Indokolás
I.
1.1. Az Országgyűlés 2003. december 8-ai ülésnapján törvényt
fogadott el a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
törvény (a továbbiakban: Btk.) módosításáról. Az elfogadott
törvény (a továbbiakban: Btkm.) megváltoztatja a Btk. 269. §-
ában foglalt közösség elleni izgatás büntetőjogi tényállásának
több elemét és kiegészíti azt egy új (2) bekezdéssel. A Btkm.-
mel szemben a köztársasági elnök alkotmányos aggályokat
fogalmazott meg, ezért a törvényt nem írta alá, hanem a 2003.
december 22-én kelt indítványában – az Alkotmány 26. § (4)
bekezdésében biztosított jogkörénél fogva – az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 1. §-ának a) pontja, 21. § (1)
bekezdésének b) pontja és a 35. §-a alapján a Btkm. előzetes
alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte.
A köztársasági elnök álláspontja szerint a Btkm. által
módosított Btk. 269. § (1) bekezdése sérti az Alkotmány 61. §
(1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánítás jogát, mert
a „gyűlöletre izgat” fordulat azt a veszélyt hordozza magában,
hogy az e fogalmat értelmező bíróságok leszállítják a
büntethetőség küszöbét, az „erőszakos cselekményre hív fel”
elkövetési magatartás pedig azért alkotmánysértő, mert nem jár
egyéni jogok sérelmének a veszélyével. A Btkm. által beiktatott
Btk. 269. § (2) bekezdése – a köztársasági elnök véleménye
szerint – azért sérti a véleménynyilvánítás szabadságát, mert a
köznyugalmat elvontan, általánosan védi. Ezen túl, az
indítványban foglaltak alapján e bekezdés ellentétben áll az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében elismert emberi méltósághoz
való jog részét alkotó önrendelkezési joggal is.
1.2. A köztársasági elnök indítványának ismeretében eljuttatta
véleményét az Alkotmánybírósághoz a Btk. módosításáról szóló
törvényjavaslatot benyújtó igazságügy-miniszter.
2.1. Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásakor az
Alkotmány alábbi rendelkezéseit vette alapul:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelytől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
„61. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű
adatokat megismerje, illetőleg terjessze.”
2.2. A Btk. hatályban lévő 269. §-a alapján a közösség elleni
izgatás törvényi tényállása a következőképpen szól:
„269. § Aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet,
b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a
lakosság egyes csoportjai ellen
gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig tartó
szabadságvesztéssel büntetendő.”
2.3. A köztársasági elnöki indítvánnyal támadott Btkm. a
következőképpen rendelkezik:
„1. § A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény
269. §-ának helyébe a következő rendelkezés lép:
»269. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet, vagy
valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a
lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre izgat, vagy
erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel, bűntettet követ el,
és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki nagy nyilvánosság előtt az emberi méltóságot azáltal
sérti, hogy mást vagy másokat a nemzeti, etnikai, faji vagy
vallási hovatartozás miatt becsmérel vagy megaláz, vétséget
követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.«
2. § Ez a törvény a kihirdetését követő tizenötödik napon lép
hatályba.”
II.
Az Alkotmánybíróság jelen ügyben is hangsúlyozza, hogy „a faji,
etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb- vagy
felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés,
kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció
értékeit veszélyeztetik.” [30/1992. (V. 26.) AB határozat (a
továbbiakban: Abh1.), ABH 1992, 167, 173.] A faji, etnikai,
nemzeti vagy vallási közösségekkel és tagjaikkal szembeni
uszító, gyalázkodó, gyűlölet- és hisztériakeltő
megnyilvánulások ugyanis az emberi civilizáció ellen hatnak. Az
ilyen jelenségekkel szembeni határozott fellépés mindenkitől,
és különösen a közélet szereplőitől elvárható.
Az Alkotmánybíróságnak azonban jelen ügyben, előzetes
normakontroll keretében, abban a kérdésben kellett állást
foglalnia, korlátozható-e alkotmányosan a véleménynyilvánítás
szabadsága olyan mértékben, ahogyan a jogalkotó a Btkm. által a
szélsőséges megnyilvánulásokat kriminalizálni kívánja.
1.1. A kérdés megválaszolásakor az Alkotmánybíróság abból
indult ki, hogy az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított
véleményszabadság a kommunikációs jogok anyajoga, amely
egyrészt az egyén önkifejezését, illetve személyisége szabad
kibontakoztatását teszi lehetővé, másrészt az egyénnek a
társadalmi és politikai folyamatokban való tevékeny és
megalapozott részvételét biztosítja. Emellett az
Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy az eltérő nézeteket,
álláspontokat, elképzeléseket egymással ütköztető politikai
vita a demokrácia sajátja. A vélemény elfojtása vagy napvilágra
kerülésének megakadályozása nem teszi a véleményt meg nem
születetté, és nem gátja valamely nézet elterjedésének. A
társadalom szellemi gazdagodása a véleményszabadságtól is függ:
csak akkor van esély a téves nézetek kiszűrésére, ha szabad és
nyilvános vitákban ütközhetnek ellentétes vélekedések, és ha a
mégoly szélsőséges nézetek is napvilágra kerülhetnek.
A szólás szabadságának állapota a demokrácia fokmérője. Minél
kevesebb korlátozás nélkül érvényesülhet a véleményalkotás és
–nyilvánítás joga, annál biztosabb lábakon áll az alkotmányos
demokrácia. Egy valóban szabad társadalomban a szélsőséges
nézetek hangoztatása önmagában nem idéz elő zavargásokat, hanem
hozzájárul a köznyugalom és közrend alakításához, a lakosság
toleranciaszintjének emeléséhez. Ahol „sokféle véleménnyel
találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns lesz”.
[Abh1., ABH 1992, 167, 180.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat (a
továbbiakban: Abh4.), ABH 2000, 117, 128.]
A türelmes, a szólás valódi szabadságát biztosító társadalom
visszahat az egyénre, erősíti polgárainak jellemét, olyan
intellektuálisan független személyeket nevel, akik autonóm
módon képesek életük irányítására, az általuk vallott eszmék és
értékek iránt elkötelezettek, de nyitottak a más véleményt
vallók és másként gondolkodók érveire.
A véleményszabadság védelmének a demokratikus társadalmakban a
jogállamiság által megkövetelt minimumszintjét biztosítani
hivatott nemzetközi emberi jogi dokumentumok is a
véleményalkotás szabadságát, az eszmék megismerésének és
közlésének szabadságát hirdetik. [Emberi jogok egyetemes
nyilatkozata 19. cikk, Polgári és politikai jogok nemzetközi
egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 19. cikk,
Emberi jogok európai egyezménye 10. cikk, az Európai Unió
Alapvető jogok kartája (a továbbiakban: Karta) II. fejezet 11.
cikk] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a felfogásában, amely
a magyar joggyakorlatot alakítja és kötelezi, a
véleménynyilvánítás szabadsága a demokratikus társadalom
alappilléreinek, haladásának és az egyén kibontakozásának egyik
feltétele. Ez a szabadság az olyan véleményeket is megilleti,
amelyek sértőek, meghökkentőek vagy aggodalmat keltenek. Ezt
követeli meg a pluralizmus, a tolerancia és a felvilágosultság,
amely nélkül a demokratikus társadalom elképzelhetetlen. (Eur.
Court H. R., Handyside v. United Kingdom, Judgment of 7
December 1976, Series A no 103, para 41., Jersild v. Denmark,
Judgment of 23 September 1994, Series A no 298, para 37, Zana
v. Turkey, Judgment of 25 November 1997, para 51.)
1.2. A fenti nemzetközi emberi jogi dokumentumok és az
Alkotmány 61. §-a is védelemben részesítik a
véleményszabadságot, bizonyos esetekben azonban lehetővé teszik
e jog korlátozását.
Az Egyezségokmány 20. cikkének 2. pontja az izgató beszéd
tiltását követeli a részes államoktól. „Törvényben kell
megtiltani a nemzeti, faji, vagy vallási gyűlölet bármilyen
hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy
erőszakra izgat.”
A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről
New Yorkban, 1965. december 21-én elfogadott nemzetközi
egyezmény 4. pontja alapján a részes államok
„a) Törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji
felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék
terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint
bármely faj, illetve más színű vagy más etnikai származású
személyek csoportja ellen irányuló minden erőszakos
cselekedetet vagy arra való izgatást, továbbá fajgyűlölő
tevékenység mindenféle támogatását, annak pénzelését is
beleértve;
b) Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan
szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb
propagandatevékenységet, amely a faji megkülönböztetést
előmozdítja vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy
tevékenységben való részvételt pedig törvény által büntetendő
cselekménynek tekintik;
c) Nem engedik meg, hogy országos, vagy helyi hatóságok vagy
közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy arra
izgassanak.”
Nemcsak az ENSZ keretei között létrejött nemzetközi
egyezmények, hanem az Európa Tanács és az Európai Unió egyes
intézményei által kibocsátott dokumentumok is különös figyelmet
fordítanak a rasszizmus és a gyűlöletbeszéd elleni fellépésre.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R (97) 20. számú
ajánlásának 4. alapelve a következőképpen rendelkezik: „[a]
nemzeti jogrendszernek és gyakorlatnak lehetővé kell tennie
azt, hogy a bíróságok figyelembe vegyék, hogy a gyűlöletbeszéd
egyes esetekben olyan sértő lehet az egyénekre vagy csoportokra
nézve, hogy ezért nem élvezi az Emberi jogok európai
egyezményének 10. cikke által egyéb véleménynyilvánítási
formáknak biztosított védelmet. Ez a helyzet, amikor a
gyűlöletbeszéd az Egyezményben és kiegészítő jegyzőkönyveiben
biztosított jogok és szabadságok megsemmisítését vagy az
Egyezményben megengedettnél nagyobb mértékű korlátozását
célozza.”
Az Európai Unió Bizottsága által előterjesztett, a
rasszizmussal és az idegengyűlölettel szembeni fellépésről
szóló kerethatározat-tervezet célja is az, hogy a tagállami
jogalkotás hatékonyan vegye fel a harcot a rasszizmus ellen,
ugyanakkor a kerethatározat-tervezetet tárgyaló Európai Unió
bel- és igazságügyi együttműködés Tanácsa ülésén több tagállam
is fenntartásának adott hangot, aminek eredményeképpen az
elnökség a kerethatározat-tervezet szövegének megváltoztatását
javasolta. Eszerint a szövegben utalni kell az Európai Unióról
szóló Szerződés 6. cikkére és arra, hogy a tagállamok
alkotmányos elveit és értékeit a kerethatározat nem kívánja
csorbítani. [Report on the proposal for a Council framework
decision on combating racism and xenophobia (COM(2001) 664 –
C5-0689/2001 – 2001/0270(CNS))]
Ez összhangban van a Karta preambulumában olvasható azon
gondolattal, hogy a Karta megerősíti a tagállamok közös
alkotmányos hagyományaiban gyökerező jogokat.
A Magyarország által vállalt nemzetközi szerződéses
kötelezettségek nem jelentik azt, hogy a jogalkotó a szabad
véleménynyilvánításhoz fűződő alapjogot figyelmen kívül
hagyhatná a szélsőséges megnyilvánulások elleni állami fellépés
szabályozásakor. A nemzetközi szerződésben foglalt
kötelezettségek teljesítését célzó jogalkotás esetében is
irányadó az Alkotmány által felállított jogvédelmi mérce,
valamint a magyar Alkotmánybíróság által kialakított
szükségességi/arányossági teszt. Vagyis egy esetleg
szükségesnek minősülő, szélsőséges megnyilvánulást tiltó
szabálynak is meg kell felelnie az arányosság követelményének.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdéséből következően ugyanis a szabad
véleménynyilvánítás jogára vonatkozó szabályokat törvény
állapítja meg, de lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja.
Az alkotmánybírósági gyakorlat szerint az Alkotmány 8. § (2)
bekezdése alapján „[a]z állam akkor nyúlhat az alapjog
korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság
védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték
védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik
alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél
érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az
arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és
az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során
köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
alkalmazni.” (Abh1., ABH 1992, 167, 171.) A véleményszabadság
kitüntetett szerepét hangsúlyozó alkotmánybírósági határozatok
kiemelik: a véleményszabadságot korlátozó törvényeket
megszorítóan kell értelmezni, e jog ugyanis törvénnyel is csak
kivételesen és szűk körben korlátozható egy másik alapjog vagy
alkotmányos érték védelmében. [Abh1., ABH 1992, 167, 178.;
36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 219, 223.; 12/1999.
(V. 21.) AB határozat (a továbbiakban: Abh2.), ABH 1999, 106,
111.]
III.
1. A köztársasági elnök indítványában foglaltak szerint a
Btkm., azáltal, hogy a Btk. 269. §-ában a „gyűlöletre uszítás”
fogalma helyett a „gyűlöletre izgatás” kifejezést használja, az
Alkotmány 61. § (1) bekezdését alkotmánysértő módon korlátozza.
Fennáll ugyanis annak veszélye, hogy a „gyűlöletre izgat”
kifejezést alkalmazó bíróságok – a Legfelsőbb Bíróság
jogértelmezését követve – leszállítják az Alkotmánybíróság
által az Abh1.-ben megállapított büntethetőségi küszöböt,
sértve ezzel az Alkotmány 61. § (1) bekezdését. Az új
szabályozás e bizonytalanság miatt nem felel meg az Abh2. által
megfogalmazott, „a jogbiztonság, az alkotmányos büntetőjog
határozottságot, egyértelműséget, az önkényes jogalkalmazás
lehetőségét kizáró követelményének” sem. (ABH 1999, 106, 110-
111.)
2.1. Ahogyan azt az Alkotmánybíróság többször hangsúlyozta, az
Alkotmány 61. §-a alapján maga „a véleménynyilvánítás
lehetősége és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül”,
e rendelkezés „nem bizonyos eszmék, tények és vélemények
tekintetében biztosítja csupán a szabad véleménynyilvánítást,
hanem magát a véleménynyilvánítás lehetőségét részesíti
védelemben”. [Abh1., ABH 1992, 167, 179.; 36/1994. (VI. 24.) AB
határozat, ABH 1994, 219, 223.]
A sokszínű nézetek jelenléte a plurális, demokratikus
társadalom lényege. A változatos hangok lehetőséget nyújtanak
az autonóm egyén számára a választásra, az egymással versengő
érvek felvonultatása pedig hozzájárul a felmerülő társadalmi
probléma mielőbbi megoldásához. Az állam ezért, pusztán azok
tartalma alapján nem tilthatja be bizonyos nézetek
kinyilvánítását, terjesztését, és nem nyilváníthat egyes
álláspontokat más álláspontoknál értékesebbnek, azzal ugyanis
sértené az egyének egyenlő méltóságú személyekként kezelésének
követelményét (egy ilyen tilalom azt eredményezné, hogy az
emberek bizonyos csoportjai nem adhatnak hangot személyes
meggyőződésüknek), illetve az egyes nézetek kizárásával még a
politikai diskurzus kialakulása előtt lehetetlenné tenné a
minden releváns véleményt megjelenítő, szabad, eleven és
nyitott vita létrejöttét.
A szélsőséges nézetek esetében sem a vélemény tartalma, hanem a
közlés közvetlen, belátható következménye alapozza meg a
szólásszabadság korlátozását, a polgári jogi, avagy bizonyos
esetekben a büntetőjogi felelősségre vonást.
2.2. Azt, hogy a szélsőséges megnyilvánulások esetén az
Alkotmány 61. § (1) bekezdésével összhangban milyen esetekben
alkalmazható büntetőjogi szankció, az Alkotmánybíróság az Abh1.-
ben a következőképpen határozta meg:
Indokolható a büntetőjogi jogkövetkezmény kilátásba helyezése,
ha a cselekmény eléri azt a szintet, amely alkalmas arra, hogy
az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas fokra
lobbantsa, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend és
béke megzavarására vezethet. Ha egy ilyen cselekmény
következtében a köznyugalom megzavarása mögött „ott van
nagyszámú egyéni jog megsértésének a veszélye is: a csoport
ellen felszított indulat fenyegeti a csoporthoz tartozók
becsületét, méltóságát (szélsőséges esetben életét is),
megfélemlítéssel korlátozza őket más jogaik gyakorlásában
(köztük a szabad véleménynyilvánításban)”. A gyűlöletre uszítás
esetében az emberi méltósághoz fűződő és más, az alkotmányos
értékrendben magasan álló szabadságjog sérelmének veszélye
indokolja a büntetőjogi védelmet, valamint az a cél, hogy a
gyűlöletre uszítás lehetséges sértettjei: a nemzeti, etnikai,
faji, vallási csoportok, illetve a lakosság egyes csoportjai
tagjainak alapjoggyakorlását ne tegyék lehetetlenné a velük
szemben megnyilvánuló előítélettel teli, gyűlölködő és megvető
kijelentések.
Nem arról van szó tehát, hogy a törvényhozó az igazságtalan, a
bántó vagy akár a sokkoló véleményközlést szankcionálja a
„gyűlöletre uszítás” büntethetővé tételekor. Az Alkotmány
ugyanis mindenki számára biztosítja a szabad kommunikációt,
amely „processzusban helye van minden véleménynek, jónak és
károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt – különösen azért,
mert maga a vélemény minősítése is e folyamat terméke”. [Abh1.,
ABH 1992, 167, 179.; 36/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994,
219, 223.; Abh4., ABH 2000, 117, 121.] A szabad
véleménynyilvánítás jogának korlátozására a „gyűlöletre
uszítás” esetében az egyéni alapjoggyakorlás sérelme, illetve
annak közvetlen veszélye miatt kerül sor.
Végül fontos, hogy a köznyugalomban okozott veszély ne csupán
feltételezés legyen, és a legalább hipotetikus visszacsatolás
(a közlés alkalmas a köznyugalom megzavarására)
elengedhetetlen. A köznyugalom megzavarásának intenzitása
ugyanis „egy bizonyos mérték fölött („clear and present
danger”) igazolja a szabad véleménynyilvánításhoz való jog
korlátozását”. (Abh1., ABH 1992, 167, 178-179.)
A gyűlöletre uszítás elkövetési magatartás esetében – egyéni
alapjogok és a köznyugalom védelme érdekében – szükséges a
szólásszabadság büntetőjogi korlátozása, mert e magatartás
„egyént és társadalmat érintő hatásai, következményei olyan
súlyosak, hogy más felelősségi formák, így a szabálysértési
vagy polgári jogi felelősségi rendszerek eszközei elégtelenek
az ilyen magatartások tanúsítóival szemben”. (Abh1., ABH 1992,
167, 176.) A demokratikus társadalmi rend fennmaradása, „az
erőszakról és az erőszakkal való fenyegetésről, mint a
konfliktusmegoldás eszközeiről való lemondás”, valamint konkrét
egyéni alapjogok védelme érdekében az állam jogosan helyez
kilátásba büntetőjogi szankciót az ezen értékeket és jogokat
fenyegető megnyilvánulások elkövetőivel szemben.
3. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, a
„gyűlöletre izgatás” elkövetési magatartást tartalmazó új
büntetőjogi tényállás a fenti követelményeknek megfelelően
korlátozza-e az Alkotmány 61. § (1) bekezdését.
3.1. A Btkm. által megállapított Btk. 269. § (1) bekezdése
által védett jogi tárgyak változatlanok. (A kivétel, hogy a
hatályban lévő Btk. 269. §-ával szemben a Btkm. által
beiktatott 269. § (1) bekezdésben a védendő jogtárgy nem csupán
a magyar nemzet, hanem minden nemzet.) A nagy nyilvánosság
előtti elkövetés szintén büntetőjogi tényállási elem maradt. A
Btkm. megalkotásával azonban az elkövetési magatartást a
gyűlöletre izgatásban jelölte meg a törvényhozó.
Az Alkotmánybíróság a közösség elleni izgatás büntetőjogi
tényállásának jogtörténeti alakulását az Abh1.-ben már
tanulmányozta, és megállapította, hogy az 1878. évi V.
törvénycikktől (Csemegi Kódex) az 1961. évi V. törvény
hatálybalépéséig a bűncselekmény elkövetési magatartása a
gyűlöletre izgatás volt, majd ezt követően változott a gyűlölet
keltésére alkalmas cselekmény elkövetésére, és csak az 1989.
évi XXV. törvény vezette be az uszítás fogalmát. Ez utóbbi
jogszabály „az állam elleni bűncselekmények közül kiemelte az
izgatást, és a köznyugalom elleni bűncselekmények között, – a
büntetőjogi felelősséget lényegesen korlátozva – a »közösség
elleni izgatás« új tényállását fogalmazta meg. A büntetőjogi
felelősség korlátozását egyrészt a védendő jogi tárgyak körének
szűkítése, másrészt a nagy nyilvánosság alaptényállási elemmé
tétele eredményezte”. (Abh1., ABH 1992, 167, 169.)
Az Abh1. a Btk.-nak az 1989. évi XXV. törvény 15. §-ával
megállapított 269. §-áról foglalt állást a következőképpen:
„Értelmezést igényel továbbá a gyűlöletre uszításban megjelölt
elkövetési magatartás. Önmagukban a szavak is általánosan
ismert tartalommal bírnak. A gyűlölet az egyik
legszélsőségesebb negatív, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára
szerint (2. kötet 1132. o.) nagyfokú ellenséges indulat. Aki
uszít, az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés
ellen ellenséges magatartásra, ellenséges, kárt okozó
tevékenységre biztat, ingerel, lázít (Értelmező Szótár 7. kötet
59. o.). Tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben is a
gyűlöletre izgatás volt az elkövetési magatartás, a
jogalkalmazók a konkrét esetek megítélésében több mint 100 év
értelmezési gyakorlatára támaszkodhatnak. A Curia már a
századfordulón több döntésében nagy szabatossággal határozta
meg az izgatás fogalmát: A törvény eme kifejezés alatt »izgat«
nem valamely kedvezőtlen és sértő véleménynek nyilvánítása,
hanem olyan lázongó kifakadások értendők, amelyek alkalmasak
arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly
magas fokra lobbantsák, amelyből gyűlölet keletkezvén, a
társadalmi rend és béke megzavarására vezethet (Büntetőjogi
Döntvénytár 7. köt. 272. 1.).” (Abh1., ABH 1992, 167, 177-178.)
Az Abh2., – amely a Btk.-nak az 1996. évi XVII. törvény 5. §-
ával megállapított 269. §-áról foglalt állást, megsemmisítve az
új elkövetési magatartásként büntetni rendelt „gyűlölet
keltésére alkalmas egyéb cselekményt” – hangsúlyozta: a
gyűlöletre uszítás az a cselekmény, amelynek esetében a
szólásszabadság büntetőjogi korlátozása alkotmányosan
elfogadható.
„Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban e bűncselekmény tekintetében a
büntethetőség alkotmányos küszöbét a gyűlöletre uszításban
határozta meg. Amint azt az Abh.-nak a II. 3.2. pontban
bemutatott megállapításai tartalmazzák, a már száz éve követett
bírói gyakorlat szerint is csakis az uszítás foglalja magában
azt a »bizonyos mérték« fölötti veszélyt, amely a
véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását megengedhetővé
teszi. A gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény büntetése
leszállítja a korlátozhatóság küszöbét. Ha a veszély eléri azt
a nagyságrendet, amit az uszítás, akkor nincs szükség az »egyéb
cselekmény« elkülönítésére, mert az uszítás tényállása elnyeli
az ilyen magatartást.” (Abh2., ABH 1999, 106, 110.)
3.2. Az Alkotmánybíróságnak jelen ügyben arra kell választ
adnia, hogy a Btk. 269. § (1) bekezdésében a gyűlöletre uszítás
tényállásnak gyűlöletre izgatásra való felcserélése nem
eredményezi-e az Abh1. és Abh2. által alkotmányosnak elismert
büntethetőségi szint csökkenését.
Az elmúlt évek bírói joggyakorlata azt mutatja, jogértelmezési
nehézségek merültek fel abban a kérdésben, mi tekinthető
uszításnak, s hogy egy-egy konkrét esetben mikor éri el a
büntethetőség határát a szélsőséges megnyilvánulás. A
Legfelsőbb Bíróság határozataiban foglaltak alapján az izgatás
és az uszítás egymástól eltérő magatartásokat jelölő fogalom. A
kettő között tartalmi különbség van, az izgatás az értelemhez
szól, az uszítás az ösztönökre, érzelmekre apellál, mozgósít.
Az uszítás megállapítása tehát – a bírói jogértelmezésben –
súlyosabb magatartást kíván.
„Az elsőfokú bíróság a gyűlöletre uszítás fogalmának a
meghatározásánál helyesen járt el, amikor az Alkotmánybíróság
30/1992. (VI. 26.) határozatában kifejtetteket vette
figyelembe. Mivel a törvényi tényállásban szereplő
kifejezéseket maga a Btk. nem határozza meg, azok köznyelvi
értelmét kell figyelembe venni. […] A vádlottak kijelentései –
elsősorban az I. r. vádlotté – az uszítás határát »súrolták«,
de nem lépték túl azt, mert gyűlölet keltésére esetleg
alkalmasak voltak, de nem ingereltek aktív gyűlöletre.”
(Legf.Bír.Br. I. 1062/1996.; BH 1997. 165.)
„Az izgatás a gondolat olyan nyilvános kifejtése, amely
meghatározott jelenségekkel kapcsolatosan tudat- és
érzelemformáló, s ebből következően esetenként indulatébresztő
ráhatást gyakorol mások pszichikumára. Amíg azonban az izgatás
megnyilvánulhat racionális érvek felsorakoztatásával történő
meggyőzésben és a társadalom általános értékrendje szerint
károsnak ítélt jelenségekkel szemben is, addig az uszításnál, –
amelynek szinonimája a lázítás, bujtogatás, ingerlés, biztatás,
felheccelés – e kritériumok többnyire teljességgel hiányoznak.”
(Legf.Bír.Bfv. X.1105/1997.)
„Aki uszít, nem az értelemhez szól, hanem a primer ösztönöket
célozza meg, mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek
felkorbácsolása révén, számolva azzal, hogy a felszított,
ellenséges indulatok kitörhetnek, és fékezhetetlenné
válhatnak.” (Legf.Bír.Bf. IV.2211/1997.; BH 1998. 521.)
„Az Alkotmánybíróság határozatainak jogi indoklásában és a
Legfelsőbb Bíróság BH 1997. 165. és BH 1998. 521. számú eseti
döntéseiben határozott iránymutatást adott arra, hogy a
gyűlöletre uszítást miként kell értelmezni. Ezt összefoglalva:
nem a véleménynyilvánítási szabadságával él, hanem gyűlöletre
uszít az, aki
- erőszakos cselekedetre,
- ilyen magatartás vagy tevékenység kifejtésére hív fel, akkor
- ha a veszély nem csupán feltételezett, hanem a
veszélyeztetett jogok konkrétak, és az erőszakos cselekedet
közvetlenül fenyeget.
[…] Nem helytálló a Fővárosi Bíróság azon megállapítása, hogy
elegendő az elkövető részéről annak előrelátása, miszerint a
felkeltett gyűlölet akár kiléphet az érzelmek zárt világából,
és mások számára is láthatóvá válik, hanem az előzőekben
részletezett hármas követelménynek is meg kell felelnie. Nem
osztotta az érvelését atekintetben sem, hogy a kirekesztésre
felhívás önmagában is bűncselekmény megvalósítását jelenti,
ilyet ugyanis a hatályos –, de a cselekmény idején hatályos –
Btk. sem tartalmaz. Ugyanakkor a Fővárosi Bíróság ítéletében
nem foglalkozik a veszély mértékével annak konkrétságával,
valamint az erőszak mértékével sem.” (Fővárosi Ítélőtábla 3.
BF. 111/2003/10., közzétéve:
„http://www.itelotabla.hu/hatarotaz.html”)
Észlelve, hogy a hatályos Btk. 269. §-ában foglalt közösség
elleni izgatás egyes tényállási elemei a jogalkalmazók számára
nem egyértelműek, a jogalkotó lépéseket tett az elkövetési
magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre
juttatására. „Annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság a
»gyűlöletre uszít« formát alapjogi szempontból alkalmasnak
találta, mégis felmerül a hatályos tényállás elkövetési
magatartása megváltoztatásának igénye, amely által a
jogértelmezési és jogalkalmazási problémák orvosolhatók
lennének.” (Részletes indokolás, T/5179. számú törvényjavaslat
a Btk. módosításáról)
Az Alkotmánybíróságnak az Abh1.-ben, majd az Abh2.-ben
megjelenő álláspontja alapján az olyan ún. legveszélyesebb
magatartások esetében korlátozhatja a jogalkotó a kifejezés
szabadságát büntetőjogi eszközökkel, amelyek elérik „az emberek
nagyobb tömegében a szenvedélyeket magas fokra lobbantó lázongó
kifakadás” szintjét, az alkotmányos értékrendben igen magasan
álló alanyi alapjogokat veszélyeztetnek, ami egyben a
köznyugalom megzavarásához vezethet (e veszély közvetlen és
nyilvánvaló).
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kifejezés szabadsága
nem korlátozható olyan módon, hogy a jogi szabályozás
leszállítsa a büntetendőség még alkotmányosnak tekintett
küszöbét.
A jogalkotó szándéka szerint a gyűlöletre izgatás fogalmába nem
csupán az ún. legveszélyesebb magatartások volnának értendők.
„A »gyűlöletre izgatás« olyan magatartás, amely mind a
racionális mérlegelést, meggyőzést, mind az azonnali,
mérlegelés nélküli indulatkeltést magában foglalja. Ennek az az
oka, hogy a gyűlölet kettős természetű: egyrészt fellobbanó,
heves indulat, másrészt viszont lehet tartós beállítódás is.”
(Részletes indokolás, T/5179. számú törvényjavaslat a Btk.
módosításáról)
A gyűlöletre izgatás kifejezés beiktatása mellett az erőszakos
cselekmény elkövetésére való felhívás külön kiemelése, és e két
új elkövetési magatartás együttkezelése egyértelműen azt a
törvényalkotói szándékot fejezi ki, hogy az Abh1. alapján az
uszítás fogalmi körébe nem tartozó magatartások is büntethetőek
legyenek. Ezáltal viszont a törvényhozó olymértékben kitágítja
a büntetendővé nyilvánított magatartások körét, amely az
Alkotmány 61. § (1) bekezdésének szükségtelen korlátozását
jelenti.
3.3. A köztársasági elnöki indítvány felveti, hogy az
Alkotmánybíróságnak lehetősége van alkotmányos követelményben
megállapítani a közösség elleni izgatás tényállásának azon
értelmezését, amely összhangban van az Alkotmány
rendelkezéseivel. Az Alkotmánybíróság mérlegelte ezt a
lehetőséget, és a következőket állapította meg.
Az Alkotmánybíróság először a 38/1993. (VI. 11.) AB határozat
rendelkező részében fogalmazta meg, hogy a jogszabály
alkotmányossági vizsgálata során a norma megsemmisítése helyett
határozattal megállapíthatja azokat az alkotmányos
követelményeket, amelyek a rendelkezés alkalmazása során
mindenkire nézve kötelezőek.
Az Alkotmánybíróság ezt a hatályos jog kíméletéből és abból a
követelményből vezette le, hogy célszerű elkerülni a
jogszabály, illetőleg jogszabályi rendelkezés megsemmisítését,
ha a jogrend alkotmányossága és a jogbiztonság e nélkül is
biztosítható. [Alkotmányos követelményt állapított meg az
Alkotmánybíróság többek között a 48/1993. (VII. 2.), az
53/1993. (X. 13.), a 36/1994. (VI. 24.), a 46/1994. (X. 21.) AB
a 39/1999. (XII. 21.) AB határozatok rendelkező részeiben,
legutóbb pedig a 32/2003. (VI. 4.) AB határozatban.]
Előzetes normakontroll keretében azonban az Alkotmánybíróság az
Országgyűlés által megszavazott törvénynek a köztársasági elnök
által kifogásolt rendelkezéseit vizsgálja. Nincs érvényesen
létrejött jogszabály, mivel a törvény kihirdetése és
közzététele a köztársasági elnök vétója következtében elmaradt.
Az alkotmánybírósági eljárás tárgyát képező normaszöveg tehát
nem része a hatályos jognak, ennek megfelelően az
Alkotmánybíróság fogalmilag nem lehet tekintettel annak
kíméletére.
Ezt állapította meg az Alkotmánybíróság a 64/1997. (XII. 17.)
AB határozatában is, utalva arra, hogy az előzetes
normakontroll hatáskörben hozott döntés „vagy »érintetlenül«
engedi át a vizsgált törvényjavaslatot a törvényhozási eljárás
utolsó szakaszába, a zárószavazásra, vagy – alkotmánysértés
megállapítása esetén, a tartalmi követelmények megállapításával
– jogalkotási feladatot határoz meg a törvényhozás számára.”
(ABH 1997, 380, 387.)
Mindezek alapján, jelen ügyben az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy a gyűlöletre izgatás mint új tényállási
elem sérti az Alkotmányban biztosított szabad
véleménynyilvánítás jogát. A vizsgált tényállás alapján ugyanis
lehetővé válna az emberek olyan cselekmények miatti büntetőjogi
felelősségre vonása, amely magatartások az Alkotmány 61. § (1)
bekezdése alapján védelemben részesülnek.
IV.
1. A köztársasági elnök kifogásolta azt is, hogy „az erőszakos
cselekmény elkövetésére hív fel” fordulattal a törvényhozó
előkészületi jellegű magatartást rendel büntetni, önálló,
befejezett bűncselekményként, függetlenül attól, hogy a
felhívás eredménnyel jár-e. A köztársasági elnök álláspontja
szerint ezen elkövetési magatartás kiemelése és önálló
bűncselekményként való megfogalmazása felesleges, mert ez a
magatartás az uszításban bennfoglaltatik. Ha viszont tisztán
immateriális bűncselekményként értelmezzük a „felhívási”
tényállást, akkor az sérti az Alkotmány 61. § (1) bekezdését, a
felhívás ugyanis nem jár egyéni jogok sérelmének veszélyével.
2. A Btkm. által beiktatott 269. § (1) bekezdés második
fordulata alapján bűntett elkövetése miatt volna felelősségre
vonható az, aki nagy nyilvánosság előtt valamely nemzet, vagy
valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, illetve a
lakosság egyes csoportjai ellen erőszakos cselekmény
elkövetésére hív fel.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában nem
alkotmánysértő, hogy a jogalkotó az erőszakos elemet tartalmazó
bűncselekmények előkészületi magatartását sui generis
bűncselekményként és nem valamely bűncselekmény
előkészületeként bünteti. A jogalkotó szabadságába tartozik
annak megítélése, hogy bizonyos elkövetési magatartásokat mely
törvényi tényállások alá sorol be. „A bűncselekményeknek a
büntető törvényben történő nevesítése, adott magatartásoknak
sui generis cselekményként történő szabályozása minden esetben
egy adott büntetőpolitika normatív megtestesítését jelenti.”
(481/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 998, 1012.)
Jelen ügyben sem az előkészületi cselekmény sui generis
bűncselekménnyé minősítésének alkotmányosságát vizsgálta az
Alkotmánybíróság, hanem azt, hogy törvényhozó – e fordulat
beiktatásával – az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított
szabad véleménynyilvánítás jogát alkotmányos módon korlátozta-
e, vagyis, hogy az „erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel”
elkövetési magatartás megfelel-e a véleményszabadság
korlátozásakor irányadó alkotmányos mércének.
3. A büntetni rendelt magatartás nem éri el az e határozat III.
2.2. pontjában foglalt büntethetőségi küszöböt. A bűncselekmény
az erőszakos cselekményre való felhívással befejezetté válik. A
büntetőjogi dogmatikában a felhívás olyan egyoldalú cselekmény,
amely alapján az elkövető meghatározott személy(ek)hez vagy
általában a nagy nyilvánossághoz szól, és a címzetteket
bűncselekmény (jelen esetben erőszakos cselekmény) elkövetésére
törekszik rábírni. Az új elkövetési magatartás a rábíró
magatartást, illetve rábírni törekvést kriminalizálja,
függetlenül attól, hogy a felhívás eljut-e egyáltalán a
címzettekhez, a passzív alanyban sikerül-e kiváltani az
erőszakos cselekményre vonatkozó akarat-elhatározást, (de az
erőszakos cselekmény megvalósítása bármely okból elmarad) vagy
a passzív alany visszautasítja az elkövető felhívását.
Nem feltétele a bűncselekmény megvalósulásának, hogy a felhívás
konkrét egyéni jogok sérelmével fenyegessen. A jogalkotó már
azt is büntetni rendeli, ha valaki mást vagy másokat erőszakos
cselekmény elkövetésére törekszik rábírni. Amennyiben a
személyek elleni erőszak megvalósul, az erőszakos cselekményre
felhívó személy a Btk. 174/B. § alapján büntethető, mint a
nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport elleni erőszak
bűncselekmény öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő
felbujtója. [A Btk. 174/B. § (1) bekezdése alapján bűntettet
követ el, és öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő,
aki mást valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási
csoporthoz tartozása vagy vélt tartozása miatt bántalmaz,
illetőleg erőszakkal vagy fenyegetéssel arra kényszerít, hogy
valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön.]
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint végül a törvény az
előkészületi magatartás bűncselekménnyé alakításával arra
tekintet nélkül büntet, hogy a felhívás alkalmas-e a
köznyugalom megzavarására. Az „erőszakos cselekményre hív fel”
fordulat esetében is irányadó az az Abh1.-ben foglalt
megállapítás, amely szerint „a bűncselekményi tényállásba
felvett hipotetikus („alkalmas”) vagy tényleges visszacsatolás
nélkül (valóban megzavarta a köznyugalmat) a gyalázkodással a
köznyugalomban okozott sérelem olyan feltételezés csupán, amely
a szabad véleménynyilvánítás korlátozását kielégítően nem
indokolhatja. Itt ugyanis a külső korlát megléte, azaz más jog
sérelme, maga is bizonytalan”. (Abh1., ABH 1992, 167, 180.)
Az „erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel” fordulat
esetében a bűncselekmény megvalósulásához nem szükséges a
köznyugalom megzavarása, de még az sem, hogy a felhívás a
köznyugalom megzavarására alkalmas legyen. A közrend és
társadalmi béke ilyen elvont veszélyeztetése viszont nem
alapozza meg a büntetőjogi szankció alkalmazását. „A
büntetőjognak nem feladata az alkotmányos értékek átfogó
védelme, csupán az, hogy ezen értékeket a különösen súlyos
sérelmekkel szemben védje.” (Abh4., ABH 2000, 117, 129.)
Minthogy az „erőszakos cselekmény elkövetésére hív fel”
fordulat nem éri el az e határozat III. 2.2. pontjában
megállapított büntethetőségi kritériumot, a bűncselekmény
megvalósulásának nem feltétele konkrét egyéni alapjogok
sérelme, illetve a köznyugalom megzavarása, az Alkotmány 61. §
(1) bekezdésében védett szabad véleménynyilvánításhoz való jog
szükségtelen és aránytalan korlátozását jelenti.
V.
1. A köztársasági elnök a Btkm. által a Btk. 269. §-ába
iktatott (2) bekezdést, az ún. „becsmérlési” tényállást is
alkotmánysértőnek tartja. Az elnöki indítvány szerint a
becsmérlési tényállás sérti a véleménynyilvánítás szabadságát,
mivel a köznyugalmat elvontan, általánosan védi. E tényállással
a törvényhozó lényegesen szélesebben jelöli ki a tiltott
magtartások körét, mint ahogyan azt az Abh1. az Alkotmány 61. §
(1) bekezdés alapján megállapította. A becsmérlési tényállás,
ezen túl, sérti Alkotmány 2. § (1) bekezdésében biztosított
normavilágosságot is, mert nem határozza meg egyértelműen a
védett jogi tárgyat. A törvényi tényállás a Btk. közrend elleni
bűncselekmények fejezetében, a köznyugalom elleni
bűncselekmények cím alatt kapott helyet, de a becsmérlés
szövege alapján megállapítható, hogy az közvetlenül az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében garantált emberi méltóság
alapjoga, illetve az abból fakadó személyiségi jogok, különösen
a becsület védelmére irányul.
A köztársasági elnök álláspontja szerint, ha a védett jogtárgy
a becsület, akkor pedig sérül az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jog részét képező
önrendelkezési jog, a törvényhozó ugyanis nem köti
magánindítványhoz az emberi méltóságot sértő bűncselekmény
üldözését.
2. Az Alkotmánybíróság a becsmérlés kapcsán mindenekelőtt azt
vizsgálta, hogy e tényállás az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében
biztosított szabad véleménynyilvánítás szükséges és arányos
korlátozását jelenti-e.
2.1. A Btkm. által beiktatott 269. § (2) bekezdés alapján
vétség miatt volna felelősségre vonható az, aki nagy
nyilvánosság előtt az emberi méltóságot azáltal sérti, hogy
mást vagy másokat a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási
hovatartozás miatt becsmérel vagy megaláz.
Az Alkotmánybíróság annak vizsgálatakor, hogy a becsmérlés,
megalázás mint elkövetési magatartás eléri-e a büntethetőségi
küszöböt, az Abh1.-ben a gyalázkodási tényállással kapcsolatban
megállapítottakat vette figyelembe. Ennek az az oka, hogy a
gyalázkodás esetében az elkövetési magatartás a sértő vagy
lealacsonyító kifejezések használata, illetve ilyen cselekmény
elkövetése (a megvetés kifejezésre juttatása) volt. A jogalkotó
a Btkm. megalkotásakor megőrizte az elkövetési magatartást: a
sértő, lealacsonyító kifejezések használatát (becsmérlés),
illetve az ilyen cselekmény elkövetését, a megvetés kifejezésre
juttatását (megalázás).
Ezen elkövetési magatartásokkal kapcsolatban pedig az
Alkotmánybíróság az Abh1.-ben a következőket állapította meg.
„A köznyugalom fenntartásához nem elkerülhetetlen, hogy a
magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy
fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezés nagy nyilvánosság
előtti használatát önmagában véve (illetve az ezzel egyenértékű
cselekményt) büntetőjogi büntetéssel fenyegesse a törvény.”
(Abh1., ABH 1992, 167, 180-181.)
Az Abh2.-ben az Alkotmánybíróság az 1996. évi XVII. törvény 5.
§-a által a Btk. 269. §-ába iktatott „illetve gyűlölet
keltésére alkalmas egyéb cselekményt követ el” szövegrészt is
azért semmisítette meg, mert azon túl, hogy e fordulat nem
felelt meg az alkotmányos büntetőjog határozottságot és
egyértelműséget előíró követelményének, szükségtelenül
korlátozta a véleményszabadságot. Az uszítás szintjét el nem
érő közlések az Alkotmány 61. § (1) bekezdésének védelme alatt
állnak, ugyanis „csakis az uszítás foglalja magában azt a
»bizonyos mérték« fölötti veszélyt, amely a
véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását megengedhetővé
teszi”. (Abh2., ABH 1999, 106, 110.)
Az Alkotmánybíróságnak a politikai beszéd alkotmányos
korlátait, ezen belül is a szélsőséges megnyilvánulások
büntethetőségét vizsgáló határozatai közé tartozik a 14/2000.
(V. 12.) AB határozat (a továbbiakban: Abh3.) is, amely az
önkényuralmi jelképek használatát büntető törvényi tényállás
alkotmányosságáról döntött. Az Abh3. a véleményszabadság
alkotmányos korlátozásának ismerte el az önkényuralmi jelképek
terjesztésének, nagy nyilvánosság előtti használatának és
közszemlére tételének büntetőjogi szankcionálását, mondván e
magatartások alkalmasak a köznyugalom megzavarására és arra,
hogy a demokrácia értékei mellett elkötelezett közösségek
emberi méltóságát sértsék. Az Abh3. ugyanakkor nem magát a
szélsőséges véleményformálást és az ilyen vélemény közlését
korlátozza, hanem e vélemény kinyilvánításának egyik formáját,
módját, bizonyos jelképek használatát. Az Abh3. tehát nem
érinti az Abh1.-ben foglalt azon megállapítás érvényességét,
hogy önmagában a sértő, lealacsonyító kifejezések használata
vagy más, ezzel egyenértékű cselekmény elkövetése az Alkotmány
61. § (1) bekezdésének oltalma alatt áll, amely a véleményt
annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Ahogyan
a 33/1998. (VI. 25.) AB határozatban, itt is különbség tehető a
véleménynyilvánítás szabadsága és a vélemény megjelenítése
bizonyos formáinak megítélése között. Az Alkotmánybíróság
azonban jelen ügyben is hangsúlyozza, hogy „a
véleménynyilvánítás módjának meghatározása közvetlenül
befolyásolhatja a véleménynyilvánításhoz való emberi jog
érvényesülését is. Amennyiben ugyanis a […] szabályozás e
véleménynyilvánítási jog kifejezésének módját indokolatlanul
szigorú keretek között tartja (alacsonyan húzná meg a „tűrési”
határt), akkor közvetlenül akadályává válna a szabad
véleménynyilvánítási jog érvényesülésének is.” (ABH 1998, 256,
260-261.)
A vélemény megjelenítésének egy módját bünteti a Btk. 269/A. §-
ában foglalt nemzeti jelkép megsértése törvényi tényállás is,
amelyet az Alkotmánybíróság a 13/2000. (V. 12.) AB
határozatában az Alkotmányban meghatározott nemzeti szimbólumok
és az azáltal megtestesített értékek védelmében szükségesnek
talált, és – nem lévén más hatékony jogi szankció – arányosnak
az elérni kívánt céllal. E határozatában is hangsúlyozta
azonban az Alkotmánybíróság, „a nemzeti jelképeket illető
negatív tartalmú vélemények, a jelképek történetére, értékére,
közjogi jelentőségére vonatkozó tudományos nézetek, művészi
kifejezések, illetőleg kritikák hangoztatása, esetleg
megváltoztatásukat vagy eltörlésüket célzó javaslatok
kifejezésre juttatása, értelemszerűen nem eshet büntetőjogi
szankcionálás alá, hanem része a véleménynyilvánítás
alkotmányos szabadságának.” (ABH 2000, 61, 71.)
Az Alkotmánybíróság töretlen gyakorlata alapján tehát az
uszítás szintjét el nem érő gyalázkodó, becsmérlő típusú
véleményközlés, minthogy az Alkotmány 61. § (1) bekezdésének
védelme alatt áll, nem büntethető. A megvetés kinyilvánítása
önmagában nem jár erőszakcselekmény nyilvánvaló és közvetlen
veszélyével, és sok esetben egyéni jogok sérelmével sem
fenyeget.
2.2. Az Alkotmánybíróság által az Abh1.-ben megsemmisített
gyalázkodás és a jelen alkotmánybírósági eljárásban vizsgált
becsmérlési tényállás közötti egyik lényeges különbség azonban
éppen az, hogy a gyalázkodás esetében a bűncselekmény
megvalósult abban az esetben is, ha a közlés a körülmények
folytán nem járt annak veszélyével sem, hogy az egyéni jogokon
sérelem esett volna.
A becsmérlési tényállás, ezzel szemben, materiális
bűncselekmény, amely tényállási elemként az emberi méltóság
sérelmét követeli meg. Önmagában azonban az emberi méltósághoz
való jog sérelme kitétel nem teszi elkerülhetetlenül
szükségessé a speciális büntetőjogi tényállást. A
szólásszabadság korlátozásakor nagy súllyal esik ugyan latba a
személyiségvédelem, de az alapjogok közötti mérlegelés során is
vizsgálandó, hogy az alkalmazott jogalkotói korlát
elengedhetetlenül szükséges-e a személyhez fűződő jogok védelme
érdekében, vagy a hatékony személyiségvédelem más, a
szólásszabadságot kevésbé korlátozó eszközzel is biztosítható.
A hatályos jog alapján, amennyiben a sértett személye
megállapítható, becsületének védelme érdekében a jogaiban
sértett – legyen a becsmérlés oka bármely csoporthoz tartozása
vagy egyéb más lényegi tulajdonsága, személyes adottsága – a
polgári jog és a büntetőjog már meglévő eszközeivel élhet.
[Jelenleg a Ptk. 84. § (1) bekezdése alapján személyiségi jogi
pert indíthat, illetve a Btk. 179. §-a és 180. §-a alapján
rágalmazás vagy becsületsértés miatt kezdeményezheti a
büntetőeljárás megindítását.]
A Ptk. 85. § (1) bekezdése alapján azonban a személyhez fűződő
jogok csak személyesen érvényesíthetők, és a bíróságok a
valamely közösséget érintő lealacsonyító kifejezések közlése
esetén a felperes (mint az érintett csoport meg nem nevezett és
be nem azonosítható tagja) kereshetőségi jogának hiánya miatt
elutasítják a személyiségi jogi keresetet.
A bírói gyakorlat alapján rágalmazás is csak abban az esetben
állapítható meg, ha annak sértettje konkrétan felismerhető,
személyileg meghatározható. „Nem szükséges ugyan a sérteni
szándékolt személy néven való nevezése, de mellőzhetetlen annak
olyan módon való megjelölése, körülírása, hogy kétséget
kizáróan megállapítható legyen: az elkövető a kérdéses személyt
sértette.” (BJD 1953-1963, 1190.) (A már hatályban nem lévő
1972. évi IV. törvény 47. §-a alapján az elvi döntés kötelező
volt a bíróságokra.) Rágalmazás és becsületsértés miatt
büntetőeljárást is akkor kezdeményezhet a sértett, ha a sértő
kijelentésben a neve ugyan nem szerepel, de kiléte egyértelműen
azonosítható. (BH 1994. 8., BH 2001. 99.)
A Btkm. által beiktatott Btk. 269. § (2) bekezdés megalkotása
azt a törvényhozói szándékot fejezi ki, hogy abban az esetben,
ha a sértettek személye nem állapítható meg, a nemzeti,
etnikai, faji vagy vallási hovatartozás miatti becsmérlés
esetében az emberi méltósághoz való jog sérelme önmagában
megalapozza az ügyész fellépését és a büntetőeljárás
hivatalbóli megindítását. Minthogy a becsületsértés és
rágalmazás törvényi tényállások sértetti legitimáció hiányában
nem alkalmazhatóak a becsmérlési tényállásban megfogalmazott
magatartásokra, a törvényhozó szükségesnek vélte egy, a
sértettek felismerhetőségét meg nem követelő büntetőjogi
tényállás megalkotását, amely abban az esetben is biztosítja a
személyiségi jogsérelem orvoslását, ha az az egyént valamely
csoporthoz, közösséghez tartozása miatt érte és a sérelmet
szenvedett személyében nem azonosítható.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban a jogalkotónak
figyelemmel kellett volna lennie az Abh1.-ben foglalt azon
megállapításra, amely szerint „[a] gyalázkodásra bírálat kell
hogy feleljen. E folyamatba tartozik az is, hogy számolni
kelljen magas kártérítésekkel. Büntetőjogi büntetésekkel
azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni
– ez paternalista hozzáállás –, hanem más jogok védelmében az
elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni.” (Abh1.,
ABH 1992, 167, 180.)
Jelen esetben ugyanis a törvényhozó az emberi méltósághoz való
jog és a köznyugalom védelme érdekében a becsmérlés büntetőjogi
szankcionálásával a véleményszabadságot nem a lehető legkisebb
mértékben korlátozó eszközt választotta. A büntetőjog a jogi
felelősségi rendszerben az ultima ratio, és a büntetőjogi
szankció feladata a jogi és erkölcsi normák épségének
fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem
segítenek. (Abh1., ABH 1992, 167, 176.) Ahogyan azt az
Alkotmánybíróság a rémhírterjesztés törvényi tényállásának
alkotmányosságát vizsgáló határozatában megállapította, „[a]
büntetőjogi eszközrendszer ultima ratio szerepe kétségtelenül
azt jelenti, hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági eszközök
már nem elegendőek. Ugyanakkor ennek megítélésénél az
Alkotmánybíróság nem a jogrendszer adott állapotát tekinti
irányadónak, hanem figyelemmel van fejlesztésének lehetőségeire
is. A jogi eszköztár hiányossága önmagában nem érv valamely
magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása mellett, nem teszi sem
szükségessé, sem arányossá az alkotmányos alapjog büntetőjogi
korlátozását.” (Abh4., ABH 2000, 117, 129.) Minthogy léteznek a
szólásszabadságot szűkebb körben és kevésbé kíméletlenül
korlátozó, mégis hatékony eszközök a személyiségvédelemre,
közelebbről a becsmérlési tényállásban foglalt elkövetési
magatartások elleni fellépésre, az Alkotmánybíróság a
becsmérlés vagy megalázás magatartások esetében az Alkotmány
61. § (1) bekezdésében foglalt szabad véleménynyilvánításhoz
való jog aránytalan korlátozásának tartja a büntetőjogi
szankció kilátásba helyezését.
2.3. Az Alkotmánybíróság a becsmérlési tényállás kapcsán is
megvizsgálta, nem csupán jogalkotói feltételezés-e a
köznyugalom megzavarása. Az Abh1.-ben vizsgált gyalázkodás
bűncselekmény esetében nem volt tényállási elem a sértő
kifejezés köznyugalom megzavarására alkalmas volta, a közrendet
elvontan védte e törvényi tényállás. A becsmérlési tényállásnál
ugyanez a helyzet. Nem állítható, hogy minden, az emberi
méltóságot sértő, a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási
hovatartozás miatt történő becsmérlés vagy megalázás egyben a
köznyugalom megsértésének közvetlen és nyilvánvaló veszélyével
jár. A bűncselekményi tényállásba felvett hipotetikus vagy
tényleges visszacsatolás hiányában (a közlés alkalmas a
köznyugalom megzavarására, illetve, hogy valóban megzavarta a
köznyugalmat) a köznyugalomban okozott sérelem feltételezés,
amely nem elegendő a véleményszabadság alapjogának
korlátozására.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre
jutott, hogy a Btkm. által a Btk. 269. § (2) bekezdésébe
iktatott becsmérlési tényállás szükségtelenül és aránytalanul
korlátozza az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében biztosított
szabad véleménynyilvánítás jogát.
Az Alkotmánybíróság jelen ügyben – az Abtv. 35. § (1) és (2)
bekezdéseinek megfelelően eljárva – a Btkm. 1. §-ának
alkotmányellenességét állapította meg.
A határozatban foglalt megállapításokra és az abból következő
döntésre tekintettel az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a
köztársasági elnök által felvetett egyéb tartalmi
észrevételeket.
Az Alkotmánybíróság e határozatát az abban foglaltak
közérdekűségére tekintettel tette közzé a Magyar Közlönyben.
|