English

Hungarian
Ügyszám:
.
1027/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 38/1997. (VII. 1.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 1997/249
.
A döntés kelte: Budapest, 06/24/1997
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos   vizsgálatára    és   megsemmisítésére    irányuló
      indítványok tárgyában meghozta a következő

                             határozatot :

      Az Alkotmánybíróság  a gazdasági  kamarákról szóló 1994. évi
      XVI. törvény 3. §-a, a 3. § (5) bekezdése, a 7., 8. és 9. §-
      ai, a  11. és  12. §-ai, továbbá a 16. § a) és c) pontjai, a
      22. §,  a 35.  § (1)  bekezdése, az  54.  §  (4)  bekezdése,
      valamint   a    törvény    egésze    alkotmányellenességének
      megállapítására és  megsemmisítésére irányuló  indítványokat
      elutasítja.

      Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                 Indokolás

                                     I.

        A gazdasági  kamarákról szóló  1994. évi  XVI. törvénnyel (a
        továbbiakban: Gkt.)  kapcsolatban számos  indítvány érkezett
        az Alkotmánybírósághoz. Az Alkotmánybíróság az indítványokat
        - tekintettel azok tartalmi összefüggésére - egyesítette, és
        az  alkotmányossági   vizsgálatot  egy   eljárás   keretében
        folytatta le.

        1. Az egyik indítványozó a Gkt. egészét támadja. Álláspontja
        szerint   a    Gkt.   sérti   a   piacgazdaság   alkotmányos
        követelményeit [Alkotmány  9. §  (1) bekezdése].  Úgy  véli,
        hogy az  állam a  kamarákon  keresztül  nyomást  gyakorol  a
        gazdaság szereplőire,  és sértőn  beavatkozik azok  szuverén
        gazdálkodásába.

        2.1. A  legtöbb indítványozó  a Gkt.-nek  a kötelező kamarai
        tagságot előíró rendelkezéseit támadja. A Gkt. 11. § alapján
        a  gazdálkodó   szervezet  gazdasági   kamarai   tagsága   a
        cégjegyzékbe  való  bejegyzéssel,  a  12.  §  (1)  bekezdése
        szerint az  egyéni vállalkozó  kamarai tagsága a vállalkozói
        igazolvány kiadásával,  a 12.  §  (2)  bekezdése  szerint  a
        mezőgazdasági  vállalkozó  agrárkamarai  tagsága  az  állami
        adóhatóságnál történt nyilvántartásba vételével jön létre.

        A  gazdasági   kamarák  megalakítását   a  kamarai  szervező
        bizottságok készítették  elő. A  Gkt. 67.  §-a szerint  azon
        gazdálkodó  szervezetek,   egyéni,   illetve   mezőgazdasági
        vállalkozók  tagsága,  akik  a  Gkt.  hatálybalépésekor  már
        gyakorolták tevékenységüket,  az  igazságügyminiszter  által
        létrehozott cégnyilvántartási és céginformációs szolgálat, a
        jegyző és  az  állami  adóhatóságok  által  ezen  előkészítő
        bizottságoknak megadott adatok felhasználásával jött létre.

        Az indítványozók  álláspontja  szerint  a  kötelező  kamarai
        tagság  ellentétes   az  Alkotmánynak  az  egyesülési  jogot
        biztosító 63.  §-ával, mely  jog -  értelemszerűen - magában
        foglalja  a  jog  gyakorlásától  való  tartózkodást  is,  az
        önkéntességet.  Egyes   indítványozók  a   kötelező  kamarai
        tagságot   ellentétesnek    tartják   az   Alkotmánynak   az
        érdekvédelmi szervezetekről  rendelkező 4. §-ával, a 70/C. §
        (1)  bekezdésében   foglalt  szabad   érdekvédelmi-szervezet
        alakítás jogával, valamint a 9. § (2) bekezdésében deklarált
        vállalkozáshoz való  joggal. Sérti  továbbá az indítványozók
        szerint a  kényszertagság az  Alkotmány 2.  § (3) bekezdését
        is,  mely   szerint  a   társadalom  egyetlen  szervezetének
        tevékenysége   sem    irányulhat   a   hatalom   kizárólagos
        birtoklására.

        2.2. Az egyik indítványozó közvetve az önkormányzatiság és a
        demokratizmus elveivel tartja ellentétesnek a Gkt. 35. § (1)
        bekezdését.  E   rendelkezés  a  területi  gazdasági  kamara
        küldöttgyűlésének kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdéseket
        állapítja meg.  Az indítványozó  szerint  a  kérdések  olyan
        jelentőségűek, hogy  arról közvetlenül  a  tagoknak  kellene
        dönteni.

        2.3.  A  kötelező  kamarai  tagsággal  kapcsolatosan  tartja
        sérelmesnek   az    egyik   indítványozó    a   Gkt.    azon
        rendelkezéseit,  melyek   vagylagosan  a   kereskedelmi   és
        iparkamarában, a  kézműves kamarában  vagy az agrárkamarában
        teszik kötelezővé  a tagságot  (Gkt. 7., 8., és 9. §), s nem
        adnak lehetőséget  ezeken kívüli  további gazdasági  kamarák
        létrehozására. Álláspontja  szerint e  rendelkezések  is  az
        egyesülési  szabadságból   eredő   önkéntesség   alkotmányos
        követelményével állnak ellentétben.

        2.4. Az  1995. évi  LXXXVII. törvény  2. §-a  a Gkt. 3. §-át
        kiegészítette az  (5) bekezdéssel. Az új rendelkezés szerint
        jogszabály  az   egyes  állami   támogatások  igénybevételét
        gazdasági  kamarai  tagsági  viszony  előzetes  igazolásához
        kötheti. Az  indítványozó szerint  e  rendelkezés  sérti  az
        Alkotmány 70/A.  § (1)  bekezdését,  mert  az  egyes  állami
        támogatásokat a kamarai tagsághoz köti.

        3. Ugyancsak  több indítvány  támadja  a  gazdasági  kamarák
        pénzügyi   forrásairól,    azok   biztosításának    módjáról
        rendelkező szabályokat.  A Gkt.  53. §-a szerint a gazdasági
        kamara   a    működésével    járó    költségeket    működési
        hozzájárulásból  (tagdíjból),   a  kamara  szolgáltatásaiért
        fizetett díjakból  és egyéb  bevételekből fedezi. A 16. § a)
        pontja  értelmében   a  kamara  tagjának  kötelessége,  hogy
        megfizesse a  tagdíjat. Az  54. §  (4) bekezdése  alapján  a
        tagdíjat -  meg nem  fizetése esetén  - a területi gazdasági
        kamara adók  módjára hajtja  be, az  adózás rendjéről  szóló
        törvény rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával.

        Az   indítványozók    szerint   e    rendelkezések   azáltal
        alkotmányellenesek, hogy  a Gkt.  kötelező tagságot  ír elő,
        tehát a  tagdíj-kötelezettség, illetve  annak  adók  módjára
        történő behajtása közvetve szintén a szabad egyesülési jogot
        sérti.

        Az egyik  indítványozó, ezen  túlmenően, úgy  véli,  hogy  e
        szabályok  sértik  az  arányos  közteherviselés  alkotmányos
        elvét (70/I.  §). Az  indítványozó szerint  a kamarai tagdíj
        burkolt adóemelés,  hiszen  az  eredetileg  az  állam  által
        ellátandó és  a kamara  részére átruházott közfeladatokat az
        adókból és járulékokból finanszírozzák.

        4. Az  indítványozók egyike  szerint a Gkt. 16. § c) pontja,
        mely  a   kamara  tagjainak   kötelességévé  teszi,  hogy  a
        statisztikáról  szóló   törvény  szerint   adatszolgáltatási
        kötelezettséggel járó, a gazdasági kamara által végrehajtott
        statisztikai   adatgyűjtéshez    adatokat    szolgáltassanak
        ellentétes a  személyes adatok  védelméről  és  a  közérdekű
        adatok nyilvánosságáról  szóló 1992.  évi LXIII.  törvény (a
        továbbiakban: Avtv.) rendelkezéseivel.

                                    II.

        1. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a
        kamarák, mint  köztestületek megalakulásának  és működésének
        kapcsán felvetődő alkotmányossági kérdésekkel.

        A 22/1994.  (IV. 16.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság
        elutasította azokat  az indítványokat,  amelyek  szerint  az
        ügyvédek kötelező  ügyvédi kamarai  tagsága alkotmányellenes
        lenne. A határozat általános megállapításokat is tartalmaz a
        köztestületi tagság  és az egyesülési szabadság viszonyáról.
        Így az  Alkotmánybíróság megjegyezte, hogy a szakmai "kamara
        nem    az     egyesülési    szabadság     jogán    alapított
        személyegyesülés,   egyesület,   személyközösség,   személyi
        társulás  vagy   társadalmi  szervezet,  hanem  köztestület,
        amelynek  létrehozását  törvény  rendeli  el".  Kimondta  az
        Alkotmánybíróság azt  is, hogy "a törvény közjogi közfeladat
        ellátására, közérdekű tevékenység folytatására alkotmányosan
        indokolt módon  hozhat létre köztestületként szakmai kamarát
        és  írhatja   elő  a   kötelező  köztestület   tagságot.   A
        köztestületként  létrehozott  szervezet  nem  az  egyesülési
        szabadság alapján  alapított szervezet,  a kötelező  szakmai
        kamarai tagság  pedig nem  sérti az  egyesülési szabadságból
        folyó önkéntes  csatlakozás jogát".  (ABH 1994, 128, 129.) A
        határozat  a  továbbiakban  csakis  az  ügyvédi  foglalkozás
        sajátosságaira  tekintettel   vizsgálja,  hogy   az   ügyben
        szereplő  köztestületet   valóban  "alkotmányosan   indokolt
        módon" állította-e  fel a  törvény. Az  Alkotmánybíróság  az
        ügyvédi  foglalkozás  szabályainak  "közjogias  jellegéből",
        azok jogszabályokban meghatározott és formalizált jellegéből
        vezette le elsősorban, hogy gyakorlásuk köztestületi tagként
        lehetséges.

        A 1283/B/1995.  AB határozat tárgya már általában a kötelező
        köztestületi  tagság,  illetve  valamely  feladat  kizárólag
        köztestület    hatáskörébe     utalása    alkotmányosságának
        vizsgálata volt. A Ptk. támadott 65. § (4) bekezdése szerint
        ugyanis  törvény   előírhatja,  hogy  valamely  közfeladatot
        kizárólag köztestület láthat el, illetve, hogy meghatározott
        tevékenység  csak   köztestület  tagjaként  folytatható.  Az
        Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a Ptk. e rendelkezése
        nem alkotmányellenes.  Az Alkotmánybíróság  e  határozatában
        megismételte, hogy a köztestület nem az egyesülési szabadság
        alapján alapított  szervezet;  ezért  a  Ptk.  szabályai  az
        Alkotmány  63.   §-ában  deklarált  egyesülési  szabadsággal
        nincsenek  közvetlen  összefüggésben,  azt  nem  sértik.  Az
        Alkotmánybíróság másrészt  azzal érvelt,  hogy  sem  a  Ptk.
        kifogásolt 65.  § (4)  bekezdése, sem  más rendelkezése  nem
        tiltja az  egyesülési jog  alapján álló érdekvédelmi (vagyis
        szak-)szervezet alakítását, és ilyenben való részvételre sem
        kötelez (ABK 1997. május, 195.).

        Az Alkotmánybíróság  mindkét  határozatában  hivatkozott  az
        Európai Emberi Jogi Bíróság véleményére. Eszerint ugyanis az
        Emberi Jogok  Európai Egyezménye  11.  cikkében  biztosított
        egyesülési szabadságnak  a megsértése  nem  állapítható  meg
        akkor, ha  szakmai kamarai  kötelező tagságot írnak elő. "Az
        orvoskamara  közjogi   intézmény,  amelyet   a   törvényhozó
        létesített és  az államszervezetbe  kapcsolt be;  az  orvosi
        hivatásgyakorlás  tekintetében  a  kamara  a  közellenőrzést
        gyakorolja  és   jelentős   jogosítványai   vannak.   Ezekre
        tekintettel a  kamarát nem lehet egyesületnek tekinteni. ...
        A  kamara  és  ennek  szükségszerű  velejárója  (a  kötelező
        kamarai  tagság),   valamint  a   kamara   szerveinek   való
        alárendelés  sem   tárgyukban,  sem  következményeikben  nem
        érintik az  egyesülési szabadságot."  (Eur.  Court  H.R.  Le
        Compte, Van  Leuven and  De Meyere judgment of 23 June 1981,
        Series A no.43).

        A jelen határozattal befejezett eljárás tárgya nem általában
        a szakmai  kamarákra, hanem  a gazdasági kamarákra vonatkozó
        törvényi szabályozás  volt,  s  különösen  az  ezekben  való
        kényszertagság  alkotmányossága.  A  Ptk.  keretszabályainak
        vizsgálatától eltérően ebben az ügyben a gazdasági kamarákra
        vonatkozó konkrét  rendelkezések alkotmányosságáról  kellett
        dönteni. A  köztestületek mint  intézmény alkotmányosságából
        még nem  következik,  hogy  az  e  törvényi  keretekbe  illő
        bármely szabályozás  is alkotmányos. Esetről esetre döntendő
        el, hogy a Ptk.-ban a köztestület fogalmi ismérveként előírt
        "közfeladat" valóban  fennáll-e, vagy  hogy az  ott csupán a
        törvényhozó     lehetőségeként      szereplő     kizárólagos
        feladatellátás,  továbbá   a   kényszertagság   valóban   az
        alkotmányosság kerete  között maradt-e.  A korábbi  ügyekben
        tett  megállapításait  tehát  az  Alkotmánybíróság  ebben  a
        határozatában    ezekre     a    szempontokra    figyelemmel
        hasznosította.

                                    III.

        1. A köztestületek - s ezen belül a gazdasági kamarák - léte
        és  működése   elsősorban  ott   vet   fel   alkotmányossági
        kérdéseket,   ahol    alapjogot    korlátoz.    Az    csupán
        ténymegállapítás -  és per  definitionem igaz  is -,  hogy a
        köztestület nem  az  egyesülési  jog  gyakorlása  révén  jön
        létre, hanem  törvény rendeli  alapítani; sőt,  az is  igaz,
        hogy e  rendelkezés kizárólag a törvényhozóé: senkinek sincs
        alanyi joga  köztestület létrehozására.  A köztestület és az
        egyesületek ebből  a tényből folyó elhatárolása, s különösen
        az egyesülés  alapjogának nem  alkalmazása a  köztestületre,
        amit    a    nemzetközi    gyakorlattal    összhangban    az
        Alkotmánybíróság is  követ, nem  zárja ki  azonban  elvileg,
        hogy    a    köztestületi    szabályok    alkotmányosságának
        viszonyítási  alapjai  között  az  egyesülési  szabadság  is
        szerepelhessen. A  szabadságjogot legérzékenyebben korlátozó
        törvényi rendelkezés  ugyanis, a kényszertagság, voltaképpen
        nem is  csak a  köztestületek problémája  - a  jogi formától
        függetlenül  egyaránt   felmerül  köztestületeknél  és  "nem
        közjogi" szervezeteknél. Így - legújabban - a halászatról és
        a horgászatról  szóló 1997.  évi  XLI.  törvény  20.  §  (2)
        bekezdése előírja,  hogy  állami  horgászjegyet  -  amely  a
        horgászási  jogosultság   feltétele  -  csak  olyan  személy
        kaphat,  aki  "horgász  szervezet"  tagja,  azaz  a  törvény
        kényszertagságot ír elő valamely - az egyesülési jog alapján
        létrejött   -   szervezetben.   Hasonlóan   kényszertagságra
        kötelezne  valamely   nyugdíjpénztárban  a   nyugdíjreformra
        vonatkozó,    jelenleg     az    Országgyűlésben    vitatott
        törvényjavaslat is. Külföldön elterjedt gyakorlat a kötelező
        szakszervezeti tagság.  A kötelező  tagság és  a rendszerint
        vele  járó,   közteher  módjára   behajtható   tagdíjfizetés
        egyrészt, másrészt a köztestület által kibocsátott a tagokat
        kötelező normák  köre közvetlenül korlátoz szabadságjogokat.
        Ha a  köztestületi  kényszertagságnál  -  teljesen  formális
        érveléssel -  ki is  zárnánk a  egyesülési szabadság negatív
        oldala  sérelmének   mérlegelését,  nem   kerülhető  meg  az
        önrendelkezési  jog   korlátozásának,  azaz   az   általános
        személyiségi jog,  mint az  általános  cselekvési  szabadság
        sérelmének vizsgálata  (Alkotmány 54.  § (1) bekezdés). Ezek
        az  alkotmányossági   kérdések  azonban   nem  dönthetők  el
        önmagukban, és  az Alkotmánybíróság  nem is  általánosságban
        vizsgálta  a   kényszertagság  kérdését.   A   jogkorlátozás
        szükségességét és  arányosságát csakis  az adott köztestület
        céljához,  s   ezen  belül  különösen  a  törvényhozó  által
        megjelölt "közfeladat"-hoz  mérhetjük. Így válik a vizsgálat
        részévé, hogy  valóban olyan  közfeladatról van-e szó, amely
        szükségessé  teszi   ezt  az   állami  kényszerekkel  terhes
        szervezési módot;  továbbá olyanról-e, amely a közfeladathoz
        közel álló,  vagy azt  részben átfedő tárgyú egyesületi vagy
        szakszervezeti szerveződéseket  ténylegesen nem  korlátozza.
        Ide tartozik  az a  kérdés is,  hogy a  kitűzött  közfeladat
        milyen számú és tagolású köztestületeket indokol.

        2.  A   gazdasági   kamarákról   szóló   törvény   egészének
        alkotmányossági  vizsgálatához   döntő  szempont,   hogy   a
        gazdasági  kamarák   valóban  közfeladatot  látnak-e  el.  A
        közfeladat fogalmát jogszabály nem határozza meg. A Ptk.-nak
        a   köztestületeket    a   magyar   jogba   ismét   bevezető
        rendelkezéseihez  készült   indokolás   szerint   közfeladat
        "általában olyan feladat, amelyet egyébként az államnak vagy
        a helyi  önkormányzatnak kellene  megvalósítania."  Ebben  a
        körben  a   közfeladat  kétségkívül  közigazgatási  feladat,
        amelyhez  a   köztestületnek  megfelelő   hatáskörökkel   is
        rendelkeznie  kell;  a  köztestület  az  állam  és  a  helyi
        önkormányzatok  mellett  egy  harmadik,  önálló  válfajt,  a
        testületi önkormányzatot valósítja meg. A közfeladat azonban
        nem   korlátozható    az   igazgatási   feladat   (kötelező)
        ellátására. Az  állam által  igényelt tanácsadó közreműködés
        is lehet  közfeladat; ennek  ellátása  szükségessé  teszi  a
        megfelelő szervezeti  kialakítást és  rendszerint maga  után
        vonja hatáskörök  átadását is.  Európában  a  múlt  századra
        visszanyúlóan   az    ipar-    és    kereskedelmi    kamarák
        felállításának  ez   a  tanácsadó   közreműködés   volt   az
        elsődleges indoka,  messze megelőzve az igazgatási feladatok
        delegálását.  A   kereskedelmi-  és   iparkamarákról   szóló
        1868:VI.  törvénycikk   is  ebben  jelölte  meg  "a  kamarák
        hivatását és kötelességét: A kereskedés és ipar, valamint az
        e téren  működő osztályok  szükségeit folytonos  figyelemmel
        kísérve, célszerű javaslatokat készíteni, ezeket a miniszter
        elé terjeszteni,  úgy annak s az ország törvényhatóságainak,
        kereskedelmi  és   iparügyekben,  a  kívánt  felvilágosítást
        megadni vagy  véleményt kiszolgáltatni..." (3. § a) pont). A
        gazdasági kamarák  sajátossága, hogy  az iparűzők, illetve a
        kereskedelmet folytatók "általános, együttes érdekeit" (Gkt.
        3. §  (3) bekezdés)  juttassák kifejezésre;  miután az egyes
        részérdekek ellentétét  az önkormányzaton  belül megvitatták
        és kiegyenlítették.  Éppen az  adott gazdasági terület össz-
        érdekének hiteles meghatározása iránti állami igény emelheti
        a kamarák  feladatát közfeladattá, és jelentheti a többletet
        az   önkéntes    alapon   szerveződő    egyesületekkel    és
        érdekképviseletekkel szemben.

        A  gazdasági   kamarák  feladatairól   és   tevékenységéről,
        általánosságban a  Gkt. 3.  §-a,  illetve  kifejtve,  a  IV.
        fejezet (26-29.  §) tartalmaz  rendelkezéseket.  Eszerint  a
        gazdasági kamarák 1) a gazdaság fejlesztésével, 2) az üzleti
        forgalom biztonságával és a piaci magatartás tisztességével,
        3) a  gazdasági tevékenységet  folytatók általános, együttes
        érdekeinek  érvényesítésével   kapcsolatos,  valamint  4)  a
        gazdasági    tevékenységgel     összefüggő     közigazgatási
        feladatokat látnak el.

        A  Gkt.  tehát  tartalmazza  mind  a  közigazgatási  jellegű
        közfeladatokat,  mind   pedig   a   legfontosabb   gazdasági
        csoportok általános  és együttes  érdekeinek kifejezését  és
        képviseletét. (A véleménykérés és véleményegyeztetés rendjét
        a VII.  fejezet szabályozza.)  Az Alkotmánybíróság  kiemeli,
        hogy   a    kamarák    közigazgatási    tevékenységére    az
        államigazgatási eljárás  szabályait  kell  alkalmazni,  s  a
        határozatokat csakis  bíróság vizsgálhatja  felül  (29.  §).
        Ezek  önmagukban  is  elegendőek  ahhoz,  hogy  a  gazdasági
        kamaráknak  előírt   feladatokat   az   Alkotmánybíróság   a
        köztestületi minőséghez  szükséges közfeladatnak ismerje el.
        Közigazgatási    feladatot     ugyanis    olyan    általános
        felhatalmazással, ahogy  azt a Gkt. teszi, az egyesülési jog
        alapján álló, nem-köztestületi jellegű szervezetre nem lehet
        delegálni. Másrészt  az állam  igénye a  gazdasági szereplők
        összessége   kiegyensúlyozott   véleményének   megismerésére
        szintén nem  érhető el megbízhatóan és hatékonyan magánjogi,
        önkéntes egyesülések útján.

        A fentieken kívül számos olyan - szintén több, mint száz éve
        hagyományosan kamarai  - feladatot  is ellátnak  a gazdasági
        kamarák, mint  a szakképzésben  és a  képesítés  megadásában
        való  közreműködés,   a  kereskedelemben  szokásos  okmányok
        kiállítása és hitelesítése, s más önkormányzati feladatok. A
        Gkt. 83. § (1) bekezdésében felhatalmazást kapott a Kormány,
        hogy a  Gkt. IV. fejezetében meghatározott gazdasági kamarai
        feladatokkal    összefüggésben     szükséges    rendeleteket
        megalkossa. Az  e felhatalmazás  alapján megalkotott  számos
        kormányrendeleten túl  több törvény  is tartalmaz  gazdasági
        kamarai feladatokra  és a  feladatok ellátásával kapcsolatos
        jogokra vonatkozó  rendelkezést. E  feladatok és  az azokhoz
        kapcsolódó jogok már nem minden esetben jelentik közvetlenül
        valamely közfeladat kizárólagos illetve tényleges ellátását.
        A    jogszabályi     rendelkezések     több     ízben     az
        állami/önkormányzati  szervek   és   a   gazdasági   kamarák
        együttdöntését írják  elő, más  esetekben  pedig  a  döntés,
        intézkedés továbbra  is valamely  állami szerv  vagy hatóság
        hatáskörében   maradt,    míg   a    kamarák    egyetértési,
        véleményezési, javaslattételi  jogosítványokkal rendelkeznek
        ezek tekintetében.  Például maga  a Gkt. is úgy rendelkezik,
        hogy a versenyjog, iparjogvédelem és szerzői jog, valamint a
        fogyasztóvédelem területén előírt kamarai feladatok ellátása
        nem érinti  az ilyen ügyekben eljáró államigazgatási szervek
        és  bíróságok   feladat-  illetve   hatáskörét  (27.  §  (4)
        bekezdés).   A   köztestületi   minőséghez,   s   az   annak
        szükségességéből eredő  következmények  levonásához  azonban
        elegendő,   hogy    az   Alkotmánybíróság   a   legfontosabb
        feladatkörök  tekintetében   igazolva  látta  a  közfeladati
        jelleget.

        3. A  kamarák számára előírt közfeladat alkotmányosságához a
        fenti pozitív ismérvek nem elegendőek; az is szükséges, hogy
        ez ne  sértse sem  általában  az  egyesülési  jogot,  sem  -
        különösen   -    az   érdekképviseletek    (szakszervezetek)
        alapításához való  jogot. Ezt a követelményt nem elégíti ki,
        ha a  kamara a  párhuzamos egyesületek  és  más  szervezetek
        alapítását jogilag nem zárja ki, hanem a jogi szabályozásnak
        biztosítania kell,  hogy az  ilyen  szervezeteket  a  kamara
        ténylegesen  ne   lehetetlenítse  el.   Az  Alkotmánybíróság
        megjegyzi, hogy  a gazdasági  kamarák  nem  zárják  ki,  sőt
        feltételezik, hogy  rajtuk  kívül  az  egyesülési  szabadság
        alapján létrehozott  szűkebb ágzati  és szakmai szervezetek,
        másrészt  érdekképviseletek   működnek.  A   Gkt.  ezt  mind
        negatív, mind  pozitív oldalról biztosítja. Egyrészt tiltja,
        hogy   a   gazdasági   kamarák   "általános   és   együttes"
        érdekképviseleti sajátosságukat  feladva  ágazati,  szakmai,
        munkáltatói és  munkavállalói érdekképviseletet lássanak el.
        Ezzel  a   kamarákat  kizárja  a  szakszervezeti  és  réteg-
        egyesületekkel  való   konkurenciából  is.   Másik  oldalról
        főszabályként  tartalmazza,   hogy  a  Gkt-ben  a  gazdasági
        kamarák  számára   előírt  feladatok   ellátáshoz  szükséges
        tevékenységet más  szervezetek is  folytathatnak. (31.  §. A
        kivételek -27.  § b),  d)  és  j)  pont  -  nem  vetnek  fel
        alkotmányossági aggályt.)

        A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a
        Gkt.  egésze   alkotmányosan  határozza   meg  a   gazdasági
        kamarákat  köztestületként,   a  Gkt.  e  vonatkozásban  nem
        alkotmányellenes.

                                    IV.

        Az  egyik   indítvány  szerint   a  Gkt.   egésze  sérti   a
        piacgazdaság alkotmányos követelményét.

        A Gkt.  alapján a  gazdasági kamarák feladataikat a gazdaság
        fejlesztésével   összefüggésben,    az    üzleti    forgalom
        biztonságának   és   a   piaci   magatartás   tisztességének
        megteremtése,  megőrzése,   illetve  fokozása  érdekében,  a
        gazdasági  tevékenységet   folytatók   általános,   együttes
        érdekeinek érvényesítése  céljából látják  el.  Nyilvánvaló,
        hogy e kitűzések nem lennének megvalósíthatóak, ha a Gkt. és
        az alapján  egyéb  jogszabályok  nem  adnának  a  kamaráknak
        lehetőséget  a   feladataikhoz   igazodó,   a   piacgazdaság
        autonómiáját érintő fellépésre.

        Az  Alkotmánybíróság  többször  kifejtette,  ilyen  formában
        legkorábban a  33/1993. (V.  28.) AB  határozatában, hogy az
        Alkotmány   -    a   piacgazdaság    deklarálásán   túl    -
        gazdaságpolitikailag semleges.  "Az Alkotmányból  az  állami
        beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma (...)
        nem vezethető  le"  (ABH  1993,  249.).  A  fogalmat  tovább
        kifejtve,  az  Alkotmánybíróság  a  21/1994.  (IV.  16.)  AB
        határozatában  megállapította,   hogy  az  "Alkotmánybíróság
        elvontan,  általános   ismérvvel  csak   a  szélső  esetekre
        korlátozottan  határozhatja   meg  az  'állami  beavatkozás'
        kritikus nagyságát,  amelynek túllépése már - a piacgazdaság
        sérelme  miatt   -  alkotmányellenes.   Az   a   beavatkozás
        minősíthető így, amely fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a
        piacgazdaság létét  például az  általános államosítás  és  a
        szigorú tervgazdálkodás bevezetése." (ABH 1994, 119.).

        A gazdasági  kamarák által  a  Gkt.  alapján  elérni  kívánt
        célok,  és   az  ehhez   szükségesen  ellátandó   feladatok,
        tevékenységek  akkor   sem  sértenék   az   Alkotmánynak   a
        piacgazdaságot deklaráló  9. §  (1)  bekezdését,  ha  azokat
        kizárólag az  állam látná  el, feltéve, hogy nem lépi túl az
        imént  kifejtett   határt.  A  Gkt.  preambuluma  szerint  a
        gazdasági  kamarák   életre-hívásának  ugyanakkor  egyik,  a
        törvényhozó szándéka  szerinti célja  éppen az  volt, hogy a
        "gazdaság   szereplői   által   alakított,   önkormányzattal
        rendelkező,  az  állami  igazgatás  szerveitől  elkülönülten
        működő  szervezetek   jöjjenek   létre,   amelyek   törvényi
        felhatalmazással  -   a  gazdasági   verseny   szabadságának
        tiszteletben tartásával  - végzik  (...) tevékenységüket." A
        törvényhozó szándéka  tehát az  indítványozó  értelmezésével
        ellentétben  éppen   az  volt,   hogy  gazdasági  folyamatok
        befolyásolása, továbbá a piacgazdaság fenntartása és védelme
        állami feladatának  ellátásába részben  bevonja  a  gazdaság
        szereplőit. Nem az Alkotmánybíróság feladata és nem is lehet
        része az alkotmányossági vizsgálatnak annak megítélése, hogy
        e  megoldás   milyen  hatékonysággal   és   eredményességgel
        működik.

        A fentiek  alapján az  Alkotmánybíróság ezt, a Gkt. egészére
        vonatkozó indítványt elutasította.

                                     V.

        A  kötelező   gazdasági  kamarai   tagság  a  Gkt-nek  az  a
        rendelkezése, amelyet  a legtöbb  indítvány támad,  azon  az
        alapon, hogy  az az  egyesülés alapjogával (Alkotmány 63. §)
        ellentétes. Az  Alkotmánybíróság  ismételten  rámutat  arra,
        hogy a  hibátlan  köztestületi  minőségből,  a  "közfeladat"
        meghatározásának alkotmányos  módjából  még  nem  következik
        automatikusan  a   kényszertagság  alkotmányossága.   Az   a
        körülmény ugyanis,  hogy  a  köztestületet  törvény  alapján
        kötelező létrehozni,  azaz nem  önkéntes alapon létesül, nem
        jár kényszerítően  azzal,  hogy  a  távolmaradás  sem  lehet
        önkéntes. Ezt  ismeri el a Ptk. is, amelynek 65. §-a szerint
        a kötelező  tagság csupán törvénnyel elrendelhető lehetőség.
        A kényszertagság  mindenképpen közvetlenül korlátoz alapvető
        jogot -  legyen az  elméleti  felfogástól  függően  akár  az
        egyesülés  joga,  akár  az  általános  cselekvési  szabadság
        (Alkotmány  54.  §)  -  ezért  alkotmányosságát  a  szokásos
        alapjogi   teszttel    kell   mérni.   A   kötelező   tagság
        alkotmányosságát  eszerint  részben  az  dönti  el,  hogy  a
        köztestületnek előírt közfeladat ellátása szükségessé teszi-
        e azt;  másrészt, hogy  az ezzel járó terhek arányosak-e. Az
        Alkotmánybíróság  felhívja  a  figyelmet  arra  is,  hogy  a
        kényszertagság alkotmányossága  eszerint a szükségességet és
        arányosságot     kielégítő,     törvényben     meghatározott
        feladatkörhöz kötött:  a tagot  védeni kell az ellen, hogy a
        köztestület a  tag szabadságát  ezen az  igazolható mértéken
        túl megköthesse.

        A gazdasági  kamarák  esetében  a  kényszertagságot  igazoló
        hagyományos érv  az, hogy  a kamara  az ipar és kereskedelem
        egyeztetett, általános  és együttes  érdekeinek kifejezésére
        és   érvényesítésére    szolgál,   ez   pedig   csak   akkor
        biztosítható, ha  minden érintett a kamara tagja. Ez volt az
        álláspontja a  magyar törvényhozónak is az 1868. évi kamarai
        törvénytől  kezdve   annak  1934-ben   történt   módosításán
        keresztül  a   most  vizsgált  törvényig.  Ennek  az  érvnek
        szokásos kifejtésében  az  is  szerepel,  hogy  az  önkéntes
        tagság esetén  a  kamarának  juttatott  lehetőségeket  egyes
        csoportok kisajátíthatják.

        Az Alkotmánybíróság  szerint  a  gazdasági  kamarákban  való
        kötelező tagság mellett szól az is, hogy a kamarák az ipart,
        vagy a  kereskedelmet folytatók  összességére nézve,  de még
        gyakrabban az  egyes szakmák  minden gyakorlóját érintő vagy
        kötelező  határozatokat   hozhatnak.  Ha   tehát  a  kamarák
        jogosítványai  a   közigazgatás   egyszerű   adminisztrációs
        kisegítésén   túllépnek,    akkor   a    normák   címzettjei
        összességének a  döntéshozó szervek  választói  között  kell
        lennie.

        Éppen a  tagnak az  a  joga,  hogy  részt  vehet  a  kamarai
        küldöttek megválasztásában (Gkt. 15. § b) pontja), továbbá a
        kamarai  tagok   tisztségre  (küldöttnek,   testületi  szerv
        tagjának,  elnöknek)   választhatóságát  biztosító  51.  §-a
        teszik  megalapozatlanná  azt  az  indítványt,  amelyben  az
        indítványozó    az     önkormányzatiság    elvével    tartja
        ellentétesnek, hogy  olyan fontos  kérdésekről,  melyeket  a
        Gkt. 35.  §  (1)  bekezdése  határoz  meg  (a  küldöttgyűlés
        kizárólagos hatáskörébe  tartozó  kérdések)  nem  a  tagság,
        hanem  a  küldöttgyűlés  dönt.  Az  önkormányzatiság  (s  az
        indítványozó  által   ugyancsak   megjelölt   demokratizmus)
        elvével nem  áll ellentétben,  ha a  gazdasági kamarákban  a
        tagságot érintő  legfontosabb kérdésekben  nem közvetlenül a
        tagság, hanem a tagok által választott küldöttek döntenek.

        A  kamarai   tagok  egyetlen   mérlegelhető  súlyú  terhe  a
        tagdíjfizetési kötelezettség.  A  Gkt.  által  előírt  többi
        kötelesség egyébként is terhelné az adott foglalkozást űzőt.
        (16.  §   -Például  adatgyűjtést   csak   törvény   alapján,
        lebonyolítóként végezhetnek a kamarák.) A tagság a gazdasági
        kamarában  nemcsak   kötelező,  de   elválaszthatatlanul  és
        automatikusan  a  foglalkozás  gyakorlásához  kötött:  azzal
        együtt  keletkezik   és  csak  a  foglalkozás  gyakorlásának
        feladásával szűnik  meg; a  gazdasági  kamarából  a  törvény
        hatálya alá  tartozó gazdasági  tevékenységet folytató (jogi
        vagy  természetes)   személy  nem   zárható  ki.  A  tagsági
        viszonyból folyó jogokkal, szolgáltatások igénybevételével a
        kamarai tag  tetszése szerint  élhet, vagy  -  mivel  még  a
        keletkezés-megszűnés   tekintetében    sem   igényel   külön
        aktivitást -  kamarai tagságát éppenséggel teljesen formális
        szinten tarthatja. A tagdíjfizetési kötelezettség viszont az
        Alkotmánybíróság  véleménye   szerint  a  gazdasági  kamarák
        közfeladatához viszonyítva  nem  aránytalan  teher.  Ezen  a
        kötelességen  kívül   a  tagsági  viszony  teljesen  passzív
        megélésének lehetősége  miatt nem  jöhet szóba  a cselekvési
        szabadság aránytalan  korlátozása sem.  Az Alkotmány  63.  §
        illetve 70/C.  §-án alapuló  egyesülés lehetőségét  pedig  a
        Gkt. a fent ismertetett módon biztosítja - így e szabadságok
        aránytalan korlátozása sem merül fel.

        Az  Alkotmánybíróság  megjegyzi,  hogy  a  kötelező  kamarai
        tagság ennyire  formális volta  miatt maga  a kényszertagság
        intézményesítése is  csupán formalitás:  ugyanezek a  célok,
        ugyanezen közfeladat  teljesítése elérhető  anélkül is, hogy
        minden  kereskedőt,  iparűzőt,  kézművest  és  mezőgazdasági
        vállalkozót   a    megfelelő   gazdasági   kamara   tagjának
        nyilvánítana a  törvény. Így  volt ez  a régi magyar jogban,
        aholis a  kereskedelmi és  iparkamarákat csakis a törvényben
        meghatározott számú tag alkotta (eredetileg Budapesten 96, a
        vidéki  kamarai   kerületekben  64,   ezt  1934-ben  120-ra,
        illetőleg 80-ra  emelték.). Viszont  "minden bennszülött  és
        megtelepült  iparos   és  kereskedő"   e  minőségénél  fogva
        választójoggal rendelkezett,  s a  kamarák költségeihez  adó
        módjára kivetett  és behajtott  összeggel  járult  hozzá.  A
        jogkorlátozások  és   terhek  alkotmányosságát   egy   ilyen
        megoldás esetén  is ugyanúgy kellene vizsgálni és elbírálni,
        mint a  mostani kényszertagság  keretében. Ez  is, a kamarai
        tagok választójogosultak  közösségeként való, előbb említett
        felfogása   is    megerősíti   a    testületi   önkormányzat
        hasonlóságát  a   területihez,  aholis   a   lakhely   ténye
        keletkezteti a "tagságot".

        A "kötelező  tagság" ilyen  felfogása mellett is fennmarad a
        kérdés, hogy  alkotmányos-e  a  gazdasági  kamarák  számának
        háromra  korlátozása  (Magyar  Kereskedelmi  és  Iparkamara,
        Magyar Kézműves  Kamara, Magyar  Agrárkamara,  Gkt.  6.  §),
        azzal,  hogy   a  tag   számára   a   választás   lehetősége
        korlátozott.  Az   Alkotmánybíróság   rámutat   arra,   hogy
        köztestület alapítása  kizárólag a törvényhozó joga, ezért a
        zárt szám és a "típuskényszer" nem támadható azon az alapon,
        hogy bárkinek alanyi joga lenne arra, hogy valamely szakmai,
        ágazati, foglalkozási  stb.  alapon  szervezett  köztestület
        jöjjön létre,  vagy hogy  ilyennek tagja  legyen. A  kamarai
        struktúra  kialakítása   elméletileg  ütközhet   alkotmányos
        jogokba  -   például  lehet   diszkriminatív.   De   még   a
        megkülönböztetés   esetén    is    csak    az    önkényesség
        alkotmányellenes. A gazdasági és a szakmai (ügyvédi, orvosi,
        gyógyszerész-  ,   építész-   és   mérnök-kamarák)   közötti
        különbséget  azonban   ésszerűen  alátámasztja   egyrészt  a
        gazdasági kamarák  eltérő közfeladata,  az általuk  lefedett
        foglalkozások és  tagok rendkívül  nagy száma, tevékenységük
        sokrétűsége és  gazdasági súlya,  másrészt viszont a szakmai
        kamarákat alkotó  foglalkozások személyes  teljesítményre és
        felelősségre   épülő    volta,   kisebb   létszámú   "szabad
        foglalkozáskénti" önkormányzati  hagyományai,  s  a  tagsági
        jogviszony kialakításában  ebből folyó  sajátosságok (mint a
        kamarából    való    kizárás    lehetősége).    Miután    az
        Alkotmánybíróság a  Gkt-ben szabályozott  gazdasági  kamarák
        kényszertagságát nem  találta alkotmányellenesnek,  azaz nem
        állapította meg  sem a  negatív egyesülési szabadság, sem az
        általános cselekvési szabadság sérelmét, a gazdasági kamarák
        struktúrájának a  vizsgált  törvény  szerinti  kialakítását,
        beleértve  a   kamarák  zárt   számát,  szintén  nem  tartja
        Alkotmányba ütközőnek.  A kamarák  zárt száma  egyébként nem
        akadálya annak  sem, hogy  a törvényhozó  további  gazdasági
        rendeltetésű köztestületeket hozzon létre - mint ezt például
        a hegyközségek  esetében meg  is tette [Lásd a 41/1995. (VI.
        17.) AB határozatot].

        Az egyes  állami támogatások  igénybevételének  a  gazdasági
        kamarai tagsági  viszonyhoz való  kötésének alkotmányosságát
        ugyancsak  a   kötelező  kamarai  tagság  alkotmányosságának
        fényében kell vizsgálni.

        A kötelező  gazdasági kamarai  tagság  alapján  a  különböző
        gazdasági kamarák  tagjai a  kamara illetékességi  területén
        székhellyel  rendelkező   gazdálkodó  szervezetek.   A  Gkt.
        alkalmazásában  az   állami  vállalaton,   az  egyéb  állami
        gazdálkodó szerven, a szövetkezeten, a gazdasági társaságon,
        közhasznú társaságon,  az egyes jogi személyek vállalatán és
        a leányvállalaton  túl gazdálkodó  szervezetnek  minősül  az
        egyéni vállalkozó  és a mezőgazdasági vállalkozó, továbbá az
        adóbevallásra kötelezett  mezőgazdasági kistermelő  is (Gkt.
        2. §).

        A  Gkt.   3.  §  (5)  bekezdésében  szereplő  "egyes  állami
        támogatások"   kifejezés    nyilvánvalóan    a    gazdálkodó
        szervezeteknek nyújtható  állami  támogatásokat  jelenti.  A
        gazdasági  kamarai   kötelező  tagság   azt  jelenti,   hogy
        valamennyi gazdálkodó  szervezet tagja  valamelyik gazdasági
        kamarának,  a  tagság  automatikusan  követi  a  tevékenység
        megkezdését és  folytatását. Miután  az  Alkotmánybíróság  a
        fentiekben  megállapította,   hogy  e   kényszertagság   nem
        alkotmányellenes,   fel    sem    vetődhet    a    hátrányos
        megkülönböztetés   azokkal   a   gazdálkodó   szervezetekkel
        szemben, amelyek  nem tagjai  valamely gazdasági  kamarának,
        hiszen a  Gkt. szerint  ezek ipari,  kereskedelmi, kézműves,
        illetve  mezőgazdasági   gazdasági  tevékenységet   nem   is
        folytathatnak. A  kamarai tagsági viszony előzetes igazolása
        tehát formális  követelmény, mely  alkotmányossági problémát
        nem vet fel.

                                    VI.

        Nem sérti  a  Gkt.  a  vállalkozáshoz  való  jogot  sem.  Az
        54/1993.(X. 13.) AB határozat szerint: "a vállalkozás joga a
        foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog
        [70/B. §  (1) bekezdés]  egyik  aspektusa,  annak  egyik,  a
        különös szintjén  történő megfogalmazása. A vállalkozás joga
        azt jelenti,  hogy bárkinek  Alkotmány biztosította  joga  a
        vállalkozás,   azaz    üzleti   tevékenység   kifejtése.   A
        vállalkozás joga  (...) a vállalkozóvá válás lehetőségének -
        esetenként szakmai  szempontok által  motivált feltételekhez
        kötött, korlátozott  - biztosítását  jelenti. A  vállalkozás
        joga tehát  nem abszolutizálható  és  nem  korlátozhatatlan:
        senkinek  nincs  alanyi  joga  meghatározott  foglalkozással
        kapcsolatos vállalkozás,  sem pedig ennek adott vállalkozási
        jogi formában  való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit
        jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül -
        , hogy  az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a
        vállalkozóvá válást." (ABH 1993, 341.)

        A vállalkozáshoz, valamint a munkához és foglalkozáshoz való
        jog tehát  alapjog. A  21/1994. (IV. 16.) AB határozatban az
        Alkotmánybíróság      megállapította:       "A      munkához
        (foglalkozáshoz,    vállalkozáshoz)     való    alapjog    a
        szabadságjogokhoz  hasonló  védelemben  részesül  az  állami
        beavatkozások  és   korlátozások   ellen.   E   korlátozások
        alkotmányossága azonban  más-más mérce  alapján  minősítendő
        aszerint, hogy  a foglalkozás  gyakorlását vagy annak szabad
        megválasztását korlátozza-e  az állam, s az utóbbin belül is
        különbözik  a   megítélés  az  adott  foglalkozásba  kerülés
        szubjektív,  illetve   az  objektív   korlátokhoz  kötésének
        megfelelően.  A  munkához  (foglalkozáshoz,  vállalkozáshoz)
        való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az
        illető tevékenységtől  el van  zárva, azt nem választhatja."
        (ABH 1994, 121.).

        A Gkt.  nem állít  speciális többlet-feltételt  a  gazdasági
        kamarai tagság  megszerzéséhez. Mint  arról már  szó volt, a
        tagság automatikusan  követi az  adott ipari,  kereskedelmi,
        kézműves   vagy    mezőgazdasági    gazdasági    tevékenység
        megkezdését, folytatását,  illetve megszűnését. A gazdálkodó
        szervezet  tagsága  a  cégjegyzékbe  való  bejegyzéssel,  az
        egyéni   vállalkozó   tagsága   a   vállalkozói   igazolvány
        kiadásával, a  mezőgazdasági vállalkozó agrárkamarai tagsága
        pedig  az   állami  adóhatóságnál   történt  nyilvántartásba
        vétellel jön létre. A gazdasági kamara tagja a kamarából nem
        zárható ki  (22. §).  A  kamara  tagja  a  közfeladat  által
        indokolt  kamarai   kötelezések,  különösen   a  foglalkozás
        gyakorlását illető  korlátozások  ellen  bírói  jogvédelemre
        jogosult. Végül  a gazdasági  kamarai tagsággal a Gkt. 16. §
        szerint  együttjáró   kötelességek,  s  különösen  a  tagdíj
        megfizetése,  nem   minősülnek  a  vállalkozáshoz  való  jog
        aránytalan korlátozásának.

                                    VII.

        Sem a Gkt-nek a kötelező tagságra vonatkozó előírásai, sem a
        gazdasági   kamarák    feladatmeghatározása,   sem   a   más
        jogszabályokban a  gazdasági kamarák  számára  megállapított
        jogok   és    kötelezettségek   nem   hozhatók   értékelhető
        összefüggésbe Alkotmány  2.  §  (3)  bekezdésével,  amely  a
        hatalom kizárólagos  birtoklását és  az erre  való törekvést
        tiltja. Az  Alkotmánybíróság ezért  a Gkt  -t ezen az alapon
        támadó indítványt elutasította.

                                   VIII.

        A Gkt. 53. §-a szerint a gazdasági kamara a működésével járó
        költségeket működési  hozzájárulásból (tagdíjból),  a kamara
        szolgáltatásaiért fizetett  díjakból és  egyéb  bevételekből
        fedezi. A  16. §  a) pontja  értelmében  a  kamara  tagjának
        kötelessége, hogy  megfizesse  a  tagdíjat.  Az  54.  §  (1)
        bekezdése szerint  a tagdíjat  az országos  gazdasági kamara
        alapszabálya állapítja  meg. A tagdíj mértéke nem haladhatja
        meg  a   helyi  iparűzési   adónak  a  helyi  adókról  szóló
        törvényben meghatározott  felső  határát.  A  helyi  adókról
        szóló 1990.  évi C.  törvény 40.  § (1)  bekezdése szerint a
        helyi iparűzési  adó évi  mértékének felső határa az adóalap
        1,2 százaléka;  a 39.  § (1) bekezdése szerint az adó alapja
        az értékesített termék, illetőleg végzett szolgáltatás nettó
        árbevétele, csökkentve  az eladott áruk beszerzési értékével
        és az alvállalkozói teljesítések értékével.

        Az Alkotmánybíróság  fent megállapította,  hogy  a  kötelező
        kamarai tagság  és az  ezzel járó kötelező tagdíjfizetés nem
        jelenti alapjog  alkotmányellenesen aránytalan korlátozását.
        Az Alkotmánybíróság  azt is megállapította, hogy a gazdasági
        kamarák  közfeladatot  látnak  el.  A  kötelezően  ellátandó
        kamarai feladat- és hatáskörökhöz az Országgyűlés biztosítja
        a szükséges anyagi feltételeket (31. § (3) bekezdés). Az így
        nem fedezett  működési költségek fedezésére szolgál - többek
        között -  a tagdíj.  A Gkt.  54. §  (4) bekezdése  alapján a
        tagdíjat -  meg nem  fizetése esetén  - a területi gazdasági
        kamara adók  módjára hajtja  be, az  adózás rendjéről  szóló
        törvény rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával.

        A kamarai  tagok törvényi  kötelezése a  kamara  közfeladata
        ellátásához való hozzájárulásra összhangban van az Alkotmány
        70/I. §-ában  a közterhekre  vonatkozó  előírásokkal,  amely
        szerint a  hozzájárulás  kötelezettségének  arányosnak  kell
        lennie a  kötelezett jövedelmi  és vagyoni  viszonyaival.  A
        Gkt. 54.  § (3)  bekezdése e feltételnek kifejezetten eleget
        tesz, amikor  előírja, hogy  a tagdíjat  a gazdasági kamarai
        tag vállalkozásának  nagyságához, gazdasági  tevékenységének
        eredményéhez   és    a   vállalkozás   rendelkezésére   álló
        erőforrások  mértékéhez   igazodó   kulcsok   szerint   kell
        megállapítani.  Ezért   az  Alkotmánybíróság  Gkt.  tagdíjra
        vonatkozó       rendelkezései        alkotmányellenességének
        megállapítására irányuló indítványokat is elutasította.

                                    IX.

        Az indítványozó  nem jelölte  meg, hogy  kamarai tagoknak  a
        gazdasági    kamara    által    végrehajtott    statisztikai
        adatgyűjtéshez szükséges adatszolgáltatási kötelezettsége az
        Avtv. mely  rendelkezéseibe ütközik  és  miért.  Nyilvánvaló
        azonban,  hogy   az  indítványozó   az   Avtv.   garanciális
        rendelkezéseit  látja   sérülni,  s  álláspontja  szerint  a
        kifogásolt  kötelezettség  e  rendelkezéseken  keresztül  az
        Alkotmánynak a  személyes adatok védelmét biztosító 59. §-át
        sérti.

        Az Alkotmánybíróság  - mint  arra fentebb  tett is utalást -
        megállapította, hogy  a gazdasági  kamara ebben  az  esetben
        csak  végrehajtja,   lebonyolítja  a   statisztikáról  szóló
        törvényben     megállapított     kötelezettségen     alapuló
        adatfelvételt.  E  közfeladat  ellátása  összhangban  van  a
        gazdasági kamarák  köztestület mivoltával,  s az adatvédelem
        alkotmányos rendelkezéseivel  nem hozható  összefüggésbe.  A
        személyes  adatok   sérelmét   e   tárgyban   legfeljebb   a
        statisztikai  törvényben   meghatározott  kötelezettségekkel
        kapcsolatosan lehetne  felvetni, az  indítvány azonban  erre
        vonatkozóan nem tartalmazott kifogást.
                               Dr. Sólyom László
                              előadó alkotmánybíró
                           az Alkotmánybíróság elnöke

                Dr. Ádám Antal                 Dr. Holló András
                alkotmánybíró                     alkotmánybíró

                Dr. Kilényi Géza                Dr. Lábady Tamás
                alkotmánybíró                     alkotmánybíró

              Dr. Szabó András              Dr. Tersztyánszky Ödön
               alkotmánybíró                       alkotmánybíró

                               Dr. Zlinszky János
                                 alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          Constitutional review of Act XVI of 1994 on Economic Chambers
          Number of the Decision:
          .
          38/1997. (VII. 1.)
          Date of the decision:
          .
          06/24/1997
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1997-2-007?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
          .