Ügyszám:
581/B/1995
A határozat száma:
64/2003. (XII. 18.) AB határozat
A határozat szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában – dr.
Bihari Mihály és dr. Harmathy Attila alkotmánybírák
különvéleményével – meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a vad védelméről, a
vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV.
törvény 36. §-a alkotmányellenes, ezért azt 2004. június 30.
napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az indítványozó eredetileg a vadgazdálkodásról és a
vadászatról szóló 8/1993. (I. 30.) FM rendelet 11. § (4)
bekezdésének megsemmisítését kérve fordult az
Alkotmánybírósághoz; a jogszabályi változást követően
indítványát a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a
vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban:
Vtv.) 36. §-ával szemben változatlanul fenntartotta. Nézete
szerint a pórázon nem tartott kutya és a kóborló macska
vadászterületen való elejtését lehetővé tevő szabály
alkotmányellenes, mivel sérti az állat tulajdonosának az
Alkotmányban biztosított tulajdonhoz való jogát. A Vtv. 36. §-
a „egyoldalú előnyt biztosít a vadászatra jogosultnak a
háziállatok tulajdonosaival szemben”, mivel minden további
feltétel fennállásának hiányában is lelőheti a gazdájától
több mint 200 méterre eltávolodott állatot.
Az indítvány szerint a Vtv. 36. §-a ellentétes az Alkotmány
70/A. §-ban foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmával.
Egyrészt „a magántulajdon egyes nemei közötti” tiltott
megkülönböztetést jelent az, hogy a 36. § (1) bekezdése
csupán a kutyákra és a macskákra vonatkozik, s így „ha
vadászterületen sétáltatnak egy vadászgörényt, azt tilos
kilőni, mert az se nem kutya, se nem macska”. Az indítványozó
úgy véli, hogy a diszkriminációt másrészt a 36. § (2)
bekezdésében foglalt kivétel eredményezi, amely szerint
vadászkutyát és állatőrző kutyát, a rendőrség, a honvédség, a
büntetés-végrehajtási szervezetek, a határőrség és a vámőrség
szervezetéhez tartozó őrző-védő feladatokat ellátó kutyát,
valamint a felismerhető jellel ellátott vakvezető kutyát
ilyen indokkal nem lehet lelőni: ez a szabály – állítja az
indítványozó – az állami tulajdont indokolatlanul előrébb
helyezi a magántulajdonnál.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste a
földművelésügyi minisztert.
2. Az ügy elbírálásánál figyelembe vett jogszabályi
rendelkezések a következők:
2.1. Az Alkotmány indítvány által érintett szakaszai a
következők:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
jogot.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
2.2. A Vtv. indítvány által támadott rendelkezése:
„36. § (1) A jogosult a vadállomány védelme érdekében a
vadászterületén elpusztíthatja:
a) a gazdája hatókörén (irányításán és ellenőrzésén) kívülre,
de attól legalább kettőszáz méterre került, vagy az egyébként
vadat űző kutyát, valamint
b) a legközelebbi lakott épülettől kettőszáz méternél
távolabb kóborló macskát.
(2) Az (1) bekezdés a) pontja szerinti rendelkezés nem
vonatkozik a rendeltetésüknek megfelelően alkalmazott
vadászkutyára és állatőrző kutyára, a rendőrség, a honvédség,
a büntetés-végrehajtási szervezetek, a határőrség és a
vámőrség szervezetéhez tartozó őrző-védő feladatokat ellátó
kutyára, valamint a felismerhető jellel ellátott vakvezető
kutyára.”
II.
Az indítvány megalapozott.
1. Az indítványozó nézete szerint annak lehetővé tétele, hogy
a vadászterületen tartózkodó kutyát vagy macskát a vadászatra
jogosult – meghatározott törvényi feltételek teljesülése
esetén – lelőheti, sérti a tulajdonhoz való jogot.
Az alkotmánybírósági gyakorlat a tulajdonjog védelmét
kezdettől úgy értelmezi, hogy a tulajdonhoz való jog az
alapjogok közé tartozik annak ellenére, hogy nem az alapjogok
között került elhelyezésre. [7/1991. (II. 28.) AB határozat,
ABH 1991, 22, 25.]. A tulajdonjog közérdekből való
korlátozásának alkotmányosságával kapcsolatban az
Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jog a
köz érdekében és a közérdekkel arányos módon korlátozható. A
korlátozás alkotmányosságának vizsgálata során azonban az
Alkotmánybíróság nem a közérdek valóságos fennállását
vizsgálja: a törvénnyel érvényesített "közérdek"
alkotmánybírósági vizsgálata ezért nem a törvényhozó
választásának feltétlen szükségességére irányul, hanem – még
ha formálisan nem is a "közérdek" fennállására irányul, hanem
a "szükségesség-arányosság" ismérveit alkalmazza – arra kell
szorítkoznia, indokolt-e a közérdekre hivatkozás, illetve,
hogy a "közérdekű" megoldás nem sért-e önmagában is valamely
más alkotmányos jogot (például a hátrányos megkülönböztetés
tilalmát)”. [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373,
382.]
A vad a Vtv. 9. § (1) bekezdése szerint az állam tulajdonában
van. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése szerint a köztulajdon és
a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.
Ennek megfelelően az állam tulajdona is alkotmányi védelem
alatt áll. A Vtv. 36. § (1) bekezdése azonban alapvetően nem
az állami tulajdon védelmét, hanem a természeti értékek
egyikének a megőrzését – s ezáltal a köz érdekét – szolgálja.
Az Alkotmánybíróság már a 996/G/1990. számú határozatában
rámutatott arra, hogy az Alkotmány 18. §-ában foglalt
egészséges környezethez való jog megvalósításával kapcsolatos
állami kötelességeknek többek között „magukban kell
foglalniok az élet természeti alapjainak védelmét, ki kell
terjedniök a véges javakkal való gazdálkodás intézményeinek
kiépítésére” (ABH 1993, 533, 535.). Az élet természeti
alapjainak a védelme megköveteli a természetes környezet
megóvását, amely feladat megvalósításának szerves részét
képezi a szakszerű vadgazdálkodás biztosítása. Az
Alkotmánybíróság kimondta azt is, hogy „nyomatékos
népgazdasági érdek fűződik ahhoz, hogy az ország egész
területén és azon belül minden vadászterületen a törvény
rendelkezéseinek megfelelő, szakszerű vadgazdálkodás folyjék”
[67/1997. (XII. 29.) AB határozat, ABH 1997, 411, 418.]. A
szakszerű vadgazdálkodás elengedhetetlen részét képezi a
vadállomány védelme, amelynek érdekében az indítvánnyal
támadott rendelkezés megfogalmazásra került. A vadállományt
ez a rendelkezés egyrészt a kutyák és macskák általi
üldözéstől és elpusztítástól, másrészt pedig különböző
betegségekkel való megfertőződéstől kívánja védeni. A
tulajdonnak a Vtv. 36. § (1) bekezdése által megvalósuló
korlátozása tehát a köz érdekében történik.
2. A tulajdonhoz való jog korlátozásának azonban nemcsak a
köz érdekében kell történnie, hanem a közérdekkel arányosnak
is kell lennie, ezért vizsgálatot igényel az is, hogy a
korlátozást igazoló közérdek és a tulajdonost ért sérelem
között nincs-e aránytalanság [64/1993. (XII. 22.) AB
határozat, ABH 1993, 373, 381-382.]. Az arányosság
követelménye többek között azt is jelenti, hogy a törvényhozó
a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas
legenyhébb eszközt alkalmazni [20/1990. (X. 4.) AB határozat,
ABH 1990, 69, 71.]. Az Alkotmánybíróság ezért a jelen
eljárásában a továbbiakban azt vizsgálta, hogy a bizonyos
állatok vadászterületen való elpusztítására adott
felhatalmazás által okozott sérelem vajon arányban áll-e a
vadállomány védelmének biztosítását megkövetelő közérdekkel,
az azt szolgáló legenyhébb alkalmas eszköznek minősül-e.
Az állatok vadászterületen való elpusztíthatóságának
szabályozásakor a jogalkotó abból indult ki, hogy a
vadállományra a háziállatok közül a kutyák és a macskák
jelentenek reális veszélyt. A vadászterületen tartózkodó
állatot a vadászati jog jogosultja a törvényben meghatározott
feltételek fennállása esetén pusztíthatja el.
2.1. A Vtv. 36. § (1) bekezdés a) pontja első fordulata
alapján a kutya esetében az egyik feltétel az, hogy a gazdája
hatókörén kívülre kerüljön, ami nehezen megítélhető, és
ezáltal nem objektivizálható kritériumot jelent. A másik
feltétel (a legalább kettőszáz méteres távolság) objektívnek
látszik, de nem mindig megállapítható.
A törvényi feltételek teljesülése esetén két lehetséges
helyzet adódik. Az egyik esetben a kutya elpusztítására
jogosult egyaránt látja a kutyát és annak gazdáját is, és
ennek alapján tudja megállapítani a közöttük lévő távolságot.
Ha a megállapított (becsült) távolság eléri a kettőszáz
métert, akkor élhet a törvényben biztosított jogával, vagyis
a kutyát elpusztíthatja. A legenyhébb eszköz alkalmazása
követelményének a vizsgált szabályozás ebben az
összefüggésben azért nem felel meg, mert a jogosult számára
más törvényi lehetőség is biztosítható (pl. a kutya
gazdájának felhívása a vadászterület rendjének betartására,
ellene szankció alkalmazásának kilátásba helyezése).
A másik lehetséges helyzet az, amikor a jogosult csak a
kutyát látja, s úgy érzékeli, hogy kettőszáz méteres
körzetben senki nem tartózkodik. Ilyenkor is adott a vizsgált
rendelkezésben biztosított jogkör, de a jogosult nem tud
kapcsolatba kerülni a kutya gazdájával, vagyis nem áll
rendelkezésére a fentiekben kifejtett enyhébb eszköz
alkalmazásának lehetősége. A szabályozás ebben az
összefüggésben azért aggályos, mert a kettőszáz méteres
sugarú kör által befogott terület (azaz több mint tíz hektár)
átvizsgálása, az arról való meggyőződés, hogy a kutya
gazdátlan, a jogosult számára nehezen vagy egyáltalán nem
teljesíthető feltételt jelent.
A Vtv. 36. § (1) bekezdés a) pontja második fordulata szerint
a vad űzése az a további tény, amely a vadászterületen
tartózkodáshoz kapcsolódva a kutyák esetében megalapozza
elpusztíthatóságukat. A vadat űző kutya közvetlen veszélyt
jelent a természeti értékekre nézve. Közvetlenül
veszélyezteti továbbá más – az állam – tulajdonát is. Ebben
az esetben érdektelen, hogy van-e gazdája az állatnak, hiszen
ez a veszély más módon nem hárítható el, a vadásznak itt
azonnal cselekednie kell.
A Vtv. 36. § (1) bekezdésének a) pontja tehát eltérő nagyságú
veszélyekkel szemben biztosít azonos védelmet azáltal, hogy a
vadat űző kutya és a gazdája hatókörén kívülre került kutya
egyaránt elpusztítható a vadászterületen. A közvetett
(elvont) veszélyeztetés és a közvetlen (megvalósult)
veszélyeztetés azonos módon való megszüntetése aránytalanná
teszi a tulajdonnak a támadott jogszabályhelyben megvalósuló
közérdekű korlátozását.
Az aránytalanságot növeli a Vtv. 36. § (1) bekezdés a)
pontjának első fordulata által felállított vélelem, amely
több okból is aggályos.
A kutyák általában nem egyedül hagyják el tartózkodási
helyüket, hanem gazdáikat kísérve. Ha tehát a kutya ember
kíséretében található a vadászterületen, vélhetően nem került
ki annak uralma alól, illetőleg nem gazdátlan. Ugyanakkor
előfordulhat, hogy a vadász látja a kutyát, de a közvetlen
közelében lévő gazdáját a vadászterület természeti adottságai
miatt (bozót, sűrű erdő, stb.) nem veszi észre.
A kutyának a gazdája irányítása alóli kikerülése másrészt
többnyire a kutya által tanúsított magatartás alapján
állapítható meg. A jogszabály ezt is figyelembe veszi, amikor
a gazda uralma alól való kikerülést és a kettőszáz méteres
távolságot az elpusztíthatóság konjunktív feltételeiként
szabályozza. Ha a kutya a kettőszáz méteres távolságon belül
van, még akkor sem pusztítható el, ha láthatólag gazdája
uralma alól kikerült. Ha a kettőszáz méteres távolság megvan,
de a kutya a gazda uralma alatt áll, nem pusztítható el.
Ennek a megállapítása a fentiek értelmében azonban gyakorta
lehetetlen, így mind a kettőszáz méteres táv fennállásának,
mind a kutya „gazdája hatókörén kívülre kerülésének” a
megállapítása konkrét helyzetekben önkényes értelmezési
eredményekre, s ezáltal a közérdekkel arányban nem álló
korlátozáshoz vezethet.
További bizonytalanságot jelent – főként a kutya gazdája
szempontjából – hogy a Vtv. 8. § (1) bekezdése értelmében
„vadászterületnek minősül – hasznosítási formájától
függetlenül – az a földterület, valamint vízfelület, amelynek
kiterjedése a háromezer hektárt eléri, és szemközti
határvonalainak távolsága legalább háromezer méter, továbbá,
ahol a vad a) a szükséges táplálékot megtalálja, b)
természetes szaporodási feltételei, valamint c) természetes
mozgásigénye, búvóhelye, nyugalma adott.” A vadászterület
határa nem kerül minden esetben fizikailag kijelölésre, így
kívülálló személyek gyakorta nem képesek annak megítélésére,
hogy vadászterületen tartózkodnak-e. Nehezíti ennek
megállapítását az is, hogy a vadászterületnek minősítés a
földterület mezőgazdasági művelési ágától is független. A
kutya gazdája tehát számos esetben nem érzékeli, hogy
vadászterületen van, aminek következtében nem feltétlenül
ügyel arra, hogy kutyája tőle ne távolodjék el.
Az Alkotmánybíróság legutóbb a 10/2003. (IV. 3.) AB
határozatában összegezte a normavilágosság követelményével
kapcsolatos megállapításait. Ennek a jelen ügyben releváns
lényege szerint a jogbiztonságnak része a világos, a
jogalkalmazás során felismerhetően értelmezhető és egyértelmű
normatartalom. A normaszöveg értelmezhetetlenségének, avagy
eltérő értelmezést engedő voltának az a következménye, hogy
kiszámíthatatlan helyzetet teremt a norma címzettjei számára.
A normaszöveg túl általános volta mindemellett lehetőséget ad
a szubjektív, önkényes jogalkalmazásra is (ABK, 2003.
március, 117, 120.).
A fentiekből következően a Vtv. 36. § (1) bekezdés a)
pontjának szabályozási tartalma nem felel meg a jogállamiság
elvéből levezethető normavilágosság követelményének, ezáltal
nagyfokú jogalkalmazási bizonytalanságot teremt, amely akár
önkényes jogértelmezésre is okot adhat. A vizsgált
rendelkezés egyúttal – a korlátozás aránytalansága miatt – a
tulajdonhoz való jog sérelmét is megvalósítja.
2.2. A Vtv. 36. § (1) bekezdés b) pontja a macskának a
vadászterületen történő elpusztíthatóságának feltételeit
tartalmazza. Ezek a feltételek nem a macska gazdájához
kötődnek, hanem egy vélelmet állítanak fel, miszerint a
legközelebbi lakott épülettől több mint kettőszáz méterre
tartózkodó macska kóborlónak tekintendő. A macska
természeténél fogva általában nem a gazdájával együtt, nem őt
követve, hanem önállóan hagyja el a lakott helyet. Ez azonban
önmagában nem eredményezi a macska gazdátlanságát, s
különösen nem jelenti azt, hogy az állat kóborrá lett volna.
A hatályos jogszabályok használják a „kóbor” vagy „kóbor
állat” kifejezést, de a fogalom meghatározását nem
tartalmazzák. A Vtv. végrehajtására kiadott 30/1997. (IV.
30.) FM rendelet 26. § (3) bekezdés b) pontja szerint az
elejtett kóbor kutyáért, valamint kóbor macskáért huszonöt
darab sörétes vagy öt darab golyós lőszer jár, a 40. § (2)
bekezdés értelmében vaddisznóra, rókára, borzra,
aranysakálra, nyestkutyára, mosómedvére, valamint kóbor
kutyára és macskára sörétes vadászlőfegyverből kilőtt
golyóval is lehet vadászni, a (3) bekezdés pedig lehetővé
teszi, hogy a róka, borz, aranysakál, nyestkutya és a
mosómedve, valamint a kóbor kutya és macska golyós
vadászlőfegyverrel is lőhető legyen.
A felhívott végrehajtási szabályokból az a következtetés
vonható le, hogy a vadászati jog jogosultja által lelőtt
macska (de a kutya is) kóbor állatnak tekintendő. Ugyanakkor
a Vtv. ezt a kifejezést nem használja, az elpusztítható
kutyát a gazdája hatókörén kívül került állatként definiálja,
a macska esetében pedig a „kóborló” kifejezést alkalmazza.
A normavilágosság hiánya tehát ebben az esetben is
megállapítható. A Vtv. 36. § (1) bekezdés b) pontjában
foglalt tulajdonkorlátozás, annak meghatározatlansága miatt
az arányosság alkotmányos követelményét sem teljesíti, s
ezért sérti a tulajdonhoz való jogot.
2.3. Az Alkotmánybíróság a 2.1. és 2.2. pontokban kifejtettek
szerint megállapította a Vtv. 36. § (1) bekezdésének az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, továbbá a 13. §-ba ütközését.
Az alkotmányellenesnek minősített rendelkezést jövőbeni –
2004. június 30.-ai – hatállyal semmisítette meg, így a
jogalkotónak megfelelő idő áll rendelkezésre, hogy a
természeti értékek védelmét szolgáló szabályozást a
tulajdonjoggal összhangban álló, a jogalkalmazás során
világosan értelmezhető normaként megalkossa, egyúttal
megteremtse az összhangot a törvényi és a végrehajtási
rendelkezések között.
3. Az indítványi kérelem további elemei közül az egyik a Vtv.
36. § (1) bekezdésének a hátrányos megkülönböztetés
alkotmányi tilalmába való ütközését is állítja.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal
támadott jogszabályt vagy annak egy részét az Alkotmány
valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és ezért azt
megsemmisíti, akkor a további alkotmányi rendelkezés
esetleges sérelmét – a már megsemmisített jogszabályi
rendelkezéssel összefüggésben – érdemben nem vizsgálja.
[44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205; 4/1996.
(II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44; 61/1997. (XI. 19.)
AB határozat, ABH 1997, 361, 364; 15/2000. (V. 24.) AB
határozat, ABH 2000, 420, 423; 16/2000. (V. 24.) AB
határozat, ABH 2000, 425, 429; 29/2000. (X. 11.) AB
határozat, ABH 2000, 193, 200.].
Az Alkotmánybíróság ezért nem vizsgálta, hogy a támadott
rendelkezés sérti-e az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében
foglaltakat.
4. Végezetül az indítványozó szerint az is hátrányos
megkülönböztetést jelent, hogy a Vtv. 36. § (1) bekezdésében
meghatározott főszabály alól a (2) bekezdés kivételt állapít
meg.
Az Alkotmánybíróság a 33/2002. (VII. 4.) AB határozatában
fejtette ki összefoglalóan, hogy a jogbiztonság követelményét
saját működésével összefüggésben is alapvető kérdésnek
tekinti. Az alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályok
megsemmisítése kapcsán ezért nem idézhet elő olyan helyzetet,
amely ellentétben áll az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből
fakadó követelménnyel. A jogalkalmazói gyakorlat számára
értelmezhetetlen és ezért az Alkotmánynak megfelelő módon nem
alkalmazható "norma részeket" tehát akkor is megsemmisíti, ha
azok önmagukban nem alkotmányellenesek, ám az
alkotmányellenesnek nyilvánított részek nélkül nem
alkalmazhatók (ABH 2002, 173, 186-187.).
Tekintettel arra, hogy a vizsgált rendelkezés önmagában
értelmezhetetlen, mert az alkotmányellenes és emiatt
megsemmisített (1) bekezdés szabályozási tartalma alóli
kivételeket határozza meg, az Alkotmánybíróság a Vtv. 36. §
(2) bekezdését is jövőbeni hatállyal megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben való
közzététele az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény 41. §-án alapul.
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István Dr. Strausz János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye
A határozattal az alábbi indokok alapján nem értek egyet.
1. Megítélésem szerint a vad védelméről, a vadgazdálkodásról,
valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a
továbbiakban: Vtv.) 36. §-a nem éri el az alkotmányossági
relevancia szintjét. Álláspontom szerint a támadott
rendelkezéssel kapcsolatban csak célszerűségi, szabályozás-
technikai, jogalkalmazási-bizonyítási jellegű problémák
vethetőek fel.
Az Alkotmánybíróság – már számos határozatában utalt arra,
hogy – nem vizsgálja a jogszabályok célszerűségének,
hatékonyságának, igazságosságának kérdéseit, mert az nem
tartozik a hatáskörébe. [772/B/1990. AB határozat, ABH 1991,
447, 449.; 26/1993. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1993, 196,
203.]
Álláspontom szerint a jogalkotó, amennyiben a vadállomány
védelme érdekében ezt fontosnak tartja, viszonylag tág
keretek között, célszerűségi szempontokat mérlegelve maga
határozhatja meg azokat a szükséges szabályokat, amelyek a
vadászterületen a vad védelmét szolgálják. Az
Alkotmánybíróság – ezeken a szabályozási kereteken belül – a
jogalkotói mérlegelés célszerűségi szempontú felülbírálatára
nem jogosult.
2. Megítélésem szerint a Vtv. 36. §-a nem sérti az Alkotmány
2. §-ából levezethető jogbiztonság követelményét és nem
állapítható meg jogbizonytalanság a határozatban felvetett
normavilágosság tekintetében sem. A támadott rendelkezés
tartalma nem tartalmaz bizonytalan, homályos vagy többértelmű
jogfogalmakat.
Az Alkotmánybíróság az 1160/B/1992. AB határozatában a
jogszabályok törvényi tényállásával kapcsolatban az
alábbiakat fejtette ki:
„Azt általában a jogalkotás dönti el, hogy valamely
életviszonyt szabályoz-e, és azt is, hogy ezt milyen
részletességgel, mennyire esetszerűen teszi (1621/B/1992.).
Ez a jogszabály homályosságától, értelmezhetetlenségétől
különálló kérdés. Ha egy jogszabály tényállása túl
részletező, túl szűk, túlságosan eseti, az megköti a
jogalkalmazót és megakadályozza, megnehezíti, hogy a
jogszabály az életviszonyok szabályozásában betöltse
szerepét. Ha pedig egy jogszabály törvényi tényállása túl
elvont, túl általános, akkor a jogszabály rendelkezése a
jogalkalmazó belátása szerint kiterjeszthető vagy
leszűkíthető. Az ilyen szabály lehetőséget ad a szubjektív
jogalkalmazói döntésre, a különböző jogalkalmazók eltérő
gyakorlatára, a jogegység hiányára. Ez csorbítja a
jogbiztonságot. A jogszabálynak ezért az életviszonyok
tipikus vonásait kell figyelembe vennie.” (ABH 1993, 607,
608.) Az tehát, hogy a Vtv. 36. §-ában felvett törvényi
tényállás elvont, nem sérti a normavilágosság alkotmányos
követelményét, mert egyértelmű és a jogalkotói akaratot
tükröző szabályozást tartalmaz. Az Alkotmánybíróság
etekintetben utalt egy korábbi határozatára, melyben azt is
kimondta, hogy a „jogbiztonságból nem következik a
jogalkotónak olyan kötelezettsége, hogy minden fogalmat
minden jogszabályban külön meghatározzon.” [268/B/1999. AB
határozat, ABK 2003. április 275, 277.]
3. Álláspontom szerint továbbá nem bizonyított, hogy a
vadvédelem érdekében a szükségesnél jobban és aránytalanul
korlátozza a Vtv. 36. §-a a kutya és a macska tulajdonosoknak
az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz
való jogát.
Budapest, 2003. december 16.
Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró
A különvéleménnyel egyetértek és ahhoz csatlakozom:
Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró