English
	Hungarian

Ügyszám: .	1027/B/1994
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 38/1997. (VII. 1.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1997/249 .

A döntés kelte: Budapest, 06/24/1997 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az   Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos   vizsgálatára    és   megsemmisítésére    irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő                        határozatot : Az Alkotmánybíróság  a gazdasági  kamarákról szóló 1994. évi XVI. törvény 3. §-a, a 3. § (5) bekezdése, a 7., 8. és 9. §- ai, a  11. és  12. §-ai, továbbá a 16. § a) és c) pontjai, a 22. §,  a 35.  § (1)  bekezdése, az  54.  §  (4)  bekezdése, valamint   a    törvény    egésze    alkotmányellenességének megállapítására és  megsemmisítésére irányuló  indítványokat elutasítja. Az Alkotmánybíróság  ezt a  határozatát a  Magyar Közlönyben közzéteszi.                          Indokolás                              I. A gazdasági  kamarákról szóló  1994. évi  XVI. törvénnyel (a továbbiakban: Gkt.)  kapcsolatban számos  indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz. Az Alkotmánybíróság az indítványokat - tekintettel azok tartalmi összefüggésére - egyesítette, és az  alkotmányossági   vizsgálatot  egy   eljárás   keretében folytatta le. 1. Az egyik indítványozó a Gkt. egészét támadja. Álláspontja szerint   a    Gkt.   sérti   a   piacgazdaság   alkotmányos követelményeit [Alkotmány  9. §  (1) bekezdése].  Úgy  véli, hogy az  állam a  kamarákon  keresztül  nyomást  gyakorol  a gazdaság szereplőire,  és sértőn  beavatkozik azok  szuverén gazdálkodásába. 2.1. A  legtöbb indítványozó  a Gkt.-nek  a kötelező kamarai tagságot előíró rendelkezéseit támadja. A Gkt. 11. § alapján a  gazdálkodó   szervezet  gazdasági   kamarai   tagsága   a cégjegyzékbe  való  bejegyzéssel,  a  12.  §  (1)  bekezdése szerint az  egyéni vállalkozó  kamarai tagsága a vállalkozói igazolvány kiadásával,  a 12.  §  (2)  bekezdése  szerint  a mezőgazdasági  vállalkozó  agrárkamarai  tagsága  az  állami adóhatóságnál történt nyilvántartásba vételével jön létre. A  gazdasági   kamarák  megalakítását   a  kamarai  szervező bizottságok készítették  elő. A  Gkt. 67.  §-a szerint  azon gazdálkodó  szervezetek,   egyéni,   illetve   mezőgazdasági vállalkozók  tagsága,  akik  a  Gkt.  hatálybalépésekor  már gyakorolták tevékenységüket,  az  igazságügyminiszter  által létrehozott cégnyilvántartási és céginformációs szolgálat, a jegyző és  az  állami  adóhatóságok  által  ezen  előkészítő bizottságoknak megadott adatok felhasználásával jött létre. Az indítványozók  álláspontja  szerint  a  kötelező  kamarai tagság  ellentétes   az  Alkotmánynak  az  egyesülési  jogot biztosító 63.  §-ával, mely  jog -  értelemszerűen - magában foglalja  a  jog  gyakorlásától  való  tartózkodást  is,  az önkéntességet.  Egyes   indítványozók  a   kötelező  kamarai tagságot   ellentétesnek    tartják   az   Alkotmánynak   az érdekvédelmi szervezetekről  rendelkező 4. §-ával, a 70/C. § (1)  bekezdésében   foglalt  szabad   érdekvédelmi-szervezet alakítás jogával, valamint a 9. § (2) bekezdésében deklarált vállalkozáshoz való  joggal. Sérti  továbbá az indítványozók szerint a  kényszertagság az  Alkotmány 2.  § (3) bekezdését is,  mely   szerint  a   társadalom  egyetlen  szervezetének tevékenysége   sem    irányulhat   a   hatalom   kizárólagos birtoklására. 2.2. Az egyik indítványozó közvetve az önkormányzatiság és a demokratizmus elveivel tartja ellentétesnek a Gkt. 35. § (1) bekezdését.  E   rendelkezés  a  területi  gazdasági  kamara küldöttgyűlésének kizárólagos hatáskörébe tartozó kérdéseket állapítja meg.  Az indítványozó  szerint  a  kérdések  olyan jelentőségűek, hogy  arról közvetlenül  a  tagoknak  kellene dönteni. 2.3.  A  kötelező  kamarai  tagsággal  kapcsolatosan  tartja sérelmesnek   az    egyik   indítványozó    a   Gkt.    azon rendelkezéseit,  melyek   vagylagosan  a   kereskedelmi   és iparkamarában, a  kézműves kamarában  vagy az agrárkamarában teszik kötelezővé  a tagságot  (Gkt. 7., 8., és 9. §), s nem adnak lehetőséget  ezeken kívüli  további gazdasági  kamarák létrehozására. Álláspontja  szerint e  rendelkezések  is  az egyesülési  szabadságból   eredő   önkéntesség   alkotmányos követelményével állnak ellentétben. 2.4. Az  1995. évi  LXXXVII. törvény  2. §-a  a Gkt. 3. §-át kiegészítette az  (5) bekezdéssel. Az új rendelkezés szerint jogszabály  az   egyes  állami   támogatások  igénybevételét gazdasági  kamarai  tagsági  viszony  előzetes  igazolásához kötheti. Az  indítványozó szerint  e  rendelkezés  sérti  az Alkotmány 70/A.  § (1)  bekezdését,  mert  az  egyes  állami támogatásokat a kamarai tagsághoz köti. 3. Ugyancsak  több indítvány  támadja  a  gazdasági  kamarák pénzügyi   forrásairól,    azok   biztosításának    módjáról rendelkező szabályokat.  A Gkt.  53. §-a szerint a gazdasági kamara   a    működésével    járó    költségeket    működési hozzájárulásból  (tagdíjból),   a  kamara  szolgáltatásaiért fizetett díjakból  és egyéb  bevételekből fedezi. A 16. § a) pontja  értelmében   a  kamara  tagjának  kötelessége,  hogy megfizesse a  tagdíjat. Az  54. §  (4) bekezdése  alapján  a tagdíjat -  meg nem  fizetése esetén  - a területi gazdasági kamara adók  módjára hajtja  be, az  adózás rendjéről  szóló törvény rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával. Az   indítványozók    szerint   e    rendelkezések   azáltal alkotmányellenesek, hogy  a Gkt.  kötelező tagságot  ír elő, tehát a  tagdíj-kötelezettség, illetve  annak  adók  módjára történő behajtása közvetve szintén a szabad egyesülési jogot sérti. Az egyik  indítványozó, ezen  túlmenően, úgy  véli,  hogy  e szabályok  sértik  az  arányos  közteherviselés  alkotmányos elvét (70/I.  §). Az  indítványozó szerint  a kamarai tagdíj burkolt adóemelés,  hiszen  az  eredetileg  az  állam  által ellátandó és  a kamara  részére átruházott közfeladatokat az adókból és járulékokból finanszírozzák. 4. Az  indítványozók egyike  szerint a Gkt. 16. § c) pontja, mely  a   kamara  tagjainak   kötelességévé  teszi,  hogy  a statisztikáról  szóló   törvény  szerint   adatszolgáltatási kötelezettséggel járó, a gazdasági kamara által végrehajtott statisztikai   adatgyűjtéshez    adatokat    szolgáltassanak ellentétes a  személyes adatok  védelméről  és  a  közérdekű adatok nyilvánosságáról  szóló 1992.  évi LXIII.  törvény (a továbbiakban: Avtv.) rendelkezéseivel.                             II. 1. Az Alkotmánybíróság már több határozatában foglalkozott a kamarák, mint  köztestületek megalakulásának  és működésének kapcsán felvetődő alkotmányossági kérdésekkel. A 22/1994.  (IV. 16.)  AB határozatban  az  Alkotmánybíróság elutasította azokat  az indítványokat,  amelyek  szerint  az ügyvédek kötelező  ügyvédi kamarai  tagsága alkotmányellenes lenne. A határozat általános megállapításokat is tartalmaz a köztestületi tagság  és az egyesülési szabadság viszonyáról. Így az  Alkotmánybíróság megjegyezte, hogy a szakmai "kamara nem    az     egyesülési    szabadság     jogán    alapított személyegyesülés,   egyesület,   személyközösség,   személyi társulás  vagy   társadalmi  szervezet,  hanem  köztestület, amelynek  létrehozását  törvény  rendeli  el".  Kimondta  az Alkotmánybíróság azt  is, hogy "a törvény közjogi közfeladat ellátására, közérdekű tevékenység folytatására alkotmányosan indokolt módon  hozhat létre köztestületként szakmai kamarát és  írhatja   elő  a   kötelező  köztestület   tagságot.   A köztestületként  létrehozott  szervezet  nem  az  egyesülési szabadság alapján  alapított szervezet,  a kötelező  szakmai kamarai tagság  pedig nem  sérti az  egyesülési szabadságból folyó önkéntes  csatlakozás jogát".  (ABH 1994, 128, 129.) A határozat  a  továbbiakban  csakis  az  ügyvédi  foglalkozás sajátosságaira  tekintettel   vizsgálja,  hogy   az   ügyben szereplő  köztestületet   valóban  "alkotmányosan   indokolt módon" állította-e  fel a  törvény. Az  Alkotmánybíróság  az ügyvédi  foglalkozás  szabályainak  "közjogias  jellegéből", azok jogszabályokban meghatározott és formalizált jellegéből vezette le elsősorban, hogy gyakorlásuk köztestületi tagként lehetséges. A 1283/B/1995.  AB határozat tárgya már általában a kötelező köztestületi  tagság,  illetve  valamely  feladat  kizárólag köztestület    hatáskörébe     utalása    alkotmányosságának vizsgálata volt. A Ptk. támadott 65. § (4) bekezdése szerint ugyanis  törvény   előírhatja,  hogy  valamely  közfeladatot kizárólag köztestület láthat el, illetve, hogy meghatározott tevékenység  csak   köztestület  tagjaként  folytatható.  Az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy a Ptk. e rendelkezése nem alkotmányellenes.  Az Alkotmánybíróság  e  határozatában megismételte, hogy a köztestület nem az egyesülési szabadság alapján alapított  szervezet;  ezért  a  Ptk.  szabályai  az Alkotmány  63.   §-ában  deklarált  egyesülési  szabadsággal nincsenek  közvetlen  összefüggésben,  azt  nem  sértik.  Az Alkotmánybíróság másrészt  azzal érvelt,  hogy  sem  a  Ptk. kifogásolt 65.  § (4)  bekezdése, sem  más rendelkezése  nem tiltja az  egyesülési jog  alapján álló érdekvédelmi (vagyis szak-)szervezet alakítását, és ilyenben való részvételre sem kötelez (ABK 1997. május, 195.). Az Alkotmánybíróság  mindkét  határozatában  hivatkozott  az Európai Emberi Jogi Bíróság véleményére. Eszerint ugyanis az Emberi Jogok  Európai Egyezménye  11.  cikkében  biztosított egyesülési szabadságnak  a megsértése  nem  állapítható  meg akkor, ha  szakmai kamarai  kötelező tagságot írnak elő. "Az orvoskamara  közjogi   intézmény,  amelyet   a   törvényhozó létesített és  az államszervezetbe  kapcsolt be;  az  orvosi hivatásgyakorlás  tekintetében  a  kamara  a  közellenőrzést gyakorolja  és   jelentős   jogosítványai   vannak.   Ezekre tekintettel a  kamarát nem lehet egyesületnek tekinteni. ... A  kamara  és  ennek  szükségszerű  velejárója  (a  kötelező kamarai  tagság),   valamint  a   kamara   szerveinek   való alárendelés  sem   tárgyukban,  sem  következményeikben  nem érintik az  egyesülési szabadságot."  (Eur.  Court  H.R.  Le Compte, Van  Leuven and  De Meyere judgment of 23 June 1981, Series A no.43). A jelen határozattal befejezett eljárás tárgya nem általában a szakmai  kamarákra, hanem  a gazdasági kamarákra vonatkozó törvényi szabályozás  volt,  s  különösen  az  ezekben  való kényszertagság  alkotmányossága.  A  Ptk.  keretszabályainak vizsgálatától eltérően ebben az ügyben a gazdasági kamarákra vonatkozó konkrét  rendelkezések alkotmányosságáról  kellett dönteni. A  köztestületek mint  intézmény alkotmányosságából még nem  következik,  hogy  az  e  törvényi  keretekbe  illő bármely szabályozás  is alkotmányos. Esetről esetre döntendő el, hogy a Ptk.-ban a köztestület fogalmi ismérveként előírt "közfeladat" valóban  fennáll-e, vagy  hogy az  ott csupán a törvényhozó     lehetőségeként      szereplő     kizárólagos feladatellátás,  továbbá   a   kényszertagság   valóban   az alkotmányosság kerete  között maradt-e.  A korábbi  ügyekben tett  megállapításait  tehát  az  Alkotmánybíróság  ebben  a határozatában    ezekre     a    szempontokra    figyelemmel hasznosította.                             III. 1. A köztestületek - s ezen belül a gazdasági kamarák - léte és  működése   elsősorban  ott   vet   fel   alkotmányossági kérdéseket,   ahol    alapjogot    korlátoz.    Az    csupán ténymegállapítás -  és per  definitionem igaz  is -,  hogy a köztestület nem  az  egyesülési  jog  gyakorlása  révén  jön létre, hanem  törvény rendeli  alapítani; sőt,  az is  igaz, hogy e  rendelkezés kizárólag a törvényhozóé: senkinek sincs alanyi joga  köztestület létrehozására.  A köztestület és az egyesületek ebből  a tényből folyó elhatárolása, s különösen az egyesülés  alapjogának nem  alkalmazása a  köztestületre, amit    a    nemzetközi    gyakorlattal    összhangban    az Alkotmánybíróság is  követ, nem  zárja ki  azonban  elvileg, hogy    a    köztestületi    szabályok    alkotmányosságának viszonyítási  alapjai  között  az  egyesülési  szabadság  is szerepelhessen. A  szabadságjogot legérzékenyebben korlátozó törvényi rendelkezés  ugyanis, a kényszertagság, voltaképpen nem is  csak a  köztestületek problémája  - a  jogi formától függetlenül  egyaránt   felmerül  köztestületeknél  és  "nem közjogi" szervezeteknél. Így - legújabban - a halászatról és a horgászatról  szóló 1997.  évi  XLI.  törvény  20.  §  (2) bekezdése előírja,  hogy  állami  horgászjegyet  -  amely  a horgászási  jogosultság   feltétele  -  csak  olyan  személy kaphat,  aki  "horgász  szervezet"  tagja,  azaz  a  törvény kényszertagságot ír elő valamely - az egyesülési jog alapján létrejött   -   szervezetben.   Hasonlóan   kényszertagságra kötelezne  valamely   nyugdíjpénztárban  a   nyugdíjreformra vonatkozó,    jelenleg     az    Országgyűlésben    vitatott törvényjavaslat is. Külföldön elterjedt gyakorlat a kötelező szakszervezeti tagság.  A kötelező  tagság és  a rendszerint vele  járó,   közteher  módjára   behajtható   tagdíjfizetés egyrészt, másrészt a köztestület által kibocsátott a tagokat kötelező normák  köre közvetlenül korlátoz szabadságjogokat. Ha a  köztestületi  kényszertagságnál  -  teljesen  formális érveléssel -  ki is  zárnánk a  egyesülési szabadság negatív oldala  sérelmének   mérlegelését,  nem   kerülhető  meg  az önrendelkezési  jog   korlátozásának,  azaz   az   általános személyiségi jog,  mint az  általános  cselekvési  szabadság sérelmének vizsgálata  (Alkotmány 54.  § (1) bekezdés). Ezek az  alkotmányossági   kérdések  azonban   nem  dönthetők  el önmagukban, és  az Alkotmánybíróság  nem is  általánosságban vizsgálta  a   kényszertagság  kérdését.   A   jogkorlátozás szükségességét és  arányosságát csakis  az adott köztestület céljához,  s   ezen  belül  különösen  a  törvényhozó  által megjelölt "közfeladat"-hoz  mérhetjük. Így válik a vizsgálat részévé, hogy  valóban olyan  közfeladatról van-e szó, amely szükségessé  teszi   ezt  az   állami  kényszerekkel  terhes szervezési módot;  továbbá olyanról-e, amely a közfeladathoz közel álló,  vagy azt  részben átfedő tárgyú egyesületi vagy szakszervezeti szerveződéseket  ténylegesen nem  korlátozza. Ide tartozik  az a  kérdés is,  hogy a  kitűzött  közfeladat milyen számú és tagolású köztestületeket indokol. 2.  A   gazdasági   kamarákról   szóló   törvény   egészének alkotmányossági  vizsgálatához   döntő  szempont,   hogy   a gazdasági  kamarák   valóban  közfeladatot  látnak-e  el.  A közfeladat fogalmát jogszabály nem határozza meg. A Ptk.-nak a   köztestületeket    a   magyar   jogba   ismét   bevezető rendelkezéseihez  készült   indokolás   szerint   közfeladat "általában olyan feladat, amelyet egyébként az államnak vagy a helyi  önkormányzatnak kellene  megvalósítania."  Ebben  a körben  a   közfeladat  kétségkívül  közigazgatási  feladat, amelyhez  a   köztestületnek  megfelelő   hatáskörökkel   is rendelkeznie  kell;  a  köztestület  az  állam  és  a  helyi önkormányzatok  mellett  egy  harmadik,  önálló  válfajt,  a testületi önkormányzatot valósítja meg. A közfeladat azonban nem   korlátozható    az   igazgatási   feladat   (kötelező) ellátására. Az  állam által  igényelt tanácsadó közreműködés is lehet  közfeladat; ennek  ellátása  szükségessé  teszi  a megfelelő szervezeti  kialakítást és  rendszerint maga  után vonja hatáskörök  átadását is.  Európában  a  múlt  századra visszanyúlóan   az    ipar-    és    kereskedelmi    kamarák felállításának  ez   a  tanácsadó   közreműködés   volt   az elsődleges indoka,  messze megelőzve az igazgatási feladatok delegálását.  A   kereskedelmi-  és   iparkamarákról   szóló 1868:VI.  törvénycikk   is  ebben  jelölte  meg  "a  kamarák hivatását és kötelességét: A kereskedés és ipar, valamint az e téren  működő osztályok  szükségeit folytonos  figyelemmel kísérve, célszerű javaslatokat készíteni, ezeket a miniszter elé terjeszteni,  úgy annak s az ország törvényhatóságainak, kereskedelmi  és   iparügyekben,  a  kívánt  felvilágosítást megadni vagy  véleményt kiszolgáltatni..." (3. § a) pont). A gazdasági kamarák  sajátossága, hogy  az iparűzők, illetve a kereskedelmet folytatók "általános, együttes érdekeit" (Gkt. 3. §  (3) bekezdés)  juttassák kifejezésre;  miután az egyes részérdekek ellentétét  az önkormányzaton  belül megvitatták és kiegyenlítették.  Éppen az  adott gazdasági terület össz- érdekének hiteles meghatározása iránti állami igény emelheti a kamarák  feladatát közfeladattá, és jelentheti a többletet az   önkéntes    alapon   szerveződő    egyesületekkel    és érdekképviseletekkel szemben. A  gazdasági   kamarák  feladatairól   és   tevékenységéről, általánosságban a  Gkt. 3.  §-a,  illetve  kifejtve,  a  IV. fejezet (26-29.  §) tartalmaz  rendelkezéseket.  Eszerint  a gazdasági kamarák 1) a gazdaság fejlesztésével, 2) az üzleti forgalom biztonságával és a piaci magatartás tisztességével, 3) a  gazdasági tevékenységet  folytatók általános, együttes érdekeinek  érvényesítésével   kapcsolatos,  valamint  4)  a gazdasági    tevékenységgel     összefüggő     közigazgatási feladatokat látnak el. A  Gkt.  tehát  tartalmazza  mind  a  közigazgatási  jellegű közfeladatokat,  mind   pedig   a   legfontosabb   gazdasági csoportok általános  és együttes  érdekeinek kifejezését  és képviseletét. (A véleménykérés és véleményegyeztetés rendjét a VII.  fejezet szabályozza.)  Az Alkotmánybíróság  kiemeli, hogy   a    kamarák    közigazgatási    tevékenységére    az államigazgatási eljárás  szabályait  kell  alkalmazni,  s  a határozatokat csakis  bíróság vizsgálhatja  felül  (29.  §). Ezek  önmagukban  is  elegendőek  ahhoz,  hogy  a  gazdasági kamaráknak  előírt   feladatokat   az   Alkotmánybíróság   a köztestületi minőséghez  szükséges közfeladatnak ismerje el. Közigazgatási    feladatot     ugyanis    olyan    általános felhatalmazással, ahogy  azt a Gkt. teszi, az egyesülési jog alapján álló, nem-köztestületi jellegű szervezetre nem lehet delegálni. Másrészt  az állam  igénye a  gazdasági szereplők összessége   kiegyensúlyozott   véleményének   megismerésére szintén nem  érhető el megbízhatóan és hatékonyan magánjogi, önkéntes egyesülések útján. A fentieken kívül számos olyan - szintén több, mint száz éve hagyományosan kamarai  - feladatot  is ellátnak  a gazdasági kamarák, mint  a szakképzésben  és a  képesítés  megadásában való  közreműködés,   a  kereskedelemben  szokásos  okmányok kiállítása és hitelesítése, s más önkormányzati feladatok. A Gkt. 83. § (1) bekezdésében felhatalmazást kapott a Kormány, hogy a  Gkt. IV. fejezetében meghatározott gazdasági kamarai feladatokkal    összefüggésben     szükséges    rendeleteket megalkossa. Az  e felhatalmazás  alapján megalkotott  számos kormányrendeleten túl  több törvény  is tartalmaz  gazdasági kamarai feladatokra  és a  feladatok ellátásával kapcsolatos jogokra vonatkozó  rendelkezést. E  feladatok és  az azokhoz kapcsolódó jogok már nem minden esetben jelentik közvetlenül valamely közfeladat kizárólagos illetve tényleges ellátását. A    jogszabályi     rendelkezések     több     ízben     az állami/önkormányzati  szervek   és   a   gazdasági   kamarák együttdöntését írják  elő, más  esetekben  pedig  a  döntés, intézkedés továbbra  is valamely  állami szerv  vagy hatóság hatáskörében   maradt,    míg   a    kamarák    egyetértési, véleményezési, javaslattételi  jogosítványokkal rendelkeznek ezek tekintetében.  Például maga  a Gkt. is úgy rendelkezik, hogy a versenyjog, iparjogvédelem és szerzői jog, valamint a fogyasztóvédelem területén előírt kamarai feladatok ellátása nem érinti  az ilyen ügyekben eljáró államigazgatási szervek és  bíróságok   feladat-  illetve   hatáskörét  (27.  §  (4) bekezdés).   A   köztestületi   minőséghez,   s   az   annak szükségességéből eredő  következmények  levonásához  azonban elegendő,   hogy    az   Alkotmánybíróság   a   legfontosabb feladatkörök  tekintetében   igazolva  látta  a  közfeladati jelleget. 3. A  kamarák számára előírt közfeladat alkotmányosságához a fenti pozitív ismérvek nem elegendőek; az is szükséges, hogy ez ne  sértse sem  általában  az  egyesülési  jogot,  sem  - különösen   -    az   érdekképviseletek    (szakszervezetek) alapításához való  jogot. Ezt a követelményt nem elégíti ki, ha a  kamara a  párhuzamos egyesületek  és  más  szervezetek alapítását jogilag nem zárja ki, hanem a jogi szabályozásnak biztosítania kell,  hogy az  ilyen  szervezeteket  a  kamara ténylegesen  ne   lehetetlenítse  el.   Az  Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy  a gazdasági  kamarák  nem  zárják  ki,  sőt feltételezik, hogy  rajtuk  kívül  az  egyesülési  szabadság alapján létrehozott  szűkebb ágzati  és szakmai szervezetek, másrészt  érdekképviseletek   működnek.  A   Gkt.  ezt  mind negatív, mind  pozitív oldalról biztosítja. Egyrészt tiltja, hogy   a   gazdasági   kamarák   "általános   és   együttes" érdekképviseleti sajátosságukat  feladva  ágazati,  szakmai, munkáltatói és  munkavállalói érdekképviseletet lássanak el. Ezzel  a   kamarákat  kizárja  a  szakszervezeti  és  réteg- egyesületekkel  való   konkurenciából  is.   Másik  oldalról főszabályként  tartalmazza,   hogy  a  Gkt-ben  a  gazdasági kamarák  számára   előírt  feladatok   ellátáshoz  szükséges tevékenységet más  szervezetek is  folytathatnak. (31.  §. A kivételek -27.  § b),  d)  és  j)  pont  -  nem  vetnek  fel alkotmányossági aggályt.) A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Gkt.  egésze   alkotmányosan  határozza   meg  a   gazdasági kamarákat  köztestületként,   a  Gkt.  e  vonatkozásban  nem alkotmányellenes.                             IV. Az  egyik   indítvány  szerint   a  Gkt.   egésze  sérti   a piacgazdaság alkotmányos követelményét. A Gkt.  alapján a  gazdasági kamarák feladataikat a gazdaság fejlesztésével   összefüggésben,    az    üzleti    forgalom biztonságának   és   a   piaci   magatartás   tisztességének megteremtése,  megőrzése,   illetve  fokozása  érdekében,  a gazdasági  tevékenységet   folytatók   általános,   együttes érdekeinek érvényesítése  céljából látják  el.  Nyilvánvaló, hogy e kitűzések nem lennének megvalósíthatóak, ha a Gkt. és az alapján  egyéb  jogszabályok  nem  adnának  a  kamaráknak lehetőséget  a   feladataikhoz   igazodó,   a   piacgazdaság autonómiáját érintő fellépésre. Az  Alkotmánybíróság  többször  kifejtette,  ilyen  formában legkorábban a  33/1993. (V.  28.) AB  határozatában, hogy az Alkotmány   -    a   piacgazdaság    deklarálásán   túl    - gazdaságpolitikailag semleges.  "Az Alkotmányból  az  állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma (...) nem vezethető  le"  (ABH  1993,  249.).  A  fogalmat  tovább kifejtve,  az  Alkotmánybíróság  a  21/1994.  (IV.  16.)  AB határozatában  megállapította,   hogy  az  "Alkotmánybíróság elvontan,  általános   ismérvvel  csak   a  szélső  esetekre korlátozottan  határozhatja   meg  az  'állami  beavatkozás' kritikus nagyságát,  amelynek túllépése már - a piacgazdaság sérelme  miatt   -  alkotmányellenes.   Az   a   beavatkozás minősíthető így, amely fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a piacgazdaság létét  például az  általános államosítás  és  a szigorú tervgazdálkodás bevezetése." (ABH 1994, 119.). A gazdasági  kamarák által  a  Gkt.  alapján  elérni  kívánt célok,  és   az  ehhez   szükségesen  ellátandó   feladatok, tevékenységek  akkor   sem  sértenék   az   Alkotmánynak   a piacgazdaságot deklaráló  9. §  (1)  bekezdését,  ha  azokat kizárólag az  állam látná  el, feltéve, hogy nem lépi túl az imént  kifejtett   határt.  A  Gkt.  preambuluma  szerint  a gazdasági  kamarák   életre-hívásának  ugyanakkor  egyik,  a törvényhozó szándéka  szerinti célja  éppen az  volt, hogy a "gazdaság   szereplői   által   alakított,   önkormányzattal rendelkező,  az  állami  igazgatás  szerveitől  elkülönülten működő  szervezetek   jöjjenek   létre,   amelyek   törvényi felhatalmazással  -   a  gazdasági   verseny   szabadságának tiszteletben tartásával  - végzik  (...) tevékenységüket." A törvényhozó szándéka  tehát az  indítványozó  értelmezésével ellentétben  éppen   az  volt,   hogy  gazdasági  folyamatok befolyásolása, továbbá a piacgazdaság fenntartása és védelme állami feladatának  ellátásába részben  bevonja  a  gazdaság szereplőit. Nem az Alkotmánybíróság feladata és nem is lehet része az alkotmányossági vizsgálatnak annak megítélése, hogy e  megoldás   milyen  hatékonysággal   és   eredményességgel működik. A fentiek  alapján az  Alkotmánybíróság ezt, a Gkt. egészére vonatkozó indítványt elutasította.                              V. A  kötelező   gazdasági  kamarai   tagság  a  Gkt-nek  az  a rendelkezése, amelyet  a legtöbb  indítvány támad,  azon  az alapon, hogy  az az  egyesülés alapjogával (Alkotmány 63. §) ellentétes. Az  Alkotmánybíróság  ismételten  rámutat  arra, hogy a  hibátlan  köztestületi  minőségből,  a  "közfeladat" meghatározásának alkotmányos  módjából  még  nem  következik automatikusan  a   kényszertagság  alkotmányossága.   Az   a körülmény ugyanis,  hogy  a  köztestületet  törvény  alapján kötelező létrehozni,  azaz nem  önkéntes alapon létesül, nem jár kényszerítően  azzal,  hogy  a  távolmaradás  sem  lehet önkéntes. Ezt  ismeri el a Ptk. is, amelynek 65. §-a szerint a kötelező  tagság csupán törvénnyel elrendelhető lehetőség. A kényszertagság  mindenképpen közvetlenül korlátoz alapvető jogot -  legyen az  elméleti  felfogástól  függően  akár  az egyesülés  joga,  akár  az  általános  cselekvési  szabadság (Alkotmány  54.  §)  -  ezért  alkotmányosságát  a  szokásos alapjogi   teszttel    kell   mérni.   A   kötelező   tagság alkotmányosságát  eszerint  részben  az  dönti  el,  hogy  a köztestületnek előírt közfeladat ellátása szükségessé teszi- e azt;  másrészt, hogy  az ezzel járó terhek arányosak-e. Az Alkotmánybíróság  felhívja  a  figyelmet  arra  is,  hogy  a kényszertagság alkotmányossága  eszerint a szükségességet és arányosságot     kielégítő,     törvényben     meghatározott feladatkörhöz kötött:  a tagot  védeni kell az ellen, hogy a köztestület a  tag szabadságát  ezen az  igazolható mértéken túl megköthesse. A gazdasági  kamarák  esetében  a  kényszertagságot  igazoló hagyományos érv  az, hogy  a kamara  az ipar és kereskedelem egyeztetett, általános  és együttes  érdekeinek kifejezésére és   érvényesítésére    szolgál,   ez   pedig   csak   akkor biztosítható, ha  minden érintett a kamara tagja. Ez volt az álláspontja a  magyar törvényhozónak is az 1868. évi kamarai törvénytől  kezdve   annak  1934-ben   történt   módosításán keresztül  a   most  vizsgált  törvényig.  Ennek  az  érvnek szokásos kifejtésében  az  is  szerepel,  hogy  az  önkéntes tagság esetén  a  kamarának  juttatott  lehetőségeket  egyes csoportok kisajátíthatják. Az Alkotmánybíróság  szerint  a  gazdasági  kamarákban  való kötelező tagság mellett szól az is, hogy a kamarák az ipart, vagy a  kereskedelmet folytatók  összességére nézve,  de még gyakrabban az  egyes szakmák  minden gyakorlóját érintő vagy kötelező  határozatokat   hozhatnak.  Ha   tehát  a  kamarák jogosítványai  a   közigazgatás   egyszerű   adminisztrációs kisegítésén   túllépnek,    akkor   a    normák   címzettjei összességének a  döntéshozó szervek  választói  között  kell lennie. Éppen a  tagnak az  a  joga,  hogy  részt  vehet  a  kamarai küldöttek megválasztásában (Gkt. 15. § b) pontja), továbbá a kamarai  tagok   tisztségre  (küldöttnek,   testületi  szerv tagjának,  elnöknek)   választhatóságát  biztosító  51.  §-a teszik  megalapozatlanná  azt  az  indítványt,  amelyben  az indítványozó    az     önkormányzatiság    elvével    tartja ellentétesnek, hogy  olyan fontos  kérdésekről,  melyeket  a Gkt. 35.  §  (1)  bekezdése  határoz  meg  (a  küldöttgyűlés kizárólagos hatáskörébe  tartozó  kérdések)  nem  a  tagság, hanem  a  küldöttgyűlés  dönt.  Az  önkormányzatiság  (s  az indítványozó  által   ugyancsak   megjelölt   demokratizmus) elvével nem  áll ellentétben,  ha a  gazdasági kamarákban  a tagságot érintő  legfontosabb kérdésekben  nem közvetlenül a tagság, hanem a tagok által választott küldöttek döntenek. A  kamarai   tagok  egyetlen   mérlegelhető  súlyú  terhe  a tagdíjfizetési kötelezettség.  A  Gkt.  által  előírt  többi kötelesség egyébként is terhelné az adott foglalkozást űzőt. (16.  §   -Például  adatgyűjtést   csak   törvény   alapján, lebonyolítóként végezhetnek a kamarák.) A tagság a gazdasági kamarában  nemcsak   kötelező,  de   elválaszthatatlanul  és automatikusan  a  foglalkozás  gyakorlásához  kötött:  azzal együtt  keletkezik   és  csak  a  foglalkozás  gyakorlásának feladásával szűnik  meg; a  gazdasági  kamarából  a  törvény hatálya alá  tartozó gazdasági  tevékenységet folytató (jogi vagy  természetes)   személy  nem   zárható  ki.  A  tagsági viszonyból folyó jogokkal, szolgáltatások igénybevételével a kamarai tag  tetszése szerint  élhet, vagy  -  mivel  még  a keletkezés-megszűnés   tekintetében    sem   igényel   külön aktivitást -  kamarai tagságát éppenséggel teljesen formális szinten tarthatja. A tagdíjfizetési kötelezettség viszont az Alkotmánybíróság  véleménye   szerint  a  gazdasági  kamarák közfeladatához viszonyítva  nem  aránytalan  teher.  Ezen  a kötelességen  kívül   a  tagsági  viszony  teljesen  passzív megélésének lehetősége  miatt nem  jöhet szóba  a cselekvési szabadság aránytalan  korlátozása sem.  Az Alkotmány  63.  § illetve 70/C.  §-án alapuló  egyesülés lehetőségét  pedig  a Gkt. a fent ismertetett módon biztosítja - így e szabadságok aránytalan korlátozása sem merül fel. Az  Alkotmánybíróság  megjegyzi,  hogy  a  kötelező  kamarai tagság ennyire  formális volta  miatt maga  a kényszertagság intézményesítése is  csupán formalitás:  ugyanezek a  célok, ugyanezen közfeladat  teljesítése elérhető  anélkül is, hogy minden  kereskedőt,  iparűzőt,  kézművest  és  mezőgazdasági vállalkozót   a    megfelelő   gazdasági   kamara   tagjának nyilvánítana a  törvény. Így  volt ez  a régi magyar jogban, aholis a  kereskedelmi és  iparkamarákat csakis a törvényben meghatározott számú tag alkotta (eredetileg Budapesten 96, a vidéki  kamarai   kerületekben  64,   ezt  1934-ben  120-ra, illetőleg 80-ra  emelték.). Viszont  "minden bennszülött  és megtelepült  iparos   és  kereskedő"   e  minőségénél  fogva választójoggal rendelkezett,  s a  kamarák költségeihez  adó módjára kivetett  és behajtott  összeggel  járult  hozzá.  A jogkorlátozások  és   terhek  alkotmányosságát   egy   ilyen megoldás esetén  is ugyanúgy kellene vizsgálni és elbírálni, mint a  mostani kényszertagság  keretében. Ez  is, a kamarai tagok választójogosultak  közösségeként való, előbb említett felfogása   is    megerősíti   a    testületi   önkormányzat hasonlóságát  a   területihez,  aholis   a   lakhely   ténye keletkezteti a "tagságot". A "kötelező  tagság" ilyen  felfogása mellett is fennmarad a kérdés, hogy  alkotmányos-e  a  gazdasági  kamarák  számának háromra  korlátozása  (Magyar  Kereskedelmi  és  Iparkamara, Magyar Kézműves  Kamara, Magyar  Agrárkamara,  Gkt.  6.  §), azzal,  hogy   a  tag   számára   a   választás   lehetősége korlátozott.  Az   Alkotmánybíróság   rámutat   arra,   hogy köztestület alapítása  kizárólag a törvényhozó joga, ezért a zárt szám és a "típuskényszer" nem támadható azon az alapon, hogy bárkinek alanyi joga lenne arra, hogy valamely szakmai, ágazati, foglalkozási  stb.  alapon  szervezett  köztestület jöjjön létre,  vagy hogy  ilyennek tagja  legyen. A  kamarai struktúra  kialakítása   elméletileg  ütközhet   alkotmányos jogokba  -   például  lehet   diszkriminatív.   De   még   a megkülönböztetés   esetén    is    csak    az    önkényesség alkotmányellenes. A gazdasági és a szakmai (ügyvédi, orvosi, gyógyszerész-  ,   építész-   és   mérnök-kamarák)   közötti különbséget  azonban   ésszerűen  alátámasztja   egyrészt  a gazdasági kamarák  eltérő közfeladata,  az általuk  lefedett foglalkozások és  tagok rendkívül  nagy száma, tevékenységük sokrétűsége és  gazdasági súlya,  másrészt viszont a szakmai kamarákat alkotó  foglalkozások személyes  teljesítményre és felelősségre   épülő    volta,   kisebb   létszámú   "szabad foglalkozáskénti" önkormányzati  hagyományai,  s  a  tagsági jogviszony kialakításában  ebből folyó  sajátosságok (mint a kamarából    való    kizárás    lehetősége).    Miután    az Alkotmánybíróság a  Gkt-ben szabályozott  gazdasági  kamarák kényszertagságát nem  találta alkotmányellenesnek,  azaz nem állapította meg  sem a  negatív egyesülési szabadság, sem az általános cselekvési szabadság sérelmét, a gazdasági kamarák struktúrájának a  vizsgált  törvény  szerinti  kialakítását, beleértve  a   kamarák  zárt   számát,  szintén  nem  tartja Alkotmányba ütközőnek.  A kamarák  zárt száma  egyébként nem akadálya annak  sem, hogy  a törvényhozó  további  gazdasági rendeltetésű köztestületeket hozzon létre - mint ezt például a hegyközségek  esetében meg  is tette [Lásd a 41/1995. (VI. 17.) AB határozatot]. Az egyes  állami támogatások  igénybevételének  a  gazdasági kamarai tagsági  viszonyhoz való  kötésének alkotmányosságát ugyancsak  a   kötelező  kamarai  tagság  alkotmányosságának fényében kell vizsgálni. A kötelező  gazdasági kamarai  tagság  alapján  a  különböző gazdasági kamarák  tagjai a  kamara illetékességi  területén székhellyel  rendelkező   gazdálkodó  szervezetek.   A  Gkt. alkalmazásában  az   állami  vállalaton,   az  egyéb  állami gazdálkodó szerven, a szövetkezeten, a gazdasági társaságon, közhasznú társaságon,  az egyes jogi személyek vállalatán és a leányvállalaton  túl gazdálkodó  szervezetnek  minősül  az egyéni vállalkozó  és a mezőgazdasági vállalkozó, továbbá az adóbevallásra kötelezett  mezőgazdasági kistermelő  is (Gkt. 2. §). A  Gkt.   3.  §  (5)  bekezdésében  szereplő  "egyes  állami támogatások"   kifejezés    nyilvánvalóan    a    gazdálkodó szervezeteknek nyújtható  állami  támogatásokat  jelenti.  A gazdasági  kamarai   kötelező  tagság   azt  jelenti,   hogy valamennyi gazdálkodó  szervezet tagja  valamelyik gazdasági kamarának,  a  tagság  automatikusan  követi  a  tevékenység megkezdését és  folytatását. Miután  az  Alkotmánybíróság  a fentiekben  megállapította,   hogy  e   kényszertagság   nem alkotmányellenes,   fel    sem    vetődhet    a    hátrányos megkülönböztetés   azokkal   a   gazdálkodó   szervezetekkel szemben, amelyek  nem tagjai  valamely gazdasági  kamarának, hiszen a  Gkt. szerint  ezek ipari,  kereskedelmi, kézműves, illetve  mezőgazdasági   gazdasági  tevékenységet   nem   is folytathatnak. A  kamarai tagsági viszony előzetes igazolása tehát formális  követelmény, mely  alkotmányossági problémát nem vet fel.                             VI. Nem sérti  a  Gkt.  a  vállalkozáshoz  való  jogot  sem.  Az 54/1993.(X. 13.) AB határozat szerint: "a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B. §  (1) bekezdés]  egyik  aspektusa,  annak  egyik,  a különös szintjén  történő megfogalmazása. A vállalkozás joga azt jelenti,  hogy bárkinek  Alkotmány biztosította  joga  a vállalkozás,   azaz    üzleti   tevékenység   kifejtése.   A vállalkozás joga  (...) a vállalkozóvá válás lehetőségének - esetenként szakmai  szempontok által  motivált feltételekhez kötött, korlátozott  - biztosítását  jelenti. A  vállalkozás joga tehát  nem abszolutizálható  és  nem  korlátozhatatlan: senkinek  nincs  alanyi  joga  meghatározott  foglalkozással kapcsolatos vállalkozás,  sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában  való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül - , hogy  az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást." (ABH 1993, 341.) A vállalkozáshoz, valamint a munkához és foglalkozáshoz való jog tehát  alapjog. A  21/1994. (IV. 16.) AB határozatban az Alkotmánybíróság      megállapította:       "A      munkához (foglalkozáshoz,    vállalkozáshoz)     való    alapjog    a szabadságjogokhoz  hasonló  védelemben  részesül  az  állami beavatkozások  és   korlátozások   ellen.   E   korlátozások alkotmányossága azonban  más-más mérce  alapján  minősítendő aszerint, hogy  a foglalkozás  gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e  az állam, s az utóbbin belül is különbözik  a   megítélés  az  adott  foglalkozásba  kerülés szubjektív,  illetve   az  objektív   korlátokhoz  kötésének megfelelően.  A  munkához  (foglalkozáshoz,  vállalkozáshoz) való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az illető tevékenységtől  el van  zárva, azt nem választhatja." (ABH 1994, 121.). A Gkt.  nem állít  speciális többlet-feltételt  a  gazdasági kamarai tagság  megszerzéséhez. Mint  arról már  szó volt, a tagság automatikusan  követi az  adott ipari,  kereskedelmi, kézműves   vagy    mezőgazdasági    gazdasági    tevékenység megkezdését, folytatását,  illetve megszűnését. A gazdálkodó szervezet  tagsága  a  cégjegyzékbe  való  bejegyzéssel,  az egyéni   vállalkozó   tagsága   a   vállalkozói   igazolvány kiadásával, a  mezőgazdasági vállalkozó agrárkamarai tagsága pedig  az   állami  adóhatóságnál   történt  nyilvántartásba vétellel jön létre. A gazdasági kamara tagja a kamarából nem zárható ki  (22. §).  A  kamara  tagja  a  közfeladat  által indokolt  kamarai   kötelezések,  különösen   a  foglalkozás gyakorlását illető  korlátozások  ellen  bírói  jogvédelemre jogosult. Végül  a gazdasági  kamarai tagsággal a Gkt. 16. § szerint  együttjáró   kötelességek,  s  különösen  a  tagdíj megfizetése,  nem   minősülnek  a  vállalkozáshoz  való  jog aránytalan korlátozásának.                             VII. Sem a Gkt-nek a kötelező tagságra vonatkozó előírásai, sem a gazdasági   kamarák    feladatmeghatározása,   sem   a   más jogszabályokban a  gazdasági kamarák  számára  megállapított jogok   és    kötelezettségek   nem   hozhatók   értékelhető összefüggésbe Alkotmány  2.  §  (3)  bekezdésével,  amely  a hatalom kizárólagos  birtoklását és  az erre  való törekvést tiltja. Az  Alkotmánybíróság ezért  a Gkt  -t ezen az alapon támadó indítványt elutasította.                            VIII. A Gkt. 53. §-a szerint a gazdasági kamara a működésével járó költségeket működési  hozzájárulásból (tagdíjból),  a kamara szolgáltatásaiért fizetett  díjakból és  egyéb  bevételekből fedezi. A  16. §  a) pontja  értelmében  a  kamara  tagjának kötelessége, hogy  megfizesse  a  tagdíjat.  Az  54.  §  (1) bekezdése szerint  a tagdíjat  az országos  gazdasági kamara alapszabálya állapítja  meg. A tagdíj mértéke nem haladhatja meg  a   helyi  iparűzési   adónak  a  helyi  adókról  szóló törvényben meghatározott  felső  határát.  A  helyi  adókról szóló 1990.  évi C.  törvény 40.  § (1)  bekezdése szerint a helyi iparűzési  adó évi  mértékének felső határa az adóalap 1,2 százaléka;  a 39.  § (1) bekezdése szerint az adó alapja az értékesített termék, illetőleg végzett szolgáltatás nettó árbevétele, csökkentve  az eladott áruk beszerzési értékével és az alvállalkozói teljesítések értékével. Az Alkotmánybíróság  fent megállapította,  hogy  a  kötelező kamarai tagság  és az  ezzel járó kötelező tagdíjfizetés nem jelenti alapjog  alkotmányellenesen aránytalan korlátozását. Az Alkotmánybíróság  azt is megállapította, hogy a gazdasági kamarák  közfeladatot  látnak  el.  A  kötelezően  ellátandó kamarai feladat- és hatáskörökhöz az Országgyűlés biztosítja a szükséges anyagi feltételeket (31. § (3) bekezdés). Az így nem fedezett  működési költségek fedezésére szolgál - többek között -  a tagdíj.  A Gkt.  54. §  (4) bekezdése  alapján a tagdíjat -  meg nem  fizetése esetén  - a területi gazdasági kamara adók  módjára hajtja  be, az  adózás rendjéről  szóló törvény rendelkezéseinek megfelelő alkalmazásával. A kamarai  tagok törvényi  kötelezése a  kamara  közfeladata ellátásához való hozzájárulásra összhangban van az Alkotmány 70/I. §-ában  a közterhekre  vonatkozó  előírásokkal,  amely szerint a  hozzájárulás  kötelezettségének  arányosnak  kell lennie a  kötelezett jövedelmi  és vagyoni  viszonyaival.  A Gkt. 54.  § (3)  bekezdése e feltételnek kifejezetten eleget tesz, amikor  előírja, hogy  a tagdíjat  a gazdasági kamarai tag vállalkozásának  nagyságához, gazdasági  tevékenységének eredményéhez   és    a   vállalkozás   rendelkezésére   álló erőforrások  mértékéhez   igazodó   kulcsok   szerint   kell megállapítani.  Ezért   az  Alkotmánybíróság  Gkt.  tagdíjra vonatkozó       rendelkezései        alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat is elutasította.                             IX. Az indítványozó  nem jelölte  meg, hogy  kamarai tagoknak  a gazdasági    kamara    által    végrehajtott    statisztikai adatgyűjtéshez szükséges adatszolgáltatási kötelezettsége az Avtv. mely  rendelkezéseibe ütközik  és  miért.  Nyilvánvaló azonban,  hogy   az  indítványozó   az   Avtv.   garanciális rendelkezéseit  látja   sérülni,  s  álláspontja  szerint  a kifogásolt  kötelezettség  e  rendelkezéseken  keresztül  az Alkotmánynak a  személyes adatok védelmét biztosító 59. §-át sérti. Az Alkotmánybíróság  - mint  arra fentebb  tett is utalást - megállapította, hogy  a gazdasági  kamara ebben  az  esetben csak  végrehajtja,   lebonyolítja  a   statisztikáról  szóló törvényben     megállapított     kötelezettségen     alapuló adatfelvételt.  E  közfeladat  ellátása  összhangban  van  a gazdasági kamarák  köztestület mivoltával,  s az adatvédelem alkotmányos rendelkezéseivel  nem hozható  összefüggésbe.  A személyes  adatok   sérelmét   e   tárgyban   legfeljebb   a statisztikai  törvényben   meghatározott  kötelezettségekkel kapcsolatosan lehetne  felvetni, az  indítvány azonban  erre vonatkozóan nem tartalmazott kifogást.                      Dr. Sólyom László                     előadó alkotmánybíró                  az Alkotmánybíróság elnöke       Dr. Ádám Antal                 Dr. Holló András       alkotmánybíró                     alkotmánybíró       Dr. Kilényi Géza                Dr. Lábady Tamás       alkotmánybíró                     alkotmánybíró     Dr. Szabó András              Dr. Tersztyánszky Ödön      alkotmánybíró                       alkotmánybíró                      Dr. Zlinszky János                        alkotmánybíró .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Constitutional review of Act XVI of 1994 on Economic Chambers
Number of the Decision: .	38/1997. (VII. 1.)
Date of the decision: .	06/24/1997
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1997-2-007?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
.