Indokolás
I.
1. Az indítványok értelmében a Budapest főváros közterületein
és erdőterületein a járművel várakozás rendjének egységes
kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek
tárolásának szabályozásáról szóló 38/1993. (XII. 27.) Fővárosi
Közgyűlés rendeletének (a továbbiakban: Ör.1.) 26-29. §-ai, és
a 36. § (3) bekezdése magasabb szintű jogszabályok
rendelkezéseibe ütköznek, ezért az Alkotmány 44/A. §-ára
tekintettel alkotmányellenesek. Az indítványozók álláspontja
szerint a parkolás a közterület közlekedési célú használatának
minősül, és mint ilyen közjogi és nem magánjogi jogviszonyt
keletkeztet a gépjármű használója, valamint a fővárosi
önkormányzat között. A fővárosi önkormányzat az Ör.1.-t nem
tulajdonosként, hanem a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I.
törvény (a továbbiakban: Kkt.) 2. §-a, 15. § (3) bekezdése,
valamint a közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II.
5.) KPM-BM együttes rendelet (a továbbiakban: KRESZ) 41. §-a
alapján, helyi közhatalmi minőségében alkotta meg. Ezért a
várakozó gépkocsi használója nem az önkormányzat által nyújtott
szolgáltatást veszi igénybe, hanem a közlekedési szabadságát
gyakorolja meghatározott normatív feltételek között. A díj- és
pótdíjfizetési kötelezettség elmulasztásának konzekvenciáit
ezért a közigazgatási jogviszony sajátosságaira tekintettel, a
közigazgatási eljárás keretei között kell levonni.
A Kkt. 44. § (1) bekezdése szerint a közúti közlekedés
ellenőrzése kiterjed a közúti közlekedés rendjére, amely
ellenőrzésre a Kkt. 44. § (2) bekezdése szerint a rendőrhatóság
jogosult. Ezzel szemben az Ör.1. 34. §-a a közterület-
felügyelőt, illetve erre feljogosított más személyt jelöl meg a
korlátozott várakozási övezetben, és a várakozási övezetben a
gépkocsik várakozási engedélyének ellenőrzésére.
Az indítványozók álláspontja szerint az Ör.1. hivatkozott
rendelkezései abban az esetben is alkotmányos aggályokat vetnek
fel, amennyiben a várakozással kapcsolatosan polgári jogi
jogviszony keletkezik a közlekedő és a közút kezelője között. A
közterület időleges használatának biztosítása mint szolgáltatás
és az ellenszolgáltatásnak minősülő parkolási díj megfizetése
ráutaló magatartással hozza létre a felek között a polgári jogi
jogviszonyt. Ebben a konstrukcióban azonban értelmezhetetlen a
díjkülönbözeten túl fizetendő pótdíj magánjogi karaktere,
különös tekintettel annak az Ör.1. 28. § (3) és (4) bekezdése
szerinti mértékére. Az Ör.1. szerinti, a díj huszonötszörösét
kitevő mértékű pótdíj nem áll arányban a szolgáltatás
értékével, feltűnően nagy értékkülönbözetet eredményez.
Amennyiben a pótdíjnak kötbér-jelleget kellene tulajdonítani,
úgy az a Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
továbbiakban: Ptk.) 246. § (1) bekezdése szerint, az egyedi
esetekben negligált írásbeliség miatt magasabb szintű
jogszabályi rendelkezésbe ütközik. Amennyiben a pótdíjat a díj
késedelmes megfizetése esetére előírt késedelmi kamatnak kell
tekinteni, úgy az, mértékére tekintettel eleve eltúlzottnak
minősül amellett, hogy sem a Kkt., sem a helyi
önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban:
Ötv.) nem hatalmazza fel a fővárosi közgyűlést a Ptk. kamatra
vonatkozó szabályaitól (301. §, 301/A. §) való eltérésre.
Az indítványozók hivatkoznak továbbá arra is, hogy a
jogviszony a parkoló gépkocsi használója, valamint a fővárosi
közgyűlés között jön létre, a díj és pótdíj jogosultja a
fővárosi önkormányzat. Mivel a hatáskör átruházására törvényi
szabály nem jogosítja fel a fővárosi önkormányzatot, a
közigazgatási szerv hatáskörét semmilyen tekintetben nem
ruházhatja át az üzemeltetésre létrehozott gazdasági
társaságra.
Az indítványozók fenntartották indítványukat az időközben
elfogadott és az Ö.r.1.-t 2005. július 1. napjával hatályon
kívül helyező, a Budapest főváros közigazgatási területén a
járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a
várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának
szabályozásáról szóló 19/2005. (IV. 22.) Főv. Kgy. rendelete (a
továbbiakban: Ö.r.2.) teljes, de különösen a 41., 44., valamint
53. §-ainak felülvizsgálatára, és megsemmisítésére. Az
alkotmányellenesség jogalapját az Alkotmány 44/A. §-ának
sérelmében fenntartva, indokolásukat az alábbiakkal
egészítették ki:
Az üzemeltető anyagi jogi értelemben nem válhat a
díjkülönbözet, illetve a pótdíj jogosultjává, így az
üzemeltetésre létrehozott társaság csupán annak beszedésével
bízható meg. Az üzemeltető ezért a díjkülönbözet, illetve a
pótdíjak megfizetése érdekében megindított peres eljárásban sem
rendelkezik kereshetőségi joggal. Az Ör.2. ezért a Ptk. 222. §-
ába, valamint a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III.
törvény (a továbbiakban: Pp.) 48. §-ába ütközik.
Az indítványozók kérték a Kkt. 15. § (3) bekezdésének, és az
Ötv. 63/A. § h) pontjának utólagos alkotmányossági vizsgálatát,
valamint visszamenőleges hatályú megsemmisítése mellett
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását
is. Álláspontjuk szerint a felhatalmazó rendelkezések önkényes
mértékű díj- és pótdíjszabályozás kialakítását biztosítják az
önkormányzati jogalkotó számára, amely az ingyenességtől az
önkormányzat saját belátása szerinti, a nyújtott szolgáltatás
körülményeitől független díj- és pótdíjmérték meghatározását
teszik lehetővé. Az ilyen diszkrecionális jogkör az Alkotmány
2. § (1) bekezdésébe ütközik. Az indítványozók a felhatalmazó
rendelkezések alkotmányellenességére tekintettel indítványozták
az Ör.2. egészének megsemmisítését is.
Ezen túlmenően hivatkoztak arra is, hogy az Ör.2. az
Alkotmány 9. § (1) bekezdésére visszavezethető szerződési
szabadság közjogi eszközökkel történő, alkotmányellenes
korlátozását is jelenti. Utaltak a Ptk. 226. § (1) bekezdésére,
valamint 685. § a) pontjában foglaltakra, az indítványozók
álláspontja szerint az önkormányzati jogalkotó a Kkt. 15. § (3)
bekezdése alapján nem volt jogosult az Ör.2.-beli
díjmegállapításra. Az Ör.2. pótdíjjal kapcsolatos rendelkezései
tekintetében több indítványozó utalt a Kkt. végrehajtására
kiadott 30/1988. (IV. 21.) MT rendelet (a továbbiakban R.) 8. §
(2) és (3) bekezdésében foglaltakra. Álláspontjuk szerint
ugyanis a kormányrendelet egyértelműen rendezi a pótdíj
kiszabásának feltételeit, és mértékét, így az ahhoz nem igazodó
Ör.2. sérti az Alkotmány 44/A. §-át.
Egy további indítványozó — a közigazgatási hivatalok
törvényességi ellenőrzési jogkörének megszüntetése miatt
magánszemélyként — mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítását indítványozta az Ör.2.,
módosítását követően pedig a Budapest főváros közigazgatási
területén a járművel várakozás rendjének egységes
kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek
tárolásának szabályiról szóló 24/2009. (V. 11.) Főv. Kgy.
rendelet (a továbbiakban: Ör.3.) egyes rendelkezéseivel
összefüggésben. Indokolása szerint az Ör. 17. § (1) bekezdése
alkotmányellenesen mulasztja el a vis maior esetének
szabályozását. Álláspontja értelmében ugyanis az Alkotmány 2. §
(1) bekezdését sérti a díjfizetés alóli mentesség lehetőségének
hiánya, amennyiben az üzemben tartó tőle független esemény
miatt nem tudja elhagyni a várakozási övezetet. Ugyancsak a
jogállamiság elvébe ütközik az egészségügyi szükséghelyzet
szabályozásának elmaradása, mivel ez azt eredményezi, hogy a
vezetésre alkalmatlan állapotban lévő személyt szállító
gépkocsi-használó egyidejűleg köteles megfizetni a várakozási
díjat és orvosi ellátáshoz juttatni betegét. Az indítványozó
szerint mulasztott az önkormányzati jogalkotó akkor is, amikor
nem rendelte a parkolás-üzemeltetés során keletkezett panaszok
elbírálását törvényi szabályozás hatálya alá. Ez a helyzet azt
eredményezi, hogy az üzemeltető lényegében minden kérdést
díjvitává egyszerűsíthet. Az Ör.2 (és az Ör.3.) 21. § (1)
bekezdés a) pontja a várakozási övezetekben díjfizetési
kötelezettséget állapít meg. Ugyanakkor az Ör.2. nem rendezi
azt a helyzetet, amikor a gépkocsi használója az
övezethatárokon elhelyezett, de nem a várakozási helyet
üzemeltető cég automatájánál teljesíti díjfizetési
kötelezettségét. Az indítványozó aggályosnak tartja azt is,
hogy a pótdíjazás, mint jogkövetkezmény alapvetően az
időmúláshoz kötött. Ezért az üzemeltető társaság hiteles, azaz
a mérésügyről szóló 1991. évi XLV. törvény, valamint annak
végrehajtására kiadott kormányrendelet alapján hitelesített
jegykiadó készülék, és adatrögzítő berendezés birtokában lehet
csak abban a helyzetben, hogy „joghatással járó mérést” tudjon
produkálni. Az önkormányzati jogalkotó tehát mulasztást
követett el akkor, amikor nem írta elő az üzemelétetők számára
hitelesített óraművek alkalmazásának kötelezettségét.
2.1. A peres eljárást felfüggesztő végzésének indokolásában
az indítványozó bíró a Legfelsőbb Bíróság 2/2005. Közigazgatási
és polgári jogegységi határozatára (a továbbiakban: KPJE),
valamint a 2/2006. számú Polgári jogegységi határozatára (a
továbbiakban: PJE) utalva kifejtette, hogy az Ör.1. és az Ör.2.
rendelkezései az Alkotmány 44/A. § (1) és (2) bekezdésébe
ütköznek. Rámutatott, hogy mivel a parkolás tényével a felek
között polgári jogi jogviszony jön létre, úgy e szerződéses
viszonyok a Ptk. 685. § d) és e) pontjai alapján fogyasztói
szerződések. Következésképpen az Ör.1. és Ör.2.
díjmegállapítással kapcsolatos rendelkezései ellentétesek a
Ptk. 209/B. §-ában, illetve a 205. §-ában foglaltakkal, ami a
fogyasztó tájékoztatását, a pótdíjszámítás kezdőidőpontját,
valamint a szolgáltatással nem fedezett, de a várakozó
fogyasztó által megfizetett díj visszaigényelhetőségét illeti.
2.2. Az alkotmányossági vizsgálatot kezdeményező másik bíró
indítványozta az Ör.2. 41. § (2) bekezdésének megsemmisítését.
A bíró álláspontja szerint a parkolás ténye olyan ráutaló
magatartás, amely a Ptk. 205. §-a és 216. §-a értelmében
keletkeztet kötelmi viszonyt. A Ptk. értelmében azonban a
polgári jogi jogviszony csak a gépkocsi tényleges használója és
a jogosult, azaz a parkolást üzemeltető között jöhet létre.
Ezért amennyiben az Ör.2. a díjfizetést a gépkocsi
tulajdonosának (üzemben tartójának) kötelezettségévé teszi, úgy
az önkormányzati jogalkotó a Ptk.-val ellentétesen
szabályozott, ami az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésének
sérelmére vezet.
3. Az egyik indítványozó alkotmányjogi panasszal fordult az
Alkotmánybírósághoz, amelyben az Ör.1. 28. szakasz (4)
bekezdésének, valamint a Ptk. perbeli időszakban hatályos
209/B. § (6) bekezdésének vizsgálatát és perbeli
alkalmazhatóságuk kizárását indítványozta. Az Ör.1. megjelölt
rendelkezésével összefüggésben indokai az 1. és 2. pontokban
megfogalmazott indokokkal mutattak hasonlóságot.
4. Indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz a KPJE, valamint
a PJE alkotmányossági vizsgálata tárgyában is.
4.1. Az indítványozók álláspontja szerint a Legfelsőbb
Bíróság a KPJE-ben a törvényi szabályozással ellentétesen
állapította meg, hogy a parkolás üzemeltetésére létrehozott
társaság a díj, illetve a pótdíj jogosultjává válhat.
Álláspontjuk szerint csak a fővárosi közgyűlésnek keletkezik a
parkolással kapcsolatosan kötelmi igénye, amelynek
érvényesítésére nem jogosíthatja fel az üzemeltetésre
létrehozott gazdasági társaságot. Az igény érvényesítésére
irányuló polgári eljárásban pedig ugyanezen okokból nem lehet
kereshetőségi joga.
Az egyik indítványozó a KPJE alkotmányellenességének
megállapítását indítványozta arra tekintettel is, hogy az
figyelmen kívül hagyta az Alkotmánybíróság 31/1996. (VII. 3.)
AB határozatában foglalt azon minősítést, amely szerint a
várakozás a közterület közlekedési célú használata. Hivatkozik
arra is, hogy a KPJE határozatlan, többértelmű, és mivel nem
felel meg az Alkotmánybíróság gyakorlata szerinti
egyértelműségi mércének, ezért sérti a jogbiztonság elvét.
4.2. Egy másik indítvány a PJE alkotmányellenességének
megállapítása és visszamenőleges hatályú megsemmisítése mellett
érvel. Indokai szerint a PJE a tulajdonost olyan mögöttes
felelősnek tekinti, akinek helytállási kötelezettsége a
tényleges használó teljesítésének elmaradása esetén áll be. Az
indítványozó álláspontja szerint a jogalkotó önkormányzati
közgyűlésnek nem volt törvényi felhatalmazása ilyen tartalmú
mögöttes felelősségi rend megalkotására.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint hatályon kívül
helyezett jogszabály alkotmányellenességét utólagos
normakontroll eljárásban csak akkor vizsgálja, ha a hatályát
vesztett jogszabály helyébe lépő jogszabály tartalmilag a
korábbival azonos vagy lényegét tekintve hasonló [elsőként:
335/B/1990. AB végzés, ABH 1990, 261.; legutóbb: 47/2009. (IV.
21.) AB határozat, ABK 2009. április, 410, 420.].
Az indítványozók által támadott Ör.1.-t az Ör.2., az Ör.2.-t
pedig a 2009. június 1. napjával hatályba lépő Ör.3.
módosította. Összevetve a három önkormányzati rendelet
rendelkezéseit megállapítható, hogy azok lényegüket tekintve
hasonlóak, illetve bizonyos esetekben azonosak.
Bár az Ör.3. jogszabály-szerkesztési szempontból módosította
a korábbi önkormányzati rendeletek felépítését, ugyanakkor az
indítványokban támadott helyzetet, szabályozási módot továbbra
is fenntartotta. E szerint a fővárosi közgyűlés jogalkotói
hatáskörét az indítványokban támadott Kkt. 15. § (3)
bekezdésére, az Ötv. 63/A. § h) pontjára, az Ör.2.-ben is
nevesített törvényi felhatalmazásokra vezeti vissza. E mellett
az Ör.3. a várakozási díjak, a várakozási díjkülönbözet és a
pótdíj mértékét emelte ugyan, de nem változtatott
megállapításuk logikáján. E szerint a várakozási övezetekben a
fizetendő díj mértéke — a korábbiakhoz hasonlóan — az Ör.3.
által megadott várakozási díjalap (az Ör.2.-ben 115 forint, az
Ör.3. értelmében „a BKV Zrt. egy utazásra érvényes vonaljegy
árának megfelelő összeg”) és a várakozás helyszínéül szolgáló
terület díjtétele, valamint a várakozó jármű típusa által
meghatározott szorzószám szorzata. A hatályos Ör.3. nem
változtatott a jogosulatlan várakozás szankció-típusain és a
szankciók alkalmazásának logikáján sem: az Ör.3. 48. §-a
értelmében a várakozási díj meg nem fizetése, illetve a
várakozási idő jogosulatlan túllépése pótdíjfizetési
kötelezettséget von maga után. A pótdíj mértéke az adott
terület egyórai várakozási díjához és a megfizetés
időtartamához igazodik.
A szabályozások hasonlósága miatt az Alkotmánybíróság az
Ügyrend 28. § (1) bekezdése alapján egyesített, utólagos
normakontrollra irányuló indítványok kapcsán — figyelemmel
eddigi gyakorlatára is — az alkotmányossági vizsgálatot az
Ör.3. megfelelő rendelkezései tekintetében végezte el.
A fentieken túl, az Alkotmánybíróság hatásköre hatályon kívül
helyezett, illetve módosított jogszabályi rendelkezés
alkotmányosságának vizsgálatára csak akkor terjed ki, ha annak
alkalmazhatósága az eldöntendő kérdés. Ez a helyzet a konkrét
normakontroll két esetében, az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. § (1) bekezdése
alapján benyújtott bírói kezdeményezés és 48. §-a alapján
előterjesztett alkotmányjogi panasz tekintetében, mivel
ilyenkor az alkalmazási tilalom kimondására van lehetőség.
[335/B/1990. AB végzés, ABH 1990, 261.; 10/1992. (II. 25.) AB
határozat, ABH 1992, 76.; 1472/B/1996. AB végzés, ABH 1997,
953.; 160/B/1996. AB határozat, ABH 1999, 875, 876.;
1378/B/1996. AB határozat, ABH 2001, 1609, 1610.; 418/B/1997.
AB határozat, ABH 2002, 1627, 1629.]
Mivel az indítványok között bírói kezdeményezések és
alkotmányjogi panasz is fellelhető, ezért az Alkotmánybíróság a
vizsgálatot a bírói kezdeményezések és az alkotmányjogi panasz
alapjául szolgáló peres eljárásban alkalmazott rendelkezés
tekintetében, azaz az Ör.1. és az Ör.2., kezdeményezésekben és
panaszban megjelölt szakasza tekintetében is lefolytatta.
Az Ügyrend 28. § (2) bekezdése értelmében „[h]a az előadó
alkotmánybíró az ügy eldöntése érdekében célszerűnek látja,
elrendelheti, hogy egyes vitás kérdések elkülönítve kerüljenek
érdemi vizsgálatra, illetőleg elbírálására”. Az
Alkotmánybíróság az Ügyrend hivatkozott szakasza alapján
elkülönítette az alkotmányjogi panasznak a Ptk. — korábban
hatályos — 209/B. § (6) bekezdésére, valamint a KPJE és a PJE
alkotmányossági vizsgálatára irányuló indítványokat.
II.
Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben
a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő
védelemben részesül.”
„44/A. § (2) A helyi képviselőtestület a feladatkörében
rendeletet alkothat, amely nem lehet ellentétes a magasabb
szintű jogszabállyal.”
Az Ötv. támadott rendelkezése:
„63/A. § A fővárosi önkormányzat feladat- és hatásköre
különösen
(…)
h) rendeletében szabályozza a főváros parkolási és
parkolásgazdálkodási rendszerét, a kiemelten védett és védett
parkolási övezeteket, az alkalmazható várakozási díjak
megállapítását, a közterülethasználatot és a közterület
rendjét, a közterületfelügyelet szervezetét és feladatait;”
A Kkt. támadott rendelkezése:
„15. § (3) Közút területén vagy a közút területén kívüli
közterületen létesített, illetőleg kijelölt várakozóhelyen a
közút kezelője díj és pótdíj szedését rendelheti el.”
Az Ör.1. támadott rendelkezései:
„26. § (1) A főváros közterületein a várakozási díjtételek a
következő területi felosztás szerint alkalmazhatók: kiemelt
díjtételű, I. díjtételű, II. díjtételű, III. díjtételű
területek. A főváros közterületeinek fenti díjtételekbe való
besorolását a rendelet 2. számú melléklete tartalmazza.”
„27. § (1) A várakozási és várakozási megváltási díjak
kiszámításának alapja a III. díjtételű területen a
személygépkocsi, oldalkocsis motorkerékpár, lakóautó vagy
személygépkocsival vontatott pót- vagy lakópótkocsi után
fizetendő óránkénti várakozási díj összege [a továbbiakban:
„várakozási díjalap” („VDA”)].
(2) A különböző díjtételű területeken a különböző járműfajták
után óránként fizetendő maximális várakozási díjak (a
továbbiakban: „alapdíj”) a következő szorzószámokkal
állapíthatók meg:
Szorzószámok a
Járműfajták K I. II. III.
díjtételű területen
Személygépkocsi, oldalkocsis
motorkerékpár, személygépkocsival 4 3 2 1
vontatott pót- vagy lakókocsi
Lakóautó, autóbusz, tehergépkocsi,
vontató és az ezekkel vontatható 12 9 6 3
pótkocsi (félpótkocsi, lakókocsi)
(3) A várakozási díjalap (VDA) mértéke 100 Ft+áfa. A (2)
bekezdésben meghatározott alapdíjtól forgalomtechnikai
szempontok figyelembevételével lefelé el lehet térni. Az
eltérésről és annak mértékéről – mely legfeljebb 50% lehet –
a főpolgármester dönt.
(4) Az őrzött, fizető P+R parkolókban fizetendő parkolási
díjak:
Nappali díj: 6.00 óra és 19.00 óra között bármely időtartamú
parkolás esetén egyenlő a BKV Rt. járataira az egy utazásra
mindenkor érvényes vonaljegy árával (továbbiakban: BKVA);
Éjszakai díj: 19.00 óra és 6.00 óra között az óránkénti
várakozási díj egyenlő a a BKVA 60%-val;
Öt munkanapos bérlet: hét egymást követő naptári napon belül
felhasználható, öt munkanapon 6.00 óra és 19.00 óra között
bármely időtartamú parkolásra felhasználható bérlet ára a BKVA
4,4-szerese;
Húsz munkanapos bérlet: harminc egymást követő naptári napon
belül felhasználható, húsz munkanapon 6.00 óra és 19.00 óra
között bármely időtartamú parkolásra szóló bérlet ára a BKVA 18-
szorosa;
Heti éjszakai bérlet: hét egymást követő naptári napra szóló,
19.00 óra és 6.00 óra között bármely időtartamú parkolásra
felhasználható bérlet ára a BKVA 15-szöröse;
Kombinált heti bérlet: hét egymást követő naptári napra
szóló, 0.00 óra és 24.00 óra között bármely időtartamú
parkolásra felhasználható bérlet ára a BKVA 24-szerese;
Havi éjszakai bérlet: egy naptári hónapra szóló, 19.00 óra és
6.00 óra között bármely időtartamú parkolásra felhasználható
bérlet ára a BKVA 50-szerese;
Kombinált havi bérlet: egy naptári hónapra szóló, 0.00 óra és
24.00 óra között bármely időtartamú parkolásra felhasználható
bérlet ára a BKVA 78-szorosa.
(5) Az időszakos fizető parkolóhelyeken az adott területre
érvényes óránként fizetendő alapdíj mellett alkalmankénti
parkolási díjtétel is bevezethető. Az alkalmankénti díjtételek
megállapítását e rendelet 4. számú melléklete tartalmazza.”
„28. § (1) A várakozási díj a parkoló-automatával, várakozást
ellenőrző órával (parkolóórával), illetve parkolójeggyel vagy
más módon működtetett várakozóhelyen a várakozás megkezdésekor
fizetendő.
(2) Ha a várakozási díjat a várakozás megkezdésekor nem
fizették ki, vagy a várakozási díjat a várakozás megkezdésekor
kifizették ugyan, azonban a kifizetett díj alapján jogosult
várakozási időt túllépték, jelen rendeletben meghatározott
várakozási díjkülönbözetet utólag meg kell fizetni.
(3) Mind az előzetes fizetési kötelezettség elmulasztása,
mind az időtúllépés esetén a várakozási díjkülönbözeten felül
pótdíjat is kell fizetni.
(4) A várakozási díjkülönbözet mértéke az adott területre
érvényes egyórai várakozási díj (alapdíj). A díjkülönbözeten
felül fizetendő pótdíj mértéke:
– az öt naptári napon belül befizetett pótdíj mértéke az
alapdíjnak megfelelő forint összeg tízszerese, mozgássérült
számára kijelölt várakozóhely jogtalan elfoglalása esetén
százszorosa,
– az öt naptári napon túl befizetett pótdíj mértéke az
alapdíjnak megfelelő forint összeg huszonötszöröse,
mozgássérült számára kijelölt várakozóhely jogtalan elfoglalása
esetén kettőszázötvenszerese,
– a kiszabás napján, üzemidőben történő pótdíjbefizetés
esetén a csökkentett pótdíj mértéke az alapdíjnak megfelelő
forint összeg ötszöröse, mozgássérült számára kijelölt
várakozóhely jogtalan elfoglalása esetén ötvenszerese.
A határidők számításába a kiszabás napja nem számít bele.
(5) Ha a (4) bekezdésben megállapított díjkülönbözetet és
pótdíjat az esedékességet követő harminc naptári napon belül
nem fizették meg, az polgári peres úton behajtásra kerül.
(6) A korlátozott várakozási övezetekben a várakozási díj és
pótdíj a KRESZ által nem tiltott helyet elfoglaló, várakozó
járművekre állapítható meg.”
Az Ör.2. támadott rendelkezései:
„41. § (1) A várakozási övezetekben a közúti
várakozóhelyeken, illetve a fizető várakozóhelyeken a
parkolásüzemeltető jogosult jelen rendeletben meghatározott
díjfizetési feltételekkel történő várakozást ellenőrizni.
(2) A várakozási övezetekben közúti várakozóhelyeken
díjfizetés nélkül várakozó gépjármű tulajdonosának a (3)
bekezdésben meghatározott türelmi idő letelte után várakozási
díjkülönbözetet és pótdíjat kell fizetnie. Az azonos helyen
várakozó gépjárműre, üzemidőben, díjfizetés nélküli várakozás
miatt csak egyszer lehet várakozási díjkülönbözetet és pótdíjat
kiszabni.
(3) A türelmi idő egy óránál rövidebb időre történő
díjfizetés esetén 5 perc, egy órára vagy annál hosszabb időre
történő díjfizetés esetén 15 perc.
(4) A várakozási övezetekben közúti várakozóhelyeken a
megengedett várakozási időtartamot túllépő gépjármű
tulajdonosának pótdíjat kell fizetnie. A megengedett várakozási
időtartam túllépése miatt kiszabott pótdíj az időtartam
korlátozás leteltével újra kiszabható.
(5) A díjat, a díjkülönbözetet és a pótdíjat a tulajdonos
önkormányzat felhatalmazásával rendelkező parkolásüzemeltető
szedi be.
(6) Ha a várakozási díjkülönbözetet és a pótdíjat a
jogosulatlan úthasználat időpontját követő tíz naptári napon
belül nem fizették meg, a közút kezelője vagy az általa
megállapodás alapján megbízott gazdálkodó szervezet
(parkolásüzemeltető) a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I.
törvény 15. § (5) bekezdése alapján a jogosulatlan úthasználat
időpontjától számított 60 napos jogvesztő határidőn belül
köteles postára adni a díj- és pótdíjfizetési felszólítást a
gépjármű tulajdonosának. A díj- és pótdíjfizetési felszólításon
a befizetési határidőt is fel kell tüntetni.
(7) Ha a díj- és pótdíjfizetési felszólításban megjelölt
határidőig a díjat és pótdíjat nem fizették meg, a közút
kezelője vagy az általa megállapodás alapján megbízott
gazdálkodó szervezet (parkolásüzemeltető) önállóan, saját
nevében jogosult bírói úton érvényesíteni.
(8) A fizető várakozóhelyeken a várakozási díjkülönbözetre és
a pótdíjra vonatkozó rendelkezéseket értelemszerűen kell
alkalmazni.”
„47. § A várakozási övezetek díjtételeinél a következő
területi felosztást kell alkalmazni:
a) Kiemelt (K) díjtételű,
b) I. díjtételű,
c) II. díjtételű
d) III. díjtételű
területek. A várakozási övezetek fenti díjtételekbe való
besorolását jelen rendelet 4. számú melléklete tartalmazza.”
„48. § (1) A várakozási és a várakozási megváltási díjak
kiszámításának alapja a III. díjtételű területen a
személygépkocsi, az oldalkocsis motorkerékpár, a
személygépkocsival vontatott pót- vagy lakópótkocsi után
fizetendő óránkénti várakozási díj összege (a továbbiakban:
várakozási díjalap).
(2) A várakozási díjalap mértéke 115 forint.
(3) A különböző díjtételű területeken a különböző járműfajták
után óránként fizetendő várakozási díjak (a továbbiakban:
alapdíj) a következő szorzószámokkal kell megállapítani:
Szorzószámok a
Járműfajták K I. II. III.
díjtételű területen
Személygépkocsi, oldalkocsis
motorkerékpár, személygépkocsival 4 3 2 1
vontatott pót- vagy lakókocsi
Lakóautó, autóbusz, tehergépkocsi,
vontató és az ezekkel vontatható 12 9 6 3
pótkocsi (félpótkocsi, lakókocsi)
”
„53. § (1) A várakozási díjkülönbözet mértéke az adott
területre érvényes egyórai várakozási díj.
(2) A díjfizetés nélküli várakozás miatt kiszabott pótdíj
mértéke:
a) öt naptári napon belüli befizetés esetén az adott
területre érvényes egyórai várakozási díj tízszerese,
b) öt naptári napon túli befizetés esetén az adott területre
érvényes egyórai várakozási díj húszszorosa.
(3) A megengedett várakozási időtartam túllépése miatt
kiszabott pótdíj mértéke az adott területre érvényes egyórai
várakozási díj tízszerese.
(4) A fenti határidők számításába a kiszabás napja nem számít
bele.”
Az Ör.3. vizsgált rendelkezései:
„9. § (1) A várakozási övezetek díjtételeinél a következő
területi felosztást kell alkalmazni:
a) K1 díjtételű,
b) K2 díjtételű,
c) 1. díjtételű,
d) 2. díjtételű,
e) 3. díjtételű,
f) 4. díjtételű,
területek. A várakozási övezetek fenti díjtételekbe való
besorolását jelen rendelet 4. számú melléklete tartalmazza.
(2) A várakozási övezetekben a várakozási díjak
kiszámításának alapja a 2. díjtételű területen a
személygépkocsi, a motoros tricikli, a háromkerekű segédmotoros
kerékpár, a négykerekű segédmotoros kerékpár, az oldalkocsis
motorkerékpár, a négykerekű motorkerékpár, a személygépkocsival
vontatott pót- vagy lakópótkocsi és a 3500 kilogramm
megengedett legnagyobb össztömeget meg nem haladó tehergépkocsi
után fizetendő óránkénti várakozási díj, amelynek mértéke a BKV
Zrt. egy utazásra érvényes vonaljegy árának megfelelő összeg (a
továbbiakban: BKVA).
(3) A különböző díjtételű területeken, a különböző
járműfajták után óránként fizetendő várakozási díjakat a
következő szorzószámokkal kell megállapítani:
Szorzószámok a
Járműfajták K1 K2 1. 2. 3. 4.
díjtételű területeken
személygépkocsi, a motoros
tricikli, a háromkerekű segédmotoros
kerékpár, a négykerekű segédmotoros 2 1,5 1,25 1 0,75 0,5
kerékpár, az oldalkocsis
motorkerékpár, a négykerekű
motorkerékpár, a személygépkocsival
vontatott pót- vagy lakópótkocsi,
3500 kilogramm megengedett
legnagyobb össztömeget meg nem
haladó tehergépkocsi
”
„48. § (1) A várakozási díjkülönbözet mértéke az adott
területre érvényes egyórai várakozási díj.
(2) A díjfizetés nélküli várakozás és a megengedett
várakozási időtartam túllépése miatt fizetendő pótdíj mértéke:
a) öt naptári napon belüli befizetés esetén az adott
területre érvényes egyórai várakozási díj tízszerese,
b) öt naptári napon túli, de kilencven naptári napon belüli
befizetés esetén az adott területre érvényes egyórai várakozási
díj harmicszorosa,
c) kilencven naptári napon túli befizetés esetén az adott
területre érvényes egyórai várakozási díj ötvenszerese.
(…)”
III.
Az indítványok az alábbiak szerint megalapozottak.
Az utólagos normakontrollra irányuló indítványok támadják a
Kkt. 15. § (3) bekezdését, és az Ötv. 63/A. § h) pontját, mivel
azok — az álláspontjuk szerint — korlátlan felhatalmazást adnak
a fővárosi közgyűlésnek rendeletalkotási jogköre gyakorlására,
és magasabb szintű jogszabályba ütközés címén vitatják az Ör.3.
egyes rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság elsőként a Kkt. 15. §
(3) bekezdésével, valamint az Ötv. 63/A. § h) pontjával
összefüggő alkotmányos aggályokat vizsgálta meg.
1.1. Az Alkotmány 58. §-a értelmében „[m]indenkit, aki
törvényesen tartózkodik Magyarország területén — törvényben
meghatározott esetek kivételével — megillet a szabad mozgás és
a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a
lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.”
A nemzetközi bírói fórumok gyakorlatában a helyváltoztatáshoz
való jog többet jelent a mozgás fizikai értelemben vett
szabadságánál: magában foglalja az országba belépés és
visszatérés szabadságát, az ország elhagyását, és a letelepedés
szabadságát, valamint e jogokkal összefüggésbe hozható
diszkriminációmentes elbánást. Az Alkotmánybíróság a fentiek
elfogadása mellett a mozgásszabadságra a személyi szabadság
egyik megnyilvánulásaként tekint, amely a letelepedés és egyéb
migrációs jogok mellett magában foglalja a közterületen való
helyváltoztatás szabadságát is [60/1993.(XI. 29.) AB határozat,
1993. 507, 510.; 1256/B/1996. AB határozat, ABH 1996, 789,
794.; 3/1998. (II. 11.) AB határozat, ABH 1998, 61, 65.;
36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 272.; 1538/B/1996. AB
határozat, 1198, 1204.; 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH
199, 213.; 13/2003. (IV. 9.) AB határozat, ABH 2003, 197, 204.;
932/B/2002. AB határozat, ABH 2003, 1550, 1551.; 450/B/2000. AB
határozat, ABH 2007, 2228, 2241.; 107/B/2003. AB határozat, ABH
2007, 2364, 2366-2367.; 282/B/2007. AB határozat, 2007, 2163,
2169.; 1068/B/2005. AB határozat, ABH 2008, 3174, 3175-3176.].
Az Alkotmánybíróság a szabad mozgáshoz való joggal több
alkalommal foglalkozott. A biztonsági öv kötelező használatát
előíró rendeleti szabályozás alkotmányosságának vizsgálata
kapcsán a helyváltoztatás szabadságával összefüggésben
megállapította, hogy az „magában foglalja a járművön vagy
járművel és anélkül való helyváltoztatás, a közlekedés
szabadságát” [60/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 507,
510.]. Hasonló megállapítást tett a testület a vezetői engedély
visszavonására vonatkozó szabályozás vizsgálata kapcsán
született 3/1998. (II. 11.) AB határozatában is, amikor
rámutatott arra, hogy a közlekedéssel összefüggő lényeges
garanciákat, közvetlen és jelentős korlátozásokat az Alkotmány
8. § (2) bekezdése alapján csak törvény állapíthatja meg. Az
Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a helyváltoztatás, azon belül
a közlekedés szabadsága törvényi szintű szabályok előírásával,
más alapjog, illetve alkotmányos cél érdekében korlátozható.
Hivatkozott határozatában ilyen indokként jelölte meg a közúti
közlekedés valamennyi résztvevője életének, biztonságának
védelmét (ABH 1998, 61, 65.). A töretlen gyakorlat szerint
tehát a törvényi szabályozást az indokolja, hogy a közlekedés
rendjének, biztonságának biztosítására vonatkozó állami feladat
az alapjoggal szoros összefüggést mutat. A szabályok
megtartását a jogalkotó szintén törvényi szinten megfogalmazott
jogkövetkezmények kilátásba helyezésével biztosítja. „A
közlekedés szabadságát közvetlenül és elsődlegesen korlátozó
normák tehát törvényi szintűek, az alacsonyabb szintű
jogforrások e törvények alapján, azok előírásait részletezve
tartalmaznak további rendelkezéseket” (ABH 1998, 61, 66.). A
helyváltoztatás és azon belül a közlekedés szabadságának
szabályozása tehát akkor alkotmányos, amennyiben gyakorlásának
garanciáit, korlátozásának feltételeit, és terjedelmét törvény
rendezi, a megfelelő felhatalmazás alapján megalkotott
részletszabályok kiegészítő jellege mellett.
1.2. Az Ötv. 8. § (1) bekezdése — figyelemmel a 8. § (4)
bekezdésében foglaltakra is — a helyi önkormányzatok számára
kötelezően nyújtandó közszolgáltatásként írja elő a helyi
közutak fenntartását, valamint a 63/A. § h) pontja értelmében a
fővárosi közgyűlés — egyéb közszolgáltatási feladatok mellett —
köteles ellátni az illetékességi területén húzódó (országos és
helyi) közutak fenntartásának, üzemeltetésének a feladatát, a
tömegközlekedéssel kapcsolatos forgalomtechnikai feladatokat,
és szabályozza a parkolással, parkolás-gazdálkodással
összefüggő kérdéseket. Az Ötv.-ben megjelölt feladatok jelentős
része az önkormányzati vagyonnal történő gazdálkodás révén,
azon belül az önkormányzati tulajdon, illetve ingatlanvagyon
fenntartásával, fejlesztésével, működtetésével biztosítható
(pl. piacok létesítése, fenntartása, hasznosítása, köztemetők
létesítése, fenntartása, működtetése, országos és helyi közutak
fenntartása, üzemeltetése).
Az önkormányzati tulajdon a köztulajdon egyik formája, olyan
helyi „közjószág”, amelynek a magánjavakhoz viszonyítva fogalmi
eleme a kollektív jelleg, ezért annak használatából — különös
indok nélkül — nem lehet kizárni senkit. Tekintettel arra, hogy
a helyi „közjószág” nem áll korlátlanul rendelkezésre, ezért ez
a tény a fogyasztás és a hozzáférés biztosításának
szabályozását, a használat, fogyasztás befolyásolását teszi
szükségessé. Az önkormányzati tulajdon közösségi hozzáférését
biztosítja az Ötv. 78. §-a akkor, amikor a helyi közutakat az
önkormányzati törzsvagyon forgalomképtelen vagyontárgyai közé
sorolja.
A Kkt. 33. § (1) bekezdés c) pontja értelmében az
önkormányzat a közút kezelője, aki a Kkt. 3. § (1) bekezdése
szerint mindenki számára köteles biztosítani a tulajdonában
lévő közút közlekedési célú használatát, és a Kkt. 8. (1)
bekezdésében, valamint a 29. §-ában foglaltak szerint — többek
között — köteles a közutak megépítésére, korszerűsítésére,
forgalomba helyezésére, üzemeltetésére és forgalmi rendjének
kialakítására.
1.3. Az Alkotmánybíróság 31/1996. (VII. 3.) AB határozata
értelmében a közterületi parkolás a közterület közlekedési célú
használata [ABH 1996, 285, 289-290.]. Ez tényszerűen azt
jelenti, hogy a gépkocsi használója a gépkocsit időlegesen
leállítja a közterület erre a célra kijelölt részén. A
közterület tulajdonosa, egyben a közút kezelője fenntartja a
közutakat, és — a helyi „közjószágnak” minősülő közút közösségi
hozzáférésének biztosítása érdekében — kijelöli a parkolás
lehetséges helyszíneit és a használat időtartamát, figyelemmel
arra, hogy a közlekedés egyéb módjának akadályozása nélkül
mindenki számára elérhetőek legyenek közúton a közintézmények,
és egyéb közfunkcióval bíró szolgáltatók. Az előírások, amelyek
szükségképpen felmerülnek a forgalom rendjének — ideértve a
parkolás rendjét is — kialakítása során, ahhoz szükségesek,
hogy ne csak kevesek, hanem mindenki számára biztosítható
legyen az alapjog gyakorlása (1256/B/196. AB határozat, ABH
1996, 789, 799.; 1068/B/2005. AB határozat, ABH 2008, 3174,
3177.). A közlekedő a közutat rendeltetésszerűen, közlekedési
céllal, éppen másokra tekintettel veheti csak birtokba.
A közút — bizonyos esetektől eltekintve — díjtalanul is
használható. Amennyiben a „nyugvó közlekedés” (1068/B/2005. AB
határozat, ABH 2008, 3174, 3176.) díjfizetéshez kötött, úgy a
díj lényegében nem más, mint egyike a lehetséges „késztető
eszközöknek” (1256/H/1996 AB határozat ABH 1996, 789, 799.),
amelyek a használat időtartamának mérséklésére szolgálnak, a
véges javak megfontolt, gazdaságos használatára vonatkozó
szabályok betartását hivatottak biztosítani. A jogszerűtlen
használat (a díj meg nem fizetése, előre meghatározott
időtartam túllépése) bírság fizetését eredményezi, amelynek (a
teljesítéshez igazodó) mértéke kifejezetten azt a célt
szolgálja, hogy a közlekedőt felelős magatartásra szorítsa.
Megjegyzendő, hogy a járművel közlekedő számára a közlekedés
nem csupán lehetőség, de urbanizált körülmények között
elkerülhetetlen a közlekedésben való részvétel. Ugyanúgy, ahogy
városias környezetben a háztartási hulladék elszállításában
való közreműködés, a hulladékszállítás igénybe vétele sem
kerülhető el.
Az önkormányzat Ötv.-ben és Kkt.-ben meghatározott feladatát
közhatalmi jogkörében eljárva, a közrend és a közlekedés
biztonsága, mint alkotmányos érték védelme, azaz közérdek
mentén teljesíti. A közlekedés biztonsága, mint alkotmányos
érték tartalmát az Alkotmánybíróság a közlekedés
szervezettségében, folyamatosságában, a polgárok életének,
testi épségének, javainak megóvásában, valamint a közlekedés
színterének, a környezetnek a védelmében határozta meg
(1256/H/1996. ABH 1996, 789, 796.). Az Alkotmánybíróság
vonatkozó határozataiból az következik, hogy „[a] parkolás,
illetve annak szabályozása révén a jogalkotási felhatalmazással
élő önkormányzati testület, és a gépjármű használója között
közjogi jogviszony jön létre” [1256/H/1996. AB határozat, ABH
1996. 789, 799.]. Az Alkotmánybíróság e határozatában
rámutatott, hogy a közhatalmi jogkörben eljáró közútkezelő
önkormányzat — a fenti alkotmányos értékek mentén —
szabályszegés esetén közlekedésrendészeti intézkedés
(kerékbilincs) alkalmazását írhatja elő. Közlekedésrendészeti,
avagy más közigazgatási hatósági jogkör gyakorlására azonban
csak az arra jogszabályban feljogosított szerv jogosult,
gazdasági társaság nem.
Több európai állam, és európai metropolis is közhatalmi
oldalról, a véges javakkal való gazdálkodás igénye által
vezérelve alakította ki szabályozását. Az Egyesül Királyságon
belül, Angliában és Walesben 1991-től kezdődően végbement a
korábban a büntetőjog keretei között kezelt közlekedéssel, ezen
belül a parkolással kapcsolatos jogsértések „polgáriasítása” (a
korábbi „parking offence” „parking contravention”-re
változott). A közúti közlekedésről szóló, 1991-ben elfogadott
törvény (Road Traffic Act 1991) — részletesen kidolgozott
törvényi keretek között — a helyi önkormányzati szintre
helyezte a részletszabályok kidolgozását. Mindez azonban nem
változtatott azon a helyzeten, hogy a helyi közhatalom
alkalmazottai útján (parking attendant) ellenőrzi a jogkövető
magatartást, a jogszerűtlen magatartás bírságoló határozatot
(Penalty Charge Notice) von maga után, amelynek jogszerűsége
speciális bírósági eljárás és intézményi rendkeretei között
vitatható. Megjegyzendő az is, hogy úgy a már említett közúti
közlekedésről szóló törvény, mint a londoni helyi
önkormányzatokról szóló 2000-ben elfogadott törvény is
részletekbe menően és a brit főváros közlekedési helyzetére
szabottan szabályozza a londoni parkolási viszonyokat („Road
Traffic Act 1991”, Part III Traffic in London, illetve a
„London Local Authorities Act 2000”, Part II Parking).
Hasonló „dekriminalizációs” folyamat figyelhető meg
Franciaországban és Belgiumban is. A francia helyi
önkormányzatokról szóló általános kódex (Code général des
collectivités territoriales), valamint a közúti közlekedésről
szóló kódex (Code de la route) rendelkezései szerint a parkolás
közlekedésrendészeti kérdés, amellyel kapcsolatban állami
(rendőrhatósági és jogkörében eljárva helyhatósági) feladatok
merülnek fel. Ebben a rendszerben a prefektusnak (Párizsban a
rendőrprefektus, dekoncentrált állami szerv) van alapvető
szerepe a parkolási területek kijelölésében és a díj
meghatározásában. A rendőrség és a csendőrség kikényszerítő
szerepe mellett, a helyi önkormányzatok is csupán a központi
döntések végrehajtásában vesznek részt. A helyi
önkormányzatokról szóló általános kódex egy 2005-s
módosításának tervezete kísérletet tett a központosított és
büntetőjogias jellegű megoldások decentralizálására, de ezt a
módosítást végül nem fogadták el. A tervezethez fűzött
bizottsági indokolás szerint (Assemblée nationale 4 mai 2005, n
2233, http://www.assemblée-nationale.fr) a módosítás lényege
éppen abban állt volna, hogy a helyhatóságokat választás elé
állítja. A helyi önkormányzatok a törvénymódosítás révén
választhattak volna: fenntartják az addig érvényesülő
rendszert, emellett dönthettek volna úgy is, hogy a díj
mértékének meghatározása, a jogszerűtlen parkolás
jogkövetkezményei, a kikényszerítés és a követendő eljárás
kellően részletes törvényi szabályait a helyi önkormányzat
hajtja végre, közigazgatási, hatósági keretek között. A
törvényi szabályok egyértelművé tették volna azt is, hogy a
beszedett, illetve behajtott díjak és közigazgatási bírságok
(redevances et pénalités de stationnement) közpénznek,
meghatározott közcélokra az önkormányzatokhoz visszaosztott
közpénznek minősültek volna.
Ez a tervezett francia „dekriminalizációs” folyamat
ugyanakkor lezajlott Belgiumban, a 2003-ban elfogadott, 2004.
márciusában hatályba lépett, törvényi szintű szabályozással.
1.4. Az indítványokban vizsgálni kért Kkt. a várakozással
kapcsolatosan a díj és pótdíj megállapítására vonatkozó
felhatalmazást rögzíti csupán 15. § (3) bekezdésében, valamint
meghatározza a fizetési kötelezettség elmulasztásának esetére a
szolgáltató cég által követendő eljárást. Ezen túl a 21. § (1)
bekezdés d) pontja az üzemben tartó felelősségét állapítja meg
a járművel történő megállásra és várakozásra vonatkozó külön
jogszabályok megsértése esetére.
A Kkt. rendelkezéseiből az következik, hogy a várakozás, a
helyváltoztatáshoz, azon belül a közlekedéshez való jog
részeként, közúton, illetve kijelölt közterületen csak
díjfizetés ellenében gyakorolható. A Kkt. ugyanakkor nem
rendezi egyértelműen a közútkezelő személyét, mivel 33. § (1)
bekezdés c) pontja a helyi közutak esetében általánosságban
jelöli meg az „önkormányzatot”, kilétére csupán a helyi
önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak,
valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és
hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény 92. § (10)
bekezdéséből lehet következtetni. Nem ad útmutatást arra, hogy
milyen módon és körben jelölheti ki a közút kezelője a
várakozásra díj ellenében igénybe vehető közterületeket,
határozhat meg tilalmakat, dönthet az igénybe vétel
időtartamáról, de a 15. § (3) bekezdésében a lehetséges
„késztető eszközök”, illetve szankciók közül egyetlenként
megjelölt díj (és pótdíj) jogi jellege és mértéke tekintetében
sem tartalmaz rendelkezést. A Kkt. 15. § (5) bekezdésének
szövegezése — a közlekedéssel összefüggő egyes törvények
módosításáról szóló 2006. évi CX. törvénnyel történő módosítás
után — arra utal, hogy az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatával
szemben a jogalkotó kötelmi igényként tekint a díj és pótdíj
intézményére, a közút kezelője ezért a Kkt. alapján nem
közhatalomként jogosult érvényt szerezni a jogosulatlan
várakozással kapcsolatosan keletkezett igényeinek. A Kkt. 15. §-
a értelmében tehát a helyi közhatalom polgári jogi eszközökkel
tudja a járművel közlekedőket a véges közjavaknak minősülő
közutak megfontolt, gazdaságos használatára szorítani.
E szabályokat törvény helyett az indítványokban támadott
Ör.3. tartalmazza.
2.1. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata a közlekedést és
ezen belül a közúti várakozást a közjog keretei között
értelmezte, ugyanakkor az Ötv. szerint a közút tulajdonosa az
önkormányzat. Az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés b) pontja
szerint „[a] helyi képviselőtestület (…) gyakorolja az
önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető
jogokat (…).” Az önkormányzati tulajdon az Alkotmány 12. § (2)
bekezdésén, a 13. § (1) bekezdésén és a 44/A. § (1) bekezdés b)
pontján alapuló alkotmánybírósági gyakorlat értelmében a többi
tulajdoni formához hasonló védelmet élvez, amely a tulajdonosi
lét teljességének védelmét jelenti és a már meglévő
önkormányzati tulajdon működtetésére vonatkozik. Az Ötv. az
önkormányzat gazdasági alapjai között szabályozza az
önkormányzat saját tulajdonát, költségvetési bevételeit, és
önálló gazdálkodásának eredményét. A 78. § értelmében az
önkormányzat vagyona a tulajdonából és a helyi önkormányzatot
megillető vagyoni értékű jogokból áll. Az önkormányzati vagyon
elkülönítetten nyilvántartott része a törzsvagyon, amely
közvetlenül kötelező önkormányzati feladat- és hatáskör
ellátását, vagy a közhatalom gyakorlását szolgálja, és amely
forgalomképtelen, illetve korlátozottan forgalomképes
vagyontárgyakat takar. A helyi közutak az Ötv. rendelkezése
értelmében a törzsvagyon forgalomképtelen vagyontárgyai közé
tartoznak.
Az Alkotmánybíróság 10/2002. (III. 20.) AB határozatában
értelmezte az Ötv. 79. § (1) bekezdését. Megerősítette, hogy az
önkormányzati törzsvagyon a kötelező önkormányzati feladatokhoz
és hatáskör ellátásához, a közhatalom gyakorlásához szükséges
anyagi feltételek biztosítását hivatott szolgálni és
garantálni, az önkormányzati tulajdon ezért eleve a célhoz
rendeltség „eredeti korlátjával” jött létre (ABH 2002, 474,
478.). Az önkormányzat tehát az Ötv.-ben előírt közfeladatait,
a közszolgáltatásokat a tulajdonába tartozó vagyontárgyainak
hasznosítása, a vagyonával, ezen belül a tulajdonával történő
gazdálkodás révén teljesíti. Az önkormányzat önállóan,
alkotmányban biztosított alapjogvédelmi garanciák mellett
gazdálkodik tulajdonával, ezért az önkormányzat Alkotmányban
biztosított alapjogát sérti az, ha az önkormányzati tulajdonú
közút használatával kapcsolatban nem a képviselőtestület
állapít meg díjat [28/2003. (VI. 2.) AB határozat, ABH 2003,
801, 808.]. E döntésében az Alkotmánybíróság az önkormányzat
tulajdonosi védelmét kiterjesztette a helyi közút nem
közlekedési célú használatára is.
2.2. A közút közlekedési — ezen belül parkolási — célú
használatával összefüggésben keletkező jogviszony jellegét a
bírói jogértelmezés alakította ki. A Legfelsőbb Bíróság a KPJE-
ben a parkolást-üzemeltető és a jármű üzemben tartója közötti
jogviszonyt magánjoginak minősítette. Megállapította, hogy a
közterület fenntartása, a várakozó helyek kijelölése, a
fizetendő díjak meghatározása az Ötv. 8. § (1) bekezdése
szerinti, a helyi köztulajdon működtetésével biztosított
közszolgáltatás (KPJE IV. pont). A közlekedés és ezen belül a
parkolás tehát olyan igény, amely a helyi közhatalomra ellátási
és/vagy ellátás-szervezési kötelezettséget keletkeztet. E
törvényi kötelezettségnek az önkormányzat — a Kkt. 9/B. § (2)
bekezdése alapján — maga, vagy maga által erre a feladatra
létrehozott gazdasági társaság révén, közszolgáltatási
szerződés, vagy koncesszióba adás útján is eleget tehet. A
parkolás tehát — a KPJE értelmében — e közszolgáltatás igénybe
vétele. A közszolgáltatás tartalma a közutak kiépítése,
karbantartása, forgalmi rendjének biztonságos kialakítása, a
közszolgáltatást pedig mindenki, megkülönböztetés nélkül
jogosult igénybe venni.
Amennyiben a közúti közlekedés — és azon belül a közterületi
várakozás — a fentiek szerinti közszolgáltatásnak minősül, és a
közfeladat címzettje azt nem saját maga, hanem más gazdálkodó
szervezet útján biztosítja, úgy háromszereplős viszony alakul
ki: az önkormányzat, mint a közfeladat kötelezettje a
közszolgáltatás „megrendelőjévé” válik, a közszolgáltatást
igénybe vevő közlekedő pedig a szolgáltatást ténylegesen nyújtó
társasággal kerül közvetlen szerződéses viszonyba. Az első
szerződéses viszonyban az önkormányzat az ellátásszervezés
kapcsán, közpénzen fenntartott közvagyonnal gazdálkodik,
ugyanakkor az önkormányzattal szerződő társaság szolgáltatási
kötelezettséget vállal. A második szerződéses viszonyban
különös figyelmet igényel a közszolgáltatást kötelezően igénybe
vevő kiszolgáltatott fogyasztói helyzete.
2.3. A Kkt. 15. § (3) bekezdése, valamint az Ötv. 63/A. § h)
pontja a közút kezelőjét a díj és pótdíj szedésére vonatkozó
rendeleti szabályok megalkotására jogosítja, amely a 2.2.
pontban részletezett, a szolgáltató és a fogyasztó között
létrejövő szerződés alapvető, de csupán egyik tartalmi eleme. A
vizsgált felhatalmazó rendelkezések delegálják a jogalkotás
lehetőségét — és kötelezettségét — a közút kezelőként is eljáró
képviselő-testületre. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI.
törvény 15. § (1) bekezdése szerint „[a] végrehajtási
jogszabály alkotására adott felhatalmazásban meg kell határozni
a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit (…)”. Az
Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában a jogállamiság elve
alapján értelmezte a közhatalom gyakorlásának korlátait,
kereteit, és a közhatalom gyakorlásának tekintette a
jogalkotást is. Elvi jelentőségű megállapítása szerint „[a]
jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal
rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek
között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által
a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon
szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket”
[56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 454, 456.].
Ugyancsak a jogállamiság alkotmányos elve követeli meg azt,
hogy „ha törvény valamely alkotmányos, illetőleg törvényben
szabályozott jog korlátozására ad jogalkotási felhatalmazást
valamely közigazgatási szervnek, a törvénynek meg kell
határoznia a jogalkotási hatáskör terjedelmét, annak korlátait
is” [6/1999. (IV. 21.) AB határozat, ABH 1999, 90, 94., (a
továbbiakban: Abh.1.); 19/2004. (V. 26.) AB határozat, ABH
2004, 321, 353-354.; 21/2006. (V. 31.) AB határozat, ABH 2006,
333, 337.].
A felhatalmazó rendelkezések amellett, hogy az Alkotmány 58.
§ (1) bekezdésében foglalt alapjog gyakorlását érintik, a KPJE-
beli szerződéses értelmezésre tekintettel alkotmányosan védett
jogot, az Alkotmány 9. § (1) bekezdésére visszavezethető
szerződési szabadság jogát is korlátozzák. A Ptk. 226. § (1)
bekezdése értelmébe ugyanis „[j]ogszabály meghatározhatja a
szerződés egyes tartalmi elemeit, és kimondhatja, hogy ezek a
szerződésnek akkor is részei, ha a felek eltérően
rendelkeznek”. Az Ör.3. a közszolgáltatás biztosításával
kapcsolatos szerződés feltételeit szabályozza — azaz a felek
szerződési szabadságát korlátozza — akkor, amikor meghatározza,
hogy a főváros mely közterületét, milyen időtartamban és milyen
mértékű várakozási díj ellenében, avagy milyen kedvezményezett
helyzetben veheti birtokba a közlekedő személy. A Ptk. 685. §
a) pontja viszont „a törvény felhatalmazása alapján, annak
keretei között” tekinti jogszabálynak az önkormányzati
rendeletet.
Az Alkotmánybíróság Abh.1.-ben egységesített, és azután
következetesen alkalmazott gyakorlata értelmében az
önkormányzati közszolgáltatások biztosításával és igénybe
vételével összefüggésben keletkezett jogviszonyok
szabályozására adott törvényi felhatalmazásnak a szabályozandó
jogviszonyok specialitására is figyelemmel kell lennie. Az
Abh.1.-ben az Alkotmánybíróság az egyes helyi közszolgáltatások
kötelező igénybe vételéről szóló 1995. évi XLII. törvény
díjmegállapítására vonatkozó felhatalmazó rendelkezésének
alkotmányossági vizsgálata kapcsán a jelen ügyben is követendő
megállapításokat tett. Hangsúlyozta, hogy a szolgáltatás
nyújtására és/vagy annak megszervezésére kötelezett
önkormányzat lényegében árhatósági jogkört gyakorol, amikor a
közszolgáltatás igénybe vételével létrejövő polgári jogi
szerződés ellenszolgáltatásra (díjra) vonatkozó szabályait
rendeletben jogosult megállapítani. Ilyenkor a törvényi
felhatalmazó rendelkezés funkciója, hogy a kiszolgáltatott
helyzetben lévő fogyasztókat védje a díj mértékében
gazdaságilag érdekelt önkormányzattal, és a monopolhelyzetben
lévő szolgáltató céggel szemben. A semleges törvényi
szabályozás ezért a kiszolgáltatott fogyasztók érdekvédelmének
egyik garanciája (ABH 1999, 90, 96.). Az Abh.1. megállapította
azt is, hogy az önkormányzati jogalkotó — a Ptk. 226. § (1)
bekezdése és 685. § a) pontja alapján — szerződés tartalmának
meghatározására csak törvényi keretek között jogosult,
általános felhatalmazással nem rendelkezhet (ABH 1999, 90, 94-
96.).
Az Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben és korábbi, illetve
későbbi, — vízdíjjal, szennyvízdíjjal, hulladékszállítás
díjával, stb. kapcsolatos helyi szabályokra vonatkozó —
határozataiban is hangsúlyozta, hogy a polgári jogi jogviszony
keretei közötti közszolgáltatás esetében a jogállamiság
alkotmányos elve alapján az önkormányzati szabályozáson számon
kérhető kötelezettség a szolgáltatás-ellenszolgáltatás
egyenértékűsége. A díj mértéke nem szakadhat el a nyújtott
közszolgáltatástól, azaz nem lehet önkényes [pl.: 26/1997. AB
határozat, ABH 1997, 482, 485-486.; 1122/B/1996. AB határozat,
ABH 1997, 856, 860.; Abh. ABH 1999, 90, 96.; 9/2000. (III. 31.)
AB határozat, ABH 2000, 400, 403.; 39/2000. (X. 31.) AB
határozat, ABH 2000, 463, 466-467.; 26/2006. (VI. 15.) AB
határozat, ABH 2006, 927, 930.]. Az Alkotmánybíróság korábbi
határozataiban kifejtetteket a jelen esetben is irányadónak
tekinti.
A Kkt. 15. § (3) bekezdése és az Ötv. 63/A. § h) pontja a
fentiekben részletezett indokok alapján az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésébe ütközik. Részben azért, mert a törvényi
rendelkezések nem határozzák meg a díjmegállapítás kereteit,
szempontjait, és korlátait, ami a fővárosi közgyűlés (és az
önkormányzati képviselő-testületek) jogalkotási jogkörét
önkényessé teszi. Részben pedig azért, mert a felhatalmazó
rendelkezések nincsenek tekintettel sem az önkormányzatok
díjmegállapításban fennálló és a szolgáltató kilététől
független, tagadhatatlan gazdasági érdekeltségére, sem pedig az
önkormányzatok árhatósági funkciójára, amely a közszolgáltatást
igénybe vevők, a fogyasztók érdekeinek védelmét szolgálná.
Mindezen indokok alapján megállapítható, hogy a jogalkotási
hatáskör kereteit illetően nem érvényesülnek az Alkotmány 2. §
(1) bekezdéséből fakadó követelmények, azaz a jogalkotó
közhatalom, a (fővárosi közgyűlés) tevékenységét — a törvényi
felhatalmazások tartalma miatt — nem tudja alkotmányosan
gyakorolni. Az ilyen, korlátok nélküli és a közszolgáltatások
biztosításának speciális körülményeit figyelmen kívül hagyó
felhatalmazás ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével.
3. Bár az indítványok a Kkt. 15. § (3) bekezdésében és az
Ötv. 63/A. § h) pontjában adott törvényi felhatalmazás
alkotmányellenességét állították, az Alkotmánybíróság az
utólagos normakontroll eljárás keretében folytatott vizsgálata
kapcsán megállapította, hogy a felhatalmazó törvények nem
csupán a díjjal és pótdíjjal kapcsolatosan aggályosak. A jelen
határozat III. 1. és 2. pontjában kifejtett indokok arra
utalnak, hogy a jogalkotó nemcsak a díjszabásra vonatkozó
felhatalmazás tekintetében, hanem a közúton járművel történő
várakozással keletkező jogviszony egészének törvényi
szabályozásával maradt adós.
Az Alkotmánybíróság az Abtv. 49. §-a alapján hivatalból vagy
bárki indítványára mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a
jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó
jogalkotási feladatát elmulasztotta, és ezzel
alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság eddigi
gyakorlatában különböző esetkörökben állapított meg
alkotmányellenességet az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerinti
hatáskörében eljárva. Mindegyikben azonos volt azonban az a
körülmény, hogy a jogalkotói mulasztásnak és az előidézett
alkotmányellenes helyzetnek együttesen kell fennállnia. A két
konjunktív feltétel fennáll, „(…), ha az alkotmányellenes
helyzet — a jogi szabályozás iránti igény — annak nyomán állott
elő, hogy az állam jogszabályi úton avatkozott bizonyos
életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját
megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől
[22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.], avagy
akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi
garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH
1992, 227, 231.], vagy amennyiben az adott tárgykörre
vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB
határozat, ABH 1992, 204-206.], illetve ha az adott
szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető
tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.)
AB határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat,
ABH 1998, 132, 138.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint
mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés állapítható meg, ha
az adott kérdés tekintetében van ugyan szabályozás, de az
Alkotmány által megkívánt jogszabályi rendelkezés hiányzik
[22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113.], és
akkor is, ha a jogalkotó nem megfelelő tartalommal
szabályozott” [15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132,
138-139.].
Ahogy arra a jelen határozat már utalt, az Alkotmánybíróság
eddigi gyakorlata a közutak közlekedési célú használatával
kapcsolatosan keletkező jogviszonyokat az Alkotmány 58. § (1)
bekezdésében megfogalmazott helyváltoztatás, illetve közlekedés
szabadságára visszavezetve közigazgatási jogviszonyként
értelmezte, amely akár közlekedésrendészeti intézkedések útján
is korlátozható. Ezzel szemben a bírói gyakorlat, az
Alkotmányban megfogalmazott önkormányzati alapjogokra
visszavezethetően a parkolást magánjogi keretek között
értelmezte. Ebben az esetben a jogszabályok az Alkotmány 9. §
(1) bekezdésében szabályozott piacgazdaság lényegi elemét adó,
és alkotmányosan védett jogot, a szerződési szabadságot is
korlátozzák [13/1990. (VI. 18.) AB határozat, ABH 1990, 54, 55-
56.].
Abban az esetben, amennyiben a jogalkotó közigazgatási,
közlekedés-igazgatási kérdésként kívánja kezelni a járművel
történő közterületi várakozást, a jogalkotónak meg kell
teremtenie a jelenleg hiányzó intézményi és eljárási rendet,
amely lehetőséget ad arra, hogy a közutakon járművel
közlekedőket gazdaságos és felelős, a biztonságot és mindenki
jogait szem előtt tartó magatartásra lehessen szorítani.
Ugyanakkor a szabályszegésért fennálló felelősséget, avagy a
jogszerűtlen hatósági fellépést megfelelő garanciákkal
biztosított eljárásban lehessen tisztázni. A Kkt. jelenlegi
szabályozása elmulasztotta a „nyugvó közlekedés” ezen kereteit
megteremteni.
A jogalkotó azonban nem adta meg azokat a törvényi kereteket
sem, amelyek között az önkormányzat (fővárosi közgyűlés)
jogosult és köteles a közszolgáltatás biztosítása, avagy
megszervezése kapcsán szükségképpen megkötendő szerződéses
viszonyokat rendezni. A szerződési szabadság közhatalommal
történő korlátozásának garanciájaként és figyelemmel a Ptk.
198. § (2) bekezdésére, a 226. § (1) bekezdésére, valamint a
685. § a) pontjában foglaltakra is a törvényalkotónak kell
meghatározni úgy a közfeladat kötelezettje és a szolgáltatást
végző gazdálkodó szervezet, mint a szolgáltató és a fogyasztó
közötti szerződéses viszony legfontosabb elemeit. A
törvényalkotónak kell meghatároznia a szerződéskötés alanyait
(mely gazdálkodó szervezetek válhatnak szolgáltatóvá, illetve
ki a szolgáltatás alanya, azaz a díj- és pótdíjfizetés
kötelezettje), a szerződés kötelező tartalmi elemeit (a
szolgáltatót terhelő törvényi kötelezettségeket, a szolgáltatás
és ellenszolgáltatás egyensúlyának elvére figyelemmel a díj- és
pótdíjmegállapítás szempontjait), esetleges időbeli korlátait,
a szerződésszegés — esetlegesen a Ptk.-hoz képest speciális —
jogkövetkezményeit. Az önkormányzati jogalkotó csak ilyen
törvényi környezetben tehet eleget alkotmányosan delegált
jogalkotási hatáskörének.
4. Az Alkotmánybíróság több összefüggésben szembesült olyan
helyzettel, ahol az alkotmányellenesség miatt megsemmisített
felhatalmazó rendelkezésen alapuló jogszabály
alkotmányosságáról kellett állást foglalnia. A jelen esetben az
Alkotmánybíróság a Kkt. 15. § (3) bekezdését, valamint az Ötv.
63/A. § h) pontját azok alkotmányellenessége miatt
megsemmisítette. A továbbiakban tehát abban a kérdésben kellett
döntenie, hogy a felhatalmazó rendelkezések megsemmisítése
érinti-e az Ör.3. érvényességét.
Korábbi döntésében az Alkotmánybíróság megállapította: „Ahhoz
ugyanis, hogy a jogszabály felhatalmazása alapján alkotmányosan
nyerjen meghozatalt, elegendő, ha meghozatalakor arra
vonatkozólag a jogalkotó felhatalmazással rendelkezett”
(507/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 527-528.). E megállapítás
értelmében, önmagában a felhatalmazó rendelkezés hatályon kívül
helyezése nem teszi kétségessé a „felhatalmazott” jogalkotó
felhatalmazásának alkotmányosságát: a felhatalmazó rendelkezés
megalkotásakor a „felhatalmazó” jogalkotó közhatalma
teljességének birtokában járt el. Amennyiben azonban e
jogalkotói hatáskör csorbát szenvedett, úgy annak delegálására
sem kerülhet sor alkotmányosan.
Az Alkotmány 44/A. § (1) és (2) bekezdései értelmében az
önkormányzati hatáskörökkel kapcsolatos központi kategória az
autonómia. A rendeletalkotási jogkör gyakorlása tekintetében ez
azt jelenti, hogy az önkormányzat képviselő testülete nem csak
végrehajtó jelleggel alkothat jogszabályt. Erre mutatott rá a
testület az Ör.1. — a jelenlegi jogalaptól eltérő —
alkotmányossági vizsgálata kapcsán az 1256/B/1996. AB
határozatában, amikor a kerékbilincsre vonatkozó
rendelkezéseket felhatalmazás hiányában is, közterület-védelmi
– parkolás-gazdálkodási intézkedésként alkotmányosnak
minősítette (ABH 1996, 789, 798.).
Az Alkotmánybíróság összefoglaló, „konszolidáló” igényű
17/1998. (V. 3.) AB határozatában is egyértelművé tette a
fentieket: az önkormányzat helyi közügyekben kifejezett
törvényi felhatalmazás nélkül, kiegészítő jelleggel alkothat
magatartási szabályokat, azok azonban nem lehetnek ellentétesek
országos szintű szabályozással (ABH 1998, 155.).
A jelen esetben a fővárosi közgyűlés — a Legfelsőbb Bíróság
értelmezése szerint — polgári ügylettel kapcsolatos szabályokat
alkotott, ezért nem „helyi közügyben”, hanem szükségképpen
delegált jogkörben járt el. A felhatalmazó rendelkezések
alkotmányellenessége így kihat a felhatalmazáson alapuló
jogszabály alkotmányosságára is. Ezen okok miatt szükségtelen
volt az Ör.3. és a Ptk., a Pp., valamint az R., mint magasabb
szintű jogszabály meghatározott rendelkezései közötti összhang
vizsgálata, az Ör.3. megalkotásakor ugyanis a fővárosi
közgyűlésnek nem volt alkotmányos felhatalmazása a
jogalkotásra.
A kifejtettek értelmében az Alkotmánybíróság megállapította a
Kkt., és az Ötv. felhatalmazó rendelkezéseinek, valamint az
Ör.3. hatályos rendelkezéseinek alkotmányellenességét, egyúttal
alkotmányellenes mulasztás miatt a parkolás teljes körű, immár
alkotmányos szabályozásának megalkotására hívta fel a
jogalkotót.
Az Abtv. 43. § (1) bekezdése értelmében a megsemmisített
jogszabályt „az erről szóló határozatnak a hivatalos lapban
való közzététele napjától nem lehet alkalmazni”. A 43. § (4)
bekezdése ugyanakkor felhatalmazza az Alkotmánybíróságot, hogy
a jogbiztonság, vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos
érdeke miatt más időponthoz kösse az alkotmányellenes
jogszabály hatályon kívül helyezését. A jelen esetben az
Alkotmánybíróság az érintett jogviszonyok sokaságára
tekintettel, a jogbiztonság elve alapján, az alkotmányellenes
szabályozás megsemmisítését és a jogalkotói mulasztás
megszüntetésének kötelezettségét jövőbeli időponthoz kötötte.
Az alkotmányellenes és megsemmisített jogszabályok ezért olyan
határidővel vesztik hatályukat, amely a törvényalkotó szándéka
szerint kialakított törvényi és esetleges fővárosi közgyűlési
szabályozás megalkotásához feltehetőleg szükséges és elegendő.
5. Az indítványok között fellelhető bírói kezdeményezések az
Ör.1. díjmegállapító rendelkezéseit, valamint az Ör.2. 41. §
(2) bekezdését és 53. §-át támadják. A bírói érvelés szerint az
Ör.1. és az Ör.2. rendelkezései a Ptk. 205. és 216.
szakaszaival, valamint 209/B. §-ával ellentétesek.
Az Ör.1., az Ör.2. és az Ör.3. összevetéséből kiviláglik a
tartalmi hasonlóság, ideértve a megalkotásuk alapját képező
törvényi felhatalmazó rendelkezések szövegszerű azonosságát is.
A felhatalmazó törvényi rendelkezések és ezzel összefüggésben
az Ör.3. alkotmányellenessége utólagos normakontroll eljárásban
megállapítást nyert, ugyanakkor a bírói kezdeményezésben
vizsgálni kért Ör.1. és Ör.2. már nincs hatályban, ezért az
Alkotmánybíróság — alkotmányellenességük megállapítása mellett
— kizárta az Ör.1. 27. és 28. szakaszainak, valamint az Ör.2.
41. § (2) bekezdésének és 53. §-ának perbeli alkalmazhatóságát.
Ugyanezen okból tekintette megalapozottnak az
Alkotmánybíróság az Ör.1. 28. § (4) bekezdésének
alkotmányellenességére és perbeli alkalmazhatóságának
kizárására irányuló — határidőben érkezett — alkotmányjogi
panaszt is.
Az Alkotmánybíróság az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el
határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét.
|