Ügyszám: 166/B/2011
A határozat száma: 176/2011. (XII. 29.) AB határozat

A határozat szövege:
A határozattal egyetértek, indokolásával azonban csak részben. Véleményem két kérdésben tér el a többségi határozatétól.
A Rendelet guberálást tiltó és/vagy szankcionáló szabálya szerintem két okból is alkotmányellenes. Egyrészt szabálysértéssé nyilvánít, és így büntet egy jogilag nem tiltott magatartás-típust. Ez ellentétes a jogállam alapelvével, amely szerint bármely szabálysértési (vagy büntető) tényállás csak akkor alkotmányos, ha már meglévő, illetve tőle függetlenül fennálló tilalmat szankcionál. Másodszor, ha feltesszük, hogy a szabálysértési tényállás megállapítása mégis alkotmányos, mert van a guberálást tiltó jogi norma, akkor ez a norma lenne alkotmányellenes.

1. Az önkormányzati rendelet szabálysértésként büntetni rendel bizonyos magatartásokat, köztük az itt vizsgált guberálást, melynek szabálysértéssé nyilvánítása szerintem eleve alkotmányellenes. Alkotmányellenes, mert jogilag nem tiltott magatartást büntet szabálysértésként. A szabálysértésekre az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a büntetőjogi szankciók alkotmányos garanciái érvényesek [lásd pl.: 73/2006. (XII. 15.) AB határozat, ABH 2006, 987, 989.; 49/2010. (IV. 22.) AB határozat, ABH 2010, 1065, 1067.]; így itt is igaz, hogy nem sújtható büntetőjogi és szabálysértési büntetéssel nem jogellenes magatartás. Ezt egyébiránt a Szabs. tv. is leszögezi, azzal, hogy szabálysértés – az 1. § (1) bekezdésének meghatározása szerint – eleve csak a jogellenes magatartás lehet.
A szabálysértési vagy büntető tényállás nem nyilvánít, és alkotmányosan nem is nyilváníthat jogellenessé egyetlen magatartást sem. A szabálysértési vagy büntetőjogi tényállás csak már jogellenes magatartásokat büntethet (szankcionálhat), mert egy magatartástípus büntetéssel fenyegetése nem teszi a tényállásban meghatározott magatartást jogellenessé. Nem is teheti, mert a szabálysértési és büntető szabályok csak szankcionálnak: a jogellenes magatartások közül egyeseket rendelnek további szankcióval sújtani. A büntetéssel fenyegetés nem azonos a tiltással: fogalmilag nem lehetetlen, de jogállamban tilos jogszerű magatartásért is büntetéssel fenyegetni embereket. A fenyegetés és a büntetés nem tiltás.
A szabálysértéssé nyilvánítás alkotmányos előfeltétele tehát a szankcióval fenyegetett magatartás a szankcionáló normától független jogellenessége. Ennek a feltételnek az önkormányzati rendelet nem felel meg. A Rendelet nem is hivatkozik ilyen tiltó szabályra: nyilván abban a hiszemben, hogy a szabálysértéssé nyilvánítás egyben tiltás is. Ez azonban téves, így a Rendelet rendelkezése alkotmányellenes.

2. Az önkormányzati jogalkotó azonban vagy pusztán a büntetéssel kíván tiltani, amiről fentebb láttuk, hogy alkotmányellenes, vagy felteszi, hogy van (és alkotmányosan megengedett) egy norma, amely minden körülmények között, feltétlenül tiltja a guberálást.
A guberálás szabálysértésként büntetése a második esetben is alkotmányellenes. Ha lenne a guberálást tiltó jogi norma (mint ahogy, úgy tűnik, nincs), ez a norma alkotmányellenes lenne. A guberálást – értve ezen a senki tulajdonába nem tartozó, gazdátlan, derelingvált dolgok, amilyen a szemét között elsajátítható tárgyak keresését, és adott esetben e dolgok tulajdonának megszerzését – tiltó norma azért lenne alkotmányellenes, mert az általános szabadságjogot sértené.
Az általános szabadságjog – a határozat általános cselekvési szabadságnak nevezi – az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén alapuló kiegészítő szabadságjog, amely az Alkotmányban megnevezett szabadságjogok által nem védett magatartások szabadságát biztosítja, ezért alanyai ugyanazok, akik a nevesített szabadságjogoké is lehetnek. Az általános szabadságjog ebben hasonlít az általános egyenlőségi („jogegyenlőségi”) szabályhoz. Ez utóbbit az Alkotmánybíróság – az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével együtt – részben szintén az 54. § (1) bekezdésére alapozza. Míg az egyenlőségi szabály az alapjogi normákban nem szabályozott jogok és kötelezettségek alkotmányosságának alkotmányjogi mércéje, az általános szabadságjog a jogi tilalmaknál tölt be hasonló szerepet. Mindkettőben a normaalanyok – jogosultak és kötelezettek – kezelésének minden általános (minden jogi normára kiterjedő) alkotmányos korlátairól van szó.
A jogi tilalmak ugyanis a legszorosabban szabadságkorlátozó normák. A feljogosító (megengedő) normák eleve a jog alanyára bízzák, gyakorolják-e jogukat, a kötelező normák esetében pedig az egyenlőségi elem a hasonló helyzetben lévő kötelezettekkel való összehasonlításban könnyen vizsgálható. Az egyenlőségi szabályt sértő norma önmagában nem alkotmányellenes (mert akkor más alkotmányjogi normát, különösen alapjogot sértene): alkotmányba ütköző csak legalább egy másik normával együtt, a két norma különbsége miatt lehet. Az általános szabadságjogot sértő norma viszont, eltérően az egyenlőségi szabályt sértőtől, önmagában alkotmányellenes. Az általános szabadságjog nem egyes meghatározott szabadságjogok, vagy szabadságjog-típusok (mint a szólás-, a lelkiismereti szabadság, a személyi szabadság és így tovább) biztosítását írja elő a jogalkotó számára, hanem az egyén szabadságának tiszteletben tartását minden egyes, külön szabadságjogként nem nevesített esetben is. Az általános szabadságjog minden szabadságkorlátozó norma alkotmányosságának mércéje: ez abban áll, hogy az egyén szabadságát a jogrendszerben csak a lehető legkevésbé, és mindenkor csak ésszerű indokkal lehessen korlátozni. Az ésszerű indok mércéje nem túlságosan szigorú: csak az önkényes, belátható indok nélküli, igazolhatatlan szabadságkorlátozás sértheti. Az általános szabadságjog mércéje így hasonlít az egyenlőségi szabály mércéjéhez, amely az egyének közötti megkülönböztetések (az eltérő jogi szabályozás) igazolását vizsgálja hasonló alapon. Az általános szabadságjognál azonban nincs szükség összehasonlítható csoporttal való összevetésre. Tisztán elméleti kérdés, hogy ennek ellenére a két szabály végső azonossága igazolható, mert egy magatartást tiltó norma összehasonlítható nem tiltó vagy általában megengedő normákkal, és így alkotmányossága az egyenlőségi szabály alapján is vizsgálható. Ilyen, összehasonlításra alkalmas megengedő (nem tiltó) norma, amely nem tiltja lomtalanításkor közterületre kirakott gazdátlan dolgok közötti, a guberálással mindenben azonos keresést és válogatást. A kérdés ekkor ez: van-e alkotmányos indoka, hogy két azonos (nem különböző) magatartás közül az egyik tiltott, a másik nem, miért is megengedett.
Az előbb vázolt mérce alapján a guberálás általános tiltása az egyéni szabadság önkényes és igazolhatatlan korlátozása. Az önkényesség abban áll, hogy a guberálás akkor is tilos, ha a guberáló magatartása nem sérti mások jogait: sem tulajdonát, sem egyéb közvetve védendő érdekeit, amit gyakran közérdeknek neveznek. Ha ezeket sérti, mert például szemetel, a guberálás a kísérő magatartás miatt jogellenes. A guberálás szabálysértésként büntetését egyedül megalapozni képes tiltó norma tehát alkotmányellenes, mert a mások jogait nem sértő magatartások tiltása ésszerű indok híján csakis önkényes lehet.
Budapest, 2011. december 28.
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró

A párhuzamos indokolás 2. pontjához csatlakozom:
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Dienes-Oehm Egon alkotmánybíró párhuzamos indokolása

Egyetértek a határozat rendelkező részével és indokolása (IV. rész) 1-3. pontjaival, de nem értek egyet annak 4. pontjával.
Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzat szabálysértésekről szóló 33/2005. (VI. 27.) számú önkormányzati rendeletének 14. § (2) bekezdése környezetvédelmi és köztisztasági, tulajdonvédelmi okból, valamint a köznyugalom, közrend, illetőleg a magán- és levéltitok védelme miatt döntött a közterületre kihelyezett gyűjtőedényzetből szemetet kiöntő, kivevő vagy abban guberáló magatartás szabálysértéssé nyilvánítása és szankcionálása mellett.
A határozat indokolását tartalmazó IV. rész 1-3. pontjaiban foglaltak összegzésével az Alkotmánybíróság helytállóan jut arra a végkövetkeztetésre, hogy az önkormányzati rendelet 14. § (2) bekezdésében szereplő „abban guberál” magatartás szabálysértéssé nyilvánításával túllépett jogalkotó hatáskörének az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésében, valamint a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 16. § (1) bekezdésében és a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 1. §-ában biztosított kereteken. Ugyanis a környezetvédelem és a köztisztaság szempontjai – amelyek adott helyzetben és kivételesen indokolhatnák a guberálás jogellenességét és szankcionálását – a jelen esetben nem jöhetnek szóba.
Álláspontom szerint az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésével való összhang hiánya önmagában elegendő a szóban forgó önkormányzati rendelkezés megsemmisítéséhez, ehhez nincs szükség az indokolás 4. pontjában tárgyalt, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében tiltott egyéb helyzet szerinti sérelem bekövetkezésének megállapítására, amelynek fennállása nem igazolható és nem bizonyítható.

Budapest, 2011. december 28.
Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás alkotmánybíró párhuzamos indokolása

Egyetértek a döntéssel, és annak a határozat III., IV/1. és 4. pontjában foglalt indokolását is teljes egészében el tudom fogadni. Álláspontom szerint a támadott önkormányzati előírás magasabb szintű jogszabályt sért, s ezért az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésébe ütközés miatt alkotmányellenes. Ugyanígy el tudom fogadni azt az érvelést, mely szerint a támadott szabálysértési tényállás azért is alkotmányellenes, mert közvetett diszkriminációt megvalósító előírás.
A határozat rendelkező részében foglalt megsemmisítéshez ezt a két érvet tartom megfelelőnek, s ugyanakkor elegendőnek is. A döntés indokolásának azonban véleményem szerint itt meg kellett volna állnia, a további indokolási elemeket – akár az emberi méltóság, akár a tulajdonvédelem tekintetében – mellőzni kellett volna. A IV/2-3. pontok az emberi méltóság egyik alkotóelemének tekintett ún. „általános cselekvési szabadságra” hivatkozva indokolják, hogy az önkormányzat miért nem nyilváníthatja szabálysértéssé a szemétnek a közterületre kihelyezett gyűjtőedényzetből való kivételét, illetve az abban történő guberálást. Úgy vélem, önmagában a guberálás sem közvetlenül, sem közvetve nem része az emberi méltóságnak, hiszen éppen a hajléktalan létből fakadó kényszeres cselekvések azok, amelyek sértik az ember méltóságát. A cselekvési szabadság immanens tartalmi eleme a választási lehetőség, de – amint arra a többségi határozat is utal – a guberálás kényszere ezt zárja ki. Az általános cselekvési szabadságra (s ezáltal közvetve az emberi méltóságra) való hivatkozást tehát – mivel az az emberi méltóság és az általános cselekvési szabadság visszájára fordítását eredményezné – nem tudom támogatni.

Budapest, 2011. december 28.
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró

Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részével és indokolásával. A Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzat szabálysértésekről szóló 33/2005. (VI.27.) számú önkormányzati rendelete (a továbbiakban: Rendelet) 14. § (2) bekezdésében meghatározott szabálysértési tényállás alkotmányosságának kérdését álláspontom szerint az alábbi szempontok alapján kell megítélni.
1. Az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdése értelmében az önkormányzati rendelet más jogszabállyal nem lehet ellentétes. A helyi önkormányzat rendelet- ezen belül szabálysértési tényállás alkotási jogosítványa a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 16. § (1) bekezdésén, illetőleg a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Szabs. tv.) 1. § (1) bekezdésén alapul. A Szabs. tv. preambuluma szerint a törvény célja az, hogy „(…) gyors és eredményes fellépést biztosítson azokkal a jogsértő magatartásokkal szemben, melyek a bűncselekményhez képest enyhébb fokban sértik, vagy veszélyeztetik a társadalom általánosan elfogadott együttélési normáit (…)”. Mindezek figyelembevételével rögzíthető, hogy egy helyi önkormányzat képviselőtestülete által megalkotott szabálysértési tényállás egyrészről akkor sérti az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdését, ha olyan magatartást nyilvánít szabálysértésnek, amelyet más, magasabb szintű jogszabály már ekként szabályoz. [Ezt fejezi ki a Szabs. tv. 169. § (2) bekezdése is, amely szerint az önkormányzatok „(…) kötelesek felülvizsgálni az önkormányzati rendeletekben maghatározott szabálysértési rendelkezéseket, és azokat, amelyek e törvény, illetve az egyes szabálysértésekről szóló kormányrendelet rendelkezéseivel nincsenek összhangban, vagy csak megismétlik a magasabb szintű jogszabályokban meghatározott szabálysértési tényállást (…)”.] Sérti továbbá az önkormányzat rendelete az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdését akkor is, ha az általa alkotott szabálysértési tényállásban szereplő magatartás pönalizálásának nincs megfelelő, racionális indoka, azaz nem sérti, vagy veszélyezteti mások jogait, illetőleg nem ellentétes a társadalom által általánosan elfogadott együttélési szabályokkal. Az adott magatartás szabálysértéssé nyilvánítása tehát nem lehet önkényes.
Az Alkotmánybíróság ezért az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésével összefüggésben véleményem szerint csak azt vizsgálhatja tehát, hogy a Rendelet 14. § (2) bekezdése olyan magatartást szabályoz-e, amelyet más, magasabb szintű jogszabály már szabálysértéssé nyilvánított-e, illetőleg azt, hogy (figyelemmel a Szabs. tv. preambulumára is) van-e a korlátozásnak racionális indoka, önkényes-e, vagy sem.

2. A határozatban kifejtett többségi álláspont az, hogy a Rendelet 14. § (2) bekezdésében szereplő három elkövetési magatartás közül az első, azaz a szemét köztéren elhelyezett gyűjtőedényzetből történő kiöntése lényegében megegyezik az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999. (XII.28.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Szabs. r.) 7. § (1) bekezdésében írt magatartással. [A Szabs. r. 7. § (1) bekezdése a köztéri, illetőleg középületben, vagy közforgalmú közlekedési eszközön való szemetelést, ezek beszennyezését tiltja.] Álláspontom szerint azonban a Szabs. r-ben szereplő köztéri szemetelés nem azonos a támadott rendeletben büntetni rendelt magatartással, azaz a szemét kukából történő kiöntésével. Az utóbbi ugyanis az előbbihez képest többlettényállási elemeket is tartalmaz. A Rendelet a tényállás elemévé teszi azt, hogy a szemetet az elkövető a gyűjtőedényzetből önti ki.
A Rendelet tehát nem pusztán a köztéri szemetelést tiltja és szankcionálja, hanem – meghatározva az elkövetés módját – annak egy, ha úgy tetszik speciális formáját. Mindez a büntetőjog és az azzal rokon szabálysértési jog dogmatikájában gyakori. (A büntetőjog szerint, ha valaki mást megüt és ezzel nyolc napon belül gyógyuló sérülést okoz, megvalósítja a könnyű testi sértés vétségét. Ha azonban e cselekményét például fényes nappal, egy forgalmas utcában teszi, magatartása a garázdaság vétségét is megvalósítja az előbbi bűncselekmény mellett. A két eset között más különbség nincs, minthogy a forgalmas helyen elcsattanó ütés alkalmas arra, hogy az azt észlelőkben megbotránkozást, vagy riadalmat keltsen.)
Abból fakadóan tehát, hogy a szóban lévő szabálysértési tényállás plusz tényállási elemként meghatározza az elkövetés módját is, véleményem szerint megállapítható, hogy a Rendelet nem ellentétes a pusztán a köztéri szemetelést tiltó Szabs. r.-rel, nem azonos szabályozásról van tehát szó.
2.1. A többségi álláspontot kifejező határozat indokolása azt is rögzíti, hogy a Rendeletben szereplő fenti elkövetési magatartás (a szemét kiöntése) pönalizálása sérti a „ne bis in idem” elvét, lehetővé téve az ugyanazon cselekmény miatti kétszeres büntetést. Álláspontom szerint a határozat ezen megállapítása alapjaiban téves. Abban az esetben ugyanis, ha egy cselekmény kettő, vagy akár több bűncselekményt (vagy szabálysértést) is megvalósít egyszerre, homogén alaki halmazatról beszélünk. Ebben az esetben a bíróság (szabálysértési hatóság) egy eljárásban állapítja meg az elkövető felelősségét mindkét bűncselekmény (vagy szabálysértés) tekintetében és halmazati büntetést szab ki. A „ne bis in idem” elve azt tiltja, hogy a bíróság az elkövető felelősségét egy újabb eljárásban ismét megállapítsa ugyanazon cselekménye miatt. Maradva a vizsgált szabálysértési tényállások példájánál: ha az önkormányzat illetékességi területén valaki a kukában lévő szemetet kiönti, megvalósítja a Szabs. r.-ben meghatározott köztéri szemetelés szabálysértését és a Rendeletben szereplő szabálysértést is. A két szabálysértés – amennyiben azokat egy eljárásban bírálják el és csakis akkor – alaki halmazatban állnak egymással. Az elkövetővel szemben pedig a hatóság – halmazati büntetésül – egy szankciót alkalmaz. Abban az esetben pedig, ha a hatóság csak az egyik szabálysértési tényállásra tekintettel (pl. a köztéri szemetelés) állapította meg az elkövető felelősségét, arra valóban nincs mód, hogy egy újabb eljárásban a másik lehetséges minősítés alapján is szankcionáljon. A cselekmény ugyanis ekkor már ítélt dolognak („res iudicata”) minősül. A kétszeres büntetés tilalma és a „ne bis in idem” elve nem hozható összefüggésbe a vizsgált szabálysértési tényállás alkotmányosságának kérdésével, ezért az ezekre történő indokolásbeli utalás téves.
2.2. A határozat megállapítja továbbá, hogy a Rendelet 14. § (2) bekezdésében szereplő másik két elkövetési magatartás (a szemét gyűjtőedényzetből történő kivétele, illetőleg az abban történő guberálás) szankcionálása az általános cselekvési szabadság indokolatlan, racionális ok nélküli korlátozását valósítja meg és ezért az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdésébe ütközik. Véleményem szerint azonban a szóban forgó magatartások az emberi együttélés általánosan elfogadott normáival nem egyeztethetők össze, sértik emellett a közrendet és a köznyugalmat, valamint súlyosan veszélyeztetik a közegészségügyi érdekeket. Függetlenül attól, hogy kit, milyen cél, avagy jól felfogott érdek vezérel arra, hogy a szeméttárolóban kotorásszon, onnan a szemetet kivegye, vagy kiöntse, ez az egyre inkább elterjedő jelenség nem vitásan zavarja az adott lakókörnyezetben élők nyugalmát, háborgatja azok mindennapjait. Nem lehet vitás álláspontom szerint az sem, hogy a szóban forgó magatartások eredményeképpen jelentősen nő a lakosság körében a fertőző betegségek terjedésének, járványok kialakulásának kockázata. (A kukában olyan romlott élelmiszerek, az egészségre súlyosan ártalmas vegyszerek, illetőleg egyéb szennyezett hulladékok vannak, amelyek a kukából a szabadba kerülve, avagy a guberáló ruházatáról, testéről az emberi szervezetbe jutva súlyos betegségek okozói lehetnek. A legalapvetőbb higiéniai szabályok betartása nem csupán az emberi együttélés normái közé tartozik, de – a fertőző betegségek terjedésének nagyvárosi kockázatára tekintettel – a közérdek miatt is szükséges.) A vizsgált elkövetési magatartások tiltásának szükségessége mellett szól továbbá a szóban forgó jelenséggel óhatatlanul együtt járó, a lakosság körében felháborodást keltő zaj és bűz, valamint a lakókörnyezet összképét romboló azon látvány, amit a kiborított kuka és a földön heverő szemétkupac tár a városban lakók elé. Mindezek alapján véleményem szerint a Rendelet racionális okokkal megfelelően alátámasztott módon, tehát nem önkényesen tiltja a guberálást, ezért a szabályozás nem ellentétes más jogszabállyal, az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdését nem sérti.
2.3. A határozat indokolása utal az emberi méltóság egzisztenciális aspektusára is, jóllehet a Rendelet 14. § (2) bekezdésének alkotmányellenességét nem az Alkotmány 54. §-ának sérelmére alapítottan mondta ki. Az államnak valóban alkotmányos kötelessége az emberhez méltó élet alapfeltételeinek megteremtése és ennek érdekében az elesettek, rászorulók segítése. Ezen kötelezettségével lenne ezért álláspontom szerint ellentétes az, ha a hulladékból történő táplálkozást, az abban való turkálást, mint az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen jelenséget lehetővé tenné, azaz nem tiltaná. A szóban forgó korlátozásnak – a már ismertetetteken túl – az is célja, hogy a jogalkotó így bírja rá a rászorulókat arra, hogy a szociális intézményrendszer eszközeit igénybe vegyék, azaz az emberhez méltó(bb) létforma felé terelje ezeket az embereket.
2.4. A határozat indokolása rögzíti azt is, hogy a vizsgált szabályozás az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében tiltott egyéb helyzet szerinti hátrányos megkülönböztetést okoz. Ezzel szemben álláspontom szerint a diszkrimináció tilalma és a szóban forgó szabálysértési tényállás között érdemi összefüggés nincs. A szabálysértést, vagy bűncselekményt pönalizáló norma nem egy társadalmi csoport ellen irányul, hanem a társadalom valamennyi tagja érdekeinek védelmét szolgálja. A büntetőjog és a szabálysértési jog olyan magatartásokat tilt, amelyek veszélyesek a társadalomra. A társadalomra veszélyes magatartás pedig deviancia. Következésképpen – a szóban forgó jogterület természetéből fakadóan – valamennyi tiltó és szankcionáló norma „hátrányosan érint” minden deviánst a társadalom egyéb tagjaival szemben. Az pedig, hogy az adott deviancia döntően a társadalom egy bizonyos részét jellemzi, még nem teszi a szabályt diszkriminatívvá.
[A határozat indokolása – ugyancsak az Alkotmány 70/A. (1) bekezdésével összefüggésben – álláspontom szerint tévesen rögzíti azt, hogy a szóban forgó szabálysértési tényállás lehetővé teszi annak a személynek a szankcionálást, aki a tévedésből a kukába dobott mobiltelefonját veszi vissza. Ez az álláspont téves. A bűncselekmény és a szabálysértés fogalmi eleme az adott magatartás jogellenessége. A közismert büntetőjogi dogmatika szerint, ha egy bizonyos magatartást egy másik jogág rendelkezése kifejezetten megenged, akkor a jogellenesség kizárt. Ilyen esetben bűncselekmény, vagy szabálysértés – a fenti fogalmi elem hiánya miatt – nem valósul meg. A polgári jog kifejezetten megengedi bárki számára azt, hogy a tévedésből (vagy más okból) a birtokából kikerült dolgot – akár önhatalmúlag – visszavegye (birtokvédelem). Nem jogellenes ezért a tévedésből kukába dobott mobiltelefon birtokának visszaszerzése, ezért ezen cselekmény szabálysértést nyilvánvalóan nem valósítana meg.]
Mindezek alapján álláspontom szerint az indítvány elutasításának lett volna helye.

Budapest, 2011. december 28.
Dr. Szívós Mária s. k.,
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Pokol Béla s. k.,
alkotmánybíró