
életvitele tehát igen jelentősen megnehezül, sőt megfelelő
anyagi eszközök híján el is lehetetlenülhet. Ilyen súlyú
beavatkozást csak a védett alkotmányos értékek, elsősorban is a
testi integritás közvetlen sérelme vagy veszélyeztetettsége
indokolhat, bűncselekménynek nem minősülő magatartások azonban
nem.”
2. Az indítvány a Törvény 1. § (5) bekezdésében adott fogalom-
meghatározást is olyan tágnak tekintette, ami miatt az
ellentétes az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében szabályozott
személyes szabadsághoz való joggal, az 58. § (1) bekezdésében
biztosított mozgásszabadság és a tartózkodási hely szabad
megválasztásának a jogával, illetőleg az Alkotmány 13. §-ában
garantált tulajdonhoz való joggal. A Törvény 1. § (5)
bekezdésével kapcsolatban különösen azt kifogásolta, hogy a
Törvény 1. § (1) bekezdés szerinti erőszakot el lehet követni
„együttélés nélkül bensőséges kapcsolatban álló személy”
sérelmére is.
III.
Az előzetes normakontroll voltaképpen az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből kiolvasztható jogbizonytalanságot előidéző
fogalommeghatározások pontatlanságán és nehezen
értelmezhetőségén nyugszik.
Mindenekelőtt tehát ezzel a „kiindulási alap”-pal kell
foglalkoznunk. Mint a normavilágossági kérdéseknél általában,
abból a hipotézisből kell kiindulni, hogy a vizsgált normák
„általános osztályozó terminusok”, amelyek alkalmazási köre, a
neves jogfilozófus H. L. A. Hart szerint soha nem lehet
teljesen meghatározott. (H. L. A. Hart: A jog fogalma. Osiris,
Budapest 1998, 147.) Ezen túlmenően a normavilágossági eseteken
belül az előzetes normakontroll indítványoknál különös
figyelmet kell fordítani az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe
foglalt jogállamiság részét képező hatalommegosztás elvére is,
hiszen az Alkotmánybíróság nem a jogalkotó tanácsadója, hanem
bírája [16/1999. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 59-60.],
továbbá nem vonhatja el más hatalmi ágak hatáskörét: tipikusan
a bírói hatalmi ág végső jogértelmező szerepét.
Eddigi gyakorlatában az Alkotmánybíróság csak egészen
szélsőséges esetekben alapozta az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésébe foglalt jogállamiság részét képező normavilágosság
sérelmére hivatkozással az alkotmányellenesség megállapítását.
[47/2007. (VII. 3.) AB határozat, ABH 2007, 620-652.] Magam is
csak egyetlen esetben láttam indokoltnak pusztán a
normavilágosságra utalással hivatkozással az
alkotmányellenesség kimondását, éspedig ott is előzetes
normakontroll-eljárás keretén belül kiterjesztett utólagos
normakontroll-eljárásban. [A 2/2001. (I. 17.) AB határozathoz
fűzött párhuzamos indokolás. ABH, 2001, 59-67.old.] Ennek
azonban hangsúlyozottan két előfeltétele volt: az előzetes
normakontroll-indítvány kiterjesztése a köztársasági elnök
által vizsgálni kért normán túli, már hatályos normára,
illetőleg a türelmi zóna-kijelölési rendszer
működésképtelensége (a települési önkormányzatok elmulasztották
a rendeletalkotást, illetőleg a törvényhozó nem rendelt
megfelelő pénzügyi eszközöket a vizsgált normákban előírt
feladatkörökhöz.) Az Alkotmánybíróság tehát csak egészen
szélsőséges esetben alkalmazza előzetes normakontroll-
hatáskörben a normavilágosságot az alkotmányellenesség
megalapozására: valójában csak akkor, olyan esetekben állapít
meg ilyen okból alkotmányellenességet, ha a szokásos
értelmezési módszerekkel nem valószínűsíthető a vizsgált norma
tartalmának a feltárása.
Az okok végső soron a hatalommegosztás elvének
figyelembevételében keresendők, közelebbről abban, hogyan
oszlanak meg az értelmezési hatáskörök a jogalkotó, a hatósági
jogalkalmazók, a rendesbíróságok és az Alkotmánybíróság között.
Tipikus esetben a jogalkotó által adott ún. legális definíciót
alkalmazzák a rendesbíróságok, s amennyiben az korrekcióra
szorul – élve „jogalakító” hatalmukkal – finomítják a jogalkotó
általi fogalom-meghatározást. Az Alkotmány alatti normák
esetében végső soron tehát a rendesbíróságok állapítják meg
azt, mi az adott norma értelme. [38/1993. (VI. 11.) AB
határozat, ABH 1993, 266.] Amennyiben ez a szokásos értelmezési
módszerekkel nem határozható meg, akkor a rendesbíróság az
Abtv. 48. §-ába foglalt hatáskörében indítványozhatja a norma
konkrét utólagos kontrollját, amennyiben pedig alkotmányossági
megfontolást nem igénylő jogkérdésben szükséges a joggyakorlat
egységesítése, akkor az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján a
Legfelsőbb Bíróság jogegységesítő gyakorlata kínálhat
megoldást.
A fentiekre tekintettel különösen körültekintően kell eljárni
akkor, amikor előzetes normakontroll-eljárásban olyan
törvényhozói definíciók normavilágosságáról foglal állást az
Alkotmánybíróság, amelyeket sem a szabálysértési
(rendőrhatósági), sem a rendesbírósági szervezet mindezidáig
még nem alkalmazott. Normavilágossági kérdésekben abból a
hipotézisből érdemes kiindulni, hogy a jogalkotó elvégezte a
hatástanulmányokat, rendelkezésére állnak azok a társadalmi-
bűnügyi statisztikák, elemzések, amelyek ismeretében a
hozzátartozók éppen általa megvont körét emelte be az
ideiglenes megelőző és megelőző távoltartás körébe.
A bevezetőben írt statisztikai adatok ismeretében úgy tűnik
számomra, hogy a törvényhozó nem járt el kirívóan ésszerűtlenül
a hozzátartozók közötti erőszak és a hozzátartozók fogalmának
meghatározásakor. Ezt a feltételezésemet erősíti meg az
Országgyűlés már hivatkozott ellenszavazat nélküli, 374-es
„igen” szavazata is.
IV.
Az alapjogi teszt alkalmazásával sem jutok el arra az
eredményre, amelyre a többségi határozat.
1. Az alapjog-korlátozás alkotmányosságát illetően – az
Alkotmány 8. § (2) bekezdését értelmezve – a 30/1992. (V. 26.)
AB határozatban írtak irányadók. Nevezetesen: „Az állam akkor
nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető
jog és szabadság védelme vagy érvényesítése, illetve egyéb
alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog
korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő,
hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb
alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy
megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt
cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem
súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a
korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas
legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog
tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül,
önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni
kívánt célhoz képest aránytalan.” (ABH 1992, 167, 172).
2. A továbbiakban azt vizsgálom, milyen alapjogok között áll
fenn kollízió, s ezeket én miként mérlegeltem volna.
A köztársasági elnöki indítvány állítása szerint a Törvény 1.
§ (1) és (5) bekezdései (amelyek meghatározzák, hogy kivel
szemben és milyen magatartás miatt rendelhető el a távoltartás)
sértik a személyes szabadsághoz való jogot, a tartózkodási hely
szabad megválasztását és a mozgásszabadságot. Kétségtelen tény,
hogy a személyes szabadságtól való megfosztás csak szigorú
garanciák egyidejű érvényesülése mellett lehet csak alkotmányos
[66/1991. (XII. 21.) AB határozat. ABH 1991, 342, 347.] ám a
jelen ügyben a személyi szabadságtól való megfosztás esete nem
merül fel, mivel ezt a kérdéskört a többségi határozat által is
idézett büntetőeljárási kényszerintézkedésként megfogalmazott
távoltartás szabályai rendezik [19/1999. (VI. 25.) AB
határozat. ABH 1999, 150, 158.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat,
ABH 1999, 265, 276.] Már itt megjegyzem azt is: a Törvény csak
rövid ideig – akkor is szervezeti garanciákkal és
jogorvoslatokkal körülövezetten – korlátozza a személyes
szabadsághoz való jog részét képező tartózkodási hely
megválasztásának a jogát.
A biztosítékok a másik oldalán álló alapjogok védelme
tekintetében is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek.
A Törvényben szabályozott megelőző távoltartás a bántalmazott
– Alkotmány 54. § (1) bekezdésének oltalma alatt álló – élethez
és az emberi méltósághoz való jogát, továbbá a testi-lelki
integritását védi. Az Alkotmány 54. § (2) bekezdése által
tiltott erőszak, a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód
okot ad az állami fellépésre, (az objektív intézményvédelmi
kötelezettség teljesítésére) amelynek során az érintett (a
bántalmazó) alapjogai korlátozás alá eshetnek. Ezzel
összefüggésben kiemelem: nem tudok egyetérteni a többségi
döntés alapjául szolgáló magánszféra- és erőszak fogalom-
értelmezéssel. A német alkotmányjogi dogmatikából a magyar
alkotmánybírósági és jogalkotói gyakorlatba átvett harmadhatás
(Drittwirkung) doktrínája alapján – nézetem szerint – akkor is
lehetőség van az állami beavatkozásra, ha a bántalmazó a
törvényben meghatározott hozzátartozó lelki integritását sérti
akár a tevékenységével, akár a mulasztásával. A testi és lelki
integritás ugyanis az érzelmi és értelmi motívumokhoz hasonlóan
egymástól mesterségesen nem választhatók el. Osztom ugyanakkor
a többségi határozatnak azt a felfogását, mely szerint a
hozzátartozók közötti erőszak nemcsak a fizikai tevékenység
vagy mulasztás, hanem beszédaktusok útján is megvalósulhat
(lásd a többségi határozat IV. pontját), ám megint más nézeten
vagyok abban a tekintetben, hogy – a gyűlöletbeszédhez
hasonlóan – a jelen ügyben is csak az indítványozó és a
többségi határozat szerinti veszélyeztetési-sérelmi mérték
teremtené meg az állami beavatkozás alapját: az állami
beavatkozást ugyanis nemcsak a testi integritás közvetlen
sérelme vagy veszélyeztetettsége indokolhatja, hanem a lelki
integritást és az emberi méltóságot folyamatosan sértő
beszédaktusok, mulasztások is. Ebben a körben kitüntetett
szerepet tulajdonítok annak, hogy az Alkotmány számos pozitív
diszkriminációs rendelkezést (objektív intézményvédelmi
rendelkezést) tartalmaz a hozzátartozók közötti erőszak tipikus
áldozatai, a nők és gyermekek vonatkozásában (Alkotmány 16. és
67. §-ok).
Megjegyzem, hogy a harmadhatás (a magánszférába való belépés)
tekintetében, valamint a lelki integritás védelmében az
iméntivel megegyező álláspontot foglalt el a strasbourgi
bíróság is a többségi döntés által idézett Sandra Jankovic-
ügyben. A strasbourgi testület emlékeztetett arra, hogy a
család meglétének nem szükséges, bár tipikus előfeltétele a
házasságban élés, így azokban az esetekben, amikor házasságon
kívül történik a volt hozzátartozó, élettárs, intim partner
bántalmazása, akkor az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8.
cikkébe foglalt, a bántalmazott magánszférájához való jog
hívható fel a bántalmazók ellen (az ügyben büntetőjogi
eszközökkel) kellően fel nem lépő nemzeti hatóságok ellen. A
magánszféra védelme a strasbourgi bírák szerint egyaránt
magában foglalja az egyén testi és pszichológiai integritását.
Az egyének morális integritásának megvédése pedig az államoknak
az Egyezmény 8. cikkéből folyó pozitív kötelezettsége. (Lásd a
X and Y v. the Netherlands; Costello-Roberts v. the United
Kingdom; D.P. and J.C. v. the United Kingdom; M.C. v. Bulgaria;
Bevacqua and S. v. Burgaria, Sandra Jankovic v. Croatia-
ügyeket.)
A többségi határozat – helyesen – arra az álláspontra
helyezkedett, hogy a Törvény által meghatározott cél eléréséhez
a szabályozás alkotmányossági szempontból szükséges. Ilyen
esetekben az államnak az alapjogok védelmében fennálló állami
intézményvédelmi kötelezettsége – a többségi határozat szerint
is – indokolhatja az erőszak jellegével arányos, azaz az
alkotmányosan megalapozható módon történő állami beavatkozást.
Helyesen mondja azt is a többségi határozat, hogy a távoltartás
alapjog – korlátozással jár, s ezért a jogalkotónak pontos
fogalom meghatározással és az önkényes jogalkalmazás ellen védő
garanciákkal kell biztosítania a jogintézmény működését. Mint
említettem, az állami beavatkozás szükségessége az elérendő
alkotmányos cél érdekében a többségi határozat szerint sem
vitatható.
3. Meggyőződésem szerint más a helyzet a többségi határozatnak
az arányosságot elemző megállapításaival. A határozat szerint a
jogalkotó túl szélesen, parttalanul határozta meg az erőszak,
valamint a hozzátartozó fogalmát, ezáltal sérül a
normavilágosság követelménye, így a határozatlan jogfogalmak a
magánszférához való jog, a tartózkodási hely szabad
megválasztása és a mozgásszabadság „törvény céljával
ellentétes”, aránytalan sérelmét is okozhatják. A határozat
indokolásában foglaltakat figyelembe véve – álláspontom szerint
– a támadott legális definíciók azonban nem olyan mértékben és
nem olyan kirívóan határozatlanok a jogalkalmazás számára,
amelyek aránytalan alapjog-sérelmet okozhatnának.
Úgy vélem a többségi határozat nem végezte el kellő mélységben
azokat az alkotmányossági vizsgálatokat, amelyek meggyőzően
alátámaszthatnák az arányosság sérelmét. A többségi határozat
indokolása ebben a részében nem tartalmaz meggyőző érveket.
Magam sem a definíciókban, sem a Törvény által megteremtett
garanciákban nem érzékelek olyan hiányokat, amelyek az
Alkotmány 55. § (1) és 58. § (1) bekezdésében írtak
elkerülhetetlen sérelméhez vezethetnének. A bántalmazottnak az
élethez, az emberi méltósághoz, a testi-lelki integritáshoz
való alkotmányos alapjogaival áll szemben a bántalmazónak a
tartózkodási hely szabad megválasztásához, a mozgásszabadsághoz
való alapjoga. Figyelemmel kell lenni arra, hogy a korlátozás
viszonylag szűk körű, rövid idejű és kellő alkotmányos
garanciákkal övezett. A bántalmazott és a bántalmazó jelzett
alapjogainak egybevetéséből a bántalmazó alapjogainak a
Törvényben írt korlátozása – amit a többségi határozat is
szükségesnek tart – nem tekinthető aránytalannak.
Nézzük közelebbről:
a) A Törvény indítvánnyal támadott 1. § (1) bekezdésének két
fordulata van: az első fordulatában a bántalmazó a bántalmazott
méltóságát, életét, a szexuális önrendelkezéshez való jogát,
testi és lelki egészségét „súlyosan” és „közvetlenül”
veszélyezteti ( ez lehet egyszeri), a másodikban az ilyen
irányú bántalmazás a „rendszeres” és „ismétlődő”
veszélyeztetéssel jár együtt (tehát a veszélyeztetés
folytatólagos), amely a definícióban írt akár egyszeri „súlyos”
és „közvetlen” cselekményhez is kapcsolódhat, s nem kell annak
mindenáron (a „vagy” kötőszóval elválasztott) második
fordulathoz, a „rendszeres” és „ismétlődő” veszélyeztető
cselekményekhez kötődnie. A többségi határozat – álláspontom
szerint – a két fordulat egymásra vetítésével maga hozott létre
olyan értelmezési bizonytalanságot, amely a definícióban
valójában nincs is meg.
b) A Törvény 1. § (5) bekezdése meghatározza, hogy a Törvény
alkalmazása során kit kell hozzátartozónak tekinteni.
Az indítvány szerint a Törvénynek ez a rendelkezése a
„hozzátartozó” fogalmát, az ide vonható személyek körét
indokolatlanul kibővíti: különösen az „együttélés nélkül
bensőséges kapcsolatban álló személy” kategóriája az, amely
indokolatlanul és kezelhetetlen módon kibővíti a személyi kört.
Magam úgy vélem, hogy magában az eljárásban viszont megvannak
azok a biztosítékok, amelyek ezt a veszélyt eliminálni képesek.
(A Törvény II. Fejezetében írt, a hozzátartozók közötti erőszak
megelőzését szolgáló intézményrendszer, és jelzési
kötelezettség erre mindenesetre jó esélyt teremt.)
Az eddigieket összegezve: a jogbiztonság alkotmányos elvéből
következően a jogalkotónak a normavilágosság követelményeinek
megfelelő jogszabályszöveget kell kibocsátania. Az
Alkotmánybíróság gyakorlatában mindazonáltal figyelembe veszi a
jogszabályok értelmezésének, alkalmazásának a szerepét is. „A
jogszabály mindig általánosságban, elvontan szabályoz, az
absztrakt norma konkrét jogesetre alkalmazása – és ezáltal
tartalommal kitöltése – a jogalkalmazó feladata. A
jogalkalmazás során szükséges az alkalmazandó norma
értelmezése, amelyhez segítséget nyújthat a jogszabály (annak
értelmező rendelkezései vagy az indokolása, amelyből kitűnhet a
jogalkotó szándéka), a hosszabb időn keresztül kialakult-
kialakított jogi (értelmezési) gyakorlat stb. A nem kellő
pontossággal megfogalmazott jogszabály is alkalmazható, ha a
megfogalmazás pontatlansága a jogalkalmazás során, a
jogalkalmazói értelmezés által (…) orvosolható. Az
Alkotmánybíróság gyakorlata alapján (…) egy jogszabály vagy
annak valamely rendelkezése csak akkor tekinthető az Alkotmány
2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság szerves részét
képező jogbiztonság követelményébe ütközőnek, ha megfogalmazása
olyannyira homályos, hogy jogalkalmazói értelmezéssel sem
tölthető ki tartalommal, vagy határozatlansága lehetőséget ad a
szubjektív jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók
eltérő gyakorlatára, a jogegység hiányára.” (534/E/2001. AB
határozat, ABH 2002, 1283, 1291-1292.)
Álláspontom szerint mind a hatósági, mind pedig a bírói
jogalkalmazás képes a Törvény által definiált és az
indítványban kifogásolt fogalmakat értelmezni, alkalmazni, azok
– rövidebb-hosszabb – idő eltelte után nem okozhatnak
jogbiztonsági problémákat. Hasonlóan járt el, s a jogalkalmazói
mérlegelés jelentőségét hangsúlyozta az Alkotmánybíróság több,
az alapjogok közötti egyensúly kialakítását megfogalmazó
döntésében is. A szabad mozgáshoz való jog (amely
érvényesülésének leggyakoribb színtere pedig a közút, a
közterület) és a gyülekezési jog közötti kollíziót elbíráló
75/2008. (V. 29.) AB határozatában (ABK 2008. május, 715. 718.)
is megerősítette azt a korábbi felfogását, miszerint „két
alapjog (…) esetleges konfliktusának megelőzésére a hatóságnak
szükségképpen rendelkeznie kell azzal a jogszabályi
felhatalmazással, hogy biztosítsa mindkét alapjog
irvényesülését, illetőleg, ha ez lehetetlen, azt, hogy az egyik
csak a legszükségesebb mértékben szoruljon háttérbe időlegesen
a másik javára.” [55/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001,
458-459.]
c) A többségi határozat a „pontos fogalom meghatározás”
mellett elengedhetetlennek tartja az „önkényes jogalkalmazás
ellen védő garanciák” meglétét is.
Álláspontom szerint ezek meglétével vagy hiányával, s ezeknek
az indítvány elbírálása szempontjából értékelhető
jelentőségével ugyanakkor az arányosság vizsgálatakor
gyakorlatilag nem is foglalkozik a többségi határozat.
Valójában tehát leszűkül a fogalomelemzésre, s azok minősítése
révén jut el az alkotmányellenesség megállapításáig.
Márpedig e garanciák megléte vagy hiánya döntő jelentőségű az
arányosság vizsgálatakor még akkor is, ha az indítvány azok
szerepét gyakorlatilag nem is érinti.
Úgy vélem, a törvényalkotó kellő gondosságot tanúsított e
biztosítékok megteremtése során. Meghatározta a megelőzést
szolgáló intézményrendszert és sorra vette annak összes elemét,
megjelölve azok jelzési kötelezettségét és annak tartalmát (2.
§); részletezte a követendő eljárást, mindenütt ügyelve a
jogállami biztosítékok megteremtésére (3. §); előírta az
alkotmányos adatkezelés rendjét (4. §); a lehető
legrészletesebben szabályozta az ideiglenes megelőző
távoltartással összefüggő eljárást (6. §); az elintézési
határidőt (7. §); az ideiglenes megelőző távoltartó határozat
tartalmi kellékeit (8. §); az ilyen határozatok közlési rendjét
(9. §), az igénybevehető jogorvoslatokat (10. § és 12. §).
Hasonlóképpen gondosan járt el a megelőző távoltartás jogi
rendjének körülhatárolásakor is. (13. § -17. §) Nem
bizonyítható tehát az, hogy fennállhatna az önkényes
jogalkalmazás veszélye.
V.
Világossá tette a törvényhozó, hogy mind az ideiglenes
megelőző távoltartás 72 órás időtartamával, mind pedig a
megelőző 30 napos időtartamával pusztán egyfajta – a végső
eszközként (ultima ratio) igénybe vehető büntetőjog
eszközrendszerét kikerülő, megelőző – „gyorssegélyt” kíván
biztosítani. Ezek az időtartamok nem tekinthetők a
bántalmazottak életét, emberi méltóságát, testi, lelki
egészségét veszélyeztető bántalmazók mozgásszabadságát,
személyes szabadsághoz való jogát, tartózkodási helyük szabad
megválasztásának jogát alkotmányellenesen sértő, aránytalan
korlátozásának. A hozzájuk kapcsolódó részletes eljárási rend
(nem utolsósorban az igénybe vehető jogorvoslatok) az –
esetleges – önkényes jogalkalmazás elleni garanciarendszer
alapjait teremti meg. Az erre épülő – s nem eleve
alkalmatlannak ítélt – hatósági és bírói gyakorlat rövid időn
belül képes lett volna az Európában egyébként messze nem példa
nélküli (s a miénknél jóval kevesebb garanciával körülövezett)
távoltartás intézményének jogállami keretek között maradó
meghonosítására.
Erre tekintettel nem értek egyet azzal, hogy az
Alkotmánybíróság a Törvény 1. § (1) és (5) bekezdésének az
alkotmányellenességét megállapította.
Budapest, 2009. május 5.
Dr. Kiss László
alkotmánybíró
. |