Hungarian
Ügyszám:
.
IV/03376/2012
Jelen ügyhöz egyesítve lett(ek) a következő ügy(ek): IV/03387/2012, IV/00304/2013,
.
Első irat érkezett: 09/11/2012
.
Az ügy tárgya: A Győri Ítélőtábla Bf.86/2011/86. számú ítéletének alaptörvény-ellenessége tárgyában előterjesztett alkotmányjogi panasz
.
Eljárás típusa: Alkotmányjogi panasz (Abtv. 27. § )
.
Indítványozók típusa:érintett magánszemély vagy szervezet
.
Előadó alkotmánybíróra szignálás napja: 10/16/2012
.
Előadó alkotmánybíró: Balsai István Dr.
.
Indítvány befogadás:
.
Indítvány befogadva.
.
Befogadás dátuma:
.
2013.03.11.
.
Az indítvány lényege:
.
Az indítvány lényege:
Az indítványozó a Győri Ítélőtábla Bf.86/2011/86. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítét kéri.
Érvelése szerint a fenti ítélet sérti a pártatlan bírósághoz való jogát, mert meghozatalában olyan bírók vettek részt, akik korábban nyomozási bírói feladatokat láttak el.
Mindezek miatt a bírói döntés ellentétes az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való joggal. .
.
Támadott jogi aktus:
    Győri Ítélőtábla Bf.86/2011/86. számú ítélete
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
XXVIII. cikk (1) bekezdés
.
A határozat száma: 34/2013. (XI. 22.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2013/999
.
Az ABH 2013 tárgymutatója: alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés (Abtv. 29. §); alkotmányos büntetőjog; ártatlanság vélelme; bíróra vonatkozó kizárási szabályok; bírói függetlenség; előzetes letartóztatás; élő jog; hatalommegosztás elve; jogállamiság; nemzetközi jog általánosan elismert szabályai (ius cogens); nemzetközi jog és a belső jog összhangja; nyomozási bíró; önvádra kötelezés tilalma; összehasonlító jogi érvek használata; tisztességes eljáráshoz való jog; tisztességes eljáráshoz való jog mint ésszerű határidőn belüli döntéshez való jog; tisztességes eljáráshoz való jog mint független és pártatlan bírósági eljáráshoz való jog; történeti alkotmány vívmányai; törvényes vád; ügyész igazságszolgáltatási és közvádlói funkciója; védelemhez való jog
.
A határozat kelte: Budapest, 11/18/2013
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
B) cikk (1) bekezdés
C) cikk (1) bekezdés
Q) cikk (2) bekezdés
Q) cikk (3) bekezdés
R) cikk
R) cikk (3) bekezdés
IV. cikk
XXVIII. cikk
XXVIII. cikk (1) bekezdés
24. cikk (2) bekezdés d) pont
25. cikk (1) bekezdés
25. cikk (2) bekezdés
26. cikk (1) bekezdés
28. cikk

.
Testületi ülések napirendjén:
.
Testületi ülések napirendjén:
2013.03.11 10:00:00 1. öttagú tanács
2013.07.16 9:00:00 Teljes ülés
2013.09.10 9:00:00 Teljes ülés
2013.11.04 10:30:00 Teljes ülés

.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
    Az Alkotmánybíróság teljes ülése bírói döntés alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló, egyesített alkotmányjogi panaszok alapján – dr. Lévay Miklós, dr. Bragyova András és dr. Kiss László alkotmánybíróknak a határozat 2. pontjára vonatkozó párhuzamos indokolásával, valamint dr. Bragyova András, dr. Kiss László, dr. Lévay Miklós, dr. Pokol Béla és dr. Stumpf István alkotmánybíróknak a határozat 1. pontjára vonatkozó különvéleményével – meghozta a következő
    h a t á r o z a t o t:

    1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alkotmánybíróság jelen határozatának kihirdetését követően indult büntetőeljárásokban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 207. § (6) bekezdése szerint eljáró bíró ugyanezen törvény 21. § (3) bekezdés a) pontjának megfelelően a bíróság további eljárásából ki van zárva.

    2. Az Alkotmánybíróság a Győri Ítélőtábla Bf.86/ 2012/86. számú ítélete alaptörvény-ellenessé nyilvánítása és megsemmisítése érdekében benyújtott, és egyesített alkotmányjogi panaszokat elutasítja.

    Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
    I n d o k o l á s
    I.

    [1] A indítványozó fogvatartottak alkotmányjogi panaszokat terjesztettek elő az Alkotmánybíróságnál, amelyben a Győri Ítélőtábla Bf.86/2012/86. számú büntetőügyben hozott jogerős ítéletét (a továbbiakban: ítélőtábla ítélete), valamint az annak alapjául szolgáló Pest Megyei Bíróság 7.B.81/2006/2005. számú ítéletét (a továbbiakban: törvényszéki ítélet) kifogásolták.

    [2] 1. Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló bűnügyben a Pestvidéki Nyomozó Ügyészség, valamint a Pest Megyei Főügyészség az indítványozókkal, illetve 38 társukkal szemben a korábban hatályban volt Büntető Törvénykönyvről szóló (a továbbiakban: Btk.) 316. § (1) bekezdésébe ütköző – és figyelemmel a (2) bekezdés c) és d) pontjaira – a (7) bekezdés b) pontja szerint minősülő különösen nagy értékre, üzletszerűen, folytatólagosan elkövetett lopás bűntette, és számos más bűncselekmény miatt emelt vádat, amelyeket a terheltek bűnszervezetben követtek el. A terheltek 2002 tavasza és 2005 ősze között kiemelt tárgyi súlyú bűncselekmények rendszeres elkövetése érdekében alakítottak bűnszervezetet. Az ítéleti tényállás szerint a bűnszervezet tagjai az első időben a Magyar Olaj és Gázipari (a továbbiakban: MOL) Nyrt. Százhalombattán lévő Dunai Finomítójából gázolajat, illetve egyéb kőolajszármazékot eltulajdonító bűnözői csoportokat kényszerítettek úgynevezett védelmi pénz átadására. A bűnszervezet tagjai ezt követően, 2004 novembere és 2005 áprilisa között pontosan meg nem állapítható, de legkevesebb 300 000 liter gázolajat tulajdonítottak el a MOL Nyrt. kőolaj-finomítójából, amelynek eredményeként a MOL Nyrt-t több száz millió forint kár érte. A lopási cselekmények megszervezése, illetve a lopási és zsarolási cselekmények végrehajtásának biztosítása érdekében a bűnszervezet tagjai különböző erőszakos, élet-, és testi épség elleni bűncselekményeket, így több emberen elkövetett emberölést, illetve súlyos testi sértéseket követtek el. A bűnszervezet tagjai az olajlopásból származó bevételek egy részét pénzszállító autók és pénzintézetek ellen szervezett fegyveres rablási cselekmények végrehajtásához szükséges támadóeszközök vásárlására fordították. A bűnszervezet tagjai ennek megfelelően a megyei bíróság által vizsgált időszakban több fegyveres rablás végrehajtását kísérelték meg. Az első fokon eljáró megyei bíróság ilyen bűncselekmények miatt mondta ki a terheltek bűnösségét.
    [3] A Győri Ítélőtábla a megyei bíróság ítéletével szemben előterjesztett kétirányú ügyészi és védelmi fellebbezések alapján, másodfokon járt el. A védelmi fellebbezések egy része azt kifogásolta, hogy az öttagú tanácsban eljáró megyei bíróság két hivatásos bírája a büntetőeljárás nyomozási és vádelőkészítési szakaszában a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 207. § (6) bekezdése alapján nyomozási bírói feladatot látott el. Az öttagú tanács egyik bírája a XXIII. rendű, a XXVI. rendű, a XXVII. rendű, és XXIX. rendű terheltekkel szemben elrendelt, míg az öttagú tanács másik bírája a XXIII. rendű, a XXVII. rendű, és a XXIX. rendű terheltekkel szemben elrendelt előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról döntött. A védelmi álláspont szerint a bírói tanács két tagjával szemben a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja alapján kizáró ok állt fenn, ugyanis a büntetőeljárási törvény felhívott szabálya úgy rendelkezik, hogy a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként járt el. A védelmi álláspont így arra a következtetésre jutott, hogy a tanács két tagja az ítélet meghozatalában nem vehetett volna részt. Az ítélőtábla a védelmi fellebbezéseket ebben a részükben is megvizsgálta, és azokat nem találta megalapozottnak. Értelmezése szerint a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában megfogalmazott kizárási szabályt kizárólag a törvényszék elnöke által, a Be. 207. § (1) bekezdése szerint kijelölt nyomozási bíró tekintetében szükséges érvényesíteni. A Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki egyesbíró azonban nem minősül kijelölt nyomozási bírónak, így megőrzi perbírói minőségét és ebből következően az ítélkezésben is részt vehet. Az ítélőtábla ennek alapján azt az álláspontot képviselte, hogy az eljárási törvényben megfogalmazott kizárási szabály megszorító értelmezést nyerhet, és így a szabály alkalmazása kizárólag a nyomozási bíró esetében kíván érvényesülést (erről lásd: az ítélőtábla ítélete indokolásának 52. oldalát).

    [4] 2. Az indítványozók az ítélőtábla ítéletével szemben az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a alapján alkotmányjogi panasszal fordultak az Alkotmánybírósághoz, amelyekben az ítélőtábla ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezték. Az alkotmányjogi panaszban előadott érvelés szerint az indítványozókkal szemben folytatott büntetőeljárás nem felelt meg az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerének. A Be. 207. § (6) bekezdésének értelmében a vádirat benyújtását megelőzően az előzetes letartóztatás meghosszabbítására, valamint az ideiglenes kényszergyógykezelés felülvizsgálatára irányuló eljárásokat a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint a törvényszék egyesbírája folytatja le. A törvényszék egyesbírája ugyan nem nyomozási bíró, de a Be. 207. § (6) bekezdése szerinti eljárásában a nyomozási bírókhoz hasonlóan, a büntetőeljárás vádemelést megelőző, vádelőkészítési szakaszában jár el. Az alkotmányjogi panaszokban kifogásolt bűnügy első fokú ítéletének meghozatalában olyan bírák vettek részt, akik korábban nyomozási bírói jogkörben eljárva több terhelttel szemben foganatosított kényszerintézkedés időtartamának meghosszabbításáról döntöttek. Az indítványozók tartalmukban egyező érvelései szerint a bírák ítélkezési részvétele nemcsak a Be. 21. § (3) bekezdését sérti, hanem az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság alkotmányos követelményének sem felel meg. Ennek indokául az indítványozók azt adták elő, hogy a Be. 21. § (3) bekezdésében előírt kizárási szabály célja a büntető ítélkezés pártatlanságának megőrzése. Az indítványozók érvelése szerint „[n]yilvánvalóan nem azért nem várható el az ilyen bírótól a pártatlan megítélés, mert a törvényszék elnöke jelöli ki (nyomozási bíró fogalma) hanem amiatt, mert olyan feladatokat telepít a törvény személyéhez, amely miatt a későbbiekben nem tud az előfeltevések hiányát jelentő pártatlanság köntösébe bújva ítélkezni.” Következésképpen a Be. 21. § (3) bekezdésének olyan értelmezése áll összhangban a tisztességes eljárás alkotmányos elvárásával, illetve az Alaptörvény 28. cikkében előírt jogszabály alkalmazási kötelezettséggel, amely szerint minden olyan bíró kizárt az ítélkezésből, aki a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában nyomozási bírói feladatokat látott el. Az indítványozók ebből következően az eljáró bíróság jogértelmezését tartották alaptörvény-ellenesnek, amely álláspontjuk szerint a panaszolt büntetőügyben a bírói döntést érdemben befolyásolta, ezért a törvényszéki ítélet alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kezdeményezték.
    [5] Az ügyben benyújtott alkotmányjogi panaszokkal párhuzamosan, azzal részben azonos okra alapítva, a védelem felülvizsgálati indítványokat is előterjesztett. A felülvizsgálati eljárás eredményeként a Kúria a Bfv.III.953/2012/34. számú, 2013. június 26. napján kelt döntésében az alsóbb fokú bíróságok ítéleteit hatályukban fenntartotta. A Kúria az ítélőtábla kizárással összefüggésben képviselt jogértelmezését, annak indokaival egyezően hatályában fenntartotta megerősítve, hogy a kényszerintézkedés egy éven túli meghosszabbításáról rendelkező törvényszéki egyesbíró azért nem tekinthető a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja szerint kizártnak a büntetőügy későbbi elintéséből, mert nem a törvényszék elnöke által kijelölt nyomozási bíró. A Kúria évelése szerint „[…] a kényszerintézkedés egy éven túli meghosszabbítása során az erről rendelkező törvényszéki egyesbíró nem nyomozási bíró, tehát az ügy későbbi elintézéséből a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja alapján nem kizárt.” (Erről lásd: Kúria Bfv.III.953/2012/34. számú ítéletének 24–27. oldalait.)
    II.

    [6] Az alkotmányjogi panasz elbírálása során irányadó jogszabályi rendelkezések

    [7] 1. Az Alaptörvény alkotmányjogi panasz megítéléséhez szükséges rendelkezései:

    „Q) cikk (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.
    (3) Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.”

    „XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.”

    „28. cikk A bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kell feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.”

    [8] 2. A Be. vonatkozó rendelkezései:

    „21. § (1) Bíróként nem járhat el,
    […]
    (3) Az (1) bekezdésben szabályozott eseteken kívül
    a) a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként járt el, […]”

    „207. § (1) A vádirat benyújtása előtt a bíróság feladatait első fokon a törvényszék elnöke által kijelölt bíró (nyomozási bíró) látja el.
    […]
    (6) A vádirat benyújtása előtt az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbítására, valamint az ideiglenes kényszergyógykezelés felülvizsgálatára irányuló eljárást a törvényszék egyesbírája e Címben foglalt rendelkezések szerint folytatja le.”

    III.

    [9] Az Alkotmánybíróság az Abtv. 56. § (1) bekezdésében foglaltak alapján mindenekelőtt abban a kérdésben döntött, hogy az ítélőtábla ítéletével szemben benyújtott alkotmányjogi panaszok befogadhatóak-e, vagyis megfelelnek-e az Abtv. alkotmányjogi panasz befogadhatóságára vonatkozó feltételrendszerének.

    [10] 1. A befogadhatóság formai természetű feltételeit vizsgálva az Alkotmánybíróság az alábbi következtetésekre jutott:

    [11] 1.1. Az indítványozók teljesítették a befogadhatóság vizsgálatakor hatályban volt Abtv. 51. § (2) bekezdésében meghatározott feltételeket, mert képviseletükben a Budapesti Ügyvédi Kamara által nyilvántartott ügyvédek nyújtották be az alkotmányjogi panaszokat, és az indítványozók csatolták a szabályos ügyvédi meghatalmazásokat is.

    [12] 1.2. A Győri Ítélőtábla az alkotmányjogi panaszokban kifogásolt ítéletének kiadmányait a Be. 367. § (1) bekezdésében előírtak ellenére kézbesítési bizonyítvány nélkül postázta. A kézbesítési ív tanúsága szerint a IV/3376/2012. ügyszámon nyilvántartásba vett alkotmányjogi panasz esetében a fogvatartott indítványozó az ítélet kiadmányát 2012. június 14. napján vette kézhez, míg az indítványozó képviseletében eljáró ügyvéd az alkotmányjogi panaszt az első fokú bíróságnál 2012. augusztus 3. napján terjesztette elő, így az alkotmányjogi panasz benyújtására az Abtv. 30. § (1) bekezdésében előírt hatvan napos határidőt az indítványozó megtartotta. A IV/3387/2012. és a IV/304/2013. ügyszámokon nyilvántartásba vett alkotmányjogi panaszok esetében az ítélőtáblai határozat átvételének időpontja nem volt megállapítható. Figyelemmel azonban arra, hogy az Abtv. 30. § (1) bekezdésében előírt feltétel teljesítése az indítványozók érdekkörén kívül eső okból nem állapítható meg, így az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokat határidőben érkezettnek tekintette.

    [13] 1.3. Az indítványok megfelelnek az Abtv. 52. § (1) bekezdésében foglalt feltételeknek is. Az alkotmányjogi panaszok tartalmazzák az Alkotmánybíróság Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontja szerinti, illetve az Abtv. 27. §-a szerinti hatáskörére vonatkozó indokolt hivatkozást. Az indítványozók kifejezetten megjelölik az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert tisztességes eljáráshoz való jogot, és egyúttal előadják az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének okait.
    [14] Az Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pontja szerint az indítvány – többek között – akkor minősül határozottnak, ha kifejezett kérelmet tartalmaz a jogszabály, jogszabályi rendelkezés vagy a bírói döntés megsemmisítésére. Az alkotmányjogi panaszok határozott kérelmet tartalmaznak, mert a panaszosok a bűnügyben hozott ítélőtáblai döntés alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozzák.

    [15] 2. Az Abtv. 56. § (2) bekezdése alapján a befogadhatóságról dönteni jogosult tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen az Abtv. 27. § szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint az Abtv. 29–31. §§ szerinti tartalmi követelményeket. A befogadhatóság tartalmi természetű feltételeit vizsgálva az Alkotmánybíróság a következőket állapította meg.

    [16] 2.1. Az indítványozók az Abtv. 27. §-a, és az Abtv. 51. § (1) bekezdése szerinti jogosultnak tekinthetők, és figyelemmel arra, hogy a jelen alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló bűnügyben az indítványozók valamennyien terheltként szerepelnek, így az egyedi ügyben való érintettségük kétség nélkül megállapítható.

    [17] 2.2. Az Abtv. 27. §-a szerint alkotmányjogi panasz az ügy érdemében hozott bírósági döntéssel, vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntéssel szemben terjeszthető elő, feltéve, hogy az indítványozó jogorvoslati lehetőségeit kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Jelen ügyben az indítványozók az alkotmányjogi panaszokat a fellebbezési lehetőségük kimerítését követően, a Győri Ítélőtábla másodfokú, jogerős döntésével szemben nyújtották be. Így az alkotmányjogi panaszok megfelelnek az Abtv. 27. §-ában foglalt követelménynek is.

    [18] 2.3. Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. A két befogadhatósági követelmény alternatív jellegű, így az Alkotmánybíróság külön-külön vizsgálta a feltételek kimerülését.
    [19] Az alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló büntetőügyben előadott bírói jogértelmezés az egységes bírói gyakorlatba illeszkedik, amely szerint a büntetőeljárási törvény kizárási szabályaiból önmagában nem következik, hogy a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában eljárt törvényszéki egyesbíró az ítélkezésben ne vehetne részt. Az indítványozók okfejtése értelmében azonban nemcsak a büntetőeljárási törvényből, hanem egyúttal az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság követelményéből fakad azon alkotmányos elvárás, hogy a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában a nyomozási bírói feladatokat ellátó bíró ne ítélkezhessen. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak az indítványok alapján abban a kérdésben szükséges állást foglalnia, hogy a pártatlan ítélkezés alkotmányos védelmének körébe tartozik-e a nyomozás során eljárt bíró ítélkezésből történő kizárása, vagyis a büntetőügyben kifejtett bírói jogértelmezés összhangban áll-e az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő követelményekkel. Az Alkotmánybírósághoz több olyan alkotmányjogi panasz érkezett, amely egyidejűleg, ugyanezt az alkotmányjogi kérdést tartalmazza (a IV/3376/2012., a IV/3387/2012, a IV/304/2013. és a IV/2514/2012. ügyszámokon nyilvántartásba vett alkotmányjogi panaszok). Ezen kívül az Alkotmánybíróság azt is észlelte, hogy a Kúria az országos bírói gyakorlatot orientáló 1/2013. számú büntető elvi határozatában a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja szerinti kizárási szabályt kizárólag a törvényszék elnöke által kijelölt bíró tekintetében tartja érvényesítendőnek, és az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról döntést hozó törvényszéki bírót a Kúria nem tekinti olyan bírónak, aki nyomozási bírói feladatokat lát el. Következésképpen a Kúria jogértelmezése szerint az ügy érdemi elbírálásából nincs kizárva az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbítását elbíráló törvényszéki egyesbíró (erről lásd: a Kúria Bfv.III.427/2012. számú döntését). Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokban előadott alkotmányjogi kérdést annak súlyára és összetett megítélésére, valamint arra figyelemmel, hogy az egységes bírói gyakorlat miatt országosan elterjedt, alapvető alkotmányjogi jelentőségűnek értékelte {ezzel egyező érvelésről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [21]}. Az Alkotmánybíróság éppen ilyen megfontolás alapján az alkotmányjogi panasszal támadott egyedi büntetőügyön túl, alkotmányossági vizsgálatát kiterjesztette a Be. 21. § (3) bekezdésének a) pontjához kapcsolódó, egységesen követett bírói gyakorlat értékelésére is. Minthogy az alkotmányjogi probléma alapvető jelentősége önmagában megalapozza az Alkotmánybíróság érdemi eljárását, így az Alkotmánybíróság jelen ügy befogadási eljárásában már nem foglalt állást arról, hogy a kifogásolt bírói ítéleteket a panaszosok által állított alaptörvény-ellenesség érdemben befolyásolhatta-e.
    [20] Az Alkotmánybíróság figyelemmel volt arra is, hogy az Alkotmánybíróság 3077/2013. (III. 27.) AB végzésének alapjául szolgáló alkotmányjogi panasz ugyan hasonló alkotmányjogi kérdést adott elő, azonban az Alkotmánybíróság az Abtv. 52. § (1) bekezdésében megkívánt határozott kérelem, és a kellő indokolás hiánya miatt a panaszt visszautasította (Indokolás [5]). Az Alkotmánybíróság így a panaszokban előadott alkotmányjogi kérdést eddig még nem vizsgálta érdemben.
    [21] Mindezen szempontok alapján az Alkotmánybíróság 1. számú tanácsának 2013. március 11-ei tanácsülése az alkotmányjogi panaszokat befogadta, és az ügyben elrendelte az érdemi alkotmánybírósági vizsgálatot. Még ugyanezen a napon az előadó alkotmánybíró az Abtv. 58. § (2) bekezdése, valamint az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 34. § (1) bekezdése alapján a kifogásolt bírói döntés, valamint az alkotmányos kifogás azonosságára tekintettel elrendelte a IV/3387/2012. számú, valamint a IV/304/2013. számú ügyeknek a IV/3376/2012. számú ügyhöz történő egyesítését.
    [22] Az alkotmányjogi panaszokkal párhuzamosan benyújtott és részben azonos okra alapított felülvizsgálati indítványok miatt az Alkotmánybíróság eljárása az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 46. § (2) bekezdés b) pontja alapján szünetelt. A Kúria a 2013. június 26. napján kelt döntésében a támadott ítéleteket indokaival egyezően, hatályukban fenntartotta, így az előadó alkotmánybíró az alkotmányossági vizsgálat folytatását az Alkotmánybíróság Ügyrendjének 46. § (5) bekezdés b) pontja alapján még ugyanaznap elrendelte.
    IV.

    [23] Az indítványozók a pártatlan bírói eljáráshoz fűződő alkotmányos jog sérelmére hivatkoztak. Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság, figyelemmel az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésére, valamint az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdéseire, a határozat Indokolásának IV. részében ([24]–[29] bekezdések) elsőként bemutatja, hogy a törvényben felállított független és pártatlan bíróság elvének milyen értelme jelenik meg az Alaptörvényben, illetve a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaiban és a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekben. Az Alkotmánybíróság ezt követően áttekinti a bírói pártatlanság követelményének az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4. napján aláírt Egyezményben (a továbbiakban: Egyezmény) kibontott, valamint az egyéb nemzetközi jogvédelmi mechanizmusokban fellelhető felfogásait (Indokolás [30]–[35] bekezdései). Az Alkotmánybíróság ezek után a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) döntésein és más külföldi jogállami példák vizsgálatán keresztül mutatja be, hogy a pártatlanság alaptörvényi követelménye és a nyomozási bíró ítélkezésből történő kizárása között milyen alkotmányjogi összefüggések állapíthatók meg (Indokolás [46]–[54] bekezdései).

    [24] 1. Az indítványozók a pártatlan bírósági eljáráshoz fűződő jog Alaptörvényt sértő korlátozásának tartják, hogy a büntetőeljárás nyomozási szakaszában az előzetes letartóztatás meghosszabbításának megalapozottságát a Be. 207. § (6) bekezdése alapján elbíráló Pest Megyei Bíróság bírái a vádemelést követően a bűnügyben ítélkező öttagú tanács tagjai voltak. Az indítványozók álláspontja értelmében a törvényszék a Be. 207. § (6) bekezdése alapján eljáró bírája olyan feladatokat lát el a bűnügyi nyomozásokban, amely képtelenné teszi arra, hogy a büntetőbírósági eljárásban később előfeltevésektől és elfogultságtól mentesen, azaz pártatlanul ítélkezzék. Az indítványozó következtetése szerint ilyen okból az első fokú bíróság eljárása nem felelt meg az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében megfogalmazott pártatlanság követelményének.

    [25] 1.1. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése mindenkinek alapvető jogot biztosít ahhoz, hogy az ellene emelt vádról, vagy valamely perben a jogairól és kötelezettségeiről törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül döntsön. Az alkotmányos szabály többek között azt kívánja meg, hogy a büntetőügyekben emelt vádról olyan bíróság hozzon döntést, amely független és pártatlan. A törvény által felállított bíróság függetlensége és pártatlansága egy olyan általános jogelv, amely az emberi jogok védelme érdekében megkötött valamennyi jelentősebb univerzális és regionális nemzetközi egyezménynek sajátja. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének (a továbbiakban: ENSZ) Közgyűlése által 1948. december 10. napján elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. Cikke, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának (a továbbiakban: Egyezségokmány) 14. Cikk (1) bekezdése, az Egyezmény 6. Cikk (1) bekezdése, az Emberi Jogok Amerikai Egyezményének 8. Cikk (1) bekezdése, valamint az Emberek és Népek Jogainak Afrikai Kartája a 7. Cikk a), b) és d) pontjai is hasonlóan szabályozzák a független és pártatlan bírósági eljáráshoz fűződő jogot. Ebből fakad, hogy a törvény által felállított bíróság függetlensége és pártatlansága egy olyan általánosan elismert jogelv, amely a legalapvetőbb emberi jogok közé számít. Ezt támogatja a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Büntető Törvényszéknek e szabály értelmezése során előadott véleménye is, amely szerint a vádlott azon alapvető joga, hogy ügyét egy független és pártatlan bíróság bírálja el a tisztességes eljárás szerves részét alkotó, általános elismert jog (ICTY, Anto Furundžija ügy, 95–17/1–A99, § 43.). Mindemellett a törvény által felállított független és pártatlan bíróság elve kétségkívül egy olyan általános jogelv is, amely megjelenik valamennyi művelt nemzet alkotmányában, és egyúttal áthatja jogrendjük egészét (hasonlóan lásd: Nemzetközi Bíróság, A Maine-öböl tengeri határ ügye, 1984. október 12., Rec., 1984., 246. oldalát). Éppen ezért a törvény által felállított független és pártatlan bíróság elve a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. Cikk 1. c) pontja értelmében része a nemzetközi jog általános szabályainak is, hiszen a nemzetközi jog saját erejét többek között a művelt nemzetek által elismert jogelvekből nyeri. Az Alaptörvény Q) cikkének (2) és (3) bekezdéseiben foglalt alkotmányos szabályok szerint Magyarország arra vállal kötelezettséget, hogy elfogadja a nemzetközi jog általános szabályait, és biztosítja a nemzetközi jog és a belső jog összhangját. Az Alaptörvény e rendelkezései Magyarországot azoknak az államoknak a közösségébe sorolja, amelyek az általános nemzetközi jogot magukra nézve kötelezőnek ismerik el, és ugyanazokat a nemzetközi szabályokat követik [hasonlóan lásd: Állandó Nemzetközi Bíróság, A Lotus-ügy (Franciaország kontra Törökország), 1927. szeptember 7. Série A no10.]. Magyarország részvétele az államok közösségében, az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdéseiben foglalt rendelkezésekre figyelemmel, azt a kötelezettséget hárítja az Alkotmánybíróságra, hogy a hazai jogszabályoknak a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaival, illetve a nemzetközi jog más forrásai esetén a jogszabályban kihirdetett nemzetközi jogi kötelezettségekkel összhangban álló értelmezését fogadja el és érvényesítse mindaddig, amíg ez az értelmezés az Alaptörvény értékrendszerével is összeegyeztethető. Az Alkotmánybíróság ilyen megfontolásokból kiindulva vizsgálta a jogelv nemzetközi jogban, illetve annak jogvédelmi mechanizmusaiban fellelhető értelmét, keresve azt is, hogy a nemzetközi jogban megjelenő felfogás az alkotmányjog panaszokban felvetett konkrét kérdés megválaszolásához milyen mércét nyújthat.

    [26] 1.2. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a tisztességes bírói eljárásokhoz tartozó függetlenség és pártatlanság két különböző, önálló követelmény, amelyek ugyanakkor az egyes bírósági eljárásokban kizárólag egymásra tekintettel nyerhetnek értelmet a következők szerint. A bírói hatalom önállósága és függetlensége az Alaptörvény C) cikk (1) bekezdésében deklarált államhatalmi ágak elválasztásának alkotmányos elvén nyugszik, amely szerint a demokratikus jogállamok egyik lényegi ismérve, hogy a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom egymástól elválasztva működik. Az Alaptörvény 25. cikk (1) és (2) bekezdései értelmében a bíróság igazságszolgáltatási tevékenységet lát el, amelynek során a bírói hatalom a vitássá tett, avagy megsértett jogokról kötelező erővel, vagyis a véglegesség igényével hoz döntést. A bírói hatalom függetlensége olyan alkotmányos érték, amelynek érvényesülését egyfelől az intézményi-szervezeti, pénzügyi és döntéshozatali autonómia, másfelől pedig az egyes bírák függetlensége tekintetében megfogalmazott szabályoknak szükséges biztosítaniuk. Az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdése rendelkezik a bírák függetlenségéről, valamint arról, hogy a bírák ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak, és csak a törvénynek vannak alárendelve. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény e szabályának értelmezése során a bírói szolgálati jogviszonnyal összefüggésben azt állapította meg, hogy a bíróság szervezeti és a bírák státusbeli függetlensége az igazságszolgáltatás függetlenségének egyik legfontosabb garanciája {erről lásd részletesen: 33/2012. (VII. 17.) AB határozat, Indokolás [72]–[81]}. A bírói hatalom intézményi, valamint személyi függetlensége az igazságszolgáltatási tevékenység függetlenségének, és a tisztességes bírósági eljárások alkotmányos biztosítéka, amely arra nyújt garanciát, hogy az egyedi jogvitákban eljáró bíró kizárólag a jogszabályok alapján, és belső meggyőződése szerint, minden, akár a bírói szervezeten kívülről, akár azon belülről érkező meg nem engedett befolyástól mentesen hozhasson döntést. A bíróság pártatlan eljárása a függetlenség alkotmányos értékéhez szorosan kapcsolódik: kizárólag egy független bíróság képes az egyedi ügyekben pártatlanul eljárni. A függetlenség követelményéhez képest a pártatlanság az ügyben eljáró bíróval szemben egyfelől azt az elvárást fogalmazza meg, hogy a megítélendő ügy tekintetében ne rendelkezzék előítéletekkel, másfelől pedig az ügyben szereplő egyik fél javára, avagy hátrányára se legyen elfogult [erről lásd: ENSZ Emberi Jogi Bizottságának (a továbbiakban: Emberi Jogi Bizottság) 387/1989. számú, Arvo O. Karttunen kontra Finnország ügyben hozott döntésének 7.2. pontját].
    [27] Ezzel az értelmezéssel vannak összhangban a nemzetközi jogi irodalmat meghatározó Kanada Legfelső Bíróságának döntései, amelyek szoros kapcsolatuk ellenére a függetlenséget és pártatlanságot két különálló követelményként kezelik. A pártatlanság egy adott ügyben a bírónak az üggyel és a felekkel kapcsolatos magatartását jelenti. A függetlenség fogalma ezzel szemben a bíró jogállásában, és a bíróság külső kapcsolataiban értelmezhetők, amelyek objektív feltételeken és garanciákon nyugodnak. [Valente v. The Queen (1985) S.C.R. 673, 1985–12–19.; elérhető: http://scc.lexum.org/decisia-scc-csc/scc-csc/scc-csc/en/item/108/index.do., 2013. június 20. napi állapot szerint.] A bírói pártatlanság érvényesítése alapvető jelentőségű abból a szempontból, hogy a társadalom ténylegesen függetlennek láthassa a bíróság működését: a bíróság függetlensége pedig sarokköve, nélkülözhetetlen előfeltétele a bírói pártatlanságnak [R. kontra Lippé (1991) 2 S.C.R. 114, 1990–12–05.]. Hasonló érvelést adott elő a Ruandával foglalkozó Nemzetközi Büntető Törvényszék is, amikor kifejtette, hogy míg a bíróság függetlensége a külső nyomásgyakorlástól és befolyástól való szabadságot jelenti, addig a pártatlanságot az ügyben jelen lévő érdekek szabályai jellemzik (ICTR, Prosecutor kontra Joseph Kanyabashi ügy, 96–15–A, 1999. június 3., § 35.).
    [28] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a független és pártatlan bírósághoz való jog a tisztességes eljárás követelményrendszerének olyan lényeges elemei, amelyek érvényesülése nélkülözhetetlen a többi alkotmányos alapjog védelméhez. E követelmények nyújthatnak ugyanis garanciát arra, hogy a felek egyéni jogairól egy valóban semleges fórum hoz döntést. Másfelől a független és pártatlan bíróság a jogállamok működésének egyik legfontosabb alapelve. A demokratikus jogállamokban ugyanis nélkülözhetetlen, hogy a bíróság döntései a kötelező erő, és a véglegesség igényével léphessenek fel. A bíróság pedig kizárólag akkor felelhet meg ezeknek a várakozásoknak, ha eljárásait függetlenül és pártatlanul, a tisztességes eljárás alkotmányos követelményrendszerével összhangban folytatja {erről lásd: 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [24]}. Független és pártatlan bíráskodás hiányában az egyéni jogok érvényesítése szenved csorbát. Mindebből követezik, hogy a tisztességes eljárás követelményrendszerének szerves részét alkotó függetlenség és pártatlanság a demokratikus jogállamokban feltétlen érvényesülést kívánó alkotmányos igényként jelentkeznek.
    [29] Az Alkotmánybíróság e felfogását támogatja az Egyezségokmány ellenőrző mechanizmusában szerepet játszó Emberi Jogi Bizottság releváns értelmezése is. Magyarország részes állama az Egyezségokmánynak, amelynek 14. és 15. Cikkei tartalmazzák a tisztességes eljárásra vonatkozó rendelkezéseket. Az Egyezségokmány 14. Cikk (1) bekezdése formál jogot a független és pártatlan bírósági tárgyalásra. Az Emberi Jogi Bizottság az Egyezségokmány 14. Cikk (1) bekezdésének egyezménybeli követelményéhez fűzött érvelése szerint a független és pártatlan bírói eljárás igénybevételéhez való jog olyan abszolút jog, amely minden körülmények között érvényesítendő, és amely alól nem lehet kivételt engedni (erről lásd: 263/1978. számú, M. Gonzalez del Rio kontra Peru ügyben hozott döntésének 5.2. pontját).
    [30] 2.1. A pártatlan bírói eljáráshoz fűződő alkotmányos alapjog az adott ügyben eljáró bírótól az eljárásban szereplő fél, vagy az eljárás alá vont személy, illetve az ügy iránti elfogulatlanságot és előítéletek hiányát kívánja meg. A pártatlanság követelményének tényleges érvényesülését többek között az eljárási törvényekben megfogalmazott kizárási szabályok garantálják. Ennek megfelelően a büntetőügyekben a Be. 21–22. §§ tartalmazzák azokat az okokat, amelyek megállapítása esetén a bíró nem járhat el vagy a további eljárásban nem vehet részt. A jogirodalom a kizárási feltételeket abszolút és relatív okok csoportjaiba sorolja annak megfelelően, hogy a kizárást egy másik funkció ellátása, jogkör gyakorlása [Be. 21. § (1) bekezdés a)–d) pontjai, a Be. 21. § (3) és (4) bekezdései és a Be. 22. §], avagy olyan előítélet alapozza meg, amely gátolja az ügy elfogulatlan megítélését [Be. 21. § (1) bekezdés e) pontja] {erről lásd részletesen: 25/2013. (X. 4.) AB határozat, Indokolás [26], [29]–[32]}. Jelen ügyben a panaszosok a Be. 21. § (3) bekezdésében foglalt abszolút kizárási szabályt hívták fel, amely szerint, aki az ügyben korábban nyomozási bíróként eljárt, az a bíróság további eljárásában nem már vehet részt. Érvelésük szerint e kizárási szabály értelmezése abban az esetben felelhet meg a pártatlanság alkotmányos követelményének, ha valamennyi olyan bíróval szemben érvényesítést nyer, aki a bűnügy nyomozása és a vádelőkészítés során intézkedést hozott. Az Alkotmánybíróság e kérdés eldöntéséhez a pártatlan bírósági eljáráshoz fűződő jog pontos mércéjét határozta meg.

    [31] 2.2. Magyarország alávetette magát az európai közrend és az emberi jogok védelme érdekében életre hívott EJEB joghatóságának, továbbá részes állama az Egyezségokmánynak így az Alkotmánybíróság a következőkben felvázolja, hogy a Bíróság, illetve az Emberi Jogi Bizottság saját joggyakorlatában pontosan milyen értelmet ad a pártatlanság követelményének.

    [32] 2.2.1. Az Egyezmény 6. Cikk (1) bekezdése mindenkinek jogot biztosít arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott vádak megalapozottságát illetően. Az EJEB felfogása szerint a pártatlanság követelménye a tisztességes eljárás fogalmának meghatározó elemeként előkelő helyet foglal el az EJEB esetjogában. A demokratikus társadalmakban ugyanis a pártatlanság a bíróságok működésébe vetett közbizalom megteremtésében és erősítésében nélkülözhetetlen szerepet játszik [erről lásd: EJEB, Sramek kontra Ausztria, (8790/79), 1984. október 22., 42. bekezdését; legutóbb megerősítve: EJEB, Henryk Urban és Ryszard Urban kontra Lengyelország, (23614/08), 2010. november 30.; 45. bekezdését]. Az EJEB a pártatlanság követelményének alapjait elvi jelentőséggel a Piersack kontra Belgium ügyben munkálta ki. A pártatlanság általános értelemben az előítélet, illetve az elfogultság hiányát jelenti, és erről a hiányról többféleképpen lehet meggyőződni. Az EJEB a pártatlanság szubjektív és objektív tesztje között különböztet. A pártatlanság szubjektív olvasatában a bíró adott ügyben tanúsított magatartásával és hozzáállásával szembeni elvárásként jelentkezik, míg ezzel szemben az objektív teszt arra enged következtetést levonni, hogy a bíró, illetve az eljárásjogi szabályozás elégséges garanciát nyújt-e minden olyan helyzet kiküszöbölésére, amely a pártatlanság tekintetében jogos kételyeket ébreszthet [EJEB, Piersack kontra Belgium (8692/79), 1982. október 1., 30. bekezdés]. A szubjektív teszt során az EJEB a bírónak az adott ügyben tapasztalható személyes elfogultságát és előre kialakított meggyőződését vizsgálja [EJEB, Piersack kontra Belgium, (8692/79), 1982. október 1., 30. bekezdés, EJEB, Hauschlidt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24., 46. bekezdés; EJEB, Castillo Algar kontra Spanyolország, (79/1997/1074), 1998. október 28., 43. bekezdés, legutóbb megerősítve: EJEB, Romenskiy kontra Oroszország, (22875/02), 2013. június 13., 26. bekezdés]. A Bíróság ezen elv kialakításának kezdetén egy vélelmet formált, amely szerint az ügy bírájának szubjektív értelemben vett pártatlansága vélelmet élvez mindaddig, amíg ennek ellenkezője bizonyítást nem nyer [EJEB, Le Compte, Van Leuven és De Meyere kontra Belgium, (6878/75), (7238/75), 1981. június 23., 58. bekezdés]. E vélelem megdöntését és a bíró személyes elfogultságát számos esetben azonban igen nehéz igazolni. Ugyanakkor a pártatlanság objektív tesztjének alkalmazása a pártatlanságot megkérdőjelező helyzetek kizárásán keresztül már elégséges garanciát nyújt a követelmény kellő érvényesüléséért (EJEB, Pullar kontra Egyesült Királyság, 1996. május 20., 32. bekezdés). Az EJEB már egy korai döntésében megfogalmazta, hogy a bírói pártatlanság tekintetében még a külső látszat is jelentős szerephez jut, ugyanis annak elvesztése a bíróságok működésébe és döntéseibe vetett közbizalom megrendülésének kockázatát hordozza [EJEB, Delcourt kontra Belgium, (2689/65), 1970. január 17., 31. bekezdés]. Ennek megfelelően azokban az ügyekben, amelyekben kétség támad a bíró pártatlansága tekintetében, az eljárás alá vont személy kételye fontos ugyan, de a döntő jelentőségű körülmény mégis az, hogy ez a kétely objektív szempontokkal igazolható-e, vagyis a bíró pártatlanságának látszata válik-e kétségessé [erről lásd: EJEB, Piersack kontra Belgium, (8692/79), 1982. október 1., 31. bekezdését; EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 26. bekezdését; amelyet legutóbb megerősített: EJEB, Marguš kontra Horvátország, (4455/10), 2012. november 13., 45. bekezdése.].
    [33] Az EJEB ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a pártatlanság szubjektív és objektív feltételrendszerei egymástól nem szigetelhetők el teljesen: ha ugyanis a bíró magatartása, vagy hozzáállása a pártatlanságát érintő kételyeket kelt a külső szemlélő szemében, akkor az a személyes meggyőződésére is nyilvánvalóan kihat {erről lásd: EJEB, Kyprianou kontra Cyprus, [GC] (73797/01), 2005. december 15., 119. bekezdését; EJEB, Buscemi kontra Olaszország, (29569/95), 1999. szeptember 16., 68. bekezdését}. Az EJEB két olyan nagy esetcsoportot különített el, amelyekben a bírói eljárás pártatlanságát kétely övezi. Az első esetcsoport az EJEB olvasatában kizárólag funkcionális természetű, amelyben a bíró ügyben tanúsított magatartása nem feltétlenül kérdőjelezhető meg. Ide tartozik, ha ugyanazon személy többféle, különböző természetű funkciót lát el ugyanabban a bírói eljárásban, vagy alá-fölérendeltségi, illetve más intézményi kapcsolatban áll ugyanazon eljárásban részt vevő más személlyel. Ezek a helyzetek az eljáró bíróság pártatlansága tekintetében objektív igazolható kételyeket hordoznak magukban. A második esetcsoport kizárólag személyes természetű, amely a bíró adott ügyben tanúsított magatartásával összefüggésben tapasztalható {erről lásd bővebben: EJEB, Kyprianou kontra Cyprus, [GC] (73797/01), 2005. december 15., 121. bekezdését}.

    [34] 2.2.2. Az EJEB felfogásával csak részben áll összhangban az Emberi Jogi Bizottságnak az Egyezségokmány 14. Cikk (1) bekezdésének végrehajtása során, a pártatlanság tekintetében kialakított értelmezése. Az Emberi Jogi Bizottság felfogásában a pártatlanság elvének szubjektív és objektív oldala között nem húzható éles határvonal. Ugyanakkor az Emberi Jogi Bizottság által vizsgált ügyekben bemutatott indokolásokból kitűnik, hogy melyek a pártatlanság szubjektív igazolt (Ashurov kontra Tadszikisztán, 1348/2008.; 2007. április 2.; 6.2. pont; Kurbonov kontra Tadzsikisztán, 1208/2003.; 2006. április 19.; 6.3. pont), és melyek az objektív igazolható (Karttunen kontra Finnország, 387/1989.; 1992. október 23.; 7.2. pont; Juan Larrange kontra Fülöp-szigetek, 1421/2005.; 2006. szeptember 14.; 7.9. pont) esetei. Az Emberi Jogi Bizottság értelmezése szerint a tisztességes eljáráshoz tartozó fogalmak együttesen is sérülhetnek, így a pártatlan bírói eljárás biztosításának hiánya egyben a tisztességes bírói út igénybevételének lehetőségét is kizárja (Wright kontra Jamaika, 349/1989.; 1992. július 27.; 8.2. pont).

    [35] 2.3. Az Alkotmánybíróság jelen ügy vizsgálatával összefüggésben megállapította, hogy az EJEB gyakorlata részletes iránymutatást nyújt az ügyben eljáró bíró többes szerepvállalásának és a pártatlanság elvének kapcsolatáról, illetve arról a mércéről, amely alapján ez a szerepvállalás megítélhető. A többes szerepvállalás tekintetében az EJEB különbséget tesz a bírósági eljárást előkészítő szakaszban történő részvétel, mint például a bűnügyi nyomozásokban történő döntéshozatal, illetve a bírósági eljáráson belüli többes részvétel között, mint például a tárgyalás mellőzése alapján hozott döntést követő tárgyaláson, avagy a fellebbviteli fórum eljárásában történő ismételt ítélkezés. Az EJEB az első esetkör tekintetében hozott döntései során több alkalommal megerősítette, hogy önmagában az a tény, hogy a tárgyaló bíró részt vett a bíróság tárgyalást megelőző vádelőkészítő szakaszában, még nem igazolja, hogy pártatlanságát kétely övezi. Az ítélkező bíró pártatlanságát a részvételének intenzitása, illetve a vádelőkészítésben biztosított döntési jogköre határozza meg. A pártatlanság megítéléséhez szükséges mérce kialakításakor többek között annak vizsgálata szükséges, hogy a vádelőkészítési szakaszban az ítélkező bíró rendelkezhet-e az eljárásról, jogkörének gyakorlását milyen korlátok határozzák meg, döntései során szükséges-e az ügy bizonyítékait értékelnie, illetve szükséges-e állást foglalnia a terhelt bűncselekményben való részvételéről, vagy e részvétel mértékéről. [EJEB, Piersack kontra Belgium, (8692/79), 1982. október 1., 31. bekezdés, EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 26–27. bekezdések; EJEB, Hauschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24., 49–50. bekezdések, Fey kontra Ausztria, (14396/88), 1993. február 24., 30. bekezdés, EJEB, Padovani kontra Olaszország, (13396/87), 1993. február 26., 28. bekezdés, EJEB, Nortier kontra Hollandia, (13924/88), 1993. augusztus 24., 33. bekezdés; Bulut kontra Ausztria, (17358/90), 1996. február 22., 34. bekezdés.] E mérce meghatározásakor az is döntő jelentőségű körülmény, hogy a vádelőkészítés során eljáró bíró hozzáférhet-e olyan adatokhoz, amelyek előzetes vélemény formálására alkalmasak ugyan, de amelyeket a tárgyalás során bizonyítékként mégsem használnak fel [EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 1984. október 26., 27–29. bekezdések].

    [36] 3. Az EJEB több ügyben részletesen vizsgálta annak az ítélkező bírónak a pártatlanságát, aki az eljárás vádelőkészítési szakaszában a terhelt előzetes fogvatartásáról hoz döntést. Az EJEB ezekben a döntéseiben is megerősítette, hogy önmagában az ítélkező bírónak a tárgyalás előkészítő eljárásban történő részvétele még akkor sem jár a pártatlanság elvesztésének veszélyével, ha a bíró jogköre a terhelt személyi szabadságáról történő döntést is magában foglalja. Ennek okát az EJEB abban látta, hogy a vádelőkészítés során az előzetes fogvatartásról rendelkező döntés nem egyenértékű a büntetőjogi felelősség kétséget kizáró megállapításával [lásd: EJEB, Hauschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24.; 50. bekezdését; illetve EJEB, Jasiński kontra Lengyelország, (30865/96), 2005. december 20.; 55–56. bekezdéseit]. Kizárólag a bíró jogkörét érintő valamely különleges körülmény igazolhatja a pártatlanság elvesztésének veszélyét. Így, ha a büntetőeljárási szabályok azt kívánják meg, hogy az előzetes fogvatartás kérdésében döntést hozó bíró elsőként arról foglaljon állást, hogy a terhelt valóban megalapozottan gyanúsítható-e a terhére rótt bűncselekmény elkövetésével. A megalapozott gyanú fennállásának kérdésében történő állásfoglalás feltételezi azt a bírói meggyőződést, amely szerint „nagy a valószínűsége” annak, hogy a bűncselekményt a terhelt követte el, illetve olyan bizonyítékok állnak rendelkezésre, amelyekből bűncselekmény elkövetése következik. A „megalapozott gyanú” vizsgálata éppen ezért, csakúgy, mint a bűnösség kérdésében történő bírói álláspont kialakítása, a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése nélkül nem teljesíthető. Figyelemmel arra, hogy e két kérdésben kialakított bírói álláspont között vékony határvonal húzódik, így az EJEB következtetése szerint a megalapozott gyanú kérdésében állást foglaló bíró ítélkezési részvételét már a pártatlanság kételye övezi [lásd: EJEB, Hauschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24.; 50–52. bekezdéseket, amelyet megerősített: EJEB, Perote Pellon kontra Spanyolország, (45238/99), 2002. július 25., 2002. október 25.; 48. és 50–51. bekezdések]. Az EJEB ezzel párhuzamosan a Sainte-Marie kontra Franciaország ügyben azt állapította meg, hogy a francia vádtanács bírái egyáltalán nem foglalnak állást a bizonyítékok értékelését igénylő kérdésben, amikor a terhelt szabadlábra helyezés iránti kérelmét elutasító döntést vizsgálják felül. Ennek megfelelően a vádtanács bíráinak a bűnügy fellebbviteli szakaszában történő részvétele nem veszélyezteti a bíróság pártatlanságának elvesztését [EJEB, Sainte-Marie kontra Franciaország, (12981/87), 1992. december 16., 30–32. bekezdések].
    [37] Ezt az érvelési rendszert támogatja, illetve az ebben kimunkált mércét erősíti az Emberi Jogi Bizottság álláspontja is. Olvasatában ugyanis az a kérdés döntő jelentőségű, hogy az ítélkező bíró az előkészítő eljárásban biztosított jogköreinek gyakorlása alapján az ügyről kialakíthat-e egy olyan előzetes véleményt, amely később a tárgyalás során befolyásolja az ügy megítélését (Juan Larranaga kontra Fülöp-szigetek, 1421/2005.; 2006. szeptember 14.; 7.9. pont.).
    [38] A kényszerintézkedések foganatosítását és felülvizsgálatát, valamint a pártatlanság elvének egyes összefüggéseit az EJEB a De Cubber kontra Belgium ügyben vizsgálta. Értékelése szerint amennyiben az ítélkező bíró vizsgálja felül a kényszerintézkedések foganatosítását elrendelő bíró döntésének jogszerűségét, vagy megalapozottságát, úgy a két döntés egyazon bíró által történő elbírálása jogos kételyeket ébreszt a pártatlanság tekintetében [EJEB, De Cubber kontra Belgium, (9186/80), 1984. október 26., 27. bekezdés]. Ezzel az érveléssel van összhangban az egyesült államokbeli Tenessee állam legfelső bíróságának azon döntése, amely szerint a letartóztatási parancsot kibocsátó bíró az esküdtszéki tárgyalás vezetéséből ki van zárva. A döntés indokai értelmében a bíró egy mérlegelési jogkörbe tartozó döntést hoz, amikor aláírja a letartóztatási parancsot: az a kérdés igényel állásfoglalást, hogy megalapozottan helyezik-e vád alá a terheltet. Anélkül, hogy a konkrét bíró pártatlansága megkérdőjeleződnék, a tények, illetve azok értékelésének előzetes ismerete a büntetőbírót képes befolyásolni a mérlegelési jogkörében hozott döntésének felülvizsgálatában. A döntésben ismételt megerősítést nyert, hogy az eljárás garanciáit övező kételyeket az alkotmányos büntetőeljárásban a terhelt alapjogai érvényesülésének javára szükséges eldönteni [erről lásd: Hamilton v. State, 218 Tenn. 317, 403 S.W.2d 302 (1966)].
    V.

    [39] 1. Az indítványozók többek között azért jelentettek be fellebbezést a Pest Megyei Bíróság elsőfokú ítéletével szemben, mert álláspontjuk szerint a megyei bíróság öttagú tanácsának azon bírái, akik az ítélkezést megelőző nyomozás során a Be. 207. § (6) bekezdése szerint jártak el, nem vehettek volna részt az ügy elbírálásában. Érvelésük szerint a terheltek előzetes letartóztatásának határidejét egy éven túl felülvizsgáló bíró tekintetében is szükséges érvényesíteni a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt kizárási szabályt, amelynek értelmében a bíróság további eljárásában nem vehet részt, aki az ügyben korábban nyomozási bíróként járt el. Az indítványozók fellebbezésben előadott álláspontja szerint az ezzel ellentétes bírósági jogértelmezés sérti a büntetőeljárási törvény szabályait, illetve az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság elvét.
    [40] A fellebbezések e részei tekintetében az ítélőtábla döntésének indokolásában arra mutatott rá, hogy „a nyomozási bíró kizárására vonatkozó eljárási szabály ilyen kiterjesztő értelmezése a hatályos joganyagból, és a kialakult joggyakorlatból nem következik. A nyomozási bíróhoz kapcsolódó szabály az erre kijelölt bírákra, a vádemelés előtti szakaszban elvégzett eljárás-jogi cselekményeik esetére vonatkozik. Az egy éven túli fellebbviteli bíróság egyesbírói, és másodfokú eljárásában részt nem vevő bírákra nem. A hivatkozott jogeseti döntés sem tehet különbséget ebből a szempontból a két eljárási mód között, hiszen könnyű belátni, hogy a védelem érvelése egyébként mindkét perjogi helyzetre igaz kell hogy legyen, vagy egyikre sem. Tehát a nyomozati szakban eljárt perbíróság tagjaira a kijelölt nyomozási bíróra vonatkozó speciális kizárási szabályt az ítélőtábla nem alkalmazta” (erről lásd: az ítélőtábla ítéleti indokolásának 52. oldalát).
    [41] Az Alkotmánybíróság vizsgálódása során észlelte azt is, hogy a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt kizárási szabályt az alkotmányjogi panasszal érintett egyedi büntetőügyben hozott bírói döntésekkel egyezően értelmezi az egységesen követett bírói gyakorlat is. E bírói gyakorlatot a Kúria 1/2013. számú büntető elvi határozata orientálja, amely azt az álláspontot fogadta el, hogy „[a] Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja […] nem azt tekinti kizárási oknak, ha a bíró olyan tárgyban határozott, ami (bizonyos körben) a nyomozási bíró hatáskörébe is tartozhat, hanem azt, ha a bíró az ügyben nyomozási bíróként – tehát a megyei bíróság (törvényszék) elnöke által a Be. 207. § (1) bekezdése alapján kijelölt bíróként – járt el.” Ebből következik, hogy a Kúria jogértelmezése szerint a büntetőeljárási törvény hivatkozott kizárási szabályának érvényesítését a vádelőkészítés során foganatosított bírói intézkedés nem, csak a nyomozási bírói hivatal, tisztség alapozza meg (erről lásd: Kúria Bfv.III.427/2012. számú döntését, illetve vö. jelen Indokolás [18]–[22] bekezdéseivel). Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság az eljárását a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontját megszorítóan értelmező, állandósult bírói gyakorlat vizsgálatára is kiterjesztette, és az Abtv. 27. § szerinti eljárásban e bírói jogértelmezést vetette össze a pártatlanság korábban bemutatott alkotmányos mércéjével {vö. jelen Indokolás [18]–[22] bekezdéseivel, illetve a korábbi alkotmánybírósági gyakorlatból lásd az ún. „élő jog” doktrínáját: 57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 277.; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256, 267., amely alkotmánybírósági döntésekben kibontott doktrína a 13/2013. (VI. 17.) AB határozat, Indokolás [32]–[33] bekezdéseiben előírt feltételeknek történő megfelelés alapján felhasználható, és ezzel együtt legutóbb a 25/2013. (X. 4.) AB határozatban nyert megerősítést, Indokolás [35]}.

    [42] 2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az ítélőtábla és ezzel egyidejűleg az egységes bírói gyakorlat hivatkozott, a Be. 21. § (3) bekezdésének a) pontjában foglalt kizárási szabályhoz fűzött jogértelmezése nem áll teljes összhangban a pártatlanság jelen Indokolás IV. pontjában kibontott mércéjével (vö. jelen határozat Indokolása [35]–[38] bekezdései). Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság értékelése szerint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert pártatlanság követelménye azt kívánja meg, hogy az előzetes letartóztatás meghosszabbításának kérdésében a hatályos jogszabályok szerinti döntést hozó bíró az ítélkezésben már ne vehessen részt. A következőkben bemutatott indokok alapján e kizárási követelmény érvényesítésének hiánya nem áll teljes összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárásban rejlő pártatlan bírósági tárgyaláshoz fűződő jog követelményével.

    [43] 2.1. Az Alkotmánybíróság a kérdés vizsgálatakor a büntetőeljárás funkciójából, a nyomozási bíró eljárási szerepköréből, illetve Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki bíró jogkörének tartalmából indult ki. A büntetőeljárás a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendje, a büntető anyagi jog kizárólagos alkalmazásának kerete: azoknak a garanciális elveknek és eljárási cselekményeknek a sorozata, amelyek megtartása mellett a bíróság arról dönt, hogy történt-e bűncselekmény, és ha igen, akkor azt a terhelt követte-e el {erről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [28]}. Az állam egyik fontos közjogi kötelezettsége, hogy érvényt szerezzen a büntetőjogi igénynek, amelyet az alkotmányos rend fenntartása, illetve a polgárok személyének és jogainak védelme követel meg a bűnös cselekménnyel szemben. Ugyanakkor az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésben rejlő jogállami garancia, és egyúttal az Alaptörvény IV. cikk, illetve az Alaptörvény XXVIII. cikk rendszerének oltalmi körébe tartozik, hogy a büntetőjogi igény érvényesítése, illetve a bűnösség megállapítása kizárólag a büntetőeljárás keretei között, a büntetőeljárásban biztosított alapvető garanciák megtartásával történjék. Ilyen alapvető, alkotmányos garancia többek között a tisztességes eljárásból fakadó követelményrendszer, az önvádra kötelezés tilalmának elvéből fakadó jogosítványok, a védelemhez fűződő jog és az ártatlanság vélelme. Az alkotmányos védelem egyidejű oltalmát elvező eljárásjogi garanciák érvényesítése a jogállami működés feltétlen követelménye. Éppen ebből következik, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás során a büntetőeljárási garanciák nem kerülhetők meg, és a legtöbb esetben nem is korlátozhatóak. A büntetőeljárás valamennyi garanciális, és egyéb szabálya egyetlen célt szolgálhat: egy múltban elkövetett cselekmény minél megalapozottabb feltárását. Míg az állami büntetőhatalmat érvényesítő hatóságok rendelkezésére álló jogkorlátozó eszközök alkalmazásának lehetősége a bűnügyi eljárások időszerű, hatékony és elsőbbséget élvező teljesítését segítik, addig a terheltet, valamint a védőjét megillető alkotmányos garanciák és ellensúlyok egyebek között a tévedés esélyét igyekeznek minimálisra csökkenteni. A büntetőeljárás sikerének mércéjét elsősorban nem a bűnösség kimondása jelenti, hanem az, ha az eljárás a lehető legrövidebb időn belül volt képes a feljelentésben megjelölt tények valósághű rekonstruálására.
    [44] A büntetőjogi felelősség megállapításának folyamata során a bizonyítás eredményének függvényében a terhelt cselekményért viselt felelősségének valószínűsége növekedhet. Ennek megfelelően a büntetőeljárás egyes, jól körülhatárolható fázisaihoz kapcsolódóan e valószínűség a bűncselekmény elkövetésének egyszerű gyanújától [Be. 6. § (2) bekezdés, illetve Be. 170. § (2) bekezdés] a konkrét személyt terhelő megalapozott gyanún [Be. 179. § (1) bekezdés], illetve a vádemeléshez szükséges bizonyosságon [Be. 4. § (2) bekezdése, illetve Be. 216. §] keresztül a bűnösség kétséget kizáró megállapításáig erősödhet [Be. 4. § (2) bekezdés, illetve Be. 330. §]. A bűnösség jogerős bírói kimondása pedig nem más, mint a cselekmény és az annak elkövetéséért felelős személy(ek) kétséget kizáró bizonyítása, vagyis az alkotmányos oltalom alatt álló ártatlanság vélelmének megdöntése [lásd: az Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdését, illetve a Be. 3. §-át]. Az ártatlanság vélelmének megdöntése a legsúlyosabb jogkorlátozó büntetések kiszabásának, illetve intézkedések alkalmazásának lehetőségét nyitja meg. A bűnügyi igazságszolgáltatás szereplőinek tévedése így helyrehozhatatlan károkkal járhat. Éppen ezért az eljárási garanciáknak és ellensúlyoknak kiemelt a szerepük abban, hogy kiküszöböljék a bűnügyi eljárások hibáit, és így megóvhassák a terheltet a büntetőjogi igényt érvényesítő hatóságok esetleges tévedéseivel szemben.

    [45] 2.2. Az Alkotmánybíróság mindezek megfontolása alapján arra a felismerésre jutott, hogy a tisztességes eljárás követelményrendszerének érvényesítését nemcsak a terhelt alapjogi igényei, hanem a jogállami igazságszolgáltatásba vetett közbizalom megőrzése, illetve megerősítése is megkívánja. Az Alkotmánybíróság a 8/2013. (III. 1.) AB határozatában többek között ilyen megfontolások mentén döntött úgy, hogy a terheltet oltalmazó eljárásjogi garanciák hatékony érvényesítése felöleli a kirendelt védő kellő időben történő értesítésének kötelezettségét is, hiszen a védő a feladatainak teljesítése során létfontosságú, garanciális szerepet tölt be az alkotmányos büntetőeljárásban (Indokolás [44]). Igaz ez azonban a védelemhez való jog hatékony érvényesítésén kívül a tisztességes eljárás követelményrendszerében rejlő pártatlan bírósághoz fűződő jogra is. Mind a függetlenség, mind a pártatlanság garanciájának következetes érvényesítése is annak megerősítéséhez szükséges, hogy a büntetőeljárás rendszere képes a tények valósághű megállapítására, így a bíróság végső döntése valóban jogot formálhat arra, hogy a véglegesség igényével, kételyek nélkül léphessen fel a társadalomban.

    [46] 3. Az Alkotmánybíróság ezen megfontolást követően vizsgálat alá vonta a pártatlanság és a bíró tárgyalás előtti büntetőeljárási szerepvállalása közötti alkotmányjogi összefüggést. A tárgyalás előtti szakaszok, illetve a bíró tárgyalást megelőző részvételi intenzitása alapján a büntetőeljárási rendszereket két főbb csoportba lehet sorolni: a vizsgálóbíró vagy vádtanács intézményével működő eljárási rendszerbe, illetve abba a rendszerbe, ahol a bíró csak meghatározott kérdésekben rendelkezik eljárási jogkörrel. Előbbit többek között az Amerikai Egyesült Államok, Belgium, Franciaország, és Olaszország vezette be, míg az utóbbira elsődlegesen Németország, Ausztria és Svájc büntetőeljárási rendszere szolgálhat példaként. A két eljárási rendszer közötti egyik legfontosabb különbség az, hogy a vizsgálóbírói intézményt alkalmazó országokban végső soron a vizsgálóbíró vagy vádtanács dönti el, hogy mely bűnügyek érdemesek vagy alkalmasak arra, hogy a bíróság a tárgyalásukat megkezdje. Másként fogalmazva ezekben a rendszerekben a vizsgálóbíró vagy vádtanács rendelkezik a nyomozásról. Azokban az országokban, ahol ez a jogintézmény nem ismert, tipikusan a közvádlói jogosítványt birtokló ügyész rendelkezik a bűnügyi nyomozások sorsáról, és egyúttal az ügyész viseli a végső felelősséget mind a büntetőeljárás előkészítő szakaszának törvényességéért, mind a vádirat megalapozottságáért.

    [47] 3.1.1. Magyarország korábban ismerte a vizsgálóbíró intézményét: az 1896:XXXIII. törvénycikk a büntetőperrendtartásról (a továbbiakban: Bp.) 102–129. §§ szóltak a vizsgálati szakaszról, amely a kiemelt tárgyi súlyú, illetve az összetett megítélésű ügyekben a nyomozás, és az ügyészi szakasz mellett a büntető perek előkészítő szakaszához tartozott. A vádtanács a vizsgálat eredményétől függően döntött a főtárgyalás megtarthatóságáról vagy a bűnvádi eljárás megszüntetéséről (Bp. 102. §). A vádtanács, illetve felügyelete mellett a vizsgálóbíró bizonyítást vehetett fel (Bp. 177. §, 185. §, 202. §), illetve a bűnügyi vizsgálatot a vádtanács megszüntethette (Bp. 128. §). Mindebből következően a vádtanács a bűnügyi nyomozásokról rendelkezhetett. A Bp. 65–66. §§ tartalmazták a vádtanácsra vonatkozó kizárási okokat, amelyek szerint „[a] vádhatározat hozásánál közreműködött többi bírák ugyanannak az ügynek főtárgyalásán eljáró tanács egybeállításánál lehetőleg mellőzendők. A per felsőbb fokú elintézéséből ki van zárva az a bíró, a ki az ügy alsóbb fokú elintézésénél mint vizsgálóbíró, mint a vádtanács tagja, vagy mint ítélőbíró közreműködött.”

    [48] 3.1.2. A hatályos büntetőeljárási törvény ezzel szemben feladta a vizsgálóbíró intézményét, és a közvádas büntetőügyekben kizárólag az ügyész részére tartja fenn a nyomozás és a vádelőkészítés irányítását érintő jogokat. A Be. 28. §-ában foglalt rendelkezések értelmében az ügyész a vádemelés feltételeinek megállapítása végett nyomozást végeztet, vagy nyomoz. Az ügyész ennek során mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe veszi, valamint felügyel arra, hogy a nyomozásokat a törvény rendelkezéseit megtartva folytassák, és az eljárásban részt vevő személyek a jogaikat érvényesíthessék. A Be. 165. §-a szabályozza az ügyész, és a nyomozó hatóságok kapcsolatát, amelynek értelmében az ügyész rendelkezik a nyomozásról, és a nyomozó hatóság az ügyésznek az ügy nyomozására vonatkozó utasításait határidőre teljesíti. Az ügyész azonban nemcsak a bűnügyi nyomozások irányát, az egyes nyomozási cselekmények teljesítését vagy a beszerzett adatokból következő megalapozott gyanút és annak jogi minősítését határozza meg, hanem a dönt a nyomozás sorsáról is [erről lásd: Be. 216. § (1)–(5) bekezdéseit, és ezzel összhangban a vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítás 63–70. §§-ait]. Ennek megfelelően a hatályos büntetőeljárási törvény rendelkezéseiből az olvasható ki, hogy a bűnügyi nyomozások felett az ügyészt kizárólagos rendelkezési jog illeti meg, illetve a vádelőkészítés alaposságáért, és törvényességéért az ügyész viseli a végső felelősséget. A hatályos eljárási törvény szabályai szerint a vádirat megalapozottságát vizsgáló, valamint a büntetőügy érdemében döntő bíró személye egybeolvad: a vád törvényességéről, illetve a tárgyalás megtarthatóságáról a tárgyalás előkészítése során az ügyben eljáró bíróság jogosult dönteni (Be. 263–280. §§).
    [49] Ugyanakkor az eljárási törvény egyes eljárási cselekmények foganatosítását továbbra is a nyomozás során eljáró bíró részére tartja fenn. A nyomozási bíró azonban hivatalból nem, kizárólag a nyomozást irányító ügyész indítványa alapján jár el. A nyomozási bíró jogkörébe tartozó eljárási cselekmények ennek megfelelően két nagyobb csoportra oszthatóak: egyfelől a bizonyítással összefüggő jogkörökre, másfelől pedig a kényszerintézkedések elrendeléséhez, illetve fenntartásához kapcsolódó jogosítványokra. Az előbbihez tartoznak azok a bizonyítási cselekmények, amelyek azonnali foganatosítása azért indokolt, mert a teljesítésük később lehetetlen, kétséges kimenetelű, vagy az eljárás egyes szereplőinek jelentős érdeksérelmet okozna, ugyanakkor azonnali foganatosításukkal aggálymentesen felhasználhatóak a tárgyalás során. Ennek okai között a törvény különösképpen a tanú egészségi állapotát, életét fenyegető más helyzetet, avagy éppen a tanú fiatal korát említi [Be. 207. § (3)–(5) bekezdései]. A bizonyítási cselekményekhez kapcsolódik, hogy a nyomozási bíró nyilvánítja különösen védetté a tanút [Be. 97. §, illetve Be. 207. § (2) bekezdés d) pontja]. Másfelől a nyomozási bíró jelentős jogosítványokkal rendelkezik a legsúlyosabb alapjog-korlátozással járó kényszerintézkedések elrendelése, illetve felülvizsgálata során. E jogköréhez sorolható az előzetes letartóztatás, valamint annak az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben történő végrehajtása [Be. 130. § (1) bekezdés, Be. 131. § (1) bekezdés, Be. 133. §, 141. § (2) bekezdése], a házi őzet [Be. 138. § (1)–(2) bekezdései], a lakhelyelhagyási tilalom [Be. 137. § (3)–(8) bekezdései], az ideiglenes kényszergyógykezelés [Be. 140. § (3) bekezdése, 142. § (2) bekezdése, 145. § (2) bekezdése], a zár alá vétel [Be. 159. § (1) és (4) bekezdései] elrendelése, és felülvizsgálata, a terhelt úti okmányának elvétele [146. § (1) és (4) bekezdései]. Ezen kívül ide vonható a közjegyzői, az ügyvédi irodában és egészségügyi intézményben történő házkutatás és lefoglalás [Be. 149. § (6) és (8) bekezdései], a címzettnek még nem kézbesített postai és hírközlési közlemények, a sajtótermék szerkesztőségi iratok lefoglalásának [Be. 149. § (3) bekezdés, 150. § (3) bekezdés, 151. § (2) és (4) bekezdései], a titkos adatszerzés [Be. 203. § (1), (4) és (6) bekezdései, 205. § (3) bekezdése], valamint a rendbírság elzárásra történő átváltoztatásának [Be. 161. § (6) bekezdése] elrendelése. Ezen intézkedések az alapvető jogok oly súlyos korlátozásával járnak, amely kellő indokul szolgál ahhoz, hogy törvényben előírt feltételeik teljesülésének, és foganatosításuk megalapozottságának ellenőrzését a vádemelést megelőzően is a bírói eljárás garanciája biztosítsa.
    [50] A bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható terhelt személyi szabadságának a vádemelést megelőző bírói elvonása a büntetőeljárás nyomozási szakaszában alkalmazható legsúlyosabb kényszerintézkedés. Ilyen megfontolások alapján az előzetes letartóztatás és az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése szigorú feltételekhez, határidőhöz és időszakos kötelező felülvizsgálathoz kötött [lásd: Be. 129. §, 140. § és 210. § (1) bekezdés a) és b) pontjait]. E kényszerintézkedések egy éven túli felülvizsgálatakor éppen ilyen, további garanciális megfontolások miatt nem az ügyészi indítványokról addig döntő nyomozási bíró, hanem a Be. 207. § (6) bekezdése értelmében a törvényszék egyesbíróként eljáró bírája a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint dönt.

    [51] 3.2. Mind az előzetes letartóztatás, mind az ideiglenes kényszergyógykezelés egy éven túli meghosszabbításáról a törvényszék bírája a nyomozó hatóság előterjesztése, illetve ügyészi indítvány alapján dönt. A törvényszék bírája a Be. 210. § (1) bekezdésének c) pontja szerint ülést tart a kényszerintézkedés meghosszabbításának kérdésében, amelyen meghallgatja az indítványozó ügyészt, a terheltet és védőjét. A Be. 211. § (4) bekezdésének értelmében a bíró a felek nyilatkozatai, és a nyomozás iratai alapján értékeli a kényszerintézkedés törvényi feltételeinek fennállását, illetve megvizsgálja a terhelt személyi körülményeit. Amikor a törvényszéki bíró az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról dönt, akkor ismételten megvizsgálja, hogy fennállnak-e a kényszerintézkedésnek a Be. 129. § (2) bekezdésében foglalt feltételei. Ezek szerint a terhelt előzetes letartóztatásának szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt van helye e törvényi szabályban megfogalmazott vagylagos esetekben: ha megszökött, illetve szökést kísérelt meg (a), vagy szökésének, vagy elrejtőzésének veszélyére figyelemmel jelenléte másképpen nem biztosítható (b), vagy szabadlábon hagyása a bizonyítást veszélyeztetné, illetve meghiúsítaná (c), vagy az előkészített bűncselekményt véghezvinné, illetve újabb bűncselekményt követne el (d). A döntés meghozatalakor az előzetes letartóztatás úgynevezett különös feltételeinek kimerülésén kívül azonban a bírónak egy további szempontot is szükséges mérlegelnie: a Be. 126. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bűnügyi őrizetbe vétel szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekménynek a megalapozott gyanúja esetén rendelhető csak el, feltéve, hogy a terhelt előzetes letartóztatása valószínűsíthető. A bűnügyi őrizet az előzetes letartóztatást időben megelőző olyan kényszerintézkedés, amelyet a nyomozó hatóság vagy az ügyész legfeljebb hetvenkét órára rendelhet el. A törvény helyes értelmezéséből következik, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésekor, illetve időtartamának meghosszabbításakor a bírónak az ügyészi indítvány alapján abban a kérdésben is szükséges állást foglalnia, hogy a terhelt megalapozottan gyanúsítható-e a bűncselekmény elkövetésével. Az előzetes letartóztatás elrendelésének illetve fenntartásának tehát általános feltétele a „megalapozott gyanú” fennállásának megállapítása, amelyet a bíróságnak a különös feltételeket megelőzően szükséges vizsgálni (erről lásd: Fővárosi Bíróság 26.Bkt.2643/ 1992. számú, illetve a Fővárosi Bíróság 24.Bkf. 2578/1992. számú eseti döntéseit). A „megalapozott gyanú” a bizonyítékok értékelésének eredményeként kialakított, konkrét személyt terhelő meggyőződés, amelyről a gyanúsítottnak szükséges számot adnia. A „megalapozott gyanú” megállapításához szükséges meggyőződés ugyanakkor nem azonos erejű a bizonyítékok értékelése alapján kialakított és a bűnösség megállapításához szükséges bírói meggyőződéssel. Ez utóbbi azt a meggyőződést jelenti, hogy a bűncselekményt kétséget kizáró bizonyossággal a terhelt követte el, míg az előbbi e bűnösség nagyfokú valószínűsítésére korlátozódik. A „megalapozott gyanú” tehát nem más, mint a bűnösség nagyfokú valószínűsítése, amelyet azonban kizárólag a meglévő bizonyítékok számbavétele és korlátozott értékelése alapján lehet megállapítani, vagy fennállását ellenőrizni. Ebből az is következik, hogy a bűnösségről, és a megalapozott gyanú fennállásáról történő döntés közötti határvonal bizonytalanná válhat, amelynek eredményeként a bírót a megalapozott gyanú fennállásáról kialakított előzetes álláspontja képes befolyásolni az ügy későbbi megítélésében [egyezően erről lásd: EJEB, Haschildt kontra Dánia, (10486/83), 1989. május 24., 50–52. bekezdések].

    [52] 3.3. Az Alkotmánybíróság ezek után azt is megvizsgálta, hogy a Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki bíró megismerhet-e olyan adatokat, amelyekhez az ítélkezés során eljáró bíró már nem jut hozzá, de amelyek alkalmasak arra, hogy a bíró előzetes véleményt alakíthasson ki az ügyről. Az ügyészi irányítás és felügyelet alatt álló bűnügyi nyomozás feladata a vádelőkészítés, vagyis az, hogy a Be. 28. §-a szerinti közvádlói felelősséget gyakorló ügyész megalapozottan állást foglalhasson az állami büntetőigény fennállásáról és annak érvényesíthetőségéről. Az ügyész a nyomozás során beszerzett adatok alapján dönt a vádemelésről, vagyis a terhelt büntetőjogi felelősségének bíróság útján történő érvényesítéséről. A nyomozás ura tehát az ügyész, amiből az is következik, hogy vád alapjául szolgáló bizonyítékokat végső soron az ügyész határozza meg (Be. 216–217. §§). Ebből következik, hogy semmi nem zárja ki annak elvi lehetőségét, hogy a bírósági tárgyaláson végül nem használnak fel bizonyítékként olyan, a bűnügyi nyomozás során beszerzett adatokat, amelyeket azonban a Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró bíró megismerhetett. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a tárgyalás során bizonyítékként fel nem használt többletadatok előzetes ismerete is alkalmas lehet arra, hogy az ítélkező bíró elfogulatlanságát, vagyis a bűnügy elfogultságtól mentes megítélését veszélynek tegye ki.

    [53] 3.4. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálata során arra a felismerésre jutott, hogy a vádemelés előtt a gyanú megalapozottságát illetően a bizonyítékokról való előzetes állásfoglalás csakúgy, mint a büntetőügyre vonatkozó olyan adatok megismerése, amelyeket a tárgyalás során nem használnak fel bizonyítékként, mind olyan körülményeknek tekinthetőek, amelyek alapján a nyomozási bíró jogkörében korábban eljáró ítélkező bíróság tagjainak pártatlanságát kétely övezheti. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése egyfelől alapvető jogot biztosít a pártatlan bírói eljáráshoz, másfelől pedig a pártatlanság alkotmányos elvének érvényesítése nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a bírói döntések a tények valósághű megállapításán nyugodjanak, és így a véglegesség igényével léphessenek fel a társadalomban. Különösképpen igaz ez azokban az eljárásokban, amelyekben az alkotmányos alapokon nyugvó ártatlanság vélelmének kétséget kizáró megdöntése, illetőleg később helyrehozhatatlan jogkövetkezmények alkalmazása a kérdés. Ennek megfelelően a pártatlanság elve a jogalkotótól azt követeli meg, hogy olyan büntetőeljárási törvényt alkosson, amelynek szabályai képesek garantálni az eljáró bíró pártatlanságának megőrzését veszélyeztető helyzetek elkerülését, míg a jogalkalmazókkal szemben azt a kívánalmat fogalmazza meg, hogy ezeket a büntetőeljárási rendelkezéseket az Alaptörvény 28. cikkben foglaltaknak megfelelően, az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összhangban értelmezzék.
    [54] A Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja úgy rendelkezik, hogy a bíróság további eljárásából ki van zárva, aki az ügyben nyomozási bíróként eljárt. Minthogy az egységes bírói gyakorlat megszorítóan értelmezi a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt kizárási szabályt, így bár a nyomozási bíró ítélkezési részvétele kizárt, a nyomozási bírói jogkörben eljáró törvényszéki egyesbíróé megengedett. Az Alkotmánybíróság azonban arra a következtetésre jutott, hogy a bírói gyakorlat jogértelmezése nincs teljes összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert és jelen Indokolás [35]–[38] bekezdéseiben bemutatott pártatlanság mércéjével. Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja, hogy az állami büntetőjogi igény hatékony érvényesítését szolgáló, illetve a terheltet védő eljárásjogi garanciák közötti kényes egyensúlyt az alapjogi garanciák érvényesülésének javára szükséges eldönteni. Mindezek alapján a terhelt pártatlan bírói eljáráshoz fűződő joga azt az igényt fogalmazza meg, hogy a Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró bíró az ítélkezésben már ne vehessen részt.

    [55] 4.1. Az Alkotmánybíróság megerősíti a 8/2013. (III. 1.) AB határozatában rögzítetteket, amelynek értelmében az alkotmányjogi panasz alapján indult eljárásokban kiemelt feladatának tekinti, hogy a jogszabályoknak olyan értelmezését fogadja el, amely összhangban áll az Alaptörvényben biztosított jogok érvényesülésével {Indokolás [54]}. Ennek során az Abtv. 46. § (3) bekezdésében előírtakra figyelemmel az Alkotmánybíróság kötelessége, hogy a hatáskörei gyakorlása során megállapítsa azokat az Alaptörvény szabályozásából eredő és az Alaptörvény rendelkezéseit érvényre juttató alkotmányos követelményeket, amelyeket a jogszabályok értelmezése és alkalmazása során a jogalkalmazóknak feltétlenül szükséges érvényesíteniük. Ebből következően az Alkotmánybíróság feladatához tartozik, hogy az alkotmányjogi panaszok alapján meghatározza az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlan bírói eljáráshoz való jogból fakadó, az alkotmányos büntetőeljáráshoz tartozó egyes követelményeket. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy a büntetőeljárás vádelőkészítési szakaszában az előzetes letartóztatás, illetve az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendeléséről, avagy időtartamának meghosszabbításáról döntő bírónak a büntetőügy érdemi elbírálásából történő kizárása a pártatlanság alkotmányos elvének oltalma alatt álló büntetőeljárási garancia. Az Alkotmánybíróság ezért arra következtetésre jutott, hogy a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjának alkalmazásakor az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alkotmányos követelmény a Be. 207. § (6) bekezdése szerint eljáró törvényszéki bírónak az ítélkezésből történő kizárása.

    [56] 4.2. Az Alkotmánybíróság figyelembe vette, hogy döntésének következménye az alacsonyabb bírói létszámmal működő törvényszékeken csekélyebb személyzeti átszervezéseket indokolhat. Annak érdekében, hogy az esetlegesen szükségessé váló bírósági szervezeti átalakítások leghatékonyabb módjának kiválasztásához és végrehajtásához kellő felkészülési idő álljon rendelkezésre, az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelmény kötelező érvényesítését jelen határozatának kihirdetését követően megindított büntetőeljárások tekintetében írja elő.

    [57] 5. Az Alkotmánybíróság ezek után azt vizsgálta meg, hogy az alkotmányjogi panaszokban kifogásolt ítélőtáblai döntés alaptörvény-ellenességét eredményezheti-e az, hogy az annak alapjául szolgáló, elsőfokú törvényszéki döntésben a törvényszék öttagú tanácsának két olyan bírája is részt vett, akik korábban több terhelt előzetes letartóztatásáról döntöttek. Az Alkotmánybíróság e körben elsőként azt állapította meg, hogy nem a bírói döntés maga vagy az abban alkalmazott jogkövetkezmény alaptörvény-ellenes, hanem a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjához fűződő egységes bírói jogértelmezés nincs teljes összhangban az Alaptörvényben elismert pártatlanság mércéjével. A Be. 348. § (1) bekezdése úgy rendelkezik a másodfokon eljáró bíróság felülbírálatának terjedelméről, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezéssel megtámadott ítéletet az azt megelőző bírósági eljárással együtt felülbírálja. A felülbírálat az ítélet tényállásának megalapozottságára, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a büntetés kiszabására, valamint intézkedés alkalmazására vonatkozó rendelkezéseit a másodfokú bíróság arra tekintet nélkül bírálja felül, hogy ki, milyen okból fellebbezett. Másként fogalmazva a büntetőeljárási törvény főszabályként az elsőfokú eljárás teljes revíziójának érvényesítését kívánja meg a fellebbezés folytán másodfokon eljáró felülbírálati fórumtól. Megállapítható, hogy a teljes elsőfokú bírósági eljárás felülbírálatát elvégző ítélőtáblai tanács egyik tagját sem érintette a vizsgált kizárási szabály, vagyis az ítélőtábla eljáró bírái a vádelőkészítés során az előzetes fogvatartás kérdésében nem hoztak intézkedést. Megállapítható ezen kívül az is, hogy az ítélőtábla az egységes bírói gyakorlat által megszorítóan értelmezett kizárási szabályt alkalmazva jutott arra a következtetésre, hogy a vádelőkészítés során eljárt törvényszéki egyesbíró ítélkezési részvétele nem kizárt. Az Alkotmánybíróság mindezek alapján azt állapította meg, hogy a büntetőügyben hozott bírói döntéseket az alkotmányjogi panaszokban felhívott alaptörvény-ellenesség nem befolyásolhatta érdemben. Ennek megfelelően a tisztességes eljárás helyrehozhatatlan sérelme, és így a Győri Ítélőtábla kifogásolt ítéletének alaptörvény-ellenessége a bűnügyben nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság ilyen okokból az alkotmányos követelmény megállapítása mellett az ítélőtábla döntésének alaptörvény-ellenessé nyilvánítása és megsemmisítése érdekében benyújtott alkotmányjogi panaszokat elutasította.
    [58] Az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelmény megállapítására és az ügy elvi jelentőségére tekintettel az Abtv. 44. § (1) bekezdés második mondata alapján rendelte el határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét.
        Dr. Paczolay Péter s. k.,
        az Alkotmánybíróság elnöke
        .
        Dr. Balogh Elemér s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Bragyova András s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Juhász Imre s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Kovács Péter s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Lévay Miklós s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Salamon László s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Szalay Péter s. k.,
        alkotmánybíró
        Dr. Balsai István s. k.,
        előadó alkotmánybíró

        Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Kiss László s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Pokol Béla s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Stumpf István s. k.,
        alkotmánybíró

        Dr. Szívós Mária s. k.,
        alkotmánybíró
        Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró párhuzamos indokolása

        [59] Egyetértek a határozat rendelkező részének 2. pontjával, azonban az indokolással kapcsolatban az alábbi észrevételem van.
        [60] Az Indokolás [57] bekezdése kifejti, hogy miért nincs helye a Győri Ítélőtábla Bf.86/2012/86. számú ítélete alaptörvény-ellenessé nyilvánításának és megsemmisítésének. Egyetértek az Indokolás azon részével, amely szerint az ítélőtábla az egységes bírói gyakorlat alapján jutott arra a következtetésre, hogy a törvényszéki egyesbíró részvétele nem kizárt az eljárásban. Véleményem szerint önmagában ezen érv alapján megállapítható, hogy az ítélőtábla döntése megfelel az irányadó jogszabályoknak és a bírói gyakorlatnak, ezért nem alaptörvény- ellenes.
        [61] Az Indokolás emellett azon az alapon is hivatkozik a bírói döntés Alaptörvénynek való megfelelőségére, hogy bár az elsőfokú eljárásban olyan bíró is részt vett, aki a vádelőkészítés során törvényszéki egyesbíróként járt el, az elsőfokú eljárás teljes felülbírálatát elvégző másodfokú tanács összetételével kapcsolatban már nem állt fenn ez az ok, és az is indokolja, hogy a kifogásolt bírói döntés nem alaptörvény-ellenes. Álláspontom szerint az Indokolás ezen eleme félreértésre adhat okot.
        [62] A másodfokú bíróság teljes revíziós jogköre nem garancia az elsőfokú eljárás hibáinak kiküszöbölésére. A másodfokú eljárás nem „új első fokú” eljárás, nem az ügy új elbírálása, hanem az első fokú elbírálás felülbírálata. Érvényesül a tényálláshoz kötöttség, azaz a tényállás megállapítása az első fokú bíróság feladata, a másodfokú bíróság nem bírálja el újra az ügyet, csupán felülbírálja az első fokú bíróság döntését. A két eljárás közötti különbség a másodfokú bíróság döntési jogkörében is tükröződik, ugyanis a legsúlyosabb, abszolút vagy feltétlen eljárási szabálysértések (mint például a kizárt bíró részvétele) a másodfokú eljárásban nem javíthatók ki. Ennek következménye kizárólag az ítélet hatályon kívül helyezése és az első fokú eljárás megismétlése lehet.
        [63] Mindezekre tekintettel álláspontom szerint félreérthető az Indokolás azon eleme, amely a másodfokú bíróság teljes felülbírálati jogkörére és a másodfokon eljáró tanács „helyes” összetételére hivatkozik annak kapcsán, hogy a tisztességes eljárás helyrehozhatatlan sérelme nem állapítható meg.

        Budapest, 2013. november 18.
        Dr. Lévay Miklós s. k.,
        alkotmánybíró

        [64] A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
        Dr. Bragyova András s. k.,
        alkotmánybíró
        Dr. Kiss László s. k.,
        alkotmánybíró
          Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye

          [65] Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával.
          [66] Egyetértek a határozat azon megállapításával, hogy nincs összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság követelményével az, hogy az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról döntő törvényszéki egyesbíró nincs kizárva a büntetőügy további elbírálásából. Véleményem szerint azonban mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását kellett volna megállapítani azzal összefüggésben, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 21. § (3) bekezdése nem rendelkezik a törvényszéki egyesbíró kizárásáról.

          [67] 1. Álláspontom szerint a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjában foglalt kizárási ok nem vonatkoztatható az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról döntő törvényszéki egyesbíróra.

          [68] 1.1. A Be 21. § (3) bekezdése abszolút kizárási okként szabályozza a bírónak a korábbi eljárási szakaszokban történő eljárását. Ennek egyik esete a 21. § (3) bekezdés a) pontja, amely kizárja a nyomozási bírót a büntetőügy további elbírálásából.
          [69] A nyomozási bíró az a bíró, aki a vádirat benyújtása előtt látja el a bíróság feladatait. A nyomozási bíró feladatai közé tartozik többek között a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések, így például az előzetes letartóztatás vagy az ideiglenes kényszergyógykezelés elrendelése. Az előzetes letartóztatás elrendelése mellett a nyomozási bíró annak meghosszabbításáról is dönthet. Az előzetes letartóztatást a nyomozási bíró alkalmanként legfeljebb három hónappal, összesen legfeljebb az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról a törvényszék egyesbíróként eljárva, a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint dönt [Be. 131. § (1) bekezdés]. A törvényszéki egyesbíró jogkörébe tartozó másik intézkedés az ideiglenes kényszergyógykezelés indokoltságának egy év elteltét követő felülvizsgálata, amelyet a vádirat benyújtásáig szintén a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint végez [Be. 142. § (3) bekezdés].

          [70] 1.2. A törvényszéki egyesbíró bevonása a vádirat benyújtása előtt a nyomozási eljárásba garanciális szabály, mert a személyi szabadság elvonásával járó előzetes letartóztatás és ideiglenes kényszergyógykezelés egy éven túli fenntartásának szükségessége már magasabb bírói fórum közreműködését igényli az eljárásban. A Be. 131. § (1) bekezdése, 142. § (3) bekezdése, valamint 207. § (6) bekezdése alapján a törvényszék egyesbírája a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok alapján hozza meg döntését.

          [71] 2. A törvényszék egyesbírája azonban nem válik nyomozási bíróvá, mert a meghosszabbításon és a felülvizsgálaton túlmenően további jogosítványa nincs.

          [72] 2.1. Az előzetes letartóztatással és az ideiglenes kényszergyógykezeléssel kapcsolatos valamennyi jogkör, így többek között az elrendelés, a megszüntetés, és a kivételektől eltekintve a meghosszabbítás is a nyomozási bíró jogkörében marad. Az, hogy a törvényszék egyesbírája a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok szerint jár el, nem jelent többet, mint hogy a feladatkörébe tartozó intézkedések meghozatalakor eljárására a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok irányadók.
          [73] A Kúria (még mint Legfelsőbb Bíróság) és a Legfőbb Ügyész is úgy értelmezte az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbításáról rendelkező törvényszéki egyesbíró vonatkozásában a Be. 131. § (1) bekezdését, hogy a törvényszék egyesbírája az előzetes letartóztatás meghosszabbítása tárgyában ülést tart, mivel a Be. 210. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a nyomozási bíró is ülést tart az előzetes letartóztatás meghosszabbításakor (Bírósági Határozatok 2004/6., Fórum rovat; Legfőbb Ügyészség Emlékeztetője 153. pont).
          [74] A Be. nyomozásról szóló IX. fejezete külön címben, a 207. §-tól a 215. §-ig terjedően szabályozza a nyomozási bíró eljárását, amely rendelkezéseket a törvényszéki egyesbírónak eljárása során megfelelően alkalmaznia kell. Ez nem jelenti a szabályok teljes körű alkalmazhatóságának lehetőségét, mert például a nyomozási bíró határozata elleni jogorvoslatra vonatkozó rendelkezések is azzal az eltéréssel alkalmazandók, hogy a törvényszéki egyesbíró határozata elleni fellebbezést az ítélőtábla tanácsa bírálja el [Be. 131. § (3) bekezdés, 142. § (4) bekezdés].

          [75] 2.2. Mindezekre tekintettel megállapítható, hogy a törvényszéki egyesbíróra pusztán a nyomozási bíró eljárására vonatkozó szabályok, és azok is a megfelelő eltérésekkel irányadók, a nyomozási bíróra vonatkozó más rendelkezések azonban nem. Álláspontom szerint ez alapján a törvényszéki egyesbíró tekintetében a nyomozási bíró kizárására vonatkozó Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja nem értelmezhető.
          [76] A jelenlegi szabályozással összhangban áll a Kúria 1/2013. számú büntető elvi határozata, amely a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontja szerinti nyomozási bíróra vonatkozó kizárási szabályt – ahogyan erre a határozat is utal – nem tartja érvényesítendőnek az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról döntő törvényszéki egyesbíró tekintetében. Véleményem szerint a Kúria értelmezése nem jelenti a Be. ezen rendelkezésének alaptörvény-ellenes „szűkítését”. Az Alaptörvény XXVIII. cikkének sérelmét az okozza, hogy a törvényszéki egyesbíróra vonatkozó kizárási szabály hiányzik. Az elvi határozatban a Kúria úgy fogalmaz: „Kétségtelen, hogy [amint arra az indítvány hivatkozott] az első fokon eljárt és ítéletet hozó bíróság tanácsának elnöke – a vádemelést megelőzően – a megyei bíróság bírájaként eljárva döntött a II. rendű, a III. rendű, a IV. rendű és az V. rendű terhelt esetében az 1 évet meghaladó előzetes letartóztatás meghosszabbításáról. A Be. azonban [ellentétben az indítvány álláspontjával] nem tartalmaz a nyomozás során az előzetes letartóztatás egy éven túli meghosszabbítása tárgyában döntő megyei bíróság egyesbírájára vonatkozó és az ügy érdemi elbírálásából kizáró szabályt. Ilyen kizárási ok nincs.”
          [77] Ez alapján úgy vélem, hogy a Be. 21. § (3) bekezdés a) pontjának értelmezésével nem oldható meg az alkotmányossági probléma, mert a nyomozási bíróra vonatkozó kizárási okot nem lehet a törvényszéki egyesbíróra kiterjeszteni. Álláspontom szerint a határozat által is kifejtett XXVIII. cikkben foglalt pártatlanság elvének érvényesülését az szolgálná, ha a Be. önálló kizáró okként szabályozná az előzetes letartóztatás meghosszabbításáról döntő törvényszéki egyesbíró további részvételét a büntetőeljárásban. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróságnak a Be. 21. § (3) bekezdésével összefüggésben mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását kellett volna megállapítania.

          [78] 3. Ezzel összefüggésben kívánom felhívni a figyelmet arra, hogy a határozat rendelkező részének két pontja ellentmond egymásnak.
          [79] Az alkotmányos követelmény megállapítása egyben azt is jelenti, hogy az adott jogszabálynak létezik Alaptörvénynek megfelelő értelmezése. A határozat rendelkező részének 1. pontjából az következik, hogy a vizsgált ítélet Alaptörvénybe ütköző volt, mivel a törvény helyes (Alaptörvénynek megfelelő) értelmezése szerint kizárt bíró vett részt az eljárásban. Az alkotmányos követelmény alapján ez elkerülhetetlen következtetés. Ekkor viszont az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (1) bekezdése alapján – mivel ha az Alkotmánybíróság megállapítja az alkotmányjogi panasz alapján a bírói döntés alaptörvény-ellenességét –, a döntést meg kellett volna semmisíteni és az Abtv. 43. §-ban foglalt további jogi következményeket levonni. Ennek következtében a Be. 373. (1) bekezdése és a 428. § (2)–(3) bekezdése alapján új eljárás lefolytatására lett volna szükség.
          [80] Ezt a következtetést, a vizsgált bírói ítélet megsemmisítését, csak akkor lehetett volna elkerülni, ha a különvéleményben foglaltak szerint az Abtv. 46. § (1) és (2) bekezdés c) pontja szerint az Alkotmánybíróság mulasztást állapított volna meg. Ekkor nem állítható, hogy „az ítélet meghozatalában törvény szerint kizárt bíró vett részt” [Be. 373. § (1) bekezdés II. b) pontja], mivel éppen az a szabály hiányzik a törvényből, amely alapján kizártnak minősült volna.

          Budapest, 2013. november 18.
          Dr. Lévay Miklós s. k.,
          alkotmánybíró

          [81] A különvéleményhez csatlakozom:
          Dr. Bragyova András s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Kiss László s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Stumpf István s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Pokol Béla alkotmánybíró különvéleménye

          [82] Nem tudom elfogadni a döntés érdemi részének lényeges megállapításait. A szűkebben vett érdemi résszel, a rendelkező részben levő pontokkal egyet tudok érteni, de az alaptörvényi értelmezést hosszútávon meghatározó érdemi megállapítások egy részével szemben áll az álláspontom, és ezekhez különvéleményt fűzök.

          [83] 1. Az egyik különvéleményem az Indokolás [25] bekezdésében található fejtegetésekre vonatkozik, melyek egy „általános nemzetközi jogot” deklarálva Magyarország és a magyar jog ennek alávetettségét mondják ki. Ehhez a megállapításhoz úgy jutnak el, hogy az Alaptörvény Q) cikke (3) bekezdésének első mondatából – „Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általános szabályait” – a magyar állami szuverenitás lényegi felszámolását olvassák ki. Ehhez képest, ha az Alaptörvény értelmezésére az R) cikkben kötelezően előírt Nemzeti Hitvallás deklarációit és érték-kinyilatkoztatásait nézzük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az állami szuverenitásunkról és ezzel a nemzeti közösség önállóságáról az ilyen fokú lemondás nem egyeztethető össze az Alaptörvénnyel. Álljon itt alátámasztásként csak a Nemzeti Hitvallás kezdeti részében található egyik deklaráció megidézése: „Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.” Ez a hitvallás nem egyeztethető össze a Q) cikk említett mondatának olyan értelmezésével, amely a határozatban található módon Magyarország és a magyar jog teljes alávetettségét mondaná ki Magyarország által szerződésben magára kötelezően nem vállalt „általános nemzetközi jognak”. A Q) cikk (3) bekezdésének második mondata mondja ki a magyar jog és a nemzetközi jog kapcsolatának fő szabályát: „A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.” A bekezdés már idézett első mondata, a nemzetközi jog általános szabályainak közvetlen elfogadására csak úgy értelmezhető a magyar állami szuverenitással összeegyeztethető módon, ha ezt pusztán a magyar állam nemzetközi szerződéskötési tevékenységének keretszabályaként fogjuk fel. Az Alaptörvény e szabályából így az következik, hogy az illetékes állami szervek csak olyan nemzetközi szerződések megkötésébe mehetnek bele, melyek nem állnak szemben a nemzetközi jog általános szabályaival.
          [84] Az Alaptörvény Nemzeti Hitvallására alapozott értelmezésével szemben – mely tehát e szabályt a nemzetközi szerződéskötés keretszabályaként fogja fel – a határozat felfogása a teljes magyar jogot is alávetné az államunk által szerződéssel el nem fogadott globális normaanyagnak. Látni kell, hogy ez a felfogás a nemzetközi hatalmi viszonyoknak egy olyan szakaszában, amikor egyre inkább globális pénzügyi és gazdasági hatalmi mechanizmusok hálózzák be a nemzetközi jogilag független és szuverén országokat, a nemzetközi politikai viszonyok szintjén is az önfeladás felé vinné el Magyarországot. A nemzetközi politikai szerveződés az utóbbi évtizedekben a nemzetközi jogi intézményeken túl globális tanácsadó és politikai háttérintézményeket hozott létre, és ez a nemzetközi politika és jogpolitikai csoportosulások hálójából az egyes államok alkotmányozó hatalmával szemben tendenciaként egy globális alkotmány-oligarchia formálásában csúcsosodott ki. A részben kormányok delegáltjaiból, de nagyobb részben a kooptáció különböző nyílt és rejtett formáin alapuló szervek alkotmány- oligarchiája a legnagyobb fenyegetést jelenti napjaink szuverén államainak alkotmányozó hatalmaira. (Lásd e szerveződés jó leírására Philipp Allott: „The Emerging International Aristocracy”, International Law and Politics, 2003, (Vol. 35.) 309–338. o.; Christopher Elmendorf: „Advisory Counterparts to Constitutional Courts”, Duke Law Journal 2007/4. sz. 953–128. o.).
          [85] Az Alaptörvény értelmezési elvei és deklarációi jó alapot adnak arra, hogy az Alkotmánybíróság megálljt tudjon parancsolni a magyar államot illetően a globális alkotmány-oligarchia nyomásának, ám ehhez a Q) cikk vitatott mondatát szuverenitás-barát módon kell értelmezni. Ennek egyetlen módja csak az lehet, ha a nemzetközi jog általános szabályainak közvetlen elfogadását a fent jelzett módon, mint a magyar állam nemzetközi szerződéskötési keretszabályát fogjuk fel, és nem mint a teljes magyar jogot alávető szabályt. Az alávetésnek már csak fokozása lehet az, ha ezt az alaptörvényi szabályt nemcsak a teljes magyar jog, hanem az ennek alapjául szolgáló Alaptörvény és az alkotmányozó hatalom ellenőrzésére is alkalmasnak nyilvánítja egy értelmezés. Erre vannak jogpolitikai törekvések, és bár a mostani többségi határozat eddig nem kívánt elmenni, de tulajdonképpen nyílt utat biztosított a későbbiekben erre. Különvéleményemmel erre is fel szeretném hívni a figyelmet.

          [86] 2. Nem tudom elfogadni az Indokolás [30] bekezdésében foglalt azon megállapítást sem, hogy a Magyarország által vállalt alávetés a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) – azon túl, hogy annak ránk vonatkozó egyedi ítéletében kiszabott esetleges bírságát elfogadjuk és kiegyenlítjük –, azt is jelentené, hogy Magyarország Alkotmánybírósága az Alaptörvény értelmezésekor kötve lenne az EJEB eseti döntései által adott jogértelmezéshez. A magyar alkotmánybírákat köti az emberi jogi egyezmény, ám annak rendelkezései által adott tág kereteken belül önmaguk döntik el az értelmi konkretizálás irányát, és ehhez legfeljebb információként veszik figyelembe az EJEB esetleges értelmezését, de ez nem kötelező számukra. Azért fontos ehhez ragaszkodni, mert látni kell, hogy az EJEB egyes döntései az emberi jogi egyezmény egy-egy alapjogi rendelkezését olyan tágan értelmezik, hogy egy-egy alapjog révén egész jogterületek szabályanyagát elő kívánják írni. Így ha nemcsak az egyezményt, hanem ezt az EJEB által egész jogterületekre kitágító eseti döntéseivel együtt tekintjük kötelezőnek a magyar Alkotmánybíróság számára, akkor magunkon keresztül közvetetten a magyar állam teljes belső joga felett is ellenőrzést biztosítunk a nemzetközi bíróság számára, és ezzel tartalmilag megsemmisítenénk a magyar állam alkotmányozó hatalmát.
          [87] Megítélésem szerint a többségi határozat megszavazói nem látták át ezt a következményt, és különvéleményemmel ezért erre is fel kívántam hívni a figyelmet.

          Budapest, 2013. november 18.
          Dr. Pokol Béla s. k.,
          alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          09/11/2012
          .
          Number of the Decision:
          .
          34/2013. (XI. 22.)
          Date of the decision:
          .
          11/18/2013
          .
          .