Hungarian
Ügyszám:
.
1438/B/1996
Előadó alkotmánybíró: Holló András Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 4/1998. (III. 1.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1998/71
.
A döntés kelte: Budapest, 02/24/1998
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
                    A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
    utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján — Dr. Sólyom
    László és Dr. Zlinszky János alkotmánybírók különvéleményével
    — meghozta a következő

                            határozatot :

    Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  a  közalkalmazottak
    jogállásáról  szóló  1992.Évi  XXXIII.  törvény  34.  §   (2)
    bekezdése,  továbbá  a  Munka  Törvénykönyvéről  szóló  1992.
    Évi  XXII.  törvény  100.  § (2) bekezdése  alkotmányellenes,
    ezért azokat 1999. február 28.-ai hatállyal megsemmisíti.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                Indokolás

                                   I.

      1. Az indítványozó a közalkalmazottak jogállásáról szóló — az
      1996.  évi XXVIII. törvény 11. §-ával megállapított  —  1992.
      Évi   XXXIII.  törvény  (a  továbbiakban.  Kjt.)  34.  §  (2)
      bekezdése     alkotmányellenességének     vizsgálatát      és
      megsemmisítését  kérte. A vizsgált szabály  értelmében  ha  a
      bíróság  megállapítja,  hogy  a munkáltató  a  közalkalmazott
      közalkalmazotti  jogviszonyát jogellenesen szüntette  meg,  a
      munkáltató   kérelmére   a   bíróság   köteles   mellőzni   a
      közalkalmazott  eredeti munkakörbe történő  visszahelyezését,
      ha  a munkáltató a közalkalmazottnak a felmentés esetére járó
      végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget megfizeti.  Az
      indítványozó  szerint  az  emberi méltóságot  sérti,  hogy  a
      munkáltató  a  munkaviszony jogellenes  megszüntetése  esetén
      mégis  megszabadulhat  a dolgozótól.  Álláspontja  szerint  e
      szabály  alapján  a  munkavállaló  kiszolgáltatott,  megalázó
      helyzetbe kerül. A munkáltató-munkavállaló viszony ily  módon
      való  torzulása — véli az indítványozó — sérti  az  Alkotmány
      54. § (1) bekezdését.

      Az  indítványozó  a  jogállamiság  sérelmére  is  hivatkozik.
      Véleménye, hogy a jogállamiság fogalmába beletartozik, hogy a
      törvénysértő  állapotot minden körülmények  között  meg  kell
      szüntetni.   Az   is   sérti   a   jogállamiságot,   hogy   a
      munkaviszonynak   a   vizsgálni  kért  rendelkezés   szerinti
      jogellenes  megszüntetése esetén a közalkalmazotti jogviszony
      is megszűnik: ezt viszont a Kjt. a közalkalmazotti jogviszony
      megszüntetésének esetei között (25. §) nem említi.

      2.  Az  Alkotmánybíróság az indítvány kapcsán áttekintette  a
      munkavégzési    jogviszonnyal   kapcsolatos   más    törvényi
      rendelkezéseket és megállapította, hogy a Kjt. 34. §  (1)-(2)
      bekezdéseivel  szó  szerint azonos  szabályt  tartalmaznak  a
      Munka  Törvénykönyvéről  szóló  1992.Évi  XXII.  törvény   (a
      továbbiakban    Mt.)   100.   §   (1)-(2)    bekezdései.    A
      köztisztviselők  jogállásáról  szóló  1992.      Évi   XXIII.
      törvény a vizsgált jogintézményt nem ismeri.

      Az  Alkotmánybíróság — ezirányú gyakorlatát követve (29/1993.
      (V.   4.)  AB  hat.  ABH  1993.  227.,  229.)  —  a  tartalmi
      összefüggés   okán  kiterjesztette  a  vizsgálatot   az   Mt.
      vonatkozó rendelkezéseire is.

                                   II.

      1.  Az Alkotmánybíróság által vizsgált törvényi rendelkezések
      a következőek:

      A Kjt. 34. §-a az alábbiakat tartalmazza:
      "(1)   Ha  a  bíróság  megállapítja,  hogy  a  munkáltató   a
      közalkalmazott   közalkalmazotti  jogviszonyát   jogellenesen
      szüntette  meg,  a  közalkalmazottat –  kérelmére  –  eredeti
      munkakörében  kell továbbfoglalkoztatni. Ezen  túlmenően  meg
      kell  téríteni  elmaradt illetményét (egyéb járandóságát)  és
      felmerült kárát. Nem kell megtéríteni az illetménynek  (egyéb
      járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, ami  máshonnan
      megtérült.
      (2) A munkáltató kérelmére a bíróság mellőzi a közalkalmazott
      eredeti  munkakörbe történő visszahelyezését, feltéve,  ha  a
      munkáltató  a  közalkalmazottnak  a  felmentés  esetén   járó
      végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget megfizeti.  Ha
      a  közalkalmazott felmentése esetén végkielégítésre nem lenne
      jogosult,  részére  a  37.  § (6) bekezdésének  a)  pontjában
      meghatározott összeg kétszerese jár.
      (3)  Nem  alkalmazható a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés,
      ha    a    közalkalmazotti   jogviszony    megszüntetése    a
      rendeltetésszerű    joggyakorlás    követelményébe     (Munka
      Törvénykönyve  4. §), a hátrányos megkülönböztetés  tilalmába
      (Munka Törvénykönyve 5. §), illetve felmentési tilalomba [31.
      §,  valamint  a  Munka  Törvénykönyve 90.  §  (1)  bekezdése]
      ütközik,    vagy   a   munkáltató   megszegi   a   felmentési
      korlátozásokra  vonatkozó  rendelkezéseket  [30.  §   (3)–(4)
      bekezdése;   32.   §   (2)  bekezdése,   valamint   a   Munka
      Törvénykönyve 90. § (2) bekezdése].
      (4) A közalkalmazott, ha nem kéri eredeti munkakörben történő
      továbbfoglalkoztatását  –  az  (1)  bekezdésben   foglaltakon
      túlmenően  –  a  (2)  bekezdésben meghatározott  összegre  is
      jogosult.
      (5)  A (2) és (4) bekezdés szerinti esetben a közalkalmazotti
      jogviszony  a jogellenes megszüntetést megállapító  határozat
      jogerőre  emelkedése  napján szűnik meg.  A  közalkalmazottat
      ilyenkor  az  (1) bekezdésben foglaltakon túlmenően  –  ha  a
      közalkalmazotti jogviszony nem felmentéssel  szűnt  meg  –  a
      felmentési időre járó átlagkereset és a felmentés esetén járó
      végkielégítés is megilleti.
      (6)  Ha  a  felmentés azért jogellenes, mert a munkáltató  az
      előírtnál  rövidebb  felmentési időt  állapított  meg,  ez  a
      felmentést  nem  teszi  érvénytelenné,  de  ilyen  esetben  a
      közalkalmazotti jogviszony a szabályos felmentési idő  utolsó
      napjáig tart."

      Az  Mt. 100. §-a (1)-(2) és (4)-(5) bekezdései megegyeznek  a
      Kjt.  ismertetett szabályaival, az Mt. a Kjt. (6)  bekezdését
      nem tartalmazza, az Mt. (3) bekezdése pedig a következőképpen
      rendelkezik:
      "(3)  Nem alkalmazható a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés,
      ha
      a)   a   munkáltató  rendes  vagy  rendkívüli  felmondása   a
      rendeltetésszerű  joggyakorlás  követelményébe  (4.   §),   a
      hátrányos   megkülönböztetés  tilalmába   (5.   §),   illetve
      felmondási tilalomba ütközik (90. §), továbbá
      b)  a  munkáltató a választott szakszervezeti  tisztségviselő
      munkaviszonyát szüntette meg a 28. § (1) bekezdésébe, a 89. §
      (2)–(3)  bekezdésébe,  illetve a 96.  §  (1)–(4)  bekezdésébe
      ütköző módon."

      2. Az Alkotmány irányadó rendelkezései szerint:

      2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.
      8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
      54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
      veleszületett  joga van az élethez és az emberi  méltósághoz,
      amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
      57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
      egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
      bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
      a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

                                  III.

      Az indítvány az alábbiak szerint megalapozott:

      1.   Az   Alkotmánybíróság  már  a  8/1990.  (IV.   23.)   AB
      határozatában  kifejtette, hogy az  emberi  méltósághoz  való
      jogot    az   ún.   "általános   személyiségi   jog"    egyik
      megfogalmazásának   tekinti.  Leszögezte,   hogy   a   modern
      alkotmányok,   illetve  az  alkotmánybírósági  gyakorlat   az
      általános személyiségi jogot különféle összetevőivel  nevezik
      meg:   pl.  a  személyiség  szabad  kibontakoztatásához  való
      jogként,   az   önrendelkezés  szabadságához  való   jogként,
      általános  cselekvési szabadságként, avagy  a  magánszférához
      való  jogként. Az általános személyiségi jog "anyajog",  azaz
      olyan  szubszidiárius alapjog, amely az egyén  autonómiájának
      védelmére  szolgál,  ha  az  adott tényállásra  a  nevesített
      alapjogok  egyike sem alkalmazható. (ABH 1990. 41.,  44.)  Az
      Alkotmánybíróság a fentiek szerint az emberi méltósághoz való
      jog  alapján biztosít alkotmányos védelmet az önazonossághoz,
      a  személyiség  integritásához (erkölcsi integritáshoz)  való
      jognak,  vagy az önrendelkezés jogának külön is nevesítve  és
      alapjogi   minőségre   emelve   pl.   a   vérségi   származás
      kiderítéséhez való jogot (57/1991. (XI. 8.) AB hat. ABH 1991.
      272.,  279.),  a házasságkötés szabadságának jogát  (22/1992.
      (IV.  10.)  AB hat. ABH 1992. 122., 123.) vagy a fél  perbeli
      részvételével  kapcsolatos rendelkezési jogait  (9/1992.  (I.
      30.)  AB hat. ABH 1992. 59. 67., vagy az 1/1994. (I.  7.)  AB
      hat. ABH. 1994. 29. 35., 37.,) .

      Az  Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatában
      foglaltak   szerint  (ABH  1991.  308.,   312.)   az   emberi
      méltósághoz    való    jog    csak    az    emberi    státusz
      meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló  egységben
      abszolút  és korlátozhatatlan. Anyajog mivoltából  levezetett
      egyes   részjogai,   mint   pl.   az   önrendelkezéshez,   az
      önazonossághoz  való  jog  azonban  az  Alkotmány  8.  §  (2)
      bekezdése    szerint   bármely   más   alapjoghoz   hasonlóan
      korlátozhatók. (879/B/1992. AB hat. ABH 1996. 397., 401.)  Az
      Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint — az Alkotmány 8.
      §  (2)  bekezdése alapján — az alapvető jog korlátozása  csak
      akkor  marad meg alkotmányos határok között, ha a  korlátozás
      nem  az  alapjog  érinthetetlen lényegére vonatkozik,  ha  az
      elkerülhetetlen, azaz kényszerítő okkal történik, továbbá, ha
      a  korlátozás  súlya  a  korlátozással elérni  kívánt  célhoz
      képest  nem  aránytalan [20/1990. (X. 4.) AB hat.  ABH  1990.
      69.,  71., 7/1991. (II. 28.) AB határozat ABH 1991. 22.,  25.
      stb.].

      2.  Az  Mt. 100. § (1) bekezdése, valamint a Kjt. 34.  §  (1)
      bekezdése  szerint,  ha  a  bíróság  megállapítja,   hogy   a
      munkáltató   a   munkavállaló   munkaviszonyát   jogellenesen
      szüntette  meg,  akkor  a munkavállalót  kérelmére  —  többek
      között  —  eredeti munkakörében kell továbbfoglalkoztatni.  E
      szabály alól mind az Mt. 100. § (2) bekezdése mind a Kjt  34.
      §  (2)  bekezdése  kivételt  tesz  a  munkáltató  javára:  az
      egyébként   járó   végkielégítés  kétszeresének   megfizetése
      mellett  a  munkáltató kérheti az eredeti munkakörbe  történő
      visszahelyezés   mellőzését.   Ilyenkor   a   bíróságnak    a
      munkavállaló ezirányú — visszahelyezési — kérelmét  figyelmen
      kívül  kell  hagynia,  és a munkáltató kérésének  megfelelően
      kell  a  továbbfoglalkoztatás tárgyában dönteni. E  megoldást
      eredetileg  az Mt. vezette be. Az Mt. 100. § (2) bekezdéséhez
      fűzött miniszteri indokolás szerint: "Figyelemmel arra,  hogy
      a  munkavállaló  és  a munkáltató között  alapvetően  bizalmi
      viszony  áll  fenn,  a  Javaslat  lehetővé  teszi,   hogy   a
      munkáltató  kérje  a munkavállaló eredeti munkakörbe  történő
      visszahelyezésének mellőzését. Amennyiben a munkáltató  ilyen
      kérelmet  terjeszt  elő, a bíróság köteles a  visszahelyezést
      mellőzni.  Ennek feltétele azonban az, hogy  a  munkáltató  a
      munkavállaló részére járó végkielégítés kétszeres összegét, —
      mintegy átalány kártérítésként — megfizesse."

      Az  Mt.  100.  §  (2) bekezdése valamint  a  Kjt  34.  §  (2)
      bekezdése  alkalmazását  tekintve  a  törvényhozó  korlátokat
      állít  fel.  A  munkáltató  a végkielégítés  kétszeresének  a
      megfizetésével   sem   rendelkezhet  a   továbbfoglalkoztatás
      kizárása   tárgyában,   ha   a  felmondás,   a   munkaviszony
      megszüntetése,      a      rendeltetésszerű      joggyakorlás
      követelményébe,   a  hátrányos  megkülönböztetés   tilalmába,
      illetve felmondási, felmentési tilalomba ütközik (Mt. 100.  §
      (3)  bekezdés,  Kjt.  34. § (3) bekezdés).  Az  Mt.  e  körbe
      szabályozza   a   választott  szakszervezeti   tisztségviselő
      munkaviszonya megszüntetésének egyes eseteit, a Kjt. pedig  a
      felmentési korlátozásra vonatkozó rendelkezések megszegését.
      A föntiek alapján a törvényalkotó összhangot kívánt teremteni
      a munkáltatói érdekek és a munkavállalói jogvédelem között. A
      Kjt.  34.  §  (2) bekezdéshez fűzött indokolás el is  ismeri,
      hogy  "a  hivatkozott rendelkezés nem felel meg a  jogviszony
      jogellenes   megszüntetése  esetén   indokolt   munkavállalói
      jogvédelemnek  ...",  ezért annak alkalmazhatóságát  korlátok
      közé kell szorítani.

      3.  Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 100. § (2)
      bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése — az Mt. 100.  §  (3)
      bekezdésébe és a Kjt. 34. § (3) bekezdésébe foglalt korlátozó
      rendelkezések   ellenére  —  alkotmányellenes   az   alábbiak
      szerint:

      a/  Az  Alkotmánybíróság ezidáig a fél  perbeli  rendelkezési
      jogát  a  perbeli részvétel, illetve az arról  való  lemondás
      összefüggésében vizsgálta (9/1992. (I.30.) AB hat. ABH  1992.
      59. 67., 1/1994. (I.7.) AB hat. ABH 1994. 29., 36.), s azt az
      emberi  méltósághoz  való  jog részét  képező  önrendelkezési
      jogból vezette le (ABH 1992. 67.). A polgári per rendelkezési
      jogra  vonatkozó alapelvének sérelme egyben az  önrendelkezés
      alkotmányos  jogának sérelmét jelenti, amely  a  jogállamiság
      alkotmányos elvével is összeegyeztethetetlen. (ABH 1994. 29.,
      36.)

      Az Mt. és a Kjt. szabályainak megsértéséből adódó — a polgári
      eljárás  szabályai  szerint folyó  —  munkaügyi  pereknek  is
      alapelve  a  felek  perbeli rendelkezési jogának  (cselekvési
      szabadságának)  biztosítása, a  bíróság  pedig  kötve  van  a
      kereseti kérelmekhez. A munkavállalót így megilleti az a jog,
      hogy az őt ért jogsérelem orvoslására érdekeinek megfelelő  —
      érdemben a bíróság által elbírálható — kérelemmel éljen.
      Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint az önrendelkezési jog
      sérelme  azáltal  is  bekövetkezik, hogy  a  munkavállaló,  a
      munkáltatói   jogsértés  bírói  megállapítása  ellenére   nem
      dönthet  jogi sorsáról. Az Mt. 100. § (1) bekezdésének  és  a
      Kjt. 34. § (1) bekezdésének első mondatai — az önrendelkezési
      alkotmányos  jogból adódó rendelkezési elvnek  megfelelően  —
      teljesen  egyértelmű  választási lehetőséget  biztosítanak  a
      felperesnek, aki eldöntheti, hogy — pernyertessége esetén — a
      kétszeres  végkielégítést  akarja,  vagy  pedig  az   eredeti
      munkakörben  történő továbbfoglalkoztatást. A  felperesnek  a
      választás   eredményét  kifejezésre  juttató   azon   perbeli
      cselekményét annulálja az Mt. 100. § (2) bekezdése és a  Kjt.
      34.  §  (2)  bekezdése,  amellyel ő  a  továbbfoglalkoztatást
      választotta.  Teszi  ezt azáltal, hogy az alperest  jogosítja
      fel  olyan — a bíróságra nézve kötelező — megoldási  javaslat
      előterjesztésére, amelyet a felperes nem kívánt választani. A
      felperest rendelkezési jogában — e törvényi konstrukció — nem
      csak  korlátozza,  hanem kifejezetten  meggátolja,  mindez  a
      pernyertes   felperes   rendelkezési   jogának   indokolatlan
      megvonását eredményezi.

      A  pernyertességből  folyó  rendelkezési  jog  tehát  azáltal
      sérül,  hogy a jogsértő munkáltató rendelkezhet a  pernyertes
      munkavállaló továbbfoglalkoztatásának kizárásáról.

      E  törvényi  szabályozás nem egyeztethető össze az  Alkotmány
      54. § (1) bekezdésével.

      Mind  az  Mt. mind pedig a Kjt. több lehetőséget  biztosít  a
      munkáltatók  számára, hogy a munkavállalók munkaviszonyát,  a
      közalkalmazottak   közalkalmazotti  jogviszonyát   jogszerűen
      megszüntesse (alkalmatlanság, átszervezés stb.). Nem áll fenn
      kényszerítő ok arra nézve, hogy a jogi szabályozás jogellenes
      munkáltatói  magatartás esetén — adott esetben a munkavállaló
      akarata  ellenére — a munkáltatónak további,  a  munkavállaló
      munkaviszonyának   megszüntetését   eredményező   lehetőséget
      biztosítson.  A munkáltató és a munkavállaló közötti  bizalmi
      viszony    megromlása,   vagy   a   foglalkoztató   intézmény
      autonómiája,  anyagi  helyzete sem  tekinthető  olyan  oknak,
      amely  elégséges indokot szolgáltatna arra, hogy  a  jogszerű
      felmondás  körén kívül — a munkáltatói jogellenes  magatartás
      meghatározott  eseteiben — a munkáltatói  érdeket  részesítse
      előnyben a munkavállaló terhére.

      A  kifejtett  indokok  alapján az  Alkotmánybíróság  arra  az
      álláspontja  helyezkedett, hogy az Mt. 100. § (2) bekezdésébe
      és  Kjt 34. § (2) bekezdésébe foglalt rendelkezések sértik az
      Alkotmány  54.  § (1) bekezdését, mivel a perbeli  cselekvési
      szabadságot,  illetve  rendelkezési jogot  szükségtelenül  és
      aránytalanul korlátozzák.

      b/  Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Mt. 100. §  (2)
      bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése az Alkotmány 2. § (1)
      bekezdésében meghatározott jogállamiság alkotmányos tételével
      is  ellentétes.  Az  Alkotmánybíróság korábbi  döntéseiben  a
      jogállamiság  értelmezése  kapcsán  kifejtette,   hogy:   "Az
      Alkotmány  az  anyagi  igazság  érvényesülésére  éppúgy   nem
      biztosít (nem biztosíthat) alanyi jogot, mint ahogy arra sem,
      hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő. Ezek  a
      jogállam céljai és feladatai, amelyek megvalósulása érdekében
      megfelelő   –  elsősorban  eljárási  garanciákat   nyújtó   –
      intézményeket kell létrehoznia, és az érintett alanyi jogokat
      garantálnia.   Az   Alkotmány   tehát   az   anyagi   igazság
      érvényrejuttatásához  szükséges  és  az  esetek   többségében
      alkalmas   eljárásra  ad  jogot.  Az  Alkotmány  a   bírósági
      eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja,  hogy
      annak eredménye minden esetben helyes lesz." (9/1992. (I.30.)
      AB hat. ABH 1992. 59., 65.)
      Az  Alkotmánybíróság a bírósági eljáráshoz való jogot nemcsak
      formális, hanem tartalmi követelmények szerint is vizsgálja.
      Az  Mt.  100.  §  (2)  bekezdésében  és  a  Kjt.  34.  §  (2)
      bekezdésében a törvényhozó olyan szabályt alkotott,  amelyben
      a  bíróságnak mégcsak mérlegelési lehetősége sincs,  hogy  az
      adott  ügy  összes körülményeit figyelembe véve  határozhassa
      meg    a   jogellenesség   jogkövetkezményeit   (köteles    a
      végkielégítés kétszeresének megfizetése mellett  dönteni,  ha
      munkáltató  ezt kívánja, nem dönthet másként a bíróság  akkor
      sem,  ha  az  a  meggyőződése, hogy  a  továbbfoglalkoztatást
      igénylő  —  jogsérelmet szenvedett — munkavállaló  kérelmének
      kellene   helyt  adni).  Az  Alkotmánybíróság   már   korábbi
      döntésében is hangsúlyozta, hogy munkaügyi perekben a bíróság
      számára   biztosított  mérlegelési  lehetőség  a   jogellenes
      felmondásokra   visszatartó  hatást  is   ki   tud   fejteni.
      (1282/B/1995. AB hat. ABH 1996. 580., 581.)
      Ezzel  szemben a jelen ügyben vizsgált szabályok  önkényesen,
      ésszerű  indok  nélkül  kötik a  bíróságot  az  egyedi  ügyek
      megítélhetősége tekintetében, akadályozzák a bíróságot,  hogy
      a   perbe   vitt   jogokat   és  kötelezettségeket   érdemben
      elbírálhassa, alkalmazásuk az igazságszolgáltatás tekintélyét
      sértik.    Az   Alkotmánybíróság   megítélése    szerint    e
      rendelkezések   ellentétesek  a  jogállamiság   elvével.   Az
      Alkotmány  valóban nem azt garantálja, hogy a  bírói  eljárás
      eredménye minden esetben helyes lesz, de azt garantálja, hogy
      ne szülessen olyan törvényi szabály, amely ezt eleve kizárja.
      Az    anyagi   igazság   érvényrejuttatását   ellehetetlenítő
      szabályozás épp úgy sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, a
      jogállamiság elvét mint az eljárási garanciák hiánya.

      4.  A vizsgált szabályozás a fönt kifejtettek miatt önkényes,
      sérti  a  munkavállalónak  a munkajogi  perben  őt  megillető
      rendelkezési  jogát, így ellentétes az Alkotmány  54.  §  (1)
      bekezdésével, továbbá nincs összhangban az Alkotmány 2. § (1)
      bekezdésében    meghatározott   jogállamisággal    sem.    Az
      Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel az  Mt.  100.  §  (2)
      bekezdését és a Kjt. 34. § (2) bekezdését megsemmisítette.
      A  megsemmisítésről  az Alkotmánybíróság  jövőbeni  hatállyal
      rendelkezett, mivel az azonnali hatályú megsemmisítés az  Mt.
      és  a  Kjt.  más rendelkezéseinek az alkalmazása tekintetében
      jogbizonytalanságot  eredményezne.  Az  Alkotmánybíróság   az
      1999.   február   28.-i  hatállyal  történő  megsemmisítéssel
      megfelelő időt hagyott a jogalkotónak, arra hogy az Mt.  100.
      §-ának  és  a  Kjt. 34. §-ának hatályban maradó rendelkezései
      tekintetében  a szükséges jogszabályszerkesztési  feladatokat
      elvégezze.

      Az  indítványozó a Kjt.-én belüli ellentmondásra is utalt. Az
      Alkotmánybíróság   ezirányú   gyakorlata   szerint    azonban
      meghatározott  tényállások ellentétes — vagy az értelmezéstől
      függően ellentétes — törvényi rendezése önmagában nem  jelent
      alkotmányellenességet. (35/1991. (VI.20. AB  hat.  ABH  1991.
      175., 176.)

      A  határozatnak  a  Magyar  Közlönyben  való  közzététele  az
      Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény  41.  §-án
      alapszik.
                              Dr. Sólyom László
                         az Alkotmánybíróság elnöke

                Dr. Ádám Antal               Dr. Bagi István
                alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                     
                Dr. Holló András            Dr. Kilényi Géza
                előadó alkotmánybíró           alkotmánybíró
                                     
                Dr. Lábady Tamás            Dr. Németh János
                alkotmánybíró                  alkotmánybíró
                                     
                Dr. Vörös Imre            Dr. Zlinszky János
                alkotmánybíró                  alkotmánybíró
        Dr. Sólyom László alkotmánybíró különvéleménye

        Véleményem szerint az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt.  34.
        § (2) bekezdése nem alkotmányellenes.

        1.   A   határozat  indokolása  szerint  a  felperes  perbeli
        rendelkezési  joga sérelmét jelenti az, hogy a  fent  idézett
        rendelkezések  szerint  a  munkavállaló  (közalkalmazott)   –
        miután     a     munkaviszony    (közalkalmazotti    viszony)
        megszüntetésének jogellenességét a bíróság megállapította – a
        munkáltató  kérelmére  annak ellenére  nem  érvényesítheti  a
        bíróságon  azt  a jogkövetkezményt, hogy eredeti  munkakörébe
        helyezzék vissza, hogy ezt a jogát az Mt. 100. § (1)  illetve
        a Kjt. 34. § (1) bekezdése kifejezetten megadja.

        A határozat ezzel a perbeli rendelkezési jogot más értelemben
        használja,   mint   ahogy   az  az  Alkotmánybíróság   eddigi
        gyakorlatában  szerepelt. A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban,
        amelyben az Alkotmánybíróság a perbeli önrendelkezés sérelmét
        az  Alkotmány  54. § (1) bekezdésében írt emberi  méltósághoz
        való  joggal  összekapcsolta,  a  perbeli  rendelkezési   jog
        alkotmányellenes sérelmét az jelentette, hogy a  polgári  per
        feleinek   akaratától  függetlenül  lehetőség  volt   perbeli
        cselekmény  végzésére, a felek és az általuk perbevitt  jogok
        perbeli    helyzetésnek   megváltoztatására,    az    eljárás
        folytatására és ezáltal a felekre kötelező bírósági határozat
        felek  akaratától független megváltoztatására (ABH 1992,  59,
        67.).  Az  1/1994.  (I. 7.) AB határozat szerint  "a  feleket
        megillető rendelkezési jog azt jelenti, hogy a fél anyagi  és
        eljárási   jogaival  szabadon  rendelkezik,  így  mindenkinek
        szabadságában  áll anyagi jogainak eljárási érvényesítése,  a
        bíróság   igénybevétele,  peres  vagy   nem   peres   eljárás
        kezdeményezése is." (ABH 1994, 29, 35.)

        A   jelen  ügyben  azonban  az  alkotmányossági  kérdés  csak
        látszólag    eljárásjogi.    Valójában    nem    a    perbeli
        önrendelkezésről,    hanem    a    munkaviszony    jogellenes
        megszüntetése esetére jogkövetkezményeket megállapító  anyagi
        jogi  szabályok egymáshoz való viszonyáról van  szó.  Ezek  a
        rendelkezések   mind  a  pernyertes  munkavállaló,   mind   a
        jogsértésben   elmarasztalt  munkáltató  számára   választási
        lehetőségeket    tartalmaznak.   E   választások    különböző
        feltételeivel és más-más súlyú következményeivel a  jogalkotó
        számos  szempontot kívánt egyensúlyban tartani;  különösen  a
        jogsértést szankcionálni, de emellett a munkaviszony  bizalmi
        jellegét  és fenntartásának reális lehetőségét is  tekintetbe
        venni.  Ezért  nem  csupán az Mt 100.  §  és  a  Kjt.  34.  §
        jogkövetkezményekről rendelkező bekezdései olvasandók együtt,
        de   együtt   kell  ezekkel  szemlélni  az  egyes  megoldások
        választása esetén alkalmazható további jogi lehetőségeket  is
        (például az állásába visszahelyezést választó munkavállalónak
        való (rendkívüli) felmondást stb.).

        Az  Mt.  és  a  Kjt.  egyező tartalmú  szabályai  kétségkívül
        szerencsétlenül   és  nehézkesen  fogalmazzák   meg   ezt   a
        többszörös  és  kölcsönösen  függő szabály-kivétel  viszonyt,
        illetve   azokat  terhesebb  és  kedvezőbb  következményekkel
        kiegyensúlyozni   kívánó  szankciórendszert.   A   pernyertes
        munkavállalónak  két  választása  van.  A  (3)  bekezdésekben
        meghatározott   súlyos   munkáltatói  jogsértések   eseteiben
        feltétlen   joga   van   arra,  hogy   eredeti   munkakörében
        továbbfoglalkoztassák;   ekkor   elmaradt    illetménye    és
        kártérítés   is   illeti  (1)  bekezdések.   Minden   esetben
        választhatja    azonban    azt    is,    hogy    nem     kéri
        továbbfoglalkoztatását   —  ekkor   a   fentieken   kívül   a
        végkielégítés  kétszerese  is  jár  neki  (4)  bekezdések.  A
        pervesztes  munkáltató  e lehetőségek  negativ  lenyomataként
        szintén  választhat  az  őt  terhelő  szankciók  között:   ha
        jogsértése  nem  ütközött  a (3) bekezdésekben  meghatározott
        alapvető      munkajogi      elvekbe,      választhat       a
        továbbfoglalkoztatás,  illetve annak elutasítása  között,  az
        utóbbi esetre a kétszeres végkielégítés terhével. Látható,  a
        (3)  bekezdésekben  meghatározott  súlyos  jogsértések  az  a
        vízválasztó,   amely  eldönti,  a  jogalkotó  melyik   félnek
        biztosít  kizárólagosan  választást;  viszont  ezt  a   másik
        oldalon megfelelő kedvezményekkel igyekszik ellensúlyozni.

        Másutt  is  van arra példa az anyagi jogban, hogy a  jogsértő
        fél  választhat  a jogkövetkezmények között.  A  méltányosság
        kivételes eseteitől eltekintve, ahol csakis a bíróság  egyedi
        mérlegelése   a  döntő  (pl.  Ptk.  339.  §  (2)   bekezdés),
        rendszerint maga az illető rendelkezés írja elő a  kötelezett
        választásának    a   jogosult   érdekeivel   való    objektiv
        összeegyeztethetősége követelményét. Így  van  ez  például  a
        szavatosságnál.  Noha  az alapszabály  az,  hogy  a  jogosult
        választhat a kijavítás vagy az árleszállítás között, — ha  ez
        a jogosult érdekeinek sérelme nélkül lehetséges, a kötelezett
        a  kijavítás vagy árleszállítás helyett a dolgot kicserélheti
        Ptk. 306. § (6).

        2. Az eddig vizsgált négy bekezdés egymáshoz való viszonyából
        az  következik, hogy ha az önrendelkezést — nem mint  perjogi
        fogalmat,   hanem  mint  az  általános  cselekvési  szabadság
        (Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdés)  egyik  megvalósulását   —
        vizsgáljuk,    a   választási   jogosultságban   megtestesülő
        rendelkezési   jogok   elosztása,  különösen   a   munkáltató
        jogsértése  súlyától  függő volta, nem tekinthető  az  emberi
        méltósághoz  való jog alkotmányellenes megsértésének.  Sokkal
        inkább  egy érdekegyeztető szabályról van szó. Ha kitekintünk
        további   szabályokra   is,  állítható,   hogy   a   támadott
        rendelkezések   az   esetek   többségében   a    munkavállaló
        (közalkalmazott) számára éppen kedvezőek is lehetnek.

        Annak,  hogy az Mt. és a Kjt., igen szűk keretek  között,  de
        lehetőséget ad a rendes felmondás esetében a munkáltatónak  a
        visszahelyezés  kizárására annak ellenére, hogy  jogellenesen
        mondott fel, két oka lehet.

        Az  egyik  ok  a már elemzett (3) bekezdésekben rejlik.  Ezek
        szerint ugyanis nem alkalmazható a támadott rendelkezés, ha a
        munkáltató    rendes    vagy    rendkívüli    felmondása    a
        rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe (Mt.  4.  §),  a
        hátrányos  megkülönböztetés tilalmába  (Mt.  5.  §),  illetve
        felmondási  tilalomba  ütközik (Mt. 90.  §),  továbbá,  ha  a
        munkáltató   a   választott   szakszervezeti   tisztségviselő
        munkaviszonyát    szüntette   meg    az    Mt.    garanciális
        rendelkezéseibe  ütköző  módon. E  szigorú  és  kivételt  nem
        engedő  szabály alapján nyilvánvaló, hogy az Mt.  és  a  Kjt.
        indítványozó által kifogásolt rendelkezését jellemzően  olyan
        esetekben  lehet  alkalmazni, amikor a  munkáltató  a  rendes
        felmondás  során  valamely eljárási  (formai)  szabálysértést
        követett   el   (ilyen  lehet  az  indokolási   kötelezettség
        elmulasztása,  valamely  határidő be  nem  tartása  stb.).  A
        rendes  felmondás alkalmazásának tehát ezekben  az  esetekben
        nincsen  objektív törvényi akadálya; nem zárható ki,  hogy  a
        munkáltató  –  akár az esetleges visszahelyezés  másnapján  –
        ismét   rendes  felmondást  alkalmazzon,  immár  az  eljárási
        szabályokra   is   ügyelve.  Ebben  az  esetben   azonban   a
        munkavállaló (közalkalmazott) elesik az Mt. 100. § (2)  [Kjt.
        34.     §    (2)]    bekezdésében    biztosított    kétszeres
        végkielégítéstől,   mely   a   munkáltatót   sújtó   egyfajta
        szankciónak is felfogható. Ez alapján tehát az Mt. és a  Kjt.
        támadott   rendelkezése   a   munkavállaló   (közalkalmazott)
        érdekeit is szolgálja.

        Az  Mt. tekintetében a visszahelyezés elutasításának van  egy
        másik  oka  is:  egy  olyan  helyzetben,  amikor  a  támadott
        rendelkezést  alkalmazni kell, könnyen előfordulhat,  hogy  a
        munkáltató  megítélése szerint a munkaviszony  fenntartása  a
        továbbiakban lehetetlen. A munkaviszony bizalmi  viszony  is,
        egyes  esetekben méltánytalan lenne elvárni a  munkáltatótól,
        hogy  olyan  személyt, akivel esetleg évekig  pereskedett,  a
        visszahelyezés  után  a bizalmába fogadjon,  érdemi  munkával
        bízzon  meg  stb.  Az ilyen lehetetlen helyzetek  munkáltatói
        kizárására   ad   lehetőséget  a  támadott   rendelkezés.   E
        rendelkezéssel párhuzamba állítható az Mt. 96. § (1) bekezdés
        b)  pontja,  mely szerint a munkáltató rendkívüli  felmondást
        alkalmazhat,  ha  a  munkavállaló olyan magatartást  tanúsít,
        amely  a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi.  Az  e
        rendelkezés  alapján  történő  rendkívüli  felmondáshoz   nem
        szükséges  sem  a  munkavállaló  vétkessége,  sem  az,   hogy
        magatartása  kapcsolatban  legyen  a  munkaviszonyból   eredő
        kötelezettséggel,   egyáltalán   a   munkaviszonnyal.   Annak
        mérlegelése,  hogy  e  rendelkezésre  alapozva  a  rendkívüli
        felmondás  jogellenes volt-e, a bíróság hatáskörébe tartozik.
        (Az  Mt.  96. §-át a közalkalmazotti jogviszonyra  nem  lehet
        alkalmazni.  Az  Mt. 96. § (1) bekezdés b)  pontjáról  ld.  a
        1282/B/1995. AB határozatot: ABH 1995, 580.)

        3.  Az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése
        a  nyelvtani  értelmezés szerint nem ad lehetőséget  a  bírói
        mérlegelésre:  abban az esetben, ha nem  állnak  fenn  a  (3)
        bekezdésekben  megállapított kizáró okok, a bírónak  alperesi
        kérelem   esetén   mellőznie  kell   a   visszahelyezést.   E
        rendelkezés   azonban  csak  akkor  vetne   fel   alkotmányos
        aggályokat,  ha  a  felmondás során a munkáltató  súlyos,  az
        Alkotmányt érintő jogsértése esetén sem lenne a bíró abban  a
        helyzetben,  hogy  a  jogsérelem  orvoslásakor  a  pernyertes
        felperes  kérelmét  megítélje. Ez  a  támadott  rendelkezések
        esetében nem áll fenn: az Mt. 100. § (3) bekezdése a)  pontja
        [a  Kjt.  34.  § (3) bekezdése szerint nem lehet  az  alperes
        munkáltató kérelmére a visszahelyezést mellőzni, ha a  rendes
        felmondás  a rendeltetészerű joggyakorlás tilalmába  (Mt.  4.
        §), illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Mt. 5. §)
        ütközik.  (V.ö.  Alkotmány  2. §  (1)  bekezdés,  54.  §  (1)
        bekezdés, 70/A. § (1) bekezdés.) Annak megítélésére  azonban,
        hogy  sérült-e ezen alkotmányos alapelvek egyike is, a rendes
        —   valamint   az  Mt.  esetén  a  rendkívüli   —   felmondás
        jogszerűségének  eldöntése  során  a  bíróságnak  ténylegesen
        mérlegelési joga van.

        Budapest, 1998. február 24.
                                                    Dr. Sólyom László
                                                        alkotmánybíró
        A különvéleményhez csatlakozom.
                                                   Dr. Zlinszky János
                                                        alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          4/1998. (III. 1.)
          Date of the decision:
          .
          02/24/1998
          .
          .