A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján — Dr. Sólyom
László és Dr. Zlinszky János alkotmánybírók különvéleményével
— meghozta a következő
határozatot :
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a közalkalmazottak
jogállásáról szóló 1992.Évi XXXIII. törvény 34. § (2)
bekezdése, továbbá a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992.
Évi XXII. törvény 100. § (2) bekezdése alkotmányellenes,
ezért azokat 1999. február 28.-ai hatállyal megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az indítványozó a közalkalmazottak jogállásáról szóló — az
1996. évi XXVIII. törvény 11. §-ával megállapított — 1992.
Évi XXXIII. törvény (a továbbiakban. Kjt.) 34. § (2)
bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatát és
megsemmisítését kérte. A vizsgált szabály értelmében ha a
bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a közalkalmazott
közalkalmazotti jogviszonyát jogellenesen szüntette meg, a
munkáltató kérelmére a bíróság köteles mellőzni a
közalkalmazott eredeti munkakörbe történő visszahelyezését,
ha a munkáltató a közalkalmazottnak a felmentés esetére járó
végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget megfizeti. Az
indítványozó szerint az emberi méltóságot sérti, hogy a
munkáltató a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén
mégis megszabadulhat a dolgozótól. Álláspontja szerint e
szabály alapján a munkavállaló kiszolgáltatott, megalázó
helyzetbe kerül. A munkáltató-munkavállaló viszony ily módon
való torzulása — véli az indítványozó — sérti az Alkotmány
54. § (1) bekezdését.
Az indítványozó a jogállamiság sérelmére is hivatkozik.
Véleménye, hogy a jogállamiság fogalmába beletartozik, hogy a
törvénysértő állapotot minden körülmények között meg kell
szüntetni. Az is sérti a jogállamiságot, hogy a
munkaviszonynak a vizsgálni kért rendelkezés szerinti
jogellenes megszüntetése esetén a közalkalmazotti jogviszony
is megszűnik: ezt viszont a Kjt. a közalkalmazotti jogviszony
megszüntetésének esetei között (25. §) nem említi.
2. Az Alkotmánybíróság az indítvány kapcsán áttekintette a
munkavégzési jogviszonnyal kapcsolatos más törvényi
rendelkezéseket és megállapította, hogy a Kjt. 34. § (1)-(2)
bekezdéseivel szó szerint azonos szabályt tartalmaznak a
Munka Törvénykönyvéről szóló 1992.Évi XXII. törvény (a
továbbiakban Mt.) 100. § (1)-(2) bekezdései. A
köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. Évi XXIII.
törvény a vizsgált jogintézményt nem ismeri.
Az Alkotmánybíróság — ezirányú gyakorlatát követve (29/1993.
(V. 4.) AB hat. ABH 1993. 227., 229.) — a tartalmi
összefüggés okán kiterjesztette a vizsgálatot az Mt.
vonatkozó rendelkezéseire is.
II.
1. Az Alkotmánybíróság által vizsgált törvényi rendelkezések
a következőek:
A Kjt. 34. §-a az alábbiakat tartalmazza:
"(1) Ha a bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a
közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát jogellenesen
szüntette meg, a közalkalmazottat – kérelmére – eredeti
munkakörében kell továbbfoglalkoztatni. Ezen túlmenően meg
kell téríteni elmaradt illetményét (egyéb járandóságát) és
felmerült kárát. Nem kell megtéríteni az illetménynek (egyéb
járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, ami máshonnan
megtérült.
(2) A munkáltató kérelmére a bíróság mellőzi a közalkalmazott
eredeti munkakörbe történő visszahelyezését, feltéve, ha a
munkáltató a közalkalmazottnak a felmentés esetén járó
végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget megfizeti. Ha
a közalkalmazott felmentése esetén végkielégítésre nem lenne
jogosult, részére a 37. § (6) bekezdésének a) pontjában
meghatározott összeg kétszerese jár.
(3) Nem alkalmazható a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés,
ha a közalkalmazotti jogviszony megszüntetése a
rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe (Munka
Törvénykönyve 4. §), a hátrányos megkülönböztetés tilalmába
(Munka Törvénykönyve 5. §), illetve felmentési tilalomba [31.
§, valamint a Munka Törvénykönyve 90. § (1) bekezdése]
ütközik, vagy a munkáltató megszegi a felmentési
korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [30. § (3)–(4)
bekezdése; 32. § (2) bekezdése, valamint a Munka
Törvénykönyve 90. § (2) bekezdése].
(4) A közalkalmazott, ha nem kéri eredeti munkakörben történő
továbbfoglalkoztatását – az (1) bekezdésben foglaltakon
túlmenően – a (2) bekezdésben meghatározott összegre is
jogosult.
(5) A (2) és (4) bekezdés szerinti esetben a közalkalmazotti
jogviszony a jogellenes megszüntetést megállapító határozat
jogerőre emelkedése napján szűnik meg. A közalkalmazottat
ilyenkor az (1) bekezdésben foglaltakon túlmenően – ha a
közalkalmazotti jogviszony nem felmentéssel szűnt meg – a
felmentési időre járó átlagkereset és a felmentés esetén járó
végkielégítés is megilleti.
(6) Ha a felmentés azért jogellenes, mert a munkáltató az
előírtnál rövidebb felmentési időt állapított meg, ez a
felmentést nem teszi érvénytelenné, de ilyen esetben a
közalkalmazotti jogviszony a szabályos felmentési idő utolsó
napjáig tart."
Az Mt. 100. §-a (1)-(2) és (4)-(5) bekezdései megegyeznek a
Kjt. ismertetett szabályaival, az Mt. a Kjt. (6) bekezdését
nem tartalmazza, az Mt. (3) bekezdése pedig a következőképpen
rendelkezik:
"(3) Nem alkalmazható a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés,
ha
a) a munkáltató rendes vagy rendkívüli felmondása a
rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe (4. §), a
hátrányos megkülönböztetés tilalmába (5. §), illetve
felmondási tilalomba ütközik (90. §), továbbá
b) a munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselő
munkaviszonyát szüntette meg a 28. § (1) bekezdésébe, a 89. §
(2)–(3) bekezdésébe, illetve a 96. § (1)–(4) bekezdésébe
ütköző módon."
2. Az Alkotmány irányadó rendelkezései szerint:
2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit
a törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
III.
Az indítvány az alábbiak szerint megalapozott:
1. Az Alkotmánybíróság már a 8/1990. (IV. 23.) AB
határozatában kifejtette, hogy az emberi méltósághoz való
jogot az ún. "általános személyiségi jog" egyik
megfogalmazásának tekinti. Leszögezte, hogy a modern
alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat az
általános személyiségi jogot különféle összetevőivel nevezik
meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való
jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként,
általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához
való jogként. Az általános személyiségi jog "anyajog", azaz
olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén autonómiájának
védelmére szolgál, ha az adott tényállásra a nevesített
alapjogok egyike sem alkalmazható. (ABH 1990. 41., 44.) Az
Alkotmánybíróság a fentiek szerint az emberi méltósághoz való
jog alapján biztosít alkotmányos védelmet az önazonossághoz,
a személyiség integritásához (erkölcsi integritáshoz) való
jognak, vagy az önrendelkezés jogának külön is nevesítve és
alapjogi minőségre emelve pl. a vérségi származás
kiderítéséhez való jogot (57/1991. (XI. 8.) AB hat. ABH 1991.
272., 279.), a házasságkötés szabadságának jogát (22/1992.
(IV. 10.) AB hat. ABH 1992. 122., 123.) vagy a fél perbeli
részvételével kapcsolatos rendelkezési jogait (9/1992. (I.
30.) AB hat. ABH 1992. 59. 67., vagy az 1/1994. (I. 7.) AB
hat. ABH. 1994. 29. 35., 37.,) .
Az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában
foglaltak szerint (ABH 1991. 308., 312.) az emberi
méltósághoz való jog csak az emberi státusz
meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységben
abszolút és korlátozhatatlan. Anyajog mivoltából levezetett
egyes részjogai, mint pl. az önrendelkezéshez, az
önazonossághoz való jog azonban az Alkotmány 8. § (2)
bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
korlátozhatók. (879/B/1992. AB hat. ABH 1996. 397., 401.) Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint — az Alkotmány 8.
§ (2) bekezdése alapján — az alapvető jog korlátozása csak
akkor marad meg alkotmányos határok között, ha a korlátozás
nem az alapjog érinthetetlen lényegére vonatkozik, ha az
elkerülhetetlen, azaz kényszerítő okkal történik, továbbá, ha
a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz
képest nem aránytalan [20/1990. (X. 4.) AB hat. ABH 1990.
69., 71., 7/1991. (II. 28.) AB határozat ABH 1991. 22., 25.
stb.].
2. Az Mt. 100. § (1) bekezdése, valamint a Kjt. 34. § (1)
bekezdése szerint, ha a bíróság megállapítja, hogy a
munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen
szüntette meg, akkor a munkavállalót kérelmére — többek
között — eredeti munkakörében kell továbbfoglalkoztatni. E
szabály alól mind az Mt. 100. § (2) bekezdése mind a Kjt 34.
§ (2) bekezdése kivételt tesz a munkáltató javára: az
egyébként járó végkielégítés kétszeresének megfizetése
mellett a munkáltató kérheti az eredeti munkakörbe történő
visszahelyezés mellőzését. Ilyenkor a bíróságnak a
munkavállaló ezirányú — visszahelyezési — kérelmét figyelmen
kívül kell hagynia, és a munkáltató kérésének megfelelően
kell a továbbfoglalkoztatás tárgyában dönteni. E megoldást
eredetileg az Mt. vezette be. Az Mt. 100. § (2) bekezdéséhez
fűzött miniszteri indokolás szerint: "Figyelemmel arra, hogy
a munkavállaló és a munkáltató között alapvetően bizalmi
viszony áll fenn, a Javaslat lehetővé teszi, hogy a
munkáltató kérje a munkavállaló eredeti munkakörbe történő
visszahelyezésének mellőzését. Amennyiben a munkáltató ilyen
kérelmet terjeszt elő, a bíróság köteles a visszahelyezést
mellőzni. Ennek feltétele azonban az, hogy a munkáltató a
munkavállaló részére járó végkielégítés kétszeres összegét, —
mintegy átalány kártérítésként — megfizesse."
Az Mt. 100. § (2) bekezdése valamint a Kjt 34. § (2)
bekezdése alkalmazását tekintve a törvényhozó korlátokat
állít fel. A munkáltató a végkielégítés kétszeresének a
megfizetésével sem rendelkezhet a továbbfoglalkoztatás
kizárása tárgyában, ha a felmondás, a munkaviszony
megszüntetése, a rendeltetésszerű joggyakorlás
követelményébe, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába,
illetve felmondási, felmentési tilalomba ütközik (Mt. 100. §
(3) bekezdés, Kjt. 34. § (3) bekezdés). Az Mt. e körbe
szabályozza a választott szakszervezeti tisztségviselő
munkaviszonya megszüntetésének egyes eseteit, a Kjt. pedig a
felmentési korlátozásra vonatkozó rendelkezések megszegését.
A föntiek alapján a törvényalkotó összhangot kívánt teremteni
a munkáltatói érdekek és a munkavállalói jogvédelem között. A
Kjt. 34. § (2) bekezdéshez fűzött indokolás el is ismeri,
hogy "a hivatkozott rendelkezés nem felel meg a jogviszony
jogellenes megszüntetése esetén indokolt munkavállalói
jogvédelemnek ...", ezért annak alkalmazhatóságát korlátok
közé kell szorítani.
3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 100. § (2)
bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése — az Mt. 100. § (3)
bekezdésébe és a Kjt. 34. § (3) bekezdésébe foglalt korlátozó
rendelkezések ellenére — alkotmányellenes az alábbiak
szerint:
a/ Az Alkotmánybíróság ezidáig a fél perbeli rendelkezési
jogát a perbeli részvétel, illetve az arról való lemondás
összefüggésében vizsgálta (9/1992. (I.30.) AB hat. ABH 1992.
59. 67., 1/1994. (I.7.) AB hat. ABH 1994. 29., 36.), s azt az
emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési
jogból vezette le (ABH 1992. 67.). A polgári per rendelkezési
jogra vonatkozó alapelvének sérelme egyben az önrendelkezés
alkotmányos jogának sérelmét jelenti, amely a jogállamiság
alkotmányos elvével is összeegyeztethetetlen. (ABH 1994. 29.,
36.)
Az Mt. és a Kjt. szabályainak megsértéséből adódó — a polgári
eljárás szabályai szerint folyó — munkaügyi pereknek is
alapelve a felek perbeli rendelkezési jogának (cselekvési
szabadságának) biztosítása, a bíróság pedig kötve van a
kereseti kérelmekhez. A munkavállalót így megilleti az a jog,
hogy az őt ért jogsérelem orvoslására érdekeinek megfelelő —
érdemben a bíróság által elbírálható — kérelemmel éljen.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az önrendelkezési jog
sérelme azáltal is bekövetkezik, hogy a munkavállaló, a
munkáltatói jogsértés bírói megállapítása ellenére nem
dönthet jogi sorsáról. Az Mt. 100. § (1) bekezdésének és a
Kjt. 34. § (1) bekezdésének első mondatai — az önrendelkezési
alkotmányos jogból adódó rendelkezési elvnek megfelelően —
teljesen egyértelmű választási lehetőséget biztosítanak a
felperesnek, aki eldöntheti, hogy — pernyertessége esetén — a
kétszeres végkielégítést akarja, vagy pedig az eredeti
munkakörben történő továbbfoglalkoztatást. A felperesnek a
választás eredményét kifejezésre juttató azon perbeli
cselekményét annulálja az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt.
34. § (2) bekezdése, amellyel ő a továbbfoglalkoztatást
választotta. Teszi ezt azáltal, hogy az alperest jogosítja
fel olyan — a bíróságra nézve kötelező — megoldási javaslat
előterjesztésére, amelyet a felperes nem kívánt választani. A
felperest rendelkezési jogában — e törvényi konstrukció — nem
csak korlátozza, hanem kifejezetten meggátolja, mindez a
pernyertes felperes rendelkezési jogának indokolatlan
megvonását eredményezi.
A pernyertességből folyó rendelkezési jog tehát azáltal
sérül, hogy a jogsértő munkáltató rendelkezhet a pernyertes
munkavállaló továbbfoglalkoztatásának kizárásáról.
E törvényi szabályozás nem egyeztethető össze az Alkotmány
54. § (1) bekezdésével.
Mind az Mt. mind pedig a Kjt. több lehetőséget biztosít a
munkáltatók számára, hogy a munkavállalók munkaviszonyát, a
közalkalmazottak közalkalmazotti jogviszonyát jogszerűen
megszüntesse (alkalmatlanság, átszervezés stb.). Nem áll fenn
kényszerítő ok arra nézve, hogy a jogi szabályozás jogellenes
munkáltatói magatartás esetén — adott esetben a munkavállaló
akarata ellenére — a munkáltatónak további, a munkavállaló
munkaviszonyának megszüntetését eredményező lehetőséget
biztosítson. A munkáltató és a munkavállaló közötti bizalmi
viszony megromlása, vagy a foglalkoztató intézmény
autonómiája, anyagi helyzete sem tekinthető olyan oknak,
amely elégséges indokot szolgáltatna arra, hogy a jogszerű
felmondás körén kívül — a munkáltatói jogellenes magatartás
meghatározott eseteiben — a munkáltatói érdeket részesítse
előnyben a munkavállaló terhére.
A kifejtett indokok alapján az Alkotmánybíróság arra az
álláspontja helyezkedett, hogy az Mt. 100. § (2) bekezdésébe
és Kjt 34. § (2) bekezdésébe foglalt rendelkezések sértik az
Alkotmány 54. § (1) bekezdését, mivel a perbeli cselekvési
szabadságot, illetve rendelkezési jogot szükségtelenül és
aránytalanul korlátozzák.
b/ Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Mt. 100. § (2)
bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében meghatározott jogállamiság alkotmányos tételével
is ellentétes. Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben a
jogállamiság értelmezése kapcsán kifejtette, hogy: "Az
Alkotmány az anyagi igazság érvényesülésére éppúgy nem
biztosít (nem biztosíthat) alanyi jogot, mint ahogy arra sem,
hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő. Ezek a
jogállam céljai és feladatai, amelyek megvalósulása érdekében
megfelelő – elsősorban eljárási garanciákat nyújtó –
intézményeket kell létrehoznia, és az érintett alanyi jogokat
garantálnia. Az Alkotmány tehát az anyagi igazság
érvényrejuttatásához szükséges és az esetek többségében
alkalmas eljárásra ad jogot. Az Alkotmány a bírósági
eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja, hogy
annak eredménye minden esetben helyes lesz." (9/1992. (I.30.)
AB hat. ABH 1992. 59., 65.)
Az Alkotmánybíróság a bírósági eljáráshoz való jogot nemcsak
formális, hanem tartalmi követelmények szerint is vizsgálja.
Az Mt. 100. § (2) bekezdésében és a Kjt. 34. § (2)
bekezdésében a törvényhozó olyan szabályt alkotott, amelyben
a bíróságnak mégcsak mérlegelési lehetősége sincs, hogy az
adott ügy összes körülményeit figyelembe véve határozhassa
meg a jogellenesség jogkövetkezményeit (köteles a
végkielégítés kétszeresének megfizetése mellett dönteni, ha
munkáltató ezt kívánja, nem dönthet másként a bíróság akkor
sem, ha az a meggyőződése, hogy a továbbfoglalkoztatást
igénylő — jogsérelmet szenvedett — munkavállaló kérelmének
kellene helyt adni). Az Alkotmánybíróság már korábbi
döntésében is hangsúlyozta, hogy munkaügyi perekben a bíróság
számára biztosított mérlegelési lehetőség a jogellenes
felmondásokra visszatartó hatást is ki tud fejteni.
(1282/B/1995. AB hat. ABH 1996. 580., 581.)
Ezzel szemben a jelen ügyben vizsgált szabályok önkényesen,
ésszerű indok nélkül kötik a bíróságot az egyedi ügyek
megítélhetősége tekintetében, akadályozzák a bíróságot, hogy
a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket érdemben
elbírálhassa, alkalmazásuk az igazságszolgáltatás tekintélyét
sértik. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e
rendelkezések ellentétesek a jogállamiság elvével. Az
Alkotmány valóban nem azt garantálja, hogy a bírói eljárás
eredménye minden esetben helyes lesz, de azt garantálja, hogy
ne szülessen olyan törvényi szabály, amely ezt eleve kizárja.
Az anyagi igazság érvényrejuttatását ellehetetlenítő
szabályozás épp úgy sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, a
jogállamiság elvét mint az eljárási garanciák hiánya.
4. A vizsgált szabályozás a fönt kifejtettek miatt önkényes,
sérti a munkavállalónak a munkajogi perben őt megillető
rendelkezési jogát, így ellentétes az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésével, továbbá nincs összhangban az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésében meghatározott jogállamisággal sem. Az
Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel az Mt. 100. § (2)
bekezdését és a Kjt. 34. § (2) bekezdését megsemmisítette.
A megsemmisítésről az Alkotmánybíróság jövőbeni hatállyal
rendelkezett, mivel az azonnali hatályú megsemmisítés az Mt.
és a Kjt. más rendelkezéseinek az alkalmazása tekintetében
jogbizonytalanságot eredményezne. Az Alkotmánybíróság az
1999. február 28.-i hatállyal történő megsemmisítéssel
megfelelő időt hagyott a jogalkotónak, arra hogy az Mt. 100.
§-ának és a Kjt. 34. §-ának hatályban maradó rendelkezései
tekintetében a szükséges jogszabályszerkesztési feladatokat
elvégezze.
Az indítványozó a Kjt.-én belüli ellentmondásra is utalt. Az
Alkotmánybíróság ezirányú gyakorlata szerint azonban
meghatározott tényállások ellentétes — vagy az értelmezéstől
függően ellentétes — törvényi rendezése önmagában nem jelent
alkotmányellenességet. (35/1991. (VI.20. AB hat. ABH 1991.
175., 176.)
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án
alapszik.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal Dr. Bagi István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kilényi Géza
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás Dr. Németh János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Sólyom László alkotmánybíró különvéleménye
Véleményem szerint az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34.
§ (2) bekezdése nem alkotmányellenes.
1. A határozat indokolása szerint a felperes perbeli
rendelkezési joga sérelmét jelenti az, hogy a fent idézett
rendelkezések szerint a munkavállaló (közalkalmazott) –
miután a munkaviszony (közalkalmazotti viszony)
megszüntetésének jogellenességét a bíróság megállapította – a
munkáltató kérelmére annak ellenére nem érvényesítheti a
bíróságon azt a jogkövetkezményt, hogy eredeti munkakörébe
helyezzék vissza, hogy ezt a jogát az Mt. 100. § (1) illetve
a Kjt. 34. § (1) bekezdése kifejezetten megadja.
A határozat ezzel a perbeli rendelkezési jogot más értelemben
használja, mint ahogy az az Alkotmánybíróság eddigi
gyakorlatában szerepelt. A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban,
amelyben az Alkotmánybíróság a perbeli önrendelkezés sérelmét
az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt emberi méltósághoz
való joggal összekapcsolta, a perbeli rendelkezési jog
alkotmányellenes sérelmét az jelentette, hogy a polgári per
feleinek akaratától függetlenül lehetőség volt perbeli
cselekmény végzésére, a felek és az általuk perbevitt jogok
perbeli helyzetésnek megváltoztatására, az eljárás
folytatására és ezáltal a felekre kötelező bírósági határozat
felek akaratától független megváltoztatására (ABH 1992, 59,
67.). Az 1/1994. (I. 7.) AB határozat szerint "a feleket
megillető rendelkezési jog azt jelenti, hogy a fél anyagi és
eljárási jogaival szabadon rendelkezik, így mindenkinek
szabadságában áll anyagi jogainak eljárási érvényesítése, a
bíróság igénybevétele, peres vagy nem peres eljárás
kezdeményezése is." (ABH 1994, 29, 35.)
A jelen ügyben azonban az alkotmányossági kérdés csak
látszólag eljárásjogi. Valójában nem a perbeli
önrendelkezésről, hanem a munkaviszony jogellenes
megszüntetése esetére jogkövetkezményeket megállapító anyagi
jogi szabályok egymáshoz való viszonyáról van szó. Ezek a
rendelkezések mind a pernyertes munkavállaló, mind a
jogsértésben elmarasztalt munkáltató számára választási
lehetőségeket tartalmaznak. E választások különböző
feltételeivel és más-más súlyú következményeivel a jogalkotó
számos szempontot kívánt egyensúlyban tartani; különösen a
jogsértést szankcionálni, de emellett a munkaviszony bizalmi
jellegét és fenntartásának reális lehetőségét is tekintetbe
venni. Ezért nem csupán az Mt 100. § és a Kjt. 34. §
jogkövetkezményekről rendelkező bekezdései olvasandók együtt,
de együtt kell ezekkel szemlélni az egyes megoldások
választása esetén alkalmazható további jogi lehetőségeket is
(például az állásába visszahelyezést választó munkavállalónak
való (rendkívüli) felmondást stb.).
Az Mt. és a Kjt. egyező tartalmú szabályai kétségkívül
szerencsétlenül és nehézkesen fogalmazzák meg ezt a
többszörös és kölcsönösen függő szabály-kivétel viszonyt,
illetve azokat terhesebb és kedvezőbb következményekkel
kiegyensúlyozni kívánó szankciórendszert. A pernyertes
munkavállalónak két választása van. A (3) bekezdésekben
meghatározott súlyos munkáltatói jogsértések eseteiben
feltétlen joga van arra, hogy eredeti munkakörében
továbbfoglalkoztassák; ekkor elmaradt illetménye és
kártérítés is illeti (1) bekezdések. Minden esetben
választhatja azonban azt is, hogy nem kéri
továbbfoglalkoztatását — ekkor a fentieken kívül a
végkielégítés kétszerese is jár neki (4) bekezdések. A
pervesztes munkáltató e lehetőségek negativ lenyomataként
szintén választhat az őt terhelő szankciók között: ha
jogsértése nem ütközött a (3) bekezdésekben meghatározott
alapvető munkajogi elvekbe, választhat a
továbbfoglalkoztatás, illetve annak elutasítása között, az
utóbbi esetre a kétszeres végkielégítés terhével. Látható, a
(3) bekezdésekben meghatározott súlyos jogsértések az a
vízválasztó, amely eldönti, a jogalkotó melyik félnek
biztosít kizárólagosan választást; viszont ezt a másik
oldalon megfelelő kedvezményekkel igyekszik ellensúlyozni.
Másutt is van arra példa az anyagi jogban, hogy a jogsértő
fél választhat a jogkövetkezmények között. A méltányosság
kivételes eseteitől eltekintve, ahol csakis a bíróság egyedi
mérlegelése a döntő (pl. Ptk. 339. § (2) bekezdés),
rendszerint maga az illető rendelkezés írja elő a kötelezett
választásának a jogosult érdekeivel való objektiv
összeegyeztethetősége követelményét. Így van ez például a
szavatosságnál. Noha az alapszabály az, hogy a jogosult
választhat a kijavítás vagy az árleszállítás között, — ha ez
a jogosult érdekeinek sérelme nélkül lehetséges, a kötelezett
a kijavítás vagy árleszállítás helyett a dolgot kicserélheti
Ptk. 306. § (6).
2. Az eddig vizsgált négy bekezdés egymáshoz való viszonyából
az következik, hogy ha az önrendelkezést — nem mint perjogi
fogalmat, hanem mint az általános cselekvési szabadság
(Alkotmány 54. § (1) bekezdés) egyik megvalósulását —
vizsgáljuk, a választási jogosultságban megtestesülő
rendelkezési jogok elosztása, különösen a munkáltató
jogsértése súlyától függő volta, nem tekinthető az emberi
méltósághoz való jog alkotmányellenes megsértésének. Sokkal
inkább egy érdekegyeztető szabályról van szó. Ha kitekintünk
további szabályokra is, állítható, hogy a támadott
rendelkezések az esetek többségében a munkavállaló
(közalkalmazott) számára éppen kedvezőek is lehetnek.
Annak, hogy az Mt. és a Kjt., igen szűk keretek között, de
lehetőséget ad a rendes felmondás esetében a munkáltatónak a
visszahelyezés kizárására annak ellenére, hogy jogellenesen
mondott fel, két oka lehet.
Az egyik ok a már elemzett (3) bekezdésekben rejlik. Ezek
szerint ugyanis nem alkalmazható a támadott rendelkezés, ha a
munkáltató rendes vagy rendkívüli felmondása a
rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe (Mt. 4. §), a
hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Mt. 5. §), illetve
felmondási tilalomba ütközik (Mt. 90. §), továbbá, ha a
munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselő
munkaviszonyát szüntette meg az Mt. garanciális
rendelkezéseibe ütköző módon. E szigorú és kivételt nem
engedő szabály alapján nyilvánvaló, hogy az Mt. és a Kjt.
indítványozó által kifogásolt rendelkezését jellemzően olyan
esetekben lehet alkalmazni, amikor a munkáltató a rendes
felmondás során valamely eljárási (formai) szabálysértést
követett el (ilyen lehet az indokolási kötelezettség
elmulasztása, valamely határidő be nem tartása stb.). A
rendes felmondás alkalmazásának tehát ezekben az esetekben
nincsen objektív törvényi akadálya; nem zárható ki, hogy a
munkáltató – akár az esetleges visszahelyezés másnapján –
ismét rendes felmondást alkalmazzon, immár az eljárási
szabályokra is ügyelve. Ebben az esetben azonban a
munkavállaló (közalkalmazott) elesik az Mt. 100. § (2) [Kjt.
34. § (2)] bekezdésében biztosított kétszeres
végkielégítéstől, mely a munkáltatót sújtó egyfajta
szankciónak is felfogható. Ez alapján tehát az Mt. és a Kjt.
támadott rendelkezése a munkavállaló (közalkalmazott)
érdekeit is szolgálja.
Az Mt. tekintetében a visszahelyezés elutasításának van egy
másik oka is: egy olyan helyzetben, amikor a támadott
rendelkezést alkalmazni kell, könnyen előfordulhat, hogy a
munkáltató megítélése szerint a munkaviszony fenntartása a
továbbiakban lehetetlen. A munkaviszony bizalmi viszony is,
egyes esetekben méltánytalan lenne elvárni a munkáltatótól,
hogy olyan személyt, akivel esetleg évekig pereskedett, a
visszahelyezés után a bizalmába fogadjon, érdemi munkával
bízzon meg stb. Az ilyen lehetetlen helyzetek munkáltatói
kizárására ad lehetőséget a támadott rendelkezés. E
rendelkezéssel párhuzamba állítható az Mt. 96. § (1) bekezdés
b) pontja, mely szerint a munkáltató rendkívüli felmondást
alkalmazhat, ha a munkavállaló olyan magatartást tanúsít,
amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi. Az e
rendelkezés alapján történő rendkívüli felmondáshoz nem
szükséges sem a munkavállaló vétkessége, sem az, hogy
magatartása kapcsolatban legyen a munkaviszonyból eredő
kötelezettséggel, egyáltalán a munkaviszonnyal. Annak
mérlegelése, hogy e rendelkezésre alapozva a rendkívüli
felmondás jogellenes volt-e, a bíróság hatáskörébe tartozik.
(Az Mt. 96. §-át a közalkalmazotti jogviszonyra nem lehet
alkalmazni. Az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontjáról ld. a
1282/B/1995. AB határozatot: ABH 1995, 580.)
3. Az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése
a nyelvtani értelmezés szerint nem ad lehetőséget a bírói
mérlegelésre: abban az esetben, ha nem állnak fenn a (3)
bekezdésekben megállapított kizáró okok, a bírónak alperesi
kérelem esetén mellőznie kell a visszahelyezést. E
rendelkezés azonban csak akkor vetne fel alkotmányos
aggályokat, ha a felmondás során a munkáltató súlyos, az
Alkotmányt érintő jogsértése esetén sem lenne a bíró abban a
helyzetben, hogy a jogsérelem orvoslásakor a pernyertes
felperes kérelmét megítélje. Ez a támadott rendelkezések
esetében nem áll fenn: az Mt. 100. § (3) bekezdése a) pontja
[a Kjt. 34. § (3) bekezdése szerint nem lehet az alperes
munkáltató kérelmére a visszahelyezést mellőzni, ha a rendes
felmondás a rendeltetészerű joggyakorlás tilalmába (Mt. 4.
§), illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Mt. 5. §)
ütközik. (V.ö. Alkotmány 2. § (1) bekezdés, 54. § (1)
bekezdés, 70/A. § (1) bekezdés.) Annak megítélésére azonban,
hogy sérült-e ezen alkotmányos alapelvek egyike is, a rendes
— valamint az Mt. esetén a rendkívüli — felmondás
jogszerűségének eldöntése során a bíróságnak ténylegesen
mérlegelési joga van.
Budapest, 1998. február 24.
Dr. Sólyom László
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom.
Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró
. |