English
	Hungarian

Ügyszám: .	89/B/1990
Előadó alkotmánybíró: Ádám Antal Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 23/1990. (X. 31.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1990/88 .

A döntés kelte: Budapest, 10/24/1990 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:              A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN ! Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést Ellenzők Ligája  nevében a  halálbüntetést előíró büntető rendelkezések alkotmányellenességének  megállapítására és megsemmisítésére    irányuló     indítványa     tárgyában Dr. Schmidt   Péter    alkotmánybíró   különvéleményével, Dr. Lábady  Tamás  és  Dr.  Tersztyánszky  Ödön,  továbbá Dr. Sólyom László, Dr. Szabó András és Dr. Zlinszky János alkotmánybírók   párhuzamos   véleményével   meghozta   a következő                       határozatot: Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  a  halálbüntetés alkotmányellenes. A  Büntető Törvénykönyvről  szóló 1978. évi   IV. tv. ( a továbbiakban: Btk. ) 38. § (1) bekezdés 1. pontja,  a 39.  §-a és  a 84. §-a, a büntetőeljárásról szóló 1973.  évi I. tv. ( a továbbiakban: Be. ) 399. §-a, a büntetések  és az  intézkedések  végrehajtásáról  szóló 1979.  évi   11.  tvr.   17.  és   18.  §-a,  valamint  a Büntetésvégrehajtási    Szabályzatról    szóló    8/1979. ( VI. 30. )  IM  rendelet  151.,  152.  és  153.  §-a  az Alkotmányba ütközik, ezért azokat megsemmisíti. Alkotmányellenes   a  Btk. 155  (1) bekezdés,  a  158.  § (2)   bekezdés,  a   160.  §, a  163. §,  a  166.  §  (2) bekezdés,  a  261.  §  (2)   bekezdés,   a   262.  §  (2) bekezdés,   a  343.  §  (4)   bekezdés,  a   346.  §  (1) bekezdés, a    347. §,  a 348.  § (3)  bekezdés, a 352. § (3) és (4) bekezdés, a  354. § (3) bekezdés, a 355. § (5) bekezdés,  a  363. §  (2)  bekezdés, a 364. §,  a  365. § rendelkezéseiben   a    kiszabható     büntetési    nemek megállapításánál  a   halálbüntetés   mint   alkalmazható büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett tényállásaiban a  halálbüntetés mint kiszabható büntetési nem előírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti. Az Alkotmánybíróság  e határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi. A megsemmisített  rendelkezések e  határozatnak a  Magyar Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat. Az Alkotmánybíróság   az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3) bekezdése  alapján   egyben  elrendeli  a  halálbüntetést előíró,    megsemmisített    büntetőjogi    rendelkezések alkalmazásával    halálbüntetést     kiszabó,     jogerős határozattal      lezárt      olyan      büntetőeljárások felülvizsgálatát, amelyekben  a hozott  ítéletet még  nem hajtották végre.                         Indokolás                            I. Indítványozó  a   halálbüntetést  elrendelő  jogszabályok alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozással kezdeményezte, hogy  e rendelkezések  sértik az Alkotmány 54. §-ában foglaltakat, miszerint a Magyar Köztársaságban minden embernek  veleszületett joga  van az élethez és az emberi   méltósághoz,   amelyektől   senkit   nem   lehet önkényesen   megfosztani ( (1) bekezdés ); illetve senkit nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen,  megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni ( (2) bekezdés ). Kérelmében kifejtette,  hogy a  halálbüntetést  etikailag nem  igazolható,  az  emberi  jogokkal  összeférhetetlen, jóvátehetetlen    és    visszafordíthatatlan    büntetési eszköznek  tekinti,   amely  a   súlyos   bűncselekmények megelőzésére,   illetve    az    ilyen    bűncselekmények elkövetésétől   való    elrettentésre   alkalmatlan    és célszerűtlen büntetési nem.                            II. 1.     Az      Alkotmánybíróság     megkeresésére      az igazságügyminiszter   az   1990.   március   19-én   kelt állásfoglalásában     a     halálbüntetésre     vonatkozó rendelkezéseket   alkotmányellenesnek    tartotta.    Úgy vélekedett,  hogy   a   halálbüntetés   szükségtelen   és antihumánus, erkölcsileg  nem indokolható  büntetés,  nem szolgálja  a  büntetés  célját  és  nem  alkalmas  sem  a társadalom  védelmére,   sem  a  társadalom  tagjainak  a bűncselekmények   elkövetésétől   való   visszatartására. Rámutatott arra,  hogy a  halálbüntetésnek a Btk-ból való kiiktatása terén  jelentős  előrelépésre  került  sor  az 1989. évi  XVI. törvény  megalkotásával, amely  az  állam elleni bűncselekmények  büntetési tételeiből  mellőzte  a halálbüntetést. Utalt  arra   is,  hogy   a  halálbüntetés  megszüntetése összhangban van az európai jogfejlődéssel. Nyugat-európai országokban  vagy   teljesen  megszűnt   a  halálbüntetés lehetősége,    vagy     csak     kivételesen,     katonai bűncselekményekre és háború idején alkalmazható. 2. Az  Alkotmánybíróság szakértői  vélemény elkészítésére kérte fel  Dr. Földvári  Józsefet, Dr. Korinek Lászlót és Dr. Sajó Andrást. Dr.  Földvári   József  a  halálbüntetést  -  a  büntetés céljából kiindulva  - nem  tartja indokolt büntetésnek. A halálbüntetés eltörlését  azonban egy  átfogó büntetőjogi rendezés feladatának  tekinti. Dr.  Sajó András szerint a halálbüntetés   alkotmányellenes,   mivel   önkényes   és kegyetlen  büntetés,   sérti  az   emberi  méltóságot,  s ellentétes a  jogállamiság eszméjével.  Korinek László  a halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait vizsgálta, s  úgy foglalt  állást, hogy a halálbüntetés a bünözés  elleni   harcnak  sem   nem  alkalmas,  sem  nem szükségszerű eszköze. 3. A  Teljes Ülésen  - Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján felszólalt:       Dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és            Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész. Dr. Solt  Pál felszólalásában  annak a  jogi és  erkölcsi meggyőződésének adott  hangot,  hogy  a  halálbüntetésnek általában és  itt most  Magyarországon nincs többé helye. Álláspontja   szerint,    a   halálbüntetés   büntetőjogi szempontból igazolhatatlan,  a büntetőjogi szabályozás és az      Alkotmány      összefüggését      figyelembevéve: alkotmányellenes. Dr. Györgyi  Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés eltörlésének  híve   -   felhívta   az   Alkotmánybíróság figyelmét,  hogy   önmagában   az  Alkotmány  54.  §  (1) bekezdése  alapján   a  halálbüntetés   önkényessége  nem mondható  ki,   a   döntéshez   az  Alkotmány  8.  §  (2) bekezdésének  és  az   54.  § (1)  és (2)   bekezdéseinek komplex, egymásra  vonatkoztatott értelmezése  szükséges. Meggyőződése  szerint  a  leghitelesebb  fórum  e  döntés meghozatalára a  Parlament lenne,  de nem  vitatja el  az alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény erejénél fogva nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.                           III. A halálbüntetést  a Btk.  a Büntetések és intézkedések c. fejezetében,   a  38. §  (1) bekezdésében  a főbüntetések között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a halálbüntetés  kiszabhatóságának  alanyi  feltételéről,az alkalmazható       mellékbüntetésről       és       egyes jogkövetkezményekről rendelkezik. A büntetés  kiszabása c. fejezetben a 84. § előírja, hogy halálbüntetést kivételesen  és csak akkor lehet kiszabni, ha -  a bűncselekmény  és az  elkövető társadalomra  való kiemelkedő veszélyességére,  a bűnösség  különösen  magas fokára figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés alkalmazásával biztosítható. A  Be-nek   a  halálbüntetést   is  érintő   399.  §-a  a kegyelmezési  eljárással,  a  terhes,  illetve  elmebeteg elítélttel,  valamint   a  távollétében  halálbüntetéssel sújtott  vádlottal   kapcsolatos  legfontosabb   eljárási szabályokat állapítja meg. Az 1979.  évi 11.  tvr. 17.  és 18.  §-a a  halálbüntetés végrehajtásának körülményeit határozza meg: A  Büntetésvégrehajtási   Szabályzat  alkotmányellenesnek nyilvánított   §-ai    a   halálraítélttel    kapcsolatos büntetésvégrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a halálos ítélet  végrehajtását követő intézkedéseket írják elő. A  Btk.   szerint  -  az  Alkotmánybíróság  határozatának közzétételéig - halálbüntetés a következő bűncselekmények elkövetőivel szemben volt alkalmazható:         az emberiség elleni bűncselekmények közül a népirtás                     ( 155. § (1) bekezdése ) a polgári lakosság elleni      ( 158. § (2) bekezdése ) erőszak minősített esete a  bűnös    hadviselés         ( 106. § ) és a hadikövet elleni          ( 163. § (2) bekezdése ) erőszak minősített esete          a személy elleni bűncselekmények közül az emberölés                  ( 166. § (2) bekezdése ); minősített esetei          a közrend elleni bűncselekmények közül a terrorcselekmény            ( 261. § (2) bekezdése ) minősített esetei és a légi jármű hatalomba          ( 262. § (2) bekezdése ); kerítésének minősített esete              a katonai bűncselekmények közül a szökés különösen            ( 343. § (4) bekezdése ), minősített esetei a kibúvás szolgálat alól      ( 346. § (1) bekezdése ), minősített esete a szolgálat megtagadása       ( 347. § ), a kötelességszegés            ( 348. § (3) bekezdése ), szolgálatban különösen minősített esete a zendülés különösen          ( 352. § (3) és (4) minősített esete                bekezdései ), a parancs iránti              ( 354. § (3) bekezdése ), engedetlenség minősített esete az elöljáró vagy              ( 355. § (5) bekezdése ), szolgálati közeg elleni erőszak különösen minősített esetei a harckészültség              ( 363. § (2) bekezdése ) veszélyeztetése minősített esete a parancsnoki                 ( 364. § ) kötelességszegés és a kibúvás a harci          ( 365. § ). kötelesség teljesítése alól                            IV. Az  Alkotmánybíróság   a  halálbüntetést   lehetővé  tevő jogszabályok  alkotmányellenességét   kimondó  és  azokat megsemmisítő határozatának  indokolásául  a  következőket fogalmazza meg. Az Alkotmány az Általános rendelkezések c. I. fejezetében kinyilvánítja ,  hogy a  Magyar Köztársaság  elismeri  az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása és  védelme az állam elsőrendű kötelessége .  (  8. § (1) bekezdése )  Az Alapvető jogok és  kötelességek   c.  XII.   fejezetben  pedig  elsőként állapítja  meg,   hogy  a  Magyar  Köztársaságban  minden embernek veleszületett  joga van  az élethez és az emberi méltósághoz,  amelyektől   senkit  nem  lehet  önkényesen megfosztani.( 54. § (1) bekezdése ). A 8. § (4) bekezdése szerint  az élethez  és az  emberi  méltósághoz való  jog olyan  alapvető   jognak  minősül,   amelynek  gyakorlása rendkívüli  állapot,  szükségállapot  vagy veszélyhelyzet idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható. Az  Alkotmány   idézett  rendelkezéseinek  összevetéséből megállapítható, hogy  Magyarországon  az  élethez  és  az emberi méltósághoz  való jog  - állampolgárságra tekintet nélkül -  minden embernek  veleszületett, sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető  joga. A  magyar államnak  az élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is elsőrendű kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje. Az   Alkotmány  54. §-ának  (1) bekezdése  azt  állapítja meg, hogy  az élettől és az emberi méltóságtól senkit nem lehet önkényesen  megfosztani. E  tilalom  megfogalmazása egyben megengedte  az élettől  és az  emberi  méltóságtól történő nem önkényes megfosztást. A halálbüntetés  törvényi megengedése  alkotmányosságának megítélésénél   azonban    az  Alkotmány  8.  §-ának  (2) bekezdése az  irányadó, amelyet  az Országgyűlés az 1990. június 19-én  elfogadott és  június 25-én hatályba lépett 1990. évi  XL. törvény  3.  §  (1) bekezdése iktatott  az 1989.  október  23-án  kihirdetett  8.  §  (2)  bekezdése helyébe. Az  Alkotmány   8.  § (2)  bekezdésének hatályos rendelkezése szerint  a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és  kötelességekre vonatkozó  szabályokat törvény állapítja meg,  alapvető jog  lényeges tartalmát  azonban nem korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság  úgy itélte  meg, hogy a Btk-nak és a kapcsolódó hivatkozott  jogszabályoknak a halálbüntetésre vonatkozó  rendelkezései   az  élethez   és   az   emberi méltósághoz való  jog  lényeges  tartalma  korlátozásának tilalmába ütköznek.  Az élettől  és az emberi méltóságtól halálbüntetéssel     való      megfosztásra     vonatkozó rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák, hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt biztosító   jognak    a   teljes   és   helyrehozhatatlan megsemmisítését engedik  meg. Ezért  megállapította  ezek alkotmányellenességét és megsemmisítette ezeket.                            V. A   Btk.    és   a    hivatkozott   egyéb    jogszabályok alkotmányellenességét    és    megsemmisítését    kimondó alkotmánybírósági     határozat      fenti     indokainak megfogalmazása  után   az  Alkotmánybíróság  szükségesnek tartja megjegyezni a következőket is. 1. Az  Alkotmány   8.  § (2) bekezdésének az 1990. június 19- i alkotmánymódosítással beiktatott rendelkezése és az 54.  §   (1)   bekezdésének    idézett    szövege   nincs összhangban. Az  Országgyűlésre hárul  az a feladat, hogy az összhangot megteremtse. 2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot  és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi  élethez  és  méltósághoz  való  jog  ugyancsak egységet alkotó  olyan oszthatatlan  és  korlátozhatatlan alapjog,  amely   számos  egyéb   alapjognak  forrása  és feltétele. Az  emberi élet  és méltóság egységéből fakadó alapjogokat   az   alkotmányos   jogállam   a   vonatkozó nemzetközi   egyezmények    és   az   alapvető   jogelvek figyelembevételével,   az    Alkotmányban   meghatározott közösségi  és   egyéni  érdekek   szolgálatában  hivatott szabályozni.  Az   emberi  élethez  és  méltósághoz  mint abszolút értékhez  való  jog  korlátot  jelent  az  állam büntetőhatalmával szemben. 3. Az  Alkotmánybíróság  figyelmet  érdemlőnek  tartja  a kriminológia  és   a  kriminálstatisztika  számos  ország tapasztalait értékelő  következő megállapítását.  A halál büntetés alkalmazása vagy eltörlése sem az összbünözésre, sem    a     korábban    halálbüntetéssel     fenyegetett bűncselekmények   elkövetésének    gyakoriságára    nincs bizonyíthatóan törvényszerű hatással. 4.   A    Polgári   és    Politikai   Jogok    Nemzetközi Egyezségokmánya -  amelynek Magyarország  is  részese  és amelyet az  1976.  évi  8.  tvr-rel  hirdetett  ki  -  6. cikkének   (1)  bekezdése  megállapítja  minden  embernek veleszületett joga  van az  életre. E  jogot a törvénynek védelmeznie kell.  Senkit sem  lehet életétől  önkényesen megfosztani.  Ugyanezen    cikk   (6)   bekezdése   pedig megállapítja, hogy  e cikk  egyetlen  rendelkezésére  sem lehet  hivatkozni   avégett,   hogy   késleltessék   vagy megakadályozzák a  halálbüntetésnek az  Egyezségokmányban részes   valamely    állam    általi    eltörlését.    Az Egyezségokmány tehát  olyan fejlődési folyamattal számol, amely a  halálbüntetés  eltörlésére  irányul.  Az  emberi jogok és  alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november  4-én aláírt  Egyezmény   2.  cikkének (1) bekezdése még elismerte a halálbüntetés jogszerűségét, az 1983. április  28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikke  viszont úgy  rendelkezik, hogy a halálbüntetést el kell  törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni és halálbüntetést  nem  szabad  végrehajtani.  Az  Európa Parlament  által   1989.  április   12-én  elfogadott  Az alapjogokról és  alapvető szabadságokról  c.  nyilatkozat 22. §-a  ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A magyar alkotmányfejlődés  is  ebben  az  irányban  halad, amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. § (1)  bekezdésének   megalkotását   követően  a 8.  §  (2) bekezdésének új  megszövegezésével kizárja  alapvető  jog lényeges tartalmának törvényi korlátozását . 5. Mivel  a Btk-ban  meghatározott büntetések  összefüggő rendszert alkotnak,  a halálbüntetésnek  mint e  rendszer egyik elemének  megszüntetése szükségessé  teszi az egész büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.                     Dr. Sólyom László                az Alkotmánybíróság elnöke                      Dr. Ádám Antal                   előadó alkotmánybíró                     Dr. Herczegh Géza                       alkotmánybíró          Dr. Kilényi Géza         Dr. Lábady Tamás           alkotmánybíró             alkotmánybíró       Dr. Schmidt Péter             Dr. Szabó András        alkotmánybíró                  alkotmánybíró        Dr. Tersztyánszky Ödön      Dr. Vörös Imre            alkotmánybíró           alkotmánybíró                    Dr. Zlinszky János                       alkotmánybíró Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró és Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró párhuzamos véleménye 1.  Az   emberi  jogokról  szóló  nemzetközi  egyezmények elismerésével  Magyarország  kötelezettséget  vállalt  az általános emberi  jogoknak, mint  alapvető értékeknek  az elismerésére.  Az     Alkotmány  7.   §   (1)   bekezdése értelmében a  Magyar Köztáraság  jogrendszere elfogadja a nemzetközi   jog    általánosan   elismert    szabályait, biztosítja   továbbá    a   vállalt    nemzetközi    jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját. 2. A  hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak kiindulópontja az emberi méltóság. A Polgári és Politikai Jogok  Nemzetközi   Egyezségokmánya  az  emberi  közösség valamennyi tagja  veleszületett méltóságáról  szól és  az emberi méltóságot a jogok végső forrásának tekinti akkor, amikor arra  a felismerésre utal, hogy az emberi jogok az emberi lény veleszületett méltóságából erednek. 3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az emberi élettel  együtt  az  emberi  lényeget  jelenti.  A méltóság  ember-voltunknak  és  értékünknek  fölemelő  és feltétlen tiszteletet  parancsoló volta, emberi lényegünk rangja. Ugyanúgy a priori érték mint az élet, s a létezés ember-dimenzióját fejezi  ki. Emberlét és emberi méltóság egymástól   elválaszthatatlanok.   Mindkettő   az   ember elidegeníthetetlen, immanens,  lényegi sajátja. Létezésre méltónak lenni:  emberségre való  méltóságot jelent,  így külön-külön  az   emberi  élet   és  az  emberi  méltóság tulajdonképpen kezelhetetlenek. 4. Az  ember létezése  és méltósága,  mint maga az emberi egység, valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog számára      tulajdonképpen      transzcendens,      azaz hozzáférhetetlen. Az  emberi  jogok  katalógusában  és  a modern alkotmányokban  az emberi  élet és  méltóság ezért elsősorban nem  is mint  alapjogok, hanem  mint  a  jogok forrásai, mint  jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek sérthetetlenek.  E   sérthetetlen  értékek   tiszteletben tartásáról és védelméről kell a jognak gondoskodnia. Ez a védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az itt  belépő   jog  különféle  terebélyű  tilalomfákat  és garanciákat állít  fel mindenki  számára,  így  az  állam számára is. 5. Az  Alkotmány   54.  §-ának (1) bekezdése tehát akkor, amikor az  élethez és  a méltósághoz  való  veleszületett jogokat tételezi  -  figyelemmel  az  Alkotmány  8. § (1) bekezdésében  írt   sérthetetlen  és   elidegeníthetetlen jelzőkre is  -,  olyan,  a  jogi  értékeket  is  megelőző kategóriákról rendelkezik,  amelyek a lehető legteljesebb jogi  oltalomban   kell  hogy   részesüljenek  és   amely értékekkel szembeni  követelmények -  mint valóságos jogi tilalmak -  korlátlanok, vagyis  az államot  is kötik. Az állam tehát  azért nem  foszthatja meg  büntetőhatalmánál fogva az embert az élettől és az emberi méltóságtól, mert a halálbüntetéssel az Alkotmányban védett fenti értékeket önkényesen átrendezi.  Önkényesen: mert  az emberi lét és méltóság az  értékek rangsorában  minden értéket megelőz, itt az  emberi jogok forrásáról, eredőjéről és alapjáról, azaz a  jog által  is sérthetetlen  és elidegeníthetetlen értékekről  van   szó.  A   halálbüntetés  ennek  folytán önkényes, és ezért alkotmányellenes. 6. Mivel  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és az   emberi   méltóságtól   való   önkényes   megfosztást tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere a nem  önkényes megfosztásnak  is. Ezért  nem  állítható, hogy  az   élettől  való   minden  megfosztás  fogalmilag jogtalan, azaz önkényes. Az élettől  való megfosztás csak jogi síkon nem történhet meg, de az ugyanolyan értékrendek - azaz a más ember léte és méltósága  - egymással  már versenghetnek. A jog ebben az  esetben  már  nem  az  értékeket  rendezi  át,  hanem helyzeteket rendez:  a jogos  védelemnél, vagy  más,  nem önkényes megfosztás  esetében nem  a halálbüntetés  jogát ismeri el,  hanem  a  nem  önkényes  védekezés  minőségét oltalmazza az önkényességgel szemben. Budapest, 1990. október 24.        Dr. Lábady Tamás       Dr. Tersztyánszky Ödön         alkotmánybíró            alkotmánybíró Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye 1.    Az     Alkotmánybíróság    szabadsága    határozata kialakításában. Az Alkotmány  szerint az élethez és az emberi méltósághoz való jogtól  senkit  nem  lehet  önkényesen  megfosztani. Eszerint  a   halálbüntetés  alkotmányosságának  formális kulcsa az  önkényesség értelmezése.  Mivel  nyilvánvalóan senkit   sem    lehet   semmilyen    jogától   önkényesen megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog elvételének speciális  feltételeit  kell  meghatároznunk, vagyis  az  önkényességet  e  jogok  sajátosságaira  való tekintettel   kell    értelmeznünk.    A    halálbüntetés alkotmányossága feletti  döntésnek ezért  az  élethez  és emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja. Az  Alkotmány   kimondja,  hogy   az   alapvető   jogokat szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozhatja.     Annak     eldöntéséhez,     hogy     a halálbüntetésről   szóló   törvényi   rendelkezések   nem korlátozzák-e az  élethez és  az emberi  méltósághoz való jog lényeges tartalmát, s ezért nem alkotmányellenesek-e, először e jogok tartalmát kell tisztáznunk. Az élethez  való jog  és az emberi méltósághoz való jog a legalapvetőbb   emberi    jogok.   Az    Alkotmánybíróság értelmezése  szerint   az  emberi  méltósághoz  való  jog anyajog  ,  azaz  a  még  nem  nevesített  szabadságjogok forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni autonómia  határainak   megvonására  más   emberi   jogok esetében, csakúgy,  ahogy az élethez való jog értelmezése befolyásolhatja az  élet feletti  rendelkezés  más  vitás eseteinek eldöntését ( pl. abortusz, eutanázia ). Egy  ilyen  horderejű  döntés  előtt  tisztázni  kell  az Alkotmánybíróság szabadságát  és kötöttségeit  határozata tartalmának kialakításában. Az   Alkotmánybíróság    határozata    a    halálbüntetés alkotmányosságának  kérdésében   a  döntés   alapját   és véglegességét   tekintve    lényegesen   más,    mint   a halálbüntetés    törvénnyel     való    eltörlése.     Az Országgyűlésnek szabadságában  áll bármilyen  érv alapján dönteni;   legyen   az   tudományos,   vagy   gyakorlati, büntetőpolitikai,   vagy    tetszőleges   aktuálpolitikai meggondolás,  vagy   indíték.  ( Lásd   a   halálbüntetés eltörlését a  politikai bűncselekményekre  1989-ben. )  A törvényhozási  folyamat   nyilvánossága  alkalmat  teremt minél több  érv ismertetésére és ütközésére; s egyben elő is  készíti   a  közvéleményt  a  döntésre.  Könnyebbsége parlamenti  döntésnek,   hogy  a  halálbüntetést  eltörlő törvény önmagában  nem jár  kényszerítő következményekkel az élethez  való jog  más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az Országgyűlés ki  van téve  a  közvélemény  nyomásának.  A Parlament tetszése  szerint  fenntarthatja,  eltörölheti, vagy visszaállíthatja  a halálbüntetést - amíg e büntetés alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki  nem  mondta  a végső szót. Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi érvekkel alapozhatja  meg döntését.  Különösen nem érheti be az  általában  alkalmazott  kriminológiai  érveléssel, hogy ti.  a  halálbüntetés  hatékonysága  a  bűnmegelőzés szempontjából   nem    bizonyítható.    Nem    köti    az Alkotmánybíróságot  a   törvényhozó  szándéka,  hiszen  a Büntető törvénykönyv alkotmányosságát  felülvizsgálhatja, az Alkotmányt  pedig  értelmezheti.  Az  Alkotmánybíróság döntése végleges.  Nem köti  az Alkotmánybíróságot  sem a többségi akarat,  sem a  közvélemény. Nem  köti  egyetlen erkölcsi, vagy tudományos irányzat sem. Az  Alkotmánybíróságnak   tehát  saját  értelmezést  kell kidolgoznia az élethez való jogról. Ebben   az    értelmezésben   az   Alkotmány   egésze   a kiindulópont. Az  Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt a  munkáját,   hogy  értelmezéseiben   megfogalmazza   az Alkotmány és  a benne  foglalt jogok  elvi  alapjait,  és ítéleteivel koherens  rendszert alkot,  amely  a  ma  még gyakran  napi  politikai  érdekből  módosított  Alkotmány fölött, mint  láthatatlan alkotmány  , az  alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal,  vagy jövőbeli  alkotmányokkal sem kerül ellentétbe.  Az  Alkotmánybíróság  ebben  az  eljárásában szabadságot  élvez,  amíg  az  alkotmányosság  fogalmának keretén belül marad. Az alkotmányozók  a rendszerváltozás  utáni társadalomban és államban  érvényesülő értékpluralizmusból indultak ki; az Alkotmány  1989. október  23-án kihirdetett módosítása ( az 1989.  évi XXXI.  törvény ) szakított  a korábban az állam alapjává  tett hivatalos  ideológiával,  és  azzal, hogy a  jogokat  ezzel  összhangban  kell  értelmezni.  A különböző eszmei  áramlatoknak az  Alkotmány  kidolgozása során javasolt  felsorolása csak  a  sokféleséget  akarta példázni, csakúgy,  mint az  1989. októberi  módosításban ebből megmaradt  a polgári  demokrácia és  a demokratikus szocializmus értékei. Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel - ez  is kikerült  az Alkotmányból.  Az alkotmányos jogok igen  absztrakt   megfogalmazásában  nem   fedezhető  fel semmilyen jele  annak, hogy  a törvényhozó ezen jogok egy adott értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha így is  lett volna,  ez az  Alkotmánybíróság számára  nem lehetne kiindulópont:  Az  Alkotmánybíróság  független  a törvényhozó szándékától,  de egyébként  is aggályos lenne arra hivatkozni,  hogy  az  eltelt  egy  év  alatt  olyan társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá tették az  alkotmányozó eredeti  koncepcióját. Ez ugyanis azt jelentené,  hogy az  Alkotmánybíróság  megváltoztatni kénytelen az  Alkotmány értelmét.  Az Alkotmánybíróságnak nem erre  van  hatásköre.  Az  alkotmányértelmezésnek  az értelmezendő  jogok   fogalmából  kell   kiindulni,  mint semleges kategóriából,  amelynek határaira nézve nagyfokú konszenzus  állapítható  meg,  tartalmára  nézve  viszont több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha így járunk el, akkor az Alkotmány tág definíciói megannyi morális kérdésfeltevést ( is ) tartalmaznak. A pluralista társadalom lényegéhez  tartozik, hogy ezekre a kérdésekre többféle  válasz   adható,  vagyis   a   jogok   többféle értéktartalommal kitölthetők,  úgy hogy  közben  a  jogok egész  alkotmányos   rendszere  koherens  és  működőképes marad.  Az   Alkotmánybíróságnak  a  határesetekben  kell beavatkoznia, azt  a vonalat  meghúznia,  amely  túl  egy adott tartalmi  koncepció  ( válasz )  már  az  Alkotmány egész   rendszerével    ( alapelveivel )   nem    hozható összhangba.  Pl.   az  állampolgári   egyenlőség   számos értelmezést elvisel;  az Alkotmánybíróságnak  ki  kellett mondania,  hogy   az  egyenlőség   nem   korlátozható   a mechanikus  egyenlőségre   az  anyagi   javak   elosztása vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív diszkrimináció  megengedettségét,   annak   feltételeivel együtt. Más  esetben az Alkotmánybíróság azt állapíthatja meg,  hogy   az  alkotmányos   jog  egy   adott  tartalmi koncepciója belefér az alkotmányos fogalmi keretbe, akkor is, ha  azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az is előfordulhat,  hogy egy  alkotmányos jog csak egyetlen értelmezési   koncepciót   tűr   el.   Ez   természetesen értékítélet. Az  Alkotmánybíróságnak azonban  éppen  erre van felhatalmazása:  hogy ti.  az  Alkotmány  fenntartása érdekében a  saját  tartalmi  koncepcióját  érvényesítse. Határesetekben és  össze nem  férő koncepciók ütközésekor az Alkotmánybíróság feladata a választás. Az élethez való jog fogalmát  nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni, amelyek közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja a  halálbüntetést.  Az  Alkotmánybíróságnak  itt  azt  az értelmezést kell  kötelezővé tennie,  amely  szerinte  az Alkotmány egészével összhangban áll. Ez  a  döntési  szabadság  és  kötelesség  egyben  óriási felelőséggel terheli  meg az Alkotmánybíróságot. Hiszen a bíróság,  bár  az  Alkotmány  egészéből  indul  ki,  maga alkotja folyamatos  értelmezésével az értelmezés mércéjét is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját lelkiismerte és a  közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt kell helytállnia.  Szembe kell  néznünk tehát azzal, hogy az alkotmányos  jog fogalmának  egyik lehetséges  értelme válik kötelezővé  ( amelyet esetleg  az  Alkotmánybíróság későbbi ítélkezés  korrigálhat - vagy a desuetudo ronthat le ). A  hibátlan szakmai  érvelés  is  már  az  előzetes értékválasztáson belül érvényesül. A fenti  koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív  és történelmileg  kötött: még abban az esetben  is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ezek  saját korának  szóló értelmét fedi fel; s ítélete pl.  a halálbüntetés,  vagy  abortusz  kérdésében elvileg  sem   támaszthat  igényt   örök   érvényre.   Az emberképe,  filozófiai   választása,  bírói   feladatának felfogása megannyi  szubjektív adottság. Ezért kívánatos, hogy  az   Alkotmánybíróság  objektív   támaszként  vegye figyelembe   a    halálbüntetés    kortársi    nemzetközi megítélését; ennek  értékelése  már  az  Alkotmánybíróság megengedett politizálásához tartozik. Az   USA    Legfelsőbb   Bíróságának   ítélete   1972-ben alkotmányellenesnek  nyilvánított  minden  halálbüntetést kimondó törvényt,  s  ezzel  felszabadító  hatású  példát állított más  országok elé.  Ugyanakkor 1976-tól kezdve a halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa Tanács  viszont  a  tagállamok  többségében  lejátszódott fejlődés  alapján  általános  tendenciának  tekintette  a halálbüntetés eltörlését,  és  az  1950-ben  kelt  Emberi Jogok  Európai   Egyezményéhez   1983-ban   jegyzőkönyvet kapcsolt a  halálbüntetés eltörléséről.  ( Ezt a 6. számú jegyzőkönyvet a  22  tagállam  közül  15  aláírta  és  12 ratifikálta -  de pl.  a nem  ratifikáló  NSZK-ban  nincs halálbüntetés. ) Az  Európa Parlament által 1989. április 12-én   elfogadott,    Az   alapjogokról    és   alapvető szabadságokról  szóló  nyilatkozat  22.  §-a  kimondja  a halálbüntetés eltörlését.  Ezzel az  európai államok nagy része túllépett  a Polgári  és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának   a   halálbüntetést   lehetővé   tévő kompromisszumán,   amelyet    az   önkényes    megfosztás tilalmával a  magyar Alkotmány  még 1989.  októberében is követett. Az Alkotmánybíróság  joggal támaszkodhat saját történelmi helyzetünkre is,  amikor a  halálbüntetés eltörlésével az élethez  való   jog  tiszteletét  erősíti,  és  az  állam büntetőhatalmát innen  visszaszorítja.  Többről  van  itt szó,   mint   az   emberi   életet   politikai   céljaira gátlástalanul  feláldozó   rendszerrel  való  szimbolikus szembefordulásról;    a    politikai    bűncselekményekre lehetséges  halálbüntetés   eltörlése  1960-ban  lehetett volna  helyén,   ahogy  a  Német  Szövetségi  Köztársaság Alaptörvényében  a   halálbüntetés   tilalmának   hasonló motivációja   1949-ben   időszerű   volt.   Az   aktuális történelmi  feladat  annak  a  törvényhozót  is  kötelező megállapítása, hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett és védett  alkotmányos rendben  az állam  nem teheti meg, hogy egy ember életét elvegye. 2. Az élethez való jog az Alkotmányban. Ebben a pontban az élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit és a rá vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését vizsgálom, az  élethez való  jog tartalmi  koncepciójának kifejtése nélkül. Az   Alkotmány  54. §  (1)  bekezdése  szerint  A  Magyar Köztársaságban minden  embernek veleszületett joga van az élethez és  az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Értelmezendő kérdések: a )  az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való  jog kitüntetett szerepe és kapcsolata, b ) a  veleszületettség ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti sérthetetlenség és elidegeníthetetlenség , c )  a   nem  lehet   önkényesen   megfosztani   kitétel, tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára. a )  A   18.  századi  természetjogban  szokásos  volt  a természetes   jogokat    néhány   ős-,   vagy   alapjogra visszavezetni. Ilyen  kiindulópont volt  az élethez  való jog. Ma  hasonló  alapnorma-szerepet  játszik  az  emberi méltóság,  alkotmányokban  és  nemzetközi  egyezményekben egyaránt.  E  funkciójában  a  természetjogi  természetes szabadság örököse.  Az  emberi  méltósághoz  való  jog  a német,  az   amerikai  és   a  magyar   alkotmánybírósági gyakorlatban  kifejezetten   anyajog  ;   a   bíróság   a cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új és új szabadságjogokat  vezet  le  belőle.  Mindemellett  az élethez való  jog sem  vesztette el kitüntetett szerepét. Vannak nézetek,  amelyek továbbra  is ezt tartják a többi jog alapjának.  Elterjedtebb, hogy  az élethez való jog a méltósághoz való  jogot követi az alapjogok katalógusának élén, s  előfordul,  mint  a  magyar  Alkotmányban,  hogy ugyanabban a  szakaszban szerepelnek.  Ma az  a szokásos, hogy az  élethez való  jogot egyrészt a testi épséghez és egészséghez való  joggal kapcsolják össze, másrészt pedig a nemzetközi  jog  hatására  a  kínzás  és  a  kegyetlen, illetve megalázó  büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát, hogy fontosságát  megtartva külön  életet él  a két  jog. Közelebbi   vizsgálat    azonban   kimutathatja   lényegi összefüggésüket; azt,  hogy csakis  egységükben  adhatják meg az  ember jogi  státuszát, s  lehetnek így valóban az alapjogok alapjai.  Az élethez  és méltósághoz  való  jog egysége különbözteti  meg  az  embert  egyrészt  a  többi személytől, másrészt  a többi  élőlénytől. Az  ember jogi státusza  e   két  aspektusának   külön-külön  történelmi szerepe nem  mond ellent  annak, hogy  a  mai  történelmi pillanat, s  különösen az élet feletti idegen rendelkezés kiéleződött kérdése,  az élethez  és méltósághoz való jog egységes    szemléletét    követelik    meg.    Mindennek bizonyításához részletesen  meg kell  vizsgálni e két jog sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem el. b )  Az   Alkotmány  54.   §-a  szerint   az  élethez  és méltósághoz való  jog minden  ember  veleszületett  joga. Ezek a jogok a XII. fejezet címe alapján alapvető jogok . A 8.  §-ban a Magyar Köztársaság az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait ismeri el. Ezen jelzők értelmezése  nem   ad  elegendő  alapot  a  halálbüntetés alkotmányosságáról  való  döntéshez.  Van  például  olyan klasszikus elmélete  az  elidegeníthetetlenségnek,  amely szerint az  élethez való  jog a  társadalmi  szerződésben átruházhatatlan az  államra, az  állam  tehát  ezért  nem veheti  el.   Hasonló  magyarázat  kidolgozható  lenne  a sérthetetlenségre, vagy  a  veleszületettségre  is,  mint ahogy mindeme  jelzők nélkül  is lehet  érvelni amellett, hogy az  élethez való  jogot az  állam nem  korlátozhatja ( lásd 3. pont ). A veleszületettség értelmezhető úgy is, mint annak  kifejezése, hogy  az élet  ( és a  méltóság ) apriori értékek, amelyekből az ezeket védő jogok erednek. A jogtörténet  és a  mai alkotmányok,  illetve nemzetközi egyezmények viszont  számos példát mutatnak arra, hogy az élethez való  jog  elidegeníthetetlenségének  deklarálása nem zárta,  illetve zárja  ki a  halálbüntetést. A magyar Alkotmány   54.  §  (1)  is  lehetővé  kívánta  tenni  az élethez  és   méltósághoz  való   elidegeníthetetlen   és sérthetetlen, veleszületett  jogtól való  megfosztást, ha az nem  önkényes. Az önkényesség értelmezése nélkül tehát nem  lehet   az  élethez   és  a   méltósághoz  való  jog elidegeníthetetlenségéről állást foglalni. c ) Az  élethez való  jog határai  tehát  az  önkényesség értelmezésétől   függenek.   Önkényesnek   minősülhet   a büntetéskiszabás,  ha   túlságos  teret   enged  a   bíró szubjektív döntésének.  Bár az  USA-ban a  halálbüntetést szokatlan és  kegyetlen büntetés  volta miatt  mondták ki alkotmányellenesnek,  valójában   az  volt  a  kifogás  a kérdésessé  tett  törvény  ellen,  hogy  a  halálbüntetés feltételei nem voltak precízen tisztázva. Ehhez  hasonló  Sajó  András  érvelése  szakvéleménye  I. pontjában. A  Btk. előírásai  a halálbüntetés kiszabására azonban  nem   térnek  el   lényegesen   akármelyik   más büntetésfajta feltételeitől,  s ezért  önkényességük  más büntetések kiszabására  is érvényes  lehet. Az  Alkotmány 54. §-ában  írott  önkényesség  azonban  szerintem  olyan speciális értelmezést  kíván meg, amely csakis az élethez és méltósághoz való jogra érvényes. Más  felfogás   szerint  az   önkényesség  a   törvénynek megfelelő eljárás  hiányát jelenti.  Ezt támasztja alá az Emberi Jogok  Európai Egyezménye  ( 1950 ),  amelynek  2. szakasza  csakis   jogszerűen   hozott   halálos   ítélet végrehajtását tekinti  az élettől  megfosztás megengedett esetének. ( 1983-ban viszont a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli a halálbüntetést. )  Jogállamban minden  fajta  büntetést csakis  törvényes   okból,  törvényes   eljárásban  lehet kiszabni.  Ezt   az   Alkotmány   a   szabadságtól   való megfosztásra szabatosan  meg is  fogalmazza ( 55. § ). Az 54. §  (1)   bekezdése   és   az   55.  §  (1)  bekezdése összevetéséből  az   következik,  hogy   az  élethez   és méltósághoz való  jog esetében  önmagában nem zárja ki az attól  való   megfosztás  önkényességét,  ha  az  törvény alapján, törvényes  eljárásban történt.  Ez szükséges, de nem elégséges  feltétel. A  különbséget az  élettől való, illetve a  szabadságtól való  megfosztás minőségileg  más volta indokolja ( lásd 3. pont ). De ha  a halálbüntetés  formális legalitása  nem zárja ki feltétlenül a  önkényességet, akkor  csak az  a  tartalmi kérdés marad,  hogy maga  a halálbüntetés, mint büntetési nem, nem önkényes-e. Elterjedt nézet  szerint a  halálbüntetés azért önkényes, mert   nem   bizonyítható,   hogy   alkalmas   lenne   az Alkotmánnyal    összhangban    lévő    büntetési    célok megvalósítására.  ( Erre  a  jelen  határozat  indokolása egyebek  között  utal  is. )  Ezzel  a  bizonytalansággal szemben az  emberi élet  és méltóság  előnyt élvez. Igaz, hogy alkotmányellenes  az a  büntetés,  amely  nem  képes betölteni célját.  Igaz az  is, hogy  mivel itt  alapvető jogok elvonásáról  van szó,  a célra  való alkalmasságról bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom elegendőnek   a   halálbüntetés   alkotmányellenességének megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl. a börtön   preventív    hatásáról   sincsenek    megbízható bizonyítékaink.  Itt  megint  a  szabadságvesztés  és  az életvesztés közötti  különbséget kellene  kifejteni  ( az élethez való jog speciális voltát ), hogy bizonyíthassuk, a börtönhöz,  a  pénzbüntetéshez  beérhetjük  a  büntetés célszerűségének,    vagy     hatékonyságának     ( nagy ) valószínűségével, a  halálbüntetéshez  nem.  Ebből  folyó második ellenvetésem  az, hogy  a fenti érvelés szerint a halálbüntetés alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja bizonyosan elérhető  lenne. A szokásos megnyugtató válasz az, hogy  a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz soha teljes  bizonyossággal elérhető  - márcsak az emberi tévedés  kizárhatatlansága  miatt  sem.  A  válasz  tehát pragmatikus  marad.   A  körből  nehéz  kitörni,  mert  a büntetés  gyakorlati   hatékonyságára   kérdezünk,   noha valójában azt  kellene bizonyítani,  hogy a halálbüntetés elvileg alkalmatlan.  Ez a  kérdés viszont  továbbvisz  a halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre váltunk át:  a halálbüntetés  speciális voltát az élethez való jog sajátossága alapozza meg. Jobb lenne tehát eleve az  élethez   való  jog   sajátosságából   kiindulni,   s bizonyítani, hogy  akkor sem  lehet az életet elvenni, ha az nagyon is célravezető lenne. d ) Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése  alapján  az élethez és méltósághoz  való alapvető  jog lényeges  tartalmát az ezeket szabályozó  törvény nem  korlátozhatja. A  kérdés, hogy az alapjog korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk meg, a  mi esetünkben  különös  súllyal  vetődik  fel.  A halálbüntetéssel  ugyanis   nem  az   élethez  való   jog önmagában áll  szemben, hanem  az élethez  való jog, mint olyan  jog,   amelytől  nem   lehet   senkit   önkényesen megfosztani. Ezért  az, hogy  a Btk.  a  halálbüntetéssel egyáltalán  korlátozza-e   az  élethez  való  alkotmányos jogot, az   Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében   foglalt önkényes megfosztás  értelmezésétől függ.  Ha az  élettől való megfosztást  minden esetben,  fogalmilag önkényesnek tartjuk, vagyis  az élethez való jogot abszolutnak, akkor a halálbüntetés  korlátozza azt.  Ha viszont  az  élethez való  jogot   magában  az   Alkotmányban   korlátozottnak tekintjük  azáltal,   hogy  az  élettől  való  megfosztás bizonyos, nem-önkényes  eseteit -  pl.  ha  az  törvényes eljárásban történt  - összeférhetőnek  tartjuk az élethez való jog  természetével, akkor  a Btk.  ehhez képest  nem korlátozza az  élethez való  jogot;  az  pedig,  hogy  az Alkotmány maga  korlátozhatja-e alapjog  tartalmát, nem a Btk. alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik. 3.  Az   emberi  méltósághoz   és  az  élethez  való  jog sajátossága Az  emberi méltósághoz  való jog  nem  puszta erkölcsi értékdeklaráció.  Az, hogy  az emberi méltóság a jog  előtt   és  felett   létező  érték,   amely  a  maga teljességében a  jog számára  hozzáférhetetlen, nem zárja ki azt,  hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük - mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény és  alkotmány  teszi  -,  vagy  hogy  a  jog  a  méltóság tiszteletben tartását  és védelmét  előírja,  avagy  hogy egyes aspektusait valóságos joggá formálja. Az emberi  méltósághoz való  jognak  két  funkciója  van. Egyrészt azt  fejezi ki,  hogy van  egy  abszolút  határ, amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma nem terjedhet  túl, vagyis  az  autonómiának,  az  egyéni önrendelkezésnek  egy   mindenki  más  rendelkezése  alól kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás szerint -  az ember alany maradhat és nem válik eszközzé, vagy  tárggyá.   Ezt  fejezi   ki  egyébként   az  -   az Alkotmánybíróság  által  is  osztott  felfogás,  hogy  az emberi  méltósághoz  való  jog  anyajog  ,  mindig  újabb szabadságjogok  forrása,   amelyekkel  az   önrendelkezés szféráját   folyamatosan    biztosítjuk   az   ( állami ) szabályozással szemben.  A méltósághoz  való jognak  ez a felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől, amelyek  teljesen   szabályozás   alá   vonhatók,   nincs érinthetetlen lényegük.  ( Ez az  elvi különbség az ember és a  jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek . Az utóbbiak mintájára ugyanis  mindig képezhetők  analóg jogok a jogi személyek számára. ) Látni fogjuk,  hogy az  emberi méltósághoz való jog ezt a funkcióját csak  akkor tölti  be,  ha  az  egyes  emberek élethez való  jogával egységben értelmezzük; míg ha attól elvonatkoztatunk,  az   absztrakt  méltóság  megengedi  a konkrét egyén tárgyként való kezelését. A méltósághoz  való jog  másik  funkciója  az  egyenlőség biztosítása. A  minden ember egyenlő méltósága történelmi vívmánya az  egyenlő  jogképességet  jelentette;  azaz  a formálisan  egyenlő   esélyt.  Jelen  határozatunkhoz  az egyenlőségnek azt  a tulajdonságát  kell kiemelnünk, hogy erre a  jogra épülhetnek  további jogok  ( pl. az egyenlő méltóság jogképességként instrumentalizálva további jogok szerzésének alapja );  de elvenni  belőle nem  lehet.  Ez egyben azt  jelenti,  hogy  a  méltóság  oszthatatlan  és redukálhatatlan,  azaz   az  emberi   státusz   minimális feltétele, amely  tehát egyetlen  embertől sem vehető el. Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal való egységében  kell azt  biztosítania, hogy ne lehessen különbözően  értékes   puszta  életeket  jogilag  másként kezelni. Nincs  az életre  méltóbb  és  méltatlanabb.  Az egyenlő méltóság  miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék és az  erkölcsi szörnyeteg  bűnöző élete és méltósága is. Az  emberi  méltóságban  mindenki  osztozik,  aki  ember, függetlenül attól,  hogy mennyit valósított meg az emberi lehetőségből és  miért annyit.  Az élethez és méltósághoz való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő mindenki: az  életek egyenlőségét  a méltóság garantálja. Az ( puszta )  élethez való  jog csak egyes természetjogi elméletekben volt abszolút ( pl. Hobbes-nál ), amennyiben a felette  való rendelkezést  nem is  lehetett az államra átruházni.   Amíg    a   civilizációs    folyamatban    a halálbüntetés ( illetve  a háború )  nem vált kérdésessé, másrészt amíg  nem merültek  fel más  élőlények jogai  az életre, nem  vált aktuálissá  annak feszegetése,  hogy mi teszi az  élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az ember  méltósága,   és  ennek   kapcsolata   az   élettel különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb jogtól. Az  élethez való  jog a  méltóság nélkül  nem  az emberi  élethez   való  jog.  Az  említett  természetjogi felfogásban a  természeti állapot  maradványa, a  túlélés minden fölé helyezése, amely joga - mint már Spinoza írta - az  állatoknak is  megvan . Ma pedig a méltósághoz való joghoz kapcsolódása  teszi specifikussá  az ember élethez való  jogát   az  állatok   és  fák   jogai   textusában. Szétválasztandó ugyanis  az állam kötelezettsége külön az élet  ( minden  élet )  védelmére  és  külön  a  méltóság védelmére  az   ember  alanyi   jogától  az   életre   és méltóságra. Az állatok és fák jogai nem puszta metaforák: az  államnak  valóban  vannak  kötelességei  minden  élet természeti alapjainak  fenntartására,  s  védeni  köteles minden életet  a mohától  kezdve az  embrión keresztül az emberig, de  ez a  védelem a  szorosan vett egyéni emberi életet  kivéve  relatív,  és  csak  az  embernek  van  rá szubjektív joga. Mi határozza  meg ma az élethez való jog és a méltósághoz való jog  kapcsolatát? Ha egy alkotmánybíróság életről és halálról dönt,  tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a dualista felfogás  uralkodik:  a  test  és  lélek  eltérő státuszának különböző  szekularizált változatai.  A testi jogok  individualitásukban  alacsonyabbrendűek,  mint  az absztrakt,  a   konkrét  egyéntől  könnyen  elválasztható lélek: a  méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az ember  biológiai   és  társadalmi   lény.  De   ennek  az összekapcsolásnak  a   jogban  már  nincs  következménye, hiszen az  élethez való  jogot mint  a  biológiai-fizikai létezés  jogát   fogják  fel;   ezért  kapcsolódik  hozzá hagyományosan a  testi  épség,  egészség  joga  is.  Ezek ( individuális ) testi  jogok a  legtöbb alkotmányban nem élveznek abszolút  védelmet, szemben  a méltósághoz  való joggal, amellyel  az egyén  az  emberi  nem  méltóságából részesedik, s  amely ezért  érinthetetlen. ( Ez a nembeli jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan - a kegyeleti jogokat a halott jogának tekintik. ) A méltósághoz  való jog  és az  élethez  való  jog  ilyen hierarchiája súlyos  következményekkel  jár.  A  dualista felfogás alapján  ugyanis indokolhatóvá  válik  az  egyes ember  feláldozása   közösségi  célokra.   Ez  esetben  a generális  prevenció  céljából  is  ki  lehet  végezni  a bűnözőt, mert méltósága úgysem szenved csorbát. ( Hegel a büntetéssel becsüli  meg a  bűnözőt. Szerintem  ez az érv csak  a   halálbüntetésen   kívüli   egyéb   büntetésekre fogadható el. )  A dualista  értékrenddel könnyű  lesz az élet feletti  idegen rendelkezést megindokolni azokban az esetekben is,  amikor megállapítják a méltóság elveszését -  pl.   a  tiszta   tudat  végleges  elvesztésével  járó betegség. Azaz:  ha az ember védelmét a dualizmus folytán az absztrakt  méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a konkrét ember életét kiszolgáltatjuk. Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és oszthatatlan ember-felfogásból  indul ki,  elvetve a test és lélek  dualizmusát, azaz  az embert élete és méltósága egységében szemléli.  Ennek megfelelően csakis az élethez való alanyi  jog és a méltósághoz való alanyi jog egysége adja meg  a  specifikusan  a  konkrét  egyénre  vonatkozó státuszt:  Az   ember  élethez   való  jogát   az  emberi méltósághoz való  jogban bennefoglalt érinthetetlenség és egyenlőség teszi  sajátosan az  emberi élethez való joggá ( túlmenve az  állatok és mesterséges jogalanyok létezési jogán ); másrészt  a méltóságnak mint alapjognak az egyén számára  nincs   értelme,  ha  már  nem  él.  ( Halálának esetleges erkölcsi  értéke a  túlélők ügye - beleértve az állam  idevágó  kötelességeit  is  -,  ettől  persze  még motiválhatja az  ő tetteit,  akár önfeláldozását is. ) Az emberi  méltóság   az  emberi  élettel  eleve  együttjáró minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja, hogy a  méltóságtól megfosszák  az egyént.  De az  emberi méltóságtól az  embert csakis  életének elvételével lehet megfosztani, s  ezzel mindkettő  végérvényesen megszűnik. Az emberi  méltósághoz és  az élethez  való jog  a  fenti felfogás szerint alapvetően különbözik minden más jogtól. Ez a jog az osztatlan és egész embert érinti - míg minden más jog  elvont szerepeket , rész-aspektusokat szabályoz. ( Még  a  személyiségi  jogok  is  az  átlagos,  normális érzékenységű embert  veszik csak figyelembe. ) Az élethez és méltósághoz  való jog,  mint az ember jogi státuszának alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb. A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk annyiban is  csak részleges  lehet, hogy korlátozásuk más jogok érvényesülését  nem zárja  ki.  Számos  jog  teljes egészében elvehető,  majd ismét  megszerezhető. Elvonásuk végső határa  éppen az  ember élethez és méltósághoz való joga ( ami  nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni minden esetben  alkotmányos  lenne ).  Ezzel  szemben  az élethez és  méltósághoz való  jog csak elvehető, mégpedig csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is megszűnik.   Az   élethez   és   méltósághoz   való   jog oszthatatlansága  folytán   elvileg  korlátozhatatlan,  s egyben minden  más jog korlátozásának elvi határa. ( Ha e két jog  egységében az  egyén  jogi  státuszának  alapját ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében lehet arról különbözőképpen dönteni, hogy azok milyen mértékben korlátozhatók. A  személyes szabadság korlátozása például büntetésképpen  sokféle  lehet.  Az  adott  jogrendszeren belül meg  kell határozni  egy olyan  határt,  amelyen  a szabadságvesztés büntetése  sem léphet  túl. Ez a nyitott börtöntől  a   térdig  vasban   fogságig  országonként  - alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos jogokat  is   korlátozhatják  -   pl.  a  méltóság  külső megnyilvánulása tekintetében.  De az elítéltet számos más jog továbbra  is megilleti,  s büntetése  letöltésével  a személyes  szabadsághoz   való  joga   is  helyreáll.   A korlátozások azonban  az élet  és méltóság  alapjogát nem érinthetik; nemcsak  mert tilos,  hanem mert a jog nem is képes erre.  Könnyű belátni  például, hogy  amíg a fogoly tudatánál van,  elvehetetlen tőle  az autonóm  reakció, a szabad viszonyulás  lehetősége:  akár  belső  ellenállás, akár  bűnbánat,  vagy  más  döntés.  S  amíg  él,  emberi státusza  kétségbevonhatatlan.   Az  élet   és   méltóság egységes szemlélete  ennél is teljesebben védi az embert: méltósága nem  függ  tudati  vagy  erkölcsi  állapotától, hanem  életével   adva   van.   Emberi   státusza   azért kétségbevonhatatlan,  mert   élete   méltóságánál   fogva érinthetetlen. ) Az  Alkotmány   8.   §-a   határt   szab   az   alapjogok korlátozhatóságának. Lényeges tartalmukat eleve kivonja a törvényhozó, azaz  az állam rendelkezése alól, másrészt a legfontosabb alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy korlátozását  rendkívüli  állapot,  szükségállapot,  vagy veszélyhelyzet idején  sem  engedi  meg.  Az  élethez  és méltósághoz való jog viszont fogalmilag korlátozhatatlan, csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az embert, azaz  nem lehet  különbséget  tenni  korlátozható rész és  lényeges tartalom  között. Az  élethez és emberi méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az állam  nem  rendelkezhet  fölötte.  E  jogok  minden  más alapjog lényeges tartalmának is részét képezik, hiszen az összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok korlátozhatóságának abszolút határai. Ebből az  következik, hogy az élethez és méltósághoz való jogtól megfosztás  fogalmilag  önkényes  .  Az  állam  az Alkotmány egész  alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha a halálbüntetés  lehetővé  tételével  és  szabályozásával rendelkezik az  emberi élethez  és méltósághoz  való  jog elvételéről. Ezért   az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem értelmezhető úgy,  hogy  mint  nem-önkényes  megfosztást, lehetővé  tenné   a   halálbüntetést.   Ellenkezőleg,   a halálbüntetés alkotmányellenes. A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán -  eleve   korlátozhatatlan.  Ezért  nem  is  kellett  az Alkotmány 8.  § (2)  és   (3) bekezdésének  az  1990. évi XL.   törvénnyel    való   módosítása   ahhoz,   hogy   a halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az Alkotmány 54. § (1)  bekezdésében szereplő önkényesség  fogalmát  akkor sem lehetett úgy értelmezni, hogy az - mint nem-önkényest -  lehetővé   tenné  a   törvényes  eljárásban  kiszabott halálbüntetést,  amikor   az   Alkotmány  8.  §-ának  (3) bekezdése még  megengedte az  alapvető jog  gyakorlásának olyan korlátozását,  amely az  állam biztonsága,  a belső rend, a  közbiztonság, a  közegészség, a  közerkölcs vagy mások  alapvető   jogainak  és  szabadságának  a  védelme érdekében  szükséges.   A  halálbüntetés   már  ekkor  is alkotmányellenes volt,  mert az  élethez  és  méltósághoz való jog  vonatkozásában mindenfajta  és  bármely  alapon nyugvó korlátozás lehetősége elvileg kizárt.               4. A jogos védelem problémája Az Alkotmánybíróság  szükségesnek látta megjegyezni, hogy a  halálbüntetés   megszüntetésével  az  egész  büntetési rendszer felülvizsgálata  esedékessé válik.  A büntetések rendszerével kapcsolatos  problémák súlyán  sokat  enyhít az, hogy  a  halálbüntetés  a  Btk-ban  mindig  vagylagos büntetés  volt.   Az  élethez  és  méltósághoz  való  jog egységes  szemlélete  viszont  valóban  elkerülhetetlenné teszi a  jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az esetre, ha  az élet  ellen támadót megölik. ( Az alábbiak kizárólag   a    jogos   védelemnek   erre   az   esetére vonatkoznak. )  Ha   ugyanis  az   élethez  való   jogtól megfosztás fogalmilag önkényes, akkor senkinek, semmilyen körülmények között  nem lehet  joga arra,  hogy egy másik ember életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes minden más  esetre is,  amikor törvény  megengedi az élet elvételét,  mint   pl.   végszükségben,   vagy   elöljáró parancsára. Bár e  következmények levonása  nem  az  Alkotmánybíróság feladata,  röviden   utalok  arra,   hogy  a  3.  pontban kifejtettekből  a   jogos   védelem   vonatkozásában   mi következik. Az  élettől való megfosztásra nem áll a jogos védelem szokásos  indokolása,  hogy  a  jogtalan  támadás színhelyén az  állam bűnüldöző  szervei  éppen  nincsenek jelen, s  így a  megtámadott ( vagy  az érdekében fellépő személy ) a  támadóval szemben  a társadalom  védekezését valósítja meg. Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át olyan hatalmat,  ami neki  sincs: a támadót nem ítélhetné halálra a  bíróság sem.  Az  élethez  való  jog  abszolút felfogása következtében  a  jogos  védelem  köre  szűkebb lesz.  Élet  csakis  élettel  lehet  arányos.  Ha  anyagi javakat,  vagy   a  közérdeket   ért  támadást  a  támadó megölésével hárítanak  el, a  büntethetőséget nem lehet a jogos védelem  szabálya alapján kizárni. A kérdés azonban fennmarad: miért  nem büntethető  az, aki  az életet  ért támadást a támadó megölésével hárítja el? Ha  a  megtámadott  megöli  támadóját,  a  jogos  védelem biztosította büntethetetlenséggel  a jog  nem az  élettől való megfosztás  jogszerűségét ismeri  el, hanem  annak a szituációnak jogon  kívüliségét, amelyben  a  támadás  és elhárítása lezajlott.  A jogos  védelem  helyzete  csakis akkor áll fenn, ha életek közötti választásról van szó, a halál újraelosztásáról  , mert a megtámadott élete csak a támadó élete  árán maradhat  meg. A  halált azonban a jog nem  oszthatja   el  és   nem  oszthatja   ki.  Ebben   a határhelyzetben a  jog  nem  kötelezi  és  nem  jogosítja semmire a  megtámadottat. Jogot  a támadó  megölésére nem adhat, de  ugyanazon okból  azt sem  írhatja elő,  hogy a megtámadott tűrni  köteles:  ezzel  ugyanis  az  ő  élete felett rendelkezne.  Így tehát  a természeti  állapot tér vissza azokra  a pillanatokra,  amíg  az  életek  közötti választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan nem emberi  jogról (  amely az állatoknak is megvan  ). A választási helyzet  megszűntével lép be újra a jog, amely azonban  csak  kompetenciája  határait,  vagyis  a  jogos védelmi helyzet  feltételeinek meglétét  vizsgálja, s ami ott történt, nem értékeli. Budapest, 1990. október 24.                                         Dr. Sólyom László                                             alkotmánybíró Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye 1. A  meghallgatott szakértői  vélemények a halálbüntetés hatástalanságát, a  büntetési célok  beteljesítésére való alkalmatlanságát és  az ítélkezés  ingadozásaihoz képesti önkényességét  vizsgálták.  Véleményem  szerint  ezek  az érvek nem  ügydöntőek, mert  nem csak  a halálbüntetésre, hanem lényegében  minden más  büntetésre is  vonatkoznak. Tanulságuk azonban  az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem a célra  való alkalmatlanság  sem az ítélkezés eltérései, ingadozásai   nem    kérdőjelezik    meg    a    büntetés létjogosultságát  általában.   Közismert  tény,   hogy  a büntetőjogi retorzió  nem képes lényegesen befolyásolni a bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom aktuális  állapota   határozza  meg.  Ebből  azonban  nem következik, hogy  a büntetések  hatástalansága,  a  célok beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési gyakorlat  eltérései  és  ingadozásai  miatt  le  kellene mondani  a   büntetésről  általában.   Nem   a   büntetés hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége a büntetésalkalmazás  alapja, hanem  az az  elv, hogy bűn büntetlenül nem  maradhat, illetve,  hogy a bűn büntetést érdemel. Ha  pedig ezek  az érvek  nem kérdőjelezik meg a büntetőjogi büntetést  általában, nem  kérdőjelezik meg a halálbüntetés létjogosultságát  sem.  A  büntetési  célok beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren belül csak  akkor tenné  kérdésessé a büntetések és így a halálbüntetés  alkotmányosságát,  ha  a  büntetési  célok alkotmányosan    meghatározottak    lennének.    Márpedig alkotmányosan legitimált büntetési célok nincsenek. Ehhez képest  a   halálbüntetés  -   mint   büntetési   nem   - alkotmányosságát, vagy  alkotmányellenességét egyedül  és kizárólag  az   dönti  el,   hogy  az   Alkotmány  hogyan szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány 8. §-a az állam által védendő és lényeges tartalmában még törvény   által   sem   korlátozható   alapvető   jogként definiálja. Amikor  tehát   az  Alkotmánybíróság   a   halálbüntetést büntetési rendszerünkből  kiiktatta, ezt nem büntetőjogi, vagy  kriminológiai   megfontolásokra   alapozta,   hanem egyedül és  kizárólag az  Alkotmányra. Fenntartotta a bűn büntetést érdemel  elvét, de  az állam  büntetéshez  való jogát  -   alkotmányos  jogállamhoz   méltóan  -  nem  az államhatalom korlátlanságából  vezette le.  A büntetéshez való  jog  nem  korlátlan.  Le  kell  tehát  mondanunk  a halálbüntetésről,  mint   a  korlátlan  hatalomból  folyó büntetési jogosítványról. 2.   Az    Alkotmánybíróság   megállapította   határozata indokolásában, hogy  a Btk-ban  meghatározott  büntetések összefüggő rendszert  alkotnak, a halálbüntetésnek mint e rendszer egyik  elemének megszüntetése  szükségessé teszi az  egész   büntetési  rendszer  felülvizsgálatát,  amely azonban   nem    az    Alkotmánybíróság    feladata.    A felülvizsgálat  szükségességét   a  magam   részéről   az alábbiakban látom: - a  büntetőjog mai  rendszere -  függetlenül a szakértők véleményétől és  a büntetőjogelméleti magyarázatoktól - a halálbüntetést  a  büntetési  célokkal,  a  generális  és speciális prevencióval indokolja; - a  halálbüntetés  kiiktatása  a  büntetési  rendszerből tehát  szükségképpen   kihat  a   büntetőjog   társadalmi rendeltetésének Btk-ban adott értelmezésmódjára; - mivel  pedig  a  halálbüntetés  büntetőjogi  rendszeren belüli  indokait   a  büntetési  célokban,  a  büntetések célkövetésében  találta   meg,  ezeket  is  szükségképpen alkotmányellenesnek kell tekinteni; - a  büntetőjogi büntetést  nem szükséges  célkövetéshez, vagy célra  való alkalmassághoz kötni, hiszen attól, hogy nem hatásos,  vagy nem  teljesít be  célokat, alkalmazása még  szükséges,   igazságos  és  indokolt  lehet.  A  bűn büntetést  érdemel   elve  célkövetés,   hatékonyság   és hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet; -  a   büntetőjog  társadalmi  rendeltetése  az,  hogy  a jogrendszer egészének  szankciós  zárköve  legyen.  Nincs önálló működési  terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más a büntetőjogi  szankció, mint  az egyéb jogágak reparáló, helyreállító vagy  egyéb kötelességstatuáló  szankciói. A büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás. Szerepe  és   rendeltetése  a  jogi  és  erkölcsi  normák épségének fenntartása,  amikor már  más jogági  szankciók nem segítenek; - a  jogépségi büntetésnek  szimbolikus funkciója  van: a büntetőjogi parancsokat  nem lehet büntetlenül megsérteni sem akkor,  ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem ér el  semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél elérésére. A  büntetés célja  önmagában van:  a  jogépség nyilvános   deklarálásában,    a   célra    nem   tekintő megtorlásban; - a  célra nem  tekintő, szimbolikus,  jogépségi megtorló büntetés egyet  jelent az  arányos büntetés  elvével.  Az arányos büntetés  elve kizárja  a  célbüntetést,  mert  a célbüntetés nem  a tett súlyához való arányítást, hanem a célhoz mért  viszonyítást kíván meg és teszi lehetővé. Ha például a  nevelést, vagy  a kezelést tekintenénk célnak, súlyos bűncselekmény  elkövetése esetén  a neveletlenség, vagy gyógyíthatóság  a mérce, a viszonyítási alap, de nem a  tett   súlya.  A  tettes  személyiségállapota  viszont jogállamban nem  lehet a  büntetés  alapja.  A  jogépségi büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a látszólag humánus  nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti személyiségemet, személyi  autonómiámat, és lelkiismereti szabadságomat. A  büntetőjogi  büntetéskiszabás  logikája nem cserélhető  fel a nevelés és a gyógyítás logikájával, ha meg akar maradni az igazságszolgálatás kereteiben; - az  arányos büntetés  elve azért  is egyedül lehetséges alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze a  jogegyenlőség  eszméjével.  Minden  egyéb  tekintet  a jogegyenlőtlenség deklarálása volna, hiszen szükségképpen az egyén valamilyen személyiségi állapotát, vagy státusát tekintené a  büntetés zsinórmértékének és nem a tettet. A halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a paradox következménnyel  jár, hogy  a jogépségi büntetés, tehát a  megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem a bosszú  aminek a  tálió elve  felel meg, tehát a szemet szemért, fogat fogért. A megtorlás történelmileg a bosszú racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi felháborodást, mint motívumot, de mércéjéban mérsékletre, önkorlátozása,  méltó   és  megérdemelt   malum  okozásra késztet.  A   halálbüntetés  helyébe   lépő  legsúlyosabb büntetés lesz  ezentúl a  viszonyítási mérce.  A megtorló büntetés tiszteletben  tartja a  személyiséget, mert  nem vesz  át   sem   pszichoterápiai,   sem   gyógyító,   sem szociális- vagy lelkigondozó  szerepet, tehát nem kötelez büntetésként ezekre.  Ezek  a  funkciók  szolgáltatásként felkínálandók és  felkínálhatók a  büntetés  végrehajtása során. Az állam  büntetőhatalmának nincs  joga  életet  elvenni. Alkotmányos  jogállam   nem  akasztat!  De  joga  van  az alkotmányos  jogállamnak   a  jogépségi   büntetésre,   a megtorló, arányos  büntetésre. Arányos büntetést pedig ki lehet szabni  halálbüntetés nélkül is. Ahogy az emberiség lemondott  a   testcsonkító   és   testi   büntetésekről, lemondhat a halálbüntetésről is. Az arányos büntetés elve nem szenved  csorbát, ha  a deres  mellé  odahelyezzük  a bűnügyi múzeumokba a bitót és a nyaktilót is. Budapest, 1990. október 24.                                          Dr. Szabó András                                             alkotmánybíró Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye        1. A halálbüntetés és az alkotmány szövege. A  halálbüntetés  alkotmányellenessége  szempontjából  az Alkotmány   8.  § (1)  pontja   és  az 54.  § (1)  pontja vizsgálandó, összhangban az Alkotmány egész szövegével és alapvető irányával. Az 54.  § (1)  pontjának   azon  kitétele, hogy  életétől senki sem  fosztható meg  önkényesen, nyilván  az  emberi jogok  deklarációjának  szövegét  vette  át,  és  mindkét szöveg arra  a helyzetre  nyert megfogalmazást,  amikor a jog még  ismeri a  halálbüntetést. Az  eleve  önkényes  a halálbüntetésre   vonatkozólag    az   Alkotmányból   nem vezethető le:  az Alkotmány  eredetileg a halálbüntetést, ha azt  törvény alapján  rendes bírói  eljárásban szabták ki, nem  tekintette önkényesnek.  ( Az Alkotmány  szövege amellett értelmileg  is pontatlan: nyilván nem lehetetlen valakit életétől  önkényesen megfosztani,  hanem tilos! ) Az   utóbb  módosított 8.  § (1) bekezdés alapvető emberi jog korlátozását  törvény által  is tiltja: ha az élethez való jogot  alapvető jognak  ismerjük el - s Alkotmányunk kétségtelenül ezt teszi - úgy ez a jog nem korlátozható a Büntetőtörvénykönyv által.  Kérdés, hogy az élet elvétele annak korlátozását  jelenti-e. Minthogy  a  kevesebben  a több benne  van, és  a teljes  megfosztás  több,  mint  a korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.                  2. Az élethez való jog. A  jog   azonban  nem   biztosíthat  végtelen  életet  az embernek. Célja  csupán olyan társadalmi rend megalkotása és fenntartása,  amelyben  az  egyén  a  többiek  sérelme nélkül   szabadon   kiteljesítheti   életét   és   emberi méltóságát. Az  emberi méltóság kiteljesítésében a szabad döntés erkölcsi  értékek elfogadására  és megvalósítására bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát, amely erkölcsi döntéseket  közvetlenül  vagy  közvetve  rákényszerít  az emberre,  voltaképp   sérti  az  ember  méltóságát,  mert erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti, végső  esetben   megszünteti.  A   jog  tehát   az  ember szabadságának   lehető    tiszteletbentartásával    olyan együttélési normákat  állapít  meg,  amelyek  az  egyének közti súrlódásokat  hivatottak feloldani;  ugyanakkor  az egyén biztonságát  is szavatolni  törekszik, hogy  életét céljainak megfelelően  szabadon  alakíthassa.  Az  emberi szabadság  korlátja  ott  van,  ahol  e  szabadság  mások szabadságával ütközik.  Ha az  ember szabad döntése másik ember  élete,   méltósága  cselekvési   szabadsága  ellen irányul, a  társadalom, ezen belül az állam kötelessége a megtámadottnak segítség  nyújtása. Az  állam a jogrendben ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja a   támadással   vagy   fenyegetéssel   szembeni   egyéni védekezést ( legalábbis  igen szűk  határok közt  ad arra mentséget, mikor  a támadás  közvetlen és ameddig másként el nem hárítható ).                3. Az állam büntetőhatalma. Az állam  büntetőhatalma  arra  szolgál,  hogy  az  egyén biztonságát védje. Egyrészt azáltal, hogy a támadást vagy sértést  megtorolva,  a  sértőt  a  saját  állásfoglalása megváltoztatására  indítsa,   másrészt  azáltal,  hogy  a büntetéssel  fenyegetés  másokat  a  hasonló  sértésektől visszatartson,  végül   azáltal   is,   hogy   azokat   a helyzeteket, amelyekben  valaki élete és emberi méltósága fenyegethető,  megszüntesse,   minimumra  csökkentse.  Az állam büntetőhatalma  kétségtelenül korlátozza  az embert döntési szabadságában, tehát bizonyos fokig korlátozza az emberi méltóságot.  Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre is lehetőséget  ad azzal,  hogy a törvényesen kialakított normát szabadon el lehet fogadni, be lehet tartani, és az ilyen döntésnek  van erkölcsi  értéke. Mégis  tény,  hogy amint az emberi szabadságnak a társadalmi lét korlátja is ugyanakkor, amikor  előfeltétele is,  az államilag védett norma is  korlátja az erkölcsi értéknek és azért csak ott és annyiban  van helye,  ahol és  amennyiben  az  egyének életének, szabadságának  védelmében szükséges ( az életet itt   a    társadalmi    lét    összes    előfeltételeire kiterjesztetten   értelmezve ).    A   büntetés    tehát, álláspontom  szerint   és  szemben   dr.   Szabó   András párhuzamos  véleményében  kifejtettekkel,  csak  ebben  a célra irányított értelemben elfogadható, és indokoltságát veszti    azonnal,     amint    céljai    megvalósítására alkalmatlanná válik. A társadalom ugyanis végső soron nem jogosult az  egyén  erkölcsisége,  értékmegragadása  vagy tagadása felett ítéletet mondani.                   4. Végkövetkeztetés. Minthogy  az   állam  büntetőhatalmának   értelmezése  az Alkotmánybíróság  tagjai   közt   sem   egységes,   ebből önmagából vagy  annak  korlátaiból  nem  vezethető  le  a halálbüntetés megengedhető vagy megengedhetetlen volta. A büntetőjognak véleményem szerint hallgatólagosan századok óta elfogadott  elve - alkotmányos elve - hogy a büntetés célja megelőző:  védett  társadalmi  értékekkel  szembeni támadások  visszaszorítását   szolgálja.  Csak   ott   és annyiban érvényesülhet,  ahol  e  céljának  megfelel,  és jogalapját veszti,  ha e  célt nem  tudja szolgálni, vagy csak  nagyobb   sérelem  árán   szolgálja,  mint  amelyet elhárít. A  halálbüntetés   általános  visszatartó   hatása  ma  a tudomány által  nem igazolható.  Akkor lenne  visszatartó hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy részénél, ha  a büntetésre  a bűnös biztosan számíthatna; egy más  részénél akkor  sem, mert a halállal fenyegetett cselekmények  részben  indulat  hatására  vagy  elferdült hajlamok hatására  valósulnak meg. A bűnüldözés elégtelen hatásfoka  miatt   azonban  még   ott  sem  érvényesül  a visszatartó hatása,  ahol erre  lehetőség lenne;  és  nem igazolható, hogy  ezekben az esetekben más súlyos, de nem halálos fenyegetettség  a biztos  bekövetkezés esetén nem lenne   ugyanilyen    visszatartó   hatású.    Ebben    a vonatkozásban tehát  ma a halálbüntetés szükségessége nem igazolt, ezért  a halálbüntetés alkalmazása a törvényhozó hatalmi  döntésén   -  vagy  annak  fenntartásán  alapul: önkényes. Kétségtelen, hogy  a halálbüntetés  kizárja a bűnismétlés veszélyét. Ez  gyakori, tehát  a  halálbüntetés  bizonyos társadalmi  biztonságot   látszik  megvalósítani.   Ám  a bűnismétlés veszélye más eszközökkel is visszaszorítható; a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom újratermeli; s a  halálbüntetés arról  tereli el  a figyelmet,  hogy a társadalom  az   előfeltételek   megszüntetésére   és   a biztonságos  együttélés  előfeltételeinek  megteremtésére nem fordít olyan gondot, amilyen szükséges lenne. Ebből a szempontból a  halálbüntetés fenntartása egyenesen káros, mert  leplezi   a   valóban   szükséges   állami   akciók elmaradását.  Amellett   a  halálbüntetés   a  -  bármily valószínű -  mégis esetleges  bűnismétlés  veszélyét  egy biztos életet megszüntető aktussal küszöböli ki, márpedig az élethez  való jog  alapvető jellegéből folyóan azt nem lehet korlátozni  vagy megszüntetni  vélt, de  nem biztos veszélyek elhárítása vagy inkább csökkentése érdekében. A bűnözőkkel  szembeni társadalmi  indulatok ma hazánkban sokszor  nyilatkoznak  meg  a  halálbüntetés  fenntartása mellett.  Ám  ezek  az  indulatok  sokszor  halállal  nem fenyegetett bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak - halálos  gázolások miatt  is követelnek  adott  esetben halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a társadalom előtt  keresi a népszerűséget, hanem szigorúan a jogrendszer  összhangját és  alkotmányosságát  hivatott biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk szigorúan vett  szövege szerint  is tilos és a büntetőjog alkotmányos elveivel sem támasztható alá. Budapest, 1990. október 24.                                        Dr. Zlinszky János                                             alkotmánybíró Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye A  hatályos  Alkotmány  8.  és  54.  szakaszai  egymásnak ellentmondó   rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1) bek. az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel nem helyezi  hatályon kívül  a halálbüntetés lehetőségét, addig az  időben   később  keletkezett 8.  § (2) bek. még törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges tartalmának  korlátozását.   Ebből  már   levezethető   a halálbüntetés tilalma is. Az  Alkotmánybíróság   hatáskörébe  tartozik   ugyan   az Alkotmány  értelmezése,   de  az   egymással   ellentétes alkotmányi rendelkezések  feloldása már az alkotmányozási hatalommal rendelkező  Országgyűlés joga  és kötelessége. Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át. Ezért  álláspontom   szerint  az  Alkotmánybíróságnak  le kellene szögezni  hatáskörének  hiányát  és  fel  kellene hívni   az   Országgyűlés   figyelmét   az   ellentmondás kiküszöbölésének szükségességére.  Mindez nem  zárná  ki, hogy      az      Alkotmánybíróság      állásfoglalásában felsorakoztassa  mindazokat  az  érveket,  amelyek  ma  a halálbüntetés ellen szólnak. Budapest, 1990. október 24.                                         Dr. Schmidt Péter                                             alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Capital punishment
Number of the Decision: .	23/1990. (X. 31.)
Date of the decision: .	10/24/1990
Summary: Capital punishment is unconstitutional when assessed against a comparative reading of Articles 8.2 and 54.1 of the Constitution. The relevant provisions of the Criminal Code and other related legal rules which permitted capital punishment as a criminal sanction conflicted with the prohibition against any limitation on the essential content of the right to life and to human dignity. From an examination of the Constitution, human life and human dignity form an inseparable unit, having a greater value than other rights; and thus being an indivisible, absolute fundamental right limiting the punitive powers of the State. It is the inherent, inviolable and inalienable fundamental right of every person in Hungary irrespective of citizenship, which the State had a primary responsibility to respect and protect.   Article 8.2 of the Constitution does not permit any limitation upon the essential content of fundamental rights even by way of legislative enactment. Since the right to life and human dignity are itself the «essential content», the State cannot derogate from it. Consequently any deprivation of it is conceptually arbitrary. The State would come into conflict with the whole concept of fundamental constitutional rights if it were to authorise deprivation of the right by permitting and regulating capital punishment. Therefore Article 54.1 of the Constitution cannot be construed as allowing capital punishment even if imposed on the basis of legal proceedings, i.e. non-arbitrarily, since the possibility of any kind of limitation on any basis of the right to life and human dignity is theoretically excluded. Since capital punishment results not merely in a limitation upon that right but in fact the complete and irreversible elimination of life and dignity together with the guarantee thereof, all relevant provisions providing for capital punishment were therefore declared null and void.   Moreover, it follows from the fact that as the sanctions provided for in the Criminal Code constituted a coherent system, the abolition of capital punishment – which previously formed a component of that system – would necessarily result in a complete revision of the entire system. Such a revision, however, is beyond the jurisdiction of the Court.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1990-s-003
. Full text: en_0023_1990.pdf