Indokolás
I.
1. Indítványozók a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi
IV. törvénynek /Btk/ az 1989. évi XXV. törvény 15. §-ával
megállapított 269. §-a alkotmányellenességének megállapítása
és e bűncselekményi tényállás megsemmisítése iránt
nyújtottak be indítványt. Álláspontjuk szerint a Btk 269. §-
a azért alkotmányellenes, mert büntetni rendel olyan
magatartásokat, amelyek az Alkotmány 61. §-ában biztosított
véleménynyilvánítási és sajtószabadság, továbbá egyik
indítványozó szerint a 60. §-ban biztosított
gondolatszabadság és a 65. §-ában biztosított menedékhez
való jog gyakorlásának körébe esnek.
2. A Pesti Központi Kerületi Bíróság az előtte folyamatban
lévő ügyben 6.B.X. 20. 192/1991/28. számú végzésével az
eljárást az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény /AB tv/ 38. § (1) bekezdésére hivatkozva
felfüggesztette. A végzés szerint a Btk "ellentmondani
látszik" az Alkotmány 8. § (1)-(2) és (4) bekezdésének,
figyelemmel az Alkotmány 61. § (1) és (2) bekezdésében
foglaltakra.
3. Az Alkotmánybíróság ülésén felszólalt a Legfelsőbb
Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész. Álláspontjuk szerint a
Btk 269. §-a nem alkotmányellenes.
II.
1. A közösség elleni izgatás tényállását, a Btk jelenlegi
269. §-át a Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló
1989. évi XXV. törvény 15. §-a állapította meg a
következőképp:
" (1) Aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség,
b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság
egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el,
és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
(2) Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely
nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy
lealacsonyító kifejezést használ, vagy más ilyen cselekményt
követ el, vétség miatt egy évig terjedő szabadságvesztéssel,
javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő."
2. A vizsgált büntető rendelkezések szabályozásának
története során mind a védett jogi tárgyak köre, mind az
elkövetési magatartások módosultak. Változatlan maradt a
büntetendővé nyilvánítás célja: annak a határnak törvényi
megvonása, ahol a véleménynyilvánítás és ezen belül a szólás
szabadsága véget ér, és ahol a büntetőjogilag tilalmazott
magatartások kezdődnek.
A magyar büntetőtörvénykönyvről szóló 1878. évi V.
törvénycikknek / Csemegi Kódex / az Alkotmánybíróság által
vizsgált tényállás szempontjából releváns rendelkezése
szerint büntetendő az, aki valamely gyülekezeten
nyilvánosan, szóval, vagy aki nyomtatvány, irat, képes
ábrázolat terjesztése vagy közszemlére kiállítása által
valamely osztályt, nemzetiséget vagy hitfelekezetet
gyűlöletre a másik ellen izgat. / 172. § (2) bek./
Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló
1921. évi III. törvénycikk vétség miatt büntetni rendelte
azt, aki a magyar állam vagy a magyar nemzet ellen
meggyalázó kifejezést használ vagy ily cselekményt követ el.
/8. §/
A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi
védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikk, a Csemegi Kódex
rendelkezése helyébe a demokratikus államrend és
demokratikus köztársaság, az állampolgári szabadság és
jogegyenlőság elleni lázítás és izgatás tényállásait
iktatta. A büntetőtörvények egyes fogyatékosságainak
megszüntetéséről és pótlásáról szóló 1948. évi XLVIII.
törvénycikk a demokratikus államrend és demokratikus
köztársaság elleni rágalmazást kiegészítette a nemzeti,
nemzetiségi és felekezeti érzület büntetőjogi védelmével.
A "Hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos
összeállítása" /BHÖ/ 1952-ben az 1946. évi VII. és az 1948.
évi XLVIII. törvénycikkben megfogalmazott tényállásokat az
állam belső biztonsága elleni bűncselekmények között
lényegében változatlan szöveggel tartalmazta.
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvény több
ponton módosította az állam elleni bűntettek között
elhelyezett izgatás szabályozását. Új bűncselekményként
jelent meg a közbiztonság és közrend elleni cselekmények
között a "közösség megsértése". Ez az izgatás tényállásában
meghatározott magatartások enyhébb büntetését helyezte
kilátásba arra az esetre, ha a cselekmény az eset összes
körülményeire, különösen a bűntett indítékára, az elkövetés
módjára, az elkövető személyi körülményeire tekintettel
kisebb súlyú.
Az izgatás és a közösség megsértése közötti elhatárolás a
jogalkalmazói gyakorlatra hárult. Tekintettel arra, hogy az
elhatárolás nem csupán a büntetési mérték szempontjából volt
fontos, hanem a magatartás állam elleni vagy köztörvényes
bűncselekménykénti megkülönböztetése szempontjából is, az új
Btk előkészítésekor igyekeztek határozottabb elhatárolási
ismérvet kialakítani.
Ennek eredménye lett, hogy az 1978. évi IV. tv, a Btk
eredeti 148. §-ában szabályozott "izgatás" célzatos
bűncselekménnyé vált, azaz a bűnösség megállapításához többé
már nem volt elegendő, hogy az elkövető csupán tudatában
legyen: cselekménye alkalmas a tényállásban szereplő jogi
tárgyak elleni gyűlölet felkeltésére, hanem szükséges volt,
hogy szándéka kifejezetten erre irányuljon, ezt kívánja,
ennek érdekében cselekedjék.
Akinek esetében a gyűlölet keltésére irányuló célzat nem
volt megállapítható, az ugyanazon magatartásért a
köznyugalom elleni bűncselekmények között elhelyezett
közösség megsértése /eredeti 269. § (1) bek./ miatt volt
büntetendő. A közösség megsértését valósította meg továbbá
az, aki mások előtt a magyar nemzetet, továbbá -
nemzetiségük, felekezetük, fajuk vagy szocialista
meggyőződésük miatt - csoportokat vagy személyeket sértő
vagy lealacsonyító kifejezést használt, avagy egyéb ilyen
cselekményt követett el /eredeti 269. § (2) bek./.
A jogállami garanciák megteremtése érdekében 1989-ben a
politikai jellegű bűncselekmények a sürgősen módosítandó
rendelkezések között kaptak helyet. Az 1989. évi XXV.
törvény az állam elleni bűncselekemények közül kiemelte az
izgatást, és a köznyugalom elleni bűncselekmények között, -
a büntetőjogi felelősséget lényegesen korlátozva - a
"közösség elleni izgatás" új tényállását fogalmazta meg. A
büntetőjogi felelősség korlátozását egyrészt a védendő jogi
tárgyak körének szűkítése, másrészt a nagy nyilvánosság
alaptényállási elemmé tétele eredményezte.
3. Valamennyi kontinentális jogrendszerű európai
demokratikus ország, továbbá az angolszász jogterületen
Anglia és Wales, Kanada, valamint Új-Zéland büntető
törvényben tiltja meg a "faji" izgatást. Az izgatás, a
gyűlöletkeltés és a véleménynyilvánítás szabadsága között a
megfelelő határ megvonása azonban nemzetközileg is jelentős
viták forrása.
III.
Az indítványok a Btk 269. § (1) bekezdésében meghatározott
bűncselekményi tényállás tekintetében nem megalapozottak. A
Btk 269. § (2) bekezdése azonban - figyelemmel az Alkotmány
8. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakra - az Alkotmány 61.
§ (1) és (2) bekezdésében biztosított véleménynyilvánítási
és sajtószabadságot szükségtelenül és aránytalanul
korlátozza, ezért alkotmányellenes.
1. A Btk 269. §-át egybevetve az Alkotmány 60. § (1)
bekezdésével nyilvánvaló, hogy a gondolat szabadsága és a
közösség elleni izgatás semmilyen ponton nem érintkezik. Így
a büntető rendelkezés ezen alapjogot nem korlátozza, nem
sérti, mert az a vélemény kinyilvánítására vonatkozik. A
vitatott tényállás meghatározott magatartás megbüntetését
írja elő. A büntetőjog axiómái közé tartozik, hogy pusztán a
gondolat nem lehet büntetőjogi felelősségre vonás alapja.
Ugyancsak nem fedezhető fel tartalmi összefüggés a Btk 269.
§-a és az Alkotmány 65. §-ának azon rendelkezése között,
amely szerint a Magyar Köztársaság - a törvényben
meghatározott feltételek szerint - biztosítja a menedékjogot
azoknak a külföldi állampolgároknak, akiket hazájukban,
illetőleg azoknak a hontalanoknak, akiket tartózkodási
helyükön faji, vallási, nemzeti, nyelvi vagy politikai
okokból üldöznek. Az Alkotmánybíróság állás- pontja szerint
a menedékjog megszerzésének feltétele az egyénnek faji,
vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott
társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai
nézetei miatti üldözéstől való megalapozott félelme, nem
pedig az elhagyott ország népe elleni gyűlöletre uszítás,
illetve azt sértő, lealacsonyító kifejezések használata. A
menedékjog, mint alkotmányos alapjog és a Btk 269. §-a
között releváns öszefüggés nincs, így ellentétük sem
mutatható ki.
2. 1. A Btk 269. §-a az Alkotmány 61. § (1) bekezdésében
meghatározott véleménynyilvánítási szabadság és a (2)
bekezdésben megjelölt sajtószabadság tényleges korlátozását,
határainak a felelősségi rendszer legsúlyosabb eszközével, a
büntetőjogi szankcióval való kijelölését jelenti.
Valamennyi alkotmányos alapjog tekintetében fontos kérdés,
hogy azokat lehet-e és milyen feltételekkel megszorítani,
korlátozni, kollíziójuk esetén milyen szempontok alapján
kell a prioritást meghatározni. A véleménynyilvánítás,
illetve az ebbe beletartozó sajtószabadság esetén ez a
kérdés kiemelt jelentőséget kap, mivel ezen szabadságok a
plurális, demokratikus társadalom alapvető értékei közé
tartoznak.
Éppen ezért a véleménynyilvánítás szabadságának kitüntetett
szerepe van az alkotmányos alapjogok között, tulajdonképpen
"anyajoga" többféle szabadságjognak, az un. "kommunikációs"
alapjogoknak. Ebből eredő külön nevesített jogok a szólás -
és a sajtószabadság, amely utóbbi felöleli valamennyi médium
szabadságát, továbbá az informáltsághoz való jogot, az
információk megszerzésének szabadságát. Tágabb értelemben a
véleménynyilvánítási szabadsághoz tartozik a művészi,
irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás
terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága
és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága. Ez
utóbbiak tiszteletben tartásáról és védelméről az Alkotmány
70/G. §-ában külön is rendelkezik. A véleménynyilvánítási
szabadsághoz kapcsolódik a lelkiismereti és vallásszabadság
/60. §/, valamint a gyülekezési jog is /62. §/.
Ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyén megalapozott
részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban.
Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a
véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet
szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás,
csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának
lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum,
hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az
emberiség fejlődésének sok szenvedéssel járó zsákutcájához
vezettek. Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly
népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad
megnyilvánulása a fejlődni- képes és valóban eleven
társadalom létezésének alapfeltétele.
2. 2. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti, hogy a Magyar
Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és
elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az
alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat
törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát
azonban nem korlátozhatja.
Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez,
ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy
érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más
módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának
alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az
másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos
cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az
arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága
és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során
köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása,
ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a
korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
Az Alkotmánybíróság a terhességmegszakítás alkotmányossági
kérdéseivel foglalkozó határozatában kifejtette azt is, hogy
az állam kötelessége az alapvető jogok "tiszteletben
tartására és védelmére" az egyéni alapjogokkal kapcsolatban
nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől,
hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az
érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az emberek egyéni
szabadságuk és személyes igényeik szempontjából gyakorolják
alapjogaikat. Az államnak viszont arra van szüksége
garanciális feladata ellátásához, hogy az egyes alanyi jogok
biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és
élethelyzeteket önmagukban is, azaz ne csupán egyes egyedi
igényekhez kapcsolódóan védje, s a többi alapjoggal
összefüggésben kezelje. Az állam számára az alapjogok
védelme csupán része az egész alkotmányos rend
fenntartásának és működtetésének /64/1991. (XII. 17.)AB
hat./.
Az egyéni véleménynyilvánítási szabadság szubjektív joga
mellett tehát az Alkotmány 61. §-ából következik a
demokratikus közvélemény kialakulása feltételeinek és
működése fenntartásának biztosítására irányuló állami
kötelezettség. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog
objektív, intézményes oldala nemcsak a sajtószabadságra,
oktatási szabadságra, stb. vonatkozik, hanem az
intézményrendszernek arra az oldalára is, amely a
véleménynyilvánítási szabadságot általánosságban a többi
védett érték közé illeszti. Ezért a véleménynyilvánítási
szabadság alkotmányos határait úgy kell meghatároznia, hogy
azok a véleményt nyilvánító személy alanyi joga mellett a
közvélemény kialakulásának, illetve szabad alakításának a
demokrácia szempontjából nélkülözhetetlen érdekét is
figyelembe vegyék.
Tekintettel arra, hogy a vizsgálat tárgya a
véleménynyilvánítási szabadságnak a büntetőjog eszközeivel
történő korlátozása, az alkotmányosság megítélésénél
érvényesülnie kell a büntetőjog egész rendszerére vonatkozó
alkotmányos követelményeknek is. Ezek forrása az alkotmányos
büntetőjog koncepciója, a jogállamiságból, mint alapértékből
az állami büntetőhatalom gyakorlására háramló következmények
rendszere, ezen belül pedig a büntető jogalkotás számára
adódó tartalmi korlátok és formai követelmények.
Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság a Btk 269. §-a
alkotmányosságának megítélésénél a következő kérdéseket
vizsgálta:
- elkerülhetetlenül szükséges-e a véleménynyilvánítás és
sajtószabadság korlátozása a tényállásban leírt magatartások
esetén,
- a korlátozás megfelel-e az arányosság követelményeinek,
azaz az elérni kívánt célhoz a büntetőjog eszközrendszere
általában és ezen belül az adott büntető tényállás szükséges
és megfelelő-e.
A büntető tényállás két magatartási típust szankcionál: a
gyűlöletkeltést /gyűlöletre uszít/ és a megvetés kifejezésre
juttatását /sértő vagy lealacsonyító kifejezések használata,
vagy ilyen cselekmény elkövetése/. A Btk 269. § (1) és (2)
bekezdésében foglalt bűncselekemények mind az elkövetési
magatartást magát, mind pedig veszélyességüket tekintve
lényegesen eltérnek, így az Alkotmánybíróság e két
elkövetési magatartás alkotmányosságát külön vizsgálta.
IV.
A Btk 269. § (1) bekezdésében büntetni rendelt
magatartások tekintetében az Alkotmánybíróság a
következőket állapította meg.
1. A gyűlöletkeltésnek, az emberek egyes csoportjait
megvető, megalázó megnyilvánulásoknak potenciálisan
kártékony voltáról az emberiség bőséges történelmi
tapasztalatokkal rendelkezik.
A szavak erejére már 1878-ban a Csemegi Kódex miniszteri
indokolása így hívta fel a figyelmet: "Az eszmék szabad
közlése, a minek legszebb vívmányait köszönheti az
emberiség, ép oly ártalmassá válhatik, mint a tűz, mely
világít és melegít, de mely ellenőrizetlenül és féktelenül
csapongva, igen gyakran nagy szerencsétlenségnek, sok
nyomornak és pusztulásnak lett már okozója."
Századunk súlyos történelmi tapasztalatai bizonyítják, hogy
a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási szempontú alsóbb- vagy
felsőbbrendűséget hirdető nézetek, a gyűlölködés, megvetés,
kirekesztés eszméinek terjesztése az emberi civilizáció
értékeit veszélyeztetik.
Történelmileg és napjaink eseményei által is igazolt, hogy
az emberek meghatározott csoportja elleni gyűlöletkeltési
szándékot kifejező bármely megnyilvánulás alkalmas a
társadalmi feszültségek kiélezésére, a társadalmi harmónia
és béke megzavarására, legsúlyosabb kifejletében a
társadalom egyes csoportjai közötti erőszakos
összeütközésekre.
A gyűlöletkeltés legszélsőségesebb, már ténylegesen
bekövetkezett kártékony hatását bizonyító történelmi és
jelenkori tapasztalatok mellett figyelembe kell venni azokat
a mindennapi veszélyeket is, amelyek a gyűlölet felkeltésére
alkalmas nézetek, eszmék korlátok nélküli kinyilvánításával
járnak. E megnyilvánulások akadályozzák, hogy az emberek
bizonyos közösségei harmonikus kapcsolatban éljenek más
csoportokkal. Ez, növelve egy adott, kisebb vagy nagyobb
közösségen belüli érzelmi, szociális feszültségeket,
szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az
előítéletességet és intoleranciát. Mindez csökkenti a
plurális értékrendet, a különbözőséghez való jogot elismerő,
toleráns, multikulturális, az emberek egyenlő méltóságának
elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem
ismerő társadalom kialakulásának esélyét.
2. A véleménynyilvánítás és sajtószabadság körében az
emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltés
alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan
ellentmondásban lenne az Alkotmányban kifejezésre jutó
politikai berendezkedéssel és értékrenddel, a demokratikus
jogállamiságra, az emberek egyenlőségére, egyenlő
méltóságára, valamint a diszkrimináció tilalmára, a
lelkiismereti és vallásszabadságra, a nemzeti, etnikai
kisebbségek védelmére, elismerésére vonatkozó alkotmányos
tételekkel.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság
demokratikus jogállam. A demokrácia fogalma rendkívül
összetett. A vizsgált kérdés szempontjából azonban lényeges,
hogy tartalmilag jelenti a különbözőséghez való jogot, a
kisebbségek védelmét, az erőszakról és az erőszakkal
fenyegetésről, mint a konfliktusmegoldás eszközeiről való
lemondást.
A gyűlöletkeltés a fenti tartalmi jegyek tagadása, az
erőszak érzelmi előkészítése. Visszaélés a
véleménynyilvánítás szabadságával, az emberek meghatározott
csoportjának, egy kollektivitásnak olyan intoleráns
minősítése, amely nem a demokrácia, hanem a diktatúra
jellemzője. A véleménynyilvánítási és sajtószabadság
gyakorlása olyan formáinak eltűrése, amelyet a Btk 269. §
(1) bekezdése tilalmaz, ellentmondana a demokratikus
jogállamiságból fakadó követelményeknek.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerint minden embernek
veleszületett joga van az emberi méltósághoz. Így tehát az
emberi méltóság a véleménynyilvánítási szabadság korlátja
lehet.
3. A véleménynyilvánítási és sajtószabadság korlátozásának
szükségessége következik a magyar állam nemzetközi
kötelezettségeiből is. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése
szerint a Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a
nemzetközi jog elismert szabályait, biztosítja a vállalt
nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.
A vizsgált kérdés tekintetében fennálló nemzetközi
kötelezettségek a következők:
3. 1. Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966.
december 16-án elfogadott, az 1976. évi 8. törvényerejű
rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok
Egyezségokmánya rögzíti a gondolatszabadságot /18.c./,
valamint a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot /19.c./.
Ez utóbbi szerint:
1. Nézetei miatt senki sem zaklatható.
2. Mindenkinek joga van szabad véleménynyilvánításra; ez a
jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra
való tekintet nélküli - szóban, írásban, nyomtatásban,
művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon
történő - keresésének, megismerésének és terjesztésének a
szabadságát is.
3. Az e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása
különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennélfogva
az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban csak
olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten
megállapít és amelyek
a) mások jogainak vagy jóhírnevének tiszteletben tartása,
illetőleg
b) az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a
közerkölcs védelme érdekében szükségesek."
Határozottabb állásfoglalást tartalmaz a 20. cikk 2.
bekezdése: "Törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy
vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely
megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat."
3. 2. A magyar állam számára jogi kötelezettséggel jár a
1969. évi 1. tvr-rel kihirdetett, a faji megkülönböztetés
valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló nemzetközi
egyezmény.
Az Egyezmény 4. cikke szerint a részes államok
a) " törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a
faji felsőbbrendűségre vagy gyűlöletre alapozott eszmék
terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást,
valamint bármely faj, illetve más színű vagy más etnikai
származású személyek csoportja ellen irányuló minden
erőszakos cselekedetet vagy arra való izgatást, továbbá
fajgyűlölő tevékenység mindenféle támogatását, annak
pénzelését is beleértve;
b) Törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan
szervezetet, valamint szervezett és minden egyéb
propagandatevékenységet, amely a faji megkülönöztetést
előmozdítja vagy arra izgat, az ilyen szervezetekben vagy
tevékenységben való részvételt pedig törvény által
büntetendő cselekménynek tekintik;
c) nem engedik meg, hogy országos vagy helyi hatóságok vagy
közintézmények a faji megkülönböztetést előmozdítsák vagy
arra izgassanak."
3. 3. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről
szóló Európai Egyezmény nem tartalmaz közvetlen
kötelezettséget az államok számára az izgatás
bűncselekménnyé nyilvánítására, hanem elsősorban a
véleménynyilvánítási jog korlátozásának mikéntjét
szabályozza.
Az Egyezmény 10. cikke szerint:
"1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás
szabadságához. E jog magában foglalja a véleményalkotás
szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és
átadásának szabadságát országhatárokra tekintet nélkül és
anélkül, hogy ebbe hatósági szervnek joga lenne beavatkozni.
E cikk nem képezi akadályát annak, hogy az államok a rádió-,
mozgókép- vagy televízióvállalatok működését engedélyezéshez
kössék.
2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együttjáró
szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott olyan
alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy
szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek
minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság,
a területi integritás, a közbiztonság, a zavargás vagy
bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök
védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas
információ közlésének megakadályozása, a bíróságok
tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából."
Az Emberi Jogok Európai Bizottsága több határozatában úgy
foglalt állást, hogy a 10. cikk 2. pontja értelmében a
fajgyűlölő közlések megtiltása a szabad véleménynyilvánítás
érvényes korlátozásának tekintendő.
Az Alkotmánybíróság álláspontját összegezve: a
véleménynyilvánítás és sajtószabadság korlátozását mind az
emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltésnek
történelmileg bizonyítottan kártékony hatása, mind az
alkotmányos alapértékek védelme, továbbá a Magyar
Köztársaság nemzetközi kötelezettségeinek teljesítése
szükségszerűvé és indokolttá teszi.
4. A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima
ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének
szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés
szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének
fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem
segítenek.
Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény,
hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének
meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely
magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét
szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok,
erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és
szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi
eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és
arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az
alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami,
társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem
lehetséges.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Btk 269. § (1)
bekezdésében tilalmazott magatartásnak a korábban elemzett,
az egyént és a társadalmat éríntő hatásai, következményei
olyan súlyosak, hogy más felelősségi formák, így a
szabálysértési vagy polgári jogi felelőségi rendszerek
eszközei elégtelenek az ilyen magatartások tanusítóival
szemben. E magatartások helytelenítésének, elítélésének
erőteljes kifejezése, azon demokratikus eszméknek,
értékeknek megerősítése, amelyek ellen e cselekmények
elkövetői támadnak, valamint a megsértett jog és erkölcsi
rend helyreállítása a büntetőjog eszközeit igényli.
5. Végül vizsgálandó kérdés, hogy a Btk 269. § (1) bekezdése
mértéktartó és megfelelő választ ad-e a veszélyesnek, nem
kívánatosnak ítélt jelenségre, azaz az alkotmányos alapjogok
korlátozása esetén irányadó követelménynek megfelelően a cél
eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre szorítkozik-e. Az
alkotmányos büntetőjog követelményei szerint a büntetőjogi
szankció kilátásba helyezésével tilalmazott magatartást
leíró diszpoziciónak határozottnak, körülhatároltnak,
világosan megfogalmazottnak kell lennie. Alkotmányossági
követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési
magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos
kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell
tartalmaznia, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag
szankcionált jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az
önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről.
Vizsgálni kell tehát, hogy, a tényállás a büntetendő
magatartások körét nem túl szélesen jelöli-e ki és elég
határozott-e.
A Btk 269. § (1) bekezdése megfelel a korlátozással szemben
támasztott követelményeknek. Amint a határozat II/2.
pontjában adott történeti áttekintés mutatja, az 1989-es
módosítás a büntetőjogi felelősség lényeges szűkítését
eredményezte több ponton:
- A védendő jogi tárgyak közül elmaradt az alkotmányos rend,
valamint az állam szövetségi, barátsági vagy együttműködésre
irányuló egyéb nemzetközi kapcsolata.
Ennek következtében az ezen intézmények elleni gyűlöletre
uszítás kiesett a büntetendő magatartások közül. A
büntetőjog eszközrendszere csak akkor lép működésbe, ha
valaki az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásaként
/139. §/, az alkotmányos rend elleni szervezkedésként
/139/A. §/, lázadásként /140. §/, hazaárulásként /141. §/
stb. minősülő magatartást tanúsít, amely a gyűlöletkeltéshez
képest lényegesen több tevékenységet kíván meg.
- Az izgatás korábbi tényállásának súlyosabban minősített
esete, a nagy nyilvánosság előtti elkövetés vált a közösség
elleni izgatás alaptényállásává. Ennek fogalmát egyrészt
maga a törvény, a 137. § 10. pontja határozza meg. Eszerint
"nagy nyilvánosságon a bűncselekménynek sajtó, egyéb
tömegtájékoztatási eszköz vagy sokszorosítás útján
elkövetését is érteni kell". Másrészt e fogalom tartalma a
büntető jogalkalmazásban régóta kialakult.
A közösség elleni izgatás az eredeti izgatáshoz képest
kétségtelenül szélesítette a büntetőjogi felelősséget azzal,
hogy a tényállás nem célzatos, azaz a bűnösség
megállapításához nem szükséges a gyűlöletkeltés kifejezett,
egyenes szándéka, elegendő csupán az, hogy az elkövető
tudatában legyen: magatartása a gyűlölet kiváltására
alkalmas.
A tényállásban a jogi tárgyak közül értelmezést igényel a
lakosság egyes csoportjai kitétel. E mögött az eltérő
nézetrendszer (párttagok, egyesületek, mozgalmak stb.
résztvevői ) vagy egyéb, tulajdonképpen bármely ismérv
szerint elkülönülő személyek védelmének szándéka húzódik
meg.
Értelmezést igényel továbbá a gyűlöletre uszításban
megjelölt elkövetési magatartás. Önmagukban a szavak is
általánosan ismert tartalommal bírnak. A gyűlölet az egyik
legszélsőségesebb, negatív, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára
szerint ( 2. kötet 1132. o. ) nagyfokú ellenséges indulat.
Aki uszít, az valamely személy, csoport, szervezet,
intézkedés ellen ellenséges magatartásra, ellenséges, kárt
okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít ( Értelmező
Szótár 7. kötet 59. o.).
Tekintettel arra, hogy már a Csemegi Kódexben is a
gyűlöletre izgatás volt az elkövetési magatartás, a
jogalkalmazók a konkrét esetek megítélésében több mint 100
év értelmezési gyakorlatára támaszkodhatnak. A Curia már a
századfordulón több döntésében nagy szabatossággal határozta
meg meg az izgatás fogalmát: A törvény eme kifejezés alatt
"izgat" nem valamely kedvezőtlen és sértő véleménynek
nyilvánítása, hanem olyan lázongó kifakadások értendők,
amelyek alkalmasak arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a
szenvedélyeket oly magas fokra lobbantsák, amelyből gyűlölet
keletkezvén, a társadalmi rend és béke megzavarására
vezethet ( Büntetőjogi Döntvénytár 7. köt. 272. l. ) . Nem
izgatás tehát a bírálat, helytelenítés, kifogásolás, sőt még
a sértő nyilatkozat sem; izgatásról csak akkor van szó,
midőn a kifejezések, megjegyzések stb. nem az értelemhez
szólnak, hanem az érzelmi világra akarnak hatni s
szenvedélyek, ellenséges indulatok felkeltésére alkalmasak.
Az izgatás fogalmát illetően egyébként teljesen közömbös,
hogy az állított tények valóak-e vagy sem; a lényeges az,
hogy bár való, vagy valótlan adatoknak csoportosítása a
gyűlölet felkeltésére alkalmas legyen ( Büntetőjogi
Döntvénytár 1. köt. 124. l.) .
A közösség elleni izgatás súlyosabb alakzata, a gyűlöletre
uszítás tényállása tehát megfelel az arányosság
követelményének: csak a legveszélyesebb magatartásokra
terjed ki és a tényállási elemek a jogalkalmazók részéről
egyértelműen értelmezhetők. Az a tény, hogy a Btk eredeti
tényállásai még a közelmúltban is alkalmat teremtettek a
véleménynyilvánítási szabadság olyan korlátozására, amely a
demokratikus értékrend szerint nem elfogadható, önmagában
nem érv a tényállás alkotmányellenessége mellett. Csupán azt
bizonyítja, hogy a büntetőjog eszközeivel való visszaélés
igen korlátozottan védhető ki a tényállások pontos
megfogalmazásával. Az igazi védelmet a demokratikus jogállam
intézményeinek működése, a bíróságok valódi függetlensége, a
demokratikus értékeknek elkötelezett társadalmi környezet
megteremtése biztosíthatja.
V.
1. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a fentiek
szerint nem csupán alapvető alanyi jog, hanem e jog
objektív, intézményes oldalának elismerése egyben a
közvélemény, mint alapvető politikai intézmény garantálását
is jelenti. A szabad véleménynyilvánítás jogának kitüntetett
szerepe ugyan nem vezet arra, hogy ez a jog - az élethez,
vagy az emberi méltósághoz való joghoz hasonlóan -
korlátozhatatlan lenne, de mindenképpen azzal jár, hogy a
szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen
kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a
véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell
értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő
korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik
alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb,
ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely " intézmény "
közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont
érték önmagában a tárgya ( pl. a köznyugalom ) .
2. A Btk 269. § (1) bekezdésének elkövetési magatartása a
"gyűlölöletre uszítás". A Curia idézett meghatározása az
akkori "izgatásra" nézve nyilvánvalóvá teszi, hogy olyan
magatartások értendők ide, "amelyek alkalmasak arra, hogy az
emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly magas fokra
lobbantsák, amelyből gyűlölet keletkezvén, a társadalmi rend
és béke megzavarására vezethet." A társadalmi rend és béke -
a Btk szóhasználatával a köznyugalom - ilyen megzavarása
mögött ott van nagyszámú egyéni jog megsértésének a veszélye
is: a csoport ellen felszított indulat fenyegeti a
csoporthoz tartozók becsületét, méltóságát ( szélsőséges
esetben életét is ), megfélemlítéssel korlátozza őket más
jogaik gyakorlásában is ( köztük a szabad vélemény-
nyilvánításban ) . Az (1) bekezdésben szankcionált
magatartás olyan veszélyt hordoz egyéni jogokra is, amelyek
a közvetlen tárgyként szereplő köznyugalomnak olyan súlyt
adnak hogy - a IV. pontban történt kifejtés szerint - a
véleményszabadság korlátozása szükségesnek és arányosnak
tekinthető. Noha a mérlegelés gyakorlati eredménye hasonló,
ebben a gondolatmenetben nem csupán a köznyugalom
megzavarásának intenzitásáról van szó, amely egy bizonyos
mérték fölött ( "clear and present danger" ) igazolja a
szabad véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását. Itt az
a döntő, hogy mi került veszélybe: az uszítás az alkotmányos
értékrendben szintén igen magasan álló alanyi jogokat
veszélyeztet.
A "gyalázkodásnál" ezzel szemben nem tényállási elem a sértő
kifejezésnek vagy azzal egyenértékű cselekménynek a
köznyugalom megzavarására alkalmas volta. A "gyűlöletre
uszítással" ellentétben az elkövetési magatartásból sem
következtethető ez ki. A Btk abból indul ki, hogy a nemzeti
vagy vallási közösségekre nézve sértő kifejezés használata
általában ellentétes a társadalom kívánatos nyugalmával. Ez
az immateriális bűncselekményi tényállás tehát a közrendet,
a köznyugalmat, a társadalmi békét önmagában véve, elvontan
védi. A bűncselekmény megalósul akkor is, ha a sértő
kifejezés a körülmények folytán nem jár annak veszélyével
sem, hogy egyéni jogokon sérelem esne. A köznyugalom ilyen
elvont veszélyeztetése nem elégséges érv ahhoz, hogy a
véleménynyilvánítási szabadságot büntetőjogi büntetéssel
alkotmányosan korlátozni lehessen.
3. A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt
annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi.
Egyedül ez felel meg annak az ideológiai semlegességnek,
amelyet az Alkotmánynak az 1990. évi XL. törvénnyel való
módosítása azzal fejezett ki, hogy törölte az Alkotmány
2. §-ából az 1989. októberében - éppen a pluralizmus
példájaként - szerepeltetett fő eszmei irányzatokat is. A
véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai vannak
csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső korlátba
nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége és ténye
védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis az egyéni
véleménynyilvánítás, a saját törvényei szerint kialakuló
közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél szélesebb
tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás lehetősége az,
ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a szabad
kommunikációt - az egyéni magatartást és a társadalmi
folyamatot - biztosítja, s nem annak tartalmára vonatkozik a
szabad véleménynyilvánítás alapjoga. Ebben a processzusban
helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek
és sértőnek egyaránt - különösen azért, mert maga a vélemény
minősítése is e folyamat terméke.
Az általa helyesnek tartott véleményeket mindenki - az állam
is - támogathatja, s a helytelennek tartott ellen felléphet,
mindaddig, amíg ezzel valamely más jogot nem sért olyan
mértékben, hogy az előtt a véleményszabadságnak is vissza
kell lépnie. A Btk 269. § (2) bekezdése azonban nem külső
korlátot állít, hanem valójában a vélemény értéktartalma
alapján minősít - s ehhez a köznyugalom sérelme csak
feltételezés és statisztikai valószínűség révén kapcsolódik.
Nem alkotmányossági, hanem a büntetőjogra tartozó kérdés,
hogy mihez képest minősül a kifejezés sértőnek vagy
lealacsonyítónak. Egyes szavak stilisztikai értéke azonban
annyira szituációhoz és kulturális szinthez kötött (és
változó), hogy a büncselekményi tényállásba felvett
hipotetikus ("alkalmas") vagy tényleges visszacsatolás
nélkül (valóban megzavarta a köznyugalmat) a gyalázkodással
a köznyugalomban okozott sérelem olyan feltételezés csupán,
amely a szabad véleménynyilvánítás korlátozását kielégítően
nem indokolhatja. Itt ugyanis a külső korlát megléte, azaz
más jog sérelme, maga is bizonytalan. Ezzel a
véleménynyilvánításhoz való jog korlátozása
elkerülhetetlenségének és arányosságának vizsgálata idő
előttivé válik.
A "köznyugalom" ráadásul maga sem független a
véleményszabadság helyzetétől. Ahol sokféle véleménnyel
találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns lesz; míg
zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja a
köznyugalmat egy-egy szokatlan hang is. Másrészt a
véleménynyilvánítás szükségtelen és aránytalanul szigorú
korlátozása a társadalom nyitottsága ellen hat.
Az Alkotmánybíróság tekintettel van az egyes ügyek
történelmi körülményeire. A rendszerváltás elkerülhetetlenül
társadalmi feszültségekkel jár. E feszültségeket
kétségtelenül fokozhatja, ha egyesek büntetlenül adhatnak
kifejezést nagy nyilvánosság előtt bizonyos csoportokkal
szembeni gyűlöletüknek, megvetésüknek vagy ellenérzésüknek.
A sajátos történelmi körülményeknek azonban van egy másfajta
hatása is, s éppen ezért szükséges különbséget tenni a
gyűlöletre uszítás és a sértő vagy lealacsonyító kifejezés
használata között. A "nagy nyilvánosság" - a gyűlésektől
eltekintve - gyakorlatilag a sajtónyilvánosságot jelenti. A
létrejött sajtószabadságban senki nem hivatkozhat külső
kényszerre, aki a nyilvánosság elé lép, minden sorral, amit
leír, magát adja és teljes erkölcsi hitelét kockáztatja.
Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény
csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik,
magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében
"gyalázkodó". A gyalázkodásra bírálat kell hogy feleljen.
E folyamatba tartozik az is, hogy számolni kelljen magas
kártérítésekkel. Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a
közvéleményt és a politikai stílust kell formálni - ez
paternalista hozzáállás -, hanem más jogok védelmében az
elkerülhetetlenül szükséges esetekben szankcionálni.
4. A Btk 269. § (2) bekezdése a fent kifejtettek alapján
alkotmányellenes és ezért azt az Alkotmánybíróság
megsemmisíti. A köznyugalom fenntartásához nem
elkerülhetetlen, hogy a magyar nemzetet, valamely
nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy
lealacsonyító kifejezés nagy nyilvánosság előtti használatát
önmagában véve (illetve az ezzel egyenértékő cselekményt)
büntetőjogi büntetéssel fenyegesse a törvény. Ez a törvényi
tényállás szükségtelenül, és az elérni kívánt célhoz képest
aránytalanul korlátozza a szabad véleménynyilvánításhoz való
jogot. A köznyugalom elvont, esetleges fenyegetettsége nem
elégséges indok arra, hogy a véleménynyilvánításhoz való
alapjogot, amely a demokratikus jogállam működéséhez
nélkülözhetetlen, a büntetőtörvény a 269. § (2) bekezdése
szerint korlátozza. Az Alkotmánybíróság határozata szerint a
közösségek méltósága a véleménynyilvánítási szabadság
alkotmányos korlátja lehet. Nem zárja ki tehát a határozat
azt, hogy erről a törvényhozó akár a gyűlöletre uszítás
tényállásán túlmenő büntetőjogi védelemmel is gondoskodjék.
A közösségek méltóságának hatékony védelmére azonban más
jogi eszköz, például a nem vagyoni kártérítés alkalmazási
lehetőségeinek bővítése is alkalmas.
5. A Btk 269. § (2) bekezdése alapján folyt, jogerősen
lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatának elrendelése az AB
tv 43. § (3) bekezdésén alapul.
|