Ügyszám:
908/B/1992
A határozat száma:
43/2005. (XI. 14.) AB határozat
A határozat szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések
alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló
eljárásban – Dr. Harmathy Attila, Dr. Kovács Péter, valamint
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybírák
különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az egészségügyről
szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. § (2) bekezdése
alkotmányellenes, ezért azt 2006. június 30-i hatállyal
megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
törvény 187. § (5) bekezdésének „– házasságban, illetve
élettársi kapcsolatban élő kérelmező esetén a házastársat
(élettársat) is –” szövegrésze alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 25/1998.
(VI. 17.) NM rendelet 3. § (1) bekezdésének, valamint 6. § (1)
bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
kérelmező esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is –”
szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és
megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a művi meddővé tételről szóló 12/1987.
(VIII. 19.) EüM rendelet alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást
megszünteti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a művi meddővé
tételről szóló szabályozás egyes elemeinek alkotmányossági
vizsgálatára.
1.1. Az egyik indítványozó az 1992-ben előterjesztett
beadványában a művi meddővé tételről szóló 12/1987. (VIII. 19.)
EüM rendelet (a továbbiakban: R1.) alkotmányellenességének
megállapítását és megsemmisítését kezdeményezte. Álláspontja
szerint a rendelet formai okból ellentétes az Alkotmány 8. §
(2) bekezdésével, mivel az emberek alapvető jogait korlátozó
szabályokat nem törvény tartalmazza. Emellett az indítványozó
tartalmi okból is kifogásolta a szabályozást, mivel az –
álláspontja szerint – „indokolatlan (életkor, illetőleg
gyerekszám) korlátozásokat” tartalmaz, és ezáltal sérti az
Alkotmány 8. § (2) bekezdését, valamint az 54. § (1)
bekezdését.
A művi meddővé tételről szóló 25/1998. (VI. 17.) NM rendelet (a
továbbiakban: R2.) 7. §-a 1998. július 1-jével hatályon kívül
helyezte az indítványozó által támadott jogszabályt. Az
Alkotmánybíróság erről tájékoztatta az indítványozót, aki ezt
követően az R1. alkotmányellenességének megállapítására
irányuló indítványát az R1. „hatályossága időtartamára
vonatkozóan” tartotta fenn, ugyanakkor a megsemmisítés iránti
kérelmét okafogyottnak minősítette. Mindemellett az
indítványozó – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére, valamint az
54. § (1) bekezdésére utalva – kezdeményezte az egészségügyről
szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) – a
korábbi szabályozást tartalmilag megismétlő – 187. § (2)
bekezdés első mondata alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését.
1.2. A másik indítványozó az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első
mondatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére, 8. § (1) és (2)
bekezdésére, 54. § (1) bekezdésére, valamint 70/A. § (1)
bekezdésére hivatkozással támadta. Álláspontja szerint a
kifogásolt rendelkezés sérti az önrendelkezési jogot, és
önkényes, diszkriminatív feltételeket tartalmaz.
Az indítványozó emellett támadta az Eütv. 187. § (5)
bekezdésének „– házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is –” szövegrészét,
valamint az R2. 6. § (1) bekezdésének hasonló tartalmú
szövegrészét. Megítélése szerint a két kifogásolt rendelkezés
sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő
magánszférához való jogot, mert „arra kötelezi a meddővé tételt
kérő személyt hogy a legbensőbb intimszférájához tartozó
döntését (nemző/fogamzóképessége megszüntetése) megossza egy
másik személlyel (házastárs/élettárs)”. Az indítványozó
ugyanerre az indokra hivatkozva kezdeményezte továbbá az R2. 3.
§ (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését is.
2. Az indítványozók az Alkotmány alábbi rendelkezéseire
hivatkoztak:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben
tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és
kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg,
alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek
veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz,
amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
„70A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az
állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen
faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,
nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy
egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
Az Eütv. 187. §-ának vizsgált rendelkezései:
„(2) Családtervezési célból a művi meddővé tétel 35. életévét
betöltött vagy három vér szerinti gyermekkel rendelkező
személynél végezhető el. A családtervezési célból elvégzett
művi meddővé tétel iránt a 16. § (1)-(2) bekezdéseiben
meghatározott személyek által benyújtott kérelem
érvényességéhez a gyámhatóság hozzájárulása szükséges.”
„(5) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást végző
egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt –
házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező
esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a
fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint a beavatkozás
jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről.”
Az R2. vizsgált rendelkezései:
„3. § (1) A családtervezési célból végzendő művi
meddővétételnek az Eütv. 187. § (2) bekezdésében meghatározott
feltételét a kérelmező személyazonosításra szolgáló
igazolványának adataiból, továbbá vér szerinti gyermekeinek
születési anyakönyvi kivonataiból kell megállapítani.”
„6. § (1) A beavatkozás megkezdését megelőzően a beavatkozást
végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a kérelmezőt –
házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő kérelmező
esetén egyidejűleg a házastársat (élettársat) is – az Eütv. 13.
§-ában meghatározottakon kívül tájékoztatja
a) a fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint
b) a beavatkozás jellegéről, lehetséges kockázatairól és
következményeiről, illetve
c) a beavatkozás elvégzése esetén egy későbbi gyermekvállalás
lehetőségeiről.”
II.
Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta meg, hogy milyen
alkotmányjogi összefüggés áll fenn az Eütv. 187. § (2)
bekezdésében szabályozott, családtervezési célú művi meddővé
tétel és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése között.
1. A művi meddővé tétel (sterilizáció) a nemző- illetve a
fogamzásképességet megakadályozó (megszüntető) invazív orvosi
beavatkozás [Eütv. 3. § m) pont; 187. § (1) bekezdés]. Meddővé
tételre – mind a férfiak, mind a nők esetében – sor kerülhet
egészségügyi és családtervezési célból.
Az R2. 1. § (2) bekezdése jelentős, és alkotmányossági
szempontból indokolható különbségtételt tartalmaz az
egészségügyi és a családtervezési célú meddővé tétel között:
„A művi meddővé tétel során az ivarmirigyeket eltávolítani vagy
károsítani, továbbá a nemző-, illetve fogamzóképesség végleges
elvesztését eredményező egyéb műtéti beavatkozást elvégezni
csak indokolt esetben
a) a beteg egészségének megőrzése, lehetséges mértékű
helyreállítása, ha ez nem lehetséges,
b) az egészségromlás mérséklése
érdekében lehet.”
Következésképpen minden szempontból végleges és
visszafordíthatatlan beavatkozásra (castratio, ovariectomia,
hysterectomia) kizárólag egészségügyi indokból kerülhet sor.
Ezzel szemben családtervezési célú meddővé tételre „a legkisebb
mértékű beavatkozással járó, de az adott esetben a terhesség
meggátolására leginkább alkalmas” [R2. 1. § (1) bekezdés]
műtéti megoldás férfiak esetében a vasectomia, nők esetében a
tuba uterina elzárása. Mindazonáltal ezen eljárások alkalmazása
esetén is kétséges a nemző-, illetve fogamzásképesség későbbi,
műtéti visszaállításának sikeressége. Ugyanakkor egyes
esetekben utóbb is lehetőség van saját, „vér szerinti” gyermek
világra hozatalára az Eütv.-ben szabályozott humán reprodukciós
eljárások segítségével.
Összességében megállapítható, hogy a családtervezési célú művi
meddővé tétel olyan születésszabályozási (fogamzásgátlási)
módszer, amely egyszeri, jelentős kockázattal nem járó
beavatkozás eredményeként nagyfokú biztonságot nyújt a magzat
fogantatásának megelőzésében, miközben nem igényel későbbi
anyagi ráfordításokat és odafigyelést. Hátránya ugyanakkor (a
műtéttel szükségképpen együtt járó hátrányokon túl), hogy ennek
a módszernek a választásával a későbbi választási szabadság (a
gyermekvállalás lehetősége) jelentősen leszűkül, bizonyos
esetekben megszűnik.
2. Az önrendelkezési jog és a művi meddővé tétel alkotmányos
összefüggéseinek feltárásakor az Alkotmánybíróság tekintetbe
vette az alkotmányos demokráciákban megfigyelhető tendenciákat.
Az Egyesült Államok Legfelső Bírósága 1942-ben
alkotmányellenesnek minősítette az egyes visszaeső bűnelkövetők
meddővé tételét elrendelő jogszabályt [Skinner v. Oklahoma, 316
U.S. 535 (1942)]. A bíróság ebben a határozatban az egyén
alapvető jogai közé sorolta a gyermekvállalásról hozott szabad
döntést. Később a testület a magánélethez való jog alapján
ismerte el, hogy a házaspárok és az együtt élő különnemű
személyek szabadon eldönthetik, használnak-e fogamzásgátló
eszközt. [Griswold v. Connecticut, 381 U.S. 479 (1965);
Eisenstadt v. Baird, 405 U.S. 438 (1972).] Napjainkban számos
demokratikus jogrendű államban törvények és bírósági döntések –
a fogamzásgátláshoz való jog analógiájára – nem kérdőjelezik
meg, hogy a jogi értelemben döntésképesnek tekintett személyek
életkorra, családi állapotra, saját gyermekek számára tekintet
nélkül kérhetik a művi meddővé tételt. (Például: Egyesült
Királyság, Japán, Kanada, Svájc, Spanyolország.) Mindazonáltal
a sterilizációról való döntésképesség korhatára államonként
eltérő, és nem feltétlenül egyezik meg az általános
döntésképesség korhatárával. (Például Ausztriában és Dániában
25 év, az Egyesült Államokban 21 év, Japánban 20 év,
Spanyolországban 18 év.) Több államban, így Németországban
nincs speciális szabályozás a művi meddővé tétel feltételeiről,
azokat – konkrét esetek kapcsán – a bírói gyakorlat alakítja
ki.
A fogamzásgátlás és azon belül a művi meddővé tétel
szabadságának biztosítása különös súlyt kapott néhány államban,
a faji, etnikai, nemi vagy más önkényes megkülönböztetést
intézményesítő vagy eltűrő politikai rendszer demokratikus
átalakításával összefüggésben. Például a Dél-afrikai
Köztársaságban, 1998-ban elfogadott Sterilisation Act a 18.
évet betöltött, döntésképes személyek számára biztosítja ezt a
jogot, abból a preambulumban megfogalmazott elvből kiindulva,
hogy az alkotmányban elismert testi és pszichológiai
integritáshoz való jog magában foglalja a reprodukcióról való
szabad döntés jogát. Ugyanakkor több európai államban és az
Egyesült Államokban előfordult esetek azt is bizonyítják, hogy
az önkéntesség és a diszkrimináció-tilalom elvén alapuló
szabályozás ellenére is előfordulhatnak nagy számú visszaélések
a gyakorlatban. Például az Egyesült Államokban az 1970-es
években elfogadott szövetségi szintű szabályok ellenére sor
került indiánok, feketék és más kisebbségek vitatott
legitimitású sterilizálására. (Ronald Munson: Intervention and
Reflection. Basic Issues in Medical Ethics. Wadsworth, Belmont,
California, 1988, 420.) A súlyos jogsértésekre azonban nem az
önrendelkezés jogot biztosító szabályok elfogadása miatt került
sor, hanem azokkal ellentétesen. A visszaélések veszélyét
növeli, ha hiányzik az egyéni autonómiát biztosító és hatékony
garanciákat tartalmazó szabályozás.
Nemzetközi összehasonlításban kivételesnek mondható az olyan
szabályozás, amely a családtervezési célú meddővé tételt – a
döntésképességi korhatáron túl – objektív feltételektől teszi
függővé. (Fehéroroszországban: legalább három gyermek, vagy
betöltött 30. év és két gyermek, vagy nőknél betöltött 35. év,
férfiaknál betöltött 45. év. Szlovéniában: betöltött 35. év.)
A mai – elvi jelentőségű – jogviták egy része a házastársi
hozzájárulás nélkül elvégzett sterilizációra vonatkozik
[Egyesült Államokban: Murray v. Vandevander, Court of Appeals
of Oklahoma, Division No.1. 522 P.2d. 302.]; más részük az
orvos és a páciens közötti magánjogi szerződésből eredő
kötelezettségeket érinti (például: tájékoztatási kötelezettség
elmulasztása, felelősség a sterilizációt követő terhesség vagy
születés miatt stb.) [Egyesült Királyságban: Eye v. Measday,
(1986) 1 All ER 488; Gold v. Haringey Health Authority (1988)
QB 481]; Németországban: BVerfGE 96, 375. (1997).; gyakran –
legfőképp a kiskorúak és a mentális sérültek esetleges
sterilizálása esetén – a helyettes döntéshozatallal összefüggő
kérdések állnak a jogesetek középpontjában. [a spanyol
Alkotmánybíróság gyakorlatában: 215/1994. (14.07.1994.)]
3. Az Alkotmánybíróság számos alkalommal foglalkozott az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésének, valamint az ember saját
teste és sorsa feletti rendelkezési jogának a kapcsolatával,
de a művi meddővé tétel alkotmányos összefüggéseiről jelen
ügyben foglal állást először. Az Alkotmány 54. § (1)
bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot a 8/1990.
(IV. 23.) AB határozatban az „általános személyiségi jog”
alkotmányi megfogalmazásának minősítette. „Az általános
személyiségi jog ’anyajog’, azaz olyan szubszidiárius alapjog,
amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden
esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az
adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem
alkalmazható.” (ABH 1990, 44-45.) Ezt követően az
Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez
való jog és a magánszférához való jog mint az Alkotmány 54. §
(1) bekezdéséből következő „különös személyiségi jogok”
alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 279.;
1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-36.; 75/1995.
(XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 380.; 5/1996. (II.
23.) AB határozat, ABH 1996, 47.; 11/1996. (III. 13.) AB
határozat, ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB határozat,
ABH 1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.;
10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]
Jelen ügy megítélése szempontjából az Alkotmánybíróság
irányadónak tekinti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését
értelmező több, korábbi határozatát.
A 22/1992. (IV. 10.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
megállapította, hogy „a házasságkötés szabadságához való jog –
az önrendelkezési jog részeként – olyan alapjog, amely
alkotmányos oltalom alatt áll.” [ABH 1992, 122, 123.
Megerősítve: 183/B/1992. AB határozat, ABH 1995, 598, 602.]
A 64/1991. (XII. 17.) AB határozat megállapította, hogy az
emberi méltósághoz való jog alapján a terhes nők
önrendelkezési joga – alkotmányos korlátok között – kiterjed a
terhesség-megszakítás feletti rendelkezésre. „A terhesség
olyan változásokkal jár az anya szervezetében, s – normális
esetben – a gyermeknevelés olyannyira meghatározza az anya
további életét, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az
abortusz lehetőségének […] szűk körű kizárása is közvetlenül
és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát.” [ABH 1991,
297, 301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH
1998, 333.]
A 36/2000. (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az Eütv. az
Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz
való jogot érvényre juttató garanciális rendelkezéseket
tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek
jogai közé tartozik – többek között – az egészségügyi
beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás
visszautasításának joga is. [ABH 2000, 241. Megerősítve:
56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]
Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival
foglalkozó 21/1996. (V. 17.) AB határozatban az emberi
méltósághoz való jog és az egyéni kockázatvállalás
összefüggéséről általános érvénnyel mondta ki: „Önmagának
mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad,
tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem
avatkozása széles lehetőséget ad erre, s az általános
személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és
cselekvési szabadságra [Alkotmány 54. § (1) bekezdés]
garantálja ezt a lehetőséget. Az állam korlátozó gyámkodása
csak a határesetekben alkotmányossági viták tárgya (a
kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).” (ABH
1996, 74, 80.)
Számos egyéb mellett ezt a szempontot is alapul véve az
Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a saját
halálról való döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54. § (1)
bekezdése alapján. „A gyógyíthatatlan beteg döntése arról,
hogy életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét
nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának része,
így vonatkoznak rá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének
rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit
megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha
beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy
nem. (…) A világnézeti szempontból semleges alkotmányos
alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem
helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját
életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt
olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként
távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut
szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó
intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé
teszi.” (ABH 2003, 235, 261.)
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből és a
60. § (1) bekezdéséből vezette le az önrendelkezési jogtól
elválaszthatatlan, a személyiség integritásához való jogot. „Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlata – a 8/1990. (IV. 25.) AB
határozattól kezdve – az emberi méltósághoz való jogot, mint
"általános személyiségi jogot" fogja fel, amely magában
foglalja a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogot.
Az Alkotmánybíróság továbbá a lelkiismereti szabadság jogát a
64/1991. (XII. 17.) AB határozat összefüggésében szintén a
személyiség integritásához való jogként értelmezte. (Az állam
nem kényszeríthet senkit olyan helyzetbe, amely meghasonlásba
vinné önmagával, azaz amely összeegyeztethetetlen a
személyiségét meghatározó valamely lényeges meggyőződésével.)”
[4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 51.]
Mindemellett irányadónak számít az Alkotmánybíróságnak az a
korábbi megállapítása, hogy a lelkiismereti szabadságnak az
orvosi tevékenység során is érvényesülnie kell, ezért az orvos
lelkiismereti okból megtagadhatja a munkakörének nem
szükségszerű részét képező beavatkozások elvégzését. [64/1991.
(XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 315.]
Az alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az
Alkotmány 54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti
a szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes ember
saját teste és sorsa feletti rendelkezési jogát. A jelen ügy
szempontjából annak van jelentősége, hogy az önrendelkezéshez
való jog alapján az emberek – az Alkotmány rendelkezéseivel
összhangban lévő jogszabályi korlátok között – szabadon
dönthetnek a családi élet, a házasság, a gyermekvállalás
kérdéseiben.
A testület gyakorlatából következik továbbá, hogy az orvosi
beavatkozások feletti önrendelkezési jog (egészségügyi
önrendelkezési jog) tágabb kategória az egészségügyi
beavatkozások visszautasításához való jognál. Az
Alkotmánybíróság ezt elismerte a művi terhesség-megszakítás
esetében [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297,
301.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333.], és
általában véve is [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000,
241.; 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]. Szűk
körű kivételt fogalmazott meg a 22/2003. (IV. 28.) AB
határozat, amely az életmentő és életfenntartó kezelések
visszautasításához és megszüntetéséhez való jogot ismerte el,
de nem terjesztette ki az önrendelkezési jogot az orvosi
segítséggel történő öngyilkosságra.
4. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének az indítványozó által
támadott első mondata – vagylagosan – két objektív feltételtől
teszi függővé a családtervezési célú művi meddővé tételt. A
kérelmezőnek vagy 35 évnél idősebbnek kell lennie, vagy három
vér szerinti gyermekkel kell rendelkeznie. Az Alkotmánybíróság
ezt a két rendelkezést az emberi méltósághoz való jogból
származó önrendelkezési jog korlátozásának tekinti. Aki – a
szükséges információk birtokában – képes felelősségteljes és
indokolható döntést hozni családi, illetve házaséletéről, a
fogamzásgátlásról és a gyermekvállalásról, annak az állam nem
tilthatja meg, hogy – saját életfelfogásának megfelelően, vagy
szociális és anyagi körülményeit mérlegelve – művi meddővé
tétel révén akadályozza meg, hogy gyermeke, illetve több
gyermeke szülessen.
Az önrendelkezéshez való jogból az következik, hogy az állam
nem vállalhatja át az emberektől a fogamzásgátló módszerek és
eszközök közötti választás, az előnyök és a hátrányok
mérlegelésének felelősségét; ez indokolatlan paternalizmus
volna. Ami az egyik embernek súlyos teher, az másnak nem
feltétlenül jelent hátrányt, ezért az állami szabályozás nem is
képes a minden egyén számára egyformán „előnyös” megoldás
kialakítására.
Mindemellett az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a
családtervezés, a fogamzásgátlás kérdéseiben való döntés
gyakran nem elszigetelt egyéni választás, hanem házastársak
vagy különnemű élettársak közös mérlegelésen alapuló döntése. A
művi meddővé tétel iránti igény a leggyakrabban akkor
jelentkezik, amikor a házastársak már nem kívánnak több
gyermeket vállalni, és a sterilizációt tekintik célszerű,
hatékony megoldásnak.
Az indítvány és az Eütv. hatályos rendelkezése alapján az
Alkotmánybíróságnak kizárólag a tiltó szabályozásról kellett
állást foglalnia. Jelen ügyben a testületnek nem kellett
eldöntenie azt, hogy az érintett személyeknek joguk van-e
kikényszeríteni az államtól meghatározott egészségügyi
beavatkozások, sterilizációs műtétek elvégzésének anyagi,
intézményi és személyi feltételeit.
III.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8. §
(2) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezéshez való jog
– Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő –
korlátozásának alkotmányosságát.
1. Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban
foglalta össze az emberi méltósághoz való jogból levezetett
részjogosultságok korlátozhatóságáról kialakított gyakorlatát.
„Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság az
alapjogok sorában megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít. Ez
abból is kitűnik, hogy ez a jog, az élethez való joggal együtt,
az Alkotmánynak az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó
fejezete élén helyezkedik el, azt az Alkotmány az ember
veleszületett jogaként deklarálja, ezért az, a 23/1990. (X.
31.) AB határozat szóhasználata szerint ’minden mást megelőző
legnagyobb érték’ (ABH 1990, 88, 93.). Már ebben a határozatban
megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak azon álláspontja
is, hogy az emberi élethez és az emberi méltósághoz való jog
elválaszthatatlan egységet alkotó oszthatatlan és
korlátozhatatlan alapjog. A későbbiek során azután az
Alkotmánybíróság elvégezte annak kimunkálását is, milyen
összefüggésben érvényesül az emberi méltóság
korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy az
emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státus
meghatározójaként, csak az élettel együtt fennálló egységben
abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
ABH 1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett
egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a
személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. § (2)
bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
383.].” (ABH 2003, 235, 260.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberek egyes
alapvető jogainak korlátozásához legitim cél lehet mások
alapvető jogainak védelme [először: 2/1990. (II. 18.) AB
határozat, ABH 1990, 18, 20.], továbbá az állam intézményes
(objektív) alapjog-biztosítási kötelezettsége [először:
64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302.],
valamint egyes alkotmányos közcélok érvényesítése [például:
56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].
Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha
az említett legitim célok védelme más módon nem érhető el. „Az
alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát szükséges, hogy
a korlátozás megfeleljen az arányosság követelményeinek: az
elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott
alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A
törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére
alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni.” (Összefoglalóan:
879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.) Mindebből következik,
hogy az indokolás II.4.1. pontjában említett „az Alkotmány
rendelkezéseivel nem igazolható korlátok” konkrét mércéje jelen
ügyben a tiltó, illetve korlátozó szabályozás a cél elérésére
való alkalmassága, továbbá szükségessége és arányossága.
2. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő, az
önrendelkezési jogot korlátozó két rendelkezéshez
népesedéspolitikai közcél, valamint az állam intézményes
alapjog-védelmi kötelezettsége rendelhető. Az Alkotmánybíróság
ezeket külön-külön vizsgálta meg.
A családtervezési célú művi meddővé tétel 3 vér szerinti
gyermek lététől vagy a betöltött 35. életévtől való függővé
tételének indokaként vehető számításba demográfiai,
népesedéspolitikai célok teljesítése. Köztudomású tény, hogy
Magyarországon csökken a népesség, és a korösszetétel egyre
kedvezőtlenebb. A hátrányos folyamatok megállítása legitim
jogalkotói cél. Az állam a születések számának emelkedése
érdekében számos eszközzel rendelkezik. Népesedéspolitikai
szempontok – az Alkotmány keretei között – megjelenhetnek
például az adópolitikában, a társadalombiztosítási
szabályozásban, s mindenekelőtt a családi és anyasági
támogatások kialakításánál.
A kedvezőbb demográfiai mutatók elérésére a demokratikus
államokban nem az önrendelkezési jog korlátozása a célravezető
eszköz, hanem az említett közteher-viselési és szociálpolitikai
szabályozás, valamint a születésszabályozási kultúra
fejlesztése. Csak az alapvető jogokat el nem ismerő politikai
rendszerekben lehet szélsőségesen tiltó és korlátozó
népesedéspolitikai eszközökkel – pozitív vagy negatív irányban
– befolyásolni a népszaporulatot. A fogamzásgátlás
adminisztratív korlátozásával nem az élve születések, hanem a
terhesség-megszakítások száma növekszik. (Európában az
abortuszt legkevésbé korlátozó skandináviai államokban és
Hollandiában a művi terhesség-megszakítások száma a
legalacsonyabbak közé tartozik.) Ezeket az összefüggéseket
felismerve, az Alkotmánybíróság az abortusz-szabályozás
alkotmányosságának vizsgálatakor [64/1991. (XII. 17.) AB
határozat, ABH 1991, 297.; 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH
1998, 333.] a terhes nő önrendelkezési jogával szemben nem
mérlegelt népesedéspolitikai közcélokat, hanem az állam
életvédelmi kötelezettségére helyezte a hangsúlyt.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre
jutott, hogy az önrendelkezési jognak az Eütv. 187. § (2)
bekezdésében megnyilvánuló korlátozása nem alkalmas és ezért
értelemszerűen nem is szükséges eszköz az egyébként legitim
népesedéspolitikai célok megvalósítására.
3. Az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában lévő
mindkét jogkorlátozó rendelkezéssel összefüggésben vizsgálható
az állam intézményes alapjog-védelmi kötelessége. A
családtervezési célú művi meddővé tétel ideális esetben
visszafordítható, de olykor végleges, megváltoztathatatlan
következményekkel jár. Reális veszély, hogy a kérelmező a
lehetséges következmények kellő ismeretének hiányában dönt a
meddővé tétel mellett. Azzal is számolni kell, hogy a meddővé
tételt kérő később – társas, családi kapcsolatának
megváltozásával, életszemléletének módosulásával – természetes
úton, saját gyermeket szeretne, de a korábbi meddővé tétel
miatt arra nincs lehetősége (és így legfeljebb az in vitro
fertilizáció jöhet számításba). Mindezek miatt az
Alkotmánybíróságnak az objektív alapjogvédelem körében
figyelemmel kellett lennie az önrendelkezés intézményes
garanciáit megkövetelő 54. § (1) bekezdésre, a gyermekek
védelmét előíró 67. § (1) bekezdésre, az ifjúság védelméről
rendelkező 16. §-ra és 67. § (3) bekezdésére, valamint az állam
egészségvédelmi feladatait körvonalazó 70/D. §-ra. Így az
Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy alkotmányosan indokolt-e
az önrendelkezés, az egyéni választás hosszú távú szabadságának
intézményes biztosítása, a gyermekek és az ifjúság védelme,
illetve az egészségvédelmi közfeladatok teljesítése érdekében a
betöltött 35. évtől, illetve a 3 vér szerinti gyermek
meglététől függővé tenni a családtervezési célú meddővé tételt.
3.1. Az Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy
minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom
részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő
testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez szükséges. Ebből
következően a gyermekek alapvető jogainak a védelmére
garanciális jellegű szabályokat kell kialakítani. Az
Alkotmánybíróság korábban kifejtette, hogy a következmények
felmérésére való képességének hiányára tekintettel a kiskorúak
védelmére megalkotott jogszabályok alapjog korlátozásával is
járhatnak [21/1996. (V. 17.) AB határozat, ABH 1996, 74, 80.].
Ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmánnyal összhangban lévőnek
találta az Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatát abban a
vonatkozásban, hogy a gyermekek (a 18 év alattiak) nem
dönthetnek a családtervezési célú művi meddővé tételről.
3.2. A magyar jog szabályai szerint a 18. életévet betöltött
személyekről feltételezhető, hogy cselekedeteik jogi
következményeit fel tudják fogni. [a Polgári Törvénykönyvről
szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 12. §].
Vannak azonban olyan személyek is, akik mentális állapotuk
miatt annak ellenére nem képesek felfogni cselekedeteik jogi
következményeit, hogy 18 évesnél idősebbek. Ők – hasonlóan a 18
évesnél fiatalabbakhoz – nem tehetnek meg önállóan minden
jognyilatkozatot, hanem (attól függően, hogy milyen
következményekről van szó) vagy egyáltalán nem, vagy csak
korlátok között végezhetnek jogcselekményt, tehetnek
nyilatkozatot. Az egészségügyi ellátással összefüggő jogok
gyakorlása tekintetében megvalósuló korlátozásokat a Ptk. és az
Eütv. indítvánnyal nem érintett rendelkezései tartalmazzák,
ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.
Az Eütv. támadott rendelkezése a magyar jog szerint egyébként
cselekvőképesnek tekintett személyek egy csoportját is elzárja
az önrendelkezési jog gyakorlásától. Ha nem népesedéspolitikai
közcélok, hanem az állam intézményes alapjog-védelmi
kötelezettsége szolgál az alapjog-korlátozás indokául, akkor
egyfelől az lehet a kiinduló feltételezés, hogy a korlátozással
érintett személyek nem rendelkeznek a művi meddővé tételre
vonatkozó döntéshozatali képességgel, mivel nem képesek
felmérni döntésük rendkívüli következményeit. Másfelől szóba
jöhet, hogy az állam egészségvédelmi és ifjúságvédelmi
feladatai indokolják a tiltást.
Az Alkotmánybíróság a 36/2000. (X. 27.) AB határozatban
kifejtette, hogy a Ptk. szerinti cselekvőképesség és az
egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai nem
feltétlenül esnek egybe. „A nemzetközi tendenciák alapján
megállapítható, hogy az egészségügyi ellátás során az
önrendelkezési jog érvényesíthetősége kiemelt hangsúlyt kap, a
’beleegyezési képesség’ vagy a ’döntéshozatali képesség’
fogalmai önálló tartalommal bírnak. Az Eütv. vizsgált szabályai
a Ptk. fogalmaihoz igazodnak, (…). Nem hagyható azonban
figyelmen kívül, hogy a Ptk.-ban szereplő cselekvőképesség
fogalmát ’az ügyei viteléhez szükséges belátási képesség’
meghatározását eredendően és elsősorban a vagyonjogi
nyilatkozatok érvényességi feltételeként alkották meg. E
fogalomrendszer más jogágakba történő átvétele az adott terület
sajátosságainak feltétlen figyelembevételével történhet.” (ABH
2000, 260.) Tehát az egészségügy terén nem a vagyoni
vonatkozású szerződéseknél megkövetelt, az ügyek viteléhez
szükséges belátási képességről, hanem az egészséget, testi
épséget, életet befolyásoló események megértéséről van szó.
Az egészségügyi beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség
magában foglalja, hogy az érintett képes megérteni a döntéshez
szükséges információkat; képes megérteni döntése minden
lehetséges következményét; továbbá képes közölni döntését az
orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy is
lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások
tekintetében. [Például, a Ptk. 14. § (6) bekezdés 8. pontja
alapján a cselekvőképesség korlátozottságáról döntő bíró
kifejezett rendelkezése hiányában az egészségügyi ellátással
összefüggő jogok gyakorlása nem korlátozott.] Tekintettel
ugyanakkor arra, hogy egyes egészségügyi beavatkozások
különleges megfontolást igényelnek, speciális garanciákra van
szükség ahhoz, hogy a cselekvőképes személyeket az adott
egészségügyi beavatkozás tekintetében döntésképesnek lehessen
tekinteni. Az önrendelkezés intézményes biztosítékait
megkövetelő 54. § (1) bekezdése, valamint az ifjúság védelméről
rendelkező 16. § és 67. § (3) bekezdése szükségessé teszi, hogy
a művi meddővé tételre vonatkozó szabályozás korlátokat,
feltételeket tartalmazzon.
Az Eütv. több olyan garanciális rendelkezést foglal magában,
amelynek célja, hogy a kérelmező megfelelő információk
birtokában, megfontoltan és szabadon dönthessen a művi meddővé
tétellel kapcsolatos beavatkozásokról. Az Eütv. 187. § (5)
bekezdése kimondja: „A beavatkozás megkezdését megelőzően a
beavatkozást végző egészségügyi szolgáltató kijelölt orvosa a
kérelmezőt – házasságban, illetve élettársi kapcsolatban élő
kérelmező esetén a házastársat (élettársat) is – tájékoztatja a
fogamzásgátlás egyéb lehetőségeiről, valamint a beavatkozás
jellegéről, lehetséges kockázatairól és következményeiről. A
(4) bekezdés szerint – különleges egészségügyi indok hiányában
– a „művi meddővé tétel elvégzésére a kérelem benyújtását
követő 3 hónap elteltével kerülhet sor”. A művi meddővé tétel
engedélyezésének menetét az R2. határozza meg, s 2. § (2)
bekezdése garanciális elemként rögzíti, hogy a „kérelem a műtét
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bragyova András Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával és
az ahhoz tartozó indokolással. Álláspontom szerint az
indítványokat el kellett volna utasítani. Indokaim a
következők:
1. Az indítványozók az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
törvény (a továbbiakban: Eütv.) 187. § (2) bekezdése
alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését
kérték. A kérelem indokaként hivatkoztak az Alkotmány 8. §-ának
(2) bekezdésére és 70/A. §-ára is, de valójában érveiket az 54.
§ (1) bekezdésére alapították.
2. Az Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdése kimondja az élethez és
az emberi méltósághoz való jogot. Az Alkotmánybíróság
gyakorlata az emberi méltósághoz való jogot az általános
személyiségi jog egyik megnyilvánulási formájának tekinti. Erre
a személyiségi jogra és ennek alkotmányos megfogalmazására, az
emberi méltósághoz való jogra vezeti vissza az olyan konkrét
jogosultságokat, amelyekre egyébként az Alkotmánynak egyik
nevesített alapjogról szóló szabálya sem alkalmazható, de
alkotmányjogi védelmet igényelnek. Ilyen jogosultság az
önrendelkezéshez való jog [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH
1990, 42, 44-45.].
Az önrendelkezési jog számos összefüggésben jelentkezik. A
névjoggal kapcsolatban hozott határozatának indokolásában az
Alkotmánybíróság azt az álláspontot fogadta el, hogy a névhez
való jognál kisebb védelmet élveznek a névhez való joggal
összefüggésben álló, az önrendelkezési jog körébe tartozó olyan
jogosultságok, mint a névválasztás, a névváltoztatás joga
[58/2001. (XII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527, 541-542.]. Az
egészségügy területén különböző esetekben eltérően jelentkezik
az önrendelkezési jog alkotmányos védelme. A gyógyíthatatlan
betegeknek az életfenntartó orvosi beavatkozások
visszautasításának formájában megnyilvánuló önrendelkezési
jogosultsága és ennek korlátozása az élethez való joggal, az
államnak az életvédelmi kötelességével összefüggésben bírálható
el [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 269-270.].
Másként értékelendő az orvosválasztás, a konvencionális orvosi
beavatkozás helyett a természetgyógyászati kezelés melletti
döntés jogosultsága, és ennek korlátozása; itt már az alapjogi
védelem alkalmazása is kérdéses [684/B/1997. AB határozat, ABH
2002, 813, 821.]. Hasonló módon nagyfokú korlátozás
érvényesülhet a művi beavatkozással történő megtermékenyítés
útján elérendő gyermekszületés választásával szemben. Az ilyen
orvosi beavatkozást igénylők döntésének teljesítése orvosilag
indokolt feltételektől tehető függővé (750/B/1990. AB
határozat, ABH 1991, 728, 729.). Nem állapította meg az
Alkotmánybíróság az alapjogokat megillető védelem
alkalmazásának lehetőségét a reprodukciós eljárások egyikének,
a dajkaterhességnek a választása esetében sem (108/B/2000. AB
határozat, ABH 2004, 1414, 1419-1420.).
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában felmerült esetek és az
ezekben hozott határozatok alapján arra a következtetésre lehet
tehát jutni, hogy az egészségügy területén az önrendelkezés
körébe sorolható egyéni döntési jog korlátozásának
alkotmányellenessége eseti mérlegeléstől függően bírálható el.
2. Az indítvány elbírálásánál szükséges az adott területre
vonatkozó nemzetközi egyezmény és emberi jogi bírósági
gyakorlat figyelembevétele is.
a/ A 2002. évi VI. törvény hirdette ki az Európa Tanács
keretében az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a
biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő
védelméről létrehozott, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt
egyezményt, valamint a Párizsban, 1998. január 12-én kelt
kiegészítő jegyzőkönyvet (a továbbiakban: oviedói egyezmény).
Az egyezmény 16. cikke a magukat kutatásnak alávető személyek
védelméről szól. Kutatást az érintett személy kifejezett
hozzájárulása esetén is csak akkor lehet végezni, ha hasonló
hatékonyságú más módszer nem létezik, és a kutatás miatt a
személyt fenyegető kockázatok nem haladják meg a kutatás
lehetséges hasznát. A 19. cikk feltételektől teszi függővé az
átültetés céljából élő személyből történő szerv- és
szövetkivételt. Eszerint szerv- és szövetkivétel csak a
befogadó gyógyítása érdekében hajtható végre, ha nem áll
rendelkezésre halott személy megfelelő szerve vagy szövete, és
nincs hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás.
Az Európa Tanács miniszteri bizottsága 1996. december 17-én
rendelkezett az oviedói egyezményről készült magyarázó
kommentár közzétételéről. A kommentár 38. pontja az
egészségügyi beavatkozáshoz az érintett személy által adott
hozzájárulásról szóló 5. cikket értelmezi. Az 5. cikk 3.
bekezdése szerint a hozzájárulást bármikor vissza lehet vonni.
A szakmai előírások alapján azonban az értelmezés szerint a
műtétet végző orvos köteles lehet a hozzájárulás visszavonása
ellenére folytatni a műtétet, ha ilyen módon hárítható el a
beteg egészségének komoly károsodása.
A beteg döntéseivel szemben tehát meghatározott esetekben az
egészségvédelmi szempontokat kívánja érvényesíteni az oviedói
egyezmény.
b/ Az Emberi Jogok Európai Bírósága a Laskey, Jaggard and Brown
v. The United Kingdom esetben foglalkozott az önrendelkezési
jog korlátozásának kérdésével (1997. február 19-én hozott
határozat, No. 109/1995/615/703-705.). A tényállás szerint az
érintett személy hozzájárult szado-mazohista jellegű
bántalmazásához, ennek ellenére a bántalmazókat
börtönbüntetésre ítélték. A Bíróság megállapította, hogy az
Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikke alapján védelemben
részesülő önrendelkezési joggal szemben a büntetőítélettel
állami beavatkozás valósult meg. Annak mérlegelésénél azonban,
hogy ez a beavatkozás az Egyezmény 8. cikkében foglaltak
megsértését jelenti-e, a Bíróság szükségesnek látta az
egészségvédelmi szempontok figyelembevételét (44. pont). A
cselekmény veszélyes voltára és az egészségvédelmi szempontokra
tekintettel a Bíróság úgy döntött, hogy a bántalmazóknak az
áldozat hozzájárulásának figyelmen kívül hagyásával történt
börtönbüntetésre ítélése nem valósítja meg az Egyezmény 8.
cikkének megsértését (50. pont).
A Rees v. The United Kingdom ügyben (1986. október 17-én hozott
határozat, No. 2/1985/88/135.) a Bíróság figyelembe vette, hogy
egy transz-szexuális személy komoly pszichológiai problémáinak
megoldása érdekében, orvosilag indokoltan operáltatta magát más
neművé (38. pont). Ennek ellenére nem állapította meg az
Egyezmény 8. cikkének megsértését azért, mert az angol állam
nem gondoskodott arról, hogy a személyi nyilvántartásokban
feltüntessék a panaszosnak az önrendelkezési jog gyakorlásával
megváltoztatott nemét (46, 47. pont).
A fentiek azt mutatják, az oviedói egyezmény és az Emberi Jogok
Európai Bíróságának gyakorlatában megfigyelhető az
önrendelkezési jognak egészségügyi, valamint közérdeket
figyelembe vevő korlátozása.
3. Az Eütv. javaslatának a 87. §-hoz fűzött miniszteri
indokolása a következőket tartalmazza:
„A törvény a művi meddővé tétel alkalmazását a beavatkozással
előidézett meddőség alapvetően visszafordíthatatlan jellegére
tekintettel objektív módon meghatározott okokhoz, és a
törvényben előírt egyéb életkori, szociális feltételeken
alapuló engedélyezési eljáráshoz köti.”
Az Alkotmány 70/D. §-ának (1) bekezdése alapján a Magyar
Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb
szintű testi és lelki egészségre. A korábbi gyakorlat
összefoglaló ismertetését adva a 37/2000. (X. 31.) AB határozat
megállapította, hogy az Alkotmány ezen rendelkezése alapján
alanyi jog nem állapítható meg, csak az államnak az
egészségvédelemmel kapcsolatos kötelezettsége, amelyet a 70/D.
§ (2) bekezdése egészségügyi intézmények létesítésében és az
orvosi ellátás biztosításában konkretizál (ABH 2000, 293, 296-
297.).
Az alapvetően visszafordíthatatlan jellegű beavatkozással
előidézett meddővé tétel helyett a fogamzásgátlás más
módszereit lehet alkalmazni. A meddővé tétel olyan beavatkozást
jelent, amelyről való döntési szabadsággal szemben áll az
egészségvédelem kötelezettsége. Az önrendelkezési jogra
alapítottan ugyanúgy nem lehet alapjognak tekinteni a meddővé
tételre vonatkozó döntést, mint a dajkaterhességet vagy a
mesterséges megtermékenyítéssel történő gyermekszülést. A
meddővé tétel korlátjaként meghatározott korhatárnak
egészségügyi tapasztalati alapja van. A gyermekszámmal
összefüggő korlátozást pedig részben a nagyobb létszámú család
anyagi terhei, részben az életkörülmények jelentős nehézségei
indokolják. Egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek. Ilyen
körülmények között a meddővé tételről történő döntés jogának a
maradandó egészségkárosodás megakadályozására vonatkozó állami
egészségvédelmi kötelezettségen alapuló, kiegészítő
szempontokkal indokolt korlátozás nem tekinthető
alkotmányellenesnek.
A fentiek alapján az Eütv. 187. §-a (2) bekezdésének
megsemmisítésére vonatkozó indítványokat el kellett volna
utasítani.
Budapest–Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat alkotmányellenességet
megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás több
pontjával. Egyetértek Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró különvéleményében foglaltakkal.
2. Amikor a határozat a családtervezési célú, önkéntes
sterilizációnak a harmincötödik életév betöltéséhez történt
kötése indokoltságát – a nemzetközi gyakorlatot is figyelembe
véve – vizsgálja, bár értékeli a mellette szóló érveket, mégis
alapvetően olyan korhatárnak minősíti, amelyet az állam
diszkrecionális jelleggel állapított meg, s amelynek a
feloldását a demokratikus jogrendű államokban észlelhető
tendenciaként tekinti. Ezzel összefüggésben a határozat
orvosilag is indokolatlannak tartja a szabály merevségét, mivel
az orvostudományok fejlődése miatt úgymond a korábbi
évtizedekben uralkodó felfogást tükrözi. Különböző
összefüggésekben azonban az Alkotmánybíróság már többször is
rögzítette, hogy az Alkotmánybíróság nem ténybíróság.
[1287/H/1993. AB határozat, ABH 1994, 803, 806.; 36/1998. (IX.
16.) AB határozat, ABH 1998, 263, 292.; 26/2001. (VI. 29.) AB
határozat, ABH 2001, 242, 251.; 1051/B/2001. AB határozat, ABH
2002, 1572, 1577.] Több érv is szól ugyanakkor ismereteim
szerint a harmincötödik év indokoltsága mellett: az
orvostudományban ma is ezt tekintik olyannak, ami felett
statisztikailag megnövekszik a terhességet veszélyeztető
tényezők aránya, s ennek megfelelően különböző járulékos
vizsgálatokat ajánlanak, illetve egyes országokban tesznek
kötelezővé annak érdekében, hogy a Dawn-kór és egyéb szindrómák
megjelenését megállapíthassák, s arra a várandós anya figyelmét
felhívják. A 2001 előtt csak orvosi indikációjú sterilizációt
engedélyező francia szabályozás liberalizációjának előkészítő
munkálatai során hozta nyilvánosságra a francia nemzeti etikai
konzultatív tanács azt a jelentését (Comité consultatif
national d’éthique, Rapport sur la stérilisation envisagée
comme mode de contraception définitive n°50, 3 avril 1996),
amely szerint a fogamzásgátlási célú sterilizációt magukon
végrehajtatott nők aránya a 20-24 és 25-29 éves életkor között
0,5 %, 30-34 között 1,5 %, 35-39 között 6,4 %, 40-44 között
12,7 %, 45-49 között 21 %. Mindezek egybevágnak a már nem
fiatalkori terhesség esetében a fokozott figyelmet igénylő
életkori szakaszokkal, a kockázati arányok növekedésével. Az
életkori határ indokoltságát az is alátámasztja, hogy a
harmincötödik életév után végrehajtott sterilizáció esetében
így – a saját korábbi döntését utóbb esetleg megbánó páciens
esetében – a termékenység visszaállítására irányuló orvosi
beavatkozások már olyan életkorhoz kötődnének, amikor a rizikó-
faktorok halmozottak, következésképpen a sterilizációról hozott
döntés objektíve valóban végleges lesz.
3. A sterilizációt illetően a határozat többször is utal arra,
hogy a beavatkozás „ideális esetben” nem jár végleges,
visszafordíthatatlan következményekkel. Mivel számos tényező
szerencsés egybeesésén múlik a reprodukciós képesség
visszaállításának esetleges sikere, a különböző nemzeti jogi
illetve orvosi deontológiai szabályok hangsúlyozzák, hogy a
páciens tájékoztatását úgy kell elvégezni, hogy tisztában
legyen azzal, hogy a döntés visszafordíthatatlan helyzetet
eredményezhet, illetve rendszerint eredményez is. Ezért a
többségi határozatnak a visszafordíthatóságból kiinduló
okfejtésével, s az abból levont következtetésekkel nem értek
egyet.
4. Igaz, valóban van arra orvosi lehetőség, hogy bizonyos
típusú sterilizáció dacára gyermekáldás következhessen be, de
ebben az esetben ugyanolyan komoly alkotmányjogi problémák
merülnek fel. A beavatkozás elméletileg – és bizonyos esetekben
– az elzárt petevezeték vagy a férfi esetében a herevezeték
újra megnyitásával is megvalósulhat, ez azonban a tapasztalatok
szerint a termékenységet ritkán állítja vissza. Így – ahogyan
arra a határozat is utal – az esetek jelentős részében az in
vitro megtermékenyítés és a megtermékenyített petesejt méhbe
való felhelyezése a megoldás. A jelenlegi jogi szabályozás, a
kötelező egészségbiztosítás terhére igénybe nem vehető
ellátásról szóló 46/1997. (XII. 17.) NM rendelet, azonban a
családtervezési célú sterilizációt – ha az nem orvosi
indikációra történt – térítéskötelesnek rendeli, s ugyanezt a
logikát követve a kötelező egészségbiztosítás keretében igénybe
vehető meddőségkezelési eljárásokról szóló 49/1997. (XII. 17.)
NM rendelet 4. §-a kimondja, hogy „Az, aki nem orvosi indikáció
alapján vette igénybe a művi meddővé tételre irányuló
szolgáltatást, a (…) szolgáltatásokat csak a teljes térítési
díj megfizetése mellett veheti igénybe.” Ez a bevatkozás (ti.
hazánkban az in vitro fertilizáció, az intracytoplazmatikus
spermium injekció, az in vitro fertilizáció a megtapadást
elősegítő módszerrel), azonban olyan mérvű anyagi költséget
jelent, hogy gyakorlatilag csak az anyagilag tehetős
családoknak nyílik meg a lehetőség az elhamarkodott vagy más
élethelyzetben hozott döntés visszafordítására. A sterilizáció
indoka ugyanakkor – mint maga a határozat is rámutat – az
esetek jelentős részében éppen a szociális helyzet.
Következésképpen tehát a látszatra semleges jogi szabályozás –
ti. a visszafordíthatóság elvi lehetősége – gyakorlatilag
csoport-specifikusan érinti a különböző szociális hátterű
pácienseket. Az ilyen típusú de facto különbségtételt az
európai uniós non-diszkriminációs joggyakorlatra tekintettel is
aggályosnak tartom.
5. Az önrendelkezési jog és a beleegyezés adekvát voltának a
viszonya nézetem szerint a kulcskérdés. A határozat maga is
említi, hogy egyes országokat nemzetközi szervezetek
vizsgáltak, hogy az ottani állítólag tömeges sterilizációk
valóban a páciensek hozzájárulásával történtek-e, s utal arra,
hogy ezekben az esetekben az irányadó hazai jogszabályok
megsértése valósult meg ott, ahol ezek az állítások igaznak
bizonyultak. Tény, hogy számos esetben végső soron bizonyítékok
hiányában meg kellett szüntetni az eljárást. Szembeötlő
azonban, hogy sok országban gyakorlatilag ugyanazok a problémák
kísérik a sterilizáció gyakorlatát, ideértve számos, emberi
jogi szempontból a priori jó reputációval rendelkező államot
is. Az orvosetikai kérdéseket is érintő nemzetközi dokumentumok
nagy súlyt fektetnek a megfelelő tájékoztatáson alapuló
(„informed consent”) beleegyezésre. Ugyanakkor tapasztalati
tény, hogy a panaszosok rendre arra hivatkozva keresték meg az
ottani és a nemzetközi jogvédő intézményeket, hogy
beleegyezésüket úgy adták meg, hogy nem voltak felvilágosítva a
következményekről, illetve az adott tájékoztatást nem vagy nem
mindenben értették meg. Mindezek halmozottan jelentkeztek a
képzettség, anyagi és szociális háttér szempontjából
defavorizáltnak tekinthető rétegeknél. Ennek következtében
számos országban a korábbiaknál jóval szigorúbb anyagi és
eljárási biztosítékokkal (például bíróság bevonásával, ha
fiatal vagy csökkent belátási képességű személyről van szó)
bástyázták körül a beleegyezést. A kérdésben vallott
álláspontom tehát összefügg azzal a figyelmeztető ténnyel is,
hogy visszatérően és nagy számban szembesülnek az országok
azzal, hogy ezen a területen a jogalkotói szándék dacára a jogi
szabályozás és a gyakorlat gyakran nem esik egybe, nem ritkák
és súlyosak a diszfunkciók.
6. Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 187. §-ának
(3) bekezdése szerint „Családtervezési célból művi meddővé
tétel kizárólag magyarországi lakóhellyel vagy tartózkodási
hellyel rendelkező magyar állampolgárnál végezhető el.” Azaz
még a most hatályos szabályozás esetében is érdemi
különbségtétel van a magyar állampolgár és a külföldi
állampolgár között. Jóllehet az indítvány – bár hivatkozott az
Alkotmány 70/A. §-ára – nem érintette a kérdésnek ezt a
vetületét, mégis figyelembe kellett vennem álláspontom
kialakításában ezt a tényt, hiszen ez az egyértelmű tiltó
szabály ezek szerint a Magyarországon élő külföldi
állampolgárnak az önrendelkezési jogát ebben az összefüggésben
a magyar állampolgárénál sokkal jobban korlátozza, végső soron
de jure nem ismeri el. A határozat nyomán a diszkriminációs
olló a külföldi és a belföldi között még nagyobbra nyílik,
hiszen míg eddig csak a harmincöt év feletti vagy három
vérszerinti gyermeket nevelő személyek között állt fenn a
különbség, az a határozat nyomán gyakorlatilag minden
Magyarországon élő nagykorú külföldi és hazai személy között
fenn fog állni. Tiszteletben tartva az indítványhoz
kötöttségnek az Alkotmánybíróság joggyakorlatában is
kikristályosodott elvét, a fentiek alapján –– az Alkotmánynak a
határozatban is hivatkozott 54. § (1) és 70/A. § (1)
bekezdéseire és az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény
187. §-ának belső összhangjára tekintettel – magamnak már nem
tudom megmagyarázni azt, hogy miért korlátozhatja a magyar
jogrendszer alkotmányosan a külföldi állampolgár esetében az
önrendelkezési jogot másként, sőt jóval mélyebben, mint ami és
ahogyan a magyar állampolgár esetében már alkotmányellenesnek
minősül.
Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Kovács Péter
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleménye
1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének
alkotmányellenességet megállapító 1. pontjával és ezzel
összefüggésben a döntés elméleti megalapozására irányuló
indokolással.
Az Eütv. vizsgált rendelkezése a kérelemre végzett,
családtervezési célú művi meddővé tételt tiltja azon
cselekvőképes személyeknél, akik 35. életévüket még nem
töltötték be, vagy nem rendelkeznek három vér szerinti
gyermekkel. Jóllehet a többségi határozat elismeri azt, hogy a
törvényhozó az önrendelkezési jogot ellensúlyozó szabályokat
alkothat, a rendelkezés megsemmisítése minden cselekvőképes,
nagykorú személy számára megnyitja annak lehetőségét, hogy
magát sterilizáltassa.
A jelen ügy tárgya – az indítvány irányultságának megfelelően –
csak a korlátozásként felfogott szabályok alkotmányossága, azaz
az Alkotmánybíróság az ügyben nem vizsgálta a családtervezési
okból, kérelemre végzett művi meddővé tétel alkotmányosságának
teljes kérdéskörét. Az adott ügyben az Alkotmánybíróság csak
arról foglalt állást, hogy az Eütv. 187. § (2) bekezdésének
első mondatában szereplő, korlátozásnak tekintett rendelkezések
alkotmányosak-e.
2. A határozat kiindulópontja az, hogy a családtervezési okból
történő művi meddővé tétel kéréséhez való jog az általános
személyiségi jog, az önrendelkezési jog körébe tartozik és
ezért e jog korlátozása alkotmányossági vizsgálat tárgya lehet.
Azzal egyetértek, hogy a polgároknak mindent szabad, ami nem
kifejezetten tilos. Ebből azonban nem következik az, hogy az
államnak általában mindent meg kell engednie, ami az
orvoslásban a tudomány szakmai fejlettsége, a technikai
feltételek megléte miatt lehetséges. Meggyőződésem szerint a
nem egészségügyi okból történő művi meddővé tétel olyan
fogyatékosságot okoz, mely önmagában az emberi méltóság
csorbulásával jár, és melyre így az önrendelkezési jog nem
terjed ki. [Ahogy a „saját halálról való döntés jogát” sem
tudom elfogadni – v.ö. párhuzamos indokolás, 22/2003. (IV. 28.)
AB hat., ABH 2003, 235, 286.] Más megközelítésben ez azt
jelenti véleményem szerint, hogy az államnak az Alkotmányból
eredő, általános kötelezettsége van tiltani és büntetni
rendelni a nem egészségügyi okból végrehajtott csonkításban,
sterilizálásban való orvosi közreműködést. Ez az általános
kötelezettség levezethető az élethez, az emberi méltósághoz, a
lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való
alapvető jogokból. Az államnak fő szabály szerint büntetnie
kell azt, ha valaki egy másik személynek maradandó
fogyatékosságot okoz. Ennek az állami életvédelmi
kötelezettségnek az érvényesítésétől csak nyomós érvek alapján
lehet eltekinteni. Ilyen nyomós érv lehet valamely egészségügyi
indok, ideértve a pszichikai egészséget is. A családtervezési
célból végzett művi meddővé tételnél azonban ilyen nyomós ok
nincs; Magyarországon számos más hatékony, fogyatékosságot,
egészségromlást nem okozó, veszélytelen családtervezési
eszközhöz széles körben, akadály nélkül hozzá lehet jutni.
Azt a megállapítást, hogy „önmagának mindenki árthat”, nem
lehet minden feltétel nélkül általános érvényűnek tekinteni és
a jelen ügyre vonatkoztatni. Ezt a gondolatot az
Alkotmánybíróság más összefüggésben, személyek homoszexuális
egyesületben való tagságával kapcsolatban fogalmazta meg.
Az állam korlátozó rendelkezésekkel és más ellensúlyokkal,
tiltásokkal fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást. Az,
hogy az állam elkötelezett az Alkotmányban megfogalmazott
értékek – így az élet, az emberi méltóság, a lehető legmagasabb
szintű testi és lelki egészség – mellett, nem jelent gyámkodást
a személy fölött. Külön vizsgálandó kérdésnek tartom azt is,
hogy az önrendelkezési jog fogalmilag kiterjedhet-e arra, hogy
a személy valaki más (adott esetben egészségügyi intézmény,
orvos) közreműködésével, aktív beavatkozásával, kellő indok –
pl. egészségügyi ok – nélkül ártson magának.
3. Ha az indítvány elbírálásakor az a kiindulópont, hogy a
családtervezési okból végzett művi meddővé tétel kérése eleve
az önrendelkezési jog körébe tartozik, de korlátozható jogról
van szó, akkor az alapvető jog korlátozásának alkotmányossági
vizsgálatánál az Alkotmánybíróságnak olyan szempontok alapján
kell vizsgálódnia, amelyek bizonyos mérlegelési lehetőséget
biztosítanak az Alkotmánybíróság számára. Ilyen szempont az,
hogy az alapvető jog korlátozása, az elérni kívánt célhoz
képest, arányos-e.
Elfogadom azt, hogy népesedéspolitikai célok általában nem
elégségesek arra, hogy önrendelkezési jogot korlátozzanak.
Véleményem szerint azonban ha a törvényhozó öncsonkító orvosi
beavatkozás kérését nem egészségügyi indokból, hanem
családtervezési célból teszi lehetővé, akkor legalább megfelelő
ellensúlyokkal, objektív korlátokkal ki kell zárnia mind a
visszaélések, mind a felelőtlen döntés lehetőségét. Az Eütv.
vizsgált rendelkezését, mely a családtervezési okból történő
sterilizálás feltételeit szabályozza, még akkor sem lehet
aránytalan korlátozásnak tekinteni, ha a többségi határozat
szerinti, gyakorlatilag korlátlan önrendelkezési jogból indul
ki az Alkotmánybíróság vizsgálódása. A korlátozást kielégítően
lehet indokolni az élethez, az emberi méltósághoz, és az
egészséghez való joggal. A vizsgált korlátozás célja eszerint
az, hogy törvény a törvényhozó által fiatalnak tekintett
személyeket megóvja attól, hogy jórészt visszafordíthatatlan és
súlyosan egészségkárosító (fogyatékosságot okozó)
beavatkozásnak vessék magukat alá, mégha ezt „önkéntesen” is
tennék. Adott esetben egy nagykorú, de még nem érett
személyiségű fiatal az ekként felfogott önrendelkezési jog
gyakorlásával önrendelkezési jogának későbbi gyakorlását
lehetetlenítené el. (Sem az Eütv.-ben foglalt tájékoztatási
kötelezettség, sem a három hónapos megfontolási idő önmagában
nem tekinthető az így kiterjesztett önrendelkezési jog hatékony
ellensúlyának.)
A művi meddővé tétel összefüggésében elengedhetetlenek az olyan
garanciák, melyek biztosítják, hogy valóban az érintett személy
önálló, minden külső kényszertől és befolyástól mentes, a
szükséges információk birtokában meghozott, személyes és
tájékozott döntéséről van szó. Az objektív kritériumoknak
(betöltött 35. életév vagy három vér szerinti gyermek) a
törvényből való kikerülésével, nincs elegendő garancia arra,
hogy ténylegesen a szükséges információk birtokában hozott,
befolyástól mentes döntés születhessen. A tájékoztatási
kötelezettség és a várakozási idő nem elegendő garancia. Nem
lehet eltekinteni attól, hogy még a nagykorú személyek is
kerülhetnek átmenetileg olyan kiszolgáltatott helyzetbe, amikor
ténylegesen szabad döntésről nem beszélhetünk. A vizsgált
szabályok részleges megsemmisítése ezt a körülményt nem veszi
figyelembe.
Az Alkotmány 16. §-a szerint az állam védelmezi az ifjúság
irdekeit. A családok támogatásával kapcsolatos szabályok
általában a 35. életévben húzzák meg a támogatásokra való
jogosultság (fiatalság) határát. Az egyén felfogása – különösen
fiatal korában – időben változhat, és e változás lehetőségét,
megfelelő garanciákkal, az államnak is védelmeznie kell. Így
előfordulhat, hogy valaki nagykorúsága elérése után egy adott
élethelyzetben (valamilyen sokkoló élmény hatására, bizonytalan
élettársi kapcsolatban, prostituáltként stb.) meddővé tétetné
magát, azonban néhány évvel később, helyzete és felfogása
változásával már akarna gyermeket.
Az önrendelkezés ebben az összefüggésben nem önmagában a
családtervezési célú művi meddővé tétel vonatkozásában
vizsgálandó, hanem a születésszabályozás kiterjedt
lehetőségeinek összességében. A születésszabályozás az
önrendelkezési jog körébe tartozik, azonban egyes eszközei
bizonyos korlátozások alá vethetőek. Mivel a családtervezésnek
számos, egészségkárosodást vagy maradandó fogyatékosságot nem
okozó eszköze rendelkezésre áll, így a meddővé tétel végletes
„megoldásának” korlátozása alkotmányosan nem kifogásolható.
Az Alkotmánybíróság egyes reprodukciós eljárásokkal
kapcsolatban már megállapította, hogy az ilyen eljárások
alapjogként nem illetnek meg senkit [mesterséges
megtermékenyítés – 750/B/1990. (ABH 1991, 728); dajkaterhesség
– 108/B/2000. (ABK 2004/3)]. A családtervezés egyes módjai
tárgyilagos mérlegelés alapján, ésszerű indokkal is
korlátozhatóak. A Eütv. 187. § (2) bekezdésének első mondatában
foglalt korlátozást ilyen, nem önkényes korlátozásnak lehet
minősíteni.
4. A művi meddővé tétel összefüggésében nem hallgatható el,
hogy megengedő törvényeken alapuló, de a társadalmi, gazdasági,
politikai környezet hatásaként, külső kényszer alapján kért
sterilizálás ma is létező és megoldásra váró probléma harmadik
világbeli országokban. (Az 1990-es években Peru indított
programot, mely anyagi előnyöket helyezett kilátásba azoknak,
akik 30. életévüket betöltötték és legalább három gyermekük
van. A gyakorlat, mely a törvényben előírt beleegyezéstől
gyakran eltekintett, súlyos visszaélésekhez, és 1995 és 1998
között 300 ezer nő sterilizálásához vezetett.) Ahogy azt a
határozat is jelzi, a megengedő törvényi szabályozás mellett
végrehajtott, kikényszerített művi meddővé tételről szóló
sokkoló példák időben és térben közelebb is előfordulnak.
Budapest-Esztergom, 2005. november 12.
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró