English

Hungarian
Ügyszám:
.
89/B/1990
Előadó alkotmánybíró: Ádám Antal Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 23/1990. (X. 31.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1990/88
.
A határozat kelte: Budapest, 10/24/1990
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                   A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

      Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést
      Ellenzők Ligája  nevében a  halálbüntetést előíró büntető
      rendelkezések alkotmányellenességének  megállapítására és
      megsemmisítésére    irányuló     indítványa     tárgyában
      Dr. Schmidt   Péter    alkotmánybíró   különvéleményével,
      Dr. Lábady  Tamás  és  Dr.  Tersztyánszky  Ödön,  továbbá
      Dr. Sólyom László, Dr. Szabó András és Dr. Zlinszky János
      alkotmánybírók   párhuzamos   véleményével   meghozta   a
      következő

                            határozatot:

      Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  a  halálbüntetés
      alkotmányellenes. A  Büntető Törvénykönyvről  szóló 1978.
      évi   IV. tv. ( a továbbiakban: Btk. ) 38. § (1) bekezdés
      1. pontja,  a 39.  §-a és  a 84. §-a, a büntetőeljárásról
      szóló 1973.  évi I. tv. ( a továbbiakban: Be. ) 399. §-a,
      a büntetések  és az  intézkedések  végrehajtásáról  szóló
      1979.  évi   11.  tvr.   17.  és   18.  §-a,  valamint  a
      Büntetésvégrehajtási    Szabályzatról    szóló    8/1979.
      ( VI. 30. )  IM  rendelet  151.,  152.  és  153.  §-a  az
      Alkotmányba ütközik, ezért azokat megsemmisíti.

      Alkotmányellenes   a  Btk. 155  (1) bekezdés,  a  158.  §
      (2)   bekezdés,  a   160.  §, a  163. §,  a  166.  §  (2)
      bekezdés,  a  261.  §  (2)   bekezdés,   a   262.  §  (2)
      bekezdés,   a  343.  §  (4)   bekezdés,  a   346.  §  (1)
      bekezdés, a    347. §,  a 348.  § (3)  bekezdés, a 352. §
      (3) és (4) bekezdés, a  354. § (3) bekezdés, a 355. § (5)
      bekezdés,  a  363. §  (2)  bekezdés, a 364. §,  a  365. §
      rendelkezéseiben   a    kiszabható     büntetési    nemek
      megállapításánál  a   halálbüntetés   mint   alkalmazható
      büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett
      tényállásaiban a  halálbüntetés mint kiszabható büntetési
      nem előírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.

      Az Alkotmánybíróság  e határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.

      A megsemmisített  rendelkezések e  határozatnak a  Magyar
      Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat. Az
      Alkotmánybíróság   az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3)
      bekezdése  alapján   egyben  elrendeli  a  halálbüntetést
      előíró,    megsemmisített    büntetőjogi    rendelkezések
      alkalmazásával    halálbüntetést     kiszabó,     jogerős
      határozattal      lezárt      olyan      büntetőeljárások
      felülvizsgálatát, amelyekben  a hozott  ítéletet még  nem
      hajtották végre.
                                Indokolás

                                   I.

        Indítványozó  a   halálbüntetést  elrendelő  jogszabályok
        alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozással
        kezdeményezte, hogy  e rendelkezések  sértik az Alkotmány
        54. §-ában foglaltakat, miszerint a Magyar Köztársaságban
        minden embernek  veleszületett joga  van az élethez és az
        emberi   méltósághoz,   amelyektől   senkit   nem   lehet
        önkényesen   megfosztani ( (1) bekezdés ); illetve senkit
        nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen,  megalázó
        elbánásnak vagy büntetésnek alávetni ( (2) bekezdés ).

        Kérelmében kifejtette,  hogy a  halálbüntetést  etikailag
        nem  igazolható,  az  emberi  jogokkal  összeférhetetlen,
        jóvátehetetlen    és    visszafordíthatatlan    büntetési
        eszköznek  tekinti,   amely  a   súlyos   bűncselekmények
        megelőzésére,   illetve    az    ilyen    bűncselekmények
        elkövetésétől   való    elrettentésre   alkalmatlan    és
        célszerűtlen büntetési nem.

                                   II.

        1.     Az      Alkotmánybíróság     megkeresésére      az
        igazságügyminiszter   az   1990.   március   19-én   kelt
        állásfoglalásában     a     halálbüntetésre     vonatkozó
        rendelkezéseket   alkotmányellenesnek    tartotta.    Úgy
        vélekedett,  hogy   a   halálbüntetés   szükségtelen   és
        antihumánus, erkölcsileg  nem indokolható  büntetés,  nem
        szolgálja  a  büntetés  célját  és  nem  alkalmas  sem  a
        társadalom  védelmére,   sem  a  társadalom  tagjainak  a
        bűncselekmények   elkövetésétől   való   visszatartására.
        Rámutatott arra,  hogy a  halálbüntetésnek a Btk-ból való
        kiiktatása terén  jelentős  előrelépésre  került  sor  az
        1989. évi  XVI. törvény  megalkotásával, amely  az  állam
        elleni bűncselekmények  büntetési tételeiből  mellőzte  a
        halálbüntetést.

        Utalt  arra   is,  hogy   a  halálbüntetés  megszüntetése
        összhangban van az európai jogfejlődéssel. Nyugat-európai
        országokban  vagy   teljesen  megszűnt   a  halálbüntetés
        lehetősége,    vagy     csak     kivételesen,     katonai
        bűncselekményekre és háború idején alkalmazható.

        2. Az  Alkotmánybíróság szakértői  vélemény elkészítésére
        kérte fel  Dr. Földvári  Józsefet, Dr. Korinek Lászlót és
        Dr. Sajó Andrást.

        Dr.  Földvári   József  a  halálbüntetést  -  a  büntetés
        céljából kiindulva  - nem  tartja indokolt büntetésnek. A
        halálbüntetés eltörlését  azonban egy  átfogó büntetőjogi
        rendezés feladatának  tekinti. Dr.  Sajó András szerint a
        halálbüntetés   alkotmányellenes,   mivel   önkényes   és
        kegyetlen  büntetés,   sérti  az   emberi  méltóságot,  s
        ellentétes a  jogállamiság eszméjével.  Korinek László  a
        halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait
        vizsgálta, s  úgy foglalt  állást, hogy a halálbüntetés a
        bünözés  elleni   harcnak  sem   nem  alkalmas,  sem  nem
        szükségszerű eszköze.

        3. A  Teljes Ülésen  - Az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
        évi XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján felszólalt:

              Dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és
                   Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.

        Dr. Solt  Pál felszólalásában  annak a  jogi és  erkölcsi
        meggyőződésének adott  hangot,  hogy  a  halálbüntetésnek
        általában és  itt most  Magyarországon nincs többé helye.
        Álláspontja   szerint,    a   halálbüntetés   büntetőjogi
        szempontból igazolhatatlan,  a büntetőjogi szabályozás és
        az      Alkotmány      összefüggését      figyelembevéve:
        alkotmányellenes.

        Dr. Györgyi  Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés
        eltörlésének  híve   -   felhívta   az   Alkotmánybíróság
        figyelmét,  hogy   önmagában   az  Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdése  alapján   a  halálbüntetés   önkényessége  nem
        mondható  ki,   a   döntéshez   az  Alkotmány  8.  §  (2)
        bekezdésének  és  az   54.  § (1)  és (2)   bekezdéseinek
        komplex, egymásra  vonatkoztatott értelmezése  szükséges.
        Meggyőződése  szerint  a  leghitelesebb  fórum  e  döntés
        meghozatalára a  Parlament lenne,  de nem  vitatja el  az
        alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény
        erejénél fogva nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.

                                  III.

        A halálbüntetést  a Btk.  a Büntetések és intézkedések c.
        fejezetében,   a  38. §  (1) bekezdésében  a főbüntetések
        között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a
        halálbüntetés  kiszabhatóságának  alanyi  feltételéről,az
        alkalmazható       mellékbüntetésről       és       egyes
        jogkövetkezményekről rendelkezik.

        A büntetés  kiszabása c. fejezetben a 84. § előírja, hogy
        halálbüntetést kivételesen  és csak akkor lehet kiszabni,
        ha -  a bűncselekmény  és az  elkövető társadalomra  való
        kiemelkedő veszélyességére,  a bűnösség  különösen  magas
        fokára figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés
        alkalmazásával biztosítható.

        A  Be-nek   a  halálbüntetést   is  érintő   399.  §-a  a
        kegyelmezési  eljárással,  a  terhes,  illetve  elmebeteg
        elítélttel,  valamint   a  távollétében  halálbüntetéssel
        sújtott  vádlottal   kapcsolatos  legfontosabb   eljárási
        szabályokat állapítja meg.

        Az 1979.  évi 11.  tvr. 17.  és 18.  §-a a  halálbüntetés
        végrehajtásának körülményeit határozza meg:

        A  Büntetésvégrehajtási   Szabályzat  alkotmányellenesnek
        nyilvánított   §-ai    a   halálraítélttel    kapcsolatos
        büntetésvégrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a
        halálos ítélet  végrehajtását követő intézkedéseket írják
        elő.

        A  Btk.   szerint  -  az  Alkotmánybíróság  határozatának
        közzétételéig - halálbüntetés a következő bűncselekmények
        elkövetőivel szemben volt alkalmazható:

                az emberiség elleni bűncselekmények közül

        a népirtás                     ( 155. § (1) bekezdése )
        a polgári lakosság elleni      ( 158. § (2) bekezdése )
        erőszak minősített esete

        a  bűnös    hadviselés         ( 106. § )
        és a hadikövet elleni          ( 163. § (2) bekezdése )
        erőszak minősített esete

                 a személy elleni bűncselekmények közül

        az emberölés                  ( 166. § (2) bekezdése );
        minősített esetei

                 a közrend elleni bűncselekmények közül

        a terrorcselekmény            ( 261. § (2) bekezdése )
        minősített esetei és a

        légi jármű hatalomba          ( 262. § (2) bekezdése );
        kerítésének minősített esete

                     a katonai bűncselekmények közül

        a szökés különösen            ( 343. § (4) bekezdése ),
        minősített esetei

        a kibúvás szolgálat alól      ( 346. § (1) bekezdése ),
        minősített esete

        a szolgálat megtagadása       ( 347. § ),

        a kötelességszegés            ( 348. § (3) bekezdése ),
        szolgálatban különösen
        minősített esete

        a zendülés különösen          ( 352. § (3) és (4)
        minősített esete                bekezdései ),
        a parancs iránti              ( 354. § (3) bekezdése ),
        engedetlenség
        minősített esete

        az elöljáró vagy              ( 355. § (5) bekezdése ),
        szolgálati közeg
        elleni erőszak
        különösen minősített
        esetei

        a harckészültség              ( 363. § (2) bekezdése )
        veszélyeztetése
        minősített esete

        a parancsnoki                 ( 364. § )
        kötelességszegés

        és a kibúvás a harci          ( 365. § ).
        kötelesség teljesítése alól

                                   IV.

        Az  Alkotmánybíróság   a  halálbüntetést   lehetővé  tevő
        jogszabályok  alkotmányellenességét   kimondó  és  azokat
        megsemmisítő határozatának  indokolásául  a  következőket
        fogalmazza meg.

        Az Alkotmány az Általános rendelkezések c. I. fejezetében
        kinyilvánítja ,  hogy a  Magyar Köztársaság  elismeri  az
        ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,
        ezek tiszteletben  tartása és  védelme az állam elsőrendű
        kötelessége .  (  8. § (1) bekezdése )  Az Alapvető jogok
        és  kötelességek   c.  XII.   fejezetben  pedig  elsőként
        állapítja  meg,   hogy  a  Magyar  Köztársaságban  minden
        embernek veleszületett  joga van  az élethez és az emberi
        méltósághoz,  amelyektől   senkit  nem  lehet  önkényesen
        megfosztani.( 54. § (1) bekezdése ). A 8. § (4) bekezdése
        szerint  az élethez  és az  emberi  méltósághoz való  jog
        olyan  alapvető   jognak  minősül,   amelynek  gyakorlása
        rendkívüli  állapot,  szükségállapot  vagy veszélyhelyzet
        idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható.

        Az  Alkotmány   idézett  rendelkezéseinek  összevetéséből
        megállapítható, hogy  Magyarországon  az  élethez  és  az
        emberi méltósághoz  való jog  - állampolgárságra tekintet
        nélkül -  minden embernek  veleszületett, sérthetetlen és
        elidegeníthetetlen alapvető  joga. A  magyar államnak  az
        élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is
        elsőrendű kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje.
        Az   Alkotmány  54. §-ának  (1) bekezdése  azt  állapítja
        meg, hogy  az élettől és az emberi méltóságtól senkit nem
        lehet önkényesen  megfosztani. E  tilalom  megfogalmazása
        egyben megengedte  az élettől  és az  emberi  méltóságtól
        történő nem önkényes megfosztást.

        A halálbüntetés  törvényi megengedése  alkotmányosságának
        megítélésénél   azonban    az  Alkotmány  8.  §-ának  (2)
        bekezdése az  irányadó, amelyet  az Országgyűlés az 1990.
        június 19-én  elfogadott és  június 25-én hatályba lépett
        1990. évi  XL. törvény  3.  §  (1) bekezdése iktatott  az
        1989.  október  23-án  kihirdetett  8.  §  (2)  bekezdése
        helyébe. Az  Alkotmány   8.  § (2)  bekezdésének hatályos
        rendelkezése szerint  a Magyar Köztársaságban az alapvető
        jogokra és  kötelességekre vonatkozó  szabályokat törvény
        állapítja meg,  alapvető jog  lényeges tartalmát  azonban
        nem korlátozhatja.

        Az Alkotmánybíróság  úgy itélte  meg, hogy a Btk-nak és a
        kapcsolódó hivatkozott  jogszabályoknak a halálbüntetésre
        vonatkozó  rendelkezései   az  élethez   és   az   emberi
        méltósághoz való  jog  lényeges  tartalma  korlátozásának
        tilalmába ütköznek.  Az élettől  és az emberi méltóságtól
        halálbüntetéssel     való      megfosztásra     vonatkozó
        rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz
        való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák,
        hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt
        biztosító   jognak    a   teljes   és   helyrehozhatatlan
        megsemmisítését engedik  meg. Ezért  megállapította  ezek
        alkotmányellenességét és megsemmisítette ezeket.

                                   V.

        A   Btk.    és   a    hivatkozott   egyéb    jogszabályok
        alkotmányellenességét    és    megsemmisítését    kimondó
        alkotmánybírósági     határozat      fenti     indokainak
        megfogalmazása  után   az  Alkotmánybíróság  szükségesnek
        tartja megjegyezni a következőket is.

        1. Az  Alkotmány   8.  § (2) bekezdésének az 1990. június
        19- i alkotmánymódosítással beiktatott rendelkezése és az
        54.  §   (1)   bekezdésének    idézett    szövege   nincs
        összhangban. Az  Országgyűlésre hárul  az a feladat, hogy
        az összhangot megteremtse.

        2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan
        egységet alkot  és minden mást megelőző legnagyobb érték.
        Az emberi  élethez  és  méltósághoz  való  jog  ugyancsak
        egységet alkotó  olyan oszthatatlan  és  korlátozhatatlan
        alapjog,  amely   számos  egyéb   alapjognak  forrása  és
        feltétele. Az  emberi élet  és méltóság egységéből fakadó
        alapjogokat   az   alkotmányos   jogállam   a   vonatkozó
        nemzetközi   egyezmények    és   az   alapvető   jogelvek
        figyelembevételével,   az    Alkotmányban   meghatározott
        közösségi  és   egyéni  érdekek   szolgálatában  hivatott
        szabályozni.  Az   emberi  élethez  és  méltósághoz  mint
        abszolút értékhez  való  jog  korlátot  jelent  az  állam
        büntetőhatalmával szemben.

        3. Az  Alkotmánybíróság  figyelmet  érdemlőnek  tartja  a
        kriminológia  és   a  kriminálstatisztika  számos  ország
        tapasztalait értékelő  következő megállapítását.  A halál
        büntetés alkalmazása vagy eltörlése sem az összbünözésre,
        sem    a     korábban    halálbüntetéssel     fenyegetett
        bűncselekmények   elkövetésének    gyakoriságára    nincs
        bizonyíthatóan törvényszerű hatással.

        4.   A    Polgári   és    Politikai   Jogok    Nemzetközi
        Egyezségokmánya -  amelynek Magyarország  is  részese  és
        amelyet az  1976.  évi  8.  tvr-rel  hirdetett  ki  -  6.
        cikkének   (1)  bekezdése  megállapítja  minden  embernek
        veleszületett joga  van az  életre. E  jogot a törvénynek
        védelmeznie kell.  Senkit sem  lehet életétől  önkényesen
        megfosztani.  Ugyanezen    cikk   (6)   bekezdése   pedig
        megállapítja, hogy  e cikk  egyetlen  rendelkezésére  sem
        lehet  hivatkozni   avégett,   hogy   késleltessék   vagy
        megakadályozzák a  halálbüntetésnek az  Egyezségokmányban
        részes   valamely    állam    általi    eltörlését.    Az
        Egyezségokmány tehát  olyan fejlődési folyamattal számol,
        amely a  halálbüntetés  eltörlésére  irányul.  Az  emberi
        jogok és  alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában,
        1950. november  4-én aláírt  Egyezmény   2.  cikkének (1)
        bekezdése még elismerte a halálbüntetés jogszerűségét, az
        1983. április  28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv
        1. cikke  viszont úgy  rendelkezik, hogy a halálbüntetést
        el kell  törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni
        és halálbüntetést  nem  szabad  végrehajtani.  Az  Európa
        Parlament  által   1989.  április   12-én  elfogadott  Az
        alapjogokról és  alapvető szabadságokról  c.  nyilatkozat
        22. §-a  ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A
        magyar alkotmányfejlődés  is  ebben  az  irányban  halad,
        amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. §
        (1)  bekezdésének   megalkotását   követően  a 8.  §  (2)
        bekezdésének új  megszövegezésével kizárja  alapvető  jog
        lényeges tartalmának törvényi korlátozását .

        5. Mivel  a Btk-ban  meghatározott büntetések  összefüggő
        rendszert alkotnak,  a halálbüntetésnek  mint e  rendszer
        egyik elemének  megszüntetése szükségessé  teszi az egész
        büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az
        Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.
                              Dr. Sólyom László
                         az Alkotmánybíróság elnöke

                               Dr. Ádám Antal
                            előadó alkotmánybíró

                              Dr. Herczegh Géza
                                alkotmánybíró

                   Dr. Kilényi Géza         Dr. Lábady Tamás
                    alkotmánybíró             alkotmánybíró

                Dr. Schmidt Péter             Dr. Szabó András
                 alkotmánybíró                  alkotmánybíró

                 Dr. Tersztyánszky Ödön      Dr. Vörös Imre
                     alkotmánybíró           alkotmánybíró

                             Dr. Zlinszky János
                                alkotmánybíró
          Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró és
          Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró párhuzamos véleménye

          1.  Az   emberi  jogokról  szóló  nemzetközi  egyezmények
          elismerésével  Magyarország  kötelezettséget  vállalt  az
          általános emberi  jogoknak, mint  alapvető értékeknek  az
          elismerésére.  Az     Alkotmány  7.   §   (1)   bekezdése
          értelmében a  Magyar Köztáraság  jogrendszere elfogadja a
          nemzetközi   jog    általánosan   elismert    szabályait,
          biztosítja   továbbá    a   vállalt    nemzetközi    jogi
          kötelezettségek és a belső jog összhangját.

          2. A  hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak
          kiindulópontja az emberi méltóság. A Polgári és Politikai
          Jogok  Nemzetközi   Egyezségokmánya  az  emberi  közösség
          valamennyi tagja  veleszületett méltóságáról  szól és  az
          emberi méltóságot a jogok végső forrásának tekinti akkor,
          amikor arra  a felismerésre utal, hogy az emberi jogok az
          emberi lény veleszületett méltóságából erednek.

          3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az
          emberi élettel  együtt  az  emberi  lényeget  jelenti.  A
          méltóság  ember-voltunknak  és  értékünknek  fölemelő  és
          feltétlen tiszteletet  parancsoló volta, emberi lényegünk
          rangja. Ugyanúgy a priori érték mint az élet, s a létezés
          ember-dimenzióját fejezi  ki. Emberlét és emberi méltóság
          egymástól   elválaszthatatlanok.   Mindkettő   az   ember
          elidegeníthetetlen, immanens,  lényegi sajátja. Létezésre
          méltónak lenni:  emberségre való  méltóságot jelent,  így
          külön-külön  az   emberi  élet   és  az  emberi  méltóság
          tulajdonképpen kezelhetetlenek.

          4. Az  ember létezése  és méltósága,  mint maga az emberi
          egység, valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog
          számára      tulajdonképpen      transzcendens,      azaz
          hozzáférhetetlen. Az  emberi  jogok  katalógusában  és  a
          modern alkotmányokban  az emberi  élet és  méltóság ezért
          elsősorban nem  is mint  alapjogok, hanem  mint  a  jogok
          forrásai, mint  jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek
          sérthetetlenek.  E   sérthetetlen  értékek   tiszteletben
          tartásáról és védelméről kell a jognak gondoskodnia. Ez a
          védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az
          itt  belépő   jog  különféle  terebélyű  tilalomfákat  és
          garanciákat állít  fel mindenki  számára,  így  az  állam
          számára is.

          5. Az  Alkotmány   54.  §-ának (1) bekezdése tehát akkor,
          amikor az  élethez és  a méltósághoz  való  veleszületett
          jogokat tételezi  -  figyelemmel  az  Alkotmány  8. § (1)
          bekezdésében  írt   sérthetetlen  és   elidegeníthetetlen
          jelzőkre is  -,  olyan,  a  jogi  értékeket  is  megelőző
          kategóriákról rendelkezik,  amelyek a lehető legteljesebb
          jogi  oltalomban   kell  hogy   részesüljenek  és   amely
          értékekkel szembeni  követelmények -  mint valóságos jogi
          tilalmak -  korlátlanok, vagyis  az államot  is kötik. Az
          állam tehát  azért nem  foszthatja meg  büntetőhatalmánál
          fogva az embert az élettől és az emberi méltóságtól, mert
          a halálbüntetéssel az Alkotmányban védett fenti értékeket
          önkényesen átrendezi.  Önkényesen: mert  az emberi lét és
          méltóság az  értékek rangsorában  minden értéket megelőz,
          itt az  emberi jogok forrásáról, eredőjéről és alapjáról,
          azaz a  jog által  is sérthetetlen  és elidegeníthetetlen
          értékekről  van   szó.  A   halálbüntetés  ennek  folytán
          önkényes, és ezért alkotmányellenes.

          6. Mivel  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és
          az   emberi   méltóságtól   való   önkényes   megfosztást
          tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere
          a nem  önkényes megfosztásnak  is. Ezért  nem  állítható,
          hogy  az   élettől  való   minden  megfosztás  fogalmilag
          jogtalan, azaz önkényes.

          Az élettől  való megfosztás csak jogi síkon nem történhet
          meg, de az ugyanolyan értékrendek - azaz a más ember léte
          és méltósága  - egymással  már versenghetnek. A jog ebben
          az  esetben  már  nem  az  értékeket  rendezi  át,  hanem
          helyzeteket rendez:  a jogos  védelemnél, vagy  más,  nem
          önkényes megfosztás  esetében nem  a halálbüntetés  jogát
          ismeri el,  hanem  a  nem  önkényes  védekezés  minőségét
          oltalmazza az önkényességgel szemben.

          Budapest, 1990. október 24.

                 Dr. Lábady Tamás       Dr. Tersztyánszky Ödön
                  alkotmánybíró            alkotmánybíró

          Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye

          1.    Az     Alkotmánybíróság    szabadsága    határozata
          kialakításában.

          Az Alkotmány  szerint az élethez és az emberi méltósághoz
          való jogtól  senkit  nem  lehet  önkényesen  megfosztani.
          Eszerint  a   halálbüntetés  alkotmányosságának  formális
          kulcsa az  önkényesség értelmezése.  Mivel  nyilvánvalóan
          senkit   sem    lehet   semmilyen    jogától   önkényesen
          megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog
          elvételének speciális  feltételeit  kell  meghatároznunk,
          vagyis  az  önkényességet  e  jogok  sajátosságaira  való
          tekintettel   kell    értelmeznünk.    A    halálbüntetés
          alkotmányossága feletti  döntésnek ezért  az  élethez  és
          emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja.
          Az  Alkotmány   kimondja,  hogy   az   alapvető   jogokat
          szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem
          korlátozhatja.     Annak     eldöntéséhez,     hogy     a
          halálbüntetésről   szóló   törvényi   rendelkezések   nem
          korlátozzák-e az  élethez és  az emberi  méltósághoz való
          jog lényeges tartalmát, s ezért nem alkotmányellenesek-e,
          először e jogok tartalmát kell tisztáznunk.

          Az élethez  való jog  és az emberi méltósághoz való jog a
          legalapvetőbb   emberi    jogok.   Az    Alkotmánybíróság
          értelmezése  szerint   az  emberi  méltósághoz  való  jog
          anyajog  ,  azaz  a  még  nem  nevesített  szabadságjogok
          forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni
          autonómia  határainak   megvonására  más   emberi   jogok
          esetében, csakúgy,  ahogy az élethez való jog értelmezése
          befolyásolhatja az  élet feletti  rendelkezés  más  vitás
          eseteinek eldöntését ( pl. abortusz, eutanázia ).

          Egy  ilyen  horderejű  döntés  előtt  tisztázni  kell  az
          Alkotmánybíróság szabadságát  és kötöttségeit  határozata
          tartalmának kialakításában.

          Az   Alkotmánybíróság    határozata    a    halálbüntetés
          alkotmányosságának  kérdésében   a  döntés   alapját   és
          véglegességét   tekintve    lényegesen   más,    mint   a
          halálbüntetés    törvénnyel     való    eltörlése.     Az
          Országgyűlésnek szabadságában  áll bármilyen  érv alapján
          dönteni;   legyen   az   tudományos,   vagy   gyakorlati,
          büntetőpolitikai,   vagy    tetszőleges   aktuálpolitikai
          meggondolás,  vagy   indíték.  ( Lásd   a   halálbüntetés
          eltörlését a  politikai bűncselekményekre  1989-ben. )  A
          törvényhozási  folyamat   nyilvánossága  alkalmat  teremt
          minél több  érv ismertetésére és ütközésére; s egyben elő
          is  készíti   a  közvéleményt  a  döntésre.  Könnyebbsége
          parlamenti  döntésnek,   hogy  a  halálbüntetést  eltörlő
          törvény önmagában  nem jár  kényszerítő következményekkel
          az élethez  való jog  más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az
          Országgyűlés ki  van téve  a  közvélemény  nyomásának.  A
          Parlament tetszése  szerint  fenntarthatja,  eltörölheti,
          vagy visszaállíthatja  a halálbüntetést - amíg e büntetés
          alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki  nem  mondta  a
          végső szót.

          Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi
          érvekkel alapozhatja  meg döntését.  Különösen nem érheti
          be az  általában  alkalmazott  kriminológiai  érveléssel,
          hogy ti.  a  halálbüntetés  hatékonysága  a  bűnmegelőzés
          szempontjából   nem    bizonyítható.    Nem    köti    az
          Alkotmánybíróságot  a   törvényhozó  szándéka,  hiszen  a
          Büntető törvénykönyv alkotmányosságát  felülvizsgálhatja,
          az Alkotmányt  pedig  értelmezheti.  Az  Alkotmánybíróság
          döntése végleges.  Nem köti  az Alkotmánybíróságot  sem a
          többségi akarat,  sem a  közvélemény. Nem  köti  egyetlen
          erkölcsi, vagy tudományos irányzat sem.
          Az  Alkotmánybíróságnak   tehát  saját  értelmezést  kell
          kidolgoznia az élethez való jogról.

          Ebben   az    értelmezésben   az   Alkotmány   egésze   a
          kiindulópont. Az  Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt
          a  munkáját,   hogy  értelmezéseiben   megfogalmazza   az
          Alkotmány és  a benne  foglalt jogok  elvi  alapjait,  és
          ítéleteivel koherens  rendszert alkot,  amely  a  ma  még
          gyakran  napi  politikai  érdekből  módosított  Alkotmány
          fölött, mint  láthatatlan alkotmány  , az  alkotmányosság
          biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó
          új alkotmánnyal,  vagy jövőbeli  alkotmányokkal sem kerül
          ellentétbe.  Az  Alkotmánybíróság  ebben  az  eljárásában
          szabadságot  élvez,  amíg  az  alkotmányosság  fogalmának
          keretén belül marad.

          Az alkotmányozók  a rendszerváltozás  utáni társadalomban
          és államban  érvényesülő értékpluralizmusból indultak ki;
          az Alkotmány  1989. október  23-án kihirdetett módosítása
          ( az 1989.  évi XXXI.  törvény ) szakított  a korábban az
          állam alapjává  tett hivatalos  ideológiával,  és  azzal,
          hogy a  jogokat  ezzel  összhangban  kell  értelmezni.  A
          különböző eszmei  áramlatoknak az  Alkotmány  kidolgozása
          során javasolt  felsorolása csak  a  sokféleséget  akarta
          példázni, csakúgy,  mint az  1989. októberi  módosításban
          ebből megmaradt  a polgári  demokrácia és  a demokratikus
          szocializmus értékei. Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel
          - ez  is kikerült  az Alkotmányból.  Az alkotmányos jogok
          igen  absztrakt   megfogalmazásában  nem   fedezhető  fel
          semmilyen jele  annak, hogy  a törvényhozó ezen jogok egy
          adott értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha
          így is  lett volna,  ez az  Alkotmánybíróság számára  nem
          lehetne kiindulópont:  Az  Alkotmánybíróság  független  a
          törvényhozó szándékától,  de egyébként  is aggályos lenne
          arra hivatkozni,  hogy  az  eltelt  egy  év  alatt  olyan
          társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá
          tették az  alkotmányozó eredeti  koncepcióját. Ez ugyanis
          azt jelentené,  hogy az  Alkotmánybíróság  megváltoztatni
          kénytelen az  Alkotmány értelmét.  Az Alkotmánybíróságnak
          nem erre  van  hatásköre.  Az  alkotmányértelmezésnek  az
          értelmezendő  jogok   fogalmából  kell   kiindulni,  mint
          semleges kategóriából,  amelynek határaira nézve nagyfokú
          konszenzus  állapítható  meg,  tartalmára  nézve  viszont
          több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha
          így járunk el, akkor az Alkotmány tág definíciói megannyi
          morális kérdésfeltevést ( is ) tartalmaznak. A pluralista
          társadalom lényegéhez  tartozik, hogy ezekre a kérdésekre
          többféle  válasz   adható,  vagyis   a   jogok   többféle
          értéktartalommal kitölthetők,  úgy hogy  közben  a  jogok
          egész  alkotmányos   rendszere  koherens  és  működőképes
          marad.  Az   Alkotmánybíróságnak  a  határesetekben  kell
          beavatkoznia, azt  a vonalat  meghúznia,  amely  túl  egy
          adott tartalmi  koncepció  ( válasz )  már  az  Alkotmány
          egész   rendszerével    ( alapelveivel )   nem    hozható
          összhangba.  Pl.   az  állampolgári   egyenlőség   számos
          értelmezést elvisel;  az Alkotmánybíróságnak  ki  kellett
          mondania,  hogy   az  egyenlőség   nem   korlátozható   a
          mechanikus  egyenlőségre   az  anyagi   javak   elosztása
          vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív
          diszkrimináció  megengedettségét,   annak   feltételeivel
          együtt. Más  esetben az Alkotmánybíróság azt állapíthatja
          meg,  hogy   az  alkotmányos   jog  egy   adott  tartalmi
          koncepciója belefér az alkotmányos fogalmi keretbe, akkor
          is, ha  azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az
          is előfordulhat,  hogy egy  alkotmányos jog csak egyetlen
          értelmezési   koncepciót   tűr   el.   Ez   természetesen
          értékítélet. Az  Alkotmánybíróságnak azonban  éppen  erre
          van felhatalmazása:  hogy ti.  az  Alkotmány  fenntartása
          érdekében a  saját  tartalmi  koncepcióját  érvényesítse.
          Határesetekben és  össze nem  férő koncepciók ütközésekor
          az Alkotmánybíróság feladata a választás. Az élethez való
          jog fogalmát  nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni,
          amelyek közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja
          a  halálbüntetést.  Az  Alkotmánybíróságnak  itt  azt  az
          értelmezést kell  kötelezővé tennie,  amely  szerinte  az
          Alkotmány egészével összhangban áll.

          Ez  a  döntési  szabadság  és  kötelesség  egyben  óriási
          felelőséggel terheli  meg az Alkotmánybíróságot. Hiszen a
          bíróság,  bár  az  Alkotmány  egészéből  indul  ki,  maga
          alkotja folyamatos  értelmezésével az értelmezés mércéjét
          is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját lelkiismerte
          és a  közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt
          kell helytállnia.  Szembe kell  néznünk tehát azzal, hogy
          az alkotmányos  jog fogalmának  egyik lehetséges  értelme
          válik kötelezővé  ( amelyet esetleg  az  Alkotmánybíróság
          későbbi ítélkezés  korrigálhat - vagy a desuetudo ronthat
          le ). A  hibátlan szakmai  érvelés  is  már  az  előzetes
          értékválasztáson belül érvényesül.

          A fenti  koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése
          tudatosan szubjektív  és történelmileg  kötött: még abban
          az esetben  is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket
          deklarál, ezek  saját korának  szóló értelmét fedi fel; s
          ítélete pl.  a halálbüntetés,  vagy  abortusz  kérdésében
          elvileg  sem   támaszthat  igényt   örök   érvényre.   Az
          emberképe,  filozófiai   választása,  bírói   feladatának
          felfogása megannyi  szubjektív adottság. Ezért kívánatos,
          hogy  az   Alkotmánybíróság  objektív   támaszként  vegye
          figyelembe   a    halálbüntetés    kortársi    nemzetközi
          megítélését; ennek  értékelése  már  az  Alkotmánybíróság
          megengedett politizálásához tartozik.

          Az   USA    Legfelsőbb   Bíróságának   ítélete   1972-ben
          alkotmányellenesnek  nyilvánított  minden  halálbüntetést
          kimondó törvényt,  s  ezzel  felszabadító  hatású  példát
          állított más  országok elé.  Ugyanakkor 1976-tól kezdve a
          halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa
          Tanács  viszont  a  tagállamok  többségében  lejátszódott
          fejlődés  alapján  általános  tendenciának  tekintette  a
          halálbüntetés eltörlését,  és  az  1950-ben  kelt  Emberi
          Jogok  Európai   Egyezményéhez   1983-ban   jegyzőkönyvet
          kapcsolt a  halálbüntetés eltörléséről.  ( Ezt a 6. számú
          jegyzőkönyvet a  22  tagállam  közül  15  aláírta  és  12
          ratifikálta -  de pl.  a nem  ratifikáló  NSZK-ban  nincs
          halálbüntetés. ) Az  Európa Parlament által 1989. április
          12-én   elfogadott,    Az   alapjogokról    és   alapvető
          szabadságokról  szóló  nyilatkozat  22.  §-a  kimondja  a
          halálbüntetés eltörlését.  Ezzel az  európai államok nagy
          része túllépett  a Polgári  és Politikai Jogok Nemzetközi
          Egyezségokmányának   a   halálbüntetést   lehetővé   tévő
          kompromisszumán,   amelyet    az   önkényes    megfosztás
          tilalmával a  magyar Alkotmány  még 1989.  októberében is
          követett.

          Az Alkotmánybíróság  joggal támaszkodhat saját történelmi
          helyzetünkre is,  amikor a  halálbüntetés eltörlésével az
          élethez  való   jog  tiszteletét  erősíti,  és  az  állam
          büntetőhatalmát innen  visszaszorítja.  Többről  van  itt
          szó,   mint   az   emberi   életet   politikai   céljaira
          gátlástalanul  feláldozó   rendszerrel  való  szimbolikus
          szembefordulásról;    a    politikai    bűncselekményekre
          lehetséges  halálbüntetés   eltörlése  1960-ban  lehetett
          volna  helyén,   ahogy  a  Német  Szövetségi  Köztársaság
          Alaptörvényében  a   halálbüntetés   tilalmának   hasonló
          motivációja   1949-ben   időszerű   volt.   Az   aktuális
          történelmi  feladat  annak  a  törvényhozót  is  kötelező
          megállapítása, hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett
          és védett  alkotmányos rendben  az állam  nem teheti meg,
          hogy egy ember életét elvegye.

          2. Az élethez való jog az Alkotmányban. Ebben a pontban az
          élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit
          és a rá vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését
          vizsgálom, az  élethez való  jog tartalmi  koncepciójának
          kifejtése nélkül.

          Az   Alkotmány  54. §  (1)  bekezdése  szerint  A  Magyar
          Köztársaságban minden  embernek veleszületett joga van az
          élethez és  az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem
          lehet önkényesen megfosztani.

          Értelmezendő kérdések:

          a )  az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való  jog
          kitüntetett szerepe és kapcsolata,

          b ) a  veleszületettség ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti
          sérthetetlenség és elidegeníthetetlenség ,

          c )  a   nem  lehet   önkényesen   megfosztani   kitétel,
          tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.

          a )  A   18.  századi  természetjogban  szokásos  volt  a
          természetes   jogokat    néhány   ős-,   vagy   alapjogra
          visszavezetni. Ilyen  kiindulópont volt  az élethez  való
          jog. Ma  hasonló  alapnorma-szerepet  játszik  az  emberi
          méltóság,  alkotmányokban  és  nemzetközi  egyezményekben
          egyaránt.  E  funkciójában  a  természetjogi  természetes
          szabadság örököse.  Az  emberi  méltósághoz  való  jog  a
          német,  az   amerikai  és   a  magyar   alkotmánybírósági
          gyakorlatban  kifejezetten   anyajog  ;   a   bíróság   a
          cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új és
          új szabadságjogokat  vezet  le  belőle.  Mindemellett  az
          élethez való  jog sem  vesztette el kitüntetett szerepét.
          Vannak nézetek,  amelyek továbbra  is ezt tartják a többi
          jog alapjának.  Elterjedtebb, hogy  az élethez való jog a
          méltósághoz való  jogot követi az alapjogok katalógusának
          élén, s  előfordul,  mint  a  magyar  Alkotmányban,  hogy
          ugyanabban a  szakaszban szerepelnek.  Ma az  a szokásos,
          hogy az  élethez való  jogot egyrészt a testi épséghez és
          egészséghez való  joggal kapcsolják össze, másrészt pedig
          a nemzetközi  jog  hatására  a  kínzás  és  a  kegyetlen,
          illetve megalázó  büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát,
          hogy fontosságát  megtartva külön  életet él  a két  jog.
          Közelebbi   vizsgálat    azonban   kimutathatja   lényegi
          összefüggésüket; azt,  hogy csakis  egységükben  adhatják
          meg az  ember jogi  státuszát, s  lehetnek így valóban az
          alapjogok alapjai.  Az élethez  és méltósághoz  való  jog
          egysége különbözteti  meg  az  embert  egyrészt  a  többi
          személytől, másrészt  a többi  élőlénytől. Az  ember jogi
          státusza  e   két  aspektusának   külön-külön  történelmi
          szerepe nem  mond ellent  annak, hogy  a  mai  történelmi
          pillanat, s  különösen az élet feletti idegen rendelkezés
          kiéleződött kérdése,  az élethez  és méltósághoz való jog
          egységes    szemléletét    követelik    meg.    Mindennek
          bizonyításához részletesen  meg kell  vizsgálni e két jog
          sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem el.

          b )  Az   Alkotmány  54.   §-a  szerint   az  élethez  és
          méltósághoz való  jog minden  ember  veleszületett  joga.
          Ezek a jogok a XII. fejezet címe alapján alapvető jogok .
          A 8.  §-ban a Magyar Köztársaság az ember sérthetetlen és
          elidegeníthetetlen alapvető jogait ismeri el. Ezen jelzők
          értelmezése  nem   ad  elegendő  alapot  a  halálbüntetés
          alkotmányosságáról  való  döntéshez.  Van  például  olyan
          klasszikus elmélete  az  elidegeníthetetlenségnek,  amely
          szerint az  élethez való  jog a  társadalmi  szerződésben
          átruházhatatlan az  államra, az  állam  tehát  ezért  nem
          veheti  el.   Hasonló  magyarázat  kidolgozható  lenne  a
          sérthetetlenségre, vagy  a  veleszületettségre  is,  mint
          ahogy mindeme  jelzők nélkül  is lehet  érvelni amellett,
          hogy az  élethez való  jogot az  állam nem  korlátozhatja
          ( lásd 3. pont ). A veleszületettség értelmezhető úgy is,
          mint annak  kifejezése, hogy  az élet  ( és a  méltóság )
          apriori értékek, amelyekből az ezeket védő jogok erednek.
          A jogtörténet  és a  mai alkotmányok,  illetve nemzetközi
          egyezmények viszont  számos példát mutatnak arra, hogy az
          élethez való  jog  elidegeníthetetlenségének  deklarálása
          nem zárta,  illetve zárja  ki a  halálbüntetést. A magyar
          Alkotmány   54.  §  (1)  is  lehetővé  kívánta  tenni  az
          élethez  és   méltósághoz  való   elidegeníthetetlen   és
          sérthetetlen, veleszületett  jogtól való  megfosztást, ha
          az nem  önkényes. Az önkényesség értelmezése nélkül tehát
          nem  lehet   az  élethez   és  a   méltósághoz  való  jog
          elidegeníthetetlenségéről állást foglalni.

          c ) Az  élethez való  jog határai  tehát  az  önkényesség
          értelmezésétől   függenek.   Önkényesnek   minősülhet   a
          büntetéskiszabás,  ha   túlságos  teret   enged  a   bíró
          szubjektív döntésének.  Bár az  USA-ban a  halálbüntetést
          szokatlan és  kegyetlen büntetés  volta miatt  mondták ki
          alkotmányellenesnek,  valójában   az  volt  a  kifogás  a
          kérdésessé  tett  törvény  ellen,  hogy  a  halálbüntetés
          feltételei nem voltak precízen tisztázva.

          Ehhez  hasonló  Sajó  András  érvelése  szakvéleménye  I.
          pontjában. A  Btk. előírásai  a halálbüntetés kiszabására
          azonban  nem   térnek  el   lényegesen   akármelyik   más
          büntetésfajta feltételeitől,  s ezért  önkényességük  más
          büntetések kiszabására  is érvényes  lehet. Az  Alkotmány
          54. §-ában  írott  önkényesség  azonban  szerintem  olyan
          speciális értelmezést  kíván meg, amely csakis az élethez
          és méltósághoz való jogra érvényes.

          Más  felfogás   szerint  az   önkényesség  a   törvénynek
          megfelelő eljárás  hiányát jelenti.  Ezt támasztja alá az
          Emberi Jogok  Európai Egyezménye  ( 1950 ),  amelynek  2.
          szakasza  csakis   jogszerűen   hozott   halálos   ítélet
          végrehajtását tekinti  az élettől  megfosztás megengedett
          esetének. ( 1983-ban viszont a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli
          a halálbüntetést. )  Jogállamban minden  fajta  büntetést
          csakis  törvényes   okból,  törvényes   eljárásban  lehet
          kiszabni.  Ezt   az   Alkotmány   a   szabadságtól   való
          megfosztásra szabatosan  meg is  fogalmazza ( 55. § ). Az
          54. §  (1)   bekezdése   és   az   55.  §  (1)  bekezdése
          összevetéséből  az   következik,  hogy   az  élethez   és
          méltósághoz való  jog esetében  önmagában nem zárja ki az
          attól  való   megfosztás  önkényességét,  ha  az  törvény
          alapján, törvényes  eljárásban történt.  Ez szükséges, de
          nem elégséges  feltétel. A  különbséget az  élettől való,
          illetve a  szabadságtól való  megfosztás minőségileg  más
          volta indokolja ( lásd 3. pont ).

          De ha  a halálbüntetés  formális legalitása  nem zárja ki
          feltétlenül a  önkényességet, akkor  csak az  a  tartalmi
          kérdés marad,  hogy maga  a halálbüntetés, mint büntetési
          nem, nem önkényes-e.

          Elterjedt nézet  szerint a  halálbüntetés azért önkényes,
          mert   nem   bizonyítható,   hogy   alkalmas   lenne   az
          Alkotmánnyal    összhangban    lévő    büntetési    célok
          megvalósítására.  ( Erre  a  jelen  határozat  indokolása
          egyebek  között  utal  is. )  Ezzel  a  bizonytalansággal
          szemben az  emberi élet  és méltóság  előnyt élvez. Igaz,
          hogy alkotmányellenes  az a  büntetés,  amely  nem  képes
          betölteni célját.  Igaz az  is, hogy  mivel itt  alapvető
          jogok elvonásáról  van szó,  a célra  való alkalmasságról
          bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom
          elegendőnek   a   halálbüntetés   alkotmányellenességének
          megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl. a
          börtön   preventív    hatásáról   sincsenek    megbízható
          bizonyítékaink.  Itt  megint  a  szabadságvesztés  és  az
          életvesztés közötti  különbséget kellene  kifejteni  ( az
          élethez való jog speciális voltát ), hogy bizonyíthassuk,
          a börtönhöz,  a  pénzbüntetéshez  beérhetjük  a  büntetés
          célszerűségének,    vagy     hatékonyságának     ( nagy )
          valószínűségével, a  halálbüntetéshez  nem.  Ebből  folyó
          második ellenvetésem  az, hogy  a fenti érvelés szerint a
          halálbüntetés alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja
          bizonyosan elérhető  lenne. A szokásos megnyugtató válasz
          az, hogy  a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz
          soha teljes  bizonyossággal elérhető  - márcsak az emberi
          tévedés  kizárhatatlansága  miatt  sem.  A  válasz  tehát
          pragmatikus  marad.   A  körből  nehéz  kitörni,  mert  a
          büntetés  gyakorlati   hatékonyságára   kérdezünk,   noha
          valójában azt  kellene bizonyítani,  hogy a halálbüntetés
          elvileg alkalmatlan.  Ez a  kérdés viszont  továbbvisz  a
          halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre
          váltunk át:  a halálbüntetés  speciális voltát az élethez
          való jog sajátossága alapozza meg. Jobb lenne tehát eleve
          az  élethez   való  jog   sajátosságából   kiindulni,   s
          bizonyítani, hogy  akkor sem  lehet az életet elvenni, ha
          az nagyon is célravezető lenne.

          d ) Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése  alapján  az élethez
          és méltósághoz  való alapvető  jog lényeges  tartalmát az
          ezeket szabályozó  törvény nem  korlátozhatja. A  kérdés,
          hogy az alapjog korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk
          meg, a  mi esetünkben  különös  súllyal  vetődik  fel.  A
          halálbüntetéssel  ugyanis   nem  az   élethez  való   jog
          önmagában áll  szemben, hanem  az élethez  való jog, mint
          olyan  jog,   amelytől  nem   lehet   senkit   önkényesen
          megfosztani. Ezért  az, hogy  a Btk.  a  halálbüntetéssel
          egyáltalán  korlátozza-e   az  élethez  való  alkotmányos
          jogot, az   Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében   foglalt
          önkényes megfosztás  értelmezésétől függ.  Ha az  élettől
          való megfosztást  minden esetben,  fogalmilag önkényesnek
          tartjuk, vagyis  az élethez való jogot abszolutnak, akkor
          a halálbüntetés  korlátozza azt.  Ha viszont  az  élethez
          való  jogot   magában  az   Alkotmányban   korlátozottnak
          tekintjük  azáltal,   hogy  az  élettől  való  megfosztás
          bizonyos, nem-önkényes  eseteit -  pl.  ha  az  törvényes
          eljárásban történt  - összeférhetőnek  tartjuk az élethez
          való jog  természetével, akkor  a Btk.  ehhez képest  nem
          korlátozza az  élethez való  jogot;  az  pedig,  hogy  az
          Alkotmány maga  korlátozhatja-e alapjog  tartalmát, nem a
          Btk. alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.

          3.  Az   emberi  méltósághoz   és  az  élethez  való  jog
          sajátossága Az  emberi méltósághoz  való jog  nem  puszta
          erkölcsi értékdeklaráció.  Az, hogy  az emberi méltóság a
          jog  előtt   és  felett   létező  érték,   amely  a  maga
          teljességében a  jog számára  hozzáférhetetlen, nem zárja
          ki azt,  hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük -
          mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény
          és  alkotmány  teszi  -,  vagy  hogy  a  jog  a  méltóság
          tiszteletben tartását  és védelmét  előírja,  avagy  hogy
          egyes aspektusait valóságos joggá formálja.

          Az emberi  méltósághoz való  jognak  két  funkciója  van.
          Egyrészt azt  fejezi ki,  hogy van  egy  abszolút  határ,
          amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma
          nem terjedhet  túl, vagyis  az  autonómiának,  az  egyéni
          önrendelkezésnek  egy   mindenki  más  rendelkezése  alól
          kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás
          szerint -  az ember alany maradhat és nem válik eszközzé,
          vagy  tárggyá.   Ezt  fejezi   ki  egyébként   az  -   az
          Alkotmánybíróság  által  is  osztott  felfogás,  hogy  az
          emberi  méltósághoz  való  jog  anyajog  ,  mindig  újabb
          szabadságjogok  forrása,   amelyekkel  az   önrendelkezés
          szféráját   folyamatosan    biztosítjuk   az   ( állami )
          szabályozással szemben.  A méltósághoz  való jognak  ez a
          felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől,
          amelyek  teljesen   szabályozás   alá   vonhatók,   nincs
          érinthetetlen lényegük.  ( Ez az  elvi különbség az ember
          és a  jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok
          jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek . Az utóbbiak
          mintájára ugyanis  mindig képezhetők  analóg jogok a jogi
          személyek számára. )

          Látni fogjuk,  hogy az  emberi méltósághoz való jog ezt a
          funkcióját csak  akkor tölti  be,  ha  az  egyes  emberek
          élethez való  jogával egységben értelmezzük; míg ha attól
          elvonatkoztatunk,  az   absztrakt  méltóság  megengedi  a
          konkrét egyén tárgyként való kezelését.

          A méltósághoz  való jog  másik  funkciója  az  egyenlőség
          biztosítása. A  minden ember egyenlő méltósága történelmi
          vívmánya az  egyenlő  jogképességet  jelentette;  azaz  a
          formálisan  egyenlő   esélyt.  Jelen  határozatunkhoz  az
          egyenlőségnek azt  a tulajdonságát  kell kiemelnünk, hogy
          erre a  jogra épülhetnek  további jogok  ( pl. az egyenlő
          méltóság jogképességként instrumentalizálva további jogok
          szerzésének alapja );  de elvenni  belőle nem  lehet.  Ez
          egyben azt  jelenti,  hogy  a  méltóság  oszthatatlan  és
          redukálhatatlan,  azaz   az  emberi   státusz   minimális
          feltétele, amely  tehát egyetlen  embertől sem vehető el.
          Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal
          való egységében  kell azt  biztosítania, hogy ne lehessen
          különbözően  értékes   puszta  életeket  jogilag  másként
          kezelni. Nincs  az életre  méltóbb  és  méltatlanabb.  Az
          egyenlő méltóság  miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék
          és az  erkölcsi szörnyeteg  bűnöző élete és méltósága is.
          Az  emberi  méltóságban  mindenki  osztozik,  aki  ember,
          függetlenül attól,  hogy mennyit valósított meg az emberi
          lehetőségből és  miért annyit.  Az élethez és méltósághoz
          való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő
          mindenki: az  életek egyenlőségét  a méltóság garantálja.
          Az ( puszta )  élethez való  jog csak egyes természetjogi
          elméletekben volt abszolút ( pl. Hobbes-nál ), amennyiben
          a felette  való rendelkezést  nem is  lehetett az államra
          átruházni.   Amíg    a   civilizációs    folyamatban    a
          halálbüntetés ( illetve  a háború )  nem vált kérdésessé,
          másrészt amíg  nem merültek  fel más  élőlények jogai  az
          életre, nem  vált aktuálissá  annak feszegetése,  hogy mi
          teszi az  élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az
          ember  méltósága,   és  ennek   kapcsolata   az   élettel
          különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb
          jogtól. Az  élethez való  jog a  méltóság nélkül  nem  az
          emberi  élethez   való  jog.  Az  említett  természetjogi
          felfogásban a  természeti állapot  maradványa, a  túlélés
          minden fölé helyezése, amely joga - mint már Spinoza írta
          - az  állatoknak is  megvan . Ma pedig a méltósághoz való
          joghoz kapcsolódása  teszi specifikussá  az ember élethez
          való  jogát   az  állatok   és  fák   jogai   textusában.
          Szétválasztandó ugyanis  az állam kötelezettsége külön az
          élet  ( minden  élet )  védelmére  és  külön  a  méltóság
          védelmére  az   ember  alanyi   jogától  az   életre   és
          méltóságra. Az állatok és fák jogai nem puszta metaforák:
          az  államnak  valóban  vannak  kötelességei  minden  élet
          természeti alapjainak  fenntartására,  s  védeni  köteles
          minden életet  a mohától  kezdve az  embrión keresztül az
          emberig, de  ez a  védelem a  szorosan vett egyéni emberi
          életet  kivéve  relatív,  és  csak  az  embernek  van  rá
          szubjektív joga.

          Mi határozza  meg ma az élethez való jog és a méltósághoz
          való jog  kapcsolatát? Ha egy alkotmánybíróság életről és
          halálról dönt,  tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a
          dualista felfogás  uralkodik:  a  test  és  lélek  eltérő
          státuszának különböző  szekularizált változatai.  A testi
          jogok  individualitásukban  alacsonyabbrendűek,  mint  az
          absztrakt,  a   konkrét  egyéntől  könnyen  elválasztható
          lélek: a  méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az
          ember  biológiai   és  társadalmi   lény.  De   ennek  az
          összekapcsolásnak  a   jogban  már  nincs  következménye,
          hiszen az  élethez való  jogot mint  a  biológiai-fizikai
          létezés  jogát   fogják  fel;   ezért  kapcsolódik  hozzá
          hagyományosan a  testi  épség,  egészség  joga  is.  Ezek
          ( individuális ) testi  jogok a  legtöbb alkotmányban nem
          élveznek abszolút  védelmet, szemben  a méltósághoz  való
          joggal, amellyel  az egyén  az  emberi  nem  méltóságából
          részesedik, s  amely ezért  érinthetetlen. ( Ez a nembeli
          jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan
          - a kegyeleti jogokat a halott jogának tekintik. )

          A méltósághoz  való jog  és az  élethez  való  jog  ilyen
          hierarchiája súlyos  következményekkel  jár.  A  dualista
          felfogás alapján  ugyanis indokolhatóvá  válik  az  egyes
          ember  feláldozása   közösségi  célokra.   Ez  esetben  a
          generális  prevenció  céljából  is  ki  lehet  végezni  a
          bűnözőt, mert méltósága úgysem szenved csorbát. ( Hegel a
          büntetéssel becsüli  meg a  bűnözőt. Szerintem  ez az érv
          csak  a   halálbüntetésen   kívüli   egyéb   büntetésekre
          fogadható el. )  A dualista  értékrenddel könnyű  lesz az
          élet feletti  idegen rendelkezést megindokolni azokban az
          esetekben is,  amikor megállapítják a méltóság elveszését
          -  pl.   a  tiszta   tudat  végleges  elvesztésével  járó
          betegség. Azaz:  ha az ember védelmét a dualizmus folytán
          az absztrakt  méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a
          konkrét ember életét kiszolgáltatjuk.

          Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és
          oszthatatlan ember-felfogásból  indul ki,  elvetve a test
          és lélek  dualizmusát, azaz  az embert élete és méltósága
          egységében szemléli.  Ennek megfelelően csakis az élethez
          való alanyi  jog és a méltósághoz való alanyi jog egysége
          adja meg  a  specifikusan  a  konkrét  egyénre  vonatkozó
          státuszt:  Az   ember  élethez   való  jogát   az  emberi
          méltósághoz való  jogban bennefoglalt érinthetetlenség és
          egyenlőség teszi  sajátosan az  emberi élethez való joggá
          ( túlmenve az  állatok és mesterséges jogalanyok létezési
          jogán ); másrészt  a méltóságnak mint alapjognak az egyén
          számára  nincs   értelme,  ha  már  nem  él.  ( Halálának
          esetleges erkölcsi  értéke a  túlélők ügye - beleértve az
          állam  idevágó  kötelességeit  is  -,  ettől  persze  még
          motiválhatja az  ő tetteit,  akár önfeláldozását is. ) Az
          emberi  méltóság   az  emberi  élettel  eleve  együttjáró
          minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja,
          hogy a  méltóságtól megfosszák  az egyént.  De az  emberi
          méltóságtól az  embert csakis  életének elvételével lehet
          megfosztani, s  ezzel mindkettő  végérvényesen megszűnik.
          Az emberi  méltósághoz és  az élethez  való jog  a  fenti
          felfogás szerint alapvetően különbözik minden más jogtól.
          Ez a jog az osztatlan és egész embert érinti - míg minden
          más jog  elvont szerepeket , rész-aspektusokat szabályoz.
          ( Még  a  személyiségi  jogok  is  az  átlagos,  normális
          érzékenységű embert  veszik csak figyelembe. ) Az élethez
          és méltósághoz  való jog,  mint az ember jogi státuszának
          alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.
          A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk
          annyiban is  csak részleges  lehet, hogy korlátozásuk más
          jogok érvényesülését  nem zárja  ki.  Számos  jog  teljes
          egészében elvehető,  majd ismét  megszerezhető. Elvonásuk
          végső határa  éppen az  ember élethez és méltósághoz való
          joga ( ami  nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni
          minden esetben  alkotmányos  lenne ).  Ezzel  szemben  az
          élethez és  méltósághoz való  jog csak elvehető, mégpedig
          csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is
          megszűnik.   Az   élethez   és   méltósághoz   való   jog
          oszthatatlansága  folytán   elvileg  korlátozhatatlan,  s
          egyben minden  más jog korlátozásának elvi határa. ( Ha e
          két jog  egységében az  egyén  jogi  státuszának  alapját
          ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében lehet
          arról különbözőképpen dönteni, hogy azok milyen mértékben
          korlátozhatók. A  személyes szabadság korlátozása például
          büntetésképpen  sokféle  lehet.  Az  adott  jogrendszeren
          belül meg  kell határozni  egy olyan  határt,  amelyen  a
          szabadságvesztés büntetése  sem léphet  túl. Ez a nyitott
          börtöntől  a   térdig  vasban   fogságig  országonként  -
          alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és
          méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos
          jogokat  is   korlátozhatják  -   pl.  a  méltóság  külső
          megnyilvánulása tekintetében.  De az elítéltet számos más
          jog továbbra  is megilleti,  s büntetése  letöltésével  a
          személyes  szabadsághoz   való  joga   is  helyreáll.   A
          korlátozások azonban  az élet  és méltóság  alapjogát nem
          érinthetik; nemcsak  mert tilos,  hanem mert a jog nem is
          képes erre.  Könnyű belátni  például, hogy  amíg a fogoly
          tudatánál van,  elvehetetlen tőle  az autonóm  reakció, a
          szabad viszonyulás  lehetősége:  akár  belső  ellenállás,
          akár  bűnbánat,  vagy  más  döntés.  S  amíg  él,  emberi
          státusza  kétségbevonhatatlan.   Az  élet   és   méltóság
          egységes szemlélete  ennél is teljesebben védi az embert:
          méltósága nem  függ  tudati  vagy  erkölcsi  állapotától,
          hanem  életével   adva   van.   Emberi   státusza   azért
          kétségbevonhatatlan,  mert   élete   méltóságánál   fogva
          érinthetetlen. )

          Az  Alkotmány   8.   §-a   határt   szab   az   alapjogok
          korlátozhatóságának. Lényeges tartalmukat eleve kivonja a
          törvényhozó, azaz  az állam rendelkezése alól, másrészt a
          legfontosabb alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy
          korlátozását  rendkívüli  állapot,  szükségállapot,  vagy
          veszélyhelyzet idején  sem  engedi  meg.  Az  élethez  és
          méltósághoz való jog viszont fogalmilag korlátozhatatlan,
          csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az
          embert, azaz  nem lehet  különbséget  tenni  korlátozható
          rész és  lényeges tartalom  között. Az  élethez és emberi
          méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az
          állam  nem  rendelkezhet  fölötte.  E  jogok  minden  más
          alapjog lényeges tartalmának is részét képezik, hiszen az
          összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok
          korlátozhatóságának abszolút határai.

          Ebből az  következik, hogy az élethez és méltósághoz való
          jogtól megfosztás  fogalmilag  önkényes  .  Az  állam  az
          Alkotmány egész  alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha
          a halálbüntetés  lehetővé  tételével  és  szabályozásával
          rendelkezik az  emberi élethez  és méltósághoz  való  jog
          elvételéről. Ezért   az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem
          értelmezhető úgy,  hogy  mint  nem-önkényes  megfosztást,
          lehetővé  tenné   a   halálbüntetést.   Ellenkezőleg,   a
          halálbüntetés alkotmányellenes.

          A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez
          való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert
          az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán
          -  eleve   korlátozhatatlan.  Ezért  nem  is  kellett  az
          Alkotmány 8.  § (2)  és   (3) bekezdésének  az  1990. évi
          XL.   törvénnyel    való   módosítása   ahhoz,   hogy   a
          halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az Alkotmány 54.
          § (1)  bekezdésében szereplő önkényesség  fogalmát  akkor
          sem lehetett úgy értelmezni, hogy az - mint nem-önkényest
          -  lehetővé   tenné  a   törvényes  eljárásban  kiszabott
          halálbüntetést,  amikor   az   Alkotmány  8.  §-ának  (3)
          bekezdése még  megengedte az  alapvető jog  gyakorlásának
          olyan korlátozását,  amely az  állam biztonsága,  a belső
          rend, a  közbiztonság, a  közegészség, a  közerkölcs vagy
          mások  alapvető   jogainak  és  szabadságának  a  védelme
          érdekében  szükséges.   A  halálbüntetés   már  ekkor  is
          alkotmányellenes volt,  mert az  élethez  és  méltósághoz
          való jog  vonatkozásában mindenfajta  és  bármely  alapon
          nyugvó korlátozás lehetősége elvileg kizárt.

                        4. A jogos védelem problémája

          Az Alkotmánybíróság  szükségesnek látta megjegyezni, hogy
          a  halálbüntetés   megszüntetésével  az  egész  büntetési
          rendszer felülvizsgálata  esedékessé válik.  A büntetések
          rendszerével kapcsolatos  problémák súlyán  sokat  enyhít
          az, hogy  a  halálbüntetés  a  Btk-ban  mindig  vagylagos
          büntetés  volt.   Az  élethez  és  méltósághoz  való  jog
          egységes  szemlélete  viszont  valóban  elkerülhetetlenné
          teszi a  jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az
          esetre, ha  az élet  ellen támadót megölik. ( Az alábbiak
          kizárólag   a    jogos   védelemnek   erre   az   esetére
          vonatkoznak. )  Ha   ugyanis  az   élethez  való   jogtól
          megfosztás fogalmilag önkényes, akkor senkinek, semmilyen
          körülmények között  nem lehet  joga arra,  hogy egy másik
          ember életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes
          minden más  esetre is,  amikor törvény  megengedi az élet
          elvételét,  mint   pl.   végszükségben,   vagy   elöljáró
          parancsára.

          Bár e  következmények levonása  nem  az  Alkotmánybíróság
          feladata,  röviden   utalok  arra,   hogy  a  3.  pontban
          kifejtettekből  a   jogos   védelem   vonatkozásában   mi
          következik. Az  élettől való megfosztásra nem áll a jogos
          védelem szokásos  indokolása,  hogy  a  jogtalan  támadás
          színhelyén az  állam bűnüldöző  szervei  éppen  nincsenek
          jelen, s  így a  megtámadott ( vagy  az érdekében fellépő
          személy ) a  támadóval szemben  a társadalom  védekezését
          valósítja meg. Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át
          olyan hatalmat,  ami neki  sincs: a támadót nem ítélhetné
          halálra a  bíróság sem.  Az  élethez  való  jog  abszolút
          felfogása következtében  a  jogos  védelem  köre  szűkebb
          lesz.  Élet  csakis  élettel  lehet  arányos.  Ha  anyagi
          javakat,  vagy   a  közérdeket   ért  támadást  a  támadó
          megölésével hárítanak  el, a  büntethetőséget nem lehet a
          jogos védelem  szabálya alapján kizárni. A kérdés azonban
          fennmarad: miért  nem büntethető  az, aki  az életet  ért
          támadást a támadó megölésével hárítja el?

          Ha  a  megtámadott  megöli  támadóját,  a  jogos  védelem
          biztosította büntethetetlenséggel  a jog  nem az  élettől
          való megfosztás  jogszerűségét ismeri  el, hanem  annak a
          szituációnak jogon  kívüliségét, amelyben  a  támadás  és
          elhárítása lezajlott.  A jogos  védelem  helyzete  csakis
          akkor áll fenn, ha életek közötti választásról van szó, a
          halál újraelosztásáról  , mert a megtámadott élete csak a
          támadó élete  árán maradhat  meg. A  halált azonban a jog
          nem  oszthatja   el  és   nem  oszthatja   ki.  Ebben   a
          határhelyzetben a  jog  nem  kötelezi  és  nem  jogosítja
          semmire a  megtámadottat. Jogot  a támadó  megölésére nem
          adhat, de  ugyanazon okból  azt sem  írhatja elő,  hogy a
          megtámadott tűrni  köteles:  ezzel  ugyanis  az  ő  élete
          felett rendelkezne.  Így tehát  a természeti  állapot tér
          vissza azokra  a pillanatokra,  amíg  az  életek  közötti
          választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről
          van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet
          minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan
          nem emberi  jogról (  amely az állatoknak is megvan  ). A
          választási helyzet  megszűntével lép be újra a jog, amely
          azonban  csak  kompetenciája  határait,  vagyis  a  jogos
          védelmi helyzet  feltételeinek meglétét  vizsgálja, s ami
          ott történt, nem értékeli.

          Budapest, 1990. október 24.
                                                  Dr. Sólyom László
                                                      alkotmánybíró

          Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye

          1. A  meghallgatott szakértői  vélemények a halálbüntetés
          hatástalanságát, a  büntetési célok  beteljesítésére való
          alkalmatlanságát és  az ítélkezés  ingadozásaihoz képesti
          önkényességét  vizsgálták.  Véleményem  szerint  ezek  az
          érvek nem  ügydöntőek, mert  nem csak  a halálbüntetésre,
          hanem lényegében  minden más  büntetésre is  vonatkoznak.
          Tanulságuk azonban  az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem
          a célra  való alkalmatlanság  sem az ítélkezés eltérései,
          ingadozásai   nem    kérdőjelezik    meg    a    büntetés
          létjogosultságát  általában.   Közismert  tény,   hogy  a
          büntetőjogi retorzió  nem képes lényegesen befolyásolni a
          bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom
          aktuális  állapota   határozza  meg.  Ebből  azonban  nem
          következik, hogy  a büntetések  hatástalansága,  a  célok
          beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési
          gyakorlat  eltérései  és  ingadozásai  miatt  le  kellene
          mondani  a   büntetésről  általában.   Nem   a   büntetés
          hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége
          a büntetésalkalmazás  alapja, hanem  az az  elv, hogy bűn
          büntetlenül nem  maradhat, illetve,  hogy a bűn büntetést
          érdemel. Ha  pedig ezek  az érvek  nem kérdőjelezik meg a
          büntetőjogi büntetést  általában, nem  kérdőjelezik meg a
          halálbüntetés létjogosultságát  sem.  A  büntetési  célok
          beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren
          belül csak  akkor tenné  kérdésessé a büntetések és így a
          halálbüntetés  alkotmányosságát,  ha  a  büntetési  célok
          alkotmányosan    meghatározottak    lennének.    Márpedig
          alkotmányosan legitimált büntetési célok nincsenek. Ehhez
          képest  a   halálbüntetés  -   mint   büntetési   nem   -
          alkotmányosságát, vagy  alkotmányellenességét egyedül  és
          kizárólag  az   dönti  el,   hogy  az   Alkotmány  hogyan
          szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány
          8. §-a az állam által védendő és lényeges tartalmában még
          törvény   által   sem   korlátozható   alapvető   jogként
          definiálja.

          Amikor  tehát   az  Alkotmánybíróság   a   halálbüntetést
          büntetési rendszerünkből  kiiktatta, ezt nem büntetőjogi,
          vagy  kriminológiai   megfontolásokra   alapozta,   hanem
          egyedül és  kizárólag az  Alkotmányra. Fenntartotta a bűn
          büntetést érdemel  elvét, de  az állam  büntetéshez  való
          jogát  -   alkotmányos  jogállamhoz   méltóan  -  nem  az
          államhatalom korlátlanságából  vezette le.  A büntetéshez
          való  jog  nem  korlátlan.  Le  kell  tehát  mondanunk  a
          halálbüntetésről,  mint   a  korlátlan  hatalomból  folyó
          büntetési jogosítványról.

          2.   Az    Alkotmánybíróság   megállapította   határozata
          indokolásában, hogy  a Btk-ban  meghatározott  büntetések
          összefüggő rendszert  alkotnak, a halálbüntetésnek mint e
          rendszer egyik  elemének megszüntetése  szükségessé teszi
          az  egész   büntetési  rendszer  felülvizsgálatát,  amely
          azonban   nem    az    Alkotmánybíróság    feladata.    A
          felülvizsgálat  szükségességét   a  magam   részéről   az
          alábbiakban látom:

          - a  büntetőjog mai  rendszere -  függetlenül a szakértők
          véleményétől és  a büntetőjogelméleti magyarázatoktól - a
          halálbüntetést  a  büntetési  célokkal,  a  generális  és
          speciális prevencióval indokolja;

          - a  halálbüntetés  kiiktatása  a  büntetési  rendszerből
          tehát  szükségképpen   kihat  a   büntetőjog   társadalmi
          rendeltetésének Btk-ban adott értelmezésmódjára;

          - mivel  pedig  a  halálbüntetés  büntetőjogi  rendszeren
          belüli  indokait   a  büntetési  célokban,  a  büntetések
          célkövetésében  találta   meg,  ezeket  is  szükségképpen
          alkotmányellenesnek kell tekinteni;

          - a  büntetőjogi büntetést  nem szükséges  célkövetéshez,
          vagy célra  való alkalmassághoz kötni, hiszen attól, hogy
          nem hatásos,  vagy nem  teljesít be  célokat, alkalmazása
          még  szükséges,   igazságos  és  indokolt  lehet.  A  bűn
          büntetést  érdemel   elve  célkövetés,   hatékonyság   és
          hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet;

          -  a   büntetőjog  társadalmi  rendeltetése  az,  hogy  a
          jogrendszer egészének  szankciós  zárköve  legyen.  Nincs
          önálló működési  terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más
          a büntetőjogi  szankció, mint  az egyéb jogágak reparáló,
          helyreállító vagy  egyéb kötelességstatuáló  szankciói. A
          büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás.
          Szerepe  és   rendeltetése  a  jogi  és  erkölcsi  normák
          épségének fenntartása,  amikor már  más jogági  szankciók
          nem segítenek;

          - a  jogépségi büntetésnek  szimbolikus funkciója  van: a
          büntetőjogi parancsokat  nem lehet büntetlenül megsérteni
          sem akkor,  ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem
          ér el  semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél
          elérésére. A  büntetés célja  önmagában van:  a  jogépség
          nyilvános   deklarálásában,    a   célra    nem   tekintő
          megtorlásban;

          - a  célra nem  tekintő, szimbolikus,  jogépségi megtorló
          büntetés egyet  jelent az  arányos büntetés  elvével.  Az
          arányos büntetés  elve kizárja  a  célbüntetést,  mert  a
          célbüntetés nem  a tett súlyához való arányítást, hanem a
          célhoz mért  viszonyítást kíván meg és teszi lehetővé. Ha
          például a  nevelést, vagy  a kezelést tekintenénk célnak,
          súlyos bűncselekmény  elkövetése esetén  a neveletlenség,
          vagy gyógyíthatóság  a mérce, a viszonyítási alap, de nem
          a  tett   súlya.  A  tettes  személyiségállapota  viszont
          jogállamban nem  lehet a  büntetés  alapja.  A  jogépségi
          büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a
          látszólag humánus  nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti
          személyiségemet, személyi  autonómiámat, és lelkiismereti
          szabadságomat. A  büntetőjogi  büntetéskiszabás  logikája
          nem cserélhető  fel a nevelés és a gyógyítás logikájával,
          ha meg akar maradni az igazságszolgálatás kereteiben;

          - az  arányos büntetés  elve azért  is egyedül lehetséges
          alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze
          a  jogegyenlőség  eszméjével.  Minden  egyéb  tekintet  a
          jogegyenlőtlenség deklarálása volna, hiszen szükségképpen
          az egyén valamilyen személyiségi állapotát, vagy státusát
          tekintené a  büntetés zsinórmértékének és nem a tettet. A
          halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a
          paradox következménnyel  jár, hogy  a jogépségi büntetés,
          tehát a  megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem
          a bosszú  aminek a  tálió elve  felel meg, tehát a szemet
          szemért, fogat fogért. A megtorlás történelmileg a bosszú
          racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi
          felháborodást, mint motívumot, de mércéjéban mérsékletre,
          önkorlátozása,  méltó   és  megérdemelt   malum  okozásra
          késztet.  A   halálbüntetés  helyébe   lépő  legsúlyosabb
          büntetés lesz  ezentúl a  viszonyítási mérce.  A megtorló
          büntetés tiszteletben  tartja a  személyiséget, mert  nem
          vesz  át   sem   pszichoterápiai,   sem   gyógyító,   sem
          szociális- vagy lelkigondozó  szerepet, tehát nem kötelez
          büntetésként ezekre.  Ezek  a  funkciók  szolgáltatásként
          felkínálandók és  felkínálhatók a  büntetés  végrehajtása
          során.

          Az állam  büntetőhatalmának nincs  joga  életet  elvenni.
          Alkotmányos  jogállam   nem  akasztat!  De  joga  van  az
          alkotmányos  jogállamnak   a  jogépségi   büntetésre,   a
          megtorló, arányos  büntetésre. Arányos büntetést pedig ki
          lehet szabni  halálbüntetés nélkül is. Ahogy az emberiség
          lemondott  a   testcsonkító   és   testi   büntetésekről,
          lemondhat a halálbüntetésről is. Az arányos büntetés elve
          nem szenved  csorbát, ha  a deres  mellé  odahelyezzük  a
          bűnügyi múzeumokba a bitót és a nyaktilót is.

          Budapest, 1990. október 24.

                                                   Dr. Szabó András
                                                      alkotmánybíró

          Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye

                 1. A halálbüntetés és az alkotmány szövege.

          A  halálbüntetés  alkotmányellenessége  szempontjából  az
          Alkotmány   8.  § (1)  pontja   és  az 54.  § (1)  pontja
          vizsgálandó, összhangban az Alkotmány egész szövegével és
          alapvető irányával.

          Az 54.  § (1)  pontjának   azon  kitétele, hogy  életétől
          senki sem  fosztható meg  önkényesen, nyilván  az  emberi
          jogok  deklarációjának  szövegét  vette  át,  és  mindkét
          szöveg arra  a helyzetre  nyert megfogalmazást,  amikor a
          jog még  ismeri a  halálbüntetést. Az  eleve  önkényes  a
          halálbüntetésre   vonatkozólag    az   Alkotmányból   nem
          vezethető le:  az Alkotmány  eredetileg a halálbüntetést,
          ha azt  törvény alapján  rendes bírói  eljárásban szabták
          ki, nem  tekintette önkényesnek.  ( Az Alkotmány  szövege
          amellett értelmileg  is pontatlan: nyilván nem lehetetlen
          valakit életétől  önkényesen megfosztani,  hanem tilos! )
          Az   utóbb  módosított 8.  § (1) bekezdés alapvető emberi
          jog korlátozását  törvény által  is tiltja: ha az élethez
          való jogot  alapvető jognak  ismerjük el - s Alkotmányunk
          kétségtelenül ezt teszi - úgy ez a jog nem korlátozható a
          Büntetőtörvénykönyv által.  Kérdés, hogy az élet elvétele
          annak korlátozását  jelenti-e. Minthogy  a  kevesebben  a
          több benne  van, és  a teljes  megfosztás  több,  mint  a
          korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.

                           2. Az élethez való jog.

          A  jog   azonban  nem   biztosíthat  végtelen  életet  az
          embernek. Célja  csupán olyan társadalmi rend megalkotása
          és fenntartása,  amelyben  az  egyén  a  többiek  sérelme
          nélkül   szabadon   kiteljesítheti   életét   és   emberi
          méltóságát. Az  emberi méltóság kiteljesítésében a szabad
          döntés erkölcsi  értékek elfogadására  és megvalósítására
          bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát, amely erkölcsi
          döntéseket  közvetlenül  vagy  közvetve  rákényszerít  az
          emberre,  voltaképp   sérti  az  ember  méltóságát,  mert
          erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti,
          végső  esetben   megszünteti.  A   jog  tehát   az  ember
          szabadságának   lehető    tiszteletbentartásával    olyan
          együttélési normákat  állapít  meg,  amelyek  az  egyének
          közti súrlódásokat  hivatottak feloldani;  ugyanakkor  az
          egyén biztonságát  is szavatolni  törekszik, hogy  életét
          céljainak megfelelően  szabadon  alakíthassa.  Az  emberi
          szabadság  korlátja  ott  van,  ahol  e  szabadság  mások
          szabadságával ütközik.  Ha az  ember szabad döntése másik
          ember  élete,   méltósága  cselekvési   szabadsága  ellen
          irányul, a  társadalom, ezen belül az állam kötelessége a
          megtámadottnak segítség  nyújtása. Az  állam a jogrendben
          ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja
          a   támadással   vagy   fenyegetéssel   szembeni   egyéni
          védekezést ( legalábbis  igen szűk  határok közt  ad arra
          mentséget, mikor  a támadás  közvetlen és ameddig másként
          el nem hárítható ).

                         3. Az állam büntetőhatalma.

          Az állam  büntetőhatalma  arra  szolgál,  hogy  az  egyén
          biztonságát védje. Egyrészt azáltal, hogy a támadást vagy
          sértést  megtorolva,  a  sértőt  a  saját  állásfoglalása
          megváltoztatására  indítsa,   másrészt  azáltal,  hogy  a
          büntetéssel  fenyegetés  másokat  a  hasonló  sértésektől
          visszatartson,  végül   azáltal   is,   hogy   azokat   a
          helyzeteket, amelyekben  valaki élete és emberi méltósága
          fenyegethető,  megszüntesse,   minimumra  csökkentse.  Az
          állam büntetőhatalma  kétségtelenül korlátozza  az embert
          döntési szabadságában, tehát bizonyos fokig korlátozza az
          emberi méltóságot.  Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre
          is lehetőséget  ad azzal,  hogy a törvényesen kialakított
          normát szabadon el lehet fogadni, be lehet tartani, és az
          ilyen döntésnek  van erkölcsi  értéke. Mégis  tény,  hogy
          amint az emberi szabadságnak a társadalmi lét korlátja is
          ugyanakkor, amikor  előfeltétele is,  az államilag védett
          norma is  korlátja az erkölcsi értéknek és azért csak ott
          és annyiban  van helye,  ahol és  amennyiben  az  egyének
          életének, szabadságának  védelmében szükséges ( az életet
          itt   a    társadalmi    lét    összes    előfeltételeire
          kiterjesztetten   értelmezve ).    A   büntetés    tehát,
          álláspontom  szerint   és  szemben   dr.   Szabó   András
          párhuzamos  véleményében  kifejtettekkel,  csak  ebben  a
          célra irányított értelemben elfogadható, és indokoltságát
          veszti    azonnal,     amint    céljai    megvalósítására
          alkalmatlanná válik. A társadalom ugyanis végső soron nem
          jogosult az  egyén  erkölcsisége,  értékmegragadása  vagy
          tagadása felett ítéletet mondani.

                            4. Végkövetkeztetés.

          Minthogy  az   állam  büntetőhatalmának   értelmezése  az
          Alkotmánybíróság  tagjai   közt   sem   egységes,   ebből
          önmagából vagy  annak  korlátaiból  nem  vezethető  le  a
          halálbüntetés megengedhető vagy megengedhetetlen volta. A
          büntetőjognak véleményem szerint hallgatólagosan századok
          óta elfogadott  elve - alkotmányos elve - hogy a büntetés
          célja megelőző:  védett  társadalmi  értékekkel  szembeni
          támadások  visszaszorítását   szolgálja.  Csak   ott   és
          annyiban érvényesülhet,  ahol  e  céljának  megfelel,  és
          jogalapját veszti,  ha e  célt nem  tudja szolgálni, vagy
          csak  nagyobb   sérelem  árán   szolgálja,  mint  amelyet
          elhárít.

          A  halálbüntetés   általános  visszatartó   hatása  ma  a
          tudomány által  nem igazolható.  Akkor lenne  visszatartó
          hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy
          részénél, ha  a büntetésre  a bűnös biztosan számíthatna;
          egy más  részénél akkor  sem, mert a halállal fenyegetett
          cselekmények  részben  indulat  hatására  vagy  elferdült
          hajlamok hatására  valósulnak meg. A bűnüldözés elégtelen
          hatásfoka  miatt   azonban  még   ott  sem  érvényesül  a
          visszatartó hatása,  ahol erre  lehetőség lenne;  és  nem
          igazolható, hogy  ezekben az esetekben más súlyos, de nem
          halálos fenyegetettség  a biztos  bekövetkezés esetén nem
          lenne   ugyanilyen    visszatartó   hatású.    Ebben    a
          vonatkozásban tehát  ma a halálbüntetés szükségessége nem
          igazolt, ezért  a halálbüntetés alkalmazása a törvényhozó
          hatalmi  döntésén   -  vagy  annak  fenntartásán  alapul:
          önkényes.

          Kétségtelen, hogy  a halálbüntetés  kizárja a bűnismétlés
          veszélyét. Ez  gyakori, tehát  a  halálbüntetés  bizonyos
          társadalmi  biztonságot   látszik  megvalósítani.   Ám  a
          bűnismétlés veszélye más eszközökkel is visszaszorítható;
          a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom újratermeli;
          s a  halálbüntetés arról  tereli el  a figyelmet,  hogy a
          társadalom  az   előfeltételek   megszüntetésére   és   a
          biztonságos  együttélés  előfeltételeinek  megteremtésére
          nem fordít olyan gondot, amilyen szükséges lenne. Ebből a
          szempontból a  halálbüntetés fenntartása egyenesen káros,
          mert  leplezi   a   valóban   szükséges   állami   akciók
          elmaradását.  Amellett   a  halálbüntetés   a  -  bármily
          valószínű -  mégis esetleges  bűnismétlés  veszélyét  egy
          biztos életet megszüntető aktussal küszöböli ki, márpedig
          az élethez  való jog  alapvető jellegéből folyóan azt nem
          lehet korlátozni  vagy megszüntetni  vélt, de  nem biztos
          veszélyek elhárítása vagy inkább csökkentése érdekében.

          A bűnözőkkel  szembeni társadalmi  indulatok ma hazánkban
          sokszor  nyilatkoznak  meg  a  halálbüntetés  fenntartása
          mellett.  Ám  ezek  az  indulatok  sokszor  halállal  nem
          fenyegetett bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak
          - halálos  gázolások miatt  is követelnek  adott  esetben
          halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a
          társadalom előtt  keresi a népszerűséget, hanem szigorúan
          a jogrendszer  összhangját és  alkotmányosságát  hivatott
          biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk
          szigorúan vett  szövege szerint  is tilos és a büntetőjog
          alkotmányos elveivel sem támasztható alá.

          Budapest, 1990. október 24.
                                                 Dr. Zlinszky János
                                                      alkotmánybíró
            Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye

            A  hatályos  Alkotmány  8.  és  54.  szakaszai  egymásnak
            ellentmondó   rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1)
            bek. az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel
            nem helyezi  hatályon kívül  a halálbüntetés lehetőségét,
            addig az  időben   később  keletkezett 8.  § (2) bek. még
            törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges
            tartalmának  korlátozását.   Ebből  már   levezethető   a
            halálbüntetés tilalma is.

            Az  Alkotmánybíróság   hatáskörébe  tartozik   ugyan   az
            Alkotmány  értelmezése,   de  az   egymással   ellentétes
            alkotmányi rendelkezések  feloldása már az alkotmányozási
            hatalommal rendelkező  Országgyűlés joga  és kötelessége.
            Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.

            Ezért  álláspontom   szerint  az  Alkotmánybíróságnak  le
            kellene szögezni  hatáskörének  hiányát  és  fel  kellene
            hívni   az   Országgyűlés   figyelmét   az   ellentmondás
            kiküszöbölésének szükségességére.  Mindez nem  zárná  ki,
            hogy      az      Alkotmánybíróság      állásfoglalásában
            felsorakoztassa  mindazokat  az  érveket,  amelyek  ma  a
            halálbüntetés ellen szólnak.

            Budapest, 1990. október 24.
                                                    Dr. Schmidt Péter
                                                        alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              Capital punishment
              Number of the Decision:
              .
              23/1990. (X. 31.)
              Date of the decision:
              .
              10/24/1990
              Summary:
              Capital punishment is unconstitutional when assessed against a comparative reading of Articles 8.2 and 54.1 of the Constitution. The relevant provisions of the Criminal Code and other related legal rules which permitted capital punishment as a criminal sanction conflicted with the prohibition against any limitation on the essential content of the right to life and to human dignity. From an examination of the Constitution, human life and human dignity form an inseparable unit, having a greater value than other rights; and thus being an indivisible, absolute fundamental right limiting the punitive powers of the State. It is the inherent, inviolable and inalienable fundamental right of every person in Hungary irrespective of citizenship, which the State had a primary responsibility to respect and protect.
               
              Article 8.2 of the Constitution does not permit any limitation upon the essential content of fundamental rights even by way of legislative enactment. Since the right to life and human dignity are itself the «essential content», the State cannot derogate from it. Consequently any deprivation of it is conceptually arbitrary. The State would come into conflict with the whole concept of fundamental constitutional rights if it were to authorise deprivation of the right by permitting and regulating capital punishment. Therefore Article 54.1 of the Constitution cannot be construed as allowing capital punishment even if imposed on the basis of legal proceedings, i.e. non-arbitrarily, since the possibility of any kind of limitation on any basis of the right to life and human dignity is theoretically excluded. Since capital punishment results not merely in a limitation upon that right but in fact the complete and irreversible elimination of life and dignity together with the guarantee thereof, all relevant provisions providing for capital punishment were therefore declared null and void.
               
              Moreover, it follows from the fact that as the sanctions provided for in the Criminal Code constituted a coherent system, the abolition of capital punishment – which previously formed a component of that system – would necessarily result in a complete revision of the entire system. Such a revision, however, is beyond the jurisdiction of the Court.
               
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1990-s-003
              .
              Full text:
              en_0023_1990.pdfen_0023_1990.pdf