English
	Hungarian

Ügyszám: .	1543/B/1991
Előadó alkotmánybíró: Sólyom László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 15/1993. (III. 12.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 1993/112 .

A döntés kelte: Budapest, 03/09/1993 .

.

.

A döntés szövege (pdf): .

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az Alkotmánybíróság  jogszabály alkotmányellenességének  utólagos vizsgálatára,  jogszabály   nemzetközi  szerződésbe   ütközésének vizsgálatára,  mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenesség megszüntetésére,   valamint   alkotmányjogi  panasz  elbírálására irányuló      indítványok      tárgyában  -  Dr.  Zlinszky  János alkotmánybíró különvéleményével - meghozta a következő                           határozatot: I. Az  Alkotmánybíróság megállapítja,  hogy  a  tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott  károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény (a továbbiakban Kpt.) 24.§-a alkotmányellenes. A 24.§  megsemmisítése   időpontjáról  való   határozathozatalt  az Alkotmánybíróság  1993. szeptember 1. napjáig felfüggeszti. Az Alkotmánybíróság az 1948. évi XXX. törvény 17. §-a, valamint a végrehajtásáról rendelkező  202.000/1948.  NM  rendelet  utólagos alkotmányossági vizsgálatára vonatkozó indítványt visszautasítja. Egyebekben az  alkotmányellenesség utólagos vizsgálatára irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság elutasítja. II. Az  1938:XV. törvénycikknek és az 1948. évi XXX. törvénynek a Kpt. 1.  számú mellékletéből,   valamint az 1957. évi 32. tvr. 3. §-ának a  Kpt. 2.  számú mellékletéből  történő  kihagyása  miatt alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság  elutasítja; az  5410/1954. ME rendeletnek és módosításainak    a  Kpt.  mellékletéből  való  kimaradása  miatt alkotmányellenes mulasztás  megállapítására irányuló  indítványok tárgyában az eljárást megszünteti. III. Az   Alkotmánybíróság  megállapítja,  hogy a  Kpt. 1.§-a nem ütközik   az   1947:XVIII.  törvénycikkel  becikkelyezett Párizsi békeszerződés 27.§  1. és 2. pontjába. Az Alkotmánybíróság a Kpt. nemzetközi szerződésbe   ütközése megállapítására  irányuló,  nem jogosulttól származó indítványokat visszautasítja. IV. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokat elutasítja. Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás A tulajdonviszonyok   rendezése   érdekében,  az  állam  által az állampolgárok    tulajdonában     igazságtalanul   okozott  károk részleges   kárpótlásáról    szóló   1991.   évi  XXV. törvény (a továbbiakban:   Kpt.)   alkotmányossági vizsgálatát  kezdeményező több tucatnyi indítvány zöme utólagos normakontrollra, néhányuk a jogszabály    egyes    rendelkezései      nemzetközi  szerződésbe ütközésének vizsgálatára,  másik    részük  pedig    mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség   megszüntetésére   irányul, és több alkotmányjogi panasz is található közöttük. Az   Alkotmánybíróság    korábban  már  több  határozatban állást foglalt a  kárpótlással kapcsolatos kérdésekben ( 21/1990. (X.4.) AB határozat  [a   továbbiakban:  1.ABh],  16/1991.  (IV.20.)  AB határozat [a    továbbiakban:      2.ABh],  27/1991.  (V.20.)  AB határozat       [a  továbbiakban:  3.ABh],  28/1991.  (VI.3.)  AB határozat [a továbbiakban: 4.ABh]). Az  indokolás   a  könnyebb   áttekinthetőség  végett   az  egyes indítványokat a   Kpt.   szakaszainak  sorrendjében tárgyalja.  A kárpótlási  törvények  koncepciójának  alkotmányosságát    vitató indítványokról a  Kpt. 1.§-ával kapcsolatban, az 1. pontban fejti ki álláspontját az Alkotmánybíróság. 1. Több   indítványozó kifogásolja  a kárpótlásnak a Kpt. címében és az   1.§  (1)   bekezdésében  is  szereplő részleges jellegét, mondván, hogy  az sérti  az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jogot garantáló 13. §-át. Ugyancsak több  indítványozó fordult az Alkotmánybírósághoz olyan jogerős bírói   határozatokat támadva,  amelyek elutasították  az államosítás   során    elvett   tulajdonuk helyreállítása  iránti igényüket. Ezek   közül azok az indítványok, amelyek  megfelelnek az alkotmányjogi   panasz ismérveinek,  azt állítják, hogy a Kpt. 1. §-a   azért alkotmányellenes,  mert nem  különböztet a törvény mellékletében    felsorolt      jogszabályok   jogszabályszerű és jogellenes alkalmazása  által elszenvedett sérelmek között, hanem mindkét   esetben    egyaránt  csak   részleges kárpótlást   tesz lehetővé. Ez   az  Alkotmány  70/A. §-ába ütközik.  E  vélemények szerint ellentétes   a Kpt.  az Alkotmány  57. § (1) bekezdésével is, mert   nem  biztosítja a bírói  út igénybevételét az egykori, jogellenes államosítási  határozatok ellen.   Ugyanezért a Kpt. a Polgári   és  Politikai  Jogok  Nemzetközi  Egyezségokmányába  is ütközik. Indítvány érkezett  végül a  Legfelsőbb Bíróság Pf.I.21124/1991/1 számú határozata   ellen,  amely   a Bírósági Határozatok 1992/1. számában   31.   sorszám  alatt megjelent.  Az  indítvány  ezt  a határozatot mint   az állami  irányítás egyéb  jogi eszközét kéri megvizsgálni és hatályon kívül helyezni. Ezek az   indítványok  nem  megalapozottak. Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök   indítványára  már elvégezte az  Országgyűlés által elfogadott,   de  még  ki nem hirdetett törvény  1.  §-ának alkotmányossági vizsgálatát.  A vizsgálat   eredményét tartalmazó 4. ABh   rendelkező részének I.a) pontja szerint a törvény 1. §-a - kivéve  az 1949. június 8-i időpontról szóló rendelkezést - nem alkotmányellenes.    Az  1.§  eredeti  szövege  is tartalmazta  a kárpótlás részleges   jellegére való utalást; az akkor kifogásolt időpont -   melyet egyébként a Kpt. kijavított - az itt felvetett alkotmányossági kérdést  nem érinti. Mindazok az indokok, amelyek alapján   a    4.   ABh-ban   az Alkotmánybíróság   nem   találta alkotmányellenesnek a   Kpt. 1.§-ában kifejezésre jutó koncepciót - nevezetesen   a kárpótlás  részlegességét, illetve  azt, hogy a törvény nem  különböztet a   mellékletében felsorolt jogszabályok betartásával, illetve  az alkalmazásuk során jogellenesen okozott károk között,   továbbá, hogy  a törvény nem különböztet aszerint sem, hogy  egyes jogszabályok kártalanítási kötelezettséget írtak elő, mások   pedig  nem - értelemszerűen  érvényesek az időközben kihirdetett és hatályba lépett törvényre is. Az Alkotmánybíróság   a  4.  ABh-ban  áttekintette  és rendszerbe foglalta   a    kárpótlással  összefüggő   korábbi határozataiban kimondott megállapításait.  Fenntartva és  megerősítve a korábban kifejtett érveket,  az Alkotmánybíróság   ismételten   rámutat  a következőkre. a)   A    Kpt.   alkotmányossági   vizsgálata  nem foglalkozhat a kárpótlás Országgyűlés   által választott  módja, társadalmi vagy gazdasági hatásaival,  politikai megítélésével     stb.,    hanem kizárólag   arra   szorítkozik, hogy  a  törvényben  megtestesülő megoldás  nem   ellentétes-e   az   Alkotmánnyal.   A   tulajdoni rendszerváltásnak, a  szocialista  típusú  társadalmi  tulajdonon alapuló rendszerből     az   Alkotmány által    előírt  szociális piacgazdaságba való   átmenetnek  sok,  lényegesen különböző útja egyaránt alkotmányos   lehet,  továbbá  ugyanazt a koncepciót meg lehet valósítani   alkotmányosan is  és alkotmányellenesen  is; a választás az  Országgyűlés felelőssége. Az Alkotmánybíróságnak az a döntése,   hogy   a kárpótlási  törvény  nem  alkotmányellenes, csupán azt  jelenti,   hogy   sok lehetséges  között  a  vizsgált megoldás is alkotmányos. b) Az   Alkotmányból nem  vezethető le  az a követelmény, hogy az állam   visszaadja    a  korábbi  rendszerekben,  az új  jogállam mércéjével mérve   alkotmányellenesen elvont tulajdont az eredeti tulajdonosoknak. Hasonlóképpen   nem követeli  meg az  Alkotmány, hogy ezekért   a sérelmekért  az állam  teljes  kártérítést  vagy kártalanítást nyújtson. Végül nem következik az Alkotmányból az a kötelezettség     sem,  hogy   az  állam   a  polgári   jog,   az államigazgatási jog   vagy  az  eljárásjogok általános szabályait visszaható hatállyal   megváltoztassa,  vagy azok  alól  kivételt engedjen annak   érdekében, hogy a volt tulajdonosok visszakapják a tulajdont, vagy hogy teljes kártérítéshez jussanak. c) Az   Alkotmánybíróság korábbi  határozataiban kifejtette, hogy az állami  tulajdon magántulajdonba  adása, s ezen belül  korábbi tulajdonosnak    való      visszajuttatása    az államnak    mint tulajdonosnak   szabad    döntésétől  függ: "Privatizációra  vagy reprivatizációra tehát   az állam  erre vonatkozó döntése nélkül, vagy attól  eltérő feltételekkel  senkinek  sincs  alanyi  joga." (1. ABh.)  Az   Alkotmánybíróság értelmezése  az 1. ABh szerint a "jogilag hibátlan"  állami tulajdonra vonatkozott. A 2., 3. és 4. ABh érvelése  alapján ebben   az összefüggésben  jogilag hibátlan tulajdon az     az   állami  tulajdon,  amelyre  nézve  az  állam tulajdonosi mivolta   a  privatizálás idején hatályos jog alapján megtámadhatatlan. Az Alkotmánybíróság  a 11/1992.  (III.25.) AB  határozatában elvi éllel kifejtette,  hogy a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe, s   érvényességét tekintve  nincs különbség  az "Alkotmány előtti" és   "utáni" jog között. Keletkezési idejétől függetlenül minden jogszabálynak   az  új Alkotmánynak kell  megfelelnie.  Az Alkotmánybíróság viszont  "az   Alkotmány  hatálybalépése  előtti időre    még    a  norma   tartalmi   alkotmányellenességét   sem állapíthatja meg." A 10/1992. (II.25.) AB határozat pedig elvileg is elválasztotta   az  alkotmányellenes  jogszabály semmisségének problémáját   az    alkotmányellenesség   miatti    megsemmisítés következményeitől. Az  utóbbira   nézve    az    Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy  az egyes jogviszonyok és jogi tények  (mint a jelen esetben  az  állam  tulajdonszerzése)    önállósulnak    az alapulfekvő normától, és annak sorsát nem osztják. A fentiek   miatt   nem  helytálló  az  az  állam reprivatizációs kötelezettsége   mellett    szokásosan  felhozott érv,  amely   a tulajdoni igény  elévülhetetlenségére hivatkozik,  és a tulajdoni igény  fennállásához   feltételezi,  hogy   az   alkotmányellenes jogszabályon (vagy    jogellenes,  de  megtámadhatatlan  hatósági aktuson) alapuló  állami tulajdonszerzés semmis. Az államosítási, s más,  tulajdont elvonó jogszabályok mai alkotmányellenességéből és   megsemmisítéséből,    vagy  az  állami  tulajdonba  vételről rendelkező egykori   hatósági eljárások  jogellenességéből, s  az ellenük való  jogorvoslat hiányából   nem következik  az, hogy az alkotmányellenesség vagy   a jogellenesség  mai megállapítása  az állam tulajdonjoga megszűnésével járna. d) Azt,   hogy  az   Alkotmányból nem  következik kényszerítően a tulajdon visszaszolgáltatása  vagy a teljes kártalanítás, hanem a részleges kárpótlás  is alkotmányos,  az Alkotmánybíróság   a  2. ABh-tól kezdve   a  fentieken  túl oly módon is indokolja, hogy a kárpótlás problémáját  a tulajdoni   rendszerváltás   alkotmányos feladata   egészébe ágyazza   be.   A  kárpótlásnak a  történelmi helyzet összefüggéseibe     helyezését   fejezte ki  a  "nováció" alkotmányos lehetőségének   elismerése, amely először a 2.ABh-ban merült   fel,    amelyet    a  3.ABh  az  államosításokért  ígért kártalanítások tekintetében  kifejtett, s amelyet a 4.ABh a Kpt.- vel érintett   valamennyi  állami  kártérítési  és  kártalanítási kötelezettségre kiterjesztett. Az   eredeti  magántulajdon    visszaállítására,  illetve  teljes kártalanításra irányuló   igények más  elvi alapon állnak, mint a kárpótlási törvény.  Az Alkotmánybíróság feladata azonban nem az, hogy   eltérő   koncepciók   vitájában   döntsön,   hanem   annak megállapítása, hogy   a Kpt.  megoldása az Alkotmányba ütközik-e; ezért az  eredeti tulajdon helyreállítása mellett felhozott érvek közül   csak   a  Kpt. alkotmányossági  vizsgálata  szempontjából relevánsakat kell mérlegelnie. A  tulajdon   helyreállítására  illetve   a  teljes  kártérítésre vonatkozó   igényeket   a  helyreállító igazságosság  nevében,  a kárigények jogalapjára  hivatkozva, s  individuális    igényekben gondolkodva támasztják.   A kárpótlási  törvény  alkotmányosságát azonban -  a törvényből kibontható  koncepciónak megfelelően - az osztó     igazságosságra        építve,  a  kárpótlás  mértékének alkotmányosságát vizsgálva,   s  nemcsak  a  tulajdoni károsultak igényeit, hanem  a  konkuráló alkotmányos feladatokat is tekintve kell az   Alkotmánybíróságnak elbírálnia. Az Alkotmánybíróság már a 2.   ABh-tól   kezdve nem  önmagában,  hanem  a  rendszerváltás összefüggésébe helyezve vizsgálta a kárpótlási törvényt. Az eredeti   tulajdoni  igények   fennállására építő nézetekben a rendszerváltás csak  annyi szerepet játszik, hogy arra hivatkozva a   tulajdonelvonás    óta  eltelt   időt  és  jogi tényeket  nem létezettnek tekintik.  Ezzel szemben a teljes történeti helyzetet figyelembe véve  (ld. 11/1992.  (III.5.) AB  határozat)  mind  az egykori tulajdonelvonások,   mind következményeik  mai  orvoslása rendkívüli voltának döntő jelentősége van. A reprivatizációs   érvelés arra a jogalapra épül, hogy a korábbi magántulajdonos tulajdonjoga   továbbra  is  fennáll, s  az abból adódó igények   elévülhetetlenek.    Ezzel szemben  a  Kpt. által orvosolni  kívánt   "tulajdoni   sérelmek"   eleve   a   tulajdon elvesztését feltételezik. Kpt. túlnyomórészt  azokra  az esetekre vonatkozik,  amikor   az  állam  (illetve  a  termelőszövetkezet) megszerezte a  tulajdonjogot;  kivételesen pedig olyan  esetekre, amikor   az állam  a kezén elveszett tulajdonért kárfelelősséggel tartozott. A  volt tulajdonosoknak  tehát nincsenek     tulajdoni igényeik;     a  Kpt.   nem  tulajdoni  igényeket  elégít  ki.  A tulajdonelvonás  miatti   kártérítési  és  kártalanítási  igények tekintetében sem  az  eredeti  jogalapokon  jár  a  kárpótlás.  A kárpótlási törvénnyel  érintett  jogviszonyokban  kizárt  a  régi jogalapokra   való    hivatkozás;   a    törvényhozást    terhelő kötelezettségek   megújítása révén a kárpótlási törvény közös, és eredeti (új) jogalapként szolgál a jogi kötelezettségen  alapuló, valamint  a törvény által korábbi kötelezettség fennállása nélkül adott kárpótlási igényeknek. Az eredeti  tulajdon visszaállításának  (teljes kompenzációjának) koncepciója elszigetelt   alanyi  igényekben gondolkodik:  minden tulajdonos   a   saját  tulajdona helyreállítására  törekszik.  A kárpótlási   törvényhozás   viszont  tekintetbe   veszi,  hogy  a szóban  forgó tulajdonelvonások  nem   csupán  egyes tulajdonosok sérelmét jelentették,   hanem a magántulajdon módszeres és teljes felszámolására   irányultak,   s  hogy  az  állam  különböző jogi eszközökkel   érte el  ezt   az   eredményt.  A megnyitott,  majd befagyasztott    kártalanítási     igények;    a    teljesítetlen kártalanítási   jogalkotás; a  nem   tulajdoni,   hanem   kötelmi jogcímen az   állam  birtokába, használatába és  rendelkezése alá vont vagyonok,  amelyeket az állam de facto tulajdonaként kezelt, ugyanannak a  rendkívüli és  egyszeri történelmi átalakulásnak, a szocialista tulajdoni  rend   kialakításának,   s  ezen  belül  a magántulajdon felszámolásának  voltak eszközei.   Ez   a  cél nem valósulhatott   volna    meg,   ha  a  tulajdonért méltányos vagy "megfelelő" kártalanítást     adtak   volna: e  tulajdonelvonások természete kizárta  a   kártalanítást. Vonatkozik   ez  azokra  a vagyontárgyakra is,   amelyeket  a szocialista  fordulat előtt az állam a   visszaadás  vagy kárpótlás  szándéka nélkül vont  el, s amelyeket   a    szocialista   rendszerben    a   többi    elvett magántulajdonhoz hasonlóan   kezelt. A  volt tulajdonosok számára véletlen volt,   és  ugyanarra   a tényleges eredményre vezetett, hogy milyen   jogalapon,  vagy  éppen jogellenes állami  aktussal vették el   tulajdonukat,  hiszen jogi út akár visszaszerzésükre, akár kompenzációra csak rendkívül szűk körben létezett. A tulajdoni   sérelmek  orvoslása jelenleg szintén  rendkívüli és egyszeri   történelmi    körülmények  között   folyik,  egy újabb tulajdoni rendszerváltás   részeként. (Lásd  2.ABh.) Az Alkotmány preambuluma feladatként   tűzi ki  a parlamentáris demokráciát és szociális piacgazdaságot   megvalósító jogállamba való átmenetet. Ennek során   nemcsak a  múlt rendszerek  által okozott tulajdoni sérelmek   orvoslása   történik,  hanem  az  egykori  "társadalmi tulajdon" lebontásával   új, egyenjogú  tulajdoni formákból  álló tulajdoni struktúrát kell létrehozni. A kárpótlás   ezen belül csupán részfeladat. Az új tulajdoni rend kialakításával járó  tulajdonszerzéseket összhangba kell hozni az átalakulás   terheinek    viselésével.  Nincs alkotmányos  indoka annak, hogy  a volt tulajdonosok a múlt rendszerben jogtalanságot illetve vagyoni   és morális károkat szenvedettekkel szemben, sőt az átalakulás   terheit viselő  egész társadalommal szemben olyan megkülönböztetett elbánásban      részesüljenek,    hogy   az   ő követeléseiket teljes   egészében kielégítse  a  törvényhozás.  A törvényhozó alkotmányosan   jár  el,   ha -  mint a  Kpt. teszi - tekintettel van   az  ország anyagi teherbíró képességére, ha  az átalakulás terheiből   egy csoportot  sem hagy  ki, valamint ha a kedvezményezettekre is   arányos  terhet  ró. Az Alkotmánybíróság rámutat, hogy   a   Kpt.  alkotmányosan terhelhette  meg  a  volt társadalmi   tulajdonból ingyenesen  tulajdont   kapó  volt  tsz- tagokat  és   alkalmazottakat,  valamint  az  önkormányzatokat  a kárpótlás bizonyos  részével. Hasonló   teherként fogható  fel  a kárpótlás nem  teljes volta is. Mindegyik esetben az új tulajdoni rend megteremtése   során, annak alapján alkotott új jogcímen, új tulajdonosok      eredeti    tulajdonszerzése    következik   be. Alkotmányosan jár   el továbbá  az állam, ha a tulajdoni sérelmek orvoslását arányosítja  a politikai jóvátételt szolgáló törvények nyújtotta anyagi térítésekkel. Az   átalakulás    egészébe   illesztés   lehetővé  teszi, hogy a törvényhozó az  egyes tulajdoni sérelmek eredeti jogi természetét figyelmen kívül   hagyja  ("nováció").  A kárpótlás  nem  eredeti igények szerint   történik,  hanem  az új  helyzet  feladatai  és lehetőségei   közé    illesztve, figyelembe  véve  az  átalakulás terheinek elosztását   is. Az  Alkotmánybíróság szerint  az adott történelmi helyzetben  alkotmányosan   megteheti  a  törvényhozó, hogy   az   egyedi kiegyenlítés  helyett  az  átalakulás  egészét tekintő osztó  igazságosság alapján  rendezze a volt tulajdonosok kárpótlását. Ez  a meggondolás   nemcsak  a  részleges kárpótlást teszi   megengedhetővé,    hanem  azt   is,  hogy  a   kárpótlási törvényhozás az   eredeti  jogcímektől teljesen  függetlenítse  a kárpótlást. e) A  "novációt" az  Alkotmánybíróság nem  eredeti  polgári  jogi értelmében használja.  A nováció rövid és szemléletes megjelölése annak, hogy   a törvényhozó a rendszerváltás sajátos körülményeit a tulajdoni   sérelmek  törvénnyel  való rendezése körében hogyan veheti figyelembe.  A nováció  tartalmával és határaival a 2., 3. és 4.ABh  a mindenkor  szükséges részletességgel  foglalkozott. A fent kifejtettek   kiegészítik   és   megerősítik   a 4.ABh  azon megállapításait,   amelyek   értelmében a  nováció     minden, az Alkotmánybíróság kárpótlási   határozatai szerint "rendkívülinek" minősülő,   a    kárpótlási  törvényben  felsorolt   jogszabályok alkalmazása     által  bekövetkezett   tulajdonelvonásból  fakadó igényre nézve elvileg érvényes. f) Az   alkotmányjogi   panaszok  azért  támadják  a  Kpt-t, mert szerintük   kizárja   a  kárpótláson  túlmenő  tulajdoni, illetve kárigények érvényesítését  azáltal,  hogy  nem tesz különbséget a jogszabályok szerint,   illetve  a  jogellenesen elvont  tulajdon között,   s    mindkét   esetben     csak kárpótlást nyújt. Ez az indítványok szerint az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik. Az  Alkotmánybíróság   ismételten  utal   a  4.ABh-nak   arra   a megállapítására,  hogy   a  jogszabályok   betartásával,  illetve megszegésével okozott  tulajdoni sérelmek egységes kárpótlása nem alkotmányellenes.   Az    alkotmányjogi   panaszok   okfejtésével kapcsolatban az  Alkotmánybíróság rámutat: a Kpt. 1.§-a nem zárja ki kifejezetten   a törvényben  meghatározott kárpótláson túlmenő igényeket. Azzal sem zárja ki a Kpt. az ilyen igényeket, hogy nem különböztet a  tulajdonelvonás jogszerűsége  szerint. A  Kpt.  az esetleges  tulajdoni igényekkel  kapcsolatban  értelemszerűen nem foglal   állást, nem   érinti  őket, mert  hatálya nem  terjed ki rájuk. A  kárpótlás mértékén  túlmenő kártérítési igényeket ezzel szemben a  kárpótlás valóban kizárhatja, amennyiben alkotmányosan megújítva azokat   helyükbe lép. Ez azonban nem az indítványokban hiányolt elvont   és általános megkülönböztetésnek, hanem annak a kérdése,   hogy    a  konkrét  polgári  jogi  igények  megújítása alkotmányos-e. A Kpt.  koncepciója szerint   nem különböztet  sem a jogszabályok betartásával vagy   megszegésével történt tulajdonelvonás között, sem   aszerint,    hogy   az    államnak jogi kötelessége  volt-e kártalanítást adni.   Az egykor "jogellenesen elvont" tulajdonból a Kpt.   arra a körre vonatkozik, amelyben az elvonás és az állam tulajdonosi mivolta   nem támadható  meg, illetve ahol a tulajdon helyébe különböző természetű kártalanítási és kártérítési igények léptek   az állammal   szemben.  A    Kpt.  tehát  eleve  a  volt tulajdonosoknak ad   kárpótlást.  A  kárpótlás azért jár, mert az állam a  tulajdont megtámadhatatlanul elvonta, akár maga az állam szerzett tulajdont,  akár más.  (Lásd fenn  a d)  pontot.) A Kpt. tehát nem  foglal állást arról, maradtak-e fenn tulajdoni igények a kárpótlással   érintett  jogszabályok alkalmazási  körében,  és ezek érvényesíthetők-e.   Az  ilyen esetek  kívül  esnek  a  Kpt. hatályán; a Kpt. a tulajdon helyébe lépett igényeket "rendezi". Az alkotmányjogi panaszokban az Alkotmánybíróság elé tárt jogerős bírói   ítéletek nem   azért utasítják  el a felpereseket, mert a bíróság szerint   a kárpótláson túlmenő igényeket a Kpt. kizárná. A felpereseket  azért utalják a bíróságok  a  Kpt. lehetőségeinek igénybevételére,     mert  egyéb  indokok  alapján  nem  találták megalapozottnak tulajdoni   igényeiket.   Az   elutasítás  valódi érve  a tulajdoni igény hiánya (az állam tulajdonszerzése miatt a felperes nem  tulajdonos), illetve az államigazgatási határozatok megtámadhatatlansága (mert     az    államigazgatási  határozatok bírósági   felülvizsgálatáról szóló   1991. évi  XXVI. törvény 3. §-a nem visszaható hatályú). Ez utóbbi  indokolással függ   össze egy további indítvány, amely szerint a   Kpt. 1.§-a  sérti az  Alkotmány 57.§ (1) bekezdésében [ helyesen:  (5) bekezdésében], valamint  a Polgári  és Politikai Jogok   Nemzetközi   Egyezségokmányában   [2.   cikk]   garantált jogorvoslathoz való   jogot,  mivel   nem rendelkezik  az egykori jogsértő   államigazgatási határozatok   megtámadhatóságáról.  Az indítványozó álláspontja   téves. Az  államigazgatási határozatok bíróság előtti  megtámadhatósága nem a jogorvoslathoz való jogból fakad, hanem  a bíróságoknak az Alkotmány 50. § (2) bekezdésében, valamint  a   70/K.  §-ban   megállapított  hatásköréből.   Egyik alkotmányi rendelkezésből   sem  folyik azonban az a követelmény, hogy az  igazgatási   határozatok  felülvizsgálatát    visszaható hatállyal kellene   bevezetni, sőt ez kifejezetten veszélyeztetné a jogbiztonságot  (V.ö. a 10/1992. (II.25.) AB határozattal).  Az Alkotmánybíróság 32/1990.  (XII.22.)  AB  határozata  alapján  az 1991. évi  XXVI. tv.  3.    §-a  alkotmányosan    szabályozta  az igazgatási határozatok  bíróság előtti  megtámadhatóságát és   az azzal kapcsolatos  határidőket.  Az Alkotmánybíróság  utal a fent a d)  pontban kifejtettekre azzal kapcsolatban, hogy ahogy  nincs alkotmányos indoka  a volt tulajdonosok teljes kárpótlásának, úgy nincs a   tulajdonuktól  jogellenes állami aktussal megfosztottak különös kedvezményezésének  sem a  többi    tulajdoni    sérelmet szenvedett egykori   tulajdonossal szemben.  Az állam nem köteles az előbbiekre   nézve  sem   a polgári  jog, sem  az eljárásjogok szabályait  megváltoztatni        annak  érdekében,  hogy  teljes kártalanítást kaphassanak.  E tekintetben  tehát alkotmányellenes mulasztás sem merülhet fel. Nem vethető  fel alappal  a  jogszabályszerű  illetve  jogellenes tulajdonelvonás   megkülönböztetésének  hiánya  a  Kpt.  hatályán belül, a  kárpótláson túlmenő  kártérítés vonatkozásában   sem. A kárpótlás igen  különböző igények  helyébe lép; eltérő például az igények meghatározottsága,  érvényesíthetősége aszerint,  hogy  a tulajdont elvonó  jogszabályok mennyire  konkrétan rendelkeztek a kártalanításról,    milyen     jogszabályváltozások  történtek  a végrehajtás közben,   megnyíltak-e  polgári  jogi igények stb. Az Alkotmánybíróság   szerint   mindezeknek   a kötelezettségeknek a megújítása,   azaz egységes  új  jogalappal    való    felváltása "önmagában nem  alkotmányellenes"; a   nováció  elvileg  minden a Kpt. hatálya   alá eső igényre alkalmazható. Az viszont, hogy "az Alkotmánybíróság [a  Kpt.   egészét és   koncepcióját tekintve] a nováció módszerét   alkotmányosan  megengedhetőnek  találta,  nem jelent állásfoglalást abban, hogy a kártalanítási kötelezettségek tényleges   megújítása nem  sérti-e az Alkotmányt" ( 4. ABh I.A ) 4. pont); jogi kötelezettségek  megújítása esetén vizsgálni kell, hogy  "ennek   a     kárpótláshoz  való   viszonya  alkotmányosan rendezett-e" ( I.A ) 2.1. pont). Az egyes   tulajdoni sérelmekből  fakadó igények jogi természetét vizsgálva kell  tehát dönteni arról, hogy a nováció alkotmányosan elvégezhető-e.  Másként     kell   megítélni  az   annak   idején jogszabállyal nem  konkretizált kártalanítási ígéreteket, másként a  megnyílt   polgári  jogi  igényeket.    Polgári  jogi  igények tekintetében elsősorban  azt kell   vizsgálni, hogy megvannak-e a polgári    jogviszonyokba     való    törvényhozói    beavatkozás alkotmányosságának feltételei.  Társadalmi méretű változásoknak a polgári jogi   jogviszonyok nagy  tömegét érintő  következményeit alkotmányosan indokolt   lehet  - egyes peres eljárások helyett - törvényhozás      útján, általános  szabállyal rendezni (32/1991. (VI.6)  AB   határozat).     Az  ilyen  törvényhozói  beavatkozás feltételei  függetlenek   attól,   hogy   az   igény   jogszabály betartásával okozott, vagy megszegéséből eredő kárért áll-e fenn. Ugyanolyan   szempontok  alapján  kell  eldönteni  pl.  a  teljes mértékben  jogszabályszerűen   lezajlott  házhely-   és   közcélú igénybevételekért  járó   polgári  jogi   kártalanítási   igények megújíthatóságának alkotmányosságát  (lásd 66/1992.  (XII.17.) AB határozat),  mint   az  eleve   szerződésszegésből,   például   a kényszerletéti jogszabályok   megszegéséből  származó kártérítési igények   novációjáét    (lásd   1378/E/1990/2.  AB határozat). A kárpótlás alkotmányossága  nem azon  múlik tehát, hogy a tulajdon jogszabály betartása  vagy megszegése következtében veszett-e el. Ezért az  alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló különbségtétel hiánya nemcsak  a tulajdoni, hanem az egyéb igények szempontjából is közömbös. A  Kpt.   nemzetközi  szerződésbe   ütközésének   vizsgálatát   a magánszemély indítványozó  az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.  tv.   21.  §   (3)   bekezdése   szerint   nem   jogosult indítványozni;   ezért    az   Alkotmánybíróság   az   indítványt visszautasította. g)  Az   állami  irányítás   egyéb  jogi   eszközeinek  körét   a jogalkotásról  szóló   1987.  évi   XI.  törvény   III.  fejezete tartalmazza.  Ebben  a  Legfelsőbb  Bíróság  eseti  döntései  nem szerepelnek, így  tehát azok az Alkotmánybíróságról szóló törvény értelmében nem  képezhetik alkotmánybírósági  vizsgálat  tárgyát. Így a   bírói határozat vizsgálatára irányuló indítványt hatáskör hiányában az Alkotmánybíróság visszautasította. h) Mivel  a Kpt.  a tulajdonviszonyok rendezésének és a tulajdoni károk  orvoslásának   alkotmányosan  választotta   olyan  módját, amelyet  a   különböző  alkotmányos   feladatok  kiegyensúlyozott ellátása, s   ezért  az  osztó igazságosság jellemez, a kárpótlás megvalósításának  legfontosabb  alkotmányossági    szempontja  az egyenlő elbánás.   A  hátrányos   megkülönböztetés   tilalmát  az Alkotmánybíróság szigorúan  és következetesen   érvényesítette az 1. ABh-ban  a kárpótlás   koncepciója, a  4. ABh-ban pedig a Kpt. egyes rendelkezései  tekintetében. A Kpt. 1.§-a vonatkozásában az indítványok a diszkriminációt két szempontból vetik fel. Egyrészt úgy,  hogy a  kárpótlásra jogosultak   személyi  körének meghatározása nem   ütközik-e az  Alkotmány 70/A.  §-ába. Az 1. § alkotmányosságát   e   vonatkozásban   a   4.ABh      részletesen megindokolta.   A   jogi   személyeknek   a   kárpótlásból   való kizárásához, illetve   egyes jogi személyek számára - egyébként a kárpótlást megalapozó  sérelmekért, de nem kárpótlás címén - járó juttatások  alkotmányosságához  további  indokolást  tartalmaz  a 4/1993. (II.12.) AB és a 1378/E/1990/2 határozat. Kérdéses másrészt,  hogy a  volt  tulajdonosoknak  a  Kpt.  által kedvezményezett körén   belül nem alkotmánysértő-e a nováció azon hatása, hogy   a  különböző jogalapú igényeket egységesen kezelik és   közös    nevezőre   hozzák  a korábban  jogi  igény  nélküli sérelmekkel. Az  Alkotmánybíróság rámutat,   hogy a  tulajdonosok egyetlen csoportja  sem kerül  a másiknál  hátrányosabb helyzetbe azzal, hogy  a Kpt.  alapján kárpótlást  kap. Az Alkotmánybíróság emlékeztet  arra   is,  hogy   a  jogellenes   aktussal   történt tulajdonelvonások nagy  részében egy   - a Kpt-től függetlenül is fennálló és  ma bírói úton érvényesíthető - igény érvényesítése a kárigények elévülése   illetve  az  akkori  igazgatási  határozat elleni bírói   út hiánya  miatt bizonytalan.  Gyakorlatilag tehát szinte mindenki  számára a Kpt. teremtette meg a korábbi sérelmek orvoslási esélyét.   Ettől eltekintve a Kpt. éppen azáltal kezeli egyenlő     méltóságúként  a   volt  tulajdonosokat,  hogy  nincs figyelemmel  a   tulajdonelvonással  és   a   tulajdon   sorsával kapcsolatos sem   ténybeli, sem jogi véletlenekre, hanem az adott társadalmi folyamat elszenvedőinek szempontjait ettől függetlenül egyenlőképpen  figyelembe   veszi.  A  Kpt.  személyi  hatályának meghatározása tehát nem sérti az Alkotmány 70/A. §-át. i) A   fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kpt.  1.   §-a  nem   alkotmányellenes;  ezért   a  Kpt.   1.   § alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat valamint alkotmányjogi panaszokat elutasította. 2.  Egy  indítványozó  kifogásolja,  hogy  a  Kpt.  mellékletéből kimaradt az   1948. évi  XXX. törvény 17. §-a, amely 1949. június 30-tól megszünteti az 1876: XIV. törvénycikk hatálybalépése előtt adományozott ún.  reál gyógyszertári  jogosítványokat.  Ettől  az időponttól kezdve  a korábban  élők közötti  jogügylet és öröklés tárgyát  képezhető   reáljogú  gyógyszertárra  személyhez  kötött közforgalmú  gyógyszertári  jogosítvány  engedélyezését  lehetett kérni. Az 1950.  évi 25. tvr. azután valamennyi közforgalmú gyógyszertár és azzal  kapcsolatos jogosítványok  kártalanítás nélküli  állami tulajdonba  vételét rendelte   el.   Ennek   a   3.   ABh   által alkotmányellenesnek minősített és megsemmisített jogszabálynak az alkalmazása folytán  keletkezett tulajdoni  károknak a  részleges megtérítéséről  a  Kpt.  intézkedett  azzal,  hogy  a jogszabályt felvette a 2. számú mellékletbe. Az indítványozó  érvelése szerint az 1948-as törvényi rendelkezés alapján is  igazságtalan tulajdoni  károk keletkeztek,   így    a kárpótlás köréből ezt sem indokolt kizárni. Az 1948-ban  megszüntetett reál gyógyszertári jog vagyoni jellegű jogosítvány   volt, amelyet   koncesszió  formájában  a    király adományozott. Ennek a kétségtelenül feudális jellegű intézménynek a  megszüntetése  alkotmányossági  szempontból nem kifogásolható. A     reáljogú  gyógyszertárak   intézményének  1948-ban  történt megszüntetése által  okozott  károk  nem  tekinthetők  olyan,  az állampolgárok   tulajdonában igazságtalanul    okozott  károknak, amelyek orvoslásáról  a Kpt. rendelkezik, s különösen nem esnek a magántulajdon módszeres felszámolásának körébe. Ezért a mulasztás megállapítására   irányuló    indítványt   az    Alkotmánybíróság elutasítja. Az indítványozó  egyidejűleg az 1948. évi XXX. törvény 17.§-ának, valamint az annak végrehajtásáról szóló 202.000/1948. NM rendelet utólagos   alkotmányossági vizsgálatát  is kezdeményezte.  Ezt az indítványt az  Alkotmánybíróság visszautasítja,  mert  a törvényt az  egészségügyről  szóló 1972.  évi  II.  törvény,  a miniszteri rendeletet  pedig egyéb  jogszabályok hatályon  kívül helyezték. 3.  Az   indítványozók  egyike  a  Kpt.  2.  számú  mellékletében szereplő, az  1956. október  23. napját  követően    jogellenesen külföldre távozott  személyek vagyonjogi helyzetének rendezéséről szóló 1957.   évi  32. tvr. alapján  okozott károk  kárpótlásával kapcsolatos kivételt   támadja. A Kpt. melléklete szerint ugyanis nem jár  kárpótlás   azok  után  a  vagyontárgyak  után,  amelyek tulajdonjoga a   Tvr.  3.§-ában   foglaltak  szerint az öröklésre jogosult családtagokra   szállt  át.  Az indítványozó  szerint  a kárpótlásnak ez   a  korlátozása sérti  mind a  tulajdonhoz, mind pedig az örökléshez való alkotmányos jogot. A jogellenesen   külföldre távozott személyek (korabeli közkeletű szóhasználattal az ún. disszidensek) lakástulajdonának a támadott rendelkezéssel történő  rendezése a  kárpótlással érintett  többi jogszabálytól  eltérő    helyzetet  érint.  Az,  hogy  azokkal  a tulajdonelvonásokkal,     melyekért  a   törvényhozás   részleges kárpótlást nyújt, a magántulajdon állami vagy szövetkezeti, tehát "társadalmi" tulajdonba  került, csoportképző ismérv. A részleges kárpótlás egész  koncepcióját az  teszi alkotmányossá,  hogy  egy olyan folyamat  által okozott  károkat kell  orvosolni, melyben a magántulajdon módszeres  megszüntetéséről volt  szó. A kifogásolt jogszabály többféle  célt kívánt  megvalósítani. A  nyilvánvalóan alapvető megtorló  célzat mellett a jogszabály rendezni kívánta a gazdátlan javak,  az adott esetben az üresen álló lakások sorsát. Kétségtelen, hogy  ennek  során,  részben  a  büntető  szándéktól vezetve, a  disszidensek lakástulajdonának elvonására, lényegében "polgári haláluk"  kinyilvánítására, és  ennek folytán az öröklés meghatározott  rendjének  megnyílására  került  sor.  A  sérelmek természete  és  mértéke  azonban  lényegesen  eltér  a  részleges kárpótlás körébe  vont igazságtalanul  okozott károkétól.  Ez  az eltérés elsősorban abban jelentkezik, hogy az elvont tulajdon nem társadalmi tulajdonba  került, hanem - öröklés folytán - személyi tulajdonban   maradt,   és   később   sem   államosították.   Nem alkotmányellenes az,  hogy a törvényhozó a Kpt. keretében erről a kérdésről nem rendelkezett. 4.  Szintén   a  kárpótlásnak  a  törvény  1.§-ában  szabályozott részlegességét támadja  az az  indítvány, amely  a  magyarországi zsidóság által  elszenvedett sérelmek  tekintetében a teljes körű kártalanítás elmaradását  alkotmánysértőnek   és   az   1947. évi XVIII. törvénnyel  becikkelyezett   Párizsi   Békeszerződéssel is ellentétesnek ítéli.  A  teljes körűség alapján  az  indítványozó kifogásolja, hogy  a Kpt.  illetve annak  1. számú melléklete nem rendelkezik   az   1938.   évi  XV.  törvény  által okozott károk reparálásáról. a) Az  1938. évi  XV. törvénycikk,  vagyis az első zsidótörvény a Kpt. 1.  § (1) bekezdésében szereplő, a kárpótlások szempontjából kezdő dátumnak számító 1939. május 1. előtt született. A  társadalmi   és  gazdasági   élet  egyensúlyának   hatályosabb biztosításáról címet   viselő 1938.  évi XV.  törvénycikk volt az első olyan   törvény,  amely   a zsidóságra vonatkozóan hátrányos megkülönböztetéseket tartalmazott.   E  törvény súlyosan sértette az állampolgári   jogegyenlőséget, s  azon rendelkezései, amelyek limitálják   a    zsidók   számarányát  a különböző  foglalkozási kamarákban,   komoly    anyagi  kihatású   károkat is  okoztak az érintettek számára.  Ugyanakkor ez  a törvény  nem  vonta  el  az érintettek tulajdonát.  Márpedig  a    Kpt.  mind  címében,  mind preambulumában, mind  pedig 1.  §-ában egyértelművé teszi, hogy a kárpótlás az  állam    által  az      állampolgárok  tulajdonában igazságtalanul okozott károk orvoslását célozza. A 4.  ABh rendelkező  részének I.b) pontja a kárpótlásnak ezzel a sajátosságával kapcsolatban  a  következőket  állapította    meg: "Önmagában nem   alkotmányellenes   az,  hogy ez  a  törvény  nem rendelkezik a  nem tulajdoni kárt, hanem egyéb vagyoni kárt, vagy anyagi kihatású sérelmet szenvedettek kárpótlásáról." Mindezek alapján  az első  zsidótörvény által  okozott károknak a kárpótlás  köréből   történő  kihagyása,  és  a  kárpótlás  kezdő időpontjának  1939.   május  1-jével   való   meghatározása   nem minősíthető alkotmányellenes mulasztásnak. b) Külön  vizsgálandó az  az indítvány,  mely  szerint  a  magyar zsidóságot  ért   tulajdoni  károk  rendezésével  kapcsolatban  a részlegesség ellentétes a Párizsi Békeszerződés becikkelyezéséről szóló  1947.   évi  XVIII.   törvénycikkel  és   mint  nemzetközi szerződésbe ütköző, ebben a vonatkozásban megsemmisítendő. Jogszabály nemzetközi  szerződésbe ütközésének vizsgálatát csakis az  Alkotmánybíróságról   szóló   1989.   évi   XXXII.   tv.   (a továbbiakban:   Abtv.)    21.§   (3)   bekezdésében   felsoroltak indítványozhatják. Az  indítványozó nem tartozik ezek közé, ezért indítványát az Alkotmánybíróság visszautasította. Az Abtv.  44.§-a értelmében  az  Alkotmánybíróság  hivatalból  is megvizsgálhatja, hogy  egy  jogszabály    nemzetközi  szerződésbe ütközik-e. Már az  1. ABh. alkotmányellenesnek találta, hogy egyesek teljes, mások részleges  kárpótlást kapjanak.  Nincs olyan  indok, mely a vizsgált  kérdésben   a  pozitív   diszkriminációt  az  1.  ABh-t kielégítő módon  alátámasztaná. A mostani kárpótlás célkitűzése - vagyis az  igen különböző  jogalapú és természetű tulajdoni károk egységes  rendezése   -  különösen   nem  teszi   indokolttá   az indítványban sérelmezett károk kiemelését. Az 1947.  évi XVIII.  törvénnyel becikkelyezett 1947. évi Párizsi Békeszerződés 27.  § 1.  pontja ugyanis  a  következőket  mondja: "Magyarország kötelezettséget  vállal  arra  nézve,  hogy  minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon levő  javaira, törvényes  jogaira vagy érdekeire e személyek  faji  származása  vagy  vallása  miatt  az  1939.  évi szeptember hó  1.  napja  óta  zár  alá  vételt,  elkobzást  vagy kényszerkezelést rendeltek  el, az  említett  javakat,  törvényes jogokat és  érdekeket  visszaállítja,  vagy  ha  a  visszaállítás lehetetlen,  e   tekintetben  megfelelő   kártalanítást  ad."   A "megfelelő" kártalanítás  nem jelent szükségszerűen teljes értékű kártalanítást, hanem  az ország  gazdasági  teljesítőképességétől függően részleges  kártalanítás is  "megfelelő" lehet, ha abban a javaikban,   törvényes    jogaikban   és   érdekeikben   sérelmet szenvedetteket hátrányos megkülönböztetés nélkül részesítik. Az  Alkotmánybíróság   a  fentiek  alapján  -  az  1378/E/1990/2. határozatával összhangban  - megállapítja,  hogy a Kpt. 1.§-a nem ütközik az  1947. évi XVIII. törvénycikkel becikkelyezett Párizsi Békeszerződés 27.§ 1 pontjába. 5.  Érkeztek   indítványok  arra  is,  hogy  az  elhagyott  javak kérdésének  rendezéséről   szóló  1948:  XXVIII.  tc,  illetve  a 147/1950.  (V.24.)  MT  rendelettel  módosított  és  kiegészített 5410/1945.  ME   rendelet   "az   iparügyi   miniszternek   üzemi felszerelési  tárgyak  és  anyagkészletek  igénybevételére  szóló felhatalmazása tárgyában"  alkotmányellenesen maradt  ki  a  Kpt. mellékletéből. Időközben  a 2.  Kpt. 2.  számú melléklete  ezt  a mulasztást pótolta,  ezért az  Alkotmánybíróság ezen  indítványok vonatkozásában az eljárást megszüntette. 6. Az   indítványozók  egyike kifogásolja a Kpt. 2.§ (1) bekezdés d) pontját,  amelynek értelmében  kárpótlásra jogosult  az a  nem magyar állampolgár,  aki 1990.  december  31-én  életvitelszerűen Magyarországon élt.  Az indítványozó  szerint  ez  a  szabály  az Alkotmány  70/A. §-ába  ütköző  módon  diszkriminál a nem  magyar állampolgárok között,  mégpedig  vagyoni  helyzet  alapján,  mert véleménye szerint  a meghatározott időpontban való Magyarországon élés bizonyos jó vagyoni helyzetet feltételezett. Az indítványozó  félreérti a  kifogásolt rendelkezést, hiszen úgy gondolja, hogy  az az  egykori magyar állampolgárságú természetes személyek közül  részesíti előnyben  azokat,  akik  a  törvényben meghatározott időpontban  már visszatértek  Magyarországra. Ezzel szemben a   Kpt.  2.§   (1) bekezdésének  szövegéből egyértelműen megállapítható, hogy  a magyar  állampolgárságnak    a    sérelem elszenvedésekor,   illetve   azt követően  történt  elvesztése  a kárpótlásra jogosultság  szempontjából nem   kizáró körülmény.  A miniszteri indokolás  egyértelművé is   teszi,  hogy  a  d)  pont keretében a törvényalkotó "az évtizedek óta Magyarországon élő, a magyarokkal    azonos     sérelmet    szenvedett,    de    idegen állampolgárságukat  megtartó   bolgárokra,  lengyelekre     stb." gondolt. A téves  feltételezésen alapuló  indítványt  az  Alkotmánybíróság elutasította. 7. Több  indítványozó kifogásolta  a  Kpt.  2.§-ának  (2)  -  (4) bekezdéseit azzal  az indokolással,  hogy  azok  ellentétesek  az Alkotmány   14.    §-ának    az    öröklési    jogot    garantáló rendelkezéseivel. A 4.ABh  rendelkező része  értelmében "nem  alkotmányellenes  az, hogy a  törvény 2. § (2), (3) és (4) bekezdése a meghalt jogosult leszármazói és házastársa számára biztosít kárpótlási igényt". Az indokolásban az  Alkotmánybíróság kifejtette,  hogy a kárpótlásra jogosult   hozzátartozók nem öröklik  a  kárpótlásra való igényt, hanem azt  a törvénynél  fogva szerzik  meg, ezért  az örökléshez való   alkotmányos jog  és a  Kpt. 2.§-ának  (2) - (4) bekezdései között  nincs   releváns     összefüggés.  Ezért      ezeket   az indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította. 8. Ugyancsak több indítvány támadta a törvénynek a kár mértékének meghatározását szabályozó 3. §-át és az ahhoz kapcsolódó 3. számú mellékletet, valamint  a kárpótlás  mértékéről rendelkező 4. §-t, azon  az   alapon,  hogy  ezek  a  rendelkezések  ellentétesek  a diszkrimináció  tilalmának  az  Alkotmány  70/A.  §-ában  foglalt szabályával. Az Alkotmánybíróság  ezeket  az  indítványokat  is  elutasította, tekintve,  hogy   a  4.ABh   értelmében  a  kár  és  a  kárpótlás kiszámításának  a   Kpt.  által  alkalmazott  módszere  -  a  kár mértékének átalányértéken  való számítása, a kárpótlás mértékének sávos  degressziója,   valamint  a   kárpótlás  felső   határának meghatározása - önmagában nem alkotmányellenes. 9. Több  indítványozó támadta  a törvény  7. §-ának  a kárpótlási jeggyel kapcsolatos rendelkezéseit. a) Az  indítványozók egyike  azt kifogásolja,  hogy a  kárpótlási jegy bemutatóra  szóló  értékpapírként  való  konstituálásával  a törvény - előzetesen pontosan meghatározott, elkülönített vagyoni fedezet    és     ehhez    képest     előzetesen    meghatározott értékpapír  mennyiségről szóló  rendelkezés  nélkül  -  az  állam vagyonát  mint   egészt  terheli   meg  meghatározatlan  nagyságú követeléstömeggel. Az  indítványozó szerint ez sérti az Alkotmány 9.§ (1) bekezdésének a köz- és a magántulajdon egyenlő védelmére, valamint a  10.§ (1)  bekezdésének az  állami tulajdonra  mint  a nemzeti  vagyon   részére   vonatkozó   rendelkezéseit,   továbbá ellentétes     a      piacgazdaságot     megalapozó     gazdasági alkotmányossággal. Ez utóbbi az indítványozó szerint megköveteli, hogy az állami vagyont terhelő kiadásokat a költségvetési rendben tervezzék. Ezen  elv megsértése az indítványozó felfogása szerint ellentétes az Alkotmány 19.§ (3) bekezdésének d) pontjával, amely az  Országgyűlés   hatásköreként   nevesíti   az   államháztartás mérlegének megállapítását,  valamint az állami költségvetésnek és végrehajtásának jóváhagyását. Az Alkotmánynak  az indítványozó  által hivatkozott rendelkezései nincsenek alkotmányjogilag  értékelhető kapcsolatban a kárpótlási jegy kifogásolt  intézményével. A  9.§ (1)  bekezdése a köz- és a magántulajdon korábban  tagadott egyenjogúságát  nyilvánítja  ki. Ebből a  rendelkezésből nem   lehet   levezetni,  hogy az  állami vagyon     meghatározott  módon   való  megterhelése   sértené  a köztulajdon és  a magántulajdon  egyenlő  védelmének  alkotmányos elvét.  A  10.§  (1)  bekezdése  az  állam  tulajdonát  a  nemzet vagyonaként jelöli meg. Az Alkotmány  19.§ (3) bekezdésének d) pontja a költségvetés és a zárszámadás elfogadására  vonatkozó hatásköri  szabály,  amelyből azonban  nem  következik,  hogy  az  Országgyűlés  semmilyen  más formában  ne  vállalhatna  kötelezettségeket   az  állami  vagyon terhére.   A    költségvetésen   kívüli   kötelezettségvállalások természetesen adott  esetben sérthetik a költségvetési rendszert, ez azonban az Alkotmány jelenlegi szövege alapján nem minősíthető alkotmányellenesnek. Ezért  az   Alkotmánybíróság  a   kárpótlási  jegy  intézményének alkotmányellenességére vonatkozó indítványt elutasította. b) Az  indítványozók egyike  kifogásolta, hogy  a 7.§  (1) és (2) bekezdése  a   kárpótlási  jegy   kedvezményezettjére   vonatkozó korlátozásokat  tartalmaz,   annak  ellenére,   hogy  a   6.§   - értékpapírról  lévén   szó,  helyesen   -  a   kárpótlási  jegyen feltüntetendő adatok  között nem  szerepelteti a  kedvezményezett nevét.  A   kárpótlási  jegy  értékpapír  jellegével  kapcsolatos technikai  szintű   kifogások  nem   alkotmányos  jellegűek,  nem hozhatók összefüggésbe az Alkotmány egyetlen rendelkezésével sem, ezért az indítványt az Alkotmánybíróság elutasította. c) Indítvány  érkezett a 7.§ (2) bekezdésével kapcsolatban, amely azt kifogásolja,  hogy e  bekezdés csak  a  kárpótlásra  jogosult személyt  jogosítja   fel  a   kárpótlási  jegy  felhasználására, ellentétben  az  (1)  bekezdésben  foglalt  szabállyal,  amely  a kárpótlási jegy  birtokosa  számára  biztosítja  a  felhasználási lehetőséget. Az  indítványozó szerint a felhasználói körnek a (2) bekezdésbeni  korlátozása  ellentétes  az  Alkotmány  70/A. § (3) bekezdésének  az   esélyegyenlőségek   kiküszöbölésére   szolgáló rendelkezésével. Tekintettel arra,  hogy az  (1)  és  a  (2)  bekezdésben  foglalt szabályozás eltérő  tényállásokra vonatkozik - ti. a (2) és a (4) bekezdés  a  kárpótlási  jegy  felhasználásának  egy-egy  sajátos módját  szabályozza   -,  nem   vethető  fel   a   rendelkezéssel kapcsolatban  a   jogegyenlőség   követelménye.   A   törvényhozó belátására bízott  kérdés, hogy  a kárpótlási  jegy  felhasználói körét eltérően   rendezze,  attól  függően, hogy milyen tulajdoni tárgy megszerzésére  használják azt  fel. (Lásd  a  2.  ABh  III. pontját.) Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésének sérelme sem jöhet számításba a  kifogásolt  rendelkezéssel  összefüggésben,  hiszen feltéve,   de    meg   nem   engedve,   hogy   a   (2)   bekezdés esélyegyenlőtlenségi   helyzetet    szabályoz,   az   alkotmányos szabályból nem vezethető le az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó  intézkedés   kötelezettsége.  Ezért   az   indítványt   az Alkotmánybíróság elutasította. d) Az  indítványok egyike alkotmányossági szempontból aggályosnak minősíti a kárpótlási jegy életjáradékra váltásának a törvény 7.§ (4) bekezdésében  szabályozott lehetőségét. Álláspontja szerint a társadalombiztosítás terhére  nem valósítható meg alkotmányosan a kárpótlási     jegy     életjáradékra     váltása,     mert     a társadalombiztosítás    anyagi     alapjai    olyan    elkülönült vagyontömeget  jelentenek,   melyre  nézve  az  állam  nem  élhet tulajdonosi jogokkal, s nem terhelheti meg. Az 1992.  évi  XXXI.  törvény  szabályozza  a  kárpótlási  jegyek életjáradékra váltását.  E törvény 6.§-ának rendelkezései szerint az életjáradék  forrását nem  a  társadalombiztosítás,  hanem  az Állami Vagyonügynökség  privatizációs bevételei  képezik. Így nem kerül sor  a társadalombiztosítás  vagyonának  megterhelésére,  a biztosítottak     befizetéseinek     elvonására.     Ezért     az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. 10.  Indítvány   érkezett  a   Kpt.  7.§  (2)  bekezdésének  azon rendelkezésének vizsgálatára,  amely lehetővé  teszi a kárpótlási jegyek  fizetőeszközként   történő   felhasználását   a   törvény kihirdetése  után   az   állam   tulajdonából   az   önkormányzat tulajdonába  ingyenesen   kerülő  lakás  értékesítése  során.  Az indítványozó szerint  ez a 4.ABh hatására átdolgozott rendelkezés is  sérti   a  piacgazdaság  alkotmányos  elvének  részét  képező szerződési  szabadságot,   valamint   az   Alkotmány   13.§   (1) bekezdésében biztosított  tulajdonhoz való jogot, továbbá a 12. § (2)   bekezdésének   az   önkormányzatok   tulajdonát   garantáló szabályait.  Úgy   véli,  hogy  az  önkormányzatok  maguk  is  az alkotmányos  szerkezet  átrendeződésével  jöttek  létre,  akár  a központi  kormányzat   új  szervei,   azért  a   nekik  juttatott lakásvagyon   nem    kétoldalú   jogügylet   tárgya,   hanem   az önkormányzatok  létezésének  feltétele,  az  Alkotmány  vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtása. A  4.ABh   rendelkező  részében   az  Alkotmánybíróság   -  azzal párhuzamosan, hogy  alkotmányellenesnek minősítette   a  Kpt. 7.§ (2) bekezdését  a  törvény  hatálybalépésekor  az  önkormányzatok tulajdonában lévő lakások tekintetében - úgy foglalt állást, hogy nem alkotmányellenes  e rendelkezés  azokra  a  lakásokra  nézve, amelyek a  hatálybalépés után  kerülnek önkormányzati tulajdonba. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. 11. Ugyancsak  több indítványozó  kifogásolta a  törvény 8.§-ának (1) -  (2) bekezdéseit,  amelyek  lehetővé  teszik  a  kárpótlási jegyek  sorsolás  útján  meghatározott  sorozata  vásárlási  célú felhasználásának felfüggesztését a kibocsátástól számított ötödik naptári év  végéig, évente  legfeljebb fél évre. Az indítványozók szerint ezek a rendelkezések alkotmányos indok nélkül korlátozzák az Alkotmány  13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jog  lényeges   tartalmát,  másrészt   ellentétesek  a   70/A.  § jogegyenlőségi   szabályaival,    amennyiben   a    kisorsoltakat ideiglenesen     megfosztja      tulajdonjoguk      gyakorlásának lehetőségétől. A  8.§   (1)  és   (2)  bekezdésében   szabályozott  lehetőség  a rendelkezési jog  olyan korlátozása,  amelyet a  kárpótlás  és  a privatizáció összefüggése alkotmányosan indokol. A  7/1991.   (II.28.)  AB   határozattal  eldöntött  ügy  óta  az Alkotmánybíróság gyakorlatában  a rendelkezési  jog végleges vagy beláthatatlan  idejű  korlátozása  aránytalan.  A  most  vizsgált esetben viszont  a törvény  meghatározta mind  az eshetőleges  és ideiglenes  korlátozás   tartamát,  mind   pedig  a   korlátozási lehetőség  végső  határidejét.  A  korlátozandók  sorsolás  útján történő kiválasztásával  kapcsolatban az Alkotmánybíróság szerint a véletlenszerűség a diszkriminációt kizárja. 12.  Több   indítványozó  támadta   a  törvény   9.§-ának  azt  a rendelkezését, amely a volt tulajdonost tulajdonának értékesítése során megillető  elővételi jog  alól kivonja azt az esetet, ha az önkormányzat, illetve  az állam  tulajdonában álló  bérlakást  az abban bent  lakó bérlő  vásárolja meg.  Az  indítványozók  ezt  a rendelkezést  az  Alkotmány  13.§  (1)  bekezdésében  biztosított tulajdonhoz való  joggal ellentétesnek  és a  volt  tulajdonossal szemben diszkriminatívnak ítélik. A volt tulajdonosoknak a Kpt-ben adott elővásárlási jog nem élvez alkotmányos elsőbbséget más elővásárlási jogokkal szemben, mert a Kpt.-ben szabályozott  elővásárlási jog nem tekinthető az eredeti tulajdonjoghoz kapcsolódó dologi jogi részjogosítványnak, hanem a volt  tulajdonosok  elővásárlási  jogát  a  Kpt.  alapította.  Az elővásárlási   joggal    nyújtott   kedvezményt   a   törvényhozó lakáspolitikájával  összhangban   állapíthatja   meg.   (Lásd   a 39/1992.(VII.16.)AB határozatot.) 13. Az egyik indítványozó kifogásolta a kárpótlás iránti kérelmek benyújtásának  a  törvény  11.§  (1)  bekezdésében  meghatározott jogvesztő  határidejét.  E  rendelkezést  a  német  nemzetiséghez tartozókkal szemben  diszkriminatívnak  ítéli,  mondván,  hogy  e kisebbséghez tartozó  állampolgárok elsősorban  1949.  június  8. előtt  született   jogszabályok  alkalmazása   által   szenvedtek sérelmet. Tekintve,  hogy a  Kpt. 1.§ (3) bekezdése értelmében az ebben az  időszakban keletkezett   jogszabályok  okozta  sérelmek kárpótlására csak később kerül sor, ezáltal a német nemzetiséghez tartozók hátrányba kerülhetnek. Az Alkotmánybíróság  már a  2. ABh-ban  kimondta, hogy  ex gratia kárpótlás esetén  nem emelhető  kifogás az  ellen, ha a kárpótlás szakaszoltan történik.  A 4.ABh pedig ehhez hozzátette, hogy "nem alkotmányellenes az,  hogy a tulajdonban esett sérelmeket nem egy átfogó törvény  tartalmazza. Esetleges hátrányos megkülönböztetés a károsultak  csoportjai között   elvileg   bármely törvényhozási módszer követése   esetén felmerülhet;  ennek veszélye  akkor sem tenné egyik  módszert sem  alkotmányellenessé, ha    valamelyikük alkalmazása a megkülönböztetésre nagyobb esélyt adna." Az Alkotmánybíróság  egyébként rámutat  arra, hogy  az 1992.  évi XXIV. tv.  (II. kárpótlási  törvény) az  1939. május  1. és 1949. június  8.   között  alkotott   jogszabályok  alkalmazása   által elszenvedett tulajdoni  sérelmek  tekintetében  úgy  rendelkezik, hogy a  kárpótlás iránti  kérelmeket  a  törvény  hatálybalépését követő 120 napon belül lehet benyújtani. 14. Egy  indítvány támadja a Kpt. 12.§ (4) bekezdését és 15.§-át. A 12.§  (4) bekezdése  értelmében a  megyei kárrendezési  hivatal összesített értesítést  küld az  érintett gazdálkodó szervezetnek arról, hogy  a tulajdonukban vagy használatukban lévő termőföldre tekintettel  mekkora   aranykorona  mennyiségre   jelentettek  be kárpótlási igényt.  A 15.§   pedig kötelezi a szövetkezetet, hogy az értesítés  kézhezvételétől számított 30 napon belül jelölje ki az értesítésben  meghatározott AK  értékű termőföldterületet.  Az indítványozó azt  kifogásolja, hogy  a  Kárrendezési  Hivatal  az értesítést nem  tekinti államigazgatási  határozatnak, nem  teszi lehetővé ellene  a  jogorvoslatot.  Az  indítványozó  szerint  ez ellentétes az  Alkotmány 57.§  (5)  bekezdésével,  amely  szerint mindenki jogorvoslattal  élhet az  olyan államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti. A 12.§  (4) bekezdésében  szabályozott  értesítés  lényege,  hogy tényeket, s  nem hatósági  határozatot  közöl.  A  törvény  által alapított  kötelezettségekről   -  a  termőföld  kijelölése  -  a kárpótlási hivatal semmiféle igazgatási aktusnak minősülő döntést nem hoz,  pusztán információt  közöl  a  törvényes  kötelezettség végrehajtása  érdekében.   Az  ilyen  határozatnak  nem  minősülő tényközlést nem  lehet megtámadni,  nem lehetséges  jogorvoslatot biztosítani  ellene.  Ezért  az  Alkotmánybíróság  az  indítványt elutasította. 15. Több  indítványozó kifogásolta  a törvény  17.§  (1)  és  (2) bekezdésének   a    szövetkezeti    földalapképzésre    vonatkozó rendelkezéseit.  Az   indítványozók  szerint   az  (1)   bekezdés megengedhetetlen diszkriminációt valósít meg a kárpótlási jegyhez jutó  egykori   tulajdonosok  és  a  tulajdonnal  nem  rendelkező szövetkezeti  tagok  és  alkalmazottak  között.  A  (2)  bekezdés szabályozását  pedig   azért  ítélik   az  Alkotmány  70/A. §-ába ütközőnek,  mert  egyrészt  diszkriminál  a  szövetkezeti  tagok, illetve alkalmazottak   egymás közötti viszonylatában, másrészt a földalap  számításánál  nem  tesz  különbséget  a  haszonélvezeti joggal terhelt  és a  tehermentes földtulajdon  között, amikor  a rendelkezési  joggal   valójában  nem  rendelkező  tulajdonosokat éppúgy figyelmen  kívül  rendeli  hagyni,  mint  azokat,  akiknek tulajdonjogát nem korlátozza haszonélvezeti jog. A földalap  a szövetkezet (állami gazdaság) számára a gazdálkodás lehetőségét,   továbbá    azt   biztosítja,    hogy   a   későbbi vagyonfelosztás során  a tagok és alkalmazottak megfelelő mértékű termőföldtulajdonhoz jussanak.  Ez a  szabály  tehát  garanciális jelentőségű mind  a szövetkezetekkel  szemben fennálló vételi jog alkotmányossága, mind a kárpótolandók jogai szempontjából. A   kifogásolt    rendelkezések   alapján   tehát   nem   történt földtulajdon-juttatás,    csupán    a    kárpótlás    fedezetének termőföldben történő  biztosítása, illetve a termelőszövetkezeten belüli  későbbi   vagyonfelosztás  számára   szükséges   földalap kialakítása. Ezért ezek a szabályok - mert alkotmányos alapjoggal nem függnek  össze, s  egyébként sem sértik az emberi méltósághoz való jogot - nem sértik az Alkotmány 70/A. §-át. Az erre vonatkozó indítványok  nem   megalapozottak,  azokat   az  Alkotmánybíróság elutasította. 16. Az  indítványozók egyike  kifogásolta a törvény 21.§-át, mert az   a    szövetkezeti   termőföldek    árverés   útján   történő értékesítésében való  részvételre csak  a kárpótlásra  jogosultak egy   részét   jogosította   fel,   és   ezzel   alkotmányellenes diszkriminációt valósított meg. A kárpótlásra  jogosultság nem  jelenti egyszersmind  a kárpótlás összes formájára való jogosultságot. A Kpt. 21.§-a azzal, hogy az árverési vétel,  mint a  kárpótlási igény  érvényesítésének egyik formája lehetőségét  csak az érintett szövetkezeti földek korábbi tulajdonosai, az adott szövetkezet kárpótlásra jogosult tagjai és a helyben lakó kárpótlásra  jogosultak  számára  biztosítja,  nem jelent   tiltott   diszkriminációt.   A   törvényhozó   célja   a rendelkezéssel,  hogy   a   földet   ne   befektetésként,   hanem megművelésre használják.  A 2.Abh  is rámutatott már, hogy "ha az állam lehetőséget  ad a - végső soron - földdel való kárpótlásra, önmagában nem  alkotmányellenes az,  hogy ennek  a korlátozott és sajátos  jogi  helyzetű  fedezetnek  az  elosztását  a  kárpótlás alapjául szolgáló egyéb vagyontól eltérően állapítja meg." 17. Több indítványozó is kifogásolta a törvény 23. §-ának mindhárom bekezdését. a) Az  (1) bekezdés  értelmében a  Kpt. 22.  §  (2)  bekezdésében meghatározott  vételi  jog  azt  a  jogosultat  illeti  meg,  aki kötelezettséget vállal  a termőföld  mezőgazdasági hasznosítására és arra,  hogy a  földet öt  évig nem  vonja ki  a  mezőgazdasági termelésből. Az  indítványozók egyike szerint ez a rendelkezés az Alkotmányban foglalt  tulajdonjog  megengedhetetlen  korlátozását valósítja  meg   azáltal,  hogy   előírja  a  tulajdonos  számára tulajdona hasznosításának módját. Az Alkotmánybíróság  felfogása szerint  a kifogásolt  rendelkezés nem  a   már  létező  tulajdon  korlátozása,  hanem  a  kárpótlás keretében történő  tulajdonszerzés egyik  módjának  meghatározott feltételhez  kötése.   Ezzel  a  szabállyal  a  jogalkotó  nem  a kárpótlásra jogosult  tulajdonszerzését akadályozta  meg,  csupán annak egyik  módját kötötte  szigorúbb feltételekhez,  ezért ez a rendelkezés nem  alkotmánysértő. A  törvényhozó  célja  és  annak alkotmányos igazolása  e rendelkezés  esetén is  ugyanaz, mint  a szerzésre jogosultak  körének korlátozásával,  ti. hogy  a földet azok szerezzenek, akiktől annak megművelése várható. b) Ugyanezen § (2) bekezdése előírja, hogy ha a tulajdonos az (1) bekezdésben  vállalt  kötelezettségét  öt  éven  belül  megszegi, földjét kártalanítás nélkül állami tulajdonba kell venni. E rendelkezés  az (1)  bekezdés szerinti  alkotmányos, feltételes tulajdonszerzés része. Nem állapítható meg alkotmánysértés, annál is kevésbé,  mert a jogosult választhatott volna egy másik, ezzel a feltétellel nem terhelt kárpótlási formát is. c) A  (3) bekezdés  értelmében  a  vételi  jog  alapján  szerzett termőföldnek  három   éven   belüli   elidegenítéséből   származó bevételnek  a   termőföldre  fordított   értéknövelő   beruházási kiadásokkal csökkentett  részét teljes  egészében az elidegenítés évében kell  a tulajdonosnak  a  személyi  jövedelemadó  alapjául szolgáló összjövedelméhez hozzászámítani. Az indítványozók egyike ezt e  rendelkezést az  Alkotmány 13.§-ának  a  tulajdonhoz  való jogra vonatkozó szabálya megsértéseként értékeli. Az  Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint   az  adott  jog-  és gazdaságpolitikai  cél   megvalósítása  keretében  kedvezményesen szerzett tulajdon vételárának szankciós elvonása nem tekinthető a tulajdonhoz való  jog megsértésének. Az esetleges adó elszámolási kedvezmények kizárását  ugyanaz indokolja,  mint az  (1)  és  (2) bekezdés  korlátozásainak   alkotmányosságát.   Ezért   az   erre vonatkozó indítványt az Alkotmánybíróság elutasította. Ugyancsak a fenti érvek alapján utasította el az Alkotmánybíróság azt az  indítványt,  mely  a  kárpótlási  jegy  termőföldtulajdon megszerzésére történő  felhasználásának egyes  kérdéseiről  szóló 1992. évi  IL. törvény  6.§ (2)  bekezdésének azt a rendelkezését kifogásolta, hogy  a jogosult  az árverésen  és az  egyezségkötés során  a   kárpótlási  jegyet  névértékben  használhatja  fel.  A kárpótlás ezen  módjának,  vagyis  termőföld  tulajdonszerzésének eltérő szabályai nem alkotmányellenesek. 18.  Indítvány   érkezett  a   törvény   24.§-a   alkotmányossági vizsgálatára  vonatkozóan.  Az  indítványozó  szerint  e  szabály azzal,   hogy   a   mezőgazdasági   vállalkozóként   bejelentkező jogosultat feljogosítja  a kár  mértéke és  a  kárpótlás  összege közötti különbözetre,  alkotmányellenes megkülönböztetést  tesz a kárpótlásra jogosult volt tulajdonosok között. a) A  Kpt. 24.§-a  azt teszi  lehetővé, hogy   azok  a  termőföld szerzésére jogosultak   is káruknak megfelelő teljes kárpótláshoz jussanak, akiknél   ezt a kárpótlás mértékének a törvény szerinti korlátjai  kizárnák.   A  Kpt.  ezt  a  juttatást  "mezőgazdasági vállalkozási támogatásnak"   nevezi. A támogatást a törvény olyan utalvánnyal     nyújtja,     amely     "az     árverésen     való termőföldvásárlásra"   szolgál,   s  mind   a  jogosult,  mind  a termelőszövetkezet számára   kárpótlási  jegyként  viselkedik.  A támogatási   utalványt   a  kárpótlási   jegyektől   függetlenül, önállóan   is   fel  lehet  használni;  az  árverésen  támogatási utalvánnyal földet   szerző  jogosult  vételi  jogot  gyakorol  a szövetkezetekkel    szemben;   a   szövetkezet   az   utalványért kárpótlási jegyet igényelhet. Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  alkotmányellenes  az  a mód,  ahogy   a  Kpt.   a  mezőgazdasági   vállalkozások  állami támogatását  és   a  kárpótlást   egymással  összekapcsolja.  Az Alkotmány  70/A. §-ába  ütközik,  hogy  támogatás  címén  teljes kárpótláshoz  lehet   jutni  a   Kpt.   4.§-ában   meghatározott értékhatárokra tekintet  nélkül (lásd  b)  pont);  az  Alkotmány 13.§-ba ütközik az, hogy a támogatási utalvány jogosultja vételi jogot gyakorolhat  a szövetkezettel  szemben (lásd  c) pont). Az Alkotmánybíróság   utal    a    4/1993. (II.12.) AB    határozat indokolásában kifejtett arra az álláspontjára is, hogy az állami támogatás körében  a pozitív  diszkrimináció nem támasztható alá az egykori tulajdoni helyzettel ( C) III.3. pont). b) A  Kpt. 24.§-a  azon termőföldben  való kárpótlásra  jogosult volt  tulajdonosok   javára,  akik   200.000  Ft-nál  több  kárt szenvedtek,  pozitív   diszkriminációt  tartalmaz.  Míg  ugyanis mindenki  más   ezen  kármérték  felett  csak  a  Kpt.  4.§-ában meghatározott  sávos   degresszió  szerint,  legfeljebb  további kárának 50,  30, illetve  10 %-át  kaphatja meg,  a támogatásban részesülők  1   millió  Ft   értékhatárig  100  %-os  kárpótlást kaphatnak. A 4. Abh  az  Országgyűlés  által  elfogadott,  de  még  ki  nem hirdetett   kárpótlási    törvény   alkotmányossági   vizsgálata eredményeképp alkotmányellenesnek  minősítette a  Kpt-nek azt az akkori szabályát,  amely a  termőfölddel való  kárpótlás  esetén 1000 AK  értékig adott  100 %-os  kárpótlást. Ez  ugyanis az ott kifejtett  indokok   szerint   kirívó   és   alkotmányosan   nem indokolható  kedvezményt   adott  a  volt  földtulajdonosok  egy csoportjának a többi kárpótlásra jogosulttal szemben. A 100 %-os kárpótlás határa  a Kpt-ben  előírt 1000  Ft/AK szorzó szerint 1 millió Ft-nak felelt meg. A Kpt-nek  a 4.ABh  nyomán módosított  és hatályba lépett 24.§-a ugyaneddig a  mértékig, 1 millió Ft-ig teszi lehetővé a 100 %-os kárpótlást. Az Országgyűlés tehát csak látszólag szüntette meg a korábbi rendelkezés  alkotmányellenességét azzal, hogy a földdel való kárpótlást  is besorolta  a 4.§  mindenkire közös számítási szabályai alá,  hiszen támogatás  címén visszaállította a teljes kárpótlást. Az  Alkotmánybíróság ismételten rámutat arra, hogy a termőföld sajátos volta, a mezőgazdaság-politika preferenciái, s mindenekelőtt az  a tény,  hogy  a  termőföldek  tekintetében  a kárpótlással párhuzamosan a tulajdonviszonyok átfogó átalakítása megy  végbe,  lehetőséget  ad  a  termőföld és  egyéb  tulajdoni tárgyak  eltérő  kezelésére  a   kárpótlás   során.  Ezekkel   a törvényhozó  bőségesen  élt  is. Az  a megkülönböztetés azonban, ami   a   teljes   kárpótlás  értékhatárát   illetően   ötszörös különbséget   enged  a   föld  és  más vagyontárgyak  között, az alkotmány 70/A. §-ába ütközik. A Kpt.  24.§-a szerint  a kárpótlás  tényleges felső határa az 1 millió Ft  értékhatáron belül  az elszenvedett  kár.  Az  állami támogatás tehát  csakis a  teljes kár  mértékéig  terjed;  s  ez mutatja, hogy valójában az eredeti állapot helyreállításáról van szó, a kárpótlás részlegességét megvalósító sávos értékhatárokra tekintet  nélkül.   Az   Alkotmánybíróság   már   a   kárpótlási törvényalkotás megindulása  előtt, az 1.ABh-ban kimondta, hogy a személyeknek    az    Alkotmány    70/A. §   (1)    bekezdésében meghatározottak   szerinti    megkülönböztetését   jelenti,   ha alkotmányos indokok  hiányában egyes  személyek volt  tulajdonát reprivatizálják, másokét  viszont nem.  Ilyen indokot  a  teljes kárpótlásra az  Alkotmánybíróság továbbra sem talált, sőt a Kpt. 24.§-a szerinti  támogatás címén való teljes kárpótlásra a 4.ABh C)  része   3.1  pontjában   az  1  millió  forintos  értékhatár alkotmányellenességéről mondottakat teljes egészében érvényesnek tekinti. Azok  a feltételek  és szankciók, amelyekkel az állam a támogatásként juttatott föld mezőgazdasági művelését biztosítani szándékozik  [24.§ (1) - (3)  bekezdés]   ebből  a   szempontból közömbösek. c) Alkotmányellenes  továbbá a  Kpt. 24.§-a  azért  is,  mert  a támogatási utalványokat  - a  (4) bekezdés  szerint - az árverés során a kárpótlási jeggyel azonos módon lehet felhasználni. Ez - többek között  - azt  jelenti, hogy  a  szövetkezettel  szembeni vételi jogot  az is gyakorolhatja, aki utalvánnyal vett részt az árverésen.  Az   állam  természetesen  támogathatja  az  újonnan létrejött mezőgazdasági  üzemeket az állami tulajdon terhére, de a  kárpótlás   koncepcióján  kívül   nem  teheti   meg   ezt   a szövetkezetek terhére.  A mezőgazdasági  támogatás    a  fentiek szerint  éppen   a  Kpt.   koncepciójától  való  eltérése  miatt alkotmányellenes. Állami  támogatásra pedig  nem állnak  azok  a 2.ABh-ban és  a 4.ABh-ban  kifejtett indokok,  amelyek szerint a Kpt-ben szabályozott  vételi jog  nem alkotmányellenes. A vételi joggal  a   szövetkezeti  tulajdonra   rótt   tulajdonkorlátozás kizárólag a  szövetkezeti tulajdon  magántulajdonba adása  és  a kárpótlás megvalósítása  keretében szükséges  és arányos.  Ezzel szemben a  szövetkezetek megterhelése  az állam  által  nyújtott mezőgazdasági   vállalkozói   támogatással   alkotmányosan   nem indokolható.   A   támogatás   a   szövetkezetek   tulajdonjogát többszörösen is  sérti: egyrészt azzal, hogy kötelező számukra a vételi jog alapján a támogatás jogosultja részére földet eladni; másrészt azzal,  hogy a  földet a  kárpótlási árverések  sajátos körülményei között  kialakult áron  kell eladniuk, s végül azzal is, hogy  az utalványt  csak kárpótlási  jegyre válthatják át. A Kpt 24.§-a mindezek alapján ellentétes az Alkotmány 13.§-ával. d) Mivel  az új  mezőgazdasági vállalkozások  állami  támogatása önmagában véve  természetesen nem alkotmányellenes; továbbá mert ebben a  támogatásban eddig  már számosan  részesültek, s  végül mert   a    kárpótlás   végrehajtása    folyamatban   van,    az Alkotmánybíróság   úgy    kívánta   levonni    a    Kpt.    24.§ alkotmányellenessége következményét,  hogy  az  eddig  kiosztott támogatások  élvezői   ne  kerüljenek  indokolatlan  előnybe,  a tulajdonukban  sértett   szövetkezetek  pedig   ne  szenvedjenek indokolatlan hátrányt. A törvényhozónak  számos lehetősége  van az  alkotmányellenesség olyan megszüntetésére,  amely a kárpótlás és az állami támogatás menetébe  jobban   illeszkedik,  mintha  az  Alkotmánybíróság  e határozattal a  Kpt. 24.§-át visszaható, vagy azonnali hatállyal megsemmisítette volna.  Az  Alkotmánybíróság  ezért  kellő  időt biztosít   arra,    hogy    a    törvényhozó    megalkossa    az alkotmányellenességet    megszüntető    jogszabályt.    Ha    az Országgyűlés 1993.  szeptember 1-jéig  az  alkotmányellenességet orvosolja, a  Kpt. 24.§-ának  megsemmisítése tárgytalanná válik. Ha   ez    nem   történne    meg,   az    Alkotmánybíróság    az Alkotmánybíróságról szóló  1989. évi  XXXII.  törvény  43.§  (4) bekezdése szerinti  lehetőségeket mérlegeli;  kimondhatja a Kpt. 24.§  visszaható  hatályú  megsemmisítését,  s  elrendelheti  az alkotmányellenes rendelkezés alkalmazhatatlanságát mindazokban a konkrét esetekben, amelyekben támogatás kiosztására került sor.                       Dr. Sólyom László                      előadó alkotmánybíró                    az Alkotmánybíróság elnöke               Dr. Ádám Antal             Dr. Herczegh Géza                alkotmánybíró               alkotmánybíró               Dr. Lábady Tamás           Dr. Kilényi Géza                alkotmánybíró               alkotmánybíró               Dr. Schmidt Péter          Dr. Szabó András                 alkotmánybíró              alkotmánybíró            Dr. Tersztyánszky Ödön        Dr. Zlinszky János                  alkotmánybíró             alkotmánybíró Dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleménye A kárpótlási  törvénnyel (Kpt.) kapcsolatban benyújtott panaszok egy része  kifogásolja, hogy a Kpt egybemossa az igazságtalanul, de a  maguk  idejében  jogszabály  alapján,  jogszerűen  okozott károkat az  azon időben  hatályos jog  szerint  is  jogellenesen okozott olyan károkkal, amelyeket a korabeli rendszer a fennálló jog ellenére, vagy jogi eszköz hiányában nem orvosolt. Az Alkotmánybíróság  határozata (1.f)  pontjában) helyesen mutat rá arra,  hogy maga  a Kpt  nem zárja ki szoros szövegértelmezés szerint a  nemcsak igazságtalanul, hanem jogellenesen is okozott károk tekintetében  a bírói utat. Minthogy így maga a jogszabály a legalitás  alkotmányos talaján  áll, az  egyedi bírói döntések felülvizsgálatára pedig  az Alkotmánybíróságnak  nincs hatásköre ( 1. g ) szerint ),  a határozat az  alkotmányossági  panaszokat elutasítja. A határozattal  két kérdésben  nem értek  egyet. Egyrészt  a  ma alkotmányellenesnek minősülő  vagy igazságtalannak  tartott -  a maguk idején  törvényes -  állami   döntések  alapján  1939-1989 között  keletkezett   károk     kárpótlásától  épp  a  legalitás alkotmányos elvi alapján el kell választani a legálisan létezett és létező tulajdonon vagy kötelmi követelésen alapuló igényeket. A Kpt,  azáltal, hogy nem különböztet e szempont szerint nyíltan és  határozottan,   jogbizonytalanságot  teremtett,  és  ezt  az Alkotmánybíróság  jelzései   sem  oldották  meg;  a  keletkezett jogbizonytalanság pedig  ellentétes az  Alkotmány 2.§  (1)  pont szerinti jogállamiság  követelményével és a tulajdont védő 13.§- sal is. Másrészt  az   ilyen  igények  peresítésével  kapcsolatos  bírói döntésekből megmutatkozó,  immár  a  Legfelsőbb  Bíróság  egyedi jogerős határozatában  is testet öltött, következetes és kivétel nélküli elzárkózás  ezen esetek  bírósági felülvizsgálatától élő jognak tekintendő,  s arra  mint normatív  bírói jogértelmezésre kiterjed az  Alkotmánybíróság hatásköre,  tehát  az  e  tárgyban benyújtott panaszok érdemi elbírálásától nem zárkózhat el. 1.a)  Az  elmúlt  rendszer  nem  volt  legitim,  alkotmányos  és törvényes,   saját érvényes  joga szerint  mérve  sem,  mert  az államhatalom  gyakorlóinak   nem  volt   meg  a   demokratikusan létrejött felhatalmazásuk  a hatalom  gyakorlására;  a  hatalmat erőszakkal fenntartott  kisebbségi uralomként gyakorolták. Mégis fenntartották a  jogszerűség látszatát:  volt  jogalkotás,  volt igazságszolgáltatás és  volt  formailag  működő  államigazgatás. Léteztek a törvényes rend külsőségei. A rendszerváltás  tudatosan nem  szakított  elvben  a  törvényes folyamatossággal, mint azt pl. a kiegyezéskor tették: nem tudtuk a legitimitás folyamatosságát helyreállítani. A rendszerváltás a legalitás  elve   szerint  ment  végbe:  minden  a  maga  idején formailag jogszerűen  létrejött jogviszonyt  érvényesnek  ismert el,  minden  a  maga  idején  formailag  jogszerűen  keletkezett jogszabályt  élő   jognak.  [11/1992.  (III.  25)  AB  hat.]  Ez óhatatlanná teszi,  hogy vitás esetben mérlegeljük, mi a jogilag érvényes legalitás szempontjából a régi rendszerből visszamaradt jogviszonyok közül. A legalitás  szemszögéből nézve  érvényes élő  jog minden a maga idején szabályszerűen megalkotott jogszabály addig az időpontig, amíg  a   mai  alkotmányos   rendben  érvényes   módon  meg  nem változtatják vagy  hatályon kívül  nem helyezik.  A  változtatás vagy hatályon  kívül helyezés  a jogalkotás  alkotmányos  rendje szerint csak  a  jövőre  szólóan  történhet.  A  törvényhozásnak ugyanis  az  államhatalmi  ágak  szerepmegosztása  szerint  csak jövőre szóló jogalkotási hatalma van. Kivételt képez az az eset, amikor  az  1989.  október  23-án  hatályba  lépett  alkotmányba ütközik valamely régebbi jogszabály és azt az Alkotmánybíróság a lex posterior  derogat priori  (későbbi  szabály  törli  a  vele ellenkező korábbit)  elv alapján  visszamenőleges hatállyal - de nem az alkotmánymódosítást megelőző időre szóló hatállyal, amire nincs hatásköre  - semmisíti  meg. (E  visszamenőleges  hatáskör teszi   az   Alkotmánybíróságot,   törvényhozó   szerv   létére, bírósággá.) A  múltra   vonatkozó  jog   megállapítása,   múltból   származó jogosultság  érvényességének,  múltbeli  tények  jogszerűségének elbírálása jogállamban  kizárólag a  Bíróság hatalmában  áll.  A Bíróság állapíthatja meg (és állapíthatta meg a múlt rendszerben is), hogy  valamely jog  fennáll-e vagy  nem, valamely szabadság korlátozható volt-e  egyedi esetben  vagy  nem,  valamely  aktus legális  volt-e  vagy  nem.  A  bírói  megállapításnak  végleges formája jogerős,  ami alatt az értendő, hogy jogot létesít akkor is, ha  tartalmilag téves. A jogbiztonság elve érdekében a bírói határozat elleni  jogorvoslat korlátozott  a perjog  által, és a meg nem  támadható -  jogerős -  bírói határozat  (res iudicata) jogot keletkeztet. Nincs  (és   nem  is  volt)  ilyen  jogkeletkeztető  hatálya  az államigazgatási döntéseknek.  Az  államigazgatási  egyedi  aktus egyedi (személyes  és vagyoni)  viszonyok szabályozására  mindig törvényi felhatalmazásból  nyeri jogerejét, s ugyancsak törvényi felhatalmazás kell  (és volt  szükséges a  múlt rendszerben  is) ahhoz, hogy  államigazgatási szerv  normatív  rendező  utasítást (rendeletet) bocsásson  ki. Az  államigazgatási határozat  tehát teremthet és teremthetett tényhelyzetet, de jogot csak törvényen alapulva  alakíthat,   és  jogalakító   ténye  a   joghatást   - ellentétben  a   bírói  ítélettől  -  az  államigazgatási  aktus törvényszerűségétől nyeri és nyerte (még ha ez a törvényszerűség a múlt  rendszerben a  rendeleti szabályozás  elburjánzása miatt áttételes is  lehetett).  Önmagában,  törvényi  alap  nélkül,  a közigazgatási határozat  jogereje (meg  nem támadható volta) nem létesít anyagi jogi jogosultságot. b)A tulajdon valamely dolgon, vagyontárgyon fennálló abszolút az állam  által  biztosított  hatalmi  helyzet,  amely  (Grosschmid megfogalmazása szerint)  magában foglalja  közjogi vonatkozásban azt az  állami kötelezettséget is, hogy az ingatlan tulajdonát a nyilvántartásban az  anyagi  jogi  helyzetnek  megfelelően  kell szerepeltetni. A tulajdon  tisztán jogi  természetű vetülete  a vagyonnak, csak jogcímen létesül,  csak jogcím  alapján szűnhet  meg. Jogellenes tulajdonelvonás  nincs,   ez  fogalmi   lehetetlenség.  Lehet  a tulajdonost a  birtoktól  megfosztani  jogtalanul,  ténylegesen, lehet   elzárni   tulajdonából   folyó   kereseti   jogosultsága érvényesítésétől, de  ez nem  szünteti meg tulajdonosi mivoltát, csak jogsértő módon gátolja jogosultsága gyakorlásában. A  tulajdon   elvonható,  megszüntethető   közérdekből,   állami intézkedéssel, kisajátítással.  Ám a tulajdon elvonása az elmúlt rendszerben is  csak törvénnyel  vagy törvény  alapján,    annak általános  előírását   egyedi  esetre   alkalmazó   (államosító, kisajátító,    igénybevevő),     államigazgatási    határozattal történhetett. Magánszemélyek  személyi és vagyoni jogait ugyanis csak  törvény,   vagy  törvényes  felhatalmazáson  alapuló  -  a törvényt alkalmazó - igazgatási határozat, illetve jogerős bírói ítélet vonhatta  el, szüntethette meg. Az államigazgatási egyedi határozat személyi  jogot vagy tulajdont megszüntető joghatása a határozat  törvényszerűségén,   a  törvény  egyedi  alkalmazásán múlott; a  jogerős bírói  ítéleté a  bírói  hatáskörön  alapult. Jogerős   bírói    ítélet   téves   jogalkalmazás   vagy   téves tényállás megállapítás esetén is rendelkezik  konstitutív (jogot keletkeztető) hatással,  az államigazgatási  intézkedés  azonban nem. A  nem  törvényen  alapuló  (törvényellenes  és  nem  bírói ítélettel  történt)   vagyonelvonások  esetén   a   jogbiztonság beállásához szükséges  a bírói felülvizsgálat lehetővé tétele. A bírói út  múltbani vagy  mai  kizárása  ugyanis  nem  egyenlő  a törvénysértő   vagy   megalapozatlan   közigazgatási   határozat konstitutív,     tulajdonkeletkeztető      joghatással      való felruházásával. Ezt  a múlt  rendszer  is  így  vallotta,  ezért került  sor   pl.  az   1957  évi   10.  tvr   kibocsátására,  a mezőgazdasági   ingatlanok   tulajdoni   helyzetében   mutatkozó jogbizonytalanság megszüntetése céljából. Elvben     a  tulajdon   elvonásának  a   múlt  rendszerben   is kártalanítás mellett  kell történnie,  de  jogszabály  -  a  Kpt szóhasználatában "igazságtalanul"  - gyakran  rendelkezett  úgy, hogy nem  nyújt kártalanítást,  vagy  nem  teljes  kártalanítást juttat.  Mindenesetre   mindazokban  az   esetekben,  amikor   a tulajdonelvonást egyedi  államigazgatási döntéssel  csak  teljes kártalanítás,  vagy  meghatározott  kártalanítás  mellett  tette lehetővé az  elmúlt rendszer  jogszabálya,  a  tulajdoni  igényt kisajátítás után  az előírt  vagy  megállapított  kártalanításra szóló legális  igény váltotta  fel, ugyancsak jogként, amelyet a hatalom tényleges  aktusa  ugyancsak    nem  vonhatott  el,  nem szüntethetett meg.  Azonos a helyzet akkor, ha a tulajdon tárgya de facto szűnt meg, eredeti tulajdonszerzés szüntette meg a volt tulajdont:   feldolgozás,   egyesítés,   beolvasztás,   államtól visszterhes ügylettel történt szerzés. 2.Ennek  elvi   előrebocsátása  mellett   szeretném    vizsgálat tárgyává tenni,  szigorúan a legalitás szempontjából, a tulajdon tárgyának, vagyonnak  az akkor  hatályos joggal ellentétes módon történt elvonása után keletkezett jogi helyzetet. a) Először azokra az esetekre  kívánok kitérni, amelyek során az államosítási rendeletekre  hivatkozással,  de  azokat  megsértve fosztottak  meg   valakit  a   tulajdon  tárgyától   (államosító államigazgatási határozat  téves indokolással, indokolás nélkül, jogsértő indokolással).  Ezekben  az  esetekben  tehát  létezett olyan  igazgatási   döntés,  amely  forma  szerint  -  megfelelő tartalommal - alapul szolgálhatott a tulajdonjog elvonására. b) Ennél  súlyosabb   a   jogsértés   ott,   ahol    a  tulajdon tárgyának   elvonása   hatalmi   ( erőszakos  vagy fenyegetéssel elért) cselekmény,  ráhatás következménye  volt és  az esetleges államigazgatási határozat  csak a  fennálló állami birtokhelyzet tulajdonkénti nyilvántartásba vételét rendelte el anyagi jogalap nélkül. c) Különböznek e határozatoktól a  - főként  a földosztás  során adódott -  tudatosan a törvényi előírást meghaladó, de közérdekű elvonások (földalap  hiánya, házhelyszükséglet,  iparosítás vagy út céljára  történt birtokbavétel), ahol a Hatóság egyidejűleg a teljes vagy  részleges kártalanítást  is elrendelte  az  elvonás közérdekű  jellegére   tekintettel,  és   későbbi  jogszabály  a kártalanítás rendezését  függesztette  fel.  Itt  a  tulajdonjog állammal  szembeni  kötelmi  követelésre  fordult  át,  amelynek érvényesítése elé  jogszabály állított akadályt, anélkül, hogy a követelést  megszüntette   vagy  a   felfüggesztéssel   szembeni jogorvoslatot lehetővé  tette volna.  E  követelésekkel  egyenlő elbírálás alá  esik az   a) - b) módon  történt  elvonás,  ha  a tulajdon de  facto, eredeti tulajdont keletkeztető szerzés révén szűnt meg  és a  volt  tulajdonost  annak  értékére  illeti  meg (condictios) követelés. A)Az első - téves vagy jogellenes alapon történt államosítás alá eső  -   csoportba  tartozó   esetekben  a   kérdés   az,   hogy tulajdonítható-e az  államigazgatási határozatoknak konstitutív, jogkeletkeztető hatás,  jogerő,  csupán  azért,  mert  az  adott időszakban velük  szemben jogilag  vagy  tényleg  jogorvoslattal élni nem lehetett. Tetszetős formai  jogi álláspont  szerint az  az állami  döntés, amely ellen  jogorvoslat nem létezik, végleges helyzetet teremt, jogerősnek, jogkeletkeztető  hatályúnak minősül.  Minthogy a jog éppen valamely adott igény állami védelmében áll, nincs jog ott, ahol az  állam valamely  élethelyzet, társadalmi  igény védelmét megtagadja, nem vállalja. Az anyagi  jogi álláspont  szerint viszont  az egyszer létrejött tulajdon   abszolút,   hatósági   és   bírói   védelemben   kell részesíteni, ettől  csak törvényben  meghatározott esetben lehet eltérni. (Amint  a múlt rendszerben sorozatosan előfordult, hogy a jogerős  bírói ítélet  nem került  végrehajtásra,  de  az  nem változtatott az  igény érvényességén, jogosságán, úgy a létezett és jogszerűen sem meg nem szűnt, sem át nem szállott tulajdonnal kapcsolatos igény  sem szűnik  meg attól,  hogy az  államhatalom bármilyen indokkal  a sérelemtől a jogorvoslatot megtagadja.) Ha az Állam  az egyébként  törvényesen  védett  igényt  nem  engedi érvényesíteni, ez  csak az  igény elévülésének  nyugvását  idézi elő: ami kezdettől jogellenes, időmúlás által nem válik jogossá, és viszont. Ha   az   elmúlt   rendszer   a   magántulajdont   intézményesen megszüntette volna  vagy állami  tulajdonná alakította volna át, úgy  ennek   következményeit  az  egyes  addigi  tulajdonosokkal szemben a  hatóságok levonhatták  volna.  Ám  a  rendszer  végig ismerte és elismerte az állami tulajdon mellett a magántulajdont is. A  magántulajdont elvonó  rendelkezés ezért - bármily széles réteget is  érintett légyen  - lex  speciális, kivételes törvény maradt az  általánosan érvényes  tulajdonvédelemmel szemben.  Az egyedi intézkedés  joghatálya,  konstitutív  volta  a  tulajdont kivételesen elvonó  vagy megszüntető törvény által meghatározott okokban  rejlett,  azokat  a  hatósági  egyedi  intézkedés  csak végrehajtotta,   érvényesítette.   Ha   tehát   az   államosító, földosztó,  kisajátító,   egyszóval  tulajdont   elvonó  hatóság intézkedése  a  törvényt  tévesen  alkalmazta  vagy  alaptalanul alkalmazta, (figyelmen  kívül  hagyta,  túllépte,)  ez    jogerő nélküli, csak  formailag érvényes  intézkedés volt,  aminek  nem lehetett tulajdont szüntető hatálya. Az ingatlantulajdon  vonatkozásában  ez  a  megkülönböztetés  az ingatlan nyilvántartás bevezetése   óta  létezik  a  tulajdonjog nyilvántartásba   történő   bejegyzését   elrendelő   igazgatási (azelőtt bírósági!)  határozat és  az  annak  alapjául  szolgáló tulajdonszerzési   jogcím    viszonylatában.    Az    igazgatási határozatot  a  bejegyzés  során  elkövetett  hiba  miatt  záros határideig lehetett  (és lehet)  megtámadni, a tulajdont azonban ettől  függetlenül   érvényesíteni  lehetett  (és  lehet)  annak megszűntéig  (elbirtoklás).  A  tulajdont  érvényesíteni  kívánó perben  az  ingatlan nyilvántartási  bejegyzés   által  mutatott tulajdoni helyzet  mellett csak megdönthető vélelem állott fenn. Ez a  viszony 1945-89  között sem  változott,  noha  a  tulajdon tárgyát  elvonó   államigazgatási  intézkedések  bíróság  előtti megtámadásának lehetőségét korlátozták, esetenként kizárták. Más kérdés, hogy  az ingatlan nyilvántartásban bízó harmadik  szerző államtól szerzett  tulajdona visszteher  esetén egyáltalán  nem, ingyenesség esetén csak áttételesen támadható meg. Amíg az  állam az  állami intézkedés  által  elvont  vagyontárgy birtokosa,  mai   alkotmányunk  szerint,   az   alkotmánynak   a jogállamiságra, a  bírói útra  és a tulajdon védelmére vonatkozó rendelkezései alapján,  csak egy alkotmányos út képzelhető el az ilyen helyzetekből  adódó viták rendezésére és ez a bírói út. (A jogilag  fennálló   tulajdont  ma   az  állam  már  csak  teljes kártalanítás  mellett   vonhatná  el   törvényi  rendelkezéssel, visszamenőleg pedig törvény nem adhatna jogerőt a maguk idejében csak deklaratív erejű aktusoknak, és nem állapíthatná meg sem az elbirtoklást,  sem   az  igények  elévülését  törvény  a  múltra vonatkozóan.)  Egyedül  bíróság  döntheti  el  végérvényesen  és mindenkire kiterjedő  hatállyal, hogy  tulajdon  fennáll-e  vagy nem, s  hogy annak helyreállítására az igény elévült-e vagy nem. Jogállamban  a   Bíróságnak  ezt  a  feladatot  a  hatalmi  ágak megosztásából adódóan  vállalnia kell, formai okokkal nem bújhat ki alóla. Nem azt kell vizsgálnia, hogy helyes volt-e egy ma már meg  nem   támadható  államigazgatási  aktus,  hanem  azt,  hogy fennáll-e  a   keresetet  benyújtó   tulajdona  vagy   nem.  (Az államigazgatási  aktust  nem  kell  a  bíróságnak  visszamenőleg hatályon kívül helyeznie, ha a tulajdon fennálltát megállapítja, hanem  feljogosítja   a  tulajdonost  tulajdonának  az  ítéleten alapuló  nyilvántartásba   vételére.   Ha   az   államigazgatási határozat megtámadásáról  lenne  adott  eljárásban  szó,  úgy  a törlésnek visszamenőleges hatállyal kellene történnie.) B) Ahol a vagyon (tárgy)  elvonásának még formailag sem volt meg az alapja,  mert a  hatósági intézkedés  nem  is  hivatkozott  - alaptalanul sem  - törvényre, ott a bírói út még nyilvánvalóbban megáll. A  tulajdonos birtokának  elvonása nem  szünteti  meg  a tulajdont és a jogellenes szerzés akadálya az elbirtoklásnak. Az állami birtok  tulajdonként való nyilvántartásba vétele joghatás nélküli  deklaráció,   helyesebben  ahhoz  csak  vélelem,  tehát perjogi hatás  fűződik. A  panaszút kizárása  mind az elévülést, mind   a    telekkönyvi   elbirtoklás   bekövetkeztét   kizárta. Mezőgazdasági ingatlanok  vonatkozásában az  1957. évi  10.  tvr megteremtette az  utólagos legalitást  ilyen esetekre is, így az eredetileg legális  és az  1957. évi  10. tvr.  által legalizált eredetileg illegális  tulajdonelvonások között csak törvényhozói aktus különböztethetne,  és arra  a törvényhozó nem kötelezhető, de egyéb  birtokok elvonását  utólagos törvény nem szentesítette és ma már nem is szentesítheti. C) Kártalanítás megállapítása, elrendelése, -  esetleg részleges folyósítása  -     mellett   elvont  tulajdon   esetében,  ha  a kártalanítás rendezését utóbb állami intézkedés felfüggesztette, de  törvény  azt  meg  nem  szüntette,  a  helyzet  nem  ennyire egyértelmű.   A   kártalanítás   iránti   jog,   ellentétben   a tulajdonnal, időmúlással,  elévüléssel megszűnik.  Bíróság által döntendő és dönthető el, mennyiben nyugszik az elévülés azalatt, amíg a  kártalanítást elrendelő és a tulajdont megszerző állam a kártalanítás iránti  igény érvényesítését felfüggeszti, anélkül, hogy  megfelelő   jogi  formában   azt  végleg  megszüntetné.  A követelés behajtásának  szünetelése ugyancsak  lex  speciális  a tartozások megfizetésének  általános kötelezettségével  szemben. (Más  lenne   a  helyzet,   ha  törvény,  mint  az  államosított vállalatok egymással  szembeni kötelezettségei esetében tette, a magánfelekkel szembeni  állami tartozásokat  is eltörölte volna: az ilyen  módon okozott  "károk" rendezése csak újabb jogalkotói aktussal lenne  lehetséges.) Pusztán  az  érvényesítés  átmeneti akadályozásával   az    Állam   nem   szüntette   meg   fennálló kötelezettségeit, így  azok Bíróság  előtt  érvényesíthetők,  ha annak más akadálya nincs. 3.a) Az  Alkotmánybíróság  korábbi   [66/1991.   (XII.21.)   AB] határozatában  már   levonta  ennek   a  megkülönböztetésnek  az alkotmányos     következményeit.  Arra  az  esetre,  ha  bíróság koncepciós perben  vagy az  eljárási szabályok  sérelmével ítélt valakit vagyonelkobzásra,  a perújítással  megsemmisített ítélet vagyoni következményeinek helyreállítása az igazságügy miniszter diszkréciós jogkörébe  tartozott, s  legfeljebb  államigazgatási határozatként volt  a miniszter  döntése felülvizsgálható. Annak ellenére, hogy  a bírói  ítélettel  kimondott  vagyonelkobzásnak volt és  van konstitutív  hatálya a  fent  kifejtettek  szerint, tehát  az   ítélet  által  előidézett  vagyoni  helyzetnek  volt jogalapja,  mégis   az  Alkotmánybíróság  úgy  döntött,  hogy  a megsemmisített ítélet  nyomán teljes kártérítésre vagy az elvont vagyon  természetbeni   visszaszolgáltatására   van   igénye   a sértettnek, és  az igény elbírálása - tulajdoni   igényként vagy kártérítési igényként - rendes perre tartozik. Minthogy  a   bírói  -   akár  jogsértő  -  ítélet  joghatállyal rendelkezett,  annak   feloldása  nyitotta  meg  a  bírói  utat. Joghatállyal   nem    rendelkező,   noha    formailag   érvényes közigazgatási  határozat   esetén  a   tulajdonon  alapuló   jog érvényesítéséhez, vagy  egyáltalán fennálló jog érvényesítéséhez nincs szükség  az eredetileg  sem joghatályos  határozat  formai feloldására,  csupán   a  jog   érvényesítését  gátló   ma   már alkotmányellenes akadályok  "ex nunc" hatályú feloldására. Nincs tehát szükség  az  államigazgatási  határozatok  visszamenőleges bírói felülvizsgálatát  lehetővé tévő  törvényi rendelkezésre, - ami valóban  alkotmányellenes lenne  és ellenkeznék  a legalitás elvével. Nem  azt kell  bírói úton rendezni, hogy a nem létezett állami tulajdon  bejegyzésre került,  hanem azt kell tisztázni a ma hatályos jogszabályok szerint, hogy a panaszosnak fennáll-e a tulajdonjoga,  és   ha  a   bírói  döntés  ezt  megállapítja,  a tulajdonos e  bírói ítélet  alapján kérheti  tulajdonjogának  az ítélet által  megállapított időpontra  szóló bejegyzését.  Ehhez nem kell  (az AB  hat. 1/f  pont 5.  bek. szerint) sem a polgári jog,  sem   az  eljárásjog   hatályos  szabályait  visszamenőleg megváltoztatni. Jelenleg az  Alkotmánybíróság mostani  és 66/1991.  (XII.21)  AB határozatában rejlő  ellentmondás, illetve  a  hiányos  törvényi rendezés  miatt   diszkrimináció  áll   fenn  a  hatályon  kívül helyezett  bírói   ítélet  okán   tulajdonuktól  jogalap  nélkül megfosztottak   és    a   joghatály    nélküli   államigazgatási határozattal birtokuktól  megfosztottak - mindkét esetben állami tulajdonként nyilvántartott  - tulajdonával  kapcsolatos igények rendezése között. Hogy utóbbiak esetleg többen vannak, vagy hogy esetenként a  tényállás nehezen tisztázható, a legalitás elvének érvényesítése szempontjából nem játszhat szerepet. b)  Más   kérdés,  hogy   az  Alkotmánybíróság  határozatában  a kárpótlás alapelveként hivatkozott osztó igazság érvényesülésére irányuló igény valós és mérlegelendő. Senkinek sincs alanyi joga arra, hogy  az ő  kárát az állam nagyobb mértékben pótolja, mint másét. A  kárvallottságban ma  egy teljes  társadalom  osztozik. Indokolatlan kiemelés  is diszkriminatív lehetne, ellenkeznék az Alkotmány  70/A. §-ával. A  kárpótlás  anyagi  alapja  az  állam "igazságtalanul" szerzett  tulajdona,  és  abból  megközelítőleg azonos, igazságos  kárpótlásra tarthatnak igényt a károsultak. A kárpótlás során  a törvényhozás  nem köteles  az állam  amúgy is szűkös más anyagi forrásait kimeríteni. Ha a  legalitás elvét és az osztó igazság szempontját egyeztetni kívánjuk úgy,  hogy a  megoldás alkotmányos  legyen, egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni, mert mind a tulajdon védelme, mind az  egyenlőség   alkotmányos  elvek.   A  törvényhozótól  joggal követelhető,  hogy  igazságtalan  és  jogtalan  tulajdonsérelem, birtokelvonás és tulajdonelvonás között a legalitás elvi alapján különbséget tegyen.  Másrészt nincs  alkotmányos akadálya annak, hogy, amint  a jelen  határozat is  rögzíti,  (1/d  7.  bek.)  a kárpótlás során  annak társadalmi  terheit elosszák  és a  károk arányos  viselésére  a  károsultakat  is  kötelezzék  (kárpótlás részlegessége).  A   tulajdon  védelmének  elvével  ez  pl.  úgy egyeztethető, hogy  az állam - elismerve a tulajdon fennálltát - annak visszaadását  a kárpótlás  terheinek  arányos  viseléséhez kösse, tehát  a tulajdonból  folyó rendelkezési  jog  alapján  a tulajdonosoknak választási  lehetőséget adjon  a kárpótlás, vagy tulajdonuk   teherrel    történő   visszaszolgáltatása   között. Elképzelhető  más   alkotmányos  megoldás  is,  de  a  legálisan fennálló különbséget a jogbiztonság érdekében nem elkenni, hanem észlelni és  feloldani kell.  Az  AB  hat.  1/c.  pontja  utolsó bekezdésének szövegével ez okból nem tudok egyetérteni. 4. A kifejtett jogi álláspont fényében kell a jelenlegi töretlen bírói gyakorlatot  értelmezni. A jogállammal nem fér össze, hogy az alkotmányos  alapjogokat, azok  védelmét a  törvényhozó és  a bírói hatalom  kétféleképpen  értelmezze.  A  bíróságok  állandó gyakorlata  jogot   alkalmaz,  értelmez,   alakít  és  alkot.  A jogalkotásnak a jogállamban egységesen az Alkotmány alapján kell folynia,  ez   alól  a   bírói  jogalkotás   sem   kivétel.   Az Alkotmánybíróság  mindenkire,   a  bíróságokra   is   kötelezően értelmezi az Alkotmányt. Az   Alkotmánybíróság    a   kárpótlással    kapcsolatban    már megállapította,  hogy   az  Állam   szabad   rendelkezési   joga tulajdonosként a  jogszerűen szerzett tulajdona felett áll fenn: jogszerűtlenül ugyanis  tulajdont egyáltalán nem lehet szerezni. A Legfelsőbb  Bíróság több ízben úgy nyilatkozott, hogy az 1952. évi   4.    tvr.-re   hivatkozással    állami    tulajdonszerzés nyilvántartásba vételét  foganatosító államigazgatási határozat, ill. intézkedés jogszabálysértő voltának megállapítására kereset nem indítható.  A Legfelsőbb  Bíróság szerint  nincs hatásköre a bíróságnak   arra,    hogy   az    Állam    "tulajdonszerzésének jogszerűségét" visszamenőleg  felülvizsgálja. Tulajdonosok egész sorának keresetét  utasították el  az Alkotmánybíróság  említett határozata óta  a bíróságok  ezzel az indokolással (noha fentiek szerint egyértelmű, hogy a bejegyzés jogérvényessége attól függ, hogy  a   kérelem  arra   jogosulttól  származik-e,  a  tulajdon szerzésének pedig  önálló törvényes  jogalapja kell  legyen.)  A bírói gyakorlat  egységes élő  jognak tekintendő  a tekintetben, hogy az  1952. évi  4. tvr  alkalmazása révén  az  állampolgárok tulajdonában igazságtalanul  okozott károk orvoslása csak a Kpt. alapján történik  és ezen nem változtat az sem, ha az alkalmazás során a  jogszabályt megsértették;  függetlenül attól is, hogy a felek kifejezetten  tulajdonuk alapján  indították a  keresetet, vagy a bejegyzést elrendelő határozatot támadták meg. A bírói  gyakorlat nincs összhangban a tulajdonról fent előadott jogi állásponttal.  A tulajdont  az Alkotmány  védi. Az államnak valóban nincs reprivatizációs kötelezettsége - a volt és törvény alapján megszűnt  tulajdon  visszakövetelésére  nincs  törvényen alapuló,   bíróság    előtt   érvényesíthető   igénye   a   volt tulajdonosnak -,  de  ez  nem  áll  a  törvénytelen,  jogellenes hatósági aktus  alapján elvont  birtokra akkor sem, ha az állami aktus az  új alkotmány  életbeléptéig  nem  volt  bíróság  előtt megtámadható. A  tulajdon fennálltának vagy megszűntének kérdése bírói útra  tartozik. A bírói út igénybevételére a tulajdonosnak az Alkotmány  13.§ (1)  és 50.§  (1) pontja  alapján alanyi joga van. Az a  kérdés vihető  bíróság  elé,  hogy  fennáll-e  a  felperes tulajdona a  kereset benyújtása  időpontjában; hogy  a birtokot, vagyont   elvonó   aktus   bizonyítható   jogellenessége   miatt keletkezett-e  egyáltalán  a  szóban forgó vagyontárgyon  állami tulajdon. Ezért az  Alkotmánybíróságnak a vonatkozó panaszokat az egységes bírói gyakorlat  - élő jog - alkotmányosságának vizsgálatával el kellett volna érdemben bírálnia. Budapest, 1993. március 9.                                               Dr. Zlinszky János .

English:
English: .
Petition filed: .
Subject of the case: .	Compensation for expropriations
Number of the Decision: .	15/1993. (III. 12.)
Date of the decision: .	03/09/1993
Summary: The constant jurisprudence of the Court concerning compensation for expropriations during the Communist regime was summed up for the fifth time in this decision. It summarised the theoretical arguments justifying the partial character of the compensation (there is no reprivatisation, the injured persons receive bonds as compensation, etc.). The ruling upheld the constitutionality of the Compensation Law with the exception of one provision that discriminated in favour of a group of former land-owners, making it possible for them to get five times more compensation than other former owners.
. CODICES summary: http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-1993-1-005
.