Hungarian
Ügyszám:
.
III/01177/2012
Első irat érkezett: 05/22/2009
.
Az ügy tárgya: az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény 15. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének vizsgálatára irányuló bírói indítvány
.
Eljárás típusa: Bírói kezdeményezés (egyedi normakontroll eljárás) 2013. március 31-ig
.
Indítványozók típusa:bíró
.
Előadó alkotmánybíróra szignálás napja: 07/16/2013
.
Előadó alkotmánybíró: Szívós Mária Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
Az indítvány lényege:
Az indítványozó bíró az európai elfogatóparancs végrehajtása és átadása tárgyában folyamatban levő büntetőeljárásban az eljárást végzéssel felfüggesztette, és kezdeményezte az Alkotmánybíróság eljárását, kérve az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (törvény) 15. § (3) bekezdésének megsemmisítését. A rendelkezés szerint "[a]z átadási és ideiglenes átadási letartóztatás helyett más személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés nem alkalmazható, illetve óvadék ellenében a keresett személy ideiglenes átadási letartóztatása, illetőleg átadási letartóztatása nem szüntethető meg".
Az indítványozó bíró 2009. május 22-én benyújtott, és 2012. április 3-án az Alkotmánybíróság III/1177/2012. számú végzése alapján kiegészített indítványa szerint az ideiglenes átadási letartóztatás és az átadási letartóztatás kötelező alkalmazása nem felel meg az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében rögzített garanciális szabálynak, mivel a személyi szabadság (Alaptörvény IV. cikke) vonatkozásában nem valósul meg a törvényi korlátozás szükségessége és arányossága. Ez ahhoz vezet, hogy a törvény előtti egyenlőség elve is sérül.
A törvény 15. § (3) bekezdése továbbá sérti az Alaptörvény Q cikk (2)-(3) bekezdését is, mert nem biztosított a nemzetközi jog és a magyar jog összhangja. .
.
Támadott jogi aktus:
    az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény 15. § (3) bekezdés
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
.
Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései az indítványban:
Q. cikk (2) bekezdés
T. cikk (3) bekezdés
I. cikk (1) bekezdés
IV. cikk
XV. cikk (1) bekezdés első mondata

.
Anonimizált indítvány (pdf):
    .
    A határozat száma: 3025/2014. (II. 17.) AB határozat
    .
    ABH oldalszáma: 2014/1286
    .
    Az ABH 2014 tárgymutatója: alapjogi teszt; ártatlanság vélelme; diszkrimináció tilalom mint egyenlő bánásmód követelménye; egyenlőség mint egyenlő bánásmód követelménye; európai elfogatóparancs; európai bűnügyi együttműködés; hátrányos megkülönböztetés tilalma; nemzetközi jog és a belső jog összhangja; szabadsághoz és személyes biztonsághoz való jog; szabadságvesztés végrehajtása; szuverenitás; utólagos normakontroll
    .
    A határozat kelte: Budapest, 02/11/2014
    .
    Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
    .
    Az Alaptörvény hivatkozott rendelkezései a döntésben:
    I. cikk (3) bekezdés
    IV. cikk
    IV. cikk (1) bekezdés
    IV. cikk (2) bekezdés
    IV. cikk (3) bekezdés
    XV. cikk
    XV. cikk (1) bekezdés
    XV. cikk (2) bekezdés
    24. cikk (2) bekezdés b) pont

    .
    Testületi ülések napirendjén:
    .
    Testületi ülések napirendjén:
    2013.06.11 9:00:00 Teljes ülés
    2013.07.02 9:00:00 Teljes ülés
    2013.07.15 13:00:00 Teljes ülés
    2014.01.14 10:00:00 Teljes ülés
    2014.02.03 10:30:00 Teljes ülés

    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
      Az Alkotmánybíróság teljes ülése bírói kezdeményezés tárgyában – dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolásával, valamint dr. Balogh Elemér, dr. Bragyova András, dr. Kiss László, dr. Lévay Miklós különvéleményévelmeghozta a következő
      h a t á r o z a t o t:

      1. Az Alkotmánybíróság az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény 15. § (3) bekezdésének alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére, valamint a 2.Bk.373/2009. számú folyamatban lévő ügyben alkalmazási tilalom kimondására irányuló bírói kezdeményezést – az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény 15. § (3) bekezdésének Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancsok végrehajtásával összefüggésben vizsgálva – elutasítja.

      2. Az Alkotmánybíróság az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény 8. § (1) bekezdése, 11. § (1) bekezdés c) pontja, 12. § (1) bekezdése, valamint 13. § (4) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
      I n d o k o l á s
      I.

      [1] 1. A Fővárosi Törvényszéken 2.Bk.373/2009. számon az Antwerpeni Bíróság 2009. március 6. napján kiadott európai elfogatóparancsa alapján, Magyarországon elfogott személy átadását célzó büntetőeljárás volt folyamatban. Az európai elfogatóparancsot az Antwerpeni Bíróság 2008. október 15. napján kelt ítéletében, a belga Btk. szerinti bűnszervezetben részvétel, adóelvonás, pénzmosás és más bűncselekmények miatt kiszabott három évi szabadságvesztés végrehajtása céljából adták ki, mivel az elítélt a szabadságvesztés büntetésének letöltését önként nem kezdte meg, hanem Magyarországra távozott. Az elítéltet 2009. április 2. napján elfogták és őrizetbe vették, majd 2009. április 3. napján a Fővárosi Törvényszék elé állították. A Fővárosi Törvényszék a 2009. április 3. napján tartott tárgyaláson a 2.Bk.373/2009/18. számú végzésével az európai elfogatóparancs végrehajtása és átadás tárgyában folyamatban lévő büntetőeljárást felfüggesztette, és kezdeményezte az Alkotmánybíróság eljárását, kérve az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: régi Eubetv.) 15. § (3) bekezdésének megsemmisítését. A rendelkezés szerint „[a]z átadási és ideiglenes átadási letartóztatás helyett más személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés nem alkalmazható, illetve óvadék ellenében a keresett személy ideiglenes átadási letartóztatása, illetőleg átadási letartóztatása nem szüntethető meg.”
      [2] Az indítványozó bíró 2012. március 29-én az Alkotmánybíróság III/1177/2012. számú végzése alapján kiegészített indítványában kifejtette, hogy azzal, hogy a jogalkotó az Európai Unió Tanácsának az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról szóló 2002/584/IB. (2002. június 13.) kerethatározata implementálásakor kötelezővé tette az átadási, illetve az ideiglenes átadási letartóztatás elrendelését, kizárta más, a hazai jogban ismert, letartóztatást helyettesítő személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés alkalmazását, valamint az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezés lehetőségét. Álláspontja szerint ez a szabály nem következik a kerethatározat rendelkezéseiből, sőt a kerethatározat 12. cikke éppen arról szól, hogy a végrehajtó állam belső jogának megfelelően lehetőség van a terhelt ideiglenes szabadon bocsátására, amennyiben a tagállam illetékes hatósága minden szükséges intézkedést megtesz a terhelt szökésének megakadályozása érdekében.
      [3] Az indítványozó bíró szerint az ideiglenes átadási letartóztatás és az átadási letartóztatás kötelező alkalmazása nem felel meg az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében rögzített garanciális szabálynak, mivel a személyi szabadság (Alaptörvény IV. cikk) vonatkozásában nem valósul meg a törvényi korlátozás szükségessége és arányossága. Hivatkozik továbbá az Alaptörvény Q) cikk (2) és (3) bekezdésének sérelmére is, mivel az átadási, illetve az ideiglenes átadási letartóztatás kötelező elrendelése a vonatkozó nemzetközi egyezmények és dokumentumok letartóztatással kapcsolatban megfogalmazott kívánalmaival is ellentétes. Mind a nemzetközi, mind a hazai joggyakorlatban következetesen érvényesített elv ugyanis, hogy önmagában a büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmény tárgyi súlya nem képezheti kényszerintézkedés elrendelésének alapját. Ezt tovább fokozza azonban, hogy az elfogatóparancs kibocsátására nem pusztán a legsúlyosabb bűncselekmények esetén kerülhet sor.
      [4] Ez ahhoz vezet, hogy a törvény előtti egyenlőség elve is sérül. Az indítványozó bíró – a konkrét eljárással összefüggésben – hivatkozik arra az ellentmondásra, hogy a bíróság a hazai büntetőeljárásban azonos szempontok alapján elegendőnek tartotta a legenyhébb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, a lakhelyelhagyási tilalom elrendelését, a nemzetközi bűnügyi együttműködés keretében azonban a régi Eubetv. kifogásolt rendelkezése okán ez szóba sem kerülhetett. Véleménye szerint a szoros eljárási határidő sem indokolja a letartóztatás helyettesítő intézményei alkalmazhatóságának kizárását a nemzetközi bűnügyi együttműködés területén.
      [5] Az indítványozó bíró 2012. december 13-án kelt újabb kiegészítésében hivatkozott arra, hogy a régi Eubetv. 2013. január 1-jével hatályát veszti, és helyébe lép az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló új, 2012. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: Eubetv.). Az Eubetv. ugyancsak a 15. § (3) bekezdésben változatlanul előírja az átadási, illetve az ideiglenes átadási letartóztatás, valamint a korábbi szabályozáshoz képest új elemként az ideiglenes végrehajtási letartóztatás kötelező elrendelését. Az indítványozó bíró álláspontja szerint az új törvény nem változtat az alaptörvény-ellenes helyzeten, ezért indítványát az Eubetv. 15. § (3) bekezdése vonatkozásában változatlanul fenntartotta, valamint kiterjesztette az Eubetv. kapcsolódó további, az ideiglenes végrehajtási letartóztatás, az ideiglenes átadási letartóztatás, valamint az átadási letartóztatás elrendeléséről szóló 8. § (1) bekezdésére, a 11. § (1) bekezdés c) pontjára, a 12. § (1) bekezdésére, valamint a 13. § (4) bekezdésére is.
      II.

      [6] Az indítványozó által felhívott, illetve az Alkotmánybíróság által figyelembe vett jogszabályi rendelkezések:

      [7] 1. Az Alaptörvény rendelkezései:

      „Q) cikk (2) Magyarország nemzetközi jogi kötelezettségeinek teljesítése érdekében biztosítja a nemzetközi jog és a magyar jog összhangját.
      (3) Magyarország elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait. A nemzetközi jog más forrásai jogszabályban történő kihirdetésükkel válnak a magyar jogrendszer részévé.”

      „T) cikk (3) Jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel.”

      „I. cikk (3) Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.”

      „IV. cikk (1) Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.
      (2) Senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.
      (3) A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.”

      „XV. cikk (1) A törvény előtt mindenki egyenlő.”

      [8] 2. Nemzetközi szerződések rendelkezései:

      [9] 2.1. Az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) rendelkezései:

      „9. Cikk
      1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
      […]
      3. Azt, akit bűncselekmény vádjával vettek őrizetbe, vagy tartóztattak le, a legrövidebb időn belül bíró, vagy a törvény értelmében bírói hatáskört gyakorló más hatósági személy elé kell állítani; az ilyen személynek joga van arra, hogy ügyében ésszerű határidőn belül tárgyalást tartsanak, vagy szabadlábra helyezzék őt. Az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik.”

      [10] 2.2. Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) rendelkezései:

      „5. Cikk – Szabadsághoz és biztonsághoz való jog
      1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:
      […];
      c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;
      […];
      f) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel az országba való jogtalan belépés megakadályozása céljából vagy olyan személy törvényes letartóztatása vagy őrizetbe vétele, aki ellen intézkedés van folyamatban kiutasítása vagy kiadatása céljából.
      […]
      3. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró, vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.”

      [11] 3. Az Eubetv. indítvánnyal érintett rendelkezései:

      „8. § (1) Ha az európai elfogatóparancsot szabadságvesztés büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, és a keresett személy olyan magyar állampolgár, aki Magyarország területén lakóhellyel rendelkezik, a Fővárosi Törvényszék az európai elfogatóparancs végrehajtását megtagadja, és – ha az előzetes adatok alapján nem áll fenn a végrehajtás átvételének egyetlen megtagadási oka sem – elrendeli a keresett személy ideiglenes végrehajtási letartóztatását, és az erről szóló határozatát haladéktalanul megküldi az igazságügyért felelős miniszternek (a továbbiakban: miniszter). A miniszter kezdeményezi a tagállamnál az elítélt szabadságvesztés büntetése vagy szabadságelvonással járó intézkedése végrehajtásának átvételét.”

      „11. § (1) A Fővárosi Törvényszék tárgyalást tart, amelyen
      c) ha a keresett személy nem kíván élni az egyszerűsített átadási eljárás lehetőségével, és a bíróság megállapítja, hogy nem áll fenn az 5. §-ban, a 6. §-ban, illetve a 8. § (1) bekezdésében említett megtagadási okok valamelyike, elrendeli a keresett személy ideiglenes átadási letartóztatását, és az erről szóló határozatot haladéktalanul megküldi a miniszternek.”

      „12. § (1) A Fővárosi Törvényszék elrendeli a keresett személy átadási letartóztatását és átadását (egyszerűsített átadás), ha
      a) az európai elfogatóparancs végrehajtásának és az átadásnak a feltételei fennállnak, és
      b) a keresett személy – a megfelelő figyelmeztetést követően – az átadásába beleegyezik, ebben az esetben a figyelmeztetést és a beleegyezést, valamint adott esetben a 30. §-ban említett specialitás szabálya alkalmazásának jogáról való kifejezett lemondást jegyzőkönyvben rögzíti.”

      „13. § (4) Ha az európai elfogatóparancs végrehajtásának és az átadásnak a feltételei fennállnak, a Fővárosi Törvényszék elrendeli a keresett személy átadási letartóztatását és átadását. A tárgyaláson hozott határozattal szembeni fellebbezésről az ügyésznek, a keresett személynek és védőjének a határozat kihirdetését követően nyomban nyilatkoznia kell.”

      „15. § (3) Az átadási, az ideiglenes átadási, vagy az ideiglenes végrehajtási letartóztatás helyett más személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés nem alkalmazható, illetve óvadék ellenében a keresett személy átadási, ideiglenes átadási vagy ideiglenes végrehajtási letartóztatása nem szüntethető meg.”
      III.

      [12] Az Alkotmánybíróság először áttekintette az Európai Unió Tanácsa által elfogadott, az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról szóló 2002/584/IB. kerethatározatnak (kihirdetve: Hivatalos Lap L 190, 2002. júl. 18., 0001-0020. o., a továbbiakban: Kerethatározat), illetve a magyar jogban az átültető jogszabálynak a vizsgált kérdéssel kapcsolatos fontosabb rendelkezéseit.

      [13] 1. Az Európai Unión belüli általános kiadatási szabályokat korábban az 1957. december 13-án Párizsban elfogadott Európa tanácsi Európai kiadatási egyezmény, és ennek két Kiegészítő Jegyzőkönyve (Magyarországon az 1994. évi XVIII. törvény hirdette ki), valamint a terrorizmus visszaszorításának tárgyában 1977. január 27-én Strasbourgban létrejött konvenció (Magyarországon az 1997. évi XCIII. törvény hirdette ki), az 1990-ben kelt Schengen (II) Egyezmény, az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Unió tagállamai közötti egyszerűsített kiadatási eljárásról szóló egyezmény (kihirdetve: Hivatalos Lap C 78, 1995. márc. 30., 0002-0010. o.), valamint az Európai Unióról szóló szerződés K.3. cikke alapján, az Európai Unió tagállamai közötti kiadatásról szóló Egyezmény (kihirdetve: Hivatalos Lap C 313, 1996. okt. 23., 0012-0023. o.) szabályozta. Ezen uniós egyezmények szerepét vette át 2004. január 1-jétől az európai elfogatóparancs. Az európai elfogatóparancs alapgondolata az, hogy ha valamely uniós tagállam igazságügyi hatósága az általa kibocsátott jogi aktus alapján valamely büntetőeljárás alatt álló, vagy már elítélt személy átadását kéri, e határozatát az Európai Unió egész területén végrehajtsák, és a személyt a lehető legrövidebb időn belül részére átadják.
      [14] A Kerethatározat (1) és (5) preambulum bekezdései szerint az európai elfogatóparancs célja a jogerős elítélésüket követően az igazságszolgáltatás elől menekülő, illetve bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek vonatkozásában a tagállamok közötti kiadatás eltörlése és annak az igazságügyi hatóságok közötti átadás rendszerével való felváltása volt. A Kerethatározat (6) és (10) preambulum bekezdései is hangsúlyozzák, hogy az európai elfogatóparancs a kölcsönös elismerés elvének első konkrét megvalósulása a büntetőjog területén, amely a tagállamok közötti nagyfokú bizalomra épül. Az európai elfogatóparancs intézménye tehát egyik fontos eleme az Európai Unióban megvalósuló bűnügyi együttműködésnek, amely alapvetően két pilléren nyugszik. A bűnügyi együttműködés egyfelől a büntetőügyekben hozott ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul, másfelől a tagállamok jogszabályainak fokozatos közelítését foglalja magában. [Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 82. cikk (1) bekezdés]
      [15] A Kerethatározat 1. cikke értelmében az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja. A 2. cikk meghatározza az európai elfogatóparancs alkalmazhatóságának feltételeit, annak kibocsátására olyan cselekmények esetén van lehetőség, amelyeknél a kibocsátó tagállam joga szerint a büntetési tétel felső határa legalább tizenkét havi szabadságvesztés vagy szabadságelvonással járó intézkedés, illetve ha a szabadságvesztést kiszabó ítéletet vagy a szabadságelvonással járó intézkedést már meghozták, ennek időtartama legalább négy hónap.
      [16] Az európai elfogatóparancs alapján a terhelt személyi szabadságát korlátozzák, azonban a Kerethatározat több garanciális szabályt tartalmaz a fogvatartott személy védelme érdekében. A 11. cikk szerint az európai elfogatóparancs alapján elfogott személyt a végrehajtó igazságügyi hatóság tájékoztatja az európai elfogatóparancsról, annak tartalmáról, arról, hogy beleegyezhet az átadásba, valamint a védő és tolmács igénybevételéhez való jogáról. A Kerethatározat 12. cikke tartalmaz rendelkezéseket az európai elfogatóparancs alapján elfogott személy fogvatartására vonatkozóan. E rendelkezés szerint, „[h]a egy személyt európai elfogatóparancs alapján fognak el, a végrehajtó igazságügyi hatóság dönt arról, hogy a keresett személyt a végrehajtó tagállam jogával összhangban továbbra is fogva tartják-e. A végrehajtó tagállam belső jogának megfelelően a személyt ideiglenesen bármikor szabadon lehet bocsátani, feltéve hogy ezen tagállam illetékes hatósága minden szükségesnek ítélt intézkedést megtesz a keresett személy szökésének megakadályozása érdekében.”
      [17] Megállapítható tehát, hogy a Kerethatározat a rendelkezéseit a nemzeti jogrendszerükbe átültető tagállamokra bízza a döntést arra vonatkozóan, hogy az átadási eljárást lezáró döntésig (a nemzeti jogukkal összhangban) fogvatartják-e a keresett személyt, vagy esetleg szabadon bocsátják.

      [18] 2. A Kerethatározat rendelkezéseit a magyar jogba az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény ültette át. Ezt a törvényt 2013. január 1-jével felváltotta az Eubetv. Az európai elfogatóparancs sikeres végrehajtása érdekében a törvény kötelezővé teszi az érintett személy őrizetbe vételét, majd azt követő letartóztatását. Az Eubetv. három eltérő letartóztatást különböztet meg, az átadási, az ideiglenes átadási és az ideiglenes végrehajtási letartóztatást.
      [19] Az elfogatóparancs alapján a Magyarország területén elfogott személyt őrizetbe kell venni, amely maximum hetvenkét óráig tarthat (Eubetv. 10. §). A Fővárosi Törvényszék tárgyalást tart az ügyben, ahol a keresett személlyel ismertetni kell az elfogatóparancs tartalmát, tájékoztatni kell az egyszerűsített átadás lehetőségéről, valamint – amennyiben nem áll fenn az európai elfogatóparancs megtagadására okot adó körülmény – dönteni kell a fogvatartásról. A bíróság elrendeli az érintett személy átadási letartóztatását, ha az elfogatóparancs végrehajtásának és az átadásnak fennállnak a feltételei (Eubetv. 11. és 13. §). Amennyiben az érintett személy nem egyezik bele az átadásba, és a bíróság megállapítja, hogy nem áll fenn az európai elfogatóparancs megtagadási okainak egyike sem, a Fővárosi Törvényszék elrendeli az érintett személy ideiglenes átadási letartóztatását (Eubetv. 12. §). Ha a bíróság az európai elfogatóparancs megérkezését követően tartott ismételt tárgyaláson az állapítja meg, hogy fennállnak a végrehajtás és az átadás feltételei, elrendeli az átadási letartóztatást.
      [20] Ideiglenes végrehajtási letartóztatás elrendelésére akkor kerül sor, ha az európai elfogatóparancsot szabadságvesztés-büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából bocsátották ki, és a keresett személy olyan magyar állampolgár, akinek Magyarország területén van lakóhelye. Ebben az esetben a Fővárosi Törvényszék megtagadja az európai elfogatóparancs végrehajtását és értesíti az igazságügyért felelős minisztert, aki kezdeményezi az érintett személy szabadságvesztés-büntetése vagy szabadságelvonással járó intézkedése végrehajtásának átvételét (Eubetv. 8. §).
      [21] Mindhárom letartóztatás személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, amelyek tartamáról az Eubetv. rendelkezik (lásd Indokolás [71]–[76]).
      [22] Az Eubetv. 2. §-a a tagállamokkal folytatott eljárásokban háttérjogszabályként – a törvényben foglalt eltérésekkel – a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt (a továbbiakban: Be.) rendeli alkalmazni. A Be. szerint a büntetőeljárás során (annak jogerős befejezéséig) alkalmazható személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések az előzetes letartóztatás, a lakhelyelhagyási tilalom, a házi őrizet, illetve a személyi szabadságot nem korlátozó óvadék.
      [23] A Be. a szabadságvesztés büntetés elítélt általi önkéntes letöltésének elmaradása esetére elfogatóparancs kibocsátását írja elő, az elfogatóparancs végrehajtásának szabályait külön jogszabályok tartalmazzák (lásd Indokolás [42]–[48]).
      [24] Az Eubetv. letartóztatással kapcsolatos rendelkezései értelmében a Fővárosi Törvényszék elrendeli a keresett személy átadási, ideiglenes átadási, ideiglenes végrehajtási letartóztatását. Az Eubetv. 15. § (3) bekezdése azzal, hogy kategorikusan megtiltja más személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, valamint az óvadék alkalmazását, kötelezővé teszi az elfogatóparancs alapján őrizetbe vett személy szabadságelvonását. Az Eubetv. ezen rendelkezésének indokolása szerint a jogalkotó azért kívánta kötelezővé tenni a letartóztatást, mert az európai elfogatóparancs kibocsátására és az annak alapján lefolytatásra kerülő eljárásra általában súlyos bűncselekmények miatt kerül sor. A jogalkotó álláspontja szerint a letartóztatás elrendelésével biztosítható, – az eljárások rövid határidejére is tekintettel – hogy az érintett személy ne vonja ki magát az eljárás alól, és ezzel lehetővé válik az európai elfogatóparancs időben történő végrehajtása.
      IV.

      [25] Az indítvány nem megalapozott.

      [26] 1. Az indítványozó bíró az Eubetv. 8. § (1) bekezdése, 11. § (1) bekezdés c) pontja 12. § (1) bekezdése, 13. § (4) bekezdése, valamint 15. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítását kérte. A bíró akkor kezdeményezheti az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, ha azt a folyamatban lévő egyedi ügy elbírálása során alkalmazni kell.
      [27] Az indítványozó bíró a régi Eubetv.-vel összefüggésben a 15. § (3) bekezdés és a 11. § (1) bekezdés c) pontja, mint a konkrét ügyben alkalmazandó jogszabályi rendelkezések alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Későbbi indítvány kiegészítéseiben az Eubetv. megváltozott szabályai tekintetében hivatkozott a korábbi szabályokat változatlanul tartalmazó új 15. § (3) bekezdés és a 11. § (1) bekezdés c) pontja alaptörvény-ellenességére, valamint kiterjesztette az indítványát az átadási, az ideiglenes átadási és az ideiglenes végrehajtási letartóztatásra vonatkozó további szabályokra, a 8. § (1) bekezdésére, a 12. § (1) bekezdésére, valamint a 13. § (4) bekezdésére. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a konkrét ügyben az Eubetv. 11. § (1) bekezdésének c) pontja és a 15. § (3) bekezdése alkalmazandó, ugyanakkor a 8. § (1) bekezdése, a 12. § (1) bekezdése, valamint a 13. § (4) bekezdése nem irányadó az elbírálás során.
      [28] Az Abtv. 52. § (1) bekezdése értelmében az indítványnak határozott kérelmet kell tartalmaznia. A kérelem akkor tekintendő határozottnak, ha egyértelműen megjelöli – többek között – az Alkotmánybíróság által vizsgálandó jogszabályi rendelkezést, valamint indokolást tartalmaz arra nézve, hogy a sérelmezett jogszabályi rendelkezés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével.
      [29] Az indítvány részletes kifejtést tartalmaz arra nézve, hogy az Eubetv. 15. § (3) bekezdését, amely a konkrét ügyben is értelemszerűen irányadó, az indítványozó bíró miért tartja alaptörvény-ellenesnek, az indítvány tehát ebben a részében megfelel a határozott kérelemmel szemben támasztott követelményeknek. Az Alkotmánybíróság azonban megállapította, hogy az indítvány az 11. § (1) bekezdés c) pontja tekintetében nem tekinthető határozottnak, mert nem indokolta meg, hogy az Eubetv. ezen rendelkezését milyen okból tekinti alaptörvény-ellenesnek. Az indítvány valójában a letartóztatási alternatívák kizártságát, és ezáltal a kötelező letartóztatást sérelmezi, nem az európai elfogatóparancs végrehajtási érdekében alkalmazható szabadságelvonás lehetőségét kifogásolja.
      [30] Az Alkotmánybíróság ezért az Eubetv. bírósági eljárásban nem alkalmazandó 8. § (1) bekezdése, a 12. § (1) bekezdése, valamint a 13. § (4) bekezdése tekintetében, valamint az indítványozó által nem egyértelműen indokolt Eubetv. 11. § (1) bekezdés c) pontja vonatkozásában az indítványt visszautasította.

      [31] 2.1. Az Alkotmánybíróság az Eubetv. 15. § (3) bekezdésének alkotmányossági vizsgálata során megállapította, hogy az Európai Unióban a bűnügyi együttműködés területén megvalósuló együttműködés jóval közvetlenebb, mint az államok közötti nemzetközi bűnügyi együttműködés klasszikus rendszerében tapasztalható együttműködési forma. Az európai integráció foka azonban nem érte el azt a szintet, hogy az Európai Unióban olyan egységes (büntető)jogterületről lehessen beszélni, ahol a jogalkotásra nézve az Európai Uniónak kizárólagos hatásköre lenne. Az európai bűnügyi együttműködésnek ennek megfelelően hangsúlyos eleme a kölcsönös elismerés követelménye, ami végső soron nem jelent mást, minthogy a tagállamok egymás büntetőeljárását a saját büntetőeljárásukkal egyenrangúként kezelik. Az európai elfogatóparancsot végrehajtó tagállamok – igazságügyi hatóságain keresztül – ugyanakkor az átadás megtagadásához vezető okok vizsgálatával ellenőrzés alá vonják a másik tagállam által kibocsátott európai elfogatóparancsot, közvetve a másik tagállam által (le)folytatott büntetőeljárást is. A végrehajtó tagállam ellenőrzési jogosultságát büntetőbíróságai (Magyarországon a Fővárosi Törvényszék) által, az európai elfogatóparancs végrehajtását célzó speciális eljárás, az átadási eljárás során látja el.
      [32] Amikor az átadási eljárásban a Fővárosi Törvényszék kényszerintézkedést alkalmaz, döntése természetszerűleg biztosítja a keresett személynek az átadási eljárásban történő személyes jelenlétét (erre utal a már ismertetett, az Eubetv. 15. § (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás is).
      [33] Ugyanakkor az európai elfogatóparancsnak – figyelemmel kibocsátásának céljára és feltétlen érvényére – legfontosabb, végső funkciója az, hogy a keresett személy a kibocsátó tagállamban lefolytatandó büntetőeljárás során rendelkezésre álljon; illetve a végrehajtásra váró szabadságvesztés büntetését, illetve a szabadság elvonással járó intézkedését minél gyorsabban letölthesse a kibocsátó tagállamban (ideiglenes végrehajtási letartóztatás esetén a végrehajtó tagállamban).
      [34] Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az ideiglenes átadási, átadási, illetve ideiglenes végrehajtási letartóztatás alkalmazása kettős funkcióval bír. A Fővárosi Törvényszék kényszerintézkedésről szóló döntésével tehát egyfelől biztosítja a keresett személy jelenlétét az átadási eljárásban. Másfelől a Fővárosi Törvényszék – jellemzően az átadás megtagadásához vezető okok vizsgálatával – döntése meghozatalánál figyelemmel van a kibocsátó tagállam büntetőeljárására is, elősegítve az európai elfogatóparancs végső funkciójának érvényesülését.

      [35] 2.2. A Kerethatározat egységesen szabályozza az európai elfogatóparancsot, függetlenül kibocsátásának céljától. Ennek megfelelően az Eubetv. sem tesz különbséget az eltérő (tehát a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása vagy a büntetőeljárás lefolytatása) célból kibocsátott európai elfogatóparancsok végrehajtásának módja között.
      [36] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az európai elfogatóparancs kibocsátásának két nevesített célja között – a kibocsátó tagállamban a keresett személy ellen folyó büntetőeljárás stádiuma alapján – érdemi különbséget kell tenni.
      [37] A szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancs esetében a keresett személlyel szemben a büntetőeljárás már jogerősen befejeződött, és a kibocsátó állam joga alapján megkísérelték a jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtását, ami azért hiúsult meg, mert a keresett személy a foganatba vételt megelőzően elhagyta az érintett tagállamot.
      [38] A büntetőeljárás lefolytatása céljából kibocsátott elfogatóparancs esetében a kibocsátó tagállamban még nem döntöttek a keresett személy büntetőjogi felelősségéről, és a keresett személy ezen eljárásban való részvételének biztosítását célozza az elfogatóparancs. Míg előbbi esetben a jogerős ítéletben kiszabott szabadságelvonás végleges hatályú, (a keresett személy elítélt), utóbbi esetben a keresett személy büntetőjogi felelősségével kapcsolatban az ártatlanság vélelméből következően függő jogi helyzet áll fenn, így az alkalmazott szabadságelvonás sem büntetőjogi szankció, hanem a büntetőeljárás lefolytatását elősegítő ideiglenes jellegű (kényszer)intézkedés.
      [39] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az európai elfogatóparancs végrehajtásának – így az azzal összefüggésben Magyarország mint végrehajtó tagállam bírósága által alkalmazott szabadságelvonások – alkotmányos vizsgálatánál is eltérően kell kezelni a két esetet.

      [40] 3. Jelen ügyben az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény 25. §-ában szabályozott bírói kezdeményezésben – mivel ez esetben a támadott jogszabályhely több, egymástól eltérő helyzetre tartalmaz azonos rendelkezést – az indítványozó bíró által alkalmazott egyes jogszabályi rendelkezéseket az Alkotmánybíróság csak az előtte folyó egyedi ügy tárgyában az általa felvetett összefüggésekre figyelemmel vizsgálta meg, és csak ebben a szegmensben végezte el az alkalmazott jogszabályi rendelkezések alkotmánybírósági kontrollját. A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló büntetőügyben szabadságvesztés büntetés végrehajtása céljából került sor az európai elfogatóparancs kibocsátására, így az Alkotmánybíróság jelen határozatában az alapügyben alkalmazandó 15. § (3) bekezdés Alaptörvényhez való viszonyát kizárólag e céllal összefüggésben vizsgálta.
      [41] Az Alkotmánybíróság először áttekinti, hogy a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs alapján elfogott elítélt esetén alkalmazandó kötelező szabadságelvonás szabálya összhangban van-e a hazai (belföldi) elfogatóparancs alapján elfogott elítélt vonatkozásában alkalmazandó végrehajtási szabályokkal. Ezt követően az Alkotmánybíróság felvázolja a személyi szabadsághoz való jog tartalmát, kitérve a nemzetközi emberi jogi egyezmények rendelkezéseire, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságának (továbbiakban: EJEB) e joggal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára is. Mindezek után az Alkotmánybíróság a fentiek alapján levont következtetések felhasználásával megvizsgálja a támadott rendelkezés személyi szabadsághoz való joggal, valamint a diszkrimináció tilalmával kapcsolatos összefüggését, értékelve a bírói kezdeményezésben foglaltakat.

      [42] 4. A Kerethatározat idézett rendelkezése szerint a végrehajtó tagállam a saját „jogával összhangban” dönthet arról, hogy a keresett és az európai elfogatóparancs alapján őrizetbe vett személyt továbbra is fogva tartják-e, illetve e tagállam a „belső jogának megfelelően” – bizonyos feltételek fennállása esetén – bármikor szabadon engedheti.
      [43] Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság áttekintette a szabadságvesztés büntetés végrehajtása céljából kibocsátott (belföldi) elfogatóparancs kibocsátásával és végrehajtásával kapcsolatos nemzeti szabályozást.
      [44] A Be. XXX. fejezete tartalmazza a büntetőeljárás során hozott határozatok végrehajtásáról rendelkező általános szabályokat. A Be. 590. § (3) bekezdése szerint „ha a büntetést vagy a büntetés hátralévő részét ismeretlen helyen tartózkodó elítélten kell foganatba venni, a büntetés-végrehajtási bíró az elítélt tartózkodási helyének felkutatása iránt intézkedik, szabadságvesztés esetén elfogató parancsot bocsát ki.”
      [45] A részletszabályokat tartalmazó jogszabályok közül a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (továbbiakban Bv.tvr.) 6/A. § (1) bekezdésének d) pontja értelmében „a büntetés-végrehajtási bíró a büntetés vagy a kényszergyógykezelés végrehajtása érdekében lakcímfigyelést, körözést rendelhet el, illetve elfogatóparancsot bocsáthat ki annak az ismeretlen helyen tartózkodó elítéltnek, illetve kényszergyógykezeltnek a felkutatása érdekében, aki a jogerősen kiszabott szabadságvesztés vagy elzárás letöltését nem kezdte meg.”
      [46] A büntetőügyekben hozott határozatok végrehajtása során a bíróságokra és egyéb szervekre háruló feladatokról szóló 9/2002. (IV. 9.) IM rendelet 25. § (3) és (4) bekezdései szerint ha a szabadságvesztés megkezdésére szóló felhívás az elítéltnek azért nem volt kézbesíthető, mert a kézbesítő jelentése szerint az elítélt a felhívást a kézbesítés kétszeri megkísérlése után sem vette át, illetőleg a megjelölt címen ismeretlen, vagy onnan ismeretlen helyre távozott, a már ismertetett Be. 590. § (3) bekezdése és a Bv. tvr. 6/A. § (1) bekezdés d) pontja alapján a büntetés-végrehajtási bíró intézkedik az elítélt tartózkodási helyének felkutatása iránt. Először az elítélt tartózkodási helyének megállapítása érdekében lakcímfigyelést rendel el, ennek eredménytelensége esetén, továbbá ha megállapítható, hogy az elítélt a szabadságvesztés végrehajtásának meghiúsítása céljából megszökött, elrejtőzött, a büntetés-végrehajtási bíró elfogatóparancs kibocsátásával elrendeli az elítélt körözését. A büntetés-végrehajtási bíró az elfogatóparancsban arról rendelkezik, hogy az elítéltet a megyei (megyei feladatot is ellátó) büntetés-végrehajtási intézetbe állítsák elő és erről az elfogató parancs egy példányának megküldésével haladéktalanul értesíti az illetékes büntetés-végrehajtási megyei (fővárosi) büntetés-végrehajtási intézetet.
      [47] Végül kiemelést érdemel, hogy a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 10. § c) pontja a büntetés-végrehajtási bíró által, a fentiekben ismertetett tartalommal kibocsátott elfogatóparancsot a büntetés-végrehajtási intézetbe történő befogadás alapjául szolgáló iratok közt nevesíti, a 16. § (1) bekezdésében pedig kimondja, hogy „a szabadságvesztés végrehajtásának megkezdése vagy folytatása végett kibocsátott elfogató parancs alapján elfogott, és az intézetbe átkísért elítéltet a napszaktól függetlenül be kell fogadni.
      [48] Az ismertetett szabályok összefoglalásaként megállapítható, hogy a szabadságvesztés végrehajtása céljából kibocsátott (belföldi) elfogatóparancs alapján elfogott elítélten a szabadságvesztés végrehajtása nyomban megkezdődik és az elítélt az elfogását követően nem kerülhet szabadlábra. A fentiekből az is következik, hogy a szabadságvesztés büntetés, illetve a szabadságelvonással járó intézkedés céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása során kötelezően alkalmazott szabadságelvonást előíró szabályozás összhangban van a belföldi viszonylatban kiadott elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos szabályozással, azzal a kizárólagos hatáskör hiányából (lásd Indokolás [31]–[39]). fakadó, értelemszerű eltéréssel, hogy a szabadságelvonás – átadási eljárás időtartamával megegyező – részét a végrehajtó tagállam területén foganatosítják.

      [49] 5.1. Az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdése általános érvénnyel deklarálja a személyi szabadsághoz való jogot, mely szerint mindenkinek joga van a személyi szabadságra és biztonságra, senkit nem lehet szabadságától másként megfosztani, csak törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján.
      [50] A személyi szabadsághoz való jog az Alaptörvény IV. cikkének megengedő rendelkezései alapján korlátozható. A személyi szabadság jogszerű, törvényes elvonása is okozhat azonban alaptalan sérelmet. Az egyes korlátozó rendelkezések akkor állnak összhangban az Alaptörvénnyel, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükséges és arányos. Az arányosság értékelésénél azt is figyelembe kell venni, hogy a korlátozás folytán esetlegesen bekövetkező jogsérelem elfogadható mértékű enyhítésére megfelelő garanciák legyenek. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának feltételei ezért az Alaptörvény IV. cikkében foglalt rendelkezéseknek az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével együtt és egymásra vonatkoztatva történő értelmezésével határozhatók meg.
      [51] Az alapvető jogok korlátozhatóságának általános formai kritériumát az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdés első mondata rögzíti, miszerint az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapíthatja meg. A személyi szabadsághoz való joggal összefüggésben az Alaptörvény IV. cikk (2) bekezdése külön kiemeli, hogy az egyént csak törvényben meghatározott okból és törvényben meghatározott eljárás alapján lehet megfosztani személyi szabadságától. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése rendelkezik az alapvető jogok tartalmi korlátozásának lehetőségéről. Ennek értelmében alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható. Ebből az is következik, hogy a személyi szabadság jogszerű, törvényen alapuló elvonása is csak akkor tekinthető az Alaptörvénnyel összeegyeztethetőnek, ha az általa elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükségszerű és arányos.

      [52] 5.2. A kezdeményezésben felhívott nemzetközi emberi jogi egyezmények a személyi szabadsághoz való jogot az Alaptörvényben foglaltakhoz hasonlóan szabályozzák. Az Egyezségokmány 9. cikke biztosítja a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogot, amely szerint a szabadságtól való megfosztás kizárólag törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján történhet, de az önkényes őrizetbe vétel és letartóztatás tilos.
      [53] Az Egyezmény 5. cikke rendelkezik a szabadsághoz és személyi biztonsághoz való jogról. Az Egyezmény 5. cikk 1 bekezdésének a)–f) pontjaiban taxatív felsorolást tartalmaz azon okok, feltételek vonatkozásában, amely alapján törvényben meghatározott eljárás útján jogszerűnek tekinthető a személyi szabadságtól történő megfosztás. Az Alkotmánybíróság az alapjogok érvényesülésének minimális mércéjeként fogadja el a nemzetközi szerződésekben foglalt, illetve az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatban kibontott jogvédelmi szintet {32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41], legutóbb megerősítve 33/2013. (XI. 22.) AB határozat, Indokolás [24]}, ezért az Alkotmánybíróság áttekintette az EJEB említett rendelkezéssel kapcsolatos joggyakorlatát is.
      [54] Az EJEB annak megítélésekor, hogy egy szabadságelvonás jogszerűnek tekinthető-e, mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy a fogvatartás az azt foganatosító állam hazai joga alapján törvényes-e (formális szempont). Az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint azonban a jogszerűség szempontjából annak van döntő jelentősége, hogy a szabadságelvonás megfeleljen az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdése céljának, azaz az inherensen benne rejlő törvényesség követelményének is, amely szerint a fogvatartás nem lehet önkényes (tartalmi szempont). [Khudoyorov kontra Oroszország (6847/02), 2005. november 8., 137. bekezdés; Lopko és Touré kontra Magyarország (10816/10), 2011. szeptember 20., 20. bekezdés] Eszerint a nemzeti jog betűjének megfelelő személyi szabadságtól való megfosztás is minősülhet önkényesnek, ha a hatóságok részéről rosszhiszemű, vagy megtévesztő magatartás tapasztalható, illetve akkor, ha a fogvatartás (körülményei és helye alapján) nem kapcsolódik valamely Egyezményben foglalt fogvatartási okhoz [Saadi kontra Egyesült Királyság [GC]] (13229/03), 2008. január 29. 69. bekezdés]. Az EJEB a személyi szabadsághoz való joggal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában ugyanakkor leszögezte azt is, hogy az „önkényesség” fogalma bizonyos mértékben különbözik az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének a)–f) pontjaiban felsorolt, eltérő fogvatartási okok esetében [Saadi kontra Egyesült Királyság [GC]] (13229/03), 2008. január 29., 68. bekezdés].
      [55] Az Egyezmény – jelen ügy elbírálása szempontjából relevanciával bíró – 5. cikk 1. bekezdésének f) pontja lehetővé teszi olyan személy törvényes letartóztatását, aki ellen kiadatás céljából folytatnak intézkedést. E rendelkezéssel kapcsolatban az EJEB megállapította, hogy a védelem szintje ez esetben eltér az 5. cikk 1. bekezdésének c) pontja szerinti fogvatartási ok vonatkozásában irányadó védelmi szinttől. Az Egyezmény 5. cikk 1. bekezdésének f) pontjára alapított fogvatartás jogszerűségének vizsgálata során nem követelmény az „ésszerű okból szükségesség” kritériumának megléte, például újabb bűncselekmény elkövetésének, illetve a terhelt szökésének megakadályozása céljából [Chahal kontra Egyesült Királyság (22414/93), 1996. november 15., 112. bekezdés; utoljára megerősítve Sidikovy kontra Oroszország (73455/11), 2013. június 20., 162. bekezdés]. Az EJEB joggyakorlata szerint a kiadatás céljából történő fogvatartás mindaddig jogszerűen korlátozza a személyi szabadsághoz való jogot, ameddig a kiadatási eljárás folyamatban van, amennyiben ezt az eljárást kellő gondossággal, ésszerű határidőn belül folytatják-e le a szerződő állam hatóságai [Kolompar kontra Belgium (11613/85), 1992. szeptember 24., 36. bekezdés, utoljára megerősítve Sidikovy kontra Oroszország (73455/11), 2013. június 20., 162. bekezdés]. A fogvatartás jogszerűségének megítélése attól sem függ, hogy a kiadatás alapjául szolgáló döntés igazolható-e a nemzeti jog vagy az Egyezmény alapján [Chahal kontra Egyesült Királyság (22414/93), 1996. november 15., 112. bekezdés; utoljára megerősítve Sidikovy kontra Oroszország (73455/11), 2013. június 20., 162. bekezdés].

      [56] 6. Jelen alkotmányossági vizsgálat tárgya a szabadságvesztés büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása során a kötelező szabadságelvonást helyettesítő intézmények alkalmazhatóságának kizártsága az Eubetv. alapján.

      [57] 6.1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált szabályozás az alapvető jogok korlátozásával kapcsolatban az Alaptörvényben és az ismertetett nemzetközi emberi jogi egyezményekben szereplő formai követelményeknek megfelel, ugyanis az európai elfogatóparancs végrehajtása során alkalmazandó szabadságelvonások feltételeit és módját, valamint az eljárás menetét, a keresett személy jogait törvény határozza meg.

      [58] 6.2. Az Alaptörvény rendelkezéseiből levezethető az állami szervek joga és egyben kötelessége a büntető igény érvényesítésére. Ennek a feladatnak a teljesítéséhez a büntetőhatalmat gyakorló szervek számára hatékony eszközöket kell biztosítani, amely szükségképpen együtt jár súlyosan jogkorlátozó kényszerintézkedések alkalmazásának megengedésével. A kényszerintézkedések alkalmazásának szükségessége azzal is igazolható, hogy a bűncselekmények éppen más személyek alapvető alkotmányos jogait veszélyeztetik vagy sértik. Az érintettek, elsősorban a terhelt alkotmányos alapjogainak korlátozása a büntetőeljárásban ezért más személyek, illetve a társadalom védelme érdekében is történhet. A két érdek közötti egyensúly megteremtésének feltétele a garanciák beépítése a büntetőeljárásba.
      [59] Az átadási, ideiglenes átadási, valamint az ideiglenes végrehajtási letartóztatás a keresett személy személyi szabadságának átmeneti elvonása az európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében. Az európai elfogatóparancs – jelen eljárásban vizsgált – célja a keresett személy elfogása és átadása abból a célból, hogy egy másik tagállam végrehajtsa a szabadságvesztés-büntetést, illetve a szabadságelvonással járó intézkedést. Ebből az is következik, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása a büntető igény sikeres érvényesítése, a határon átnyúló bűnözés elleni hatékony küzdelem érdekében szükségszerűen együtt járhat a keresett személy felkutatásával, őrizetbe vételével és az őrizetbe vételt követő további letartóztatásával, amely azonban az elérni kívánt cél érdekében szükséges intézkedésnek tekinthető.

      [60] 6.3. Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a kötelezően alkalmazott letartóztatás megfelel-e az arányosság követelményének, azaz a keresett személy személyi szabadságának ideiglenes átadási, átadási és ideiglenes végrehajtási letartóztatással történő kötelező korlátozása arányban áll-e azzal a céllal, hogy a keresett személy – az európai elfogatóparancs végrehajtása következtében – megkezdhesse a jogerősen kiszabott és a keresett személy önkéntes teljesítése hiányában a tervezett időben nem foganatosított szabadságvesztés büntetést, illetve szabadságelvonással járó intézkedést.

      [61] 6.3.1. Az Alkotmánybíróság ennek során elsősorban azt vette figyelembe, hogy a szabadságvesztés büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs kibocsátását megelőzően a kibocsátó tagállamban lefolytatott, megfelelő garanciákkal biztosított büntetőeljárás befejezéseként jogerős – szabadságvesztés büntetésről, illetve szabadságelvonással járó intézkedésről rendelkező – határozat született. A büntetőeljárás során az ítéletet meghozó bíróságnak – a büntetőeljárás folyamán az előzetes fogvatartás jogszerűségéről dönteni jogosult bíróságnál is szélesebb körben – lehetősége volt az ügyben beszerzett minden bizonyítékot és feltárt minden körülményt megvizsgálni és mérlegelni. Ebben az esetben a keresett személlyel szemben a kibocsátó tagállamban eljáró bíróság, a bizonyítékok gondos mérlegelésével, kétséget kizáró bizonyossággal megállapította valamely bűncselekmény elkövetését. Emiatt – a személyi körülményeinek figyelembe vételével – vele szemben szankcióként a személyi szabadság szükségszerű sérelmével járó, legsúlyosabb büntetési nem, illetve intézkedés alkalmazását tartotta szükségesnek. A jogerős ítélet véglegességéből, kötelező erejéből következik, hogy a kiszabott, illetve alkalmazott szabadságelvonás – elévülési idején belül – a hatóságok által kötelezően végrehajtandó. A végrehajtás rendszerint – a büntetés-végrehajtási intézetbe történő bevonulásra való felhívás kézbesítését követően – az elítélt önkéntes teljesítése folytán megtörténik.
      [62] Az európai elfogatóparancs kibocsátásához vezető folyamat éppen azzal veszi kezdetét, hogy a keresett személy a szabadságelvonással járó büntetés, illetve intézkedés letöltését önszántából nem kezdte meg. Az önkéntes teljesítés hiányában a kibocsátó tagállam – nemzeti joga alapján – először az elítélt felkutatására tesz kísérletet. Csak az elítélt felkutatása iránt tett intézkedések eredménytelenségét, illetve az elítélt végrehajtás előli elmenekülését célzó magatartásának megállapítását követően kerül sor a keresett személy elfogását és átadását célzó európai elfogatóparancs kibocsátására.
      [63] Mivel a keresett személy részéről elmaradt az önkéntes teljesítés, a szabadságelvonással járó büntetés, illetve intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs alapján sikeresen elfogott személy esetében a végrehajtó tagállam fogvatartásával kezdődhet csak meg a jogerős ítéletben kiszabott szabadságelvonás végrehajtása. Semmilyen alkotmányos cél nem indokolja azt, hogy a jogalkotó a jogerős szabadságelvonás végrehajtását önszántukból megkezdő terheltekkel szemben az európai elfogatóparancs alapján elfogott terheltek vonatkozásában biztosítsa a szabadságelvonással nem járó kényszerintézkedések alkalmazásának a lehetőségét. Mindez olyan előny biztosítását jelenti az utóbbi személyi kör számára, ami a jogerős szabadságelvonások megkezdésének önkéntes teljesítése ellen hathat.

      [64] 6.3.2. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az átadási eljárásban a végrehajtó tagállam bírósága által – a szabadságelvonásról történő döntést megelőzően – kötelezően vizsgálni kell azt, hogy nem áll-e fenn az átadás megtagadását megalapozó ok. E kötelezettség a személyi szabadsághoz való jog korlátozása szempontjából garanciális jelentőségű szabály, hiszen megtagadási okok fennállása esetén a személyi szabadság elvonására sem kerülhet sor. (Ez alól kivételt képez az ideiglenes végrehajtási letartóztatás elrendelése, azonban ez esetben egy speciális megtagadási okról van szó, amely alapján a keresett személy magyar állampolgársága okán Magyarország igazságügyért felelős minisztere útján a jogerős ítélettel kiszabott szabadságelvonás végrehajtásának átvételét kezdeményezi.)
      [65] A tagállamok kölcsönös együttműködése és egymás jogrendszerébe vetett bizalma alapján a magyar végrehajtó igazságügyi hatóság (Fővárosi Törvényszék) a kibocsátó tagállam hatóságai által rendelkezésre bocsátott adatok alapján vizsgálja az átadás megtagadását megalapozó okokat. Az Alkotmánybíróság az Eubetv. más rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálata során ezzel kapcsolatban leszögezte, hogy „[e]z azonban nem jelenti az elfogatóparancsot kiállító hatóság ellenőrzés nélküli elfogadását.” {3144/2013. (VII. 16) AB határozat, Indokolás [20]} A Fővárosi Törvényszék ugyanis a miniszter útján kérheti, hogy sürgősséggel bocsássák rendelkezésére az átadás megtagadásáról rendelkező döntéshez szükséges kiegészítő információkat, ha a kibocsátó tagállam igazságügyi hatósága által korábban közölt adatok és tények alapján nem lehet megfelelő határozatot hozni az átadás tárgyában (Eubetv. 19. §). A végrehajtó igazságügyi hatóság tehát bizonyos mértékben felülvizsgálja az európai elfogatóparancsot [lásd Európai Bíróság C-396/11. számú (Radu) ügyben 2013. január 29. napján hozott ítélet 42. pontját is].
      [66] A Fővárosi Törvényszéknek a megtagadási okok vizsgálatával lehetősége nyílik arra, hogy értékelje azokat a körülményeket, amelyek a megkereső tagállam bírósága által jogerős, végleges hatályú ítéletével kiszabott és ennek megfelelően kötelezően foganatosítandó szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtását bizonyos okokból kizárják. A Fővárosi Törvényszék felülvizsgálati lehetősége tehát azért garanciális jelentőségű, mert a szabadságelvonással járó büntetőjogi szankció végrehajtásának kizártsága esetén a keresett személy Fővárosi Törvényszék által elrendelt szabadságelvonása sem lenne jogszerű.
      [67] A szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott ­európai elfogatóparanccsal összefüggésben jellemzően felmerülő megtagadási okok a következők lehetnek: a magyar törvény szerint a büntetés elévült, amennyiben az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló bűncselekmény a magyar joghatóság alá tartozik [lásd Eubetv. 5. § c) pont]; olyan határozat megléte, amely alapján az elfogatóparancs alapjául szolgáló büntetés már végrehajtásra került, illetve a kibocsátó tagállam joga szerint nem hajtható végre [lásd Eubetv. 5. § d) pont]; harmadik államban ugyanazon cselekmény miatti jogerős felmentés, vagy elítélés, amennyiben a büntetést már végrehajtották, az folyamatban van, vagy a jogerős ítéletet hozó állam joga szerint az nem hajtható végre [lásd Eubetv. 5. § e) pont]; illetve – bizonyos garanciák hiányában – a távollévő terhelttel szemben hozott szabadságelvonással járó büntetést kiszabó, vagy intézkedést alkalmazó ítélet [lásd Eubetv. 6. §].
      [68] A kizáró okok egy része olyan körülményhez kötődik, amelyet a megkereső állam bírósága nem értékelhetett, hiszen azok a jogerős ítéletet követően következtek be, éppen az idő múlásával összefüggésben. Az idő múlása bizonyos esetekben kihathat a szabadságelvonással járó büntetés, illetve intézkedés végrehajthatóságára, ezért e kizárási ok Fővárosi Törvényszék általi felülvizsgálatával biztosítható, hogy az átadási eljárásban csak olyan esetekben kerüljön sor szabadságelvonás alkalmazására, ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló ítélet továbbra is végrehajtható.
      [69] A távollévő terhelt vonatkozásában hozott ítélettel kiszabott szabadságelvonás esetén alkalmazandó megtagadási ok pedig azt a célt szolgálja, hogy a tagállamok ilyen jellegű eljárásra vonatkozó eltérő szabályai okán az európai elfogatóparancs kizárólag abban az esetben kerüljön végrehajtásra, ha a távollévő terhelttel szembeni, kibocsátó tagállamban folytatott eljárások tartalmazzák azokat a garanciális követelményeket, amelyek jórészt az EJEB ítélkezési gyakorlatán alapulnak [lásd az Európai Unió Tanácsa által, a 2002/584/IB, a 2005/214/IB, a 2006/783/IB, a 2008/909/IB és a 2008/947/IB kerethatározat módosításáról a személyek eljárási jogainak megerősítése, valamint a kölcsönös elismerés elvének az érintett személy megjelenése nélkül lefolytatott eljárásokat követően hozott határozatokra való alkalmazásának előmozdítása tekintetében elfogadott 2009/299/IB kerethatározatának (1), (3), (4), (8), (11) és (12) preambulum bekezdései (kihirdetve: Hivatalos Lap L 81, 2009. március 27.)].

      [70] 6.3.3. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végett kiadott európai elfogatóparancs végrehajtása céljából – a megtagadási okok hiányában – kötelezően elrendelt szabadságelvonás több garanciális feltétel együttes megléte esetén alkalmazandó. E feltételek meglétét két bírói fórum, egymás tevékenységét kiegészítve állapítja meg, ezáltal biztosítva a kényszerintézkedés jogszerű, arányos alkalmazását. A kibocsátó tagállam bírósága a jogerős ítélet meghozatalához vezető büntetőeljárás során a bizonyítékok és személyi körülmények gondos mérlegelésével a személyi szabadság elvonását eredményező, kötelezően végrehajtandó büntetőjogi szankciót alkalmazott a keresett személlyel szemben. Az önkéntes teljesítés hiánya okán kibocsátott európai elfogatóparancs eredményeként elfogott személy átadási eljárásában pedig a Fővárosi Törvényszék a megtagadási okok vizsgálatánál kötelezően értékeli a végrehajtás esetleges kizárását eredményező okokat. Amennyiben a Fővárosi Törvényszék a kizárási okok hiányát állapítja meg, a kényszerintézkedés kötelező elrendelésének alkotmányos megalapozottsága abból fakad, hogy a kibocsátó tagállam bíróságának ítéletében kiszabott szabadságelvonás kötelező végrehajtása is alkotmányosan megalapozott.

      [71] 6.3.4. A személyi szabadsághoz való jog korlátozásának arányossága szempontjából további garanciát jelent, hogy az Eubetv. szabályai az átadási eljárás és a keresett személy átadása (így fogvatartása) vonatkozásában – a Kerethatározat céljainak megfelelően – rövid határidőket állapítanak meg. Ennek megfelelően az ideiglenes átadási letartóztatás legfeljebb az elrendelésétől számított negyven napig tarthat, azt követően meg kell szüntetni (Eubetv. 15. § (1) bekezdés)
      [72] Az európai elfogatóparancs végrehajtásáról és az átadásról szóló jogerős határozatot – a keresett személy átadásba történt beleegyezése esetén – a beleegyezés kinyilvánítását követő tíz napon belül, beleegyezés hiányában az elfogását követő hatvan napon belül meg kell hozni. E határidők kivételes esetben harminc nappal meghosszabbíthatók, amennyiben az újabb határidő sem tartható, a az igazságügyért felelős miniszternek a késedelem okait is magában foglaló tájékoztatási kötelezettsége áll fenn az Eurojust irányába (Eubetv. 16. § (1)–(3) bekezdés).
      [73] A keresett személyt legkésőbb az európai elfogatóparancs végrehajtásáról és átadásról rendelkező határozat jogerőre emelkedésétől számított tíz napon belül át kell adni a kibocsátó tagállam illetékes hatóságának. Ha a határidő betartása a tagállamok bármelyikén kívülálló elháríthatatlan akadály miatt nem lehetséges, az érintett tagállamoknak új átadási időpontban kell megegyezni. Ebben az esetben a keresett személyt az új határnapot követő tíz napon belül kell átadni (Eubetv. 20. § (4) és (5) bekezdés).
      [74] E határidők leteltét követően a keresett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani (Eubetv. 20. § (7) bekezdés).
      [75] A keresett személy által a végrehajtó tagállamban fogvatartásban töltött időtartam teljes mértékben beleszámít a megkereső tagállamban végrehajtásra kerülő szabadságelvonás időtartamába (lásd Kerethatározat 26. cikk).
      [76] Az ideiglenes végrehajtási letartóztatás legfeljebb a szabadságvesztés büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtására vonatkozó határozat meghozataláig tart, és nem lehet hosszabb, mint a tagállami határozatban szereplő büntetés vagy intézkedés tartama. Az ideiglenes végrehajtási letartóztatás teljes időtartamát be kell számítani a bíróság által elismert és végrehajtásra átvett szabadságvesztés büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés tartamába. (Eubetv. 8. § (2) és (3) bekezdés)

      [77] 6.3.5. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a fentiekben ismertetett rendelkezések garantálják azt, hogy az alkotmánybírósági vizsgálat tárgyát képező esetben a kiszabott szabadságvesztés büntetés, illetve alkalmazott szabadságelvonó intézkedés végrehajtásának biztosítása céljából az átadási eljárás során kötelezően alkalmazandó szabadságelvonás, megfelelő garanciákat biztosító, rövid határidőket megkövetelő eljárásban kerül alkalmazásra. A kibocsátó tagállam bíróságának ítéletében foglalt szabadságelvonással járó büntetőjogi szankció szükséges és arányos korlátozását jelenti a keresett személy személyi szabadsághoz való jogának. Az európai elfogatóparancs éppen e büntetőjogi szankció végrehajtását szolgálja, a Fővárosi Törvényszék pedig a keresett személy elfogását követően felülvizsgálja az európai elfogatóparancsot és ezt követően dönt a szabadságelvonás alkalmazásáról. Mindezekre figyelemmel megállapítható, hogy a Fővárosi Törvényszék által az ismertetett feltételekkel kötelezően alkalmazandó szabadságelvonás arányos korlátozását jelenti a személyi szabadsághoz való jognak.
      [78] Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy az Eubetv. támadott rendelkezése – a szabadságelvonással járó büntetés, illetve intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal összefüggésben alkalmazva – nem sérti az indítványozó által hivatkozott, Alaptörvény IV. cikk (1) és (2) bekezdéseiben foglalt személyi szabadsághoz való alapjogot, ezért az indítványt ezen részében elutasította.

      [79] 7. Az indítványozó bíró hivatkozik az Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésének (törvény előtti egyenlőség) megsértésére is, amit azzal indokol, hogy az alapügy terheltje vonatkozásában a bíróság egy másik, a terhelt ellen Magyarországon folyó büntetőeljárás során „azonos szempontok” alapján elegendőnek tartotta lakhelyelhagyási tilalom elrendelését, a nemzetközi bűnügyi együttműködés keretében azonban az indítványozó bíró előtti átadási eljárásban – a sérelmezett jogszabály okán – az enyhébb kényszerintézkedés nem jöhetett számításba. Az indítványozó bíró kifejti továbbá, hogy az átadási eljárásban a hazai jogban ismert alternatívákat kizáró, kötelező letartóztatást előíró rendelkezés az átadási eljárás terheltjeinek hátrányos megkülönböztetését jelenti a hazai büntetőeljárások terheltjeivel szemben. Utóbbiak esetében ugyanis a jogszabályok biztosítják a letartóztatásnál enyhébb kényszerintézkedések lehetőségét, míg az átadási eljárásban erre nem kerülhet sor.
      [80] Az Alkotmánybíróság következetes ítélkezési gyakorlata szerint a törvény előtti egyenlőség követelménye kizárólag a homogén csoportok közötti indokolatlan különbségtételt tilalmazza (diszkrimináció vagy hátrányos megkülönböztetés tilalma). Hátrányos megkülönböztetés tehát akkor állapítható meg, ha egy jogszabály egy személyt, vagy személyek összességét más, azonos helyzetben lévő (a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó) személytől, vagy személyösszességtől eltérően kezel anélkül, hogy annak ésszerű, alkotmányos indoka lenne. Ebből következően nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás különböző tulajdonsággal bíró alanyi körre eltérő rendelkezéseket állapít meg. {lásd 1991/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 592, 593.; legutóbb megerősítve: 23/2013. (IX. 25.) AB határozat, Indokolás [87]}

      [81] 7.1. Az Alkotmánybíróság ezért mindenekelőtt azt vizsgálta, hogy a szabadságvesztés büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancs alapján elfogott és az átadás feltételeinek fennállása esetén kötelezően letartóztatott személyek azonos csoportot képeznek-e a hazai büntetőeljárások során szabadságelvonásról rendelkező döntéssel érintett személyekkel. Ennek meghatározása során az Alkotmánybíróság visszautal a határozatának IV/4. pontjában megállapítottakra, amely szerint a jelen alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező, szabadságvesztés büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs alapján elfogott és az átadási eljárás során letartóztatott személyek helyzete összehasonlítható a belföldi elfogatóparancs alapján elfogott és a foganatba vételt megelőzően személyi szabadságától kötelezően megfosztott személyekkel. A szabályozás mindkét esetben olyan terhelttel kapcsolatos, aki nem kezdte meg önként a jogerős ítéletben kiszabott szabadságvesztés büntetését, ezért a hatóságok elfogatóparancs kibocsátásával tesznek intézkedést kézre kerítése iránt. A terhelt elfogását követően a cél a jogerős ítélettel kiszabott szabadságelvonás minél hamarabbi foganatba vétele.
      [82] Az Alkotmánybíróság az Indokolás [42]–[48] bekezdéseiben megállapította, hogy az Eubetv. támadott rendelkezései és a szabadságvesztés büntetés végrehajtásának céljából kiadott, belföldi elfogatóparancs végrehajtásának szabályai azonos következményt (kötelező szabadságelvonás) fogalmaznak meg a keresett, majd elfogott személyek vonatkozásában. Figyelemmel arra, hogy mind az Eubetv., mind a korábban ismertetett, belföldi elfogatóparancs végrehajtásáról rendelkező szabályok azonos módon kezelik az elfogott személyeket, ebben az esetben nem állapítható meg hátrányos megkülönböztetés.

      [83] 7.2. Az indítványozó által, az Eubetv. vonatkozásában hiányolt alternatívák (enyhébb kényszerintézkedés lehetősége, illetve kényszerintézkedés mellőzése) a „belföldi” büntetőeljárás során azon terheltek vonatkozásában merül fel, akik büntetőjogi felelősségéről még nem született jogerős ítélet. Az Alkotmánybíróság ezért megvizsgálta, hogy azonos csoportot képeznek-e a jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtása miatt kibocsátott elfogatóparancs alapján elfogott személyek és azon személyek, akiket az ellenük még folyamatban lévő büntetőeljárás során kibocsátott elfogatóparancs alapján fogtak el.
      [84] Az Alkotmánybíróság visszautal az Indokolás [61]–[63] bekezdéseiben megállapítottakra, amely szerint a szabadságvesztés büntetés végrehajtása céljából kibocsátott elfogatóparancs alapján elfogott és személyi szabadságától megfosztott személy egy olyan szabadságelvonás letöltését kezdi meg, amelyet jogerős, végleges hatályú ítéletben, büntetőjogi szankcióként szabtak ki vele szemben. A folyamatban lévő büntetőeljárások során, elfogatóparancs alapján elfogott és őrizetbe vett személy további fogvatartása ugyanakkor nem egy kötelezően végrehajtandó büntetőjogi szankció letöltését szolgálja. A fogvatartás célja ebben az esetben annak biztosítása, hogy az ártatlanság vélelme alatt álló személy a büntetőeljárás során jelen legyen.
      [85] Mindezekre figyelemmel a folyamatban lévő büntetőeljárás során kényszerintézkedés hatálya alatt álló személyek helyzete (ahol az alternatívák lehetősége felmerül) nem hasonlítható össze, nem képez homogén csoportot a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából szabadságelvonással érintett személyek helyzetével.
      [86] Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy az Eubetv. támadott rendelkezése – a szabadságelvonással járó büntetés, illetve intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparanccsal összefüggésben vizsgálva – nem sérti az indítványozó által hivatkozott, Alaptörvény XV. cikk (1) bekezdésében foglalt törvény előtti egyenlőség alapjogát, ezért az indítványt ezen részében is elutasította.
          Dr. Paczolay Péter s. k.,
          az Alkotmánybíróság elnöke
          .
          Dr. Balogh Elemér s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Bragyova András s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Juhász Imre s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Kovács Péter s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Lévay Miklós s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Salamon László s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Szalay Péter s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Balsai István s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Kiss László s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Pokol Béla s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Stumpf István s. k.,
          alkotmánybíró

          Dr. Szívós Mária s. k.,
          előadó alkotmánybíró
          Dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolása

          [87] A rendelkező rész mindkét pontját el tudom fogadni, de az indokolás egyes részeivel nem értek egyet.

          [88] 1. Az Indokolás [79]–[86] bekezdéseiben az Alaptörvény XV. cikkének a diszkrimináció tilalmára vonatokozó értelmezésével nem tudok egyetérteni. Ez tovább kívánja vinni a korábban kialakított alkotmánybírósági gyakorlatot, melyet többek között az 1991/B/1992. AB határozat indokolása rögzített, és amellyel az összes jogszabályokban alkalmazott különbségtevést mint a diszkrimináció tilalma alá esőt fog fel, miközben az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdése konkrétan felsorolja azokat az emberi alapminőségeket (nem, faj, vallás, stb.), melyek alapján tilos a megkülönböztetés, és az alkotmánybírák csak ezeket a megkülönböztetéseket vizsgálhatják. Jelen esetben ilyen alapminőség szerinti megkülönböztetés nem merült fel, így az Alkotmánybíróságnak vissza kellene utasítania a diszkriminációra hivatkozó indítványi részt. A diszkrimináció tilalmának ilyen szélesre kiterjesztése, mely a régi alkotmánybírósági gyakorlat alapján minden törvényi megkülönbözetést bevon az AB ellenőrzése alá, kiüresíti a demokratikus jogállam demokrácia komponensét és a demokratikus törvényhozási többség mérlegelési lehetőségeit.

          [89] 2. Nem tudok egyetérteni azzal, hogy a határozat nemcsak az emberi jogi egyezményre, hanem ezen túl az EJEB gyakorlatára is alapozni kívánja döntésünket az indokolás [52]–[55] bekezdéseiben. Az EJEB vonatkozó döntései mint információk az alkotmánybírósági döntési folyamatban, belső használatra szóló pro domo-ban hasznos szerepet tölthetnek be határozattervezeteinkben, de megítélésem szerint a végleges határozatban nem szerepelhetnek, legfeljebb az ezt opponáló egyéni párhuzamos és különvéleményekben, mint az egyéni alkotmánybírói álláspontok további érvei. Az alkotmánybírósági határozatban való meghivatkozás ugyanis azt jelenti, hogy az Alaptörvényen túl normatív, számunkra kötelező erőt tulajdonítunk nemcsak az Egyezménynek, hanem az azt értelmező bírói gyakorlatnak is irányunkban, és ezzel elismerjük, hogy az EJEB az Egyezményben résztvevő államok közreműködése nélkül továbbírhatja a rájuk kötelező nemzetközi normákat. Megítélésem szerint az ebben a részben található elemzésekből egyetlen mondat megtartása elégséges lenne az elfogadott határozatunkban: „Az Egyezmény – jelen ügy elbírálása szempontjából relevanciával bíró – 5. cikk 1. bekezdésének f) pontja lehetővé teszi olyan személyek törvényes letartóztatását, aki ellen kiadatás céljából folytatnak intézkedést.”
          [90] Az EJEB bírói gyakorlatának a magyar alkotmánybírákat kötelező jellegét azért sem célszerű elfogadni, mert elvi lehetőségként felmerül az emberjogi bíróság sokszor kritizált, kiterjesztő értelmezésével szemben –, mely mesze túlmegy egyes esetekben az Egyezmény szövegén –, hogy a magyar alkotmányi rendszer érinthetetlen magvára hivatkozva fellépjünk ez ellen. A német alkotmánybírák 2009-es ún. lisszaboni ítéletükben már kidolgozták azt az elméleti konstrukciót, mely lehetővé teszi, hogy egy ország egy multilaterális nemzetközi egyezmény bírósága által adott egyezmény-értelmezéssel szemben az alkotmányidentitás sérthetetlenségére hivatkozva fellépjen, és megtiltsa az ilyen értelmezéssel hozott döntés országon belüli alkalmazását. A német alkotmánybírák ugyan elsősorban az Európai Unió tagállamokat érintő jogi aktusaival szemben fogalmazták meg ezt az alkotmánybíráskodási doktrínát, de ennek lényeges megállapításai minden multilaterális egyezményre állnak, ha abban az adott ország szuverenitását illető felségjogról mond le, és a nemzetközi szervezet bírósága az ország alkotmányának normáit érintő ítélkezést folytat. A jelen esetben a magyar állam alávetette magát az emberi jogi egyezményben, hogy szuverén felségjogában foglalt immunitásáról lemond, egyéni panasszal fel lehet lépni vele szemben, és ha az Egyezmény normáit megsértette, akkor az EJEB ítéletét végrehajtja. Ez az alávetés azonban csak addig állhat, amíg az EJEB szigorúan tartja magát az Egyezmény normáihoz, mert ha elszakad ettől, akkor olyan kötelezettséget ró ki a magyar államra, melynek ő nem vetette alá magát, és amely a magyar szuverenitáson nyugvó Alaptörvényünk lényegi magvát sérti meg. Az alkotmánybírósági törvény (Abtv.) 23. §-ának kiterjesztő értelmezése –, mely a nemzetközi szerződések megkötése előtt jogosítja fel az Alkotmánybíróságot a nemzetközi szerződések Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatára – lehetővé teszi, hogy egy-egy EJEB döntést, mely a magyar államot illetően született, megvizsgáljunk, hogy nem lépett-e túl az Egyezmény normáin, melynek alávetette magát a magyar állam, és ennek végrehajtása nem sértené-e a hazai alkotmányosság sérthetetlen magvát, ezzel alkotmányidentitásunkat. Erre az elvi opcióra tekintettel is szemben állok az EJEB gyakorlatának kötelező jellegét sugalló megidézéssel határozatainkban, és a döntéseink erre alapozott indokolásával.

          Budapest, 2014. február 11.
          Dr. Pokol Béla s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye

          [91] Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával. Álláspontom szerint a többségi határozat szűkítően értelmezi az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontjában foglalt hatáskörét. Az Alkotmánybíróságnak egyedi normakontroll eljárásában a kifogásolt jogszabályi rendelkezés komplex vizsgálatát kellett volna lefolytatnia, és meg kellett volna állapítania az alaptörvény-ellenességet.

          [92] 1. Nem értek egyet azzal a megközelítéssel, hogy a határozat az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2012. évi CLXXX. törvény (a továbbiakban: Eubetv.) 15. § (3) bekezdését „kizárólag a szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kiadott európai elfogatóparancsok végrehajtásával összefüggésben” vizsgálta.

          [93] 1.1. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja szerint az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezésre felülvizsgálja az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabálynak az Alaptörvénnyel való összhangját. Az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-ában rendelkezik a bírói kezdeményezés egyedi normakontroll eljárásról. Eszerint, ha a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította, – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnál kezdeményezi a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását.
          [94] A bírói kezdeményezés utólagos konkrét normakontroll eljárás, az egyedi ügyben alkalmazott jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés absztrakt alkotmányossági vizsgálata. Gyakran előfordul, hogy egy jogszabály több alanyra, több tárgykörre vonatkozik, azonban az Alkotmánybíróság normakontroll eljárás során nem szűkíti le a jogszabályi vizsgálatot kizárólag az ügyben érintett alanyra, vagy tárgykörre, hanem a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés minden elemét vizsgálja. [Példa erre az Alkotmánybíróság 37/2013. (XII. 5.) AB határozata. A cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény 131/A. § (6) bekezdése alaptörvény-ellenességének vizsgálatával összefüggésben a bírói kezdeményezés alapjául szolgáló ügyben a vezető tisztségviselő végelszámolói díj megfizetésére vonatkozó kötelezettsége volt az ügy tárgya, a határozat meghozatala kapcsán mégsem merült fel, hogy csak a vezető tisztségviselővel összefüggésben kerüljön sor a támadott rendelkezés vizsgálatára, és a többségi befolyással rendelkező tag esetében nem, holott a szabály rá is vonatkozik. Az Alkotmánybíróság a támadott jogszabályi rendelkezés egészének alaptörvény-ellenességét vizsgálta. A 9/2013. (III. 6.) AB határozatban az Alkotmánybíróság az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 35. § (2) bekezdése f) pontjával összefüggésben folytatott le alkotmányossági vizsgálatot. A kifogásolt rendelkezés a gazdasági társaság kötelezettségeiért helytállásra köteles alanyok körét határozza meg. Az Alkotmánybíróság a kifogásolt rendelkezés egészét vizsgálta függetlenül attól, hogy az alapul fekvő ügyben a rendelkezés által felsorolt alanyoknak csak egyikéről, a társaság beltagjáról volt szó.]
          [95] Amennyiben a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés megszövegezése lehetővé teszi, van lehetőség a kifogásolt jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés „mozaikos” vizsgálatára, és alaptörvény-ellenesség megállapítása esetén „mozaikos” megsemmisítésére, ez azonban nem áll ellentétben a bírói kezdeményezés normakontroll jellegével. [Ez történt például a 3214/2013. (XII. 2.) AB határozatban. Az indítványozó bíró a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény 25/A. § (1) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, tartalmilag azonban az indítvány kizárólag a felszámolással összefüggésben kifogásolta a jogszabályi rendelkezést. Az Alkotmánybíróság a „felszámolás” szövegrész tekintetében folytatta le az alkotmányossági vizsgálatot.]
          [96] Előfordult olyan eset is, amikor a jogszabály megszövegezése lehetővé tette volna a mozaikos vizsgálatot, az indítvány is a jogszabályi rendelkezés egyik fordulatát kifogásolta, az Alkotmánybíróság azonban – éppen a bírói kezdeményezés normakontroll jellegére tekintettel – az egész jogszabályi rendelkezés Alaptörvénynek való megfelelőségét vizsgálta. [A 16/2013. (VI. 20.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló, 1978. évi IV. törvény 269/C. §-a, a nemzeti szocialista, és kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása bűntettének alkotmányossági vizsgálata kapcsán nem tett különbséget a nemzeti szocialista és a kommunista rendszer között, holott az indítványozó bíró – az alapul fekvő ügy kapcsán – kizárólag a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadásával összefüggésben kérte a kifogásolt jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.]
          [97] Álláspontom szerint a bírói kezdeményezés mint normakontroll „egyedi vagy konkrét” jellege az absztrakt utólagos normakontrollhoz képest annyiban szűkebb, hogy az indítványozó bíró csak az ügyben alkalmazott jogszabályt támadhatja meg és részletesen meg kell indokolnia, hogy valóban kell azt az adott ügyben alkalmaznia.
          [98] Jelen határozat rendelkező részének 1. pontja egyfajta „negatív hatásköri aktivizmusnak” tekinthető, mert az Alkotmánybíróság véleményem szerint indokolatlanul szűkítően értelmezi az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontjában foglalt hatáskörét, amely sem az Alaptörvény, sem az Abtv. rendelkezéseiből nem következik.
          [99] Mindezekre tekintettel úgy vélem, hogy jelen ügyben az Eubetv. 15. § (3) bekezdésének alkotmányossági vizsgálata kapcsán is érvényesíteni kellett volna a bírói kezdeményezés utólagos normakontroll jellegét, és a kifogásolt jogszabályi rendelkezés egészének alkotmányossági vizsgálatát kellett volna lefolytatni.

          [100] 1.2. A bírói kezdeményezés utólagos normakontroll jellegén túl a jogszabályi rendelkezés „egységes” vizsgálata mellett szóló érv lehet az is, hogy sem a magyar jogszabály, sem az Európai Unió Tanácsának az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásról szóló 2002/584/IB. (2002. június 13.) kerethatározata (a továbbiakban: Kerethatározat) nem tesz különbséget az európai elfogatóparancsok között. Bár az európai elfogatóparancs kibocsátására több célból kerülhet sor, ezen cél nem hat ki az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos eljárásra.
          [101] Az átadási letartóztatás, az ideiglenes végrehajtási letartóztatás, valamint a konkrét ügyben alkalmazandó ideiglenes átadási letartóztatás a személyi szabadság elvonásával járó kényszerintézkedés, amelynek célja az európai elfogatóparancs végrehajtásának biztosítása. [Ez az álláspontja egyébként a többségi határozatnak is: „Mindhárom letartóztatás személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés […]” (Indokolás [21]). Az Indokolás [58]–[59] bekezdéseiben pedig a szükségesség vizsgálatánál a kényszerintézkedések alkalmazásának szükségességére vonatkozó kritériumokat veszi alapul a határozat.]
          [102] Ezt alátámasztja az Európai Bizottság több Zöld Könyve (Zöld Könyv a nem őrizetes előzetes felügyeleti intézkedésekről, 2004. 08. 17., COM(2004) 562; Zöld könyv a letartóztatással kapcsolatos európai uniós jogalkotásról, 2011. 06. 14., COM(2011)327), amelyek a letartóztatás fogalma alatt értették az előzetes letartóztatás mellett az európai elfogatóparancs végrehajtásával kapcsolatos letartóztatást is, függetlenül attól, hogy az európai elfogatóparancs kibocsátására büntetőeljárás lefolytatása, vagy szabadságvesztés büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtásának biztosítása céljából került sor.

          [103] 2. Álláspontom szerint az Eubetv. 15. § (3) bekezdése alaptörvény-ellenes, mert az a személyi szabadsághoz való jog aránytalan korlátozását jelenti.

          [104] 2.1. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésének, a IV. cikk (1)–(3) bekezdéseinek, valamint az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 9. cikkének, és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 5. cikkének összevetéséből levezethető, hogy a jogerős elítélést megelőző szabadságelvonás kivételes eszköz, amely csak akkor alkalmazható, ha azt a körülmények feltétlenül szükségessé teszik.

          [105] 2.2. Jelen ügy keretében az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy az európai elfogatóparancs alapján elrendelt átadási, ideiglenes átadási, valamint ideiglenes végrehajtási letartóztatás kötelező elrendelése, valamint a helyettesítő intézmények alkalmazhatóságának kizártsága az Eubetv. rendelkezései alapján összhangban áll-e az Alaptörvénnyel, az a személyi szabadsághoz való jog szükséges és arányos korlátozásának tekinthető-e.
          [106] Nem vitatom, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása érdekében a keresett személy szabadságelvonása szükséges lehet. A vizsgált kényszerintézkedések, az átadási, ideiglenes átadási, valamint ideiglenes végrehajtási letartóztatás célja a büntető igény sikeres érvényesítése (a büntetőeljárás lefolytatása vagy a büntetés végrehajtása), ebből következően – összhangban az Indokolás [58]–[59] bekezdéseiben foglaltakkal – nem tekinthető szükségtelennek és aránytalannak, így alaptörvény-ellenesnek sem, hogy az európai elfogatóparancs alapján elfogott személlyel szemben az őrizetbe vételt követően további szabadságelvonásnak is helye lehet.

          [107] 2.3. Álláspontom szerint azonban az átadási, ideiglenes átadási, valamint ideiglenes végrehajtási letartóztatás kötelező elrendelése minden esetben, kivétel nélkül aránytalanul korlátozza a személyi szabadsághoz való jogot, mert a támadott jogszabályi rendelkezés nem biztosítja, hogy az arányosság követelményének megfelelően a bíróság a keresett személy letartóztatását csak a legvégső esetben rendelje el.

          [108] 2.3.1. Az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre az európai uniós jogi aktusok értelmezésére, azonban a nemzeti jogot amennyire csak lehetséges, a kerethatározattal összhangban kell értelmezni. A kerethatározatoknak ugyan nincs közvetlen hatálya, a tagállami bíróságok azonban kötelesek a belső jog alkalmazásakor a nemzeti jogot a kerethatározatnak megfelelően értelmezni, figyelembe véve a kerethatározat szövegét és célját annak érdekében, hogy megvalósuljon az elérni kívánt eredmény. [Az Európai Unió Bírósága C-105/03. számú Pupino ügyben, 2005. június 16-án hozott ítélete; a C-397/01. számú és C-403/01. számú Pfeiffer és társai egyesített ügyekben, 2004. október 5-én hozott ítélet 113–114. pontja; a C-282/10. számú Dominguez ügyben, 2012. január 24-én hozott ítélet 24. pontja; a C-42/11. számú Joao Pedro Lopes Da Silva Jorge ügyben, 2012. szeptember 5-én hozott ítélet 54. pontja.]
          [109] A Kerethatározat 12. cikke szerint a végrehajtó tagállam igazságügyi hatósága a végrehajtó tagállam jogával összhangban dönthet a fogvatartott személy ideiglenes szabadon bocsátásáról, feltéve, hogy minden szükséges intézkedést megtesznek annak érdekében, hogy a keresett személy szökését megakadályozzák. Bár a Kerethatározat alapvetően a végrehajtó tagállamra bízza, hogy szabályozza az európai elfogatóparancs alapján őrizetbe vett személy további letartóztatásával kapcsolatos eljárást, a 12. cikk értelmében a szabadságelvonást elsősorban a szökés megakadályozása érdekében tartja szükségesnek.
          [110] Ez a rendelkezés tehát nem írja elő a keresett személy kötelező letartóztatását, az európai elfogatóparancs automatikus természete legfeljebb az őrizetbe vétel tekintetében értelmezhető feltétel nélküliként. A Kerethatározat 12. cikke alapvetően a tagállamokra bízza a letartóztatás feltételeinek kidolgozását, azonban a Kerethatározattal nem lenne ellentétes egy olyan rendelkezés, amely megengedné a letartóztatás helyett más intézkedések alkalmazását. A hatályos szabályozással kapcsolatban inkább annak az uniós joggal való összeegyeztethetőségének kérdése vetődhet fel, különös tekintettel arra, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 6. cikke szintén deklarálja a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jogot. A Charta ezen rendelkezése nem részletezi az alapjog korlátozhatóságának eseteit, azonban a preambulum értelmében a Charta célja azon jogok megerősítése, amelyek „különösen a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból és nemzetközi kötelezettségeiből, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményből, az Unió és az Európa Tanács által elfogadott szociális chartákból, valamint az Európai Unió Bíróságának és az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjogából következnek.”

          [111] 2.3.2. A többségi határozat egyrészt azon az alapon tartja arányosnak a szabadságelvonást, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása kapcsán a keresett személyek önkéntes teljesítésének hiányáról van szó. Másrészt garanciális jellegű szabálynak tartja az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadási okait.
          [112] Álláspontom szerint az európai elfogatóparancs kibocsátásának célja, valamint a megtagadási okok nem teszik arányossá a személyi szabadság kötelező elvonását, mert nincsenek azzal összefüggésben.
          [113] Az európai elfogatóparancs kibocsátására akkor kerül sor, ha a keresett személy valószínűsíthetően nem tesz eleget megjelenési kötelezettségének, vagy nem kezdi meg a szabadságelvonással járó büntetőjogi szankció letöltését. Nincs szó az önhiba teljes bizonyossággal történő állításáról ezekben az esetekben, hanem az önhiba megalapozott valószínűsítése jelenti az európai elfogatóparancs kibocsátásának alapját. Amennyiben utóbb bebizonyosodik, hogy nem állt fenn önhiba, az európai elfogatóparancsot vissza kell vonni.
          [114] Az európai elfogatóparancs kötelező és fakultatív megtagadási okai valóban garanciális szabályok, amelyek elsősorban a tagállami jogok esetleges eltéréseinek figyelembevételét szolgálják, illetve alapjogvédelmi funkciójuk is van. A megtagadási okok azonban nem tekinthetők a szabadságelvonás alternatíváinak. A kötelező szabadságelvonás véleményem szerint nem lesz arányos azáltal, hogy bizonyos esetekben azért nem kerül sor a keresett személy letartóztatására, mert az európai elfogatóparancs végrehajtását megtagadják. Ez esetben nem is kerül sor magára az európai elfogatóparancs végrehajtására sem.
          [115] A többségi határozat álláspontom szerint nem válaszolja meg azt az indítványban felvetett kérdést, hogy mennyiben tekinthető a személyi szabadsághoz való jog arányos korlátozásának az, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása, amennyiben ténylegesen végrehajtják, minden esetben automatikus szabadságelvonással jár. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a határozatban idézett esetei alapján a többségi határozat arra ad választ, hogy a letartóztatás az adott esetben szükséges és arányos korlátozásnak tekinthető.
          [116] Ezt nem is vitatom (és az indítvány sem vitatta). A feltett alkotmányossági kérdés azonban valójában az, hogy az Alaptörvény IV. cikke szükséges és arányos korlátozásának tekinthető-e, hogy a bíróságnak nincs választási lehetősége, és feltétel nélkül el kell rendelnie a keresett személy letartóztatását. A többségi határozat erre a kérdésre nem ad választ.

          [117] 2.3.3. Álláspontom szerint az Eubetv. 15. § (3) bekezdése nem felel meg az arányosság követelményének.
          [118] Az Egyezségokmány, az Egyezmény, valamint más nemzetközi dokumentumok (pl. Európa Tanácsi ajánlások) rögzítik, hogy a személyi szabadság elvonása nem lehet automatikusan kötelező, arról a bíróságoknak az eset tényei és körülményei alapján kell határozniuk. A letartóztatásnak alkotmányosan elfogadható célja lehet a hatóság elé állítás, illetve a bűncselekmény elkövetése vagy szökés megakadályozása. Az Eubetv. kifogásolt rendelkezésének miniszteri indokolása hivatkozik az alapul fekvő bűncselekmények súlyára is, mint a szabadságelvonás szükségességének indokára. A bűncselekmény súlya azonban – önmagában – nem alapozhatja meg az eljárás sikeressége érdekében a szabadságelvonás szükségességét, mert semmilyen összefüggésben nem áll a kényszerintézkedések általános céljával, az eljárás sikeres lefolytatásával. A letartóztatás más okaival történő együttalkalmazása kapcsán megállapítható, hogy a szökés és az eljárás akadályozásának veszélye önmagukban is megalapozhatják a letartóztatás elrendelését, a bűncselekmény súlya legfeljebb az egyedi esetben a letartóztatás elrendelésekor jelenthet mérlegelési szempontot a bíróság számára.
          [119] Véleményem szerint a személyi szabadsághoz való jog arányos korlátozása akkor valósulna meg, ha a jogi szabályozás lehetőséget adna egyrészt a személyi szabadsághoz való jogot különböző mértékben korlátozó eszközök közötti választásra, másrészt a szabadságelvonással nem járó alternatív intézkedések alkalmazására. [Erre egyébként valamennyi más uniós tagállamban van lehetőség. A legtöbb uniós tagállamban az európai elfogatóparanccsal kapcsolatos letartóztatásra a nemzetközi jogsegélyről vagy a bűnügyi együttműködésről szóló jogszabályok a büntetőeljárási kódexek büntetőeljárás idején alkalmazott szabadságelvonásra vonatkozó rendelkezéseit rendelik alkalmazni (pl. Németország, Franciaország, Ausztria, Hollandia, Lengyelország, Nagy-Britannia). A büntetőeljáráshoz képest általában eltérően szabályozzák a szabadságelvonás maximális időtartamát, azonban a büntetőeljárással analóg módon a letartóztatás helyett lehetőséget biztosítanak más szabadságkorlátozással járó intézkedések elrendelésére (pl. lakóhely elhagyásának tilalma, jelentkezési kötelezettség előírása). Eltérés mutatkozik a tagállamok gyakorlatában, abban a kérdésben, hogy lehetővé teszik-e az óvadék vagy más pénzügyi biztosíték ellenében történő szabadlábra helyezést. Lengyelországban, Németországban, Ausztriában van rá lehetőség, Nagy-Britanniában szigorú feltételek mellett alkalmazható, a francia jog azonban kategorikusan kizárja az óvadék alkalmazását.]
          [120] Az alapjogok szükséges és arányos korlátozhatóságának elvéből az következik, hogy a szabadságelvonást csak akkor lehet alkalmazni, ha az eljárás sikere, jelen esetben az európai elfogatóparancs végrehajtása, másképp nem biztosítható. Ennek eldöntésekor a bíróságnak további mérlegelési kritériumokat (pl. a várható vagy kiszabott büntetés, intézkedés súlya, a bűncselekmény súlya, a kényszerintézkedés hatékonysága, eredményessége) kell figyelembe vennie. Az arányosság követelményét az szolgálná, ha a törvény lehetővé tenné a bíróság számára, hogy amennyiben a letartóztatás elrendelését nem találja indokoltnak, helyette más helyettesítő intézkedésről rendelkezhessen. Ez természetesen nem zárná ki annak a lehetőségét, hogy indokolt esetben a bíróság elrendelhesse a keresett személy letartóztatását.
          [121] Az Eubetv. 2. §-a általános rendelkezésként rögzíti, hogy az Eubetv. alapján folytatott eljárásokban többek között a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt (a továbbiakban: Be.) kell alkalmazni a megfelelő eltérésekkel. Ebből az is következik, hogy az Eubetv. 15. § (3) bekezdésében foglalt kizáró rendelkezés megsemmisítésével az Eubetv., valamint a Be. rendelkezései között nem lett volna olyan eltérő szabály, amely kizárná az előzetes letartóztatás helyett a büntetőeljárásban alkalmazható helyettesítő kényszerintézkedések elrendelését.

          [122] 3. A többségi határozat tehát az Alkotmánybíróságnak az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja szerinti hatáskörének szűkítő értelmezésével az Eubetv. 15. § (3) bekezdés alkotmányossági vizsgálatát olyan, az egyedi ügyben releváns körülmény összefüggésében folytatta le, amely a kifogásolt jogszabályi rendelkezés tekintetében irreleváns. Az előzőekben kifejtettekre tekintettel álláspontom szerint a kifogásolt jogszabályi rendelkezés egészére kiterjedő vizsgálatot kellett volna lefolytatni.
          [123] A vizsgálat következményeként pedig az Eubetv. 15. § (3) bekezdését meg kellett volna semmisíteni, mert aránytalanul korlátozza az Alaptörvény IV. cikkében foglalt személyi szabadsághoz való jogot azáltal, hogy nem teszi lehetővé, hogy a bíróság az európai elfogatóparancs végrehajtásakor mérlegelje a keresett személy átadása kapcsán a szabadságelvonás indokoltságát.

          Budapest, 2014. február 11.
          Dr. Lévay Miklós s. k.,
          alkotmánybíró

          [124] A különvéleményhez csatlakozom:

          Dr. Balogh Elemér s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Bragyova András s. k.,
          alkotmánybíró
          Dr. Kiss László s. k.,
          alkotmánybíró
            .
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            05/22/2009
            .
            Number of the Decision:
            .
            3025/2014. (II. 17.)
            Date of the decision:
            .
            02/11/2014
            .
            .