Ügyszám:	20/B/1993
Keltezés:	Budapest, 11/18/1998 12:00:00 AM
Előadó bíró:	Sólyom László Dr.
Közlöny információ:	48/1998. (XI. 23.) AB határozat Közzétéve a Magyar Közlöny 1998. évi 105. számában
AB közlöny:	VII. évf. 11. szám
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság    jogszabály    alkotmányellenességének megállapítására   és   megsemmisítésére  irányuló   indítványok tárgyában   –   Dr.  Lábady  Tamás  és  Dr.Tersztyánszky   Ödön alkotmánybírók különvéleményével, valamint Dr.  Ádám  Antal  és Dr.  Holló  András  alkotmánybírók párhuzamos  indokolásával  – meghozta a következő                                                          határozatot: 1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: nem alkotmányellenes,  ha törvény  az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén  lehetővé teszi   a   terhesség  megszakítását.  A  súlyos  válsághelyzet fennállásának vizsgálatáról a törvényhozó azonban alkotmányosan kizárólag  akkor  mondhat le, ha egyszersmind  a  magzati  élet védelmére irányuló, megfelelő ellensúlyt képező rendelkezéseket is megállapít. 2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja: a  súlyos  válsághelyzet fogalmának és alkalmazása feltételeinek meghatározása kizárólag törvényben    történhet   a   törvényi   meghatározás    hiánya alkotmányosan    nem    pótolható   sem   alacsonyabb    szintű jogforrással, sem jogalkalmazói jogértelmezéssel. 3.  Az Alkotmánybíróság megállapítja: a magzati élet védelméről szóló  1992.  évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Magzatvédelmi törvény)   6.   §  (1)  bekezdés  d)  pontjának  alkalmazásánál alkotmányos   követelmény,   hogy   annak   során   a    súlyos válsághelyzet   törvényben   meghatározott   fogalma    és    a törvényalkotó  által  e határozatnak megfelelően  megállapított feltételek jussanak érvényre. 4.  Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  a  Magzatvédelmi törvény  12.  §  (6) bekezdése és az e törvény  végrehajtásáról szóló  32/1992.  (XII.  23.) NM rendelet  9.  §  (3)  bekezdése alkotmányellenes.  Ezért e rendelkezéseket az  Alkotmánybíróság 2000. június 30. napjával megsemmisíti. 5.  Az  Alkotmánybíróság  elutasítja azokat  az  indítványokat, amelyek  a  Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d)  pontja, valamint  a 6. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására   és  megsemmisítésére  irányultak.   Ugyancsak elutasítja az Alkotmánybíróság azokat az indítványokat, amelyek a  Magzatvédelmi  törvény egészének alkotmányellenességét  arra alapozva   állítják,  hogy  a  törvény  a   magzat   jogállását kifejezetten  nem  határozza meg, hogy a magzat  jogalanyiságát nem  állapította  meg, hogy a magzat jogairól nem  rendelkezik, továbbá  azt  az indítványt is, amely azt kifogásolta,  hogy  a Magzatvédelmi    törvény    nincs   összhangban    a    Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 10. §-ával. 6.   Visszautasítja  az  Alkotmánybíróság  az   arra   irányuló indítványt, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy ember- e a magzat. Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.
Indokolás                               I. 1.   Az   Alkotmánybírósághoz  számos  indítvány   érkezett   a Magzatvédelmi törvény több rendelkezésével, illetve  a  törvény egészével,  valamint  az annak végrehajtásáról  szóló  32/1992. (XII.   23.)   NM   rendelet  (a  továbbiakban:   Vhr.)   egyes rendelkezéseivel    kapcsolatosan.    Az    indítványokat    az Alkotmánybíróság  –  tárgyuk szerint – több üggyé  egyesítette. Ezek   közül   az   ügyek  közül  ebben   a   határozatban   az Alkotmánybíróság  azokat  az  egyik ügycsoportban  elkülönített indítványokat bírálta el, amelyek a Magzatvédelmi törvény  azon rendelkezéseit   támadják,   amelyek   szerint   a    terhesség megszakítható  az  állapotos nő súlyos  válsághelyzete  esetén, továbbá  azokat,  amelyek a magzat jogalanyiságának  kérdésével függnek  össze.  Az  indítványokban  felvetett  alkotmányossági kifogások lényege a következő: A  Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés d) pontja szerint  a terhesség  a 12. hetéig szakítható meg az állapotos  nő  súlyos válsághelyzete  esetén.  Az  indítványozók  szinte   mindegyike támadja ezt a rendelkezést, azzal érvelvén, hogy ez a szabály – figyelembe véve a súlyos válsághelyzet fogalmát meghatározó 12. § (6) bekezdést is – gyakorlatilag korlátlanul lehetővé teszi a terhesség-megszakítást. Ezzel kapcsolatban  alkotmányellenesnek tartja  az egyik indítványozó a Vhr. 9. § (3) bekezdését,  mely alapján   a   súlyos  válsághelyzet  fennállását  a  terhessége megszakítását  kérő nő nyilatkozatával igazolja, a  nyilatkozat tartalmával,    illetőleg    valódiságával    kapcsolatban    a Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs. Ugyancsak  alkotmányellenesnek tartja az egyik  indítványozó  a Magzatvédelmi  törvény  6.  § (2)  bekezdés  b)  pontját,  mely lehetőséget  ad a terhesség megszakíthatósága időtartamának  18 hétre való meghosszabbítására abban az esetben, ha az állapotos nő terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés  miatt  nem ismeri fel korábban, vagy  az  egészségügyi intézmény,  illetve valamely hatóság mulasztása  miatt  haladta meg a terhessége a 12 hetes időtartamot. Több   indítványozó  tartja  a  Magzatvédelmi  törvény  egészét alkotmányellenesnek,  mivel  az  —  mint  állítják  —,  címével ellentétben nem tartalmaz egyetlen konkrét rendelkezést  sem  a magzatok védelméről, jogairól, és nem állapította meg a  magzat jogalanyiságát.  Az  egyik  indítványozó  ezért  azt  kéri   az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg, hogy ember-e a magzat. Az    indítványozók   az   Alkotmány   számos    rendelkezésére hivatkoznak,  így  az 54. § (1) bekezdésre (az  élethez  és  az emberi méltósághoz való jog), a 8. § (1) bekezdésére (az  állam alapjogvédelmi  kötelezettsége), a 66. §  (2)  bekezdésére  (az anyák állami támogatása és védelme a gyermek születése előtt és után), a 70/D. §-ra (a testi és lelki egészséghez való jog)  és a 70/E. §-ra (szociális biztonsághoz való jog). Ugyancsak valamennyi indítványozó utal az Alkotmánybíróságnak a terhesség-megszakításra   vonatkozó   korábbi    szabályozással foglalkozó 64/1991. (XII. 17.) AB határozatára (ABH 1991,  297, a  továbbiakban:  Abh.).  Az indítványozók  szerint  ugyanis  a törvényhozó a jelenleg hatályos szabályozás megalkotásakor  nem tett    eleget    az    Abh.-ban   meghatározott    alkotmányos követelményeknek. Alkotmányellenesnek    tartja   az   egyik    indítványozó    a Magzatvédelmi  törvényt,  mert az  ellentétben  áll  a  Polgári Törvénykönyvről  szóló 1959. évi IV. törvény  (a  továbbiakban: Ptk.)   10.   §-ával,  mely  szerint  a  gyermek  részére   már megszületése  előtt gondnokot kell kirendelni, ha  ez  jogainak megóvása  érdekében  szükséges,  különösen  ha  a  gyermek   és törvényes képviselője között érdekellentét van. 2.   A   Magzatvédelmi  törvénynek  és  a  Vhr.-nek   a   jelen határozatban vizsgált rendelkezései a következők: Magzatvédelmi törvény: 6. § (1) A terhesség a 12. hetéig szakítható meg, ha a)  azt  az  állapotos nő egészségét súlyosan veszélyeztető  ok indokolja; b)     a    magzat    orvosilag    valószínűsíthetően    súlyos fogyatékosságban vagy egyéb károsodásban szenved; c) a terhesség bűncselekmény következménye, valamint d) az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén. (2) A terhesség az (1) bekezdésben foglalt feltételek esetén  a 18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő a) korlátozottan cselekvőképes vagy cselekvőképtelen; b) terhességét neki fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés  miatt  nem ismeri fel korábban, vagy  az  egészségügyi intézmény,  illetve valamely hatóság mulasztása  miatt  haladta meg a terhessége az (1) bekezdésben foglalt időtartamot. 12.  §  (6)  Súlyos  válsághelyzet az, amely testi  vagy  lelki megrendülést, illetve társadalmi ellehetetlenülést okoz, és  ez által  veszélyezteti a magzat egészséges fejlődését.  A  súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával igazolja. Vhr.  9.  §  (3) A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésében foglalt feltétel fennállását a terhessége megszakítását kérő nő nyilatkozatával igazolja, a nyilatkozat tartalmával,  illetőleg valódiságával  kapcsolatban  a  munkatársnak  mérlegelési  joga nincs. Ptk.  10.  § A gyermek részére már megszületése előtt gondnokot kell  kirendelni, ha ez jogainak megóvása érdekében  szükséges, különösen   ha  a  gyermek  és  törvényes  képviselője   között érdekellentét van. Az    indítványozók    Alkotmány   következő    rendelkezéseire hivatkoztak,    illetve   Alkotmánybíróság    az    indítványok elbírálásakor  az  alábbi  alkotmányi rendelkezéseket  tartotta szem előtt: 2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. 8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen  alapvető jogait, ezek tiszteletben  tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. 54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. 66.  §  (2)  A  Magyar  Köztársaságban az  anyáknak  a  gyermek születése  előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani. 70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van  a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. 70/E.  § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság, özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra jogosultak.                               II. 1.  Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban formai okból, a szabályozás rendeleti  szintje  miatt  alkotmányellenesnek  minősítette  és megsemmisítette a terhesség-megszakításról szóló 76/1988.  (XI. 3.)  MT  rendeletet, az annak végrehajtására  kiadott  15/1988. (XII.  15.)  SZEM rendeletet, valamint az egészségügyről  szóló 1972.  évi  II. törvénynek azokat a rendelkezéseit,  amelyek  a rendeletben   való  szabályozásra  felhatalmazást   adtak.   Az Alkotmánybíróság  megállapította,  hogy  az  abortuszt   minden esetben  törvényben  kell szabályozni. A  terhesség-megszakítás szabályozásával  ugyanis a törvényhozó  egyszersmind  a  magzat jogalanyiságáról is dönt, ez pedig csak törvényben történhet. A megsemmisített  rendelkezéseket  az  Alkotmánybíróság  tartalmi szempontból  nem  vizsgálta.  Rámutatott  azonban   azokra   az alkotmányos  keretekre,  amelyek – a  törvényhozónak  a  magzat jogalanyiságára  vonatkozó döntésétől  függően  –  az  abortusz alkotmányos szabályozásának lehetőségeit behatárolják. A   Magzatvédelmi  törvény  javaslatának  általános  indokolása csupán  a korábbi jogszabályok megsemmisítésének formai  okaira hivatkozik,  s  azt emeli ki, hogy a hatályon  kívül  helyezett jogszabályok  tételes tartalmi elemzésével az  Alkotmánybíróság nem  foglalkozott.  Az Abh. azon részeire,  amelyek  a  további szabályozás  számára az alkotmányos kereteket meghatározták,  a törvényjavaslat nem hivatkozik. Az Alkotmánybíróság először azt tekinti át, mennyiben felel meg a Magzatvédelmi törvény az Abh.- ban  meghatározott  formai követelménynek,  a  törvényi  szintű szabályozásnak, továbbá azt, hogyan foglal állást a törvény  az abortusz  szabályozását  meghatározó  előkérdésben:  a   magzat jogalanyiságának  kérdésében. Az Alkotmánybíróság  az  ehhez  a problémához   kapcsolódó  indítványokat  is  elbírálja.   Külön foglalkozik a határozat az abortusz feltételei közül  a  súlyos válsághelyzet alkotmányosságának vizsgálatával (III. rész). 2.  Az  Alkotmánybíróság  az Abh.-ban megállapította,  hogy  az Alkotmány  8.  § (2) bekezdése helyes értelmezése  szerint  nem minden,  az  alapjogokkal  való  összefüggés  követeli  meg   a törvényi  szintű  szabályozást.  Valamely  alapjog  tartalmának meghatározása  és  lényeges garanciáinak  megállapítása  csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és  jelentős korlátozásához is. Az alapjogokkal való  közvetett és  távoli  összefüggések esetén azonban elegendő  a  rendeleti szintű  szabályozás is. Természetesen igen közelről  érinti  az abortusz szabályozása az anya önrendelkezési jogát és érintheti más jogait is, például az élethez és egészséghez való jogát. Az abortusszal kapcsolatban azonban alapvetően az követeli  meg  a törvényi  szintű  szabályozást, hogy  ezzel  minden  esetben  a magzat  alapjogi státuszáról is állást kell foglalni.  Az  anya önrendelkezéshez  és egészséghez való jogáról való  rendelkezés is  emiatt  igényel minden esetben törvényi formát  (ABH  1991, 300, 302). Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény magában  foglalja  mindazon kérdések szabályozását,  amelyek  a fentiek  szerint törvényi szintet követelnek. Bár a  terhesség- megszakítás   feltételei   vonatkozásában   a   Vhr.   lényeges részletekről  rendelkezik,  az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy   az   alapjogokkal  való  összefüggés   szempontjából   a Magzatvédelmi törvényben foglalt szabályok elegendők.  Így  van ez  a súlyos válsághelyzet indikációja esetében is. Noha a Vhr. mondja  ki  kifejezetten,  hogy az  állapotos  nő  erről  szóló nyilatkozata  tartalmával, illetőleg valódiságával kapcsolatban a Családvédelmi Szolgálat munkatársának mérlegelési joga nincs, a   Magzatvédelmi  törvény  ama  rendelkezése,  hogy  a  súlyos válsághelyzet fennállását a nő a kérőlap aláírásával  igazolja, már  önmagában  egyértelművé  teszi  ennek  az  indikációnak  a jellegét,  azt,  hogy  a válsághelyzet vizsgálatáról  az  állam lemond,  és  az  abortuszt  egyedül a nő  kívánságától  függően lehetővé teszi. Az  Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy  az  Országgyűlés   a Magzatvédelmi törvény megalkotásával formailag eleget  tett  az Abh.-ban  meghatározott követelményeknek, ezért  e  tekintetben megszűnt az alkotmányellenes helyzet. 3. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban részletesen kifejtette, hogy a  terhesség-megszakítás szabályozása  során  a  törvényhozónak (esetleg   az  alkotmányozónak)  abban  az  előkérdésben   kell döntenie, hogy a magzat ember-e, rendelkezik-e jogalanyisággal, azaz  kiterjedjen-e az ember jogi fogalma a  születés  előttre, egészen a fogantatásig. Az Alkotmánybíróság megállapította:  az Alkotmány  rendelkezései  nem adnak  kifejezett  eligazítást  a tekintetben, hogy a magzat jogalany-e, és a kérdés az Alkotmány értelmezésével sem dönthető el. Az Alkotmányból nem következik, hogy  a  magzat jogalanyiságát el kellene ismerni, de  az  sem, hogy  ne  lehetne  a magzatot jogilag embernek  tekinteni  (ABH 1991, 312). a)  Az  Országgyűlés  1993. március 23. napján  fogadta  el  az emberi  jogok  és  az  alapvető szabadságok  védelméről  szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc  kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről  szóló  1993.  évi XXXI.   törvényt   (Emberi   Jogok   Európai   Egyezménye,    a továbbiakban: Egyezmény). A törvény 1993. április 15-én  lépett hatályba. Bár   az  Alkotmánybíróság  az  alapvető  jogokkal  kapcsolatos gyakorlatában működése kezdetétől figyelembe vette az Egyezmény rendelkezéseit,  az  kihirdetése következtében  csak  1993-tól, tehát az Abh. meghozatalát követő időponttól kötelező érvényű a Magyar Köztársaság számára. Az  Egyezmény  2. cikk 1. bekezdése kimondja: “A  törvény  védi mindenkinek  az  élethez való jogát. Senkit nem lehet  életétől szándékosan   megfosztani  (...)”.  Az   Egyezmény   szövegének értelmezésekor ugyanaz a kérdés vetődik fel, mint az  Alkotmány 54. § (1) bekezdése esetében: kimondható-e egyértelműen, hogy a “mindenki”   (“everyone”,  a  francia  szöveg  szerint   “toute personne” a hivatalos német fordításban már “jeder Mensch” – az Alkotmány  esetében  a  “minden ember”)  kifejezés  értelmezési tartományába kötelező erővel beletartozik a magzat is;  másképp fogalmazva,  ugyanolyan  módon védi-e  az  Egyezmény  a  magzat élethez  való  jogát,  mint  a már megszületett  emberekét.  Az Európai   Emberi  Jogi  Bizottság  több  konkrét  eset  kapcsán szembetalálta  magát  a  kérdéssel, és  gyakorlata  egységesnek mondható: nem foglalt állást. Az X v United Kingdom ügyben  [No 8416/79,  19  DR 244 (1980)] az Egyezmény 2. cikk 1.  bekezdése kapcsán kifejtette: “Úgy tűnik, hogy a “mindenki” kifejezés nem vonatkoztatható a meg nem született gyermekre”. A határozat ezt kiegészítette  azzal,  hogy  ha  feltételezzük   is,   hogy   e rendelkezés biztosítja a magzat élethez való jogát a  terhesség kezdetétől, e jog akkor is alávethető korlátozásnak,  beleértve a  terhesség  megszakítását  is, az  anya  élete  és  egészsége megóvása  érdekében. Hasonló tartalmú megállapításra  jutott  a Bizottság  a  H  v  Norway ügyben is [No  17004/90  73  DR  155 (1992)].  A Bizottság megismételte a jog alanyára tett  korábbi megállapítását,  majd kifejtette, hogy a  Bizottság  nem  tudja megítélni,  vajon a magzatot védelem illeti-e meg az  Egyezmény 2. cikk 1. bekezdése alapján, ugyanakkor kifejezetten nem zárta ki  annak  lehetőségét,  hogy bizonyos  körülmények  fennállása esetén ez megtörténhet. Ezért a Bizottság megítélése szerint  a terhesség-megszakítás   szabályozása   területén    az    egyes tagállamok  bizonyos szabadságot (certain discretion)  élveznek az Egyezmény alapján. A  Bizottság  érvelése, végeredményét tekintve,  megegyezik  az Abh.-ban  kifejtett gondolatmenettel. Miként az  Alkotmány,  az Egyezmény  sem  tartalmaz  a  magzat  jogalanyiságára,  illetve élethez való jogára vonatkozó rendelkezést, nem állapítható meg egyértelműen,  hogy  a  “minden  embert”  illetve   “mindenkit” megillető  élethez való jog hatálya a már megszületett  emberen túl kiterjed a magzatra is. Ezért az Egyezmény alapján az abban részes  tagállamok viszonylagos szabadságot  élveznek  abban  a tekintetben,  hogy  kiterjesztik-e  a  magzatra   az   abszolút védelmet  biztosító  jogalanyiságot,  illetve  ha  nem,  miként biztosítják  a magzati élet védelmét, szabályozzák az  abortusz megengedhetőségét.  Mindezekre tekintettel az  Alkotmánybíróság az  Abh.-ban  a  magzat  jogalanyisága  tekintetében  kifejtett gondolatmenetét továbbra is irányadónak tekinti. b)   A   Magzatvédelmi  törvényt  1992-ben   alkotta   meg   az Országgyűlés. A fentiek szerint az Abh.-ban egy évvel  korábban kifejtetteken  az  Egyezmény kihirdetése  sem  változtatott,  a törvény alkotmányosságának elbírálásakor az Alkotmánybíróság az Abh.-ban kifejtettekre támaszkodhat. Az  Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy noha  a  Magzatvédelmi törvény nem rendelkezik kifejezetten a magzat jogalanyiságáról, a terhesség-megszakítás e törvényben foglalt szabályozásával az Országgyűlés implicite azt juttatta kifejezésre, hogy  szerinte a magzat jogilag nem ember. Az Alkotmánybíróság ugyanis az Abh.- ban  részletesen  kimutatta, hogy a művi  terhesség-megszakítás bármely     szabályozása    magában    foglalja    a     magzat jogalanyiságáról, és ebből folyóan a magzat élethez való alanyi jogáról   való  döntést  (ABH  1991,  300-305).  Minden   olyan szabályozásnak,  amely  a  terhesség  megszakítását  az   olyan eseteken  túl  is megengedi, amelyekre nézve a  jog  eltűri  az emberi  életek  közötti  választást,  szükségképpen  azon  kell alapulnia,  hogy a magzat jogilag nem ember, nem jogalany  (ABH 1991,  315,  316).  Nem változtatta meg tehát  a  Magzatvédelmi törvény  a  megelőzően  hatályban volt  jogszabályok  által  is képviselt állapotot a magzat továbbra sem jogalany az Alkotmány 56.  §-a értelmében. Életét és méltóságát nem illeti meg  ezért az az abszolút védelem, ami az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből eredően a már megszületett embert megilleti. A  magzat jogalanyiságának el nem ismerése azonban nem  jelenti azt,  hogy a magzati élet nem élvez alkotmányos védelmet.  Mint azt  az  Alkotmánybíróság  az  Abh.-ban  kifejtette,  ebben  az esetben  is megilleti a magzatot az a – nem abszolút – védelem, amelyet  az élethez való jogból (Alkotmány 54. § (1)  bekezdés) következően  az  állam  a megfogant, keletkezőben  lévő  emberi életnek is nyújtani köteles. A Magzatvédelmi törvény sem  teszi kérdésessé   ezt   a  védelmet,  hanem  azzal   összhangban   a törvényhozó  abból  indult  ki, hogy  “a  fogantatással  induló magzati  élet  tiszteletet és védelmet érdemel”  (Magzatvédelmi törvény, preambulum), majd a normaszöveg is megismétli, hogy “a női  és  férfi ivarsejt egyesüléséből létrejött, az  anyaméhben kifejlődő magzatot és a gyermeket váró nőt támogatás és védelem illeti meg” (1. §). A törvényjavaslat indokolása kifejti,  hogy a  Magzatvédelmi törvény a terhesség-megszakítás problémáját  a magzat egészséges fejlődését biztosító feltételek megteremtése, azaz a magzati élet védelme szempontjából közelíti meg. 4. a) A fentiek alapján az Alkotmánybíróság elutasította azokat az    indítványokat,    amelyek   a    Magzatvédelmi    törvény alkotmányellenességét arra alapozva állítják, hogy az a  magzat jogállását  kifejezetten nem határozza meg,  illetve  a  magzat jogait    –    amelyek    nélkül   az   indítványozó    szerint magzatvédelemről   beszélni  nem  lehet  –   nem   tartalmazza. Ugyancsak  elutasította az Alkotmánybíróság azt az  indítványt, amely  eleve  abból indult ki, hogy a magzatot az ember  teljes jogállása illeti meg, s ezen az alapon a Magzatvédelmi  törvény rendelkezéseit az emberölés engedélyezésének tartotta. Az Abh.- ban   kifejtettek  szerint  a  törvényhozó  (Alkotmányozó)   az abortusz  szabályozásának mikéntjével állást  foglal  a  magzat jogalanyiságáról  is, kifejezett rendelkezés  tehát  ehhez  nem szükséges.  A Magzatvédelmi törvény állásfoglalása az,  hogy  a magzat  nem  jogalany. Következésképpen jogairól a törvény  nem rendelkezhetett. b) Azt az indítványt amely – a Magzatvédelmi törvény kifejezett rendelkezése  hiányában  – az Alkotmánybíróságtól  kérte  annak megállapítását,  hogy  a  magzat ember-e,  az  Alkotmánybíróság hatáskörének hiányában visszautasította. c)  A magzat jogképességével közvetlenül összefüggő indítványok közül  elutasította az Alkotmánybíróság azt az  indítványt  is, amely  azt  tartja  “törvényellenesnek”, hogy  a  Magzatvédelmi törvény  a  terhesség  megszakításáról való  döntés  során  nem gondoskodik a magzat jogainak védelméről azzal, hogy számára  a Ptk.  10.  § alapján gondnokot rendelne ki. Az Alkotmánybíróság már  az  Abh.-ban  kifejtette, hogy a  feltételes  jogképesség, amellyel  a  Ptk.  a megszületendő gyermek érdekeinek  védelmét technikailag biztosítja, nem alkalmas az abortusz problémájának megoldására.   (ABH  1991,  310.)  Nem  áll   fenn   tehát   az indítványozó  által állított törvényi kollízió a  Magzatvédelmi törvény és a Ptk. között, ezért az Alkotmánybíróság a törvények közötti ellentmondás esetleges alkotmányellenességének tartalmi vizsgálatába    sem   bocsátkozott,   hanem    az    indítványt elutasította.                              III. 1.   Az  Alkotmánybíróság  már  az  Abh.-ban  kimondta:  ha  az alkotmányozó vagy a törvényhozó úgy dönt, hogy a magzat jogilag nem ember, vagyis nem jogalany az Alkotmány 56. §-a értelmében, és ezért nem illeti meg az élethez és a méltósághoz való alanyi jog,  akkor az Alkotmánnyal összhangban nemcsak lehetséges,  de mellőzhetetlen  is  a magzati élet védelmére  vonatkozó  állami kötelesség,  valamint az Alkotmányban meghatározott  és  védett más értékek meghatározása és mérlegelése az anya önrendelkezési jogával és egyéb alapjogaival szemben. a)  Az Alkotmánybíróság megerősíti, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése   és  a  8.  §  (1)  bekezdése  “az  állam  elsőrendű kötelességévé”  teszi  az  emberi  élet  védelmét.   Az   állam kötelessége  az  alapvető  jogok  “tiszteletben  tartására   és védelmére”   nem   merül  ki  abban,  hogy  tartózkodnia   kell megsértésüktől,   hanem   magában   foglalja   azt   is,   hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az  államnak az egyes alanyi alapjogok biztosítása  mellett  az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz nem csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védenie kell, mégpedig  úgy,  hogy  azokat a többi alapjoggal  összefüggésben értékeli.  Az állam ezért az alapjogból folyó alanyi jog  által védett  körön  túlmenően is meghatározhatja  ugyanazon  alapjog objektív, intézményes védelmi körét. Az   élethez   való   jogból  folyó  objektív  intézményvédelmi kötelességet  tehát az állam összhangban gyakorolja  azokkal  a hasonlóan objektív kötelességeivel, amelyek az egészséghez való jogból,  az  egészséges környezethez való jogból,  az  anyát  a gyermek  születése előtt és után az Alkotmány alapján megillető védelemből   és  támogatásból  hárulnak  rá.  Az   életvédelmet szolgáló alanyi jogok, állami kötelességek, valamint államcélok rendszerének  közös gyökere az élethez való  jog.  Az  említett alapjogokból folyó állami intézményvédelmi kötelességek  mindig túlmutatnak  az  alanyi  jogosultak  jogain.  Így  például   az egészséghez  való  jog éppúgy a jövő nemzedékek  egészségét  is szolgálja,  mint  az  egészséges  környezethez  való  jog.   Az Alkotmány   egyes   esetekben  nevesíti   az   intézményvédelmi kötelességeket,  másutt nem, előfordul az  is,  hogy  éppen  az alanyi  jogi  oldal  marad  háttérben  a  megfogalmazás  és   a hangsúlybeli  különbségek  nem  változtatnak  azon,   hogy   az alapjogok  egyaránt  tartalmazzák a szubjektív  jogokat  és  az objektív,  ennél  szélesebb  állami  kötelességeket   is.   (Az egészséghez való jog megfogalmazásából például első látásra  az a  benyomás  keletkezik, mintha itt az Alkotmány  csupán  arról rendelkezne,   hogy  a  Magyar  Köztársaság   a   munkavédelem, egészségügyi ellátás stb. biztosításával “valósítja meg  ezt  a jogot”  (70.  §  (2)  bekezdés), holott  nyilvánvaló,  hogy  az egészséghez  való alapjognak van alanyi jogi  oldala  is.)  Az, hogy az Alkotmány olyan jogokat is nevesít, amelyek közvetetten szolgálják  az  alanyi  jogon  túlnyúló,  individuumokhoz   nem szükségképpen  kötött életvédelmet, vagyis az  emberi  élet  és életfeltételek védelmét általában, megerősíti azt az  egyébként minden  alapjognál  fennálló helyzetet, hogy  az  élethez  való alanyi  joggal  közvetlenül  összekapcsolódó,  annak  tényleges előfeltételét  képező magzati élet védelmére az  állam  védelmi kötelessége  külön nevesítés nélkül kiterjed. Az  élethez  való jog alanyi és intézményvédelmi oldala közötti kapcsolat éppen a terhesség-megszakítás   (és  szabályozása)   vonatkozásában   a legközvetlenebb:  itt  ugyanis – biológiailag  és  etikailag  – mindig egyedi életről van szó. Az   egyes  emberek  élethez  való  alanyi  joga  saját  életük biztosítására szolgál. Az élethez való jogból az  államnak  nem csupán  az  a  kötelessége keletkezik, hogy  az  egyes  emberek élethez  való  alanyi  jogát  ne  sértse  meg,  és  hogy  annak védelméről    jogalkotással   és   szervezési   intézkedésekkel gondoskodjék,   hanem   általában   az   emberi    életet    és létfeltételeit  is védenie kell. Az emberi élet  védelme  pedig nem  korlátozható  a jogalanyisággal felruházott,  megszületett ember  életére.  Az egyedi emberi élet ugyanis a  fogantatástól kezdve  folyamatos. Ugyanazon individuális emberi  életről  van szó,  amelynek  egyes szakaszait a hatályos jog,  elsősorban  a jogalanyiság  szempontjából – alkotmányosan nem  kényszerítően, de  megengedetten  –  eltérően minősíti. Az  állam  életvédelmi feladata  minőségileg más, mint az élethez való  egyéni  alanyi jogok  védelmének  összeadása “az emberi élet”  általában  –  s következésképpen az emberi élet mint érték – a védelem  tárgya. Ezért  az  állam objektív, intézményes életvédelmi  kötelessége kiterjed  a keletkezőben lévő emberi életre is. Ez a kötelesség –  ellentétben  az élethez való alanyi joggal –  nem  abszolút. Ezért  lehetséges, hogy vele szemben más jogokat – így az  anya egészséghez  való,  vagy önrendelkezési jogát  –  mérlegelje  a törvényhozó. Az  Alkotmánybíróság joggyakorlatában következetesen kifejtette az  államnak  az  egyes alanyi jogok védelméhez kapcsolódó,  de azon   túlmenő,  objektív  intézményvédelmi  kötelességét,   és érvényt  szerzett annak. Így például kimondta, hogy  az  egyéni véleménynyilvánítási szabadság alanyi joga mellett az Alkotmány 61.  §-ából  következik a demokratikus közvélemény  kialakulása feltételeinek    és   működése   fenntartásának   biztosítására irányuló,  állami kötelesség. Erre a kötelességre  építette  az Alkotmánybíróság   a  szólásszabadság  büntetőjogi   határainak meghatározását éppúgy, mint az államnak az Alkotmányból  fakadó kötelességeit a tájékozódáshoz és a sajtószabadsághoz való  jog szervezeti  és  jogi  garanciáinak  megteremtésére,  amikor   a közszolgálati  rádióra  és  televízióra  vonatkozó   törvénnyel szembeni alkotmányos követelményeket meghatározta (30/1992. (V. 26.) AB, ABH 1992, 167, 172 illetve 37/1992. (VI. 10.) AB,  ABH 1992,  227, 229 kk.). A vallásszabadság jogából vezette  le  az Alkotmánybíróság  az állam kötelességét arra, hogy  mindenkinek ténylegesen és aránytalan teher vállalása nélkül tegye lehetővé “semleges”  iskola látogatását, másrészt biztosítsa  vallásilag elkötelezett  iskolák  létesítésének jogi lehetőségét  (4/1993. (II. 12.) AB, ABH 1993, 48, 55 kk.) erre az állami kötelességre alapoztak    az    egyházi    iskolák   anyagi    támogatásának alkotmányosságát   elbíráló   további   határozatok    is.    A népszavazáshoz   való  alanyi  joghoz,  amely   a   népszavazás kezdeményezésére,  támogatására és az  abban  való  részvételre terjed  ki,  a népszavazás intézményét védő állami kötelességek sora  járul, amelyek a népszuverenitás gyakorlása e  formájának közvetlenségét, különösen a népképviseleti szervek befolyásától való  függetlenségét, és a kötelező népszavazás esetén az azzal szembeni  elsőbbséget garantálják (52/1997.  (X.  4.)  AB,  ABH 1997, 331, 344 k.). Az  egészséges környezethez való jogot az Alkotmánybíróság  úgy értelmezte,  hogy  az  jelenlegi formájában  ugyan  nem  alanyi alapjog,  de  nem  is  pusztán alkotmányos feladat  (államcél), hanem  az élethez való jog objektív, intézményvédelmi oldalának része, amely az emberi élet természeti alapjainak fenntartására vonatkozó   állami  kötelességet  külön  alkotmányos  “jogként” nevesíti.  Ugyanezek  az  alkotmányos  állami  kötelességek  az Alkotmány  18.  §-ának  hiányában is levezethetők  lennének  az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdéséből s az élethez  való  joggal fennálló  kapcsolat szorossága következtében a természetvédelem jogszabályokkal biztosított szintjét csakis olyan feltételekkel lehet  csökkenteni,  mint amilyen feltételek  valamely  alapjog korlátozását alkotmányosan megengedhetővé teszik (28/1994.  (V. 20.)  AB, ABH 134, 137-141). A környezethez való jognak ezek  a sajátosságai másrészt éppen ezen – az Alkotmányban így nevezett – “jog” személyes alanyának meghatározhatatlanságából fakadnak. A környezethez való jogban összesűrűsödő állami kötelességek és a terhesség-megszakítás korlátozása – többek között – a jövendő generációk életfeltételeit és ezen keresztül életét is védik. A jogosultak  “személytelensége”  azonban  eltérő   a   két   jog esetében.  Az  élethez  való jogból fakadó  állami  életvédelmi kötelesség,  amelynek  a terhesség-megszakítás  szabályozásánál érvényesülnie  kell,  ugyanis nem statisztikai  sokaságot  véd, hanem  egyedi  magzati életet. Ez az állam védelmi kötelességét egyrészt  erősebbé  teszi,  mint a  környezetvédelem  esetében. Másrészt  azonban  az egyedi magzati életre vonatkozó  objektív életvédelmi  kötelességgel a magzatot viselő anya alanyi  jogai állhatnak  szemben. A környezetvédelmi status  quo  fenntartása alól  akkor  lehet kivételt tenni, ha más alapjog érvényesülése ezt  esetileg  megköveteli. A fentiek miatt  viszont  a  magzat jogalanyiságát el nem ismerő törvényhozónak mindig  mérlegelnie kell  a  magzati élet védelmére vonatkozó állami  kötelességgel szemben az anya jogait. Ehhez   a  mérlegeléshez  az  Alkotmánybíróság  a  törvényhozás mozgásterének  csupán  azokat  a  határait  állapíthatja   meg, amelyek az Alkotmányból következnek; illetve megállapíthatja  a mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenességet,   ha    a törvényhozó  akár az anya jogainak, akár a magzat  életének  az Alkotmánybíróság    alkotmányértelmezése   szerint    megkívánt minimális védelmet sem biztosította. Ha tehát a törvényhozó nem ismeri  el  a  magzat  jogalanyiságát, a  terhesség-megszakítás feltételeinek megállapításakor nem hagyhatja figyelmen kívül  a szabályozás tartalmának meghatározásánál irányadó –  esetenként egymással   szembenálló  –  jogokat  és   kötelességeket:   így mérlegelnie  kell  az anya önrendelkezéshez, élethez  és  testi épséghez való jogát éppúgy, mint az élethez való jogból  folyó, a magzatra is kiterjedő állami életvédelmi kötelességet. Nem   lenne   ezért   alkotmányos  a  teljes  abortusz-tilalom. Hasonlóképpen nem lenne alkotmányos, ha a szabályozás kizárólag az   anya  önrendelkezési  jogát  venné  tekintetbe.  A  magzat életének védelme annak megfoganásától kezdve állami kötelesség, tehát a terhesség kezdeti szakaszában sem lehet egyedül az anya önrendelkezési  joga irányadó. Az államnak  az  élet  védelmére vonatkozó  objektív kötelességéből következik,  hogy  az  állam alkotmányosan  nem  engedheti meg  a  megfelelő  indok  nélküli abortuszt.  Különösen szükséges az indokoltság azért,  mert  az abortusz esetében az állam életvédelmi kötelessége nem névtelen statisztikai  kockázat  elhárítását vagy elosztását  szolgálja, hanem   keletkezőben   lévő  egyedi   emberi   élet   szándékos megsemmisítéséről van szó (ABH 1991, 316). Ez az individualitás akkor  is fennáll, ha óvatosságból “potenciális emberi életről” beszélünk.  Az  abortusz  mint  ténylegesen  végrehajtott  tett egyediségét   és   szándékosságát  nem  lehet   nem   létezőnek tekinteni, csupán a jogi minősítésben lehet a személytelenséget a  végletekig  fokozni azzal, hogy a magzat  személy  voltát  a törvényhozó  nem  ismeri  el  (ABH  1991,  303).  Ezzel   válik egyáltalán   lehetővé  a  magzati  élettel  szemben   az   anya önrendelkezési  jogának mérlegelése de e  mérlegelés  során  az allam  objektív  és nem abszolút életvédelmi kötelessége  által alkotmányosan   védett  értékek  súlya   egy   pillanatra   sem téveszthető szem elől. Külön  is  utal  az  Alkotmánybíróság arra, hogy  ítélkezésében kezdettől  fogva kiemelt jelentőséget tulajdonított az  élethez és  az  emberi méltósághoz való jognak, amelyet az  alkotmányos alapjogok  hierarchiájának élére helyezett. Ebben a  státuszban az  állam  objektív  életvédelmi kötelessége  is  osztozik,  ha megfogant  egyedi  emberi élet védelmére vonatkozik.  Mindez  – mint  azt  az  Alkotmánybíróság az Abh.-ban  kifejtette  –  nem kívánja meg a magzat különleges jogalannyá nyilvánítását,  mert bármely – az ember jogi státuszát el nem érő – sajátos jogállás gyakorlatilag ugyanúgy csupán viszonylagos védelmet nyújthat  a magzati életnek, mint az állam objektív életvédelmi kötelessége (ABH 1991, 311). Rámutat azonban az Alkotmánybíróság arra, hogy a  magzati  élet,  mint az állam életvédelmi kötelessége  által védendő érték különleges jelentősége más jogrendszerekben  mint “a meg nem született emberi életnek járó emberi méltóság” és “a meg  nem  született  ember  élethez való  saját  joga”  önálló, alapjogi   megfogalmazást  is  nyerhet.  A   német   Szövetségi Alkotmánybíróság   például  a  magzat   saját,   önálló   jogát állapította meg az élethez (BVerfGE 88, 203). b)  Az  indítványok azt állítják, hogy az Országgyűlés az Abh.- ban  meghatározott  és  fent összefoglalt  mérlegelést  nem  az Alkotmánynak   megfelelően   végezte   el   akkor,   amikor   a Magzatvédelmi  törvényben  a 6. § d)  pontja  szerint  lehetővé tette   a  terhesség  megszakítását  az  állapotos  nő   súlyos válsághelyzete  esetén, és a 12. § (6)  bekezdése,  valamint  a Vhr.    értelmében   e   súlyos   válsághelyzetet   más   által ellenőrizhetetlenül, kizárólag a terhes nő nyilatkozata alapján fennállónak tekinti. Ezzel a terhesség megszakítása a terhes nő kívánságára minden esetben törvényesen lehetővé válik az  állam életvédelmi   kötelességének   érvényre   juttatása   érdekében megkövetelt  indikáció csupán formális az  anya  önrendelkezési jogát a magzati élet védelme egyáltalán nem korlátozza. Noha az Alkotmánybíróság kimondta, a törvényhozó felelőssége és hatásköre  az,  hogy  az abortusz tilalma és  az  indok  nélkül megengedett  abortusz alkotmányellenes szélsőségei  között  hol húz  határt,  ugyancsak az Abh. szerint  nem  csupán  az  indok nélküli   abortusz  alkotmányellenes,  hanem  az   is,   ha   a törvényhozó      a      magzatnak      az      Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése szerint megkívánt minimális  védelmet  sem biztosítja   (ABH   1991,  316.)  Az  indítványok   alapján   a Magzatvédelmi   törvény  alkotmányellenessége   mindkét   okból vizsgálandó,   úgy   is,  hogy  a  “súlyos   válsághelyzet”   a Magzatvédelmi  törvény megfogalmazásában és feltételei  szerint egyáltalán indikációnak minősül-e (azaz az említett szélsőségek között    van-e,    vagy    magát   az   egyik    alkotmányosan megengedhetetlen szélsőséget valósítja-e meg), és úgy is,  hogy ha   e  határokon  belül  marad,  alkalmas-e  az  alkotmányosan megkövetelt minimális védelem nyújtására. Megjegyzi  az  Alkotmánybíróság, hogy az  Abh.-ban  tett,  fent többször  hivatkozott megállapítása az indok  nélküli  abortusz alkotmányellenességéről a terhesség-megszakítás “határidős”  és az “indikációs” megoldásai fogalomkörében maradt, mint ahogy az 1990-es  évek  elejéig  a  kettő közötti  választás  uralta  az abortuszra  vonatkozó alkotmányossági vitákat. A megvizsgálandó alkotmányossági kérdés megfogalmazása is jelezni kívánja,  hogy az Alkotmánybíróság – tekintetbe véve az abortusz alkotmányjogi kezelésében azóta más országokban megfigyelhető változásokat is –  túllép  ezen a fogalmi kereten: az indikáció vagy  indikáció nélküliség  helyett  az  anya alkotmányos  jogai  és  a  magzat életének  védelmére  vonatkozó  alkotmányos  állami  kötelesség kölcsönös korlátozásának arányosságában látja az alkotmányosság elbírálásának ismérvét. Ehhez képest az indikáció mibenléte  és szerepe  válik  döntővé, de nem önmagában, hanem az  egyensúlyi helyzetben betöltött szerepét vizsgálva. Az   Alkotmánybíróság   a   súlyos  válsághelyzetre   vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket először önmagukban (2. és 3. pont), majd  a Magzatvédelmi törvény és a Btk. viszonyát illetően  (4. pont),  végül pedig a Magzatvédelmi törvény egyéb rendelkezései között elhelyezve vizsgálta (5. pont). 2.  A  Magzatvédelmi  törvény 12. § (6) bekezdése  a  következő meghatározást   adja:  az  állapotos  nőnél   fennálló   súlyos válsághelyzet az, amely testi vagy lelki megrendülést,  illetve társadalmi  ellehetetlenülést okoz, és ezáltal veszélyezteti  a magzat egészséges fejlődését. a)   A   terhes   nő   “súlyos  válsághelyzete”   az   abortusz szabályozásában több ország jogrendjében is használatos ismérv, jelentése   és  funkciója  azonban  más-más  lehet.   Általában megállapítható,  hogy  a  súlyos válsághelyzet  voltaképpen  az arányosság   kritériumának  az  abortusz  sajátos  tényállására alkalmazott konkretizálása. Ha valamely jog – mint  az  európai jogok  általában  –  a magzati élet védelmére  fennálló  állami kötelességből, vagy – kivételesen – a magzat élethez való saját jogából  indul ki, amelyet azonban az anya önrendelkezési  joga korlátozhat, akkor a magzat életvédelmének korlátozását az anya joga  által  az  teszi  arányossá, hogy a terhesség  kihordása, vagyis  a  magzat  védelmének (másutt:  jogának)  érvényesítése olyan  megterhelést  jelentene a  várandós  nő  számára,  amely lényegesen   nagyobb  annál,  mint  ami  normális   esetben   a terhességgel  együtt  jár, úgy hogy a  terhesség  folytatása  a nőtől nem várható el. Tágabb értelemben valamennyi klasszikusan elismert indikáció “súlyos válsághelyzet”: az anyát illetően az orvosi  és  az  etikai,  a magzat vonatkozásában  a  genetikai- teratológiai indikáció. Szűkebb értelemben azonban –  az  újabb keletű  és  nem  vita  nélküli – szociális  indikációt  fedi  a válsághelyzet    elnevezés.   Hogy   az    anya    élethelyzete megnehezülésének   a  három  másik  terhesség-megszakítási   ok súlyával  fel  kell-e érnie, hogy a társadalmi ellehetetlenülés állítását a jog mennyire köti objektív tényállásokhoz és  teszi ellenőrizhetővé,  országonként  változhat,  s  mint   arra   az Alkotmánybíróság  a  válsághelyzet  ellenőrizhetősége   kapcsán alább  vissza  fog  térni  –  lényeges  átalakuláson  megy   is keresztül.   A  lényeg  azonban  változatlan:   a   terhes   nő állapotáról  van  szó, az ő jogának érvényesülését  igazolja  a “súlyos  válsághelyzet” a magzat “jogával”  vagy  alkotmányosan védett   jogi  helyzetével  való  konfliktusban.  Az   említett változások  még inkább a nő kizárólagos és szubjektív  szerepét irvényesítik  a  súlyos  válsághelyzet  jelentésének   tartalmi kitöltésében   azzal,  hogy  azt  a  nő  nyilatkozata   alapján fennállónak tekintik. A  terhes nő és a magzat konfliktusát a másik oldalról közelíti meg  az  amerikai  jog. Itt az utóbbi két  évtizedben  az  anya döntési  joga  a  terhesség megszakításáról  a  terhesség  első harmadában alkotmányos jogként szilárdult meg Roe v. Wade,  410 U.S.  113  (1973). 1992-re azonban nyilvánvaló lett a  már  egy évtizeddel   azelőtt  jelentkező  változás,   amely   az   első trimeszterben  is  elismeri  az  állam  beavatkozását  az  anya magánszférához   való  jogába  a  magzat  érdekében.   Noha   a beavatkozás  alkotmányos mércéjét tekintve még  nem  szilárdult meg  többségi vélemény, a “súlyos válsághelyzet”-nek megfelelni látszó  fogalom  három bíró véleményében megjelent:  az  állami korlátozás nem jelenthet aránytalan terhet (undue burden) a  nő döntési  szabadsága tekintetében. A súlyos teher szerepe  tehát az  európainak  éppen  fordítottja: nem a terhesség  rendkívüli nehézségei  miatt  nem várható el a nőtől,  hogy  teljesítse  a kihordás  és szülés kötelességét, amely a magzat “élethez  való jogából”  vagy az állam kötelességéből a magzati élet védelmére normális esetben rá hárulna, hanem alkotmányosan védett döntési szabadságát  nem  korlátozhatja  az  állam  “aránytalanul”.  Az “aránytalan   teher”   vonja  meg  a  határát   az   (egyébként alkotmányosan  megengedett) állami intézkedéseknek,  köztük  az olyan  tanácsadásnak, amely a terhesség-megszakítás elkerülését célozza  a  fölösleges  orvosi vizsgálatoknak  stb.  A  “súlyos teher”    itt    azonban   nem   a   várandós    nő    (esetleg felülvizsgálhatatlan)  állítása  saját  helyzetéről,  hanem  az alkotmánybíróság     mércéje     jogszabály     alkotmányossági vizsgálatában  Planned Parenthood of Southeastern  Pennsylvania v. Casey 505 U.S. 883, 112 S. Ct. 2791 (1992). b)  Az  állapotos  nő  súlyos  válsághelyzetének,  mint  önálló indikációnak  a  magyar jogban – csakúgy mint a  többi  európai jogrendszerben,  amelyek ezzel a fogalommal  élnek,  s  amelyek elvi    kiindulása    nem   egyezik   az   abortusz    amerikai megközelítésével   –  nyilván  a  terhes  nő   állapotát   kell minősítenie, akinek az állapota igazolhatja a magzat védelmének feladását.  A Magzatvédelmi törvény meghatározása az  állapotos nő  súlyos  válsághelyzetéről azonban ellentmond eme  indikáció természetének   és  feladatának.  Ez  az  indikáció   jelenlegi megfogalmazásában    önmagában   is   olyan    ellentmondásokat tartalmaz,  amelyek  a  norma világossága  és  alkalmazhatósága kárára válnak. A  Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése szerint  a  súlyos válsághelyzet  az  anya  testi vagy lelki  megrendülését,  vagy társadalmi  ellehetetlenülését okozza, és ezáltal veszélyezteti a  magzat  egészséges fejlődését. A 6494. számon a  parlamentbe benyújtott törvényjavaslat ezt a definiciót tartalmazta,  s  az Országgyűlés  azokat  a  módosító  indítványokat,   amelyek   a meghatározást csak az anya helyzetére kívánták szorítani,  azaz a  magzatra vonatkozó részt elhagyták volna, nem fogadta el (Az Országgyűlés jegyzőkönyve, 1992. december 17, 22856. hasáb.) Az  Országgyűlés  a testi vagy lelki megrendülés,  illetőleg  a társadalmi  ellehetetlenülés vagylagos ismérveihez valószínűleg azért  kapcsolta konjunktív feltételként azt,  hogy  általuk  a magzat egészséges fejlődésének kell veszélybe kerülnie, hogy  a súlyos válsághelyzet ismérveit szigorítsa, s feltehetően  azért is,  hogy  egyben  összhangba hozza a törvényben  a  terhesség- megszakításról  szóló  fejezetet  megnyitó  alapelvvel,   amely szerint  a  terhesség  csak  veszélyeztetettség  esetén,  az  e törvényben meghatározott feltételekkel szakítható meg (5. §). A feltételek  azután  (6.  §)  mind  az  anya,  mind   a   magzat veszélyeztetettségét     figyelembe    veszik.     Mindkettőjük veszélyeztetését    megjelenítette   a   törvény    a    súlyos válsághelyzet meghatározásában is. Azáltal  azonban, hogy a súlyos válsághelyzet  meghatározása  a feltételeket   nemcsak  konjunktív,  hanem   oksági   viszonyba helyezi,  a  magzat  egészséges  fejlődésének  veszélyeztetését teszi  meg  döntő  ismérvvé  egy olyan  indikációban,  amelynek értelmét  és  célját, valamint alkotmányos létjogosultságát  az anya  élethelyzetében fennálló, aránytalan  áldozatot  követelő körülmények  indokolhatják csak. Ezek a válságos körülmények  a 12.  §  (6) bekezdése szerinti meghatározásban csupán a  magzat veszélyeztetésének  okaként  szerepelnek.  Ez   az   ok-okozati konstrukció továbbá logikai ellentmondáshoz is vezet.  Mint  az Alkotmánybíróság már utalt rá, az anya súlyos válsághelyzete  a magzati    élet    védelmére   vonatkozó   állami    kötelesség korlátozásának  indoka:  ez  a  két  szempont  tehát  egymással szemben  mérlegelendő az anya jogai és a magzati élet védelmére irányuló állami kötelesség egymást korlátozza. Csupán  egészen kivételes esetben lehet a magzati élet védelmét –  nem  az  anyához kapcsolódó ok – hanem a magzat egészségének veszélyeztetése  miatt korlátozni. Ehhez értelemszerűen  súlyos magzati károsodás és orvosilag szigorúan ellenőrzött feltételek kellenek.    Ezeket    tartalmazza   a   genetikai-teratológiai indikáció,  amelyet  a  Magzatvédelmi  törvény  is  részletesen szabályoz  (6.  §  (1)  bekezdés  b)  pont).  A  magzat  súlyos fogyatékosságát   azért  fogadja   el   a   jog   a   terhesség megszakításának  jogszerű  okaként,  mert  egyrészt   magát   a magzatot  kívánja  megóvni a későbbi  életével  járó  terhektől (ennek  az érvnek az alkotmányosságát az Alkotmánybíróságnak  – az ügyek elkülönítésére tekintettel – ebben a határozatában nem kell  vizsgálnia),  másrészt mert a  gyermek  fogyatékosságából eredő lelki és fizikai terhek viselését nem tartja elvárhatónak az  anyától.  Az anya súlyos válsághelyzete tehát  a  genetikai indikációnál  nem  oka, hanem következménye a magzat  fejlődési rendellenességének.    A    súlyos    válsághelyzet    törvényi meghatározása azonban ezt a viszonyt megfordítja. Amíg  a  genetikai  indikációnál értelemszerű,  hogy  a  magzat súlyos  károsodása  miért juttathatja az anyát  elvileg  mindig súlyos  válsághelyzetbe,  a Magzatvédelmi  törvény  12.  §-ának definíciója  alapján  – ha a törvény által  felállított  oksági viszonyt  követjük – nehezen ragadható meg, hogy az anya  testi vagy lelki megrendülésének vagy társadalmi ellehetetlenülésének esetei  közül  melyek okozzák a magzat egészséges  fejlődésének veszélyeztetését. Itt tehát további szabályok híján értelmezési és  bizonyítási  nehézségekkel kell számolni, amelyek  a  norma tetszőleges     értelmezését    és    ezért    bizonytalanságát eredményezik. Másrészt e definíció esetében hiányoznak mindazok a  feltételek is, amelyek kivételesen lehetővé teszik azt, hogy a magzattal szemben fennálló életvédelmi kötelességet magának a magzatnak  a  károsodására hivatkozva alkotmányosan  korlátozni lehessen.  A  12.  § (6) bekezdés értelmében  ugyanis  ehhez  a magzat     egészséges     fejlődésének    bármilyen     csekély veszélyeztetése is elég. A törvényhozó szándéka ellenére tehát, amely    a    magzat   egészséges   fejlődése   veszélyeztetése feltételének  beiktatásával a súlyos válsághelyzet  tényállását szűkíteni és szigorítani kívánta volna, a törvényi meghatározás megszerkesztésének  hiányosságai miatt a  súlyos  válsághelyzet törvényi  meghatározása jogbizonytalanságra és a  magzati  élet nem kielégítő védelmére vezetett. A  fentiek  alapján  az Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a Magzatvédelmi  törvény 12. § (6) bekezdésének  első  mondata  a jogbiztonság  sérelme miatt az Alkotmány 2. §  (1)  bekezdésébe ütközik, továbbá hiányosságai folytán nem tesz eleget a magzati élet  védelmére  vonatkozó  állami kötelességnek,  s  ezért  az Alkotmány 54. § (1) bekezdését is sérti. 3.  A  súlyos válsághelyzet mint megengedett indikáció törvényi meghatározása  azonban  a  terhesség-megszakítás  teljes   jogi feltételrendszerének  összefüggéseibe ágyazva  is  vizsgálandó, hiszen   nem   önmagában   alkalmazzák,   és   érvényesítésének feltételei,  továbbá  tágabb jogi környezete  további  lényeges alkotmányossági  problémákat vet fel. A  Magzatvédelmi  törvény 12.  §  (6)  bekezdésének  második  mondata  szerint  a  súlyos válsághelyzet fennállását az állapotos nő a kérőlap aláírásával igazolja. A Vhr. 9. § (3) bekezdése szerint pedig e nyilatkozat tartalmával  vagy  valódiságával kapcsolatban  a  Családvédelmi Szolgálat munkatársának – aki a terhesség-megszakítás  törvényi feltételeit megállapítja – mérlegelési joga nincs. Az idézett rendelkezések alapján tehát a súlyos válsághelyzetre alapított abortusz kizárólag az állapotos nő állítása  alapján, az  okok  megnevezése  és  ellenőrzése  nélkül  elvégzendő.   A Magzatvédelmi  törvénynek  ez a megoldása  összhangban  van  az abortusz-jog  változásának egyik fontos kortársi  irányzatával, amely önmagában nézve kétségkívül a terhes nő jogait erősíti  a magzatvédelem   kárára.   Az   azonban   csakis   az   abortusz szabályozásának egészét tekintve ítélhető meg,  hogy  az  ilyen indikáció  elismerése  az  ütköző  alkotmányos  jogok,   állami kötelességek és alkotmányos értékek közötti egyensúlyra  milyen hatással van. a)  Tény,  hogy több európai ország joga áttért az objektív  és szakmailag  ellenőrzött  szociális  indikációról  a  terhes  nő állítására    alapozott,   szubjektív   és   felülbírálhatatlan “általános  válsághelyzetre”.  A  leglátványosabb  változást  a német  Szövetségi Alkotmánybíróság 1975-ben és 1993-ban  hozott abortusz-ítéletei  és a nyomukban folyó törvényalkotás  közötti különbség mutatja (BVerfGE 39, 1, illetve BVerfGE 88, 203).  Az első  lehetővé tette, hogy a törvényhozó a terhes nőtől el  nem várhatónak nyilvánítsa a terhesség folytatását olyan rendkívüli megterhelés esetén, amely ahhoz hasonló súlyú, mint a terhes nő életét vagy egészségi állapotát súlyosan veszélyeztető állapot, amely  esetén  a terhesség-megszakítás szintén nem  büntethető. Ennek    az    általános   szükséghelyzetnek   vagy   szociális indikációnak    nevezett   terhesség-megszakítási    oknak    a fennállását ellenőrizték. Az 1993. évi ítélet, majd az 1995-ben megalkotott  törvénymódosítások kifejezetten lemondanak  arról, hogy  harmadik  személy megállapítsa az indikáció  fennállását, sőt  a  kötelező tanácsadáson a személyazonosság feltárása  sem szükséges.  (Ez  a  változás azonban csupán  része  egy  átfogó stratégiai    változásnak   a   terhesség-megszakítás    állami kezelésében, s így önmagában csupán korlátozottan értékelhető.) Hasonló  indikációt  vezetett be az 1990.  április  3-ai  belga abortusztörvény.  Eszerint  a terhesség  első  12  hetében  nem büntethető a terhesség-megszakítás, ha szükséghelyzet áll  fenn és  a terhes nő szilárd akarata, hogy terhességét megszakítsák. A  törvényjavaslat indokolása szerint azonban  a  két  feltétel között valójában nincs különbség ugyanis a szükséghelyzet a  nő jól  meggondolt  és  tartós  vonakodása  attól,  hogy  gyermeke legyen.  A  törvény kezdeményezői kifejezetten  nem  akarták  a szükséghelyzetet  objektív ismérvekkel  meghatározni,  mert  ez ellenőrzést,   az  pedig  “önkényt”  vonhatna  maga   után:   a szükséghelyzetnek  tehát  szubjektív  fogalomnak  kell  lennie, amelyet  a nő maga, személyes körülményei alapján ítél meg,  és amely   általános   ismérvekkel   nem   is   határozható    meg (Törvényjavaslat,  Irományok,  Szenátus  B.Z./S.E.  1988.   Nr. 247/1,  9 Nr. 247/2, 83 illetve Irományok, Képviselőház,  1989- 90, Nr. 950/9, 4.) A  terhesség-megszakításról szóló 1975. évi norvég  törvény  az első 12 hétben a nő döntésétől teszi függővé az abortuszt, ha a terhesség  “súlyos  komplikációkkal” jár  számára.  A  12.  hét betöltése  után  is lehetséges a terhesség megszakítása,  ha  a terhesség,   szülés   vagy   gyermekgondozás   a   nőt   “nehéz élethelyzetbe”  hozná,  ekkor azonban már  bizottság  elé  kell tárnia az okokat (Section 2, 5, 7, 8.) Egyedül  a  lengyel  alkotmánybíróság 1997-ben  hozott  ítélete mutat   ellenkező   irányba.  Eszerint  ugyanis   az   abortusz engedélyezése  az  állapotos nő nehéz gazdasági  helyzete  vagy nehéz  szociális helyzete alapján sérti az alkotmányos  értékek arányosságának  elvét.  Az indokolás szerint  a  nő  szubjektív helyzetértékelésén alapuló érdekvédelme és az élethez való  jog ütközése  esetén az utóbbinak van elsőbbsége (1997. május  5.-i ítélet.) b)  Az  ismertetett  megoldások – a  lengyel  alkotmánybírósági határozat kivételével –, ugyanúgy mint a Magzatvédelmi törvény, a   nő  önrendelkezési  jogát  teljesítik  ki.  Noha  a  súlyos válsághelyzet   törvényi  fogalma  ezt  inkább   elleplezi,   a törvényjavaslat  indokolása – hasonlóan a belga  törvényéhez  – világosan   kimondja  a  koncepciót:  a  Javaslat  nem   utalja semmilyen szerv hatáskörébe a válsághelyzet minősítését, hiszen ez  mindig csak az adott egyén vonatkozásában értékelhető,  így ezt  kizárólag  az állapotos nő megítélésére bízza.  Az  utolsó tagmondat   tartalmazza   a   törvényjavaslat   szerkesztőjének szándékát, amit azonban – a Javaslat indokolásával szemben –  a válsághelyzet egyediségéből nem lehet levezetni: egy  bizottság éppen  annak megítélésére lehetne hivatott. Mindenesetre azokat a  módosító javaslatokat, amelyek az indokolásban foglaltakat – hogy  ti. a válsághelyzetet egyedül a terhes nő ítéli meg  –  a törvényszövegben is nyíltan ki akarták mondani, az Országgyűlés szintén  nem  fogadta  el. Megszavazták viszont  a  12.  §  (6) bekezdés   egyéni   képviselői  indítványra  bekerült   második mondatát, amely szerint a nő a súlyos válsághelyzet fennállását a  kérőlap  aláírásával igazolja. Javaslatát a képviselő  azzal indokolta,  hogy  a  többi  indikáció  igazolásának   szabályai mellett   (12.   §   (1)-(5)  bekezdés)  rendelkezni   kell   a válsághelyzet  dokumentálásáról  is.  Ily  módon  az   abortusz szabályozásának    minőségi    megváltozása,    a    terhesség- megszakításnak  egyedül  a  terhes nő  elhatározásától  függővé tétele,  mintegy  adminisztrációs hiány  pótlásaként  került  a Magzatvédelmi  törvénybe (Az Országgyűlés 1992. december  17.-i ülésnapjának  jegyzőkönyve, 22856 és  22857  hasáb,  illetve  a 7648. számon benyújtott módosító javaslat.) Az  Alkotmánybíróság nyomatékosan felhívja  a  figyelmet  arra, hogy a változás fent bemutatott irányvonalát sem külföldön, sem Magyarországon      nem      alkotmányossági      meggondolások kényszerítették  ki.  Amennyire nyomon követhető,  az  abortusz korlátozására   irányuló   korábbi   szabályok   hatástalansága késztette  a  törvényhozót  új stratégia  keresésére,  vagy  az alkotmánybíróságot   ilyen   út   alkotmányosságának   előzetes kimondására.  Ezt  az 1993. évi német alkotmánybírósági  ítélet kifejezetten tartalmazza is (BVerfGE 88, 264 kk.) Az   Alkotmánybíróság  a  magzat  életének  kiemelt   védelmére vonatkozó  állami  kötelességgel  szemben  mérlegelendő   jogok között  mindig  is első helyen említette az anya önrendelkezési jogát,   amely  az  emberi  méltósághoz  való  jog   része.   A válsághelyzet részletezése és esetleges harmadik személy általi elbírálása   kétségtelenül  sérti  a   nő   magánszféráját   és esetenként  méltósághoz  való jogát is.  Ez  az  alapjogsérelem csakis  abban  az összefüggésben bírálható el, hogy  terhesség- megszakítással  kapcsolatban következik be ahol  is  a  magzati élet  védelmére  irányuló  állami  kötelességgel  ütközik.   Az ellenőrizetlen súlyos válsághelyzet indikációjának  bevezetését tehát  a  nő magánszférájához való joga nem teszi alkotmányosan szükségessé az Alkotmány éppen a kellő egyensúlyt követeli  meg a  nő  önrendelkezési joga és az állam életvédelmi  kötelessége egymást korlátozó viszonyában. A  magánszférához való jog csak az Egyesült Államokban szolgált (egy   ideig)   a  terhesség-megszakítás  jogának   alkotmányos megalapozására,  úgy,  hogy az első trimeszterben  valóban  nem állt  semmilyen  más  jog vagy a magzat  védelmére  kényszerítő állami érdek vele szemben. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy  a  magánszférához  való  jog eredetileg  a  fogamzásgátló szerek  alkalmazását  tette  a házaspár  állami  beavatkozástól alkotmányosan  védett magánügyévé Griswold v. Connecticut,  381 U.S. 479 (1965), s ezt terjesztették ki az abortuszra is. Az   amerikai  alkotmány  értelmezésétől  eltérően   a   magyar Alkotmányból az Alkotmánybíróság felfogása szerint –  abban  az esetben, ha a magzat jogalanyiságát a jog nem ismeri el – eleve az következik, hogy a nő méltóságoz és magánélethez való joga a magzati   élet   védelemére   fennálló   állami   kötelességgel szembesítve  kerüljön  mérlegelésre. A nő  jogaival  szemben  a mérleg   másik   serpenyőjében  mindig  az  állam   életvédelmi kötelessége  van,  amelynek  ez  esetben  egyedi  magzati  élet szándékos megsemmisítése ellen kell védelmet nyújtania. A kettő konfliktusa  során  a  nő magánszférához és  méltóságához  való jogának  nem  aránytalan korlátozása, ha  a  törvény  a  súlyos válsághelyzet   mibenlétének  feltárására   kötelezi.   Ez   az indikáció  ugyanis  nem  a  kényszer hatása  alatt  keletkezett terhesség  megszakításának  engedélyezésére  szolgál,  ahol   a személyiségi jogok sérelmének lehetőségét fokozottan figyelembe kell  venni.  Ha a jog a magzati élet védelmében  a  nő  súlyos válsághelyzetét értékeli, a nő emberi méltósághoz való  jogának védelméről,  s  különösen  a potenciális  sérelem  enyhítéséről számos részletszabállyal gondoskodni lehet az indikációk  és  a terhesség-megszakítás engedélyezésére szolgáló eljárás törvényi kialakításában. A  súlyos  válsághelyzet indikációján belül ugyanis  sok  olyan tipikus   tényállást  fogalmazhat  meg  a  törvény,   amelyekre hivatkozni   nem   “megalázó”.  Ezek   esetében   az   abortusz feltételeit   vizsgáló  szervnek  nem  kell  a  válsághelyzetet megítélnie  (azt már elvégezte a törvényhozó), hanem  csupán  a tények  –  legtöbbször formális – ellenőrzésére szorítkozik.  A Magzatvédelmi   törvény   előtti  szabályozás   részletezte   a terhesség-megszakítások engedélyezett indokait.  A  statisztika szerint  mind  a szociális, mind az egészségügyi okok  közül  a tipizált,  további  vizsgálatot  nem  igénylő  indokok   voltak túlnyomó többségben. A  fentiek  tehát  megerősítik,  hogy  a  súlyos  válsághelyzet ellenőrizetlen  indikációjára  való  áttérést   a   nő   emberi méltósághoz  és  magánszférához való joga nem  kényszeríti  ki. Ezekkel  az  alkotmányos jogokkal mindkét megoldás  –  az  okok feltárása is, az arról való lemondás is – összeegyeztethető. c)  Az  általános  válság-indikáció és  az  elbírálásáról  való lemondás hatása önmagában a határidős megoldás, azaz az első 12 hétben  a  terhes nő kívánságára minden további  feltétel  vagy mérlegelés nélkül elvégzendő abortusz bevezetésével ér fel.  Az indikáció  legalább szimbolikus fenntartásának  azonban  komoly elvi  jelentősége  van,  amely csakis az abortusz  szabályozása egészének  megváltozásával összefüggésben érthető meg teljesen. Önmagában   a   válság-indikációt  tekintve  a   krízis-helyzet (formális) megkövetelésének az a szerepe, hogy legalább elvileg kellő  ellensúlyt állítson a magzat “jogával”  vagy  védelmével szembe. A súlyos, aránytalan, rendkívüli, elviselhetetlen  stb. válsághelyzet  követelményének  fenntartása  a  törvényben   az abortusz    korábbi   jogi   kezelésének   leglényegesebb    és alkotmányosan    legérzékenyebb   pontján,   az   engedélyezett terhesség-megszakítási okok területén azt  hivatott  kifejezni, hogy az állam legalább elvileg, és alkotmányos okból nem engedi szabadjára az abortuszt, hogy azt a jog csak kivételes  esetben tűri     el:     legális    terhesség-megszakításnak     súlyos élethelyzetbeni  és lelkiismereti konfliktus  esetén  és  a  nő élethez, egészséghez, önrendelkezéshez való joga súlyos sérelme esetén van helye. Azt,   hogy   a   magyar   jog  (is)  alapvetően   társadalomra veszélyesnek  tartja az abortuszt, világosan kifejezi,  hogy  a Büntető  Törvénykönyv a jogellenes terhesség-megszakítást  mint magzatelhajtást  bűncselekményként büntetni rendeli  (Az  1978. évi  IV.  törvény  a Büntető Törvénykönyvről – a  továbbiakban: Btk.  –  169. §.) A művi terhesség-megszakítás kivételességének és    rosszallásának    kifejezése   az    állam    életvédelmi kötelességéből  fakad. Az abortusz büntetőjogi  üldözése  ennek egyik  lehetséges, de az Alkotmány alapján – legalábbis  teljes körűen  –  nem  kényszerítően  alkalmazandó  eszköze.  Azt   az Alkotmánybíróság  már  az Abh.-ban levezette  az  Alkotmányból, hogy  a  terhesség megszakítására nincs és nem lehet az anyának alkotmányos  joga  abban az értelemben, hogy a  terhesség  akár korai  szakában is feltétel nélkül rendelkezne a  magzat  élete felett.   Ezért  a  terhesség-megszakításról  szóló  törvénynek világosan  kifejezésre  kell juttatnia: a terhesség-megszakítás az  államnak  a  magzati  élet védelmére  irányuló  alkotmányos kötelességével ütközik, csupán kivételesen, aránytalan sérelmük esetében  érvényesülhetnek  vele  szemben  az  anya  jogai  (az élethez,  egészséghez  való jog, illetve az  anya  személyiségi joga).  Ennek  az  elvi álláspontnak a kifejezésére  szolgál  a súlyos válsághelyzet indikációja. Ha  a  válsághelyzet ellenőrizhetőségét a jog feladja, az ezzel kieső  védelmet másutt pótolnia kell. Nemzetközi  tapasztalatok szerint  az  állam  a  súlyos  válsághelyzet  elismerésével  az abortusz  egyenes tiltásától és büntetésétől átteszi a  védelem súlypontját az abortusz körülményeinek szabályozására. Egyelőre az  indikációk körében maradva megállapítható, hogy gyakori  az olyan  törvény,  amely az ellenőrizetlen súlyos válsághelyzetre alapozott   terhesség-megszakítástól  megvonja   mindazokat   a támogatásokat,  amelyeket egyébként a hatóságilag  mérlegelhető és  ténylegesen  súlyos kockázatot vagy el nem  várható  terhet jelentő indikációknál megad. Az újabb jogfejlődésben egyrészt a klasszikus (orvosi, etikai, genetikai-teratológiai) indikációk, másrészt  a  válsághelyzet minősítése és  következményei  egyre élesebben elválnak egymástól. A  választóvonal valójában az ellenőrizhetőség, pontosabban az, hogy  a  terhes  nő helyzete értékelés nélkül marad,  hiszen  a “súlyos  válsághelyzeten”  belül  is  egészen  bizonyosan  nagy számban találhatók olyan esetek, amelyek nem kevésbé indokolják az abortuszt, mint az anya egészségének súlyos veszélyeztetése, vagy  a  magzat  súlyos  rendellenessége.  Ezek  igazságtalanul hátrányos  megítélése az ára annak, hogy másrészt az  állapotos nő önrendelkezési joga tágabb teret kapott. Még a Magzatvédelmi törvény  és  az azt végrehajtó jogszabályok szerint  is  más  a klasszikus   indikációkra  alapított  abortuszok  engedélyezési eljárása  és  költségeinek viselése mint a súlyos válsághelyzet alapján elvégezhetőké. (Az egészségügyi okból végzett abortuszt a     társadalombiztosítás     finanszírozza     a     kötelező egészségbiztosítás  ellátásairól  szóló  1997.   évi   LXXXIII. törvény  15.  §  szerint.) Más kérdés, hogy a törvény  kínálhat orvoslást a fent jelzett igazságtalanságra. d)  A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9.  § (3)   bekezdése   önmagában   vizsgálva   a   fentiek   alapján alkotmányellenes. Az  Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a súlyos válsághelyzetnek a   Magzatvédelmi   törvény  szerinti  szabályozása   az   anya vnrendelkezési jogával és a magánszférához való jogával  éppúgy összeegyeztethető, mint ahogy az ellenőrizhető  indikációk  sem állnak  ezekkel ellentétben. A magzati élet védelmére  irányuló állami  kötelességgel  azonban nem fér  össze,  hogy  a  súlyos válsághelyzet  fennállását az állapotos  nő  csupán  a  kérőlap aláírásával igazolja (12. § (6) bekezdés), s hogy a nyilatkozat tartalmával,    illetőleg    valódiságával    kapcsolatban    a Családvédelmi   Szolgálat   munkatársának,   aki   a   törvényi feltételek  fennállását  megállapítja, mérlegelési  joga  nincs (Vhr. 9. § (3) bekezdés). Ezek a rendelkezések önmagukban nézve nem  nyújtják  az  Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése  által megkívánt  minimális  védelmet sem a magzatnak,  sőt  semmilyen védelmet nem biztosítanak, mert a szabályozás kizárólag az anya önrendelkezési jogára van tekintettel. Fent, az 2. pontban  már foglalkozott   azzal  az  Alkotmánybíróság,   hogy   a   magzat egészséges   fejlődése  veszélyeztetésének   szerepeltetése   a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdésében nem minősíthető  a magzati élet Alkotmány által megkövetelt védelmének, s az  anya jogaival  szembeni  ellensúlynak sem. A törvényhozó  tehát  nem teljesítette  azokat az alkotmányos követelményeket,  amelyeket az  Abh.  arra  az  esetre határozott meg,  ha  a  magzatot  az Országgyűlés nem tekinti jogalanynak (ABH 1991, 316.) e)  A Magzatvédelmi törvény 6. § (2) bekezdés b) pontja szerint az   (1)   bekezdésben  foglalt  –  az  állapotos   nő   súlyos válsághelyzetét is tartalmazó – feltételek esetén  a  terhesség annak 18. hetéig szakítható meg, ha az állapotos nő terhességét neki  fel nem róható egészségi ok, illetve orvosi tévedés miatt nem ismeri fel korábban, vagy az egészségügyi intézmény illetve valamely  hatóság mulasztása miatt haladta meg a terhessége  az (1)  bekezdésben  foglalt időtartamot (12 hetet).  A  terhesség megszakításához  ebben  az esetben “a  terhesség  megszakítását megalapozó egészségi ok” két szakorvos egybehangzó véleményével való megállapítása szükséges (12. § (1) bekezdés.) Az, hogy  az egészségi  oknak,  amely a terhesség felismerésében  gátolta  a nőt,  “fel  nem  róhatónak  kell lennie”,  valóban  értelmezési nehézségeket  okozhat és a norma világosságát károsítja.  Ennek ellenére az Alkotmánybíróság nem látta indokoltnak a 6.  §  (2) bekezdés  b)  pontjából a “neki fel nem  róható”  egészségi  ok szövegrész alkotmányellenessége kimondását és megsemmisítését. Az a – rendszerint nőgyógyászati vagy mentális –  egészségi ok, amely  miatt  a  nő terhességét nem ismeri fel  annak  első  12 hetében,  olyan állapot, amelynek felróhatóságát csak rendkívül ritkán  lehetne  megállapítani. A “fel  nem  róható”  szavak  a törvény  szövegében – a gyakorlati alkalmazhatóság szemszögéből – inkább az “egészségi ok” természetét kifejező jelzők, mintsem további    feltétel   megfogalmazói.   Ezzel   összhangban    a “felróhatóság”   megállapítására   a   Magzatvédelmi    törvény elkülönített  fórumot és eljárást nem ír elő, azt a  “terhesség megállapítását  megalapozó egészségi ok” megállapítása  magában foglalja. 4.  A  magzatelhajtás hagyományosan büntetendő  magatartás;  az 1878.   évi   V.   tc.-ben  a  törvényhozó   az   élet   elleni bűncselekmények között, majd 1952-től az élet, a testi épség és az egészség elleni bűncselekmények között rendelte büntetni. Az 1961.  évi  V.  törvény  –  éppen a  terhesség  megszakításának bizonyos      esetekben     jogszabály     alapján     fennálló megengedettségére tekintettel – a törvény Különös  Részében,  a magzatelhajtást  meghatározó  törvényi  tényállásokat  követően büntethetőséget   kizáró  okként  (19.   §   h)   pont)   külön rendelkezett  arról, hogy nem büntethető az,  aki  a  terhesség megszakítását  az arra hivatott szerv által jogszabály  alapján kiadott engedélynek megfelelően hajtja, illetve hajtatja  végre (256. § (5) bekezdés). A  hatályos büntető törvény (Btk.) is az élet, a testi épség és az   egészség   elleni   bűncselekmények   között   bünteti   a magzatelhajtást. Bűntettet követ el, aki más magzatát elhajtja. Súlyosabban  büntetendő, aki a magzatelhajtást üzletszerűen,  a nő  beleegyezése nélkül, súlyos testi sértést vagy életveszélyt okozva  követi  el, illetve, ha a magzatelhajtás  halált  okoz. Bűncselekményt,  de annak enyhébb formáját, vétséget  követ  el maga  a nő is, aki magzatát elhajtja vagy elhajtatja (Btk. 169. §).   A   Btk.   nem   tartalmaz   e   bűncselekménynél   külön büntethetőséget kizáró okot. A 169. §-hoz fűzött indokolás  azt a  törvényalkotói felfogást tükrözi, hogy minden  bűncselekmény jogellenes   cselekmény,   következésképpen   a   jogszabályban biztosított  jogok  gyakorlása  esetén  bűncselekmény  nem  jön létre.  Erre az általános büntetőjogi elvre figyelemmel  tartja szükségtelennek  annak  külön  kiemelését,  hogy  a   terhesség engedélyezett  művi  megszakítása, illetve megszakíttatása  nem bűncselekmény. A Magzatvédelmi törvény rendelkezései tehát a magyar büntetőjog rendszerében  a  magzatelhajtás jogellenességét  zárják  ki.  A Magzatvédelmi törvény 6. §-ában felsorolt esetek, amelyekben  a “terhesség   megszakítható”,  valamennyien,  különbség   nélkül jogellenességet kizáró okokat határoznak meg. A jogellenességet kizáró    okok    rendszerint    a   cselekmény    társadalomra veszélyességét, károsságát is kiküszöbölik, előfordul  azonban, és   éppen   a   magzatelhajtás  esetében,   hogy   a   jogrend meghatározott,  a  büntetőjogon  kívüli  megfontolások  alapján csupán megtűri a társadalomra veszélyes, káros cselekményt. A  Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr. 9. § (1) és  (3)  bekezdése  a jogellenességet kizáró ok  megállapítását arra a személyre, ti. az állapotos nőre bízza, aki a törvényben meghatározott  magatartást  meg  kívánja  valósítani,  másrészt kifejezetten  kizárja  a  nyilatkozat  tartalma  és  valódisága felülvizsgálhatóságát vagy értékelését azon szerv által,  amely a terhesség-megszakítás feltételeinek fennállását megállapítja. A   jogbiztonság   (Alkotmány  2.  §  (1)   bekezdés)   azonban megköveteli, hogy az egyébként társadalomra káros, így  elvileg büntetendő   cselekmény  jogellenességét   kivételesen   kizáró körülmény bizonyítható legyen, fennállását bíróságnak vagy más, erre  felhatalmazott intézménynek kell megállapítania. A súlyos válsághelyzet alapján elvégezhető terhesség-megszakítás  esetén ez az intézmény – a Családvédelmi Szolgálat munkatársa – csupán kiállítja a terhesség-megszakításra jogosító igazolást,  de  az arra   jogosító   okot   tartalmazó  nyilatkozat   tartalmával, illetőleg  valódiságával kapcsolatban a jogszabály kifejezetten elvonja azt a jogát, hogy eme ok fennállását megállapíthassa: a jogellenességet   kizáró   ok  megállapítását   tartalmilag   a Magzatvédelmi  törvény  és  a Vhr. is  kizárólag  a  terhesség- megszakítást  elvégeztetni  akaró  állapotos  nőre   bízza.   A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése és a Vhr.  9.  §  (3) bekezdése  tehát – a Btk 169. §-ával való összefüggésében  –  a jogállamiság alapelvének mond ellent. Mindez nem azt jelenti, hogy az állam nem veheti ki a terhesség- megszakítás bizonyos eseteit a büntetőjogi szankcionálás  alól, akár  mert  egyes  tényállásokat valóban nem tart  társadalomra veszélyesnek  és  jogellenesnek sem  (például  az  orvosi  vagy etikai indikációjú abortuszt), akár azért, mert más esetekben a büntetőjogi  üldözést nem látja hatékonynak, s más módon  kíván az  Alkotmány parancsolta életvédelemről gondoskodni.  A  jelen esetben   a  súlyos  válsághelyzet  ellenőrizetlen  indikációja alapján  végrehajtott magzatelhajtás büntetlenül  hagyásának  a Magzatvédelmi törvény szabályaiból következő módja az,  ami  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik. Az  Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy számos külföldi  ország joga,   amely   szintén   eltekint   a   súlyos   válsághelyzet indikációjának  ellenőrizhetőségétől, ezt az esetet  kiveszi  a magzatelhajtás bűncselekményének tényállásából.  (A  terhesség- megszakításról szóló törvények maguk, vagy azokkal egy időben a büntető jogszabályok kivették a magzatelhajtás tényállásából az okok   megadása   nélkül   végrehajtott  terhesség-megszakítást Hollandiában, Belgiumban, illetve Németországban.) 5.  A  kifejtettek  szerint a magzati élet védelmére  vonatkozó állami   kötelesség   és  a  terhes  nő   önrendelkezési   joga alkotmányosan  szükséges,  egymással  szembeni  mérlegelését  a Magzatvédelmi   törvény   részben   egyáltalán   nem,   részben alkotmányellenesen   végezte  el,  ezért  az   Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  a  Magzatvédelmi  törvény  12.   §   (6) bekezdése,  továbbá a Vhr. 9. § (3) bekezdése  mind  önmagában, mind   a   Btk.   22.   és   169.  §-ával  való   kapcsolatában alkotmányellenes. Kérdés,  hogy  az egymással ütköző alkotmányos  jog  és  védett érték        helytelen        mérlegeléséből        keletkezett alkotmányellenességet nem orvosolják-e a Magzatvédelmi  törvény egyéb  rendelkezései, amelyek esetleg a magzati  életnek  olyan védelmet     adnak,     amely    mindkét    érdek     szükséges figyelembevételével  az  alkotmányos  egyensúlyt  helyreállítja (vagy  legalább  a  magzat  alkotmányosan  megkívánt  minimális védelmét  nyújtja). Ilyen feladatot – az abortusz-jog  külföldi változásai szerint – a célzott és folyamatos tanácsadás és más, a magzat megtartását segítő intézkedések együttese láthat el. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény 9.   §-a   a   Családvédelmi  Szolgálat   munkatársára   csupán információs  feladatot ró. A munkatárs a terhesség-megszakítási kérelem   bejelentését  követően  tájékoztatja  a  terhes   nőt legelőször is a terhesség-megszakítás jogszabályi feltételeiről (1)  bekezdés a) pont, majd a gyermek vállalása esetén elérhető anyagi és természetbeni támogatások lehetőségéről, a segítséget nyújtó   intézményekről,  az  örökbefogadás  feltételeiről,   a terhesség-megszakítás körülményeiről, módjáról és veszélyeiről, a  terhesség-megszakítást  végző  egészségügyi  intézményekről, végül    a    fogamzásgátlás   személyre   szólóan    ajánlható módszereiről. A (2) bekezdés szerint a tájékoztatást követően a munkatárs  kiállítja az e célra szolgáló kérőlapot,  amelyet  a kérelmező  aláír ezzel igazolva a 12. § (6) bekezdése  szerinti súlyos   válsághelyzetet,  és  egyben  megnevezi  a  terhesség- megszakítás elvégzésére választott intézményt. A Vhr. szerint a Családvédelmi  Szolgálatnak a fenti tájékoztatáson  túl  csupán adminisztrációs  feladatai vannak  (9,  10.  §).  A  terhesség- megszakítás  díját a kérelmező jövedelme szerint  a  Vhr.  több lépcsőben  csökkenti (11-13. §). Végül a Magzatvédelmi  törvény 15.   §-a  szerint  a  terhesség-megszakítást,  az  azt   végző intézményeket,   az  arra  alkalmas  eszközöket   és   szereket reklámozni   és   népszerűsíteni   tilos.   Ezzel   szemben   a Magzatvédelmi  törvény  2. §-a értelmében  az  egészség  és  az emberi   élet   értékéről,   az   egészséges   életmódról,    a felelősségteljes párkapcsolatokról, az emberhez  méltó  családi életről,   az   egészségre   ártalmatlan   születésszabályozási módszerekről  szóló  oktatás  az alap-  és  középfokú  oktatási intézményekben  történik  az állam  elősegíti  a  magzati  élet védelmét    szolgáló    kiadványok    közzétételét     és     a tömegkommunikáció fórumain való ismertetését. Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magzatvédelmi törvény és  a  Vhr. idézett rendelkezései nem elégségesek arra, hogy  a törvény     rendelkezései    által    teremtett     alkotmányos hiányosságokat helyrehozzák. A terhes nő személyiségi jogainak, különösen  önrendelkezési jogának az élethez való joggal  és  a magzat  élete  védelmének  abból  folyó  állami  kötelességével szemben    csak   kivételesen,   az   anya   jogainak    súlyos veszélyeztetése  által  előidézett  konfliktus   esetén   lehet elsőbbséget  adni. Ha a törvény olyan tág teret enged  e  jogok érvényesülésének,  mint  a  Magzatvédelmi  törvény   a   súlyos válsághelyzet  szabályozásával,  akkor  a  magzati  életet   is határozott és hatékony rendelkezésekkel kell védeni ahhoz, hogy az  alkotmányos egyensúly helyreálljon. Ha a törvény 9.  §-ában felsorolt  ismeretek mégoly fontosak is a magzat  megtartásáról való  igenlő  döntés számára, a puszta információs  kötelesség, amely  a  tanácsadó  szerv  pozitív, a  terhesség  megtartására bátorító  állásfoglalását és segítségét törvényi kötelességként nem  tartalmazza,  nem elégséges ahhoz,  hogy  a  magzatnak  az alkotmányosan  megkövetelt minimális védelmet nyújtsa  a  másik oldalon kiterjesztett magzatelhajtási lehetőséggel szemben. “A    terhesség-megszakítási   kérelem   bejelentését    követő tájékoztatás”  tehát,  amelyet a Magzatvédelmi  törvény  előír, elvileg   és  alapvetően  azért  nem  lehet  az  ellenőrizetlen indikációjú  abortusszal  szemben  a  magzati  élet   védelmére irányuló  állami  kötelesség  alkotmányosan  kielégítő  mértékű érvényesítésének eszköze, mert a törvény nem rendelkezik arról, hogy  a  tanácsadásnak  nem a puszta tájékoztatás  a  feladata, hanem az anya olyan megsegítése válsághelyzetében, amely célját tekintve  a  magzat megtartására irányul. Csakis ez a  törvényi célzat  és  megvalósításának  részletes  szabályozása  képezhet kellő  ellensúlyt  az  anya  önrendelkezési  jogának  a  súlyos válsághelyzet   szimbolikus   indikációjával   lehetővé    tett érvényesülésével szemben. A magzat megtartására és megszülésére törekvő tanácsadás továbbá nem szorítkozhat egyszeri alkalomra, mert  a válsághelyzet feloldásához ez aligha elég. A tanácsadás akkor  látja el alkotmányos feladatát, ha felajánlja segítségét a  terhesség folyamán és a gyermek megszülését követő időszakra is  de  éppígy  a  nő  rendelkezésére  áll  az  abortusz  utáni helyzetében is. 6.  Az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a 9. §-ban előírt tájékoztatási     kötelesség    szabályai    önmagukban     nem alkotmányellenesek, amiképpen a súlyos válsághelyzet terhesség- megszakítást lehetővé tévő okként törvénybe való felvétele  sem minősíthető       önmagában       alkotmányellenesnek.       Az alkotmányellenesség az állapotos nő súlyos válsághelyzetének  a Magzatvédelmi  törvényben foglalt fogalmi meghatározása  és  az ehhez  kapcsolódó  végrehajtási  rendelkezés  tartalma  kapcsán állapítható  meg.  Ezt  az álláspontját az  Alkotmánybíróság  – immár  az egész Magzatvédelmi törvény összefüggésében vizsgálva – megerősíti. Annak kifejezésre juttatása végett, hogy nem önmagában a súlyos válsághelyzet    indikációjának   törvénybe   való    felvétele alkotmányellenes,  az Alkotmánybíróság nem  terjesztette  ki  a tárgyi  összefüggés okán az alkotmányellenesség  megállapítását mindazokra   a   rendelkezésekre,   amelyek   a   Magzatvédelmi törvényben a súlyos válsághelyzetet tartalmazzák. Az  alkotmányosság helyreállításának több útja van – ezek közül kettőre  az Alkotmánybíróság a határozat következő részében  rá is  mutat  -,  sőt  lehetségesek olyan megoldások  is,  amelyek jelenleg  a  törvény tartalmi összefüggései  miatt  alkotmányos kifogás   alá   eső  rendelkezések  egy  részének  fenntartását lehetővé teszik. Ezért az Alkotmánybíróság elegendőnek  ítélte, ha  a  súlyos  válsághelyzet alkotmányellenes  meghatározásának szabályaira  korlátozza  az alkotmányellenesség  kimondását  és csupán a Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdését, valamint a Vhr. 9. § (3) bekezdését semmisíti meg. Ennek  folytán  2000.  június 30. után a  súlyos  válsághelyzet indikációja  a  Magzatvédelmi törvény 6.  §  (1)  bekezdése  d) pontjában  “önmagában”  marad  hatályban.  Az  Alkotmánybíróság határozata  rendelkező  része 1. pontjának  második  mondatából azonban egyértelműen következik – amit határozatának indokolása részletesen   kifejt  –,  hogy  a  súlyos  válsághelyzet   mint terhesség-megszakítási  ok érvényesítésének  alkotmányossága  a további feltételektől függ. Ilyen feltételeket azután,  hogy  a 12. § (6) bekezdés hatályát veszti, a Magzatvédelmi törvény nem tartalmaz.   Ezeket  a  feltételeket  viszont  csakis   törvény határozhatja   meg,   azok  jogalkalmazói   értelmezéssel   nem pótolhatók,   mert   az   alkotmányellenes  jogbizonytalanságra vezetne. A   Magzatvédelmi  törvény  6.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjának értelmezését elsősorban nem a jogbizonytalanság veszélye miatt, hanem  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  által  megkövetelt jogforrási szint hiánya miatt nem lehet alkotmánysértés  nélkül a   jogalkalmazóra  hagyni.  Az  Alkotmánybíróság  e  határozat indokolásának   II.   2.  pontjában  megállapította,   hogy   a Magzatvédelmi  törvény azért tett eleget a  jogforrási  szintet illetően  az  Abh.-ban meghatározott követelményeknek,  mert  a súlyos   válsághelyzet  indikációja  tekintetében  is   magában foglalja    mindazon    rendelkezéseket,    amelyek    törvényi szabályozási szintet követelnek. A  12.  § (6) bekezdésének megsemmisítése után – de a 6. §  (1) bekezdés  d)  pontjának megmaradásával – a súlyos válsághelyzet indikációja  szabályozási  szintjét  illetően  a  Magzatvédelmi törvény  kizárólag  akkor  felel meg  az  Alkotmány  8.  §  (2) bekezdéséből   folyó,   már   az  Abh.-ban   is   megállapított követelménynek, ha a súlyos válsághelyzet fogalmának  tartalmát és  – a meghatározástól függően – alkalmazásának feltételeit is törvény állapítja meg. A Magzatvédelmi törvény 12. § (6) bekezdése megsemmisítése után tehát   a  6.  §  (1)  bekezdés  d)  pontjában  foglalt  súlyos válsághelyzet, mint a terhesség-megszakítást lehetővé tévő  ok, alkotmányosan  mindaddig  nem  alkalmazható,  amíg   a   súlyos válsághelyzet  fogalmát  törvény  meg  nem  határozza,   és   a törvényhozó  azokat a további rendelkezéseket meg nem  alkotja, amelyek  – a súlyos válsághelyzet meghatározásától és az  annak vizsgálatáról  való  törvényhozói  döntéstől   függően   –   az alkotmányos  egyensúlyt  az  anya  önrendelkezési  joga  és  az államnak  a  magzatra vonatkozó életvédelmi kötelessége  között nem biztosítják. Az  Alkotmánybíróság  annak  nyomatékosítása  végett,  hogy   a törvényi   meghatározás  hiánya  nem  pótolható   jogalkalmazói jogértelmezéssel,   a   rendelkező   részben    alkotmányossági követelményként külön is kimondta, hogy a Magzatvédelmi törvény 6.  §  (1)  bekezdés d) pontja kizárólag a súlyos válsághelyzet törvényben meghatározott fogalmával és a törvényhozó által az e határozatnak     megfelelően    megállapított     feltételekkel alkalmazható. A   megsemmisítés  jövőbeni  időpontja  kettős  célt   szolgál: egyrészt  azt,  hogy  a  törvényhozónak  elegendő  idő   álljon rendelkezésére az alkotmányos szabályok megalkotására, másrészt hogy addig se korlátozódjék az abortusz lehetősége a klasszikus indikációkra.  Ez  utóbbi  ugyanis a  Magzatvédelmi  törvényben megnyilvánuló  törvényhozói akarattal  nyilvánvaló  ellentétben állna.                               IV. A  törvényhozónak  több lehetősége van a Magzatvédelmi  törvény alkotmányossá tételére. 1.  Ezek  közül  az  egyik lehetőség, hogy az  Alkotmánybíróság által  megállapított alkotmányellenességi okokat úgy  küszöböli ki    az    Országgyűlés,    hogy   a   súlyos    válsághelyzet meghatározásában (12. § (6) bekezdés) a magzat fejlődésére való utalás által keltett ellentmondást megszünteti, továbbá, hogy a súlyos válsághelyzet fennállását ellenőrizhetővé teszi. Ekkor a 9.  §  esetleges alkotmányellenessége nem merül fel.  A  súlyos válsághelyzet      így     visszaállított     ellenőrizhetősége szempontjából  a  nő  személyiségi  jogait  kímélő  megoldás  a válsághelyzet  egyes tipikus tényállásainak  példálózó  jellegű törvénybe foglalása. 2.  A  törvényhozó másik lehetősége, hogy továbbra is lemond  a súlyos  válsághelyzet  indikációjának  ellenőrzéséről,   és   a magzattal  szemben fennálló életvédelmi kötelessége ellátásához új  eszközt keres. Az indikációk olyan liberalizálása esetén és azzal  szemben,  mint amilyent a Magzatvédelmi törvény  “súlyos válsághelyzete”   is   megvalósít,  az   államnak   alkotmányos kötelessége  a  magzati  élet  védelmére  megfelelő  ellensúlyt képezni. Ez elsősorban az állapotos nővel való együttműködésre, krízishelyzetében   való   megsegítésére   irányul,   azzal   a törekvéssel, hogy az anya a magzatát megtartsa. Ehhez megfelelő pszichikai,  orvosi,  de nem utolsósorban szociális  és  anyagi segítséget is kell biztosítani. Az állam nem mondhat le  arról, hogy  az  abortusz társadalomra veszélyességét fenntartsa.  Ezt azonban    elsősorban   nem   büntetőjogi   büntetéssel    kell szankcionálnia,    hanem    az    ellenőrizetlen    indikációjú abortuszokra az anyával szemben más jogterületeken is kilátásba helyezhet  hátrányos jogkövetkezményeket. Végül védeni  kell  a terhességet  olyan harmadik személyekkel szemben  is,  akik  az anyát a terhesség megszakítására kényszerítik. A  fenti  irányvonalnak  megfelelő, a terhességét  megszakítani akaró    nőt    kötelező   tanácsadással    és    válságmegoldó együttműködéssel segítő, valamint a gyermekvállaláshoz  kedvező feltételeket   biztosító  rendszer  kialakítása   és   törvényi bevezetése,  másrészt a szankciórendszer átalakítása,  amellyel az állam eleget tesz életvédelmi alkotmányos kötelességének, az Országgyűlés feladata és felelősége. Az Alkotmánybíróság csupán néhány  alkotmányos kérdésre hívja fel a figyelmet,  amelyek  a szabályozás kialakítása során felmerülhetnek. a)  Az  ellenőrizetlen indikációjú terhesség-megszakítás esetén akkor  várható az, hogy a nő bizalommal forduljon  a  tanácsadó szolgálathoz,  ha  nem törvényi tényállások teljesítésére  kell koncentrálnia,    hanem   lelkiismereti   és    élethelyzetbeni konfliktusa   megoldásához  várhat   segítséget.   A   semleges információ ehhez nem elég. Az államnak alkotmányos kötelessége, hogy  az  anya  előtt a gyermek megtartásának és felnevelésének perspektíváit  megnyissa.  Az erre a célra  irányuló,  kötelező tanácsadás  alkalmas  arra,  hogy  annak  révén  az  állam   az ellenőrizetlen  indikáció elismerése mellett is  eleget  tegyen életvédelmi kötelességének. A  tanácsadás nem korlátozódhat egyszeri alkalomra, készen kell állnia  arra,  hogy a válsághelyzetben hozzá  forduló  anyát  a terhesség  egész tartama alatt támogassa, s a szülést  követően is   segítse.  A  tanácsadó  szolgálatnak  ugyancsak  fel  kell kínálnia segítségét az abortuszon átesett nő számára is.  Része továbbá  az  állam kötelességének az is, hogy a gyermeknevelést más  jogszabályokban foglalt intézkedésekkel is  támogassa.  Ez azonban  már  más alkotmányi rendelkezésekkel és  államcélokkal áll    közvetlen    összefüggésben,   s   az    abortusztörvény alkotmányossági vizsgálatának nem tárgya. Az ilyen tanácsadás elvileg nem korlátozza aránytalanul az anya magánszféráját,  és nem sérti lelkiismereti szabadságát.  Ahogy az  Alkotmánybíróság  a szólásszabadságról szóló  határozatában kifejtette, az általa helyesnek tartott véleményeket mindenki – az  állam  is  –  támogathatja, s a helytelennek tartott  ellen felléphet,  mindaddig, amíg ezzel valamely más jogot  nem  sért olyan mértékben, hogy az előtt a véleményszabadságnak is vissza kell  lépnie  (30/1992. (V. 26.) AB, ABH 1992, 167,  180).  Itt azonban az állam nem egyszerűen a mindenkori parlamenti többség által  helyesnek tartott nézeteket propagál, hanem az  egyszerű törvényhozás  felett álló, az Alkotmányból folyó kötelességének tesz   eleget,  amikor  mindenki  számára  mindenkor   kötelező alkotmányos  értéket  érvényesít. A lelkiismereti  szabadsággal kapcsolatban  az  Alkotmánybíróság kifejtette,  hogy  az  állam semlegessége  vallási  és lelkiismereti kérdésekben  legkevésbé sem  jelenti  azt,  hogy  a közömbösséget  kellene  támogatnia; ellenkezőleg,  a  lelkiismereti  szabadság  alapjogából  az  az alkotmányos  kötelesség  hárul  az  államra,  hogy  az   egyéni meggyőződés  szabad kialakításának és a tudatos választásnak  a lehetőségét  biztosítsa (4/1993. (II. 12.) AB,  ABH  1993,  48, 53).  A tanácsadásnak segítenie kell abban, hogy a leendő  anya felelősségét  átérezve, tudatosan döntsön magzata megszüléséről vagy   terhessége  megszakításáról.  A  terhesség-megszakításra vonatkozó  információkat is teljes körűen  hozzáférhetővé  kell tenni.  Az  állam  nem  hozhat senkit  olyan  helyzetbe,  amely meghasonlásba vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a  személyiséget  meghatározó valamely lényeges meggyőződésével (Abh,  313).  Mindebben segíthet a névtelenség megtartása  –  a terhesség-megszakításra  jogosító  igazolás   kiadásáig   –   a tanácsadás során. A tanácsadáson való kötelező részvétel  a  nő lelkiismereti  szabadságát nem sérti  aránytalanul,  nem  hozza meghasonlásba önmagával, különös tekintettel arra  is,  hogy  a részvételen túl további együttműködési kötelessége nincsen. Az  eredmény  tekintetében a tanácsadásnak tehát az  egyértelmű magzatvédelmi irányultság mellett is nyitottnak kell  maradnia, tiszteletben tartva a nő említett jogait. Ezért  a  rendszer  alkotmányosságához alapvető  követelmény  a megfelelő     szakmai    felkészültséggel     rendelkező,     a válságmegoldásra  alkalmassá tett, szélsőséges irányultságoktól mentes   tanácsadó   szervek   felállítása   és   azok   állami engedélyezése, valamint folyamatos ellenőrzése. A  tanácsadással  kapcsolatos további alkotmányos  követelmény, hogy  meg  kell  világítania  a  magzat  és  a  nő  alkotmányos helyzetét  és  jogait, mindenekelőtt azt, hogy a  magzati  élet alkotmányos   védelemben  részesül,  amellyel  szemben   a   nő önrendelkezési  joga  a  terhesség  megszakítására  csak  akkor érvényesülhet,  ha  a  gyermek  kihordása  az  anya  számára  a terhesség  kihordásával  együttjáró terheket  meghaladó,  olyan rendkívüli  nehézségekkel  jár, amelyek  az  elvárható  áldozat határát meghaladják. b)  Amennyiben  az  állam – a tanácsadás után  –  ellenőrizhető indikáció nélkül is lehetővé teszi és nem bünteti az abortuszt, életvédelmi kötelességéből folyóan nem mondhat le alkotmányosan más jogkövetkezmények alkalmazásáról. Ilyen például a terhesség- megszakítás orvosi költségeinek teljes körű viselése  a  terhes nő által. c)  Mivel  a  tanácsadás – amely az állapotos nőnek  a  felelős döntés  meghozásához  ad  segítséget úgy,  hogy  konfliktusának megoldásában   támaszt   nyújt  –   nyomást   semmiképpen   sem gyakorolhat, gondoskodni kell arról is, hogy a nőt  megvédje  a környezete részéről kifejtett ellenkező irányú nyomástól is. Az ilyen  befolyásolás  ugyanis a tanácsadás nyújtotta  segítséget lerombolja,   az  állam  magzatvédelmi  eszközét   –   a   jogi szabályozás  alkotmányosságának  feltételét  –  hatástalanítja. Kivédésére   több  módszer  kínálkozik,  a  konkrét  helyzettől függően.  Ilyen  például  az apa vagy  családtagok  bevonása  a tanácsadási  folyamatba. Nem mellőzhető  azonban  a  büntetőjog igénybevétele    sem.   Az   állam   életvédelmi    kötelessége megköveteli,  hogy azokat, akik az állapotos nőt fenyegetéssel, a   tartási  kötelesség  megszegésével  vagy  bármely  módon  a terhesség  megszakítására  kényszerítik,  büntetőjogi  büntetés fenyegesse.  A  törvényhozó  feladata,  hogy  az  erre  elvileg jelenleg  is  alkalmas bűncselekmények törvényi  tényállásainak alkalmazását szükség szerint biztosítsa. 3.     Az     Alkotmánybíróság    a    Magzatvédelmi    törvény alkotmányellenesnek bizonyult rendelkezéseit 2000.  június  30. napjával semmisítette meg. Ez a határidő nemcsak az alkotmányos szabályok megalkotására elegendő, hanem az azok végrehajtásához szükséges    szervezeti,   személyi   és   egyéb   feltételeket kialakítására is.
Dr. Sólyom László                   az Alkotmánybíróság elnöke                      előadó alkotmánybíró           Dr  Ádám Antal              Dr  Bagi István           alkotmánybíró                 alkotmánybíró           Dr  Erdei Árpád            Dr  Holló András           alkotmánybíró                alkotmánybíró           Dr  Kilényi Géza            Dr  Kiss László           alkotmánybíró                 alkotmánybíró           Dr  Lábady Tamás           Dr  Németh János           alkotmánybíró                 alkotmánybíró           Dr  Vörös Imre       Dr  Tersztyánszky Ödön          alkotmánybíró                   alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal alkotmánybíró párhuzamos indokolása         A   határozat  rendelkező  részének  megállapításaival   és indokolásával  is  egyetértek.  Helyesléssel  fogadom,  hogy  a terhes    anya    önrendelkezési   jogát   és   egészségvédelmi jogosultságait   az   államnak  a  magzat   oltalmát   szolgáló életvédelmi  kötelezettsége hivatott ellensúlyozni.  Párhuzamos véleményemben azokat, a határozatban kifejezetten nem  szereplő alkotmányi összefüggéseket kívánom kiemelni, amelyek  a  magzat védelme   tekintetében  az  állam  életvédelmi  kötelezettségét erősítik,  illetve  kiegészítik.  Az  Alkotmánynak  ugyanis  az emberi  élethez való jogot biztosító előírásán  kívül  is  több rendelkezése  kötelezi az államot a terhes  anya  és  a  magzat egybekapcsolódó,  illetve esetenként  elkülönült  védelmére  és támogatására,  az  anya  és a magzat egészségének  megóvása,  a magzat  fejlődése  és  életképes  megszületésének  előmozdítása érdekében.         Ezért   a   jelzett  alapjogok  és  állami  kötelezettségek megvalósulási  feltételeinek és arányainak meghatározásakor  az Országgyűlés köteles figyelembe venni más alkotmányi  értékeket is. A törvényalkotó ugyanis nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az    Alkotmány    valamennyi   rendelkezése    egybekapcsolódó értékrendszert   képez.  Az  alaptörvényben   foglalt   értékek alkotják  a politikai, az állami, a társadalmi, a közösségi  és az     egyéni    megnyilvánulások    alapvető    és    kötelező mértékrendszerét.  Ezeknek a mértékeknek folyton  gazdagodó,  a törvényalkotás, a nemzetközi alapjogi bíráskodás és  a  nemzeti alkotmánybíráskodás    révén    pontosított     törzsállományát kétségtelenül   az   alapjogok  alkotják.  Az   alkotmányossági jogvitákat    elbíráló   Alkotmánybíróság   pedig   szinoptikus szemlélettel    az    alapjogokkal   együtt    alkalmazza    az alaptörvényben  foglalt alapelveket, tilalmakat,  államcélokat, állami   kötelezettségeket  és  egyéb   nevesített   alkotmányi értékeket.   Az  alapjogok  és  az  Alkotmány  említett   egyéb összetevői   esetleges  ütközéseinek  feloldása   egyrészt   az Alkotmánybíróság  precedens  értékű  korábbi  megállapításainak figyelembevételével,   másrészt   a   konkrét   alkotmányossági probléma    adottságainak   elmélyült    mérlegelése    alapján lehetséges. Ezért nem minősíthetjük az alapjogi bíráskodást  és az  alkotmánybíráskodást  teljesen egybeeső,  azonos  jelentésű fogalomnak. Az alkotmánybíráskodás lényegi sajátossága  ugyanis konkrét  alkotmányossági viták eldöntése esetén is az Alkotmány normaállományának  egészére  kiterjedő,  koherens,  hiteles  és általánosan kötelező alkotmányértelmezésben jelölhető meg.         A   vázoltakra  tekintettel  úgy  vélem,  hogy   az   állam magzatvédelmi  kötelezettségét az ember  élethez  való  jogából származó állami életvédelmi kötelezettségen kívül alátámasztják és lényeges szempontokkal, fontos követelményekkel egészítik ki az  Alkotmánynak  a  házasság és a család intézményének  állami védelmére  (15.  §), az ifjúság létbiztonságának,  oktatásának, nevelésének és érdekei védelmének állami feladatára (16.  §),  az  anyának  a  gyermek születése  előtti  és  utáni támogatására és védelmére (66. § (2) bek.) vonatkozó rendelkezései, valamint a gyermeknek az Alkotmányban (67.  (1)  bek.) biztosított az a jogosultsága,  hogy  megkapja családjától, valamint az államtól és a társadalomtól mindazt  a védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi, szellemi  és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.         Mindezek   mellett   a   törvényalkotó   törekedhet   olyan társadalompolitikai,  népesedéspolitikai,  erkölcsi  szempontok érvényesítésére is, amelyek az Alkotmányban rögzített  elveken, alapjogokon,  kötelezettségeken  és  más  alkotmányi  értékeken kívül esnek, feltéve természetesen, hogy ezek a törekvések  nem sértik  az Alkotmány egyetlen rendelkezését és nem ellentétesek az   alkotmánybírósági  határozatokban  mindenkire   kötelezővé nyilvánított alkotmányossági követelményekkel sem.     Budapest, 1998 november 18.                                                      Dr. Ádám Antal                                                   alkotmánybíró     Dr. Holló András alkotmánybíró párhuzamos indokolása 1.  A  határozathoz  fűzött párhuzamos indokolásomat  egy  elvi előkérdés felvetésével, s egyben arra adandó válasszal kezdem. Van-e  az  Alkotmánybíróságnak kompetenciája az  alkotmányozási szint, mint szabályozási szint védelmére? Másképpen fogalmazva: az  Alkotmánybíróság megsemmisítheti-e azt a törvényt,  illetve törvényi rendelkezést (feltételezhetjük, hogy más jogforrás nem jöhet  szóba),  amelyik  tartalmilag nem  alkotmányellenes,  de Alkotmányt kiegészítő normát tartalmaz? Válaszom – az alábbi indokok alapján – igenlő. A   jogalkotás   alkotmányosságának   felülvizsgálata   és   az alkotmánysértő törvények és más jogszabályok megsemmisítése  az Alkotmánybíróság Alkotmányban rögzített hatásköre (Alk. 32/A. § (1)  és (2) bekezdések). A jogalkotás alkotmányossági szempontú felülvizsgálatának  része a jogalkotó hatáskörének  alkotmányos terjedelme.  (Pl.  Alk. 35. § (2) bekezdés) Az Alkotmánybíróság 1991-ben  hozott  határozatában kimondta,  hogy  a  jogszabályi hierarchia  "alkotmányosan  védett  rendje  nem  csupán  formai kérdés  akkor,  amikor alacsonyabb szintű jogszabály,  magasabb szintű   jogszabály  által  biztosított  hatáskör   elvonásáról rendelkezik...   Ennek  megsértése  miatt  tehát   a   támadott rendeletek  tartalmilag is alkotmányellenesek." (31/1991.  (VI. 6.)  AB  hat.,  ABH 1991. 136.) Az Alkotmányban  foglalt  norma (szabályozási tárgy) az alkotmányozó hatalom rendelkezése alatt áll;  e  normáknak  a törvényhozás által történő  kiegészítése, módosítása a jogalkotó hatáskör elvonásának minősül. Konkretizálva:  a  törvényhozó nem léphet  át  az  alkotmányozó szabályozási    területére.   Ebben   az   összefüggésben    az Alkotmánybíróság alkotmányvédelmi funkciója magában foglalja az Alkotmány koherenciájának őrzését is. Ez  azt  jelenti,  hogy  ami szabályozási  tárgyként  és  annak tartalmaként az Alkotmány szintjére került, annak kiegészítése, megváltoztatása, hatályon kívül helyezése csak alkotmányozással (alkotmánymódosító törvénnyel) lehetséges. Ebben az esetben  az Országgyűlés, mint alkotmányozó hatalom jár el. A  törvényalkotó (az Országgyűlés mint törvényhozó hatalom) nem alkothat  olyan  törvényt, amelyik kiegészíti, (megváltoztatja) az  Alkotmányt. (Nyilván alkotmányi rendelkezést hatályon kívül helyező törvényi rendelkezés sem.) Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az adott törvény alkotmány- kiegészítő   stb.  törvénynek  minősül  -e,  –   az   Alkotmány rendszeréből,  az  adott szabályozási tárgyból,  a  szabályozás tartalmából  kiindulva,  a  törvényi  szabály  és  az  érintett alkotmányi    rendelkezés   viszonyát    (szoros    összefüggés fennállását) megvizsgálni – az Alkotmánybíróság feladata. Abban az esetben, ha az Alkotmánybíróság szóba jöhető hatáskörében (a módosított  előzetes normakontroll, de jellemezően az  utólagos normakontroll hatáskörében) eljárva arra a következtetésre jut, hogy a vizsgált törvény adott rendelkezése alkotmány-kiegészítő tartalmú   (a  törvényhozó  hatalom  az  alkotmányozó   hatalom szerepét   vette   át),   a   normát   alkotmánysértés    miatt megsemmisítheti. Az Alkotmánybíróságnak az Alkotmányból eredően nemcsak   az  a  feladata,  hogy  az  Alkotmány  rendelkezéseit érvényesítse a jogalkotásban, hanem az is, hogy az Alkotmányból levezethető (értelmezhető) alkotmányozási szintet védelmezze  a törvényhozással szemben. 2.   A  Magzatvédelmi  törvénynek  a  terhesség  megszakítására vonatkozó szabályaiból az Országgyűlés álláspontja – amint erre a  határozat is kitért – egyértelműen megállapítható: a  magzat nem tekintendő jogalanynak. Álláspontom   szerint,  az  Országgyűlés   döntése   így   volt alkotmányos  döntés,  ugyanis  az  Alkotmányból  csak   ez   az értelmezés  vezethető  le. Az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése, miszerint "minden embernek veleszületett joga van az élethez és az  emberi méltósághoz", úgy értelmezhető, hogy az Alkotmány  a "veleszületettség" kifejezésével határvonalat  kívánt  húzni  a megszületett ember, az emberi élet és az ún. "potenciális élet" (magzati  élet)  közé és csak az előbbiről rendelkezett.  Ehhez képest  értelmezem  az  Alkotmány  "minden  ember  jogképes"  – kitételét (Alk. 56. §) is. A  magzat jogi értelemben vett ember voltának, jogalanynak való elismerése   egyértelműen   az  Alkotmány   szintjére   tartozó szabályozási tárgynak – az Alk. 56. §-a módosításának,  illetve kiegészítésének – minősülne. Ha igazat adunk  –  és  én  igazat adok  –  az  Alkotmánybíróság ún. első  abortusz  határozatában foglalt  ama  megállapításnak, miszerint a  jogalanyiság  ilyen kiterjesztésének  "jellege  és hordereje  csak  a  rabszolgaság eltörléséhez hasonlítható, de annál is jelentősebb lenne. Ezzel az  ember jogalanyisága elérné elvileg lehetséges végső határát és teljességét..."(64/1991. (XII. 17.) AB hat., ABH 1991. 311.) –  ez a tétel önmagában, tehát történelmi jelentőségénél fogva, az Alkotmány szintű megfogalmazást igényli. Következésképpen,  ha  a  törvényhozó  úgy  döntött   volna   a Magzatvédelmi    törvényben,   hogy    a    magzat    jogalany, alkotmánysértő módon, törvényi szabályozással módosította volna az Alkotmányt. (Lásd az 1./ pontban kifejtetteket.) 3.   A   magzat  jogalanyiságát  el  nem  ismerő  törvényhozási koncepcióból egyenesen következik, hogy a Magzatvédelmi törvény terhesség-megszakításra       vonatkozó        rendelkezéseinek alkotmányossági felülvizsgálata a "konkuráló" élethez és emberi méltósághoz  való jogok területéről a terhes nő  önrendelkezési joga  és  az  állam  – az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből,  az élethez  való  jogból  levezethető –  (nem  abszolút)  objektív életvédelmi     kötelességének    viszonyára,     egyensúlyának vizsgálatára  tevődik át. Egyetértőleg idézve  a  határozatból: "Ha  tehát a törvényhozó nem ismeri el a magzat jogalanyiságát, a   terhesség-megszakítás  feltételeinek  megállapításakor  nem hagyhatja    figyelmen   kívül   a   szabályozás    tartalmának meghatározásánál irányadó – esetenként egymással szemben álló – jogokat  és  kötelezettségeket, úgy  mérlegelni  kell  az  anya önrendelkezéshez élethez és testi épséghez való  jogát  éppúgy, mint  az  élethez  való jogból folyó, a magzatra  is  kiterjedő állami életvédelmi kötelezettséget." Az  Alkotmánybíróság  vizsgálata arra az  eredményre  vezetett, hogy a magzatvédelmi törvénynek és végrehajtási rendeletének  a határozat  4./  pontjában  megjelölt  rendelkezései  sértik  az Alkotmány  2.  § (1) bekezdését és az 54. § (1) bekezdését.  Az alkotmánysértés  megállapításával és  a  vonatkozó  jogszabályi rendelkezések megsemmisítésével egyetértek. A   határozat  a  törvényhozás  számára  az  alkotmányellenesen szabályozott  ellenőrizetlen indikáció  alkotmányellenességének megszüntetésére  – noha a Határozat "több lehetőségre"  utal  – lényegében két egyenrangú alkotmányos megoldást jelöl meg:      a/  a  súlyos  válsághelyzet fennállásának ellenőrizhetővé tételét, vagy      b/  a  jelenlegi (jogilag nem ellenőrizhető) válsághelyzet fenntartását   és   ennek  ellensúlyozására   –   az   objektív életvédelmi  kötelezettségből  eredően  –  a  magzat   védelmét (megtartását) célzó hatékony intézményrendszer kiépítését. Álláspontom szerint az alkotmánysértés kiküszöbölésére  csak  a második megoldás alkalmas. Ebből   következően   az  Alkotmánybíróságnak   a   törvényhozó alkotmánysértő mulasztását is meg kellett volna állapítania. Az Alkotmánybíróság   –   kialakított   gyakorlata    szerint    – mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg, ha  alapjog  érvényesítéséhez szükséges  jogszabályi  garanciák hiányoznak.  (35/1992.  (VI. 10.)  AB  hat.,  ABH  1992.  204., 22/1995. (III. 31.) AB hat., ABH 1995. 108.) A törvényalkotó  a Magzatvédelmi   törvényben  az  élethez   való   jogból   folyó életvédelmi  kötelezettségének  nem  tett  eleget,  mivel   nem biztosította a magzati élet alkotmányosan elegendő védelmét; az ellenőrizetlen  indikáció által garantált önrendelkezési  jogot az   Országgyűlés  nem  egyensúlyozta  ki  hatékony,  a  magzat védelmét,    megtartását    célzó    eszközrendszer    törvényi szabályozásával.  A  Magzatvédelmi  törvény  9.  §-a  ennek   a követelménynek  nem felel meg. (Lásd erről  a  határozat  IV/2. pontját) 4.  Az ellenőrzött indikáció álláspontom szerint alkotmánysértő módon  korlátozná a terhes nő önrendelkezési  jogát,  s  egyben sértené  a  magánszférához való alkotmányos jogát. Az indikáció ellenőrzése,    jogilag    előírt    tipizációval,     objektív tényállásokkal  alkotmányosan nem  oldható  meg.  A  magánéleti válsághelyzetek  szubjektív tényállásai, a dolog  természetéből adódóan  "rejtőzködő", de valóságos tényállások. (Pl.:  A  nemi erőszak,  adott  esetben  a  családon  belüli  nemi  erőszak  – különösen  az  utóbbi – nem minden alkalommal a  büntetőeljárás tárgya; a házasságon kívüli kapcsolatból származó terhesség, de hasonlóan egy megromlott, sok lelki konfliktus árán fenntartott házasság   nyilvános   vállalása,   kiértékelése   is   nehezen képzelhető  el...)  A  jogilag  kötelezően  előírt,   "tipikus" tényállások  a  magánéleti  válsághelyzetek  speciális,  egyedi értékelésen alapuló "intim tényállásait" nyilván nem  foghatják át.   A  "törvényi  tényállásokra  koncentrálás",  –  ahogy   a határozat  fogalmaz  –  esetenként  hamis  igazolást   vagy   a jogellenes  út választását eredményezheti, a valóságos  krízis- helyzetek  tartalmi feltárását, a magzatvédő szolgálattal  való együttműködést vállaló döntés helyett. Az   ellenőrzött   indikáció  bevezetése,  az   ún.   "törvényi tényállások"    meghatározása   kizárná    e    válsághelyzetet ténylegesen okozó szubjektív, rejtett tényállásokat és  ezáltal aránytalanul  korlátozná  a  terhes  nő  önrendelkezési  jogát, magánszférájának    (a    magántitok   feletti    rendelkezése) alkotmányos határait. 5.  Egyetértek a Határozatnak azzal a megállapításával, hogy az ellenőrizetlen     válsághelyzet    törvényi    szabályozásának alkotmányosságát a "védelmi ellensúly", nevezetesen: az anyát a magzat megtartására bátorító, számára megfelelő együttműködést, támogatást  biztosító  tanácsadó szolgálat  kiépítése  alapozza meg.  Az  "ellensúly"  célja  a terhes  nőt  tényleges  döntési helyzetbe  hozni,  megteremteni számára az  önrendelkezési  jog megfontolt  gyakorlásának  feltételeit.  Ugyanakkor  meg   kell jegyeznem, hogy a magzatvédelmi szolgálattal való együttműködés elutasítása,  illetve a szolgálat bátorításának,  meggyőzésének eredménytelensége  a terhes nő személyes döntését  ugyanúgy  az önrendelkezési jog alkotmányos keretében tartja, mint a  magzat védelme  szempontjából pozitív döntését. Mindez  következik  az Alkotmánybíróságnak   a  lelkiismereti  szabadságot   értelmező határozatából,   amelyre   a   határozat   is   hivatkozik:   A lelkiismereti    szabadságból   folyó   állami   alapjogvédelmi kötelesség  a  "tudatos  választás"  lehetőségének  biztosítása (4/1993. (II. 12.) AB hat., ABH 1993. 48.). A   terhes  nő  személyes  döntésének  erkölcsi  megítélése  az alkotmányjog határán kívül esik. Budapest, 1998. november 18.                                                Dr. Holló András                                                   alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró különvéleménye 1.  Az  Alkotmánybíróság 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatához fűzött   párhuzamos   indokolásomban   (ABH   1991,   323-327.) kifejtettem,  hogy  az  akkor  hatályos  abortuszra   vonatkozó jogszabályi        rendelkezések        alkotmányellenességének megállapításával   és   megsemmisítésével   nem   a    többségi határozatban  kifejtett  indokok  alapján,  hanem  azért  értek egyet,  mert  álláspontom  szerint  az  Alkotmány  54.  §   (1) bekezdésében  foglalt rendelkezésből a méhmagzat  élethez  való jogának  feltétlen elismerése és az államnak a nasciturusra  is kiterjedő abszolút életvédelmi kötelezettsége következik. Ezt a hatályos  Alkotmány  alapjogértelmezésén alapuló  álláspontomat változatlanul fenntartom. Meggyőződésem  szerint  a  magzati életnek  az  emberi  élettől eltérő  jogi  minősítésére a törvényhozónak  nincs  alkotmányos lehetősége,  mert  a magzatot – akár az anyatestben  van,  akár azon  kívül,  mesterséges körülmények között  –  fogantatásának pillanatától  kezdve  embernek,  vagyis  jogalanynak,  jogképes személynek   kell   tekintetni,  amiből  következik,   hogy   a méhmagzatot az élethez való jog anyjával szemben is  megilleti. Az   Alkotmány   54.   §  (1)  bekezdése   szerint   a   Magyar Köztársaságban  minden  embernek  veleszületett  joga  van   az élethez  és  az emberi méltósághoz, amelytől senkit  nem  lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint az  élethez és a méltósághoz való alanyi jog abszolút jog, azaz korlátozhatatlan  és  redukálhatatlan,  vagyis  a   jog   által érinthetetlen  alapjognak minősül. Mivel a magzat  biológiailag ember, genetikailag befejeződött emberi individuum, és mivel  a “veleszületettség”  –  a  nemzetközi egyezmények  szóhasználata (“inherent    right    to   life”,    “droit    inhérent     la vie”,“angeboneres  Recht  auf  Leben”)   szerint   is   –   nem születéssel  szerzett,  hanem elidegeníthetetlen,  az  emberrel “velekeletkezett”,  azaz  létéből, ember-voltából  eredő  jogot jelent,  az Alkotmány alapján semmivel sem igazolható,  hogy  a még  meg  nem születettnek nincs emberi méltósága  és  joga  az élethez. Ezért véleményem szerint a magzat mint új emberi élet: személy, aki a jog által sérthetetlen és akinek az élethez való abszolút  jogát  a  törvényhozó az állapotos nő  önrendelkezési jogára  vagy  más  alapjogára hivatkozással  alkotmányosan  nem korlátozhatja.  A méhmagzat élethez való joga egyedül  csak  az anya élethez való jogával konkurálhat. 2. A kifejtettekre tekintettel nem tudok egyetérteni a többségi határozat  1.,  2.  és 3. pontjában foglalt  megállapításokkal, továbbá a határozat 5. és 6. pontjában foglalt rendelkezésekkel sem.  A  törvényhozó álláspontom szerint az  Alkotmány  alapján jogszerűen   nem   ismerheti  el   az   állapotos   nő   súlyos válsághelyzetét,  mint a terhesség megszakítását  alkotmányossá tevő körülményt; ugyanakkor az Alkotmánybíróság nem utasíthatta volna  el  a  magzati élet védelméről szóló  1992.  évi  LXXIX. törvény      egésze,     illetőleg     egyes      rendelkezései alkotmányellenessége  megállapítását  kérő  –  a   határozattal elbírált   –  indítványokat,  és  azt  is  meg  kellett   volna állapítania,  hogy  a  méhmagzat jogi státusza:  személy,  azaz ember. 3.  Szükségesnek  tartom  kiemelni,  hogy  az  Alkotmánybíróság többsége  által  kialakított állásponton,  vagyis  a  határozat koncepcióján  belül  is  elégtelennek  ítélem  azt  a   védelmi szintet,  amelyet  a  határozat az állam  objektív  életvédelmi kötelezettségeként az Alkotmányból levezet, ezért  a  határozat 1.,   2.  és  3.  pontjához  –  alapvetően  eltérő  álláspontom fenntartása mellett – önállóan is különvéleményt fűzök. 3.1.  Mivel magzat nélkül nincs ember, a magzat életjogának  és méltóságának  az elismerése nélkül is megállapítható,  hogy  az Alkotmány a magzati életet a fogamzás pillanatától kezdve védi. Ezért – a határozat 1. pontjában foglalt megállapítás helyett – indokolt  lett volna kimondani a határozat rendelkező  részében egyrészt azt, hogy “az állam nem engedheti meg alkotmányosan az indok nélküli abortuszt”, másrészt pedig azt, hogy “az abortusz a jogállam értékrendje szempontjából leküzdendő jelenség”, vagy más  megfogalmazásban: “az élethez való jog objektív  oldalából az   életvédelem   tartalmával  szemben   az   az   alkotmányos követelmény  származik, hogy az államnak megfelelő  eszközökkel hatékonyan kell küzdenie az abortusz, mint jelenség ellen.” Ha a többségi határozat szerint a méhmagzatot nem is illeti meg alanyi,  elidegeníthetetlen  jogként  az  élethez,  és  így   a megszületéshez való jog, az Alkotmányból a magzati élet védelme és  tisztelete – ahogy ezt a Magzatvédelmi törvény  preambuluma is kifejezetten megfogalmazza – feltétlenül következik. Ezért e felfogásban  is  az abortusz alkotmányos indoka csak  “súlyos”, alkotmányos  alapjoghoz  kapcsolódó indok  lehet;  az  abortusz elleni  küzdelem hatékonyságának az érdekében  pedig  az  állam köteles   a  terhesség-megszakítások  statisztikai  figyelemmel kisérésére. Az állam nem szemlélheti tétlenül, ha a  terhesség- megszakítások  száma,  vagy  a  megszakított  terhességeknek  a születésekhez   viszonyított  aránya  nem  csökken,   mert   az Alkotmányból   folyó   kötelessége  az  abortusz   jelenségének fokozatos felszámolásán munkálkodni. 3.2 Minden abortusz az élethez való jogot sérti. Az államnak  a törvényhozás   és  tájékoztatás,  az  oktatás  és   a   nevelés eszközeivel   is   szembe   kell  helyezkednie   a   terhesség- megszakítással. Jogszabályai és az állam alkotmányos  felfogása nem  sugallhatja  azt,  hogy e megtűrt  jelenség  az  Alkotmány értékrendjével  és  emberképével  összhangban  áll.  A  védelem hatékonyságának  minőségi  erősödése  a  jövendő  törvényhozási megoldások alkotmányosságának megítélésekor is mércéül  szolgál majd  mindaddig,  amíg a magzat jogalanyiságát  a  jog  el  nem ismeri. 3.3. A magzati élet védelme az Alkotmány szerint csak a védelem erősödése   irányába  változhat  és  annak   hatékonysága   nem csökkenhet.  Az  Alkotmánybíróság  a  28/1994.  (V.   20.)   AB határozatában  (ABH 1994, 134.) a környezetvédelmi  status  quo megőrzésének kötelezettségét vizsgálva megállapította, hogy “az állam a természetvédelem jogszabályokkal megállapított szintjét nem  csökkentheti, kivéve, ha ez más alapjog  vagy  Alkotmányos érték   érvényesítéséhez  elkerülhetetlen.  A   védelmi   szint csökkentésének mértéke az elérni kívánt célhoz képest ekkor sem lehet aránytalan.” Álláspontom   szerint  az  Alkotmánybíróság  határozatában   az élethez   való   jog   objektív   védelmére   –   a   határozat koncepciójának   talaján   is  –  e  követelménynél   szigorúbb alkotmányos    követelményt   kellett   volna    megállapítani, tekintettel a méhmagzat létének egyediségére, azaz  arra,  hogy minden  magzati  életből  egyedi és helyettesíthetetlen  emberi élet  születik.  Az  államnak ezért az  abortusz  “statisztikai kockázatának” leszorítása mellett azon kell munkálkodnia,  hogy minden    diszkrimináció    nélkül    minden    egyes    magzat megszülethessen. Budapest, 1998. november 18.                                                    Dr. Lábady Tamás                                                   alkotmánybíró           Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró különvéleménye A  határozat rendelkezéseivel érdemben egyetértek, kivéve  azt, amely  a  Magzatvédelmi  törvény 6. § (1)  bekezdés  d)  pontja alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. Egyetértek   az  indokolás  elméleti  megalapozására   irányuló fejtegetésekkel is. A többségi határozat rendelkező részének megállapításából és az indokolásból az következik, hogy alkotmányellenes, ha a törvény az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén úgy teszi lehetővé a meg nem született emberi lény elpusztítását, hogy nem állapít meg  megfelelő,  a  magzati élet védelmére irányuló  ellensúlyt képező    rendelkezéseket.    Megfelelő    ellensúlyt    képező rendelkezéseket a hatályos jog nem tartalmaz. Egyetértek  azzal,  hogy önmagában nem alkotmányellenes,  ha  a törvény  a súlyos válsághelyzet esetén ennek vizsgálata  nélkül lehetővé teszi a terhesség-megszakítást. Az Alkotmánybíróságnak azonban  a  vizsgálat eredményének megállapításánál –  azaz  az indítvány    elutasításánál    vagy    az    alkotmányellenessé nyilvánításnál és megsemmisítésnél – ezt a szabályt  a  törvény összefüggéseibe  helyezve,  és  nem  önmagában  kellett   volna érdemben elbírálnia. Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata,  hogy   az   önmagában   nem alkotmányellenes rendelkezést is alkotmányellenessé nyilvánítja és   megsemmisíti,   ha   az   a  vizsgált   jogszabály   egyéb rendelkezéseire figyelemmel minősül alkotmánysértőnek (24/1990. (XI.  8.)  AB határozat, ABH 1990/115.; 46/1991. (IX.  10.)  AB határozat, ABH 1991/211.; 57/1994. (XI. 17.) AB határozat,  ABH 1994/316.;  28/1995.  (V.  19.) AB  határozat,  ABH  1995/138.; 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995/376.; 13/1996.  (IV. 12.) AB határozat, ABH 1996/50.). Törvényjavaslat  alkotmányellenességének előzetes  vizsgálatára vonatkozó   hatáskörének   értelmezésénél   is   kimondta    az Alkotmánybíróság,  hogy  a  vizsgálat  tárgyát   képező   egyes rendelkezések   alkotmányossága  általában  értékelhetetlen   a törvény   kontextusából  kiragadva.  (16/1991.  (IV.  20.)   AB határozat, ABH 1991/58.). Erre  figyelemmel a Magzatvédelmi törvény 6. § (1) bekezdés  d) pontja  alkotmányellenességét kellett volna  megállapítani,  és azt meg kellett volna semmisíteni. A  d) pont alkalmazásánál alkotmányos követelmény meghatározása a  vizsgált  esetben  az  alkotmányellenességet  nem  orvosolja hatékonyan,  mégha arra is törekszik. Hatásában a  jogalkalmazó számára  a d) pont hatályban tartása az alkotmányos követelmény kimondása   mellett   olyan  helyzetet   teremt,   mintha   azt megsemmisítették volna; azaz tilos a d) pont alkalmazása,  amíg törvény meg nem határozza ennek fogalmát és feltételeit.  Ez  a jogalkotótól és a jogalkalmazótól konkrét esetben  a  határozat rendelkezéseinek   összevetését,  értékelését,   ezek   és   az indokolás  további  értelmezését kívánja,  különös  tekintettel arra, hogy a d) pont formálisan hatályban marad. A  többségi  határozat  következményeként,  a  határozat  egyéb rendelkezéseire is figyelemmel, az a helyzet állhat  elő,  hogy 2000. június 30. után, ha nem alkotnak újabb törvényt, akkor az állapotos    nő   “súlyos   válsághelyzete”   mint   terhesség- megszakítási   ok  meghatározatlanná  válik  és   fennállásának igazolására   a   törvény  majd  semmilyen   rendelkezést   nem tartalmaz, miközben a magzati élet védelmére irányuló megfelelő ellensúly is a törvényből változatlanul hiányzik. Budapest, 1998. november 18.                                          Dr. Tersztyánszky Ödön                                                   alkotmánybíró

dasdfasdf