English
Hungarian
Ügyszám:
.
1236/B/1993
Előadó alkotmánybíró: Németh János Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 22/2003. (IV. 28.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2003/235
.
A döntés kelte: Budapest, 04/28/2003
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az  Alkotmánybíróság  jogszabály  alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálata, valamint mulasztásban megnyilvánuló
      alkotmányellenesség   megállapítása   iránt    benyújtott
      indítványok  tárgyában - dr. Holló András, dr.  Kukorelli
      István   és   dr.   Tersztyánszkyné   dr.   Vasadi    Éva
      alkotmánybírák  párhuzamos  indokolásával,  valamint  dr.
      Bihari  Mihály, dr. Erdei Árpád, dr. Holló András és  dr.
      Kukorelli   István  alkotmánybírák  különvéleményével   -
      meghozta a következő

                               határozatot :
                                     
          1.  Az  Alkotmánybíróság  azt  az  indítványt,  amely
      szerint  az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.  törvény
      alkotmányellenesen  korlátozza a gyógyíthatatlan  betegek
      önrendelkezési  jogát azáltal, hogy  nem  teszi  lehetővé
      számukra  életük orvosi segítséggel történő  befejezését,
      elutasítja.

          2.  Az  Alkotmánybíróság  azt  az  indítványt,  amely
      szerint   mulasztásban   megnyilvánuló   alkotmányellenes
      helyzet  állt  elő annak folytán, hogy  a  törvényhozó  a
      Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény  166.
      §  -  168. §-ait nem hozta összhangba az Alkotmány 54.  §
      (1) bekezdésével, elutasítja.

          3.   Az  Alkotmánybíróság  az  annak  megállapítására
      irányuló  indítványokat, melyek szerint az egészségügyről
      szóló 1997. évi CLIV. törvény 15. § (2) bekezdése, 20.  §
      (3)  és (4) bekezdése, 22. § (4) bekezdése és 23.  §  (1)
      bekezdése alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan
      betegeknek   az   életfenntartó  vagy  életmentő   orvosi
      beavatkozás  visszautasítására  vonatkozó  önrendelkezési
      jogát, elutasítja.

          4.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997.
      évi  CLIV.  törvény  17.  § (1)  bekezdés  a)  pontjának,
      valamint  a 18. § (2) bekezdésben a "vagy az (1) bekezdés
      b)      pontja      szerinti     esetben"      szövegrész
      alkotmányellenességének        megállapítására         és
      megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

          5.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997.
      évi     CLIV.    törvény    15.    §    -    19.     §-ai
      alkotmányellenességének        megállapítására         és
      megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.

          6.   Az   Alkotmánybíróság  az   egyes   egészségügyi
      ellátások visszautasításának részletes szabályairól szóló
      117/1998.  (VI.  16.) Korm. rendelet 3.  §-a,  5.  §  (2)
      bekezdése,  6.  §-a,  7.  §-a  és  10.  §  (2)  bekezdése
      alkotmányellenességének        megállapítására         és
      megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

      Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás

                                      I.

        Az   Alkotmánybírósághoz  több   indítvány   érkezett   a
        gyógyíthatatlan   betegségben  szenvedők   életük   méltó
        befejezéséhez való jogával kapcsolatban.

        1.  Két  indítványozó 1993. november 25-én kelt  együttes
        indítványában   azt   kérte,  hogy  az   Alkotmánybíróság
        állapítsa  meg: alkotmányellenes az egészségügyről  szóló
        1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Törvény) 43. § (2)
        bekezdésének  utolsó  mondata,  és  semmisítse  azt  meg.
        Indítványozták    továbbá,   hogy   az   Alkotmánybíróság
        állapítsa   meg   azt  is:  a  törvényhozó   mulasztásban
        megnyilvánuló  alkotmányellenes  helyzetet  hozott  létre
        azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV.
        törvény  (a továbbiakban: Btk.) 166. § - 168.  §-ait  nem
        hozta összhangba az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.

        A  Törvényre vonatkozó indítványaik indoka az volt,  hogy
        az     orvos     kötelességévé    teszi:    az     általa
        gyógyíthatatlannak  tartott  beteget  is   a   legnagyobb
        gondossággal  gyógyítsa, holott az Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésében  biztosított jog  az  emberi  méltósághoz  -
        álláspontjuk  szerint - magában foglalja  az  élet  méltó
        befejezéséhez  való jogot is. Ez pedig a  gyógyíthatatlan
        betegek  esetében  azt jelenti, hogy a  betegséggel  járó
        testi  és  lelki szenvedéseiket az orvos ne kényszerüljön
        akár a beteg akarata ellenére is meghosszabbítani.

        A  Btk.  166.  § - 168. §-aival kapcsolatos indítványukat
        azzal indokolták, hogy törvényhozói mulasztás következett
        be,  mert  a  Btk-nak az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdése
        megalkotását megelőzően meghozott, az emberölés különféle
        eseteit  büntető rendelkezéseit nem hozták összhangba  az
        Alkotmánnyal.  Ennek folytán pedig a törvény  büntetéssel
        fenyeget olyan tevékenységet is - a gyógyíthatatlan beteg
        kívánságára   halála  bekövetkeztéhez   nyújtott   orvosi
        segítséget  - melyet a beteg Alkotmányon alapuló  jogából
        következően  jogszerűnek  kellene  tekinteni.  Külön   is
        alkotmányellenesnek  tartják, hogy a nem  önrendelkezéses
        aktív  halálba  segítés  bizonyos eseteit  a  törvényhozó
        "méltányossági  ölésként" nem különíti  el  az  emberölés
        törvényi   tényállásától,  és  nem  kezeli  privilegizált
        tényállásként   azt  az  esetet,   "(...)   ha   valaki   a
        gyógyíthatatlan  és  szenvedő beteget kifejezett  akarata
        hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba".

        Az indítványozók arra tekintettel, hogy az egészségügyről
        szóló  1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.)  a
        gyógyíthatatlan  betegségben szenvedő betegek  kezelésére
        vonatkozó  orvosi  kötelezettséget a Törvénytől  eltérően
        szabályozta,   2001.   június  5-én  kelt   beadványukban
        módosították és kiegészítették indítványukat.  Módosított
        indítványukban  hangsúlyozták,  hogy  bár  az   Eütv.   a
        Törvénytől   eltérően  bizonyos  esetekben   elismeri   a
        gyógyíthatatlan   beteg   jogát   életének   az    emberi
        méltóságával  összeegyeztethető  befejezéséhez,  e  jogot
        változatlanul  alkotmányellenesen  korlátozza.  E  körben
        sérelmezték   a   gyógyíthatatlan  beteg   önrendelkezési
        jogának az Eütv. 15. § (2) bekezdése általi korlátozását:
        "Az   Eütv.   15.   §   (2)  bekezdésében   megállapított
        önrendelkezési  jog 20. §-ra utalással  való  korlátozása
        nézetünk  szerint  ellentétes (...) az  emberi  méltóságból
        következő  önrendelkezési joggal.  Az  Eütv.  20.  §  (3)
        bekezdése ugyanis az ellátás visszautasításának jogát  az
        életfenntartó  vagy  életmentő  beavatkozások   elvégzése
        tekintetében  csak akkor engedi meg,  ha  a  betegség  az
        orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
        -  megfelelő egészségügyi ellátás mellett is  -  halálhoz
        vezet  és gyógyíthatatlan." Álláspontjuk szerint  továbbá
        az  Eütv.  20. § (4) bekezdése sem egyeztethető össze  az
        Alkotmány  54.  § (1) bekezdésének az emberi  méltósághoz
        való jogra vonatkozó szabályával, "(...) amely előírásnak
        központi  eleme  az önrendelkezési jog. A  beteg  ellátás
        visszautasítására  vonatkozó  önrendelkezési  jogát   nem
        lehet  attól  függővé  tenni,  hogy  aláveti-e  magát  az
        önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául  szolgáló
        orvosi  vizsgálatnak.  E  korlátozás  aránytalan  és   az
        önrendelkezési    jog    lényegével    ellentétes."    Az
        indítványozók   továbbá   azt   is   kérték,   hogy    az
        Alkotmánybíróság  állapítsa  meg  az  Eütv.  22.  §   (4)
        bekezdése, a 23. § (1) bekezdése, valamint összességükben
        a  15.  § - 19. §-ok alkotmányellenességét, és semmisítse
        azokat meg.

        Az    indítványozók   az   Eütv.   egyes    rendelkezései
        alkotmányellenességét   állító   indítványaik    alapjául
        szolgáló  meggyőződésüket az alábbiak  szerint  fejtették
        ki.   "[A]z  élethez  való  jog  és  az  emberi  méltóság
        alkotmányos  elvének normatartományába a  'méltó',  'jó',
        'emberi'   halálhoz:  az  euthanáziához   való   jog   is
        beletartozik."      Ezen     az      alapon      tekintik
        alkotmányellenesnek, hogy a törvény nem teszi lehetővé  a
        gyógyíthatatlan    beteg   halálának   elősegítését    az
        életmentő,   életfenntartó  beavatkozás   beszüntetésével
        olyankor  is,  amikor a beteg nem tett ezzel  kapcsolatos
        kifejezett     rendelkezést:    "A    beteg    kifejezett
        rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek  tartjuk
        a  passzív  euthanáziát,  ha a közeli  halállal  viaskodó
        betegnek  nem  tulajdonítható olyan  az  emberi  méltóság
        körében  értelmezhető  érdek, amely életének  fenntartása
        mellett  szólna". Indítványuk szerint továbbá  az  emberi
        méltósághoz való alkotmányos joggal összeegyeztethető, ha
        életének  a  gyógyíthatatlan beteg  rendelkezése  alapján
        vetnek  véget,  ezért alkotmányellenesnek  tartják  ennek
        tilalmazását.

        Az   életnek   az  emberi  méltósággal  összeegyeztethető
        befejezéséhez   való  jog  korlátozása  az  indítványozók
        szerint  azért  is  alkotmányellenes,  mert  egy  alapjog
        lényeges tartalmának korlátozását eredményezi, ezt  pedig
        az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése tilalmazza.  "Az  emberi
        méltóság jogának lényege ugyanis az önrendelkezés,  amely
        a  személyiség  szabad kibontakoztatására és  a  személyi
        szabadság   önrendelkezés  alapján   történő   megélésére
        vonatkozik.   Ezzel   összefüggésben,   ha    az    állam
        intézményvédelmi kötelezettségéről beszélhetünk, és ennek
        alkotmányos  megfogalmazására  sor  kerül,  akkor  ez  az
        állami  kötelezettség  nem  lehet  más,  mint  az  emberi
        méltóságból  következő önrendelkezés biztosítása.  Minden
        más   állami   kötelezettség  már  az   emberi   méltóság
        alapjogának lényegét: a személyes önrendelkezést sérti, s
        emiatt   ellentétes   lenne  az  Alkotmány   8.   §   (2)
        bekezdésének  alapjogi lényegét védő  garanciájával.  Azt
        állapíthatjuk  tehát  meg, hogy az emberi  méltóságot  az
        annak   lényegi   tartalmát  képező  önrendelkezési   jog
        ellenében védeni nem lehet."

        Az  indítványozók álláspontja az, hogy  bár  a  különféle
        világfelfogások,  vallások,  ideológiák,  illetőleg  ezek
        követői eltérő, gyakran egymással szöges ellentétben lévő
        álláspontot  képviselnek az eutanáziáról, az államnak  az
        eutanázia  megítélésében  is  világnézetileg  semlegesnek
        kell   lennie.  Ezt  részben  az  Alkotmány  2.   §   (1)
        bekezdéséből   vezetik  le,  mely  szerint   Magyarország
        független, demokratikus jogállam, részben az Alkotmány 2.
        §  (3)  bekezdéséből,  mely szerint egyetlen  állampolgár
        tevékenysége   sem   irányulhat   a   hatalom   erőszakos
        megszerzésére     vagy     kizárólagos     birtokolására.
        Álláspontjuk szerint "[e]z a tétel azt tartalmazza,  hogy
        a   demokratikus   jogállamisággal  összeegyeztethetetlen
        erőszakos  és kizárólagos állampolgári tevékenységen  túl
        az    állam    alapvetően   semleges   az    állampolgári
        cselekvésekkel,   magatartásokkal  szemben.   Az   iménti
        értelmezést  alátámasztja  az  Alkotmány  60.  §  (1)-(3)
        bekezdése  is, amely kimondja a gondolat, a  lelkiismeret
        és  a  vallás szabadságát, (...) valamint az egyház  és  az
        állam elválasztását." Ebből következik szerintük, hogy az
        állam    a   társadalomban   létező   világfelfogásokhoz,
        vallásokhoz   és  ideológiákhoz  nem  egy   meghatározott
        világnézet  alapján alakítja ki viszonyát; a demokratikus
        jogállam tehát világnézetileg semleges.

        Az indítványozók a Btk. 166. § - 168. §-aival kapcsolatos
        indítványukat a módosított és kiegészített indítványukban
        változtatás nélkül fenntartották.

        Az  indítványozók azt is kérték, hogy az Alkotmánybíróság
        állapítsa  meg  az  Eütv. 17. § (1) bekezdés  a)  pontja,
        valamint a 18. § (2) bekezdésében a "vagy az (1) bekezdés
        b)      pontja      szerinti     esetben"      szövegrész
        alkotmányellenességét és semmisítse azokat meg.

        Indítványozták  végül  az  egyes  egészségügyi  ellátások
        visszautasításának részletes szabályairól szóló 117/1998.
        (VI.     16.)    Korm.    rendelet    (a    továbbiakban:
        Kormányrendelet) 3. §-a, 5. § (2) bekezdése, 6. §-a, 7. §-
        a   és   10.   §  (2)  bekezdése  alkotmányellenességének
        megállapítását és megsemmisítését is.

        2.  Egy  súlyos  és fájdalmas betegségben szenvedő  másik
        indítványozó     annak    megállapítását     kérte     az
        Alkotmánybíróságtól:  sérti az  emberi  méltósághoz  való
        jogát,  hogy a törvény tilalmazza olyan készítménynek  az
        orvosa  által történő rendelkezésére bocsátását, amellyel
        véget vethetne az életének.

        Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  egyesítette  és
        együtt bírálta el.

        Az Alkotmánybíróság felkérésére az egészségügyi miniszter
        véleményt   nyilvánított   az  indítványokban   felvetett
        kérdésekről.

                                      II.

        Az Alkotmánybíróság az indítványozók által is többségében
        felhívott  következő jogszabályi rendelkezések figyelembe
        vételével hozta meg határozatát.

                        A) Az Alkotmány rendelkezései:

        "2.  §  (1)  A Magyar Köztársaság független, demokratikus
        jogállam."

        "8.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  elismeri  az  ember
        sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,  ezek
        tiszteletben  tartása  és  védelme  az  állam   elsőrendű
        kötelessége.
        (2)  A  Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra  és
        kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja
        meg,   alapvető  jog  lényeges  tartalmát   azonban   nem
        korlátozhatja."

        "54.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban  minden  embernek
        veleszületett   joga  van  az  élethez   és   az   emberi
        méltósághoz,  amelyektől  senkit  nem  lehet   önkényesen
        megfosztani."

        "70/A.  § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén
        tartózkodó  minden személy számára az emberi, illetve  az
        állampolgári     jogokat,    bármely    megkülönböztetés,
        nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy
        más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni,
        születési  vagy  egyéb  helyzet  szerinti  különbségtétel
        nélkül."

           B) Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény
                    (a továbbiakban: Abtv.) rendelkezései:
                                       
        "20.  §  Az  Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa
        alapján jár el."

        "22. § (2) Az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok
        megjelölése    mellett    határozott    kérelmet     kell
        tartalmaznia."
                                       
                          C) A Törvény rendelkezése:

        "43.  §  (2)  Az  orvosnak a legnagyobb  gondossággal  és
        körültekintéssel   meg   kell   tennie   mindazokat    az
        intézkedéseket,  amelyek  a betegségek  megelőzéséhez,  a
        beteg      életének     megmentéséhez,     gyógyulásához,
        munkaképességének helyreállításához szükségesek. Az orvos
        az általa gyógyíthatatlannak vélt beteget is a legnagyobb
        gondossággal köteles gyógykezelni."

                          D) Az Eütv. rendelkezései:

        "3. § E törvény alkalmazásában (...)
        m)   invazív   beavatkozás:  a   beteg   testébe   bőrön,
        nyálkahártyán   vagy   testnyíláson  keresztül   behatoló
        fizikai  beavatkozás,  ide  nem  értve  a  beteg  számára
        szakmai  szempontból  elhanyagolható  kockázatot  jelentő
        beavatkozásokat;"

        "10.  §  (1) Az egészségügyi ellátás során a beteg emberi
        méltóságát tiszteletben kell tartani."

        "13.  §  (1)  A  beteg  jogosult a számára  egyéniesített
        formában megadott teljes körű tájékoztatásra.
        (2)   A   betegnek   joga   van  arra,   hogy   részletes
        tájékoztatást kapjon
        a)   egészségi   állapotáról,  beleértve   ennek   orvosi
        megítélését is,
        b) a javasolt vizsgálatokról, beavatkozásokról,
        c)  a  javasolt  vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének,
        illetve    elmaradásának   lehetséges    előnyeiről    és
        kockázatairól,
        d)  a  vizsgálatok, beavatkozások elvégzésének  tervezett
        időpontjairól,
        e)  döntési jogáról a javasolt vizsgálatok, beavatkozások
        tekintetében,
        f) a lehetséges alternatív eljárásokról, módszerekről,
        g) az ellátás folyamatáról és várható kimeneteléről,
        h) a további ellátásokról, valamint
        i) a javasolt életmódról.
        (3)  A  betegnek  joga van a tájékoztatás  során  és  azt
        követően további kérdezésre.
        (4)  A  betegnek  joga van megismerni ellátása  során  az
        egyes vizsgálatok, beavatkozások elvégzését követően azok
        eredményét, esetleges sikertelenségét, illetve a  várttól
        eltérő eredményt és annak okait.
        (5)  A  cselekvőképtelen  és korlátozottan  cselekvőképes
        betegnek  is  joga van a korának és pszichés  állapotának
        megfelelő tájékoztatáshoz.
        (6)   A  betegnek  joga  van  megismerni  az  ellátásában
        közvetlenül  közreműködő személyek nevét, szakképesítését
        és beosztását.
        (7)   A   tájékoztatáshoz  fűződő   jogok   gyakorlásához
        szükséges feltételeket a fenntartó biztosítja.
        (8)  A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon
        kapjon     tájékoztatást,     figyelemmel     életkorára,
        iskolázottságára,    ismereteire,   lelkiállapotára,    e
        tekintetben  megfogalmazott kívánságára,  valamint  arra,
        hogy   a  tájékoztatáshoz  szükség  esetén  és  lehetőség
        szerint tolmácsot vagy jeltolmácsot biztosítsanak."

        "15.  § (1) A beteget megilleti az önrendelkezéshez  való
        jog,  amely kizárólag törvényben meghatározott  esetekben
        és módon korlátozható.
        (2)  Az  önrendelkezési jog gyakorlása keretében a  beteg
        szabadon  döntheti el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást
        igénybe  venni,  illetve annak során  mely  beavatkozások
        elvégzésébe egyezik bele, illetve melyeket utasít vissza,
        figyelembe véve a 20. §-ban előírt korlátozásokat.
        (3)  A  betegnek  joga van arra, hogy a kivizsgálását  és
        kezelését   érintő  döntésekben  részt   vegyen.   Az   e
        törvényben   foglalt   kivételektől  eltekintve   bármely
        egészségügyi  beavatkozás  elvégzésének  feltétele,  hogy
        ahhoz   a   beteg   megtévesztéstől,   fenyegetéstől   és
        kényszertől  mentes,  megfelelő  tájékoztatáson   alapuló
        beleegyezését (a továbbiakban: beleegyezését) adja.
        (4)  A  beteg  a  (3)  bekezdésben foglalt  beleegyezését
        szóban,  írásban  vagy ráutaló magatartással  megadhatja,
        kivéve, ha e törvény eltérően nem rendelkezik.
        (5)  Az invazív beavatkozásokhoz a beteg írásbeli vagy  -
        amennyiben   erre   nem  képes  -   két   tanú   együttes
        jelenlétében, szóban vagy más módon megtett  nyilatkozata
        szükséges.
        (6) A beteg a beavatkozás elvégzéséhez való beleegyezését
        bármikor visszavonhatja. A beleegyezés alapos ok  nélküli
        visszavonása   esetén   azonban  kötelezhető   az   ennek
        következtében    felmerült    és    indokolt    költségek
        megtérítésére."

        "16.  § (1) A cselekvőképes beteg - ha e törvény eltérően
        nem  rendelkezik  - közokiratban, teljes bizonyító  erejű
        magánokiratban vagy - írásképtelensége esetén - két  tanú
        együttes jelenlétében megtett nyilatkozattal
        a)   megnevezheti  azt  a  cselekvőképes  személyt,   aki
        jogosult helyette a beleegyezés, illetve a visszautasítás
        jogát   gyakorolni,  illetve,  akit  a  13.   §   alapján
        tájékoztatni kell,
        b)  az  a)  pontban meghatározott személy  megjelölésével
        vagy  anélkül  a  (2) bekezdés szerinti  személyek  közül
        bárkit kizárhat a beleegyezés és a visszautasítás jogának
        helyette  történő gyakorlásából, illetve a 13. § szerinti
        tájékoztatásból.
        (2)  Amennyiben a beteg cselekvőképtelen és nincs az  (1)
        bekezdés  a)  pontja alapján nyilatkozattételre  jogosult
        személy, a beleegyezés és a visszautasítás jogának a  (4)
        bekezdésben  foglalt korlátok közötti gyakorlására  -  az
        (1) bekezdés b) pontjában foglaltak figyelembevételével -
        a megjelölt sorrendben az alábbi személyek jogosultak:
        a) a beteg törvényes képviselője, ennek hiányában
        b) a beteggel közös háztartásban élő, cselekvőképes
        ba) házastársa vagy élettársa, ennek hiányában
        bb) gyermeke, ennek hiányában
        bc) szülője, ennek hiányában
        bd) testvére, ennek hiányában
        be) nagyszülője, ennek hiányában
        bf) unokája;
        c)  a  b)  pontban megjelölt hozzátartozója  hiányában  a
        beteggel közös háztartásban nem élő, cselekvőképes
        ca) gyermeke, ennek hiányában
        cb) szülője, ennek hiányában
        cc) testvére, ennek hiányában
        cd) nagyszülője, ennek hiányában
        ce) unokája.
        (3)   Az   egy   sorban   nyilatkozattételre   jogosultak
        ellentétes   nyilatkozata  esetén   a   beteg   egészségi
        állapotát  várhatóan  legkedvezőbben befolyásoló  döntést
        kell figyelembe venni.
        (4)  A  (2)  bekezdés szerinti személyek  nyilatkozata  -
        kizárólag a 13. §-ban foglalt tájékoztatást követően -  a
        kezelőorvos   által  javasolt  invazív   beavatkozásokhoz
        történő beleegyezésre terjedhet ki. E nyilatkozat azonban
        V  a  20. § (3) bekezdése szerinti eset kivételével  -  a
        beavatkozással  fölmerülő  kockázatoktól  eltekintve  nem
        érintheti  hátrányosan a beteg egészségi  állapotát,  így
        különösen    nem    vezethet   súlyos   vagy    maradandó
        egészségkárosodásához.   A   nyilatkozatról   a   beteget
        cselekvőképessé  válását  követően  azonnal  tájékoztatni
        kell.
        (5) Az egészségügyi ellátással kapcsolatos döntésekben  a
        cselekvőképtelen,  illetve  korlátozottan   cselekvőképes
        beteg   véleményét   a  szakmailag  lehetséges   mértékig
        figyelembe  kell  venni  abban  az  esetben  is,   ha   a
        beleegyezés,  illetve  a  visszautasítás  jogát   a   (2)
        bekezdés szerinti személy gyakorolja."

        "17.  § (1) A beteg beavatkozásokba történő beleegyezését
        vélelmezni   kell,   ha   a  beteg   egészségi   állapota
        következtében  beleegyező  nyilatkozat  megtételére   nem
        képes, és
               a)  a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy
                 nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna;
        b)  invazív beavatkozások esetén akkor, ha a  16.  §  (1)
        bekezdés  a)  pontja vagy a 16. § (2) bekezdése  szerinti
        személy nyilatkozatának beszerzése késedelemmel járna  és
        a  beavatkozás  késedelmes elvégzése  a  beteg  egészségi
        állapotának súlyos vagy maradandó károsodásához vezetne.
        (2)  A  beteg  beleegyezésére  nincs  szükség  abban   az
        esetben,   ha   az  adott  beavatkozás  vagy   intézkedés
        elmaradása
        a)  mások - ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is  -
        egészségét  vagy  testi  épségét súlyosan  veszélyezteti,
        továbbá
        b)  ha  -  a  20-23.  §-okra is  figyelemmel  -  a  beteg
        közvetlen életveszélyben van."

        "18. § (1) Amennyiben egy invazív beavatkozás során annak
        olyan  kiterjesztése válik szükségessé, amely  előre  nem
        volt  látható, az erre irányuló beleegyezés  hiányában  a
        beavatkozás kiterjesztése - a (2) bekezdés szerinti  eset
        kivételével - csak akkor végezhető el, ha
        a) azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy
        b)  ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul  súlyos
        terhet jelentene.
        (2)   Amennyiben  a  beavatkozás  (1)  bekezdés  szerinti
        kiterjesztése    a   beteg   valamely   szervének    vagy
        testrészének   elvesztéséhez  vagy  funkciójának   teljes
        kieséséhez vezetne, a beavatkozás kiterjesztése - az abba
        történő    beleegyezés   hiányában   -   csak   közvetlen
        életveszély  fennállása esetén vagy az  (1)  bekezdés  b)
        pontja szerinti esetben végezhető el."

        "19.  §  (1)  A  beteg  írásbeli  beleegyezése  szükséges
        bármely  -  a  beavatkozással összefüggésben  -  életében
        eltávolított  sejtjének, sejtalkotórészének,  szövetének,
        szervének, testrészének - egészségügyi ellátásával  össze
        nem  függő - bármilyen célú felhasználásához. Nem kell  a
        beteg  beleegyezése ezen anyagok szokásos  módon  történő
        megsemmisítéséhez.
        (2)  A  betegnek - e törvény keretei között  -  joga  van
        arra,  hogy  halála  esetére  rendelkezzen  a  holttestét
        irintő  beavatkozásokról. A beteg e törvény rendelkezései
        szerint   megtilthatja,  hogy  holttestéből  szervet   és
        szövetet  átültetés,  egyéb gyógyító  célú  felhasználás,
        kutatás vagy oktatás céljából eltávolítsanak."

        "20.   §   (1)  A  cselekvőképes  beteget  -  a   (2)-(3)
        bekezdésekben  foglaltakra tekintettel, illetőleg  a  (6)
        bekezdésben  foglalt  eset  kivételével  -  megilleti  az
        ellátás   visszautasításának  joga,  kivéve,   ha   annak
        elmaradása    mások    életét    vagy    testi    épségét
        veszélyeztetné.
        (2)  A  beteg minden olyan ellátást, amelynek  elmaradása
        esetén   egészségi  állapotában  várhatóan  súlyos   vagy
        maradandó károsodás következne be, csak közokiratban vagy
        teljes    bizonyító    erejű   magánokiratban,    illetve
        írásképtelensége  esetén két tanú  együttes  jelenlétében
        utasíthat vissza. Ez utóbbi esetben a visszautasítást  az
        egészségügyi  dokumentációban rögzíteni kell,  amelyet  a
        tanúk aláírásukkal hitelesítenek.
        (3)  A  betegség természetes lefolyását lehetővé téve  az
        életfenntartó       vagy      életmentő       beavatkozás
        visszautasítására csak abban az esetben van lehetőség, ha
        a  beteg  olyan  súlyos  betegségben  szenved,  amely  az
        orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
        -  megfelelő egészségügyi ellátás mellett is  -  halálhoz
        vezet   és  gyógyíthatatlan.  Az  életfenntartó,  illetve
        életmentő  beavatkozás  visszautasítása  a  (2)  bekezdés
        szerinti alaki előírások betartásával történhet.
        (4)  A  (3)  bekezdés szerinti visszautasítás csak  akkor
        érvényes,  ha  egy háromtagú orvosi bizottság  a  beteget
        megvizsgálja és egybehangzóan, írásban nyilatkozik arról,
        hogy  a  beteg  döntését  annak következményei  tudatában
        hozta   meg,  illetve,  hogy  a  (3)  bekezdés   szerinti
        feltételek   fennállnak,  továbbá  a  beteg   az   orvosi
        bizottság nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú  előtt
        -  ismételten  kinyilvánítja a visszautasításra  irányuló
        szándékát. Amennyiben a beteg nem járul hozzá  az  orvosi
        bizottság   vizsgálatához,  a  kezelés  visszautasítására
        vonatkozó nyilatkozata nem vehető figyelembe.
        (5)  A  (4)  bekezdés szerinti bizottság tagjai  a  beteg
        kezelőorvosa,  egy - a beteg gyógykezelésében  részt  nem
        vevő   -,  a  betegség  jellegének  megfelelő  szakorvos,
        valamint egy pszichiáter szakorvos.
        (6)  A beteg nem utasíthatja vissza az életfenntartó vagy
        életmentő  beavatkozást,  ha várandós  és  előreláthatóan
        képes a gyermek kihordására.
        (7)  A  (2)-(3) bekezdések szerinti visszautasítás esetén
        meg kell kísérelni a beteg döntése hátterében lévő okok -
        személyes beszélgetés alapján történő - feltárását  és  a
        döntés  megváltoztatását. Ennek során a  13.  §  szerinti
        tájékoztatáson   túl  ismételten  tájékoztatni   kell   a
        beavatkozás elmaradásának következményeiről.
        (8)  A  beteg  a visszautasításra vonatkozó nyilatkozatát
        bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja."

        "21.    §    (1)    Cselekvőképtelen   és   korlátozottan
        cselekvőképes beteg esetén a 20. § (2) bekezdése szerinti
        ellátás nem utasítható vissza.
        (2)    Amennyiben   cselekvőképtelen   és   korlátozottan
        cselekvőképes beteg esetén a 20. § (3) bekezdése szerinti
        ellátás  visszautasítására  kerül  sor,  az  egészségügyi
        szolgáltató keresetet indít a beleegyezés bíróság  általi
        pótlása   iránt.   A   kezelőorvos  a   bíróság   jogerős
        határozatának  meghozataláig köteles  a  beteg  egészségi
        állapota  által indokolt ellátások megtételére. Közvetlen
        életveszély esetén a szükséges beavatkozások elvégzéséhez
        bírósági nyilatkozatpótlásra nincs szükség.
        (...)
        (4) A (2) bekezdésben meghatározott nyilatkozat pótlására
        irányuló  eljárás  során  a bíróság  nemperes  eljárásban
        soron kívül jár el. Az eljárás tárgyi költségmentes. Ha e
        törvényből,  illetve az eljárás nemperes  jellegéből  más
        nem   következik,   a  bírósági  eljárásban   a   Polgári
        perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény  szabályait
        kell megfelelően alkalmazni."

        "22.  §  (1) A cselekvőképes személy - későbbi  esetleges
        cselekvőképtelensége     esetére      -      közokiratban
        visszautasíthat
        a)  a  20.  § (1) bekezdése szerinti egyes vizsgálatokat,
        beavatkozásokat,
        b)  a  20.  §  (3)  bekezdése  szerinti  beavatkozásokat,
        valamint
        c)  egyes  életfenntartó, életmentő  beavatkozásokat,  ha
        gyógyíthatatlan   betegségben   szenved   és    betegsége
        következtében   önmagát  fizikailag   ellátni   képtelen,
        illetve    fájdalmai   megfelelő   gyógykezeléssel    sem
        enyhíthetők.
        (2)   A   cselekvőképes  személy  -  cselekvőképtelensége
        esetére  -  közokiratban megnevezheti azt a cselekvőképes
        személyt,  aki  az (1) bekezdés szerinti  jogát  helyette
        gyakorolhatja.
        (3)  Az  (1)-(2) bekezdés szerinti nyilatkozat  abban  az
        esetben érvényes, ha pszichiáter szakorvos - egy hónapnál
        nem  régebbi - szakvéleményben igazolja, hogy  a  személy
        döntését annak lehetséges következményei tudatában  hozta
        meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, és azt a
        beteg   bármikor  -  cselekvőképességére,  illetve  alaki
        kötöttségre tekintet nélkül - visszavonhatja.
        (4)   A   (2)  bekezdés  szerinti  cselekvőképes  személy
        beavatkozást visszautasító nyilatkozata esetén  a  20.  §
        (4) bekezdése szerinti bizottság nyilatkozik, hogy
        a)  az  (1)  bekezdésben  foglalt feltételek  fennállnak,
        továbbá
        b)   a  (2)  bekezdés  szerinti  személy  döntését  annak
        következményei tudatában hozta meg."

        "23.  §  (1)  A 20. § (3) bekezdése szerinti  beavatkozás
        megszüntetésére,  illetve  mellőzésére  csak   abban   az
        esetben  kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló  akarata
        világosan és meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén  a
        beteg   később   tett,   személyes   nyilatkozatát   kell
        figyelembe   venni;  ennek  hiányában  az  életfenntartó,
        illetve   életmentő   beavatkozás  elvégzéséhez   történő
        beleegyezését vélelmezni kell."

                      E) A Kormányrendelet rendelkezései:

        "3.  §  (1)  Az életfenntartó beavatkozás visszautasítása
        esetén  az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa
        kijelölt  személy  gondoskodik az Eütv.  20.  §-ának  (4)
        bekezdése  szerinti bizottság (a továbbiakban: Bizottság)
        haladéktalan összehívásáról.
        (2)   A  Bizottságnak  a  betegség  jellegének  megfelelő
        szakorvos  tagja nyilatkozik arról, hogy  a  beteg  olyan
        betegségben  szenved-e, amely az  Eütv.  20.  §-ának  (3)
        bekezdésében megfogalmazott kritériumoknak megfelel.
        (3)  A  Bizottság pszichiáter szakorvos tagja nyilatkozik
        arról, hogy a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához
        szükséges  belátási  képességgel.  A  belátási   képesség
        megállapítása  során a beteget minden  esetben,  a  beteg
        hozzátartozóját  [Eütv.  16. §  (2)  bekezdés]  lehetőség
        szerint meg kell hallgatni.
        (4) Ha a  Bizottság  döntését  követő  harmadik  napon  a
            beteg -    két tanú előtt - ismételten  kinyilvánítja
            az    életfenntartó   beavatkozás   visszautasítására
            irányuló szándékát, akkor a  visszautasított ellátást
            meg  kell  szüntetni,  illetve  azt  meg  sem   lehet
            kezdeni."

        "5.  §  (2) A Bizottság a helyettes döntéshozó döntésével
        kapcsolatban írásban nyilatkozik arról, hogy  a  törvényi
        feltételek  fennállnak-e, illetve a helyettes  döntéshozó
        rendelkezik-e  belátási  képességgel  [Eütv.  22.  §  (4)
        bekezdés b) pont]."

        "6. § (1) A Bizottság összehívásának rendjét az intézmény
        házirendje    szabályozza.   A   szükséges    vizsgálatok
        elvégzését   követően   a  Bizottság   az   életfenntartó
        beavatkozás       visszautasításának      érvényességével
        kapcsolatos   nyilatkozatát  haladéktalanul,   egyhangúan
        hozza  meg,  amelyet  írásba  kell  foglalni,  és  azt  a
        Bizottság tagjai aláírásukkal ellátnak.
        (2)  A  Bizottság  nyilatkozata  meghozatalát  megelőzően
        megkeresheti  az  intézményben működő etikai  bizottságot
        állásfoglalás kérése céljából.
        (3)  A Bizottság működése során azt is vizsgálja, hogy  a
        beteg     tájékoztatása    megfelelt-e     a     törvényi
        követelményeknek."

        "7.  §  (1) Amennyiben a Bizottság nem állapítja  meg  az
        életfenntartó        beavatkozás       visszautasításának
        érvényességét,  a beteg, valamint a helyettes  döntéshozó
        keresetet    indíthat   az   életfenntartó    beavatkozás
        visszautasításának  érvényességét  megállapító   bírósági
        döntés  iránt. A bíróság eljárására az Eütv.  21.  §-ának
        (4) bekezdése az irányadó.
        (2)  A  beteg  jogosult  ismételten  visszautasítani   az
        életfenntartó   beavatkozást,   ha   a   Bizottság    nem
        állapította     meg    az    életfenntartó    beavatkozás
        visszautasításának érvényességét."

        "10.  §  (2)  Az egészségügyi szolgáltatónak biztosítania
        kell a Bizottság szükség szerinti működését."

                           F) A Btk. rendelkezései:

        "166.  §  (1) Aki mást megöl, bűntettet követ el,  és  öt
        ivtől    tizenöt    évig    terjedő   szabadságvesztéssel
        büntetendő."

        "167.  §  Aki  mást  méltányolható  okból  származó  erős
        felindulásban  megöl, bűntettet követ el,  és  két  évtől
        nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

        "168.   §  Aki  mást  öngyilkosságra  rábír,  vagy  ennek
        elkövetéséhez  segítséget  nyújt,  ha  az  öngyilkosságot
        megkísérlik  vagy elkövetik, bűntettet követ  el,  és  öt
        évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

                                     III.
                                       
        1. A törvényhozót régóta nehéz döntés elé állítja azoknak
        a  gyógyíthatatlan betegeknek az óhaja, akik nem kívánnak
        további   orvosi   segítséget   igénybe   venni    életük
        fenntartásához,   vagy   éppen   ahhoz   kérnek    orvosi
        segítséget, hogy életük véget érjen.

        2.  A  korábbi  magyar jogszabályok közvetlen  módon  nem
        tartalmaztak   a   gyógyíthatatlan   betegek    halálának
        kívánságukra történő elősegítését tilalmazó rendelkezést:
        "A halálba segítés problémája ma még nem jutott el arra a
        jelentőségre,    hogy    a    tételes    büntetőtörvények
        szükségesnek  tartották  volna  még  csak  mint  az  ölés
        bizonyos  sajátszerű,  minősített  esetét  is  figyelembe
        venni"  (Jámbor László: A halálbasegítés, 1936). A magyar
        büntető  törvények azonban az 1878. évi  V.  törvény  óta
        következetesen  büntetéssel fenyegetik az  emberölést  az
        arra   való   tekintet  nélkül,  hogy   azt   a   súlyos,
        gyógyíthatatlan  beteg kívánságára, vagy érdekében  orvos
        követte-e  el.  A  büntető  törvény  ezen  álláspontjának
        elméleti  alapjai  jutottak kifejezésre neves  jogtudósok
        munkáiban is. Finkey Ferenc a betegek halálba segítéséről
        úgy  vélekedett,  hogy azt még a gyógyíthatatlan  betegek
        esetében sem lehet megengedettnek nyilvánítani (Finkey: A
        magyar  anyagi büntetőjog jelen állapota, 1923). A  beteg
        halálának   elősegítését   Angyal   Pál    is    a    jog
        követelményeivel össze nem egyeztethető tettként írta le:
        "Az  élet  értéktelenségének  mindenkép  ingatag  talaján
        nyugvó  megállapítása  sohasem  lehet  olyan  erős,  hogy
        megfoszthassa   érvényétől  azt  a  lényegében   erkölcsi
        jellegű  normát, mely az ember megölését tiltja" (Angyal:
        A  magyar büntetőjog kézikönyve II, Az ember élete elleni
        bűncselekmények és a párviadal, Budapest, 1928., Atheneum
        kiadó).

        3.  Az  Eütv.  az indítványokban felvetett kérdésekre  is
        kiható  változásokat  vezetett be  1997-ben.  Először  is
        átrendezte  az orvos és a beteg viszonyát;  ezt  jelzi  a
        törvényhozó  szándékát  kifejező Általános  Indokolás  5.
        pontjának  a  Törvényre vonatkozó kritikus megállapítása:
        "A   hatályos  törvény  az  egészségügyi  viszonyrendszer
        szereplőinek  jogait és kötelezettségeit sem  szabályozza
        egyértelműen.  Így  például  kizárólag  az   egészségügyi
        dolgozók kötelezettségeként jelentkeznek olyan,  a  másik
        felet  -  a betegeket - megillető jogosultságok,  amelyek
        alanyi      jogosultságként      való      megfogalmazása
        elengedhetetlen     e     jogok    érvényesítésének     a
        szempontjából."  Az  Eütv.  további  jellemző  vonása   a
        betegjogok  erősítése, ami részben  abban  fejeződik  ki,
        hogy "[a]z államnak biztosítania kell a betegek általános
        emberi és állampolgári jogainak, valamint az egészségügyi
        ellátás  nyújtása  során releváns betegjogainak  érvényre
        juttatását" (Általános Indokolás 4. pont).

        A  törvény  e célkitűzéseiből következik, hogy  a  beteg,
        önrendelkezési jogából adódóan, jogosult eldönteni,  hogy
        kíván-e  egészségügyi  ellátást  igénybe  venni,  és   az
        ellátás  során  mely  beavatkozások  elvégzéséhez   járul
        hozzá,  illetőleg melyeket utasít vissza. Annak,  hogy  a
        beteg    a   beavatkozással   kapcsolatos   beleegyezését
        állapotának,   betegsége   természetének    és    várható
        lefolyásának ismeretében adja meg, vagy utasítja  vissza,
        az  a  biztosítéka, hogy az Eütv. a beteg alapvető jogává
        teszi,  hogy állapotáról folyamatos tájékoztatást kapjon.
        Az  Eütv.  úgy  rendelkezik, hogy  a  beteget  az  emberi
        méltósághoz   való  jogán  alapuló  önrendelkezési   joga
        betegségének  természetétől,  annak  enyhe,  vagy  súlyos
        lefolyásától, gyógyulásának esélyeitől függetlenül illeti
        meg.  Következésképpen megilleti az orvostudomány  állása
        szerint   olyan   gyógyíthatatlan  betegségben   szenvedő
        személyt  is,  akinek  betegsége  megfelelő  egészségügyi
        ellátás  mellett  is rövid időn belül halálhoz  vezet.  A
        betegnek    az    életmentő,   illetőleg    életfenntartó
        egészségügyi  ellátás visszautasítására  vonatkozó  jogát
        azonban  az  Eütv. speciális feltételekhez  köti.  Bár  e
        feltételekről a későbbiekben részletesebben is szó  lesz,
        az  Alkotmánybíróság már e helyütt is  kiemeli,  hogy  az
        életmentő  vagy  életfenntartó  orvosi  beavatkozásnak  a
        gyógyíthatatlan   beteg  általi  visszautasítására   csak
        közokiratban, vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban,
        illetve   a  beteg  írásképtelensége  esetén   két   tanú
        jelenlétében  kerülhet sor. A visszautasítás  csak  akkor
        érvényes,  ha  egy háromtagú orvosi bizottság  a  beteget
        megvizsgálja,   és   egybehangzóan   nyilatkozik   arról:
        gyógyíthatatlan  betegségben szenved  és  döntését  annak
        következményei tudatában hozta meg. A betegnek az  orvosi
        bizottság  nyilatkozatát követő harmadik napon  két  tanú
        előtt ismételten ki kell nyilvánítania a visszautasításra
        irányuló  szándékát.  Az  Eütv.  meghatározza  az  orvosi
        bizottság  összetételét  is:  a  bizottság  egy  tagja  a
        betegség jellegének megfelelő szakorvos, egy másik  tagja
        pszichiáter  szakorvos. Megköveteli  a  törvény,  hogy  a
        beavatkozás  visszautasítása esetén személyes beszélgetés
        során  kíséreljék meg a beteg döntésének hátterében  lévő
        okok  feltárását és a döntés megváltoztatását.  Az  Eütv.
        részletes  szabályozást  ad  arra  az  esetre  is,  ha  a
        gyógyíthatatlan     beteg     cselekvőképtelen,      vagy
        korlátozottan cselekvőképes.

        A  törvény  azt  is  lehetővé teszi a belátási  képessége
        birtokában  lévő  személynek,  hogy  jövőbeli   esetleges
        cselekvőképtelenségét feltételezve előre  visszautasítson
        életmentő beavatkozásokat, ha gyógyíthatatlan betegségben
        szenved,  önmagát fizikailag ellátni nem  képes,  illetve
        fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők.

        4.  Az  orvosi  megítélés szerint a leggondosabb  kezelés
        ellenére rövid időn belül halálhoz vezető gyógyíthatatlan
        betegségben  szenvedők számára tehát  a  hatályos  magyar
        jogszabályok már 1997. óta biztosítják a jogot,  hogy  "a
        betegség   természetes   lefolyásának   lehetővé   tétele
        céljából"   visszautasítsák  az   életük   fenntartásához
        szükséges  orvosi  beavatkozást. E törvényi  rendelkezés,
        ugyanakkor,  amikor  érintetlenül  hagyja  a  belenyugvás
        szabadságának teljességét azok számára, akik nem kívánják
        haláluk  bekövetkeztét  befolyásolni,  lehetővé  teszi  a
        gyógyíthatatlan  betegségben  szenvedők   számára,   hogy
        életük   befejezésének  méltóságukkal   összeegyeztethető
        módját válasszák.

        5.    Az   indítványozók,   amint   ez   az   indítványok
        ismertetéséből  kitűnik, három irányban  fogalmaztak  meg
        alkotmányossági  kifogást  az Eütv-nek,  illetőleg  ehhez
        kapcsolódóan    a    Kormányrendeletnek     a     súlyos,
        gyógyíthatatlan  betegeket megillető  önrendelkezési  jog
        érvényesülésére vonatkozó szabályait illetően.

        Először,   az   indítványozók   álláspontja   szerint   a
        törvényhozó      alkotmányellenesen     korlátozza      a
        gyógyíthatatlan   betegségben  szenvedők   önrendelkezési
        jogát  akkor, amikor csak az életfenntartó vagy életmentő
        beavatkozások  visszautasításának lehetőségét  biztosítja
        számukra.  Nézetük szerint a törvény csak  akkor  kerülne
        összhangba  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdése   által
        mindenki,  a  betegek  számára is biztosított  joggal  az
        emberi  méltósághoz, ha a törvényhozó  a  gyógyíthatatlan
        betegeket, ha ezt kívánják, ennél szélesebb körű, további
        jogosítványokkal  ruházná fel:  orvosi  segítség  igénybe
        vételére   életük  méltó  módon  történő   befejezéséhez.
        Álláspontjuk   szerint   az   Alkotmánynak   az    emberi
        méltósághoz  való jogot biztosító rendelkezéséből  az  is
        levezethető  továbbá, hogy az orvos,  a  haldokló  emberi
        méltóságának  megőrzése  érdekében,  a  beteg  ez  irányú
        kívánságának   hiányában   is   elősegíthesse    életének
        befejezését.

        Másodszor, bár megítélésük szerint "[a]z Eütv.  előírásai
        -  ide értve az általunk kifogásolt rendelkezéseket is  -
        az    emberi   méltóság   megnyilvánulásának   lényegesen
        szélesebb    lehetőséget    biztosítanak,     mint     az
        egészségügyről  szóló - korábbi - 1972. évi  II.  törvény
        szabályai",    álláspontjuk   szerint   a    törvény    a
        gyógyíthatatlan  betegeket megillető, életfenntartó  vagy
        életmentő  orvosi beavatkozás visszautasítására vonatkozó
        jogosultságot    még    mindig    indokolatlan,     ezért
        alkotmányellenes korlátozásoknak veti alá. Ebben a körben
        konkrét formában az Eütv. 15. § (2) bekezdésével,  20.  §
        (3)  bekezdésével, 20. § (4) bekezdésével, a  22.  §  (4)
        bekezdésével  és  23.  §  (1)  bekezdésével  kapcsolatban
        fogalmaztak meg alkotmányossági kifogásokat.

        Harmadszor, az indítványozók alkotmányossági kifogásai az
        Eütv.,  illetőleg a Kormányrendelet néhány olyan  további
        rendelkezéseit   érintik,  melyek   nincsenek   közvetlen
        összefüggésben  az  e jogszabályoknak  a  gyógyíthatatlan
        betegek    életének    méltóságukkal    összeegyeztethető
        befejezését  érintő  rendelkezéseivel,  hanem  a   minden
        beteget megillető önrendelkezési jogra vonatkoznak.

        6. Az Alkotmánybíróság rámutat: az Abtv. 20. §-ára és 22.
        §  (2)  bekezdésére  figyelemmel,  és  összhangban  saját
        eljárásának  indítványhoz kötöttségét  illetően  követett
        állandó  gyakorlatával,  az  indítványok  tartalmának  és
        irányultságának megfelelően az Eütv. indítványozók  által
        megjelölt  rendelkezéseinek  alkotmányossági  vizsgálatát
        csak  abból  a  szempontból végezte  el,  hogy  azok  nem
        korlátozzák-e   alkotmányellenesen   a   betegek   emberi
        méltósághoz való jogát.

        Az  Alkotmánybíróság arra is rámutat: az indítványozók  a
        jelenlegi jogi szabályozást lényegében az Alkotmány 54. §
        (1)    bekezdésével   tartják   összeegyeztethetetlennek.
        Indítványuk  megalapozására nem hívtak fel  az  Alkotmány
        által  is biztosított olyan egyéb emberi jogokat,  melyek
        megsértésére a külföldi országok bíróságai és  nemzetközi
        bíróságok  elé terjesztett, az indítványokhoz tartalmilag
        hasonló  panaszokban hivatkozni szoktak.  A  későbbiekben
        említendő  Pretty  ügyben  például  a  panaszos   kérelme
        szerint  az  emberi  életnek  a  beteg  méltóságérzetének
        megfelelő   befejezéséhez   való   jog   törvény   általi
        korlátozása  a  kínzás, kegyetlen,  embertelen,  megalázó
        bánásmód    vagy   büntetés   tilalmával,   a   magánélet
        tiszteletben  tartásához való joggal, a lelkiismereti  és
        vallásszabadsághoz  való  joggal,  valamint  a  hátrányos
        megkülönböztetés   tilalmával  is  összeegyeztethetetlen.
        Ezért  az  Alkotmánybíróság az Abtv. 20. § és 22.  §  (2)
        bekezdésének megfelelően az indítványozók által megjelölt
        jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatát csak e körben
        végezte el.

        7.  Az  Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta,  hogy  az
        indítványokban     érintett     kérdéseket     nemzetközi
        összefüggéseiben  is áttekintse. Ennek eredményeképpen  a
        következő  megállapításra jutott:  bár  a  világ  legtöbb
        országában tilalmazzák, hogy az orvos bármilyen indokból,
        akár  a  beteg,  vagy hozzátartozója kérésére  elősegítse
        betege   halálát,  az  utóbbi  évtizedekben  a  tudomány,
        illetőleg  a törvényhozás egyre inkább teret  szentel  az
        arról  való  gondolkodásnak,  hogyan  lehetne  a  súlyos,
        gyógyíthatatlan,   gyakran  nagy  fájdalmakkal   küszködő
        betegek  számára az élet méltó befejezéséhez  való  jogot
        biztosítani  anélkül,  hogy az élet kioltására  vonatkozó
        tilalom  oldása  nem  kívánt  hatásokkal  járjon.   Ezzel
        összefüggésben két fontos fejlemény érdemel említést.
        Az egyik az, hogy a 20. század utolsó évtizedeiben számos
        ország törvényhozása, illetőleg bírói gyakorlata arra  az
        álláspontra   helyezkedett,  hogy  bár  az  élet   elleni
        cselekmények teljes tilalmát, bármilyen motiváció alapján
        került  is  sor  elkövetésükre, változatlanul  fenn  kell
        tartani, a korábbiaktól eltérően el kell azonban  ismerni
        a betegnek azt a jogosultságát, hogy visszautasíthassa az
        élete    fenntartására,   illetőleg    meghosszabbítására
        vonatkozó  orvosi  beavatkozást  még  akkor  is,   ha   a
        visszautasítás minden valószínűség szerint halálát  fogja
        eredményezni. E jogosultságot, Magyarországhoz hasonlóan,
        egyes országokban törvényhozási úton ismerték el. Másutt,
        így  az  Egyesült Királyságban a bírói gyakorlat munkálta
        ki  a  betegnek a beavatkozás visszautasítására vonatkozó
        jogát  (pl.  Ms  B. v. an NHS Hospital, Court  of  Appeal
        judgment  of 22 March 2002). Ugyanez történt az  Amerikai
        Egyesült  Államokban  is (lásd az  alábbiakban  ugyancsak
        említett  Cruzan  v.  Director,  Missouri  Department  of
        Health ügyet).
        A  másik fejlemény az, hogy egyes olyan országokban, ahol
        a   törvény   a   gyógyíthatatlan  beteg   halálának   az
        elősegítését  változatlanul tiltja, mégis  büntetlenséget
        biztosítanak  az  orvosnak, ha a halál a  betegség  végső
        szakaszában lévő beteg fájdalmainak csillapítására általa
        előírt  szer elkerülhetetlen mellékhatásaként következett
        be. Erre példa az Egyesült Királyságban a Re J [1991] Fam
        33.  ügy,  Németországban pedig a Legfelsőbb Bíróság  egy
        1996.  évi  állásfoglalása,  mely  szerint  az  orvosilag
        indikált,   a   haldokló  kifejezett  vagy  feltételezett
        kívánságának  megfelelő  fájdalomcsillapítás  akkor   sem
        jogellenes, ha az - elkerülhetetlen, számításba vett,  de
        nem  szándékolt következményként - a halál  bekövetkeztét
        siettetheti (BGHSt 42, 305).

        E  fejlemények  ellenére ez idő szerint a  legtöbb  országban
        kevés  hajlandóság  mutatkozik a gyógyíthatatlan  betegségben
        szenvedők    halálának   elősegítésére   vonatkozó    tilalom
        feloldására,   vagy  enyhítésére.  Az  Egyesült  Királyságban
        például,    bár   1980-ban   az   öngyilkossághoz    nyújtott
        segítségadás    bűncselekményének    felülvizsgálata    során
        felmerült, hogy a haldokló iránti szánalomból elkövetett  ún.
        méltányossági    emberölést    privilegizált    tényállásként
        fogalmazzák  meg  és a korábbinál lényegesen  enyhébben,  két
        évig   terjedő   szabadságvesztéssel   büntessék,   végül   a
        javaslatot   elvetették,  többek   között   azért,   mert   a
        méltányossági  emberölés fogalmának meghatározása  során  nem
        találtak olyan megoldást, amely a hátrányos helyzetben  lévő,
        öreg  és  gyenge  betegeket  teljes  biztonsággal  megóvhatná
        attól, hogy az új törvényi tényállás alapján életük, akaratuk
        ellenére,  veszélybe kerüljön. 1994-ben pedig a  Lordok  Háza
        orvosetikai  vizsgálóbizottsága, megvizsgálva az eutanáziával
        összefüggő kérdéseket, arra a megállapításra jutott, hogy nem
        lát  elegendő  indokot  a szándékos emberöléssel  kapcsolatos
        törvényeknek az eutanázia egyes módozatai lehetővé  tételének
        érdekében történő enyhítésére.

        A  fellebbviteli  bíróságként eljáró Lordok  Házának  egy
        közelmúltban hozott döntése azt jelzi, hogy  az  Egyesült
        Királyságban   nem   csak   a   törvényhozás,   hanem   a
        jogalkalmazás  is idegenkedik a régóta fennálló  tilalmak
        oldása  irányában teendő lépésektől. A Dianne  Pretty  v.
        Director  of  Public Prosecution ügyben a  felperes,  egy
        teljes mozgásképtelenséget okozó gyógyíthatatlan betegség
        végső  szakaszában lévő beteg annak megállapítását kérte,
        hogy  a vádhatóság határozata, - melyben visszautasította
        az     arra    irányuló    kérelmét,    hogy    vállaljon
        kötelezettséget:  nem  emel vádat férje  ellen  emberölés
        miatt,   ha   az  majd  segítséget  nyújt  halálához,   -
        megsértette  alapvető emberi jogait, egyebek  mellett  az
        embertelen  bánásmód tilalmát és az élethez  való  jogát.
        Élethez  való  jogának  sérelmét  abban  látta,  hogy   a
        vádhatóság  álláspontja megfosztja  attól  a  jogától:  ő
        dönthesse  el,  kíván-e tovább élni, és határozatával  az
        élethez  való  jogát élete végigélésének kötelezettségévé
        változtatta.

        A Lordok Háza 2001. november 29-ei ítéletében kimondta: a
        felperest  nem illeti meg a jog ahhoz, hogy a  vádhatóság
        büntetlenséget   biztosítson   férje   számára,   ha   az
        közreműködik halálában ([2001] UKHL). Ezzel elvetette  az
        emberölés  e  módozatának bírósági  határozattal  történő
        legalizálását.

        8.  Eddig  világszerte  csak  igen  kevés  olyan  törvény
        született,  mely lehetővé teszi a súlyos, gyógyíthatatlan
        betegségben  szenvedő beteg kérésére  halálához  nyújtott
        segítséget. Még ezen országokban sem csillapodnak azonban
        az  arról  folyó  viták,  hogy ez összeegyeztethető-e  az
        alkotmányos alapelvekkel.

        Hollandiában a korábbi teljes tilalmat a bírói  gyakorlat
        kezdte  feloldani. 1973-tól kezdődően több  olyan  ítélet
        született,  melyek  a  gyógyíthatatlan  betegét   halálba
        segítő  orvosokat  azzal  az indokkal  mentettek  fel  az
        emberölés vádja alól, hogy szükséghelyzetben cselekedtek.
        A  Legfelsőbb  Bíróság  egy  1984-ben  hozott  ítéletében
        nyilvánította  ki  elvi éllel, hogy bár  más  megölése  a
        büntető     törvények    alkalmazásában     változatlanul
        bűncselekménynek  tekintendő, a  beteget  halálba  segítő
        orvos  bizonyos feltételek esetén hivatkozhat arra,  hogy
        az  emberölést  szükséghelyzetben  követte  el.  A  bírói
        gyakorlat ennek feltételeit is kimunkálta. E feltételek a
        következők:  az  orvos  a  beteg szabadon  kinyilvánított
        akarata   alapján  jár  el  miután  tőle  és  a  betegtől
        független orvossal konzultációt folytatott, a betegnek ez
        a    kívánsága   átgondolt,   megfontolt   és    tartósan
        hangoztatott,  a beteg tűrhetetlen fájdalmaktól  szenved,
        és   nincs   kilátás  állapota  javulására,  a  szenvedés
        enyhítését    eredményező   módszer   pedig    nem    áll
        rendelkezésre.

        E  legfőbb bírói döntés hatott a törvényhozásra is. 1994-
        ben  módosították  a büntető törvényt  és  a  halálesetek
        kivizsgálásáról szóló jogszabályt. Ezek úgy rendelkeztek,
        hogy  gyógyíthatatlan  betegét  halálba  segítő  orvosnak
        minden  ilyen  halálesetet jelenteni  kell  egy  e  célra
        felállított  bizottságnak, mely állást  foglal  az  orvos
        eljárásának  jogszerűségéről, és jelentését  megküldi  az
        ügyésznek,  aki dönt arról, hogy büntetőeljárást  indít-e
        az orvos ellen.

        E szabályozás alkalmazásának tapasztalatai alapján átfogó
        törvényjavaslatot  nyújtottak be  a  törvényhozáshoz  "Az
        életnek  kérésre történő végetvetés és az öngyilkossághoz
        nyújtott segítség eseteinek felülvizsgálatáról" címmel. A
        javaslatot  a  törvényhozás mindkét háza megszavazta,  az
        2001. október 1-jén lépett hatályba.

        A    törvény    a    büntető   törvények    módosításával
        büntetlenséget  biztosít az orvosnak az emberölés  és  az
        öngyilkosság  elősegítésének  bűntette  alól,  ha   kellő
        gondossággal és körültekintéssel járt el, és ha jelentést
        tett  az  illetékes halottkémnek a beteg  halálában  való
        közreműködéséről.   A   kellő  gondosság,   körültekintés
        feltételeit a büntető törvény határozza meg. E szerint az
        orvos  eljárása  akkor  kellően gondos,  ha  meggyőződött
        arról:  a  beteg  állapota reménytelen,  a  betegnek  nem
        enyhíthető,  elviselhetetlen szenvedés a  része,  és  más
        ésszerű   megoldás   nem  áll  rendelkezésre.   A   kellő
        gondossággal való eljárás akkor állapítható  meg,  ha  az
        orvos  a beteget részletesen tájékoztatta állapotáról  és
        kilátásairól,  és  a  beteg  szabad  akaratából,  mindent
        megfontolva  fejezte ki azt az akaratát, hogy  meg  kíván
        halni.  További követelmény az orvossal szemben,  hogy  a
        betegtől független legalább egy orvossal konzultáljon, és
        a   kellő   gondosságát  alátámasztó   fenti   feltételek
        meglétéről  írásbeli értékelést készítsen, végül  hogy  a
        beteg halálát megfelelő orvosi gondossággal segítse elő.

        E  halálesetek körülményeinek kivizsgálására Hollandiában
        regionális    felülvizsgálati    bizottságok    működnek.
        Mindegyiknek legalább három tagja van. Vizsgálódásaikat a
        beteg halálában közreműködő orvos bevonásával végzik.  Ha
        megállapítják, hogy az orvos kellő gondossággal járt  el,
        az ügyet lezárják, ellenkező esetben értesítik az ügyészt
        büntetőeljárás indításának megfontolására.

        A  törvény a 16-17 éves fiataloknak is megadja  a  jogot,
        hogy  határozzanak saját halálukról, a döntési folyamatba
        szüleiket  is  be  kell  vonni. A  12-15  éves  gyermekek
        esetében a törvény a szülők beleegyezését is előírja.

        A törvény szigorú garanciális feltételek mellett lehetővé
        teszi:  még mielőtt betegségének végső szakaszába jut,  a
        beteg   írásbeli  nyilatkozatban  kérheti,  hogy   orvosa
        működjön közre halála elősegítésében.

        Belgiumban  2002.  május  28-án  hoztak  törvényt   annak
        lehetővé tételéről, hogy az orvos a gyógyíthatatlan beteg
        kívánságára   véget   vethessen   életének.   A   törvény
        szóhasználatában  ez eutanázia, melyet így  határoz  meg:
        eutanázián  az  orvos  által  eszközölt  azon  cselekmény
        értendő, mellyel szándékosan véget vet betege életének.

        A  törvény szerint az eutanáziát elvégző orvos nem  követ
        el bűncselekményt, ha megbizonyosodik arról, hogy a beteg
        nagykorú,   cselekvőképes,   az   eutanáziára   vonatkozó
        elhatározására   önkéntesen,   megfontoltan   és    külső
        befolyástól    mentesen   jutott,   orvosi    szempontból
        kilátástalan a helyzete és olyan állandó, elviselhetetlen
        testi,  vagy  lelki  szenvedés  állapotában  van,  melyet
        gyógyíthatatlan betegsége, vagy balesete okoz.

        A  betegnek  írásban  kell előterjesztenie  az  eutanázia
        iránti  kérelmét, amelyet neki magának kell  megírnia  és
        aláírnia. Ha nincsen erre képes állapotban, a kérelmet az
        altala   választott   olyan  nagykorú   személynek   kell
        elkészítenie, akinek nem származhat anyagi előnye a beteg
        halálából.  E személynek a kérelmet az orvos jelenlétében
        kell  megírnia,  ebben  az  ok megjelölésével  rögzítenie
        kell, hogy a beteg maga nem képes kérelmet készíteni.

        Eutanáziára  csak  akkor  kerülhet  sor,  ha   az   orvos
        részletes   tájékoztatást  adott  a  betegnek   egészségi
        állapotáról,  életkilátásairól, ismertette  a  még  szóba
        jöhető   terápiás,   vagy   a   fájdalom   csillapítására
        rendelkezésre álló lehetőségeket. A beteg elhatározásának
        megmásíthatatlanságát az orvosnak a  beteggel  folytatott
        beszélgetések során kell ellenőriznie.

        Az  eutanázia  további  feltétele  a  kezelőorvosnak  más
        orvossal  folytatott konzultációja. A konzulens  orvossal
        szembeni   követelmény,   hogy   az   adott   betegséggel
        kapcsolatos szakismeretekkel rendelkezzen, valamint  hogy
        mind  a  beteg, mind a kezelőorvos tekintetében független
        legyen.  A  konzulensnek meg kell vizsgálnia  a  beteget,
        rendelkezésére   kell  bocsátania  a   beteg   állapotára
        vonatkozó összes adatot, iratot. A konzulens orvosnak meg
        kell bizonyosodnia a szenvedés állandó, csillapíthatatlan
        és     elviselhetetlen    jellegéről.     A     konzulens
        megállapításait jelentésben foglalja össze.  A  konzulens
        orvos jelentését a kezelőorvos ismerteti a beteggel.

        A  kezelőorvosnak meg kell bizonyosodnia  arról,  hogy  a
        betegnek    volt   alkalma   elhatározását   megbeszélnie
        mindazokkal, akikkel találkozni kívánt; ha  a  beteg  ezt
        kívánja,  megbeszélést  kell  folytatnia  a  beteg  által
        megjelölt hozzátartozóival.

        Ha  a  kezelőorvos véleménye szerint a beteg  halála  nem
        következik  be rövid időn belül, a törvény  az  eutanázia
        két további feltételét is meghatározza. Az egyik az, hogy
        a kezelőorvosnak további konzultációt kell folytatnia egy
        második orvossal, lehetőség szerint pszichiáterrel,  vagy
        az  érintett patológiai terület szakértőjével,  akinek  a
        betegtől, az orvostól és az elsőként konzultált  orvostól
        függetlennek kell lennie. A beteget e második konzultáció
        eredményéről is tájékoztatni kell.

        A másik feltétel az, hogy a beteg kérelme és az eutanázia
        között legalább egy hónap teljen el.

        A   törvény   lehetőséget  biztosít  arra  is,   hogy   a
        cselekvőképes  nagykorú  személy  a  jövőben  bekövetkező
        betegségével kapcsolatban arra az esetre, ha akaratát már
        nem  tudja kifejezni, írásbeli nyilatkozatban fejezze  ki
        az  eutanáziára vonatkozó kívánságát, amennyiben az orvos
        megállapítja,  hogy  súlyos, gyógyíthatatlan  betegségben
        szenved, nincsen tudatánál, és állapota a tudomány állása
        szerint  visszafordíthatatlan.  Az  írásbeli  nyilatkozat
        csak  akkor  vehető  figyelembe, ha az a  gyógyíthatatlan
        betegség kezdetét megelőző öt évnél nem korábban készült,
        illetőleg került ismételten megerősítésre.

        A   törvény   kimondja:  orvos  nem  köteles   eutanáziát
        alkalmazni és más személy sem köteles eutanáziában  részt
        venni.  Ha  az  orvos a beteg eutanázia  iránti  kérelmét
        megtagadja, a beteg kérésére köteles a kérelmet  a  beteg
        által megjelölt orvoshoz eljuttatni.

        Ha  az orvos úgy dönt, hogy eleget tesz a beteg eutanázia
        iránti  kívánságának,  a beteg halálától  számított  négy
        napon  belül írásos jelentést kell tennie a törvény által
        létrehozott  Bizottságnak.  A  Bizottság  tizenhat  tagja
        közül  nyolc orvos - közülük legalább négy belga egyetemi
        tanár  -  négy  tagja jogászprofesszor vagy ügyvéd,  négy
        tagja   a  gyógyíthatatlan  betegek  problémáiban  jártas
        szakember.  A  Bizottság tagjai nem  lehetnek  parlamenti
        képviselők, sem a kormány tagjai.

        A Bizottság az orvos jelentésének benyújtásától számított
        két  hónapon  belül  dönt arról, hogy  az  eutanáziára  a
        törvény  rendelkezéseinek megfelelően  került-e  sor.  Ha
        kétharmados  szótöbbséggel úgy  véli,  hogy  az  orvos  a
        törvény  rendelkezéseit  nem  tartotta  tiszteletben,  az
        iratokat megküldi az ügyésznek.

        Az   eutanáziára  vonatkozó  törvényjavaslat  benyújtását
        követően  a  nemzetgyűlés felsőházának  megkeresésére  az
        államtanács (Conseil d'État) 2001. július 2-án  véleményt
        nyilvánított két törvényjavaslatról. Arra az  álláspontra
        helyezkedett,       hogy      a      javaslatok       nem
        összeegyeztethetetlenek  az  Emberi  Jogok  és   Alapvető
        Szabadságok  Védelméről  szóló  egyezmény,   valamint   a
        Polgári  és  Politikai  Jogok Nemzetközi  Egyezségokmánya
        rendelkezéseivel. Annak a véleményének is  hangot  adott,
        hogy  a  két javaslatnak azok a rendelkezései,  melyek  a
        törvény  előírásai szerint eljáró orvosokat mentesítik  a
        büntetőjogi  felelősség  alól,  nem  ütköznek  a  büntető
        törvény alapelveibe.

        Az   Amerikai   Egyesült  Államokban  a   gyógyíthatatlan
        betegségben   szenvedők   jogait   illetően    a    bírói
        gyakorlatban  és  a  törvényhozásban  egyaránt   lényeges
        változások következtek be az elmúlt évtizedekben.

        a)  A  törvények  korábban  nem  tartalmaztak  egyértelmű
        rendelkezéseket  az  egészségügyi  intézményekben  kezelt
        betegeknek arra vonatkozó jogáról, hogy az orvos gyógyító
        tevékenységét  visszautasíthatják-e, és ha  igen,  milyen
        feltételek  esetén.  Ezért a kezelés abbahagyását  kívánó
        betegek a bíróságoktól kérték az egészségügyi intézmények
        arra   való   kötelezését,  hogy   tartsák   tiszteletben
        pácienseik  akaratát. Azt követően, hogy  a  múlt  század
        második  felében számos olyan ítélet született, melyek  e
        kereseteknek  helyt adtak és kötelezték  az  egészségügyi
        intézményt   a   kezelés  abbahagyására,   a   szövetségi
        Legfelsőbb   Bíróság   a   betegeket   megillető    joggá
        nyilvánította,   hogy   akár   az   életben   tartásukhoz
        feltétlenül  szükséges orvosi kezelést is visszautasítsák
        (Cruzan v. Director, Missouri Department of Health 497 US
        261, 1990.).

        b)  Az orvosi beavatkozás visszautasítását elismerő bírói
        gyakorlat  fejlődésével párhuzamosan az Egyesült  Államok
        több  tagállamában  kezdeményeztek népszavazást  abból  a
        célból,  hogy a gyógyíthatatlan beteg halálának az  orvos
        általi    elősegítését   a   törvény   lehetővé    tegye.
        Kaliforniában 1988-ban egy erre irányuló népszavazáson  a
        szükséges szavazatoknak még csak mintegy egyharmada gyűlt
        össze,  négy  évvel később a résztvevőknek  már  a  48%-a
        szavazott  az  élet kioltásának minden  formáját  mereven
        tiltó    jogszabály   megváltoztatását   célzó    törvény
        napirendre tűzése mellett. Washington államban egy  1991.
        évi  népszavazáson a résztvevők 46.4 %-a állt ki az orvos
        által  történő  halálba  segítést lehetővé  tevő  törvény
        meghozatala  mellett.  Oregon  az  első  -  és  eddig  az
        egyetlen  -  amerikai állam, melyben  51  %-os  többségbe
        kerültek az öngyilkossághoz adott orvosi segítség törvény
        általi lehetővé tételének hívei. Az 1994. évi népszavazás
        eredményeként meghozott törvény 1997-ben lépett hatályba.

        A  méltó  halálról szóló 1994. évi törvény (Oregon  Death
        with  Dignity  Act  1994)  azt  teszi  lehetővé,  hogy  a
        kezelőorvos    olyan   szert   (készítményt)    bocsásson
        gyógyíthatatlan betege rendelkezésére, mellyel  az  véget
        vethet  életének.  Erre  csak belátási  képessége  teljes
        birtokában  lévő  nagykorú beteg  szóbeli,  majd  írásban
        megismételt  kívánságára kerülhet sor, ha a  kezelőorvos,
        továbbá legalább egy konzulens orvos megállapította, hogy
        gyógyíthatatlan  betegsége  végső  stádiumában   van.   E
        kívánság  kinyilvánításának megtörténtét  két  személynek
        kell  tanúsítania,  akik vele sem rokonsági  kapcsolatban
        nem  állnak,  sem  örökösei,  vagy  halálának  más  módon
        haszonélvezői nem lehetnek. Nem lehet tanú a  kezelőorvos
        és  annak  az  egészségügyi intézménynek az alkalmazottja
        sem,  melyben  a  beteget kezelik.  E  kívánság  bármikor
        visszavonható.

        A   betegnek   tájékoztatnia   kell   döntéséről   közeli
        hozzátartozóját,  de ha erre képtelen, vagy  nem  kívánja
        hozzátartozóját   értesíteni,  ez  nem   lehet   akadálya
        kívánsága teljesítésének.

        Mielőtt  a  beteg e kívánságának kifejezésre  juttatására
        sor  kerülne, kezelőorvosának minden részletre  kiterjedő
        tájékoztatást  kell  adnia  a betegség  természetéről,  a
        várható  végkifejletről, és meg kell jelölni a lehetséges
        alternatívákat   (pl.  testi  és  lelki   segélyszolgálat
        igénybevétele,   fájdalomcsillapítás).    Ha    akár    a
        kezelőorvos, akár a konzulens orvos feltételezése szerint
        a beteget e döntése meghozatalában elmebeli állapota vagy
        depressziója  befolyásolhatta,  a  beteget  az  e   téren
        járatos  szakorvoshoz kell utalniuk, s csak azt  követően
        dönthetnek  a  szer/készítmény kiszolgáltatásáról,  ha  a
        szakorvos megállapította, hogy a beteg nem szenved  kóros
        elmebeli vagy pszichés állapotban.

        A  törvény kötelező várakozási időket határoz meg a beteg
        kívánságának   kifejezésre   juttatása    és    a    szer
        kiszolgáltatása között.

        A törvény rendelkezik a beteg kívánságára kiszolgáltatott
        készítmény   következtében  történt   elhalálozásának   a
        végrendeletére,   a  szerződéseire,  és   a   biztosítási
        jogviszonyaira gyakorolt kihatásáról is.

        A   törvény   kimondja:  rendelkezéseit  nem  lehet   úgy
        értelmezni,  hogy  azok  feljogosítják  az  orvost  aktív
        eutanáziára,  ugyanakkor  biztosítja  a  törvény  szerint
        eljáró  orvosnak  az  emberölés, vagy az  öngyilkossághoz
        segítségnyújtás bűncselekményével és orvosetikai fegyelmi
        vétséggel kapcsolatos büntetlenségét.

        A  beteg  kezelőorvosa  nem köteles  a  beteg  e  törvény
        szerint  kifejezett kívánságának eleget tenni. Ez esetben
        a betegre vonatkozó orvosi feljegyzéseket köteles a beteg
        orvosi ellátását átvevő orvosnak átadni.

        Végül   a   törvény  rendelkezik  arról,  hogy  a   beteg
        kívánságának     kinyilvánításától     kezdve      milyen
        nyilvántartásokat  kell  vezetni a  történtekről,  azokba
        milyen adatokat kell bejegyezni.

        E  törvény alapján Oregon államban sok esetben került már
        sor az eutanáziához való jog gyakorlására.

        Habár  az  Egyesült  Államok szövetségi  törvényhozásában
        most      vizsgálják      az     oregoni      népszavazás
        érvénytelenítésének   lehetőségét,    tizenhat    további
        tagállam    törvényhozásában    terjesztettek    be    az
        öngyilkossághoz  nyújtott  orvosi  segítséget,   vagy   a
        gyógyíthatatlan  betegnek az orvos aktív  tevékenységével
        halálba   segítését   lehetővé  tevő   törvényjavaslatot.
        Ugyanakkor hat tagállam törvényhozása a jelenlegi tilalom
        fenntartását,   illetőleg  további   szigorítását   célzó
        törvényeket fogadott el.

        c)   A   gyógyíthatatlan  betegek   kívánságukra   orvosi
        segítséggel  előidézett halálának  jogi  minősítésére  és
        jövőbeli  törvényi szabályozására az Egyesült  Államokban
        várhatóan  hatást fognak gyakorolni az  e  tárgykörben  a
        közelmúltban hozott bírósági döntések is.

        A  Compassion  in  Dying v. Washington ügyben  a  kereset
        annak  megállapítására  irányult, hogy  Washington  állam
        törvénye,   mely  tilalmazta,  hogy  orvosok   segítséget
        nyújtsanak   betegeiknek  abban,  hogy   véget   vessenek
        életüknek,  alkotmányellenes. A  felperesek  álláspontjuk
        alátámasztására  az Alkotmány tizennegyedik  módosítására
        hivatkoztak, mely szerint tisztességes jogi eljárás  (due
        process  of  law)  nélkül  senkit  sem  szabad  életétől,
        szabadságától     illetőleg     javaitól     megfosztani.
        Álláspontjuk szerint a tizennegyedik módosítás szabadság-
        fogalma,  ahogyan  azt  az amerikai bíróságok  ítélkezési
        gyakorlatában    értelmezik,    kiterjed     az     egyén
        legbensőségesebb    viszonylatait    illető    cselekvési
        szabadságára  is, ide értve azt is, hogy  gyógyíthatatlan
        betegsége végső stádiumában lévő beteg orvosi segítséggel
        kövessen  el  öngyilkosságot. A  bíróság  helyt  adott  a
        keresetnek [79 F.3d 790 (9th Cir. 1996)].

        A    Quill   v.   Koppel-ügy   orvos   felperesei   annak
        megállapítását  kérték,  hogy  New  York  állam   büntető
        törvényének  az öngyilkosság elősegítését,  illetőleg  az
        ahhoz     nyújtott    segítséget    tiltó    rendelkezése
        alkotmányellenes.   Részben   ugyancsak   az    Alkotmány
        tizennegyedik  módosítására  hivatkoztak,  részben  pedig
        arra,   hogy   indokolatlan,  ezért  alkotmányellenes   a
        betegnek  az  orvosi ellátás visszautasítására  vonatkozó
        joga  és  az  öngyilkosságban  való  orvosi  közreműködés
        eltérő törvényi kezelése. Amíg ugyanis az előbbit  a  jog
        nem  csak  hogy  nem tiltja, hanem kifejezetten  lehetővé
        teszi,  az utóbbit bünteti. A keresetnek ebben az  ügyben
        is  helyt  adtak [Quill v. Vacco, 80 F.3d 716  (2nd  Cir.
        1996.)].

        A   szövetségi   Legfelsőbb  Bíróság   mindkét   ítéletet
        megváltoztatta, és a kereseteket elutasította [Washington
        v.  Glucksberg, 521 U.S. 702 (1997), Vacco v. Quill,  521
        U.S.  793 (1997)]. A Legfelsőbb Bíróság ítélete absztrakt
        normakontrollnak  tekinthető;  azt  mondta  ki,  hogy   a
        gyógyíthatatlan betegség végső szakaszában  lévő  személy
        halálához  nyújtott orvosi segítség törvényi  tilalmazása
        nem alkotmányellenes. A határozathoz fűzött öt párhuzamos
        indokolás  mindazonáltal nyilvánvalóvá teszi:  a  legfőbb
        bírák  többsége  hajlik  arra, hogy  a  betegségük  végső
        szakaszában  nagy fájdalmakat elszenvedő, ítélőképességük
        birtokában  lévő  betegek jogát  ahhoz,  hogy  segítséget
        kaphassanak  életük  befejezéséhez, legalább  olyan  erős
        jognak     tekintse,    mint    az     orvosi     kezelés
        visszautasításának   a   törvények   által   már   régóta
        biztosított jogot. Ezért jelezték: nem zárható  ki,  hogy
        ha  e  kérdés konkrét jogvitában merül majd fel, a  beteg
        javára döntenek.

        Ausztráliában   az   Északi  Terület  1995-ben   törvényt
        fogadott el a gyógyíthatatlan betegek jogairól (Rights of
        the  Terminally Ill Act 1995.). E törvény lehetővé tette,
        hogy  az  a  nagykorú személy, akinek  betegsége  ésszerű
        orvosi   megítélés   szerint  rövidesen   halálával   fog
        végződni,  s akinek betegsége a beteg számára elfogadható
        gyógymóddal  sem  kezelhető, súlyos fájdalma,  szenvedése
        sem  enyhíthető,  kérhesse kezelőorvosa segítségét  élete
        befejezéséhez. A törvény a holland, a belga, illetőleg az
        oregoni   törvényekhez  hasonlóan   szigorú   garanciális
        rendelkezéseket tartalmazott.

        E  törvény  csak  mintegy  két évig  volt  hatályban.  Az
        Ausztrál  Államszövetség,  módosítva  az  Északi  Terület
        törvényhozási  hatáskörét szabályozó 1978. évi  törvényt,
        1997-ben  kimondta, hogy e hatáskör nem terjed  ki  olyan
        orvosi      tevékenység     engedélyezésére,      melynek
        eredményeképpen az orvos szándékos tevékenysége folytán a
        beteg  meghal.  A  törvény  így  érvényét  veszítette,  a
        hatálya   idején   a  beteg  halálához  nyújtott   orvosi
        segítséget azonban jogszerűnek ismerték el.

        Összefoglalásképpen      megállapítható,      hogy      a
        gyógyíthatatlan  betegek  életének  emberi  méltóságukkal
        összeegyeztethető,  kívánságuk  szerinti  befejezését   a
        világban  ma szabályozó - nem jelentős számú -  törvények
        ezt  főként úgy teszik lehetővé, hogy elismerik  a  beteg
        önrendelkezési   jogát   még  az   életfenntartó   orvosi
        beavatkozás    visszautasítására   is.   Az   ismertetett
        törvények  közül  csak a holland, a  belga,  valamint  az
        Oregon  állambeli törvény teszi lehetővé az indítványozók
        által    önrendelkezéses   aktív   eutanáziaként   jelölt
        lehetőséget.

        9.  Az  elmúlt évtizedekben az Európa Tanács fórumain  is
        helyet  kaptak  az  élet méltó befejezésével  kapcsolatos
        kérdések.

        9.  1.  Habár az Európai Emberi Jogi Egyezmény  betartása
        felett  őrködő  strasbourgi  szervek  elé  korábban  csak
        elvétve  kerültek olyan kérelmek, melyekben azt a kérdést
        kellett  eldönteni,  hogy  joga van-e  a  gyógyíthatatlan
        betegnek  ahhoz:  élete kívánsága szerinti  befejezéséhez
        más  közreműködését  vegye  igénybe,  a  közelmúltban  az
        Emberi  Jogok Európai Bírósága egy olyan ítéletet hozott,
        melyben  erről  érdemben  foglalt  állást  Dianne  Pretty
        kérelme  nyomán.  Az ebben az ügyben a brit  Lordok  Háza
        által  hozott ítéletről a 7. pontban már történt említés.
        A  Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia,
        hogy    sérti-e   a   gyógyíthatatlan   betegség    végső
        szakaszában,  belátási  képessége  birtokában  lévő,   de
        teljes   mozgásképtelensége  folytán  életének  önkezével
        véget vetni nem képes kérelmező emberi jogait az, hogy  a
        vádhatóság  elutasította büntetlenség biztosítását  férje
        számára, ha felesége kérésére életének ő vetne véget.

        A  Bíróság  arra  az  álláspontra  helyezkedett,  hogy  a
        büntetlenség  iránti  kérelemnek a brit  hatóságok  által
        történt  elutasítása nem sérti a kérelmezőnek az  európai
        emberi  jogi  Egyezményben  biztosított  jogait,  egyebek
        között  az élethez való jogot kinyilvánító 2. cikkét.  Az
        élethez való jognak ugyanis nem tulajdonítható a halálhoz
        való   jogot   biztosító  értelem.   "Ezért   a   Bíróság
        megállapítja, hogy az Egyezmény 2. cikkéből nem vezethető
        le   sem  a  más  személy  keze  általi,  sem  az   állam
        segítségével történő elhalálozáshoz való jog" (Pretty  v.
        the United Kingdom, 2002. április 29-i ítélet 40. pont).

        9.2.  Az  Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak
        és   méltóságának   a   biológia  és   az   orvostudomány
        alkalmazására   tekintettel  történő  védelméről   szóló,
        Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezménye: Az  emberi
        jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény, valamint az
        Egyezménynek  az  emberi  lény  klónozásának   tilalmáról
        szóló,  Párizsban,  1998. január  12-én  kelt  Kiegészítő
        Jegyzőkönyve kihirdetéséről szóló 2002. évi  VI.  törvény
        tartalmaz  bizonyos támpontot az indítványokban felvetett
        kérdésekben való állásfoglaláshoz. Kimondja ugyanis, hogy
        egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható  végre,  ha
        abba  az  érdekelt  személy szabadon  és  tájékozottságon
        alapuló   beleegyezését  adta,   továbbá,   hogy   ez   a
        beleegyezés bármikor visszavonható (5. cikk).

        9.3. Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése korábban  már
        több   alkalommal   is  foglalkozott  a   gyógyíthatatlan
        betegeket  megillető alapvető emberi jogokkal 613  (1976)
        számú  határozat,  779 (1996) számú  ajánlás.  Ez  utóbbi
        ajánlásban hangot adott annak a meggyőződésének, hogy  az
        élet   meghosszabbítása  önmagában  nem   jelentheti   az
        orvoslás  kizárólagos célját, hanem ugyanolyan  mértékben
        kell törekedni a szenvedések enyhítésére is.

        A   Közgyűlés   átfogó  jelleggel  1999.   június   25-én
        elfogadott   1418   (1999)   ajánlásában   fejtette    ki
        álláspontját ebben a kérdésben.

        Az  ajánlás alapgondolata, hogy: "A halálos betegek és  a
        haldoklók   méltóságának  tisztelete  és  védelme   olyan
        kötelezettség, amely az ember méltóságának az élet végéig
        tartó   sérthetetlenségéből  fakad.  E  tiszteletnek   és
        védelemnek   olyan   körülmények   kialakításában    kell
        realizálódnia,   melyek   között   embertársaink    méltó
        körülmények között halálozhatnak el" (5. pont).

        Az   ajánlás   amellett,  hogy  a  tagállamok  széleskörű
        intézkedését  szorgalmazza a haldoklással járó  fájdalom,
        testi  és  lelki  szenvedés  csökkentésére,  valamint   a
        betegeket sújtó szorongás és a magárahagyottság érzésének
        -  egyebek  mellett hospice szolgálatok igénybe vételével
        történő - enyhítésére, két alapvető követelményt fogalmaz
        meg.

        Az  egyik  az,  hogy  a  tagállamok biztosítsák,  hogy  a
        haldokló,  vagy  a  betegség  végső  szakaszába  érkezett
        betegek    akaratuk    ellenére    gyógykezelésben     ne
        részesüljenek,  egyben azonban kizárva  a  betegek  mások
        által történő befolyásolását, vagy kényszerítését.

        A  másik  az,  hogy  a  tagállamok a halálos  betegek  és
        haldoklók  élettől való szándékos megfosztása  tilalmának
        fenntartásával szavatolják e betegek élethez való  jogát,
        biztosítsák, hogy a gyógyíthatatlan betegek  halál  utáni
        vágya  ne  képezhessen jogos igényt arra, hogy  életüknek
        más  vessen véget. E követelmény azt is magában foglalja,
        hogy   e   betegek   kívánsága  életük  befejezésére   ne
        szolgálhasson  olyan cselekmények jogalapjául,  melyek  a
        halál beálltának előidézésére irányulnak.

                                      IV.
                                       
        1.   Az   indítványozók  szerint  az,   hogy   az   Eütv.
        rendelkezései  a  súlyos, gyógyíthatatlan  beteg  számára
        csupán azt teszik lehetővé - és szerintük ezt sem kellően
        széles  körben  - hogy az életének további fenntartásához
        szükséges  orvosi  kezelést visszautasítsa,  azt  azonban
        nem,  hogy  orvosi segítséget vegyen igénybe ahhoz,  hogy
        életének  véget  vessen,  összeegyeztethetetlen  a  beteg
        emberi  méltósághoz való jogával. Ugyanezen okból tartják
        alkotmányellenesnek a Btk. rendelkezéseit is,  melyek  az
        emberölés  bűncselekménnyé nyilvánítása  és  a  büntetési
        tételek  megállapítása körében nem veszik tekintetbe,  ha
        azt  a  beteg  kívánságára, vagy érdekében  követték  el.
        Véleményük szerint az általuk alkotmányossági szempontból
        kifogásolt   törvényi  rendelkezések  a   gyógyíthatatlan
        betegség  végső  szakaszában lévő betegek  közül  azokat,
        akik   úgy   döntenének:  életük  e  fizikai   és   lelki
        szenvedésekkel  teli időszakát nem kívánják  végig  élni,
        megfosztják    az   általuk   méltónak   tartott    halál
        lehetőségétől.  Ez  pedig sérti az Alkotmány  54.  §  (1)
        bekezdésében biztosított jogukat az emberi méltósághoz.

        2.  Annak folytán, hogy az indítványozók álláspontja  az,
        hogy   a  törvényhozó  két  alkotmányos  alapjognak:   az
        élethez,  illetőleg az emberi méltósághoz való  jognak  a
        súlyos,    gyógyíthatatlan   beteg   helyzetéből    adódó
        konfliktusát  nem  oldotta  fel  az  Alkotmányból   folyó
        követelményekkel    összhangban,   az    Alkotmánybíróság
        mindenekelőtt  az  élethez és az emberi méltósághoz  való
        joggal    kapcsolatos   eddigi   ítélkezési   gyakorlatát
        tekintette át.

        3.  Az  emberi méltósághoz való jog tartalmának részletes
        kibontását az Alkotmánybíróság már működésének  legelején
        hozott  határozataiban megkezdte, és ez a folyamat  azóta
        is  tart.  Már  egyik első határozatában kinyilvánította,
        hogy  az  emberi  méltósághoz  való  jogot  az  általános
        személyiségi  jog  egyik  megfogalmazásának  tekinti.  Az
        általános    személyiségi   jogot,   melynek    különféle
        aspektusai,     például:     a     személyiség     szabad
        kibontakoztatásához  való jog,  az  általános  cselekvési
        szabadság,  a  magánszférához  való  jog,   vagy   -   az
        indítványok   elbírálása   szempontjából    jelentős    -
        önrendelkezési   szabadság,  az  Alkotmánybíróság   olyan
        "anyajognak",   azaz   olyan  szubszidiárius   alapjognak
        tekintette  és  tekinti ma is, melyet az Alkotmánybíróság
        és   a   rendes   bíróságok   egyaránt   minden   esetben
        felhívhatnak  az  egyén autonómiájának védelmére,  ha  az
        adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike
        sem  alkalmazható  [8/1990. (IV. 23.) AB  határozat,  ABH
        1990,  42.,  44-45.].  Ítélkezési gyakorlatában  máig  is
        tartja   magát  ehhez  az  értékeléséhez,  melyet   egyik
        közelmúltbeli  határozatában megismételt és  megerősített
        [36/2000.  (X.  27.) AB határozat, ABH 2000,  241.,  256-
        257.].

        4.  Az emberi méltósághoz való jognak az Alkotmánybíróság
        az   alapjogok   sorában  megkülönböztetett  jelentőséget
        tulajdonít.  Ez  abból is kitűnik,  hogy  ez  a  jog,  az
        élethez  való joggal együtt, az Alkotmánynak az  alapvető
        jogokra   és   kötelességekre  vonatkozó  fejezete   élén
        helyezkedik  el, azt az Alkotmány az ember  veleszületett
        jogaként  deklarálja, ezért az, a 23/1990.  (X.  31.)  AB
        határozat  szóhasználata szerint  "minden  mást  megelőző
        legnagyobb  érték"  (ABH 1990, 88.,  93.).  Már  ebben  a
        határozatban  megfogalmazást nyert az Alkotmánybíróságnak
        azon  álláspontja is, hogy az emberi élethez és az emberi
        méltósághoz  való jog elválaszthatatlan  egységet  alkotó
        oszthatatlan  és  korlátozhatatlan alapjog.  A  későbbiek
        során   azután   az   Alkotmánybíróság  elvégezte   annak
        kimunkálását  is,  milyen  összefüggésben  érvényesül  az
        emberi méltóság korlátozhatatlansága. Arra az álláspontra
        helyezkedett, hogy az emberi méltósághoz való jog  csupán
        az  emberi  státusz meghatározójaként,  csak  az  élettel
        együtt  fennálló  egységben abszolút és  korlátozhatatlan
        [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297.,  308.,
        312.].   Ezért   anyajog  mivoltából   levezetett   egyes
        részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a
        személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány  8.
        §  (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan
        korlátozhatók  [75/1995. (XII.  21.)  AB  határozat,  ABH
        1995, 376., 383.].

        5.   Az   Alkotmánybíróság  több  korábbi  határozatában   is
        foglalkozott  már  az  emberi  élet  kezdetével  és   végével
        összefüggésben felvetődő egyes alkotmányossági kérdésekkel. E
        határozatokban   azonban,  így  a  23/1990.   (X.   31.)   AB
        határozatban  (ABH  1990,  88.), a  64/1991.  (XII.  17.)  AB
        határozatban (ABH 1991, 297.), valamint a 48/1998. (XI.  23.)
        AB  határozatban  (ABH  1998, 333.) az élethez,  valamint  az
        emberi  méltósághoz  való jog viszonyának  más  összefüggései
        kaptak   hangsúlyt,   mint  amelyek  áttekintését   a   jelen
        indítványok  szükségessé  teszik. Ezért  az  első  eldöntendő
        kérdés  az,  hogy  az  emberi  méltósághoz  való  jognak   az
        Alkotmánybíróság  korábbi  határozataiban  már  megjelenített
        vetületei   kielégítő   alapul  szolgálnak-e   az   indítvány
        elbírálásához.

        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  az,  hogy  az  emberi
        méltósághoz való, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése  által
        biztosított   jog   mibenlétére,   lényeges   tartalmára,
        valamint  az Alkotmány 8. § (2) bekezdése által  lehetővé
        tett   törvény  általi  korlátozhatóságára  nézve  eddigi
        gyakorlata  alapján  kimunkált  elvek  megfelelő   alapul
        szolgálnak  az  indítványban felvetett  kérdésekben  való
        állásfoglaláshoz is.

        Az emberi méltósághoz való jog különféle aspektusai közül
        az   Alkotmánybíróság  alapvetően  az  embert   megillető
        önrendelkezési  jogot tekinti az emberi méltósághoz  való
        jog     azon    megfogalmazásának,    melynek     alapján
        állásfoglalását  ki kell alakítania az indítványok  által
        érintett alkotmányossági kérdésekben.

        Az    indítványokban    megfogalmazott    alkotmányossági
        kérdéseknek   az   önrendelkezési   jog   felől   történő
        megközelítése  a nemzetközi tendenciákkal is  összhangban
        van.   Az  e  tekintetben  alkotmánybírósági  feladatokat
        ellátó   kanadai   Legfelsőbb  Bíróság   egy   ítéletében
        ugyancsak  arra  az  álláspontra  helyezkedett,  hogy   a
        gyógyíthatatlan   beteg   azon   kívánságának    törvényi
        tilalmazása, hogy életének orvosa vessen véget,  a  beteg
        önrendelkezési  szabadsága (egyébként az ítélet  által  e
        konkrét ügyben jogszerűnek talált) korlátozásának minősül
        (Rodriguez v. the Attorney General of Canada [1994] 2 LRC
        136).  Hasonlóképpen vélekedett az Emberi  Jogok  Európai
        Bírósága   is   a   már  említett  Pretty-ügyben   hozott
        ítéletében,  amikor arra utalt, hogy az orvoslás  fejlett
        eszközeivel  és  módszereivel  életben  tartott,   főként
        időskorúak  vagy  súlyosan  betegek  esetében   az   arra
        vonatkozó  törvényi  tilalom,  hogy  életüknek,  ha   úgy
        kívánják,  más vessen véget, az önmagukkal való azonosság
        tudata,  illetőleg  az önmagukról való  rendelkezés  joga
        korlátozásának minősül (Pretty-ítélet 66. pont).

        6. Az indítványokban felvetett kérdéseket az élethez való
        jog,   illetőleg   az  emberi  méltóság   részét   képező
        önrendelkezési    jog    szempontjából    vizsgálva    az
        Alkotmánybíróságnak a következő az álláspontja:

        6.1. A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének
        a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja
        végig  élni,  a beteg önrendelkezési jogának  része,  így
        vonatkoznak  rá  az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésének
        rendelkezései.  A  saját haláláról  való  döntés  ugyanis
        mindenkit  megillet, függetlenül attól,  hogy  egészséges
        vagy  beteg,  és  ha  beteg, betegsége  az  orvostudomány
        szerint gyógyítható-e, vagy nem. Egyebek mellett ebből is
        következik,  hogy eltérően a régebbi koroktól,  amikor  a
        jog  az öngyilkosságot sok helyütt szankciókkal sújtotta:
        az  öngyilkosságot  elkövetőket  haláluk  után  hátrányos
        intézkedések   érték  (pl.  testüket  a   temetőn   kívül
        földelték   el,   vagyonukat  elkobozták),   a   korszerű
        jogrendszerek,  így  a  magyar  jog  sem  tilalmazza   az
        öngyilkosságot,   csak  az  ahhoz   nyújtott   segítséget
        bünteti.

        A  világnézeti szempontból semleges alkotmányos  alapokon
        álló  jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem  helytelenítő
        álláspontot  nem  foglalhat el az  ember  saját  életének
        befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan
        szféráról  van  szó,  melytől az  államnak  főszabályként
        távol  kell  magát  tartania.  Az  állam  e  körben  csak
        annyiban  jut  szerephez, amennyiben ezt az élethez  való
        jogra     vonatkozó    intézményvédelmi    kötelezettsége
        elkerülhetetlenül szükségessé teszi.

        6.2. A fentiekből az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
        két következtetés adódik.

        Egyrészt  az, hogy a gyógyíthatatlan beteg arra vonatkozó
        elhatározása:  életét  akár  fájdalmainak,  szenvedésének
        megrövidítése  érdekében,  akár  más  meggondolásból  nem
        kívánja  végig  élni,  ezért  visszautasítja  az  életben
        tartásához  feltétlenül  szükséges  orvosi  beavatkozást,
        önrendelkezési jogának olyan része, melynek gyakorlását a
        törvény    más   alapjog   védelméhez   elkerülhetetlenül
        szükséges mértékben korlátozhatja ugyan, de nem  vonhatja
        el.  Alkotmányossági  megítélés  tárgya  legfeljebb  ezen
        önrendelkezési  jog  korlátozásának  indokoltsága  lehet,
        például  az,  hogy  a  törvény e lehetőséget  a  várandós
        anyáknak nem biztosítja, illetőleg hogy a jog gyakorlását
        bizonyos  eljárási  követelmények  teljesítésétől   teszi
        függővé.

        Másrészt  az,  hogy  a  gyógyíthatatlan  betegnek  az   a
        kívánsága,  hogy  életének nem pusztán az  életfenntartó,
        életmentő orvosi beavatkozás visszautasításával, hanem az
        orvos     tevőleges    segítségével     vessen     véget,
        alkotmányossági   megítélés   szempontjából    már    nem
        tekinthető  az életével, illetőleg halálával  kapcsolatos
        vnrendelkezési joga olyan részének, melyet a törvény  más
        alapjog  védelme  érdekében akár teljes egészében  is  ne
        vonhatna  el.  Ebben az esetben ugyanis  más  személy:  a
        beteg   orvosa  is  cselekvő  részesévé  válik  annak   a
        folyamatnak, melynek során a beteg az élete befejezésének
        a  méltóságával  összeegyeztethető módját  választja.  Az
        orvos   szerepe  nem  csak  a  beteg  elhatározásának   a
        teljesítésében    áll;   a   kezelőorvos    szükségképpen
        közreműködik,  gyakran meghatározó  módon,  már  a  beteg
        döntésének   kialakításában  is,  annak   folytán,   hogy
        felvilágosítást  ad  részére betegségének  természetéről,
        várható  lefolyásáról,  életkilátásairól,  a  betegséggel
        járó fájdalom, vagy szenvedés enyhítésének lehetőségéről.
                                       
                                      V.
                                       
        1. Mivel az indítványozók alkotmányossági kifogásaikat az
        emberi   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való   jog
        összefüggésrendszerébe  helyezve  állítják  azt,  hogy  a
        törvényhozó   alkotmányellenesen   korlátozza   a   méltó
        halálhoz való jogot, az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt
        azt  kellett  megvizsgálnia, hogy  mennyiben  irányadó  a
        jelen  indítványok  elbírálása  szempontjából  a  korábbi
        határozataiban  kialakított az az  álláspontja,  hogy  az
        emberi  méltósághoz való jog csak akkor korlátozhatatlan,
        ha az emberi élettel egységben jelentkezik.

        Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az,  hogy  az
        emberi  méltósághoz való jog az élettel  együtt  fennálló
        egységben   korlátozhatatlan,  csak  az  olyan  helyzetre
        vonatkozik,    amikor    az   életet    és    az    attól
        elválaszthatatlan emberi méltóságot mások korlátoznák. Az
        Alkotmánybíróság  ezt az alkotmányos tartalmat  markánsan
        az  abortusszal kapcsolatos első határozatában fogalmazta
        meg  64/1991.  (XII.  17.)  AB  határozat,  amelyben   az
        eldöntendő kérdés az emberi élet mások általi elvételének
        a  minősítése volt (ABH 1991, 297-317.). A méltó halálhoz
        való jog viszont nem az élettől való megfosztás, hanem az
        élet     saját    elhatározásból    való    befejezésének
        összefüggésében  merül  fel,  még  akkor  is,  ha   egyes
        módozatainál  a  halálba induló beteg más  személy  -  az
        orvos - segítségét kívánja igénybe venni. Ennek folytán a
        méltó  halálhoz való jog az indítványokban megfogalmazott
        alkotmányos  összefüggésben nem az  élethez  való  joggal
        fennálló egységben jelentkezik, hanem ellenkezőleg;  ezen
        életszakasz  megélésének kényszeréből adódóan  az  emberi
        méltóság sérelme éppen az által következik be, hogy bár a
        beteg  gyógyíthatatlan,  az élet  nem  ér  véget  azon  a
        ponton,  ahol élete a betegség elviselésével járó  súlyos
        testi,  lelki  szenvedés,  a  kiszolgáltatottság   és   a
        reménytelenség     érzése     folytán     kibékíthetetlen
        konfliktusba kerül méltóságérzetével.

        Következésképpen a gyógyíthatatlan beteg életének  emberi
        méltósághoz    való    jogával    összhangban     történő
        befejezésével  kapcsolatos  alkotmányossági   kérdéseknek
        akár   a   halálbüntetésnél,  akár   a   terhesség   művi
        megszakításánál  vizsgálandó alkotmányossági  kérdésekhez
        képest   az  a  megkülönböztető  jegye,  hogy  az  emberi
        méltósághoz   való  jog  nem  az  élethez   való   joggal
        elválaszthatatlan egységben jelentkezik, hanem  fordítva:
        az  egyik érvényesülésével együtt járhat a másik háttérbe
        szorulása.  Ezért  pusztán  a  méltósághoz  való   joggal
        egységben    jelentkező   élethez    való    jognak    az
        Alkotmánybíróság   korábbi   határozataiban   kifejtettek
        szerinti    korlátozhatatlanságára   hivatkozással    nem
        állítható  megalapozottan, hogy a  gyógyíthatatlan  beteg
        életének     emberi     méltóságával    összeegyeztethető
        befejezésére    vonatkozó    önrendelkezési    joga    is
        korlátozhatatlan.

        2.  Ez a megállapítás azonban nem áll az indítványozóknak
        a     jelenlegi    törvényi    szabályozással     szemben
        megfogalmazott  valamennyi  alkotmányossági   kifogására.
        Szerintük  ugyanis nem csak az alkotmányellenes,  hogy  a
        törvény   túlságosan  szűkre  szabottan,  lényegében   az
        életmentő orvosi beavatkozás visszautasítására korlátozva
        teszi  lehetővé  a gyógyíthatatlan beteg életének  emberi
        méltóságával összeegyeztethető módon történő befejezését.
        Azt   is  alkotmányellenesnek  tartják,  hogy  a  törvény
        megtiltja:    az    orvos    a   gyógyíthatatlan    beteg
        rendelkezésének  hiányában is  elősegíthesse  halálát  az
        életmentő,   életfenntartó  beavatkozás  beszüntetésével,
        amennyiben  a  közeli  halállal  viaskodó  betegnek   nem
        tulajdonítható   olyan,   az  emberi   méltóság   körében
        értelmezhető  érdek,  mely életének  fenntartása  mellett
        szólna.    Alkotmányellenesnek    tartják    továbbá    a
        gyógyíthatatlan  és  szenvedő  beteg  kifejezett  akarata
        hiányában   méltányolható  szánalomból  történő   halálba
        segítésének tilalmazását.

        Az    Alkotmánybíróság   megállapítja:   az    életmentő,
        életfenntartó orvosi beavatkozás beszüntetése, valamint a
        beteg  halálba segítése a gyógyíthatatlan beteg  óhajának
        hiányában  éppen azt az elemet - a beteg beleegyezését  -
        iktatná   ki   az  életmentő,  életfenntartó  beavatkozás
        folytatására,    illetőleg    beszüntetésére    vonatkozó
        döntéséből,   mely   kapcsolatot   teremtene   az    élet
        folytatása, vagy befejezése közötti választás és a  beteg
        önrendelkezési joga között. Ezekben az esetekben  ugyanis
        nem  a  beteg,  hanem más - az orvos  -  döntené  el,  mi
        egyeztethető  össze  a beteg emberi méltóságával,  és  mi
        nem. Holott az emberi méltósághoz való joggal kapcsolatos
        eddigi  határozataiban - legutóbb a 36/2000. (X. 27.)  AB
        határozatban  -  az Alkotmánybíróság egyértelművé  tette,
        hogy  a betegeket e mivoltukra tekintettel megillető  jog
        az  emberi  méltósághoz önrendelkezési jogukon  keresztül
        érvényesül.  "Az  Eütv.  -  az  Alkotmány   54.   §   (1)
        bekezdésébe   foglalt  emberi  méltósághoz   való   jogot
        érvényre  juttató - garanciális rendelkezéseket tartalmaz
        a  betegek  önrendelkezési joga tekintetében.  A  betegek
        önrendelkezési  jogához tartozik -  többek  között  -  az
        egészségügyi  beavatkozásokba  való  beleegyezés  és   az
        ellátás visszautasításának joga is" (ABH 2000, 241., 254-
        255).

        Következésképpen  az,  hogy a törvény  tiltja,  illetőleg
        büntetni  rendeli, ha az orvos vagy más a gyógyíthatatlan
        beteg erre vonatkozó kívánsága nélkül vet véget életének,
        még  ha  ezt szándéka szerint a beteg emberi méltóságának
        megóvása    érdekében   tenné   is,   nincsen   közvetlen
        alkotmányos   összefüggésben  a   gyógyíthatatlan   beteg
        önrendelkezési    jogával.    Ezzel    kapcsolatban    az
        Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy ezt - amint  ez  a
        nemzetközi áttekintésből is kitűnik - a korábbi  tilalmak
        oldására  leginkább  törekvő  államok  törvényhozása  sem
        teszi lehetővé.

                                      VI.
                                       
        1.  Az Alkotmánybíróság a IV.6.1. pontban már kifejtette:
        a  gyógyíthatatlan  betegnek  az  az  elhatározása,  hogy
        életét   az  életfenntartó  orvosi  beavatkozás   igénybe
        vételével     nem    kívánja    fenntartani,    illetőleg
        meghosszabbítani, önrendelkezési jogának  része,  mellyel
        kapcsolatban alkotmányossági megítélés tárgya  legfeljebb
        ezen   önrendelkezési  jog  korlátozásának   indokoltsága
        lehet.

        Ezzel   kapcsolatban  az  a  kérdés  merül  fel,  és   az
        Alkotmánybíróság a továbbiakban ezt vizsgálta  meg,  hogy
        abból:    a    törvényhozó   a   gyógyíthatatlan    beteg
        önrendelkezési    jogának   az    életfenntartó    orvosi
        beavatkozás visszautasításában való megnyilvánulását  nem
        tilalmazza,  nem  folyik-e az a  kötelezettsége,  hogy  a
        gyógyíthatatlan beteg életének emberi méltósága  szerinti
        befejezésének egyéb módozatait se tilalmazza?

        2.  Az  Alkotmánybíróság rámutat: annak folytán,  hogy  a
        gyógyíthatatlan betegnek önrendelkezési joga alapján joga
        van   az   életfenntartó   vagy  életmentő   beavatkozást
        visszautasítva      életének     emberi      méltóságával
        összeegyeztethető        befejezéséhez,        ugyanakkor
        megkülönböztetett körültekintéssel kell biztosítani, hogy
        az erre vonatkozó szabályozás kizárja az élethez való jog
        sérelmét,   a  törvényhozó  mozgástere  szűk.   Annak   a
        határvonalnak  a  meghatározásához,  melyen  túllépve   a
        gyógyíthatatlan      beteg      önrendelkezési       joga
        érvényesülésének  tilalmazása az emberi méltósághoz  való
        jog    alkotmányellenes   korlátjává    válik,    számos,
        természetében   igen   különféle   tényező    mérlegelése
        szükséges.  Ez  fordítva is így  van:  ha  a  törvényhozó
        megfelelő garanciák biztosítása nélkül teszi lehetővé  az
        életnek    az    emberi   méltósággal   összeegyeztethető
        befejezéséhez  való jog érvényesülését,  ez  nem  kellően
        körültekintő szabályozás esetén az élettől való  önkényes
        megfosztás  forrásává  válhat,  s  a  szabályozás   ennek
        folytán    minősülhet   alkotmányellenesnek.   Ezért    a
        törvényhozó    csak    annyiban    engedhet    teret    a
        gyógyíthatatlan      beteg      önrendelkezési       joga
        érvényesülésének,  amennyiben képes biztosítani,  hogy  a
        döntés  a  beteg saját, valódi, befolyásolástól  mentesen
        kialakított  akaratát  testesítse meg.  A  szabályozásnak
        figyelemmel kell lennie arra, hogy az önrendelkezési  jog
        érvényesülésének  lehetővé tétele  ne  járjon  együtt  az
        egészségügyi  intézményekben való bizalom megrendülésével
        sem azok részéről, akik e lehetőséggel nem kívánnak élni.
        A  törvényhozónak továbbá azt is figyelembe kell  vennie,
        hogy   ha  a  jogalkotás  nem  reagál  kellő  időben   és
        megfelelően    arra   a   krízishelyzetre,    melybe    a
        gyógyíthatatlan    betegség   végstádiumában    szenvedők
        kerülnek,  ennek  feloldására, amint erre  sok  országban
        számos példa van, a mindennapi gyakorlatban jogon kívüli,
        jogellenes megoldásokhoz folyamodnak.

        A  fentiekből következik az életfenntartó vagy  életmentő
        beavatkozás visszautasítása jogi szabályozásának  sajátos
        feltételrendszere.

        3.  Az Alkotmánybíróság megítélése szerint annak, hogy  a
        törvény  egészen a közelmúltig világszerte szinte kivétel
        nélkül  tilalmazta  azt is, hogy a gyógyíthatatlan  beteg
        kívánságára  az  orvos beszüntesse az élete  fenntartását
        célzó   beavatkozást,  továbbá  azt  is,  hogy  a   beteg
        kívánságára az orvos vessen véget az életének,  az  egyik
        kétségtelen   indoka   az  volt,  hogy   a   törvényhozók
        megítélése szerint az élethez való jog megóvását szolgáló
        korábbi   merev   tilalmak   akár   részleges   oldásának
        feltételei csak mostanában alakultak ki. Az Emberi  Jogok
        Európai   Bizottságának  és  az  Emberi   Jogok   Európai
        Bíróságának  több határozata is például szolgálhat  arra,
        hogy  a  körülmények változása, ezen belül  a  tudományos
        ismeretek   fejlődése   egyes   emberi   jogok   korábban
        jogszerűnek tartott korlátozását meghaladottá tette  (pl.
        a  Sutherland kontra Egyesült Királyság ügy, a  Bizottság
        1997.  július  1-i  jelentése,  Goodwin  kontra  Egyesült
        Királyság ügy, a Bíróság 2002. július 3-i ítélete).

        Az    Alkotmánybíróság    álláspontja    az,    hogy    a
        gyógyíthatatlan     betegek    önrendelkezési     jogának
        érvényesülésére vonatkozó törvényi szabályozás  területén
        a  még  alkotmányos  és már alkotmányellenes  szabályozás
        közötti  határvonal nem egyszer s mindenkorra  adott;  az
        ismeretek  szintje, az intézmények állapota, fejlettsége-
        fejletlensége  és  egy  sor további  tényező  befolyással
        lehet e kérdés alkotmányosságának megítélésére.

        A  magyar  szabályozás is azt az utat járta  be,  hogy  a
        teljes tilalmazás hosszú időszakát követően a törvényhozó
        csak  1997-ben  tette lehetővé, a Törvény azon  előírását
        hatályon  kívül  helyezve, hogy az orvos  még  az  általa
        gyógyíthatatlannak   vélt   beteget   is   a   legnagyobb
        gondossággal  köteles gyógyítani, hogy a  gyógyíthatatlan
        beteg  visszautasítsa  az életmentő,  vagy  életfenntartó
        beavatkozást,   azaz   -   legalább   is   e   körben   -
        érvényesíthesse   az  önrendelkezési   jogát.   Ezzel   a
        törvényhozó lehetővé tette e betegek számára, hogy  maguk
        dönthessenek    életüknek   az    emberi    méltóságukkal
        összeegyeztethető    befejezéséről.     A     törvényhozó
        egyidejűleg  több rendelkezéssel segítette  elő,  hogy  a
        beteg   a   döntését  annak  következményei  ismeretében,
        befolyástól mentesen hozza meg.

        4.  A  gyógyíthatatlan  betegeket  az  Eütv.  20.  §  (3)
        bekezdése, 21. § (2) bekezdése, illetőleg 22.  §  (1)  és
        (2)  bekezdése  szerint megillető jog  az  életfenntartó,
        iletmentő orvosi beavatkozás visszautasítására nem csak a
        gyógyíthatatlan, hanem az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdése
        alapján minden beteget megillető általános önrendelkezési
        jogból következik. Ezt a jogot az Eütv. 15. §-a külön  is
        nevesíti. A beteget megillető önrendelkezési jog lényege,
        hogy   minden   beteg  szabadon  döntheti   el:   kíván-e
        egészségügyi  ellátást  igénybe  venni,  illetőleg  annak
        során   milyen  beavatkozás  elvégzésébe  egyezik   bele,
        illetve  melyeket  utasít  vissza.  A  beteget  megillető
        önrendelkezési  jognak ezt az értelmezését  alátámasztják
        az  Alkotmánybíróság azon korábbi határozatai is,  melyek
        iránymutatóak  arra  nézve:  hogyan  kell   a   mindenkit
        megillető  emberi méltósághoz való jogot  a  beteg  ember
        sajátos   helyzetére  alkalmazva  értelmezni.  A  betegek
        emberi  méltóságának egyik fontos aspektusa  ugyanis  az,
        hogy  az  ember semmilyen körülmények között  nem  válhat
        eszközzé  vagy tárggyá: "Az emberi méltósághoz  való  jog
        azt   jelenti,   hogy   van   az  egyén   autonómiájának,
        önrendelkezésének  egy olyan, mindenki  más  rendelkezése
        alól   kivont  magja,  amelynél  fogva  -  a   klasszikus
        megfogalmazás  szerint  - az ember  alany  marad,  s  nem
        válhat  eszközzé vagy tárggyá" [64/1991.  (XII.  17.)  AB
        határozat,  ABH  1991,  297.,  308.].  A  betegek  emberi
        méltóságához  való  jogából következő  másik  aspektus  a
        testi  integritáshoz való alapjog. "Az emberi méltósághoz
        való   jog   tehát  magában  foglalja  az   önrendelkezés
        szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy, mint  a
        személy   testi   integritásához  fűződő  alapjogot   is"
        [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376.,  381].
        A   testi  integritáshoz  való  jog  az  Alkotmánybíróság
        álláspontja  szerint  a betegekre  vonatkoztatva  azt  is
        jelenti,   hogy   főszabályként  a   beteg   egyetértése,
        hozzájárulása nélkül testéhez más nem nyúlhat.

        Ezzel  szemben  a  gyógyíthatatlan  betegségben  szenvedő
        személyeknek  az  a  kívánsága,  hogy  halálukat  orvosuk
        idézze  elő,  például  erre alkalmas  szer  rendelkezésre
        bocsátásával   vagy   beadásával,   ahogyan    erre    az
        Alkotmánybíróság a IV.6.2. pontban rámutatott, már nem  a
        betegeket  megillető önrendelkezési jognak  az  a  része,
        melyet a törvény akár teljes egészében is ne vonhatna el,
        mivel ezekben az esetekben a halál más személy - az orvos
        -  aktív  tevékenysége  folytán következik  be.  Ezért  a
        gyógyíthatatlan beteg halálának kívánságára, aktív orvosi
        tevékenységgel való előidézése nem vezethető le a  minden
        beteget megillető általános önrendelkezési jogból.

        Így   a  gyógyíthatatlan  beteg  életének  fenntartásához
        szükséges   beavatkozás  mellőzése,   és   aktív   orvosi
        segítséggel    előidézett   halála    közötti    lényeges
        különbségekre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja
        szerint  abból,  hogy  az  előbbit  lehetővé  teszi,  nem
        következik   a  törvényhozóra  nézve  olyan   alkotmányos
        kötelezettség, hogy az utóbbit is engedélyezze.
                                       
                                     VII.

        A  IV.6.2.  pontban az Alkotmánybíróság már  kialakította
        álláspontját  arról,  hogy  ha  a  gyógyíthatatlan  beteg
        iletének     emberi     méltóságával    összeegyeztethető
        befejezéséhez orvosának segítségét kívánja igénybe venni,
        alkotmányossági  megítélés  szempontjából  ez   már   nem
        tekinthető  az életével, illetőleg halálával  kapcsolatos
        önrendelkezési   joga  törvény  által  nem   korlátozható
        részének.

        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint   az,   hogy
        jogszabály   tilalmazza:  a  gyógyíthatatlan  betegségben
        szenvedő  személy kívánságára az orvos -  valamely  szer,
        vagy  készítmény beadásával, rendelkezésére bocsátásával,
        vagy  más  módon  - cselekvőleg idézze  elő  halálát,  az
        önrendelkezési  jognak az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdés
        értelmében vett korlátozása. Ugyancsak e jog korlátozása,
        hogy   jogszabály   a   gyógyíthatatlan   betegeknek   az
        életfenntartó,      életmentő     orvosi      beavatkozás
        visszautasítására   vonatkozó   jogának   gyakorlását   a
        törvényben meghatározott feltételekhez köti,

        Az Alkotmánybíróság alábbiakban azt tekintette át, hogy e
        korlátozások  megfelelnek-e az  alapjogok  korlátozásához
        megkívánt alkotmányos követelményeknek.

                                     VIII.

        Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta: megalapozott-e
        az  indítványozóknak azon állítása,  mely  szerint  az  a
        jogszabályi  tilalom, hogy a gyógyíthatatlan  betegségben
        szenvedő személy kívánságára az orvos cselekvőleg  idézze
        elő  halálát,  e  beteget  megillető  önrendelkezési  jog
        alkotmányellenes korlátozásának minősül.

        1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában alakította ki
        azokat   az   ismérveket,  amelyeknek  valamely   alapjog
        törvényi  korlátozásának eleget kell tennie  ahhoz,  hogy
        kielégítse a jogkorlátozás alkotmányos feltételeit [pl. a
        2/1990.  (II. 18.) AB határozat, ABH 1990,  18.,  20.,  a
        20/1990.  (X.  4.) AB határozat, ABH 1990,  69.,  71.,  a
        30/1992.  (V.  26.) AB határozat, ABH 1992,  167.,  171.,
        valamint  a  6/1998. (III. 11.) AB határozat,  ABH  1998,
        91.,  98-99.].  Az  Alkotmánybíróság  állandó  ítélkezési
        gyakorlata    szerint   nem   tekinthető    az    alapjog
        alkotmányellenes korlátozásának többek között  az,  ha  a
        korlátozást   másik   alapjog  védelme  elkerülhetetlenül
        szükségessé  teszi,  és a korlátozással  okozott  sérelem
        egyensúlyban van az adott szabályozási cél fontosságával,
        így azzal arányos.

        2.  Az  indítványok  által sérelmezett alapjog-korlátozás
        alkotmányossági  vizsgálatánál  az  Alkotmánybíróság  azt
        tartja  kiinduló  pontnak, hogy a súlyos, gyógyíthatatlan
        betegségben  szenvedő  személyekkel  kapcsolatban  az   e
        betegek   helyzetéből  (állapotából)  adódóan  az   állam
        életvédelmi kötelezettségének különleges hangsúllyal kell
        érvényesülnie.  Ezt  az indokolja,  hogy  kiváltképpen  a
        gyógyíthatatlan betegség előrehaladott szakaszában  lévő,
        általában  hosszadalmas betegségtől  megviselt,  érdekeik
        érvényesítésére   ezért  is  csökkent   mértékben   képes
        személyek  az  élet és a halál közötti választásuk  során
        fokozott    mértékben   ki   vannak   téve    környezetük
        befolyásának.  A  család,  a  hozzátartozók,  a  barátok,
        ismerősök,   az   egészségügyi  intézmény   dolgozói,   a
        betegtársak  hatással  lehetnek a  beteg  arra  vonatkozó
        elhatározására, hogy orvosa közreműködését  kérje  halála
        mielőbbi bekövetkezéséhez. Annak tisztázása, hogy a beteg
        elhatározásának kialakulásában nem a környezeti  befolyás
        volt-e  a meghatározó, csak akkor lehetséges, ha a  beteg
        kívánságának   teljesítésére  vagy  annak   megtagadására
        minden   számba   jöhető  szempontra  tekintettel   lévő,
        átlátható,  ellenőrizhető,  a  téves  megítélés   és   az
        esetleges visszaélés lehetőségét kizáró eljárás keretében
        kerül sor.

        Az   e   kívánalmaknak  megfelelő  eljárás  meghonosítása
        azonban  nem  csak  elhatározás  kérdése,  hanem   számos
        feltétel  függvénye.  Ezek  között  fontos  szerepe   van
        egyebek   mellett   az   orvosi   ismeretek   fejlettségi
        szintjének,  az egészségügyi intézményrendszer  általános
        állapotának  és  annak,  hogy a beteg  kívánságáról  való
        döntésre    és    annak   végbevitelére   kellő    számú,
        felkészültségű   és  megfelelő  gyakorlattal   rendelkező
        szakember álljon rendelkezésre.

        3.  Annak  megítélése,  hogy a gyógyíthatatlan  betegeket
        életüknek    emberi    méltóságukkal    összeegyeztethető
        befejezése terén megillető önrendelkezési jogosítványokra
        vonatkozó    jelenlegi   törvényi   korlátok    oldásának
        feltételei   kialakultak-e,   a   törvényhozó   joga   és
        felelőssége  ugyan,  a törvényhozói  döntést  azonban  az
        Alkotmánybíróság,  az  Abtv. által meghatározott  keretek
        között, alkotmányossági szempontból felülvizsgálhatja.

        A  korlátozás alkotmányos feltételeinek megítélésénél  az
        Alkotmánybíróság  változatlanul azt  tartja  irányadónak,
        hogy  "[a]z állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának
        eszközéhez,  ha  másik alapvető jog és szabadság  védelme
        vagy   érvényesülése,  illetve  egyéb  alkotmányos  érték
        védelme   más   módon   nem   érhető   el.   Az   alapjog
        korlátozásának  alkotmányosságához  tehát  önmagában  nem
        elegendő,  hogy  az másik alapjog vagy szabadság  védelme
        vagy  egyéb  alkotmányos  cél érdekében  történik,  hanem
        szükséges,     hogy     megfeleljen     az     arányosság
        követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága  és  az
        ennek  érdekében  okozott alapjogsérelem súlya  megfelelő
        arányban   legyen  egymással"  [30/1992.  (V.   26.)   AB
        határozat, ABH 1992, 167., 171.].

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint  abban,  hogy  a
        törvény   csak   részben   teszi   lehetővé   a   súlyos,
        gyógyíthatatlan     betegségben     szenvedő      betegek
        önrendelkezési  jogának érvényesülését  életüknek  emberi
        méltósághoz  való jogukkal összeegyeztethető bejezéséhez,
        részben  azonban korlátozza, az államnak az élet védelmét
        illetően  fennálló, és az Alkotmány 8. §  (1)  bekezdésén
        alapuló  kötelezettsége  nyilvánul  meg  az  emberi  élet
        védelmére.

        4.  Az állam e körben fennálló életvédelmi kötelezettsége
        az,  hogy  azt a bonyolult folyamatot, amelynek  során  a
        beteg  arról  dönt: él-e az életmentő vagy  életfenntartó
        beavatkozás    visszautasításának    lehetőségével,    ne
        zavarhassák meg e döntési folyamattól idegen hatások.  Az
        állami  intézményvédelmi kötelezettségnek az életéről  és
        haláláról  döntést hozó betegen kívül, tágabb  értelemben
        mindenki  más  életének védelmében is kell érvényesülnie,
        aki   a   jövőben   kerülhet   hasonló   helyzetbe.    Az
        Alkotmánybíróságnak ez a megközelítése összecseng  a  már
        működésének   elején  kialakított  álláspontjával,   mely
        szerint   "[a]z  élethez  való  jog  objektív   oldalából
        ugyanakkor  az  államnak  nem  csupán  az  a  kötelessége
        következik,  hogy  az egyes emberek élethez  való  alanyi
        jogát   ne   sértse   meg,  és  hogy   annak   védelméről
        jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék,
        hanem  ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az  egyes
        emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az  emberi
        életet  és  létfeltételeit is  védi.  Ez  utóbbi  feladat
        minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok
        védelmének  összeadása;  'az  emberi  élet'  általában  -
        következésképp  az  emberi élet mint érték  -  a  védelem
        tárgya."  [64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,
        297,  303.].  Az  Alkotmánybíróság a  jelen  határozatban
        elbírált    indítványokkal    összefüggésben    ezt    az
        érvrendszert     kiegészíti    még    az     egészségügyi
        szolgáltatások  és  az  egészségügyi  intézmények  iránti
        közbizalom fontosságával, ami csak azon alapulhat, hogy a
        közösség  valamennyi  tagja - betegek  és  hozzátartozóik
        egyaránt    -   annak   tudatában   vehessenek    igénybe
        egészségügyi  szolgáltatást, hogy ha arra  kerül  a  sor,
        életük  és  méltóságuk  kérdésében  hozott  döntésüket  a
        törvény megfelelő garanciákkal veszi körül.

        Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság álláspontja szerint
        a   gyógyíthatatlan  betegek  önrendelkezési  jogának  az
        indítványokban sérelmezett korlátozása egy másik alapvető
        jog, az élethez való jog védelme érdekében szükséges.

        5.  A  jogkorlátozás  szükségességének  vizsgálata  során
        alkalmazott   szempontokat  a  korlátozás  arányosságának
        vizsgálatánál  is  figyelembe  kell  venni.  Egy  alapjog
        védelmében egy másik alapjog korlátozása akkor tekinthető
        aránytalannak, ha indokolatlanul széleskörű.  Továbbá,  a
        korábbi  körülmények között aránytalannak nem  tekinthető
        korlátozás   aránytalanná  válhat,  ha  az   idők   során
        kialakultak   a   feltételei  a  tilalmak,   korlátozások
        enyhítésének  vagy  megszüntetésének,  de  a  törvényhozó
        indokolatlanul késlekedik a korlátozások oldásával.

        Az   Alkotmánybíróság  rámutat:  a  törvényhozó  1997-ben
        jutott  arra  a  következtetésre, hogy az addig  e  téren
        fennállt teljes körű tilalmazás meghaladottá vált.  Ezért
        az  Eütv.  azon súlyos betegek számára, akiknek betegsége
        az  orvostudomány állása szerint gyógyíthatatlan és rövid
        időn  belül  halálhoz  vezet,  lehetővé  tette,  hogy  az
        életfenntartó       vagy      életmentő       beavatkozás
        visszautasításával  életük  befejezésének   méltóságukkal
        összeegyeztethető  módját  válasszák.   Az   egészségügyi
        miniszter    véleménye,   mely   szerint   a    jelenlegi
        korlátozások  további  szűkítése  az  élethez  való   jog
        védelmét   illetően  jelentős  kockázatokkal  járna,   az
        Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   ugyancsak   azt
        támasztja alá, hogy a jelenleg meglévő korlátozásokat nem
        lehet  aránytalannak  tekinteni  a  védendő  célhoz,   az
        élethez való joghoz viszonyítva.

        A    fentiek   alapján   az   Alkotmánybíróság   arra   a
        következtetésre  jutott,  hogy a gyógyíthatatlan  betegek
        önrendelkezési  jogának  törvény általi  korlátozása  nem
        tekinthető aránytalannak.

        6.  Az  Alkotmány  8. § (2) bekezdése  alapján  elvégzett
        szükségességi-arányossági teszt  eredménye  ezek  szerint
        az, hogy a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogának
        az indítványozók által kifogásolt korlátozását az élethez
        való jog védelme indokolja, és a korlátozás terjedelme  a
        korlátozással védett érdek kiemelkedő alkotmányos  értéke
        folytán nem tekinthető aránytalannak.

        Erre    tekintettel   az   Alkotmánybíróság   az    annak
        megállapítására  irányuló  indítványt,  mely  szerint  az
        Eütv.  -  annak  folytán,  hogy  akár  a  gyógyíthatatlan
        betegségben szenvedő személyek kívánságára, akár a  beteg
        feltételezhető  érdekének  szem  előtt  tartásával  ilyen
        kívánság  nélkül is nem teszi lehetővé e betegek  számára
        életük   orvosi   segítséggel   történő   befejezését   -
        alkotmányellenesen  korlátozza e  betegek  önrendelkezési
        jogát, elutasította.

                                      IX.

        Ezek után az Alkotmánybíróság az indítványozóknak azt  az
        állítását vizsgálta meg, mely szerint bár a törvény 1997.
        óta  lehetővé teszi a gyógyíthatatlan betegek számára  az
        életmentő    vagy   életfenntartó   orvosi    beavatkozás
        visszautasítását,  az,  hogy e jog gyakorlását  különféle
        feltételhez  köti,  e betegeket megillető  önrendelkezési
        jog alkotmányellenes korlátozásának minősül.

        Az  Alkotmánybíróság  először általánosságban  tekintette
        át,  hogyan érvényesül a beteget az Eütv. 15. §-a alapján
        megillető  önrendelkezési jog a  súlyos,  gyógyíthatatlan
        betegek esetében.

        Az  Eütv. 15. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "[a]z
        önrendelkezési jog gyakorlása keretében a beteg  szabadon
        döntheti  el, hogy kíván-e egészségügyi ellátást  igénybe
        venni, illetve annak során mely beavatkozások elvégzésébe
        egyezik   bele,   illetőleg   melyeket   utasít   vissza,
        figyelembe  véve  a  20. §-ban előírt korlátozásokat".  A
        betegek   önrendelkezési  jogát   kinyilvánító   törvényi
        rendelkezésnek  a  20. §-ra utalása  az  Alkotmánybíróság
        megítélése szerint világossá teszi, hogy a törvényhozó  a
        súlyos    betegségben    szenvedők    egyes    kategóriái
        tekintetében  speciális  -  az általánosnál  kötöttebb  -
        szabályokat    kívánt   megállapítani    a    beavatkozás
        visszautasításában  megnyilvánuló  önrendelkezési   jogot
        illetően.

        Az   önmagában  nem  lehet  megalapozott  alkotmányossági
        kifogás  tárgya,  hogy abban a körben,  melyben  a  beteg
        önrendelkezési  jogának gyakorlása kihat  a  beteg,  vagy
        mások  életére,  a  törvényhozó  a  beteg  önrendelkezési
        jogának    általános   szabályaihoz   képest    speciális
        szabályokat  hoz  létre.  A beteg  önrendelkezési  jogára
        vonatkozó   általános  előírásokhoz   képest   különleges
        szabályozás létrehozatalát ebben a körben az államnak  az
        élethez    való    joggal   összefüggő   intézményvédelmi
        kötelezettsége   indokolja.  A  súlyos,   gyógyíthatatlan
        betegnek  az  életmentő  vagy  életfenntartó  beavatkozás
        visszautasításában   megnyilvánuló  önrendelkezési   joga
        kétségtelenül ebbe a körbe tartozik.

        E  speciális szabályozásnak is meg kell azonban  felelnie
        az   Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  által   megszabott
        követelményeknek.

        A  súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében
        e  speciális  szabályozás lényege az, hogy a  törvény  az
        életmentő vagy életfenntartó beavatkozás visszautasítását
        csak   akkor  teszi  lehetővé,  ha  betegségük  megfelelő
        egészségügyi ellátás esetén is rövid időn belül  halálhoz
        vezet; a törvény továbbá a beavatkozás visszautasításához
        meghatározott  alaki  előírások betartását  kívánja  meg.
        Ezek abban állnak, hogy a visszautasításnak közokiratban,
        vagy  teljes  bizonyító  erejű  magánokiratban,  a  beteg
        írásképtelensége   esetén  két  tanú  jelenlétében   kell
        megtörténnie.  A beavatkozás visszautasítása  csak  akkor
        érvényes,  így  csak  akkor  vehető  figyelembe,  ha  egy
        háromtagú  orvosi  bizottság a beteget  megvizsgálja,  és
        egybehangzóan nyilatkozik arról, hogy a beteg a  döntését
        annak következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy a
        visszautasítás  törvényi feltételei - miszerint  a  beteg
        cselekvőképes,  súlyos, az orvostudomány  állása  szerint
        gyógyíthatatlan és megfelelő egészségügyi ellátás  esetén
        is rövid időn belül halálhoz vezető betegségben szenved -
        fennállnak.  A betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát
        követő  3.  napon  két  tanú  előtt  ismételten  ki  kell
        nyilvánítania a visszautasításra vonatkozó  szándékát.  A
        várandós  és  a gyermek kihordására előreláthatóan  képes
        beteg nem élhet a visszautasítás jogával.

        A  törvény  előírja,  hogy a beavatkozás  visszautasítása
        esetén  meg kell kísérelni a döntés hátterében lévő  okok
        személyes  beszélgetés alapján történő feltárását,  és  a
        döntés megváltoztatását.

        Korlátozottan  cselekvőképes, illetőleg  cselekvőképtelen
        betegek   esetében   az  életmentő   vagy   életfenntartó
        beavatkozás    visszautasítását   a    törvény    további
        feltételekhez köti.

        Az  indítványok  e  speciális  szabályozás  indokoltságát
        egészében  nem  vitatják. A szabályozás öt olyan  konkrét
        elemét  jelölik meg, melyekkel összefüggésben  a  törvény
        álláspontjuk  szerint  alkotmányellenesen  korlátozza   a
        súlyos, gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát.

        1.   Az   indítványozók  szerint  ellentétes  az   emberi
        méltóságból  következő  önrendelkezési  joggal  az,  hogy
        "[a]z   Eütv.  20.  §  (3)  bekezdése  (...)  az  ellátás
        visszautasításának jogát az életfenntartó vagy  életmentő
        beavatkozások  elvégzése tekintetében csak  akkor  engedi
        meg,  ha  a  betegség az orvostudomány mindenkori  állása
        szerint rövid időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás
        mellett  is  -  halálhoz  vezet és  gyógyíthatatlan".  Az
        indítványozók  két  tekintetben  tartják  e  rendelkezést
        alkotmányellenesnek.  Részben  azért,  mert   a   törvény
        rendelkezéseiből,  közelebbről  az  Eütv.   20.   §   (4)
        bekezdéséből   következően   nem   a   beteg,   hanem   a
        beavatkozásnak   a  beteg  által  történt  visszautasítás
        érvényességéről  döntő  orvosi  bizottság   megítélésétől
        teszi  függővé,  hogy  a  beteg haláláig  előreláthatólag
        hátralévő  idő rövidnek tekinthető-e, vagy  nem.  Részben
        pedig   azért,   mert   a  törvény  csak   azon   súlyos,
        gyógyíthatatlan beteg számára teszi lehetővé az életmentő
        vagy  életfenntartó beavatkozás visszautasítását,  akinek
        betegsége  előreláthatólag  rövid  időn  belül   halálhoz
        vezet. Ezt pedig az olyan súlyos, gyógyíthatatlan betegek
        esetében, akiknek halála az orvostudomány állása  szerint
        ugyancsak mindenképpen halálhoz vezet, de előreláthatólag
        nem    rövid    időn    belül,    önrendelkezési    joguk
        alkotmányellenes korlátozásának tekintik.

        Az   indítványozók  ezen  állításával   kapcsolatban   az
        Alkotmánybíróság  álláspontja a  következő:  ha  a  beteg
        halálának    bekövetkeztéig   hátralévő   idő   hosszának
        megítélését  a  törvény valóban nem  a  beteg,  hanem  az
        orvosi  bizottság  (szubjektív) mérlegelésére  bízná,  ez
        kétségtelenül alkotmányossági aggályokat vethetne fel.  A
        beteg  ugyanis nyilván másként - végtelenül hosszúként  -
        éli  meg  azt az időt is, melyet az orvosi bizottság  nem
        tart elegendően rövidnek ahhoz, hogy alapul szolgálhasson
        a    beavatkozás   visszautasításához.   Ha   a   törvény
        rendelkezésének  valóban az volna a tartalma,  melyet  az
        indítványozók  tulajdonítanak neki,  akkor  kétségtelenül
        nem  a  beteg, hanem mások döntenének arról,  hogy  élete
        befejezésének  mely  módja  egyeztethető  össze  a  beteg
        emberi méltósághoz való jogával.

        Az Alkotmánybíróság álláspontja azonban az, hogy az Eütv.
        20.  §  (3) és (4) bekezdéséből egyértelmű: a törvényhozó
        nem   az   orvosi  bizottság,  illetőleg   tagjai   saját
        belátásától,  illetőleg  a  beteg  helyzetére   vonatkozó
        beleérzőképességüktől  teszi  függővé   az   arról   való
        döntést, hogy az életmentő vagy életfenntartó beavatkozás
        visszautasításának törvényi feltételei, így  az,  hogy  a
        beteg  olyan  gyógyíthatatlan betegségben  szenved,  mely
        megfelelő  egészségügyi ellátás szerint rövid időn  belül
        halálhoz  vezet,  fennállnak-e.  Az  orvosi  bizottságnak
        abban   kell   állást  foglalnia,  hogy  a  betegség   az
        orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
        halálhoz vezet-e. Nem arról van tehát szó, hogy a törvény
        a  beteg  önrendelkezési  jogának  háttérbe  szorításával
        rajta  kívül állóknak - az orvosi bizottságnak - biztosít
        elsőbbséget  a  beteggel szemben az ő emberi  méltósághoz
        való   jogáról  történő  döntésben.  E  rendelkezés   úgy
        értendő,  hogy a törvény egy objektív elemet  vitt  be  a
        szabályozásba: azt, hogy akkor ad lehetőséget a  betegnek
        az  életmentő beavatkozás visszautasítására, ha betegsége
        az     orvostudomány    mindenkori     állása     szerint
        gyógyíthatatlan,  és - ugyancsak az orvostudomány  állása
        szerint - rövid időn belül halálhoz vezet. Mivel tehát  a
        rövid  idő  fogalmát a törvény szerint  az  orvostudomány
        mindenkori  állásához mérve, nem pedig ahhoz  viszonyítva
        kell  megítélni,  hogy a beteg ezt az  időt  rövid,  vagy
        hosszú időként éli-e meg, az orvosi bizottság nem a beteg
        önrendelkezési jogának a területére eső kérdésben  foglal
        állást.

        A  gyógyíthatatlan  beteg önrendelkezési  jogának  és  az
        orvostudomány  mindenkori állása  összekapcsolásának  van
        egy  másik  olyan  vetülete is, melyet  az  indítványozók
        számításon    kívül   hagytak,   amikor   alkotmányossági
        kifogásaikat megfogalmazták.

        Az     életmentő    vagy    életfenntartó     beavatkozás
        visszautasíthatóságának   az   orvostudomány   mindenkori
        állásához kötése az Eütv. 20. § (3) bekezdésében szereplő
        feltételek  közül  nem  csak  a  rövid  időre,  hanem   a
        gyógyíthatatlanságra is alkalmazandó. Könnyen  belátható,
        hogy  azt  a  betegséget, amely az  orvostudomány  állása
        szerint   ma  gyógyíthatatlan,  a  tudományos  ismeretek,
        gyógyítási,  kezelési  eljárások,  a  műszerezettség,   a
        felhasználható szerek és készítmények, és talán főként az
        egyes,   korábban   gyógyíthatatlannak  hitt   betegségek
        kezelését  illető  orvosi jártasság  következtében  előbb
        vagy  utóbb  már  nem  lehet gyógyíthatatlan  betegségnek
        tekinteni.  A  világon különösen az  elmúlt  évtizedekben
        végbement,   az   orvostudományra  is  kiható   látványos
        fejlődés  eredményeként erre számos példa van. A korábban
        gyógyíthatatlan betegségek gyógyíthatóvá válását  nagyban
        elősegíti az is, hogy mára sokkal hozzáférhetőbbé  váltak
        a  más  országokban elért tudományos vívmányok, illetőleg
        az ott meghonosított gyógyítási eljárások.

        Az,     hogy     több    betegség,    melyet     korábban
        gyógyíthatatlannak  ítéltek, később  gyógyíthatóvá  vált,
        illetőleg  válik,  szolgál az Alkotmánybíróság  következő
        megállapítása  alapjául. Szemben  az  indítványozók  azon
        álláspontjával,     mely    szerint     a     törvényhozó
        alkotmányellenesen korlátozza azoknak  a  gyógyíthatatlan
        betegségben   szenvedő  betegeknek  az   életmentő   vagy
        életfenntartó beavatkozás visszautasításához való  jogát,
        akiknek  betegsége  az  orvostudomány  mindenkori  állása
        szerint  nem  vezet  rövid időn belül  a  halálukhoz,  az
        Alkotmánybíróságnak az álláspontja az, hogy e rendelkezés
        az  élethez való jog szándékától motivált ésszerű,  tehát
        nem  önkényes  meggondolásokon nyugszik. Az  államnak  az
        emberi  életre  vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége
        folytán  ezért,  figyelemmel a  fenti  VIII.  3.  pontban
        kifejtettekre  is,  nem tekinthető alkotmányellenesnek  a
        törvényhozónak  az  álláspontja, hogy az  életmentő  vagy
        életfenntartó beavatkozás visszautasításának  lehetőségét
        azoknak,  akik ugyan súlyos, az orvostudomány mai  állása
        szerint   gyógyíthatatlan  betegségben   szenvednek,   de
        haláluk  az  orvostudomány  jelenlegi  ismeretei  alapján
        előreláthatólag  csak hosszabb idő múlva  következik  be,
        jelenleg ne tegye lehetővé.

        Az  Alkotmánybíróság a fentiek szerint az indítványt  nem
        találta megalapozottnak és azt elutasította.

        2.  Az  indítványozók álláspontja szerint az Eütv. 20.  §
        (4)  bekezdése sem egyeztethető össze az Alkotmány 54.  §
        (1)   bekezdésének  az  emberi  méltósághoz  való   jogra
        vonatkozó  szabályával, "(...) amely előírásnak  központi
        eleme    az   önrendelkezési   jog.   A   beteg   ellátás
        visszautasítására  vonatkozó  önrendelkezési  jogát   nem
        lehet  attól  függővé  tenni,  hogy  aláveti-e  magát  az
        önrendelkezési jog gyakorlásának külön alapjául  szolgáló
        orvosi  vizsgálatnak.  E  korlátozás  aránytalan  és   az
        önrendelkezési jog lényegével ellentétes."

        Az  Eütv.  20. § (4) bekezdésének az indítványozók  által
        sérelmezett  rendelkezése szerint a  visszautasítás  csak
        akkor  érvényes,  ha  egy háromtagú  orvosi  bizottság  a
        beteget    megvizsgálja    és   egybehangzóan,    írásban
        nyilatkozik   arról,   hogy  a   beteg   döntését   annak
        következményei tudatában hozta meg, illetve, hogy  a  (3)
        bekezdés szerinti feltételek fennállnak, továbbá a  beteg
        az  orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon -  két
        tanú  előtt - ismételten kinyilvánítja a visszautasításra
        irányuló szándékát.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az államnak  az
        élethez    való   joggal   kapcsolatos   intézményvédelmi
        kötelezettségéből  adódóan  biztosítania  kell,  hogy  az
        életmentő       vagy      életfenntartó       beavatkozás
        visszautasítására   csak   a   törvény   erre   vonatkozó
        rendelkezéseinek    keretei    között    kerüljön    sor.
        Nyilvánvalóan  ezt célozza a törvénynek az  az  előírása,
        hogy   az   életmentő   vagy  életfenntartó   beavatkozás
        visszautasítása  feltételeinek  meglétét  egy   háromtagú
        orvosi   bizottságnak  kell  ellenőriznie.  E  bizottság,
        amely,  illetőleg amelynek pszichiáter szakorvos tagja  a
        beteget meghallgatja [Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése]
        bizonyosodik   meg   arról,   hogy   a   beteg    súlyos,
        gyógyíthatatlan  betegségben  szenved,   a   betegnek   a
        beavatkozás  visszautasítására vonatkozó akarata  világos
        és  egyértelmű [Eütv. 23. § (1) bekezdés].  E  körben  az
        Alkotmánybíróság szükségesnek tartja kiemelni  a  törvény
        azon  rendelkezését, hogy a beavatkozás visszautasítására
        vonatkozó  döntést csak az annak következményeit  belátó,
        tehát       cselekvőképes       személyek       hozhatnak
        [cselekvőképtelen, illetőleg korlátozottan  cselekvőképes
        beteg esetében az Eütv. 21. § (2) bekezdésében megszabott
        eljárás  irányadó].   Az orvosi bizottságnak  tekintettel
        kell lennie arra is, hogy az Eütv. 20. § (3) bekezdésének
        azt   a  kívánalmát,  mely  szerint  az  életmentő   vagy
        életfenntartó  beavatkozást  csak  cselekvőképes  személy
        utasíthat  vissza,  érvényre  kell  juttatnia  az   olyan
        esetekben   is,  amikor  a  beteg,  habár  nem  helyezték
        cselekvőképességét kizáró, vagy korlátozó gondnokság alá,
        a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 17.
        § (1) bekezdésére tekintettel cselekvőképtelen. Erre utal
        a  Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése  is,  amikor  arról
        rendelkezik,   hogy   az  orvosi  bizottság   pszichiáter
        szakorvos tagjának arról kell nyilatkoznia, hogy a  beteg
        rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges  belátási
        képességgel.

        Ezért   a   visszautasítás   érvényességének   ahhoz    a
        feltételhez  kötése, hogy az életmentő vagy életfenntartó
        beavatkozás  beszüntetését megelőzően orvosi bizottságnak
        kell   megállapítania:  a  visszautasítás  törvény  által
        megkívánt  feltételei fennállnak,  az  élethez  való  jog
        kiemelkedő    alkotmányos   értékére   tekintettel    nem
        tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak.  Mivel
        pedig  az orvosi bizottság a visszautasítás érvényességét
        illetően csak akkor tud véleményt kialakítani, ha a beteg
        hozzájárul  az orvosi bizottság vizsgálatához,  az  annak
        megállapítására irányuló indítvány, hogy alkotmányellenes
        a  törvény  azon rendelkezése, mely szerint a betegnek  a
        kezelés  visszautasítására  vonatkozó  nyilatkozata   nem
        vehető  figyelembe,  ha  nem veti  alá  magát  az  orvosi
        bizottság  vizsgálatának, megalapozatlan,  ezért  azt  az
        Alkotmánybíróság elutasította.

        3.  Az  indítványozók  szerint  "[a]z  Eütv.  15.  §  (2)
        bekezdésében  megállapított önrendelkezési jog  20.  §-ra
        utalással való korlátozása (...) ellentétes (...) az emberi
        méltóságból következő önrendelkezési joggal. Az Eütv. 20.
        §  (3)  bekezdése  ugyanis az ellátás  visszautasításának
        jogát   az  életfenntartó  vagy  életmentő  beavatkozások
        elvégzése  tekintetében  csak  akkor  engedi  meg,  ha  a
        betegség az orvostudomány mindenkori állása szerint rövid
        időn belül - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is  -
        halálhoz vezet és gyógyíthatatlan. Az önrendelkezési  jog
        20.  §  (3)  bekezdésre utaló korlátozása kizárja  pl.  a
        beteg   önrendelkezési  jogának  gyakorlását  a  végtagok
        amputációjának   szükségessége   esetében,    ha    annak
        végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne
        sor. Az önrendelkezési jog e korlátozása nem egyeztethető
        össze  az  emberi  méltóságból  következő  önrendelkezési
        elvvel."

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Eütv.  20.  §
        (1)  bekezdése alapján nem lehet kétséges: a beteget,  ha
        cselekvőképes,  minden  esetben  megilleti   az   ellátás
        visszautasításának a joga, kivéve, ha  e  jog  gyakorlása
        mások (tehát nem a beteg saját) életét vagy testi épségét
        veszélyeztetné. A 20. § (1) bekezdésének az  a  kitétele,
        mely  szerint  ez a jog a beteget "a (2)-(3)  bekezdésben
        foglaltakra  tekintettel" illeti  meg,  éppen  azt  teszi
        világossá,  hogy  a törvény nem csak a rövid  időn  belül
        halálhoz   vezető  gyógyíthatatlan  betegségben  szenvedő
        beteg    számára    teszi    lehetővé    a    beavatkozás
        visszautasítását, hanem azon beteg számára is, aki,  mint
        az  indítványbeli  példa szerinti végtag-amputáció  előtt
        álló  beteg,  olyan  ellátást  utasít  vissza,  "amelynek
        elmaradása esetén egészségi állapotában várhatóan  súlyos
        vagy  maradandó  károsodás  következne  be"  [20.  §  (2)
        bekezdés].

        Az  orvosi beavatkozás visszautasítására az indítványozók
        által  példaként  felhozott végtag-amputáció  előtt  álló
        beteg    esetében   tehát,   eltérően   az   indítványban
        foglaltaktól, nem az Eütv. 20. § (3) bekezdése  tartalmaz
        rendelkezéseket,  hanem a 20. § (2) bekezdése.  Az  Eütv.
        20.  §  (2) bekezdése az olyan ellátás visszautasításának
        feltételeit szabja meg, melynek elmaradása esetén a beteg
        egészségi  állapotában várhatóan súlyos,  vagy  maradandó
        károsodás  következne be. Az ilyen betegségben  szenvedők
        általi  visszautasítás feltételei  egyszerűbbek,  mint  a
        beavatkozásnak    a   gyógyíthatatlan   betegek    általi
        visszautasításának feltételei. Az Alkotmánybíróságnak  az
        álláspontja  az,  hogy  az  Eütv.  20.  §  (2)  bekezdése
        szerinti visszautasításnak (ez vonatkozik az indítványban
        példaként   említett   amputáció  előtt   álló   betegre)
        lényegében  az  az  egyetlen feltétele,  mely  szerint  a
        beavatkozás  visszautasítása csak a  beteg  közokiratban,
        vagy   teljes   bizonyító  erejű  magánokiratba   foglalt
        kívánságára  történhet, éppen a beteg érdekében  fogalmaz
        meg  biztosítékokat  avégett, hogy az orvosilag  indokolt
        beavatkozás  valóban  csak  a beteg  félreérthetetlen  és
        utólag is bizonyítható kívánsága alapján maradhasson  el,
        ezért  e  korlátozás  szükséges,  és  aránytalannak   sem
        tekinthető.

        Nem   megalapozott  tehát  az  indítványozóknak   az   az
        állítása,  hogy  "[a]z  önrendelkezési  jog  20.  §   (3)
        bekezdésre   utaló  korlátozása  kizárja  pl.   a   beteg
        önrendelkezési    jogának    gyakorlását    a    végtagok
        amputációjának   szükségessége   esetében,    ha    annak
        végrehajtására nem gyógyíthatatlan betegség miatt kerülne
        sor."

        Ezért az Alkotmánybíróság az Eütv. 15. § (2) és 20. § (3)
        bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítására   és
        megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

        4.   Az   indítványozók  szerint  az  Eütv.  22.  §   (4)
        bekezdésében  foglalt rendelkezés a beteg  önrendelkezési
        jogának  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdésével  ellentétes
        korlátozása.

        Bár  az  indítvány  csak az Eütv. 22. § (4)  bekezdésének
        alkotmányellenességét    állítja,    elbírálásához     az
        Alkotmánybíróságnak  a  22. §  egyes  bekezdései  közötti
        összefüggés folytán át kellett tekintenie - anélkül, hogy
        azok alkotmányosságáról állást foglalt volna - e §-nak az
        indítványokkal nem érintett rendelkezéseit is.

        A  22.  §  (1)  bekezdése lehetővé teszi a  cselekvőképes
        személy      számára,     hogy     későbbi      esetleges
        cselekvőképtelensége esetére - tehát  a  jövőre  nézve  -
        közokiratban   visszautasíthasson  egyes   vizsgálatokat,
        beavatkozásokat,  valamint hogy az olyan  gyógyíthatatlan
        betegsége  esetére, mely az orvostudomány állása  szerint
        rövid időn belül megfelelő egészségügyi ellátás esetén is
        halálhoz   vezet,  visszautasíthassa  az   életfenntartó,
        iletmentő  beavatkozásokat, továbbá,  ha  gyógyíthatatlan
        betegségben  szenved  és betegsége következtében  önmagát
        fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai  megfelelő
        gyógykezeléssel sem enyhíthetők, visszautasíthasson egyes
        életfenntartó, életmentő beavatkozásokat is.

        A  22.  §  (2) bekezdése szerint a cselekvőképes  személy
        cselekvőképtelensége  esetére  közokiratban  megnevezheti
        azt  a  cselekvőképes személyt, aki a törvény 22.  §  (1)
        bekezdés szerinti jogát helyette gyakorolja.

        A  22. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a (2) és (3)
        bekezdés   szerinti  nyilatkozatok   abban   az   esetben
        érvényesek,   ha  pszichiáter  szakorvos  szakvéleményben
        igazolja,   hogy  a  személy  döntését  annak  lehetséges
        következményei tudatában hozta meg.

        Végül  az  indítványozók  által  kifogásolt  22.  §   (4)
        bekezdése  úgy  rendelkezik, hogy a 20. §  (4)  bekezdése
        szerinti bizottság nyilatkozik arról: a törvény 22. § (1)
        bekezdése szerinti feltételek fennállnak-e, továbbá, hogy
        a  22.  §  (2) bekezdése szerinti személy döntését  annak
        következményei tudatában hozta-e meg.

        Az   indítványozók  e  rendelkezésben   kifogásolják:   a
        cselekvőképes   személy  arra  vonatkozó  rendelkezésének
        érvényességéhez, hogy cselekvőképtelensége esetére orvosi
        beavatkozást   visszautasítson,  vagy  a   visszautasítás
        jogára  mást felhatalmazzon, még külön orvosi  bizottsági
        jóváhagyás  is szükséges annak ellenére, hogy  a  törvény
        rendelkezései   szerint  pszichiáter   szakorvosnak   már
        korábban  igazolnia  kellett:  a  cselekvőképes   személy
        döntését annak lehetséges következményei tudatában  hozta
        meg.  E  kettős  jóváhagyás  követelménye  az,  mely   az
        indítványozók szerint az önrendelkezési jog  indokolatlan
        korlátozását képezi.

        Az Alkotmánybíróság rámutat: az indítvány az Eütv. 22. §-
        ának  téves  értelmezésén  alapul.  Az  orvosi  bizottság
        ugyanis nem ugyanabban a kérdésben foglal állást, mint  a
        pszichiáter szakorvos - a cselekvőképes személy  döntését
        cselekvőképtelensége   esetére   a   döntés    lehetséges
        következményeinek tudatában hozta-e meg - hanem  abban  a
        kérdésben, hogy a cselekvőképes személy által  az  orvosi
        beavatkozás    visszautasítására    vonatkozóan     másra
        átruházott  jog  alapján e másik,  megbízott  személy  (a
        helyettes  döntéshozó)  a  már  cselekvőképtelenné   vált
        megbízó    helyett   eljárva   az   orvosi    beavatkozás
        visszautasítására vonatkozó döntését annak következményei
        tudatában hozta-e meg. Következésképpen az Eütv., szemben
        az  indítványozók  állításával,  nem  kívánja  meg,  hogy
        ugyanannak  a  követelménynek a  meglétét  két  különféle
        testület,   illetőleg  orvos  két  különböző   eljárásban
        ellenőrizze.

        Nincsen  tehát  szó  az önrendelkezési  jog  indokolatlan
        korlátozásáról. Ezért az Alkotmánybíróság  az  indítványt
        elutasította.

        5.  Az indítványozók szerint az Eütv. 23. § (1) bekezdése
        alkalmas  arra,  hogy a beteg önrendelkezési  joga  utóbb
        kétségbe  vonható legyen, ezért e rendelkezés ellentétben
        áll  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti  jogállami
        jogbiztonság   követelményével   és   a   beteg    emberi
        méltósághoz való jogával.

        Ezt az álláspontjukat a következőkkel indokolták:

        Az   Eütv.  20.  §  (2)  bekezdése  szerint  az   ellátás
        visszautasítására vonatkozó jog csak megfelelő alakiságok
        mellett   gyakorolható.  Ehhez  képest  a   23.   §   (1)
        bekezdésének az a további követelménye, hogy  az  ellátás
        visszautasítására,  illetőleg  beszüntetésére   vonatkozó
        akaratnak  világosan  és meggyőzően  kideríthetőnek  kell
        lennie,  az  önrendelkezési jog  lényegének  korlátozása,
        ezért  alkotmányellenes. Mivel e rendelkezés  alkalmazása
        folytán  a  beteg  önrendelkezési joga  keretében  hozott
        döntése  utóbb  kétségbe vonhatóvá válik, a  jogbiztonság
        követelményével is ellentétes.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány  az
        Eütv. rendelkezéseinek félreértésén alapul. A törvény 23.
        § (1) bekezdése ugyanis a 20. § (3) bekezdését hívja fel,
        a  23.  §  (2)  bekezdését nem, így  csak  a  20.  §  (3)
        bekezdésében    foglaltakra    alkalmazható,    mely    a
        gyógyíthatatlan  és  rövid  időn  belül  halálhoz  vezető
        betegségben   szenvedők   jogát   fogalmazza    meg    az
        életfenntartó, életmentő beavatkozás visszautasítására. A
        23.  § (1) bekezdésnek az a rendelkezése viszont, hogy  a
        beavatkozás  megszüntetésére,  mellőzésére   csak   akkor
        kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan
        és  meggyőzően  kideríthető, az államnak az  emberi  élet
        megóvását      illetően     fennálló     intézményvédelmi
        kötelezettségén   alapuló  előírás,   és   semmiben   sem
        korlátozza  a  beteg  önrendelkezési  jogát,  továbbá   a
        jogbiztonságot sem veszélyezteti.

        Az   Eütv.   23.   §  (1)  bekezdése  ezek   szerint   az
        indítványozók   által  hivatkozott  Eütv.   20.   §   (2)
        bekezdésében  foglaltakkal nincsen összefüggésben.  Ezért
        az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

                                      X.
                                       
        1.  Az  indítványozók  a  Btk.  166.  §  -  168.  §-aival
        kapcsolatban    két    féle   alkotmányossági    kifogást
        fogalmaztak meg.

        Egyrészt,  álláspontjuk szerint  annak  folytán,  hogy  a
        törvényhozó  megítélésük szerint nem hozta  összhangba  a
        Btk.   166.  §  -168.  §-ait  az  Alkotmány  54.  §   (1)
        bekezdésével, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes
        helyzet   állt  elő.  Ezt  azzal  indokolták,   hogy   az
        Alkotmánynak  az 1989. évi XXXI. törvénnyel bekövetkezett
        módosításakor  megalkotott 54. § (1)  bekezdése  szerinti
        emberi  méltósághoz való jog magában foglalja az  élethez
        és  a méltósághoz való jog közötti választás jogát is,  a
        Btk-nak  az emberölés különféle eseteit büntetni  rendelő
        rendelkezései  azonban  1989-et  követően  is   hatályban
        maradtak,  és  változatlanul  büntetéssel  fenyegetik   a
        gyógyíthatatlan   betegek  halálát   kívánságukra,   vagy
        esetenként  anélkül  is  elősegítő  orvosokat.   Bár   az
        indítványozók   nem   fejtették  ki   részletesen,   hogy
        megítélésük   szerint  az  emberi  méltóság   megóvásának
        szándéka  által motivált élet elleni cselekmények  teljes
        dekriminalizálása,      vagy     pedig      privilegizált
        bűncselekménnyé átalakítása állna-e inkább összhangban az
        Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésével,  a  törvényhozó   -
        álláspontjuk  szerint - elmulasztotta a  büntető  törvény
        vonatkozó  rendelkezéseit az Alkotmány 1989-től  hatályos
        rendelkezéséhez hozzáigazítani.

        Másrészt   alkotmányellenesnek  tartják,   hogy   a   nem
        önrendelkezéses aktív halálba segítés bizonyos eseteit  a
        törvényhozó "méltányossági ölésként" nem különíti  el  az
        emberölés   törvényi   tényállásától,   és   nem   kezeli
        privilegizált tényállásként azt az esetet, "(...) ha valaki
        a  gyógyíthatatlan és szenvedő beteget kifejezett akarata
        hiányában méltányolható szánalomból segíti a halálba".

        2. Az Alkotmánybíróság e határozatában már állást foglalt
        abban:  a  gyógyíthatatlan beteg  önrendelkezési  jogának
        része,  hogy életének befejezése összeegyeztethető legyen
        emberi méltóságával.

        Nem  tartotta azonban megalapozottnak az Alkotmánybíróság
        az  indítványozóknak azt az álláspontját, mely szerint az
        emberi  méltósághoz  való  jogot alkotmányos  alapjogként
        elismerő    1989.    évi   alkotmánymódosítás    óta    a
        gyógyíthatatlan   betegek  arra  vonatkozó   joga,   hogy
        életüket  méltóságukkal összeegyeztethető módon  fejezzék
        be, az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezethető olyan
        jog, melyet törvény nem korlátozhat.

        Abban  is  állást  foglalt az Alkotmánybíróság,  hogy  az
        emberi  méltósághoz  való jognak az  indítványozók  által
        sérelmezett  korlátozását  az államnak  az  élethez  való
        jogra  vonatkozó  objektív  intézményvédelmi  kötelessége
        indokolja,  és  hogy e korlátozás terjedelme  az  élethez
        való jog kiemelkedő alkotmányos értékére tekintettel  nem
        aránytalan, következésképpen nem alkotmányellenes.

        Az     életmentő    vagy    életfenntartó     beavatkozás
        visszautasításának  az  Eütv.  által   1997-ben   történt
        lehetővé    tételétől   eltekintve   tehát   a    törvény
        változatlanul  tilalmazza, hogy a  gyógyíthatatlan  beteg
        kívánságára  vagy  anélkül is,  emberi  méltósághoz  való
        jogának  megóvása érdekében orvos, vagy más vessen  véget
        életének, illetőleg nyújtson segítséget ehhez. E  tilalom
        az  arra való hivatkozással, hogy a gyógyíthatatlan beteg
        korlátozásnak alá nem vethető alkotmányos joga  az  élete
        és méltósága közötti választás során más segítségét vegye
        igénybe,  az  Alkotmánybíróság  e  határozatának  IV-VII.
        részében  részletesen kifejtett álláspontjára tekintettel
        -  melynek lényege, hogy itt nem korlátozhatatlan  jogról
        van szó - nem tekinthető alkotmányellenesnek.

        E  tilalom  megszegőit a Btk. mellett  más  (így  polgári
        jogi,  munkajogi és közigazgatási) jogszabályok is súlyos
        joghátrányokkal     fenyegetik.     Mindazonáltal      az
        Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az élethez való jog
        kiemelkedő  alkotmányos értékére tekintettel  semmiképpen
        nem  tekinthető  indokolatlannak, hogy  a  törvényhozó  e
        tilalom  megszegőivel szemben büntetőjogi szankciókat  is
        kilátásba helyezzen.

        Nem  megalapozott tehát az indítványozók  azon  állítása,
        mely szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésre
        került sor annak folytán, hogy a törvényhozó az 1989. évi
        alkotmánymódosítást  követően a Btk.  rendelkezéseit  nem
        igazította hozzá az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséhez.

        3. Az Alkotmánybíróság nem tartja az indítványozóknak azt
        az  álláspontját sem megalapozottnak, mely szerint  annak
        folytán  is  mulasztásban megnyilvánuló  alkotmányellenes
        helyzet  állt  elő,  hogy  a  törvényhozó  az  1989.  évi
        alkotmánymódosításra tekintettel nem  különítette  el  az
        önrendelkezéses  aktív  halálba  segítést  az   emberölés
        törvényi  tényállásától. Nem következett be  mulasztásban
        megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet annak folytán sem,
        hogy   a   törvényhozó  nem  szankcionálta  privilegizált
        tényállásként   azt,  ha  valaki  a  gyógyíthatatlan   és
        szenvedő    beteget    kifejezett    akarata    hiányában
        méltányolható szánalomból segíti halálba.

        Az  Alkotmánybíróság megállapítja: minthogy az  Alkotmány
        szövegébe   az   1989.   évi   alkotmánymódosítás   során
        beiktatott emberi méltósághoz való jog nem szolgál alapul
        olyan következtetés levonásához, hogy a törvényhozó ennek
        alapján  köteles  volna elkülöníteni  az  önrendelkezéses
        aktív   halálba   segítést   az   emberölés   büntetőjogi
        tényállásától,  továbbá,  hogy  a  korábbinál   enyhébben
        kellene  szankcionálnia  a gyógyíthatatlan  beteg  iránti
        szánalomból   elkövetett   ölési   cselekményeket,    nem
        következett  be  mulasztásban  álló  alkotmánysértés.   A
        gyógyíthatatlan beteg halálának előidézésében közreműködő
        személyek indítékait a bíróság a büntetéskiszabás körében
        értékelheti.

        Ezért  az  Alkotmánybíróság a mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenes    helyzet   megállapítására    irányuló
        indítványokat elutasította.

                                      XI.
                                       
        Az  Alkotmánybíróság az Eütv. illetőleg a Kormányrendelet
        egyes rendelkezéseire vonatkozó további indítványokat  az
        alábbiak szerint bírálta el.

        1.  Az  indítványozók szerint az Eütv. 17. § (1) bekezdés
        a)  pontja  sérti  az Alkotmány 2. § (1) bekezdése  által
        deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonságot.

        Az   Alkotmánybíróság   megállapítja:   az   indítvánnyal
        érintett  rendelkezés az Eütv. II.  Fejezetének  a  beteg
        jogait és kötelezettségeit összefoglaló 2. Címén belül az
        vnrendelkezéshez való jogra vonatkozó 15. §  -  19.  §-ok
        egyik rendelkezése. Az önrendelkezéshez való jog alapvető
        szabálya  az,  hogy  a beteg szabadon döntheti  el,  mely
        beavatkozásokba  egyezik bele, illetőleg melyeket  utasít
        vissza  [15.  §  (2) bekezdés]. A törvény a cselekvőképes
        beteg  számára megadja azt a jogot is, hogy közokiratban,
        vagy  teljes bizonyító magánokiratban megnevezheti azt  a
        személyt,  aki jogosult helyette a beleegyezés, illetőleg
        a  visszautasítás jogát gyakorolni [16. § (1) bekezdés a)
        pont].  Ehhez a rendelkezéshez fűzi a törvény 17.  §  (1)
        bekezdésének a) pontja az indítványozók által  kifogásolt
        azt  a  rendelkezést, hogy ha a beteg egészségi  állapota
        következtében  beleegyező  nyilatkozat  megtételére   nem
        képes  és a 16. § (1) bekezdés a) pontja szerinti személy
        nyilatkozatának   beszerzése   késedelemmel   járna,    a
        beavatkozásba történt beleegyezést vélelmezni kell.

        Az  indítvány  szerint az Eütv. 17.  §  (1)  bekezdés  a)
        pontjában  szereplő "késedelemmel járna" olyan  pontatlan
        megfogalmazás,  mely  a  belőle fakadó  jogbizonytalanság
        miatt   az   önrendelkezési  jog   teljes   kiüresítésére
        alkalmas.  Az  indítványozók  úgy  érvelnek,   hogy   egy
        nyilatkozat beszerzése mindig jelent bizonyos késedelmet,
        a  törvény  azonban nem tisztázza, milyen  várható  káros
        következményekre  tekintettel  lehet  mellőzni  a   beteg
        rendelkezési jogának gyakorlását.

        Az indítvány nem megalapozott.

        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint   azoknak   a
        helyzeteknek a törvényi definíciója, melyekre tekintettel
        a   beteg   által   megjelölt   személy   nyilatkozatának
        beszerzését a késedelem veszélye miatt mellőzni lehet,  a
        gyógyító  tevékenységek során előadódó felsorolhatatlanul
        nagyszámú  és  egymástól is eltérő helyzetek természetére
        tekintettel  nem elvárható a törvényhozótól. A  késedelem
        fogalmának   törvényi  behatárolása   ezért   óhatatlanul
        leszűkítené   az  orvosilag  indokolható   és   szükséges
        beavatkozások   elvégezhetőségének  lehetőségét   is.   A
        törvény   megalkotásakor  ugyanis   nem   előreláthatóak,
        ezáltal  nem  definiálhatóak kimerítő  módon  mindazok  a
        helyzetek  -  például  hogy  a  beteg  által  megnevezett
        személy  ismeretlen helyen távol van, melyek  folytán  az
        Eütv. 17. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazható lehet.

        Az   Alkotmánybíróság  álláspontja  az,  hogy   éppen   a
        késedelem   fogalmának   a   törvény   általi   kimerítő,
        felsorolásszerű  meghatározása  válhatna  a  jogbiztonság
        kárára annak folytán, hogy a gyakorlatban mindig újabb és
        újabb  olyan  helyzet merülhet fel, melyre a  törvényhozó
        nem  gondolhatott, és ezért nem tette  lehetővé  a  beteg
        által  kijelölt  személy nyilatkozatának  mellőzését.  Ez
        pedig  a  törvény rendelkezéseinek gyakori  kiegészítését
        tenné szükségessé.

        A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt
        elutasította.

        2.   Az   indítványozók  szerint  az  Eütv.  18.  §   (2)
        bekezdésének  "vagy  az (1) bekezdés b)  pontja  szerinti
        esetben"  szövegrésze ellentétes az Alkotmány 54.  §  (1)
        bekezdésével és a 2. § (1) bekezdéssel.

        Az  Eütv. 18. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az
        invazív    beavatkozás   során   a   beavatkozás    olyan
        kiterjesztésének szükségessége merül fel,  mely  a  beteg
        valamely szervének, vagy testrészének elvesztéséhez, vagy
        funkciójának  teljes  kieséséhez vezetne,  a  beavatkozás
        kiterjesztése a beteg abba való beleegyezésének hiányában
        csak  közvetlen életveszély fennállása esetén, vagy akkor
        végezhető  el,  ha  annak  elmaradása  a  beteg   számára
        aránytalanul súlyos terhet jelentene.

        Az   indítványozók   szerint  a   beteg   beleegyezésének
        hiányában a beavatkozás ilyen kiterjesztésének nem  lehet
        elégséges  indoka, hogy annak elmaradása a beteg  számára
        aránytalanul  súlyos terhet jelentene,  mert  e  törvényi
        rendelkezés  a beteg önrendelkezési jogának  lényegét  az
        Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdése  által   meghatározott
        jogállami  jogbiztonság  kívánalmával  ellentétes   módon
        korlátozza.

        Az indítvány nem megalapozott.

        Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvény 18.  §
        (1)  és  (2) bekezdésének egymásra tekintettel  elvégzett
        elemzéséből vitathatatlan az a törvényhozói szándék, hogy
        az  invazív beavatkozás kiterjesztésének a törvény  által
        szabályozott  mindkét  esetében  a  beteg  önrendelkezési
        jogának  csupán a beteg érdekében feltétlenül  szükséges,
        minimális  korlátozása megengedett. Ennek megfelelően  az
        invazív  beavatkozás kiterjesztésére csak akkor  kerülhet
        sor, ha az nem volt előrelátható, ezért arról a beteg nem
        kaphatott  előzetesen tájékoztatást, és azt a 18.  §  (1)
        bekezdés  által szabályozott esetben (a beavatkozásnak  a
        szerv,  vagy  testrész elvesztésével,  vagy  funkciójának
        teljes  kiesésével nem járó kiterjesztése) sürgős szükség
        fennállása  indokolja,  vagy  annak  elmaradása  a  beteg
        számára indokolatlanul súlyos terhet jelentene; a  18.  §
        (2) bekezdés által szabályozott esetben (a beavatkozásnak
        valamely   szerv,   vagy  testrész  elvesztésével,   vagy
        funkciójának teljes kiesésével járó kiterjesztése)  pedig
        csak   közvetlen  életveszély  esetében,  vagy  ha  annak
        elmaradása  a  beteg számára aránytalanul  súlyos  terhet
        jelentene.

        Az  indítványozók által kifogásolt kifejezés -  a  "beteg
        számára   aránytalanul  súlyos  teher"  -   kétségtelenül
        bizonyos  mérlegelési sávot hagy az invazív  beavatkozást
        végző  orvos  számára annak megítélésében, mi  tekintendő
        olyan  aránytalanul súlyos tehernek,  mely  a  beteget  a
        beavatkozás kiterjesztésének elmaradása folytán érné.  Az
        Alkotmánybíróság    azonban    rámutat:    az     invazív
        beavatkozásokat   szükségessé  tevő   betegségek   eltérő
        természete,  a  beteg  életkora, általános  állapota,  az
        orvostudomány mindenkori állása és számos  más,  csak  az
        adott       beavatkozásnál      előadódó      körülmények
        meghatározhatatlanul széles spektruma folytán nem várható
        el  a törvényhozótól, hogy a beavatkozások egyes fajtáira
        külön-külön  határozza meg, milyen  esetekben  kellene  a
        beteg  számára aránytalanul súlyos tehernek  tekinteni  a
        beavatkozás  kiterjesztésének  elmaradását.  Az   invazív
        beavatkozások  természete  folytán  éppen  a  beavatkozás
        kiterjesztése   feltételeinek   a   kelleténél   merevebb
        szabályozása  válhatna az eredményes  orvosi  beavatkozás
        korlátjává.   Az   Alkotmánybíróság  ezzel   kapcsolatban
        rámutat  arra  is,  hogy  az  invazív  beavatkozás  során
        előadódó   váratlan   helyzetekben   tanúsított    orvosi
        magatartást  illetően az Eütv. 18. §-án kívül  az  orvosi
        hivatás   gyakorlásának  szabályai,  az   orvosi   etika,
        valamint  a  jogi  felelősségre vonatkozó  normák  széles
        spektruma  együttesen hivatottak arra,  hogy  az  invazív
        beavatkozás kiterjesztésének szükségessége esetén a beteg
        önrendelkezési jogát messzemenően figyelembe vegyék.

        Az  Eütv.  által  használt,  és  az  indítványozók  által
        kifogásolt   "aránytalanul   súlyos   teher"    kifejezés
        alkotmányossági  megítélésével  kapcsolatban   végül   az
        Alkotmánybíróság  arra is rámutat,  hogy  az  Eütv.  több
        rendelkezéséből, így a 13. § (1) és (2) bekezdéséből és a
        15.  §  (3)  bekezdéséből is következik, hogy a  beteg  a
        beavatkozáshoz történő beleegyezést megelőzően széleskörű
        tájékoztatásra  jogosult orvosától,  melynek  során  -  a
        törvény  helyes értelmezése szerint - betegségétől  és  a
        beavatkozás  természetétől függően arról is tájékoztatást
        kell   kapnia,   hogy   az  invazív   beavatkozás   során
        felmerülhet    a    beavatkozás    kiterjesztésének     a
        szükségessége is.

        Ezért  az  Eütv. 18. § (2) bekezdésének az  indítványozók
        által kifogásolt szövegrésze nem sérti az Alkotmány 2.  §
        (1)  bekezdése által meghatározott jogállami jogbiztonság
        követelményeit.

        Erre   tekintettel  az  Alkotmánybíróság  az   indítványt
        elutasította.

        3.  Az indítványozók szerint az Eütv. 15. § - 19. §-aiban
        foglalt     önrendelkezési    szabályok    összességükben
        tartalmilag   ellentétesek  az  Alkotmány   54.   §   (1)
        bekezdésével  és  a 8. § (2) bekezdésével,  ezért  kérték
        ezek    megsemmisítését.   Ezzel   kapcsolatban   azonban
        határozott  indítványt, melyből az álláspontjuk  alapjául
        szolgáló  indokaik kitűntek volna, nem  fogalmaztak  meg.
        Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ezt az indítványt az
        Abtv.  22. § (2) bekezdésére figyelemmel érdemi vizsgálat
        nélkül visszautasította.

        4.  Az  indítványozók azzal az indokkal kezdeményezték  a
        Kormányrendelet  egyes rendelkezéseinek  megsemmisítését,
        hogy  azok  az Eütv. általuk alkotmányellenesnek  tartott
        rendelkezéseinek    végrehajtására     vonatkoznak.     A
        Kormányrendelet    általuk   megjelölt   rendelkezéseinek
        alkotmányellenességére  vonatkozó indítványaikat  további
        érvekkel nem támasztották alá.

        Az  Alkotmánybíróság az Eütv-nek azokat a rendelkezéseit,
        melyekhez  a  Kormányrendelet  sérelmezett  rendelkezései
        kapcsolódnak,     illetőleg    amelyek    végrehajtásáról
        intézkednek,    a    fentiek    szerint    nem    találta
        alkotmányellenesnek,  Pusztán  ezen  az  alapon  ezért  a
        Kormányrendelet  e  rendelkezései alkotmányellenességének
        megállapítására   nem   kerülhetett    sor.    Mivel    a
        Kormányrendelet           egyes          rendelkezéseinek
        alkotmányellenességét  állító  indítványuk   mellett   az
        indítványozók    más   érvet   nem   hoztak    fel,    az
        Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

        Az  Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar  Közlönyben
        történő   közzétételét   az   abban   tárgyalt   kérdések
        alkotmányos jelentőségére tekintettel rendelte el.
                                 Dr. Németh János
                            az Alkotmánybíróság elnöke
                               előadó alkotmánybíró
                                         
              Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály
              alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                         
              Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád
              alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                         
              Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András
              alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                         
              Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István
              alkotmánybíró                             alkotmánybíró
                                         
              Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
              alkotmánybíró                             alkotmánybíró
          Dr.  Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró  párhuzamos
          indokolása

          Az  Alkotmánybíróság többségi határozatának az  indítványokat
          elutasító rendelkezéseivel egyetértek.
          Az  Alkotmány nem igényli a kezelés visszautasítása  Eütv-ben
          foglalt  jogának tágítását. Egyetértek ezért  a  határozatnak
          azzal  a  rendelkezésével, hogy nem jelenti az önrendelkezési
          jog alkotmányellenes korlátozását az, hogy az Eütv. nem teszi
          lehetővé  az  élet orvosi segítséggel történő  befejezését  a
          gyógyíthatatlan  betegek számára sem.  Egyetértek  azzal  is,
          hogy  az  életfenntartó  vagy  életmentő  orvosi  beavatkozás
          visszautasítására   vonatkozó   önrendelkezési   jogot    nem
          korlátozza az Eütv. alkotmányellenesen.

          A  határozat rendelkezéseihez kapcsolódó indokolással azonban
          csak részben értek egyet. Emellett különösen fontosnak tartom
          annak    hangsúlyozását,   hogy   a   határozat   az    Eütv.
          rendelkezéseinek   alkotmányossági  vizsgálatát   csupán   az
          indítványok tartalmának és irányultságának megfelelően  (III.
          rész 6. pont) végezte el.
          Ez   azt   jelenti,   hogy   a   határozat   azt   vizsgálta:
          alkotmányellenes-e  az,  hogy tilos a  gyógyíthatatlan  beteg
          halálát  -  kívánsága hiányában - elősegíteni  az  életmentő,
          életfenntartó   beavatkozás  beszüntetésével;   továbbá   nem
          köteles-e  a  jogalkotó a gyógyíthatatlan beteg  élete  (akár
          tevőleges,  akár passzív közrehatással történő) befejezésének
          egyéb,  de  jelenleg az Eütv-ben nem szereplő  módozatait  is
          biztosítani a beteg kívánsága alapján.

          Elfogadom,  hogy  az Abtv. 20. §-a és a 22. §  (2)  bekezdése
          értelmezhető  úgy  is,  ahogyan azt  a  határozat  teszi:  az
          Alkotmánybíróságot   vizsgálódásában  köti   az   indítványok
          tartalma  és irányultsága. Így a jelen ügyben - erre irányuló
          indítvány  hiányában  -  nyitva  maradt  az  a  kérdés,  hogy
          összeegyeztethetők-e  az élethez való  joggal  az  Eütv.  ama
          szabályai,  melyek  -  közvetve vagy közvetlenül  -  lehetővé
          teszik,  hogy  ne  a  beteg  döntsön befolyásmentesen,  hanem
          helyette     más    személyek    döntsenek     az     ellátás
          visszautasításáról    az   életfenntartó    vagy    életmentő
          beavatkozásokat  illetően [Eütv. 20. § (4)  bekezdése,  Eütv.
          22. § (2) bekezdése].

          A  határozat  indokolásától  eltérően  a  rendelkező  részben
          foglalt döntéseket a következőkkel támasztom alá.

          Azonosulva    az   Alkotmánybíróság   korábbi    döntéseivel,
          meggyőződésem  szerint az emberi élet és az  emberi  méltóság
          elválaszthatatlan  egységet alkot  és  minden  mást  megelőző
          legnagyobb   alkotmányos  érték.   Az   emberi   élethez   és
          méltósághoz   való  jog  ugyancsak  egységet   alkotó   olyan
          oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos  egyéb
          alapjognak  forrása  és  feltétele  [23/1990.  (X.  31.)   AB
          határozat, ABH 1990, 88, 93.].

          Úgy  gondolom, hogy a méltóság az emberi élettel eleve együtt
          járó minőség, amely oszthatatlan és korlátozhatatlan, s ezért
          minden emberre nézve egyenlő. Az egyenlő méltósághoz való jog
          az  élethez  való  joggal egységben azt biztosítja,  hogy  ne
          lehessen  emberi  életek  értéke között  jogilag  különbséget
          tenni.  Emberi  méltósága és élete mindenkinek  érinthetetlen
          aki  ember,  függetlenül fizikai és szellemi  fejlettségétől,
          illetve  állapotától, és attól is, hogy emberi  lehetőségéből
          mennyit valósított meg, és miért annyit [64/1991. (XII.  17.)
          AB határozat, ABH 1991, 297, 309.].

          A   jelen  ügyre  nézve  a  fenti  megállapításokból   az   a
          következtetés    adódik,   hogy   az   élethez    való    jog
          alkotmányellenes korlátozását jelentené, ha az Eütv. lehetővé
          tenné  -  akár a beteg kívánságára, akár e nélkül -  az  élet
          orvosi  segítséggel  történő  befejezését  a  gyógyíthatatlan
          betegek  számára,  legyen  szó akár tevőleges,  akár  passzív
          segítségről.    Azaz   nemcsak   nem   alkotmányellenes    az
          önrendelkezési  jog e korlátozása, hanem éppen  fordítva:  az
          élet  orvosi  segítséggel történő befejezését  lehetővé  tévő
          szabály  lenne  az élethez való joggal összeegyeztethetetlen.
          Ebben  az összefüggésben az önrendelkezési jog nem terjed  ki
          arra,  hogy  személyes döntéséhez az egyén mást vagy  másokat
          igénybe vegyen.

          Igaz,  hogy  az  emberi méltósághoz való jog csak  az  emberi
          státusz  meghatározójaként, az élethez való  joggal  fennálló
          egységében   abszolút   és   korlátozhatatlan,   de   anyajog
          mivoltából   levezetett   egyes  részjogai   (mint   pl.   az
          önrendelkezéshez  és  a  személy  testi  integritásához  való
          jogok)   az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdése  szerint,   más
          alapjoghoz hasonlóan, korlátozhatók [75/1995. (XII.  21.)  AB
          határozat, ABH 1995, 376, 383.].

          A  konkrét esetben azonban valamennyi indítványozó - és ennek
          nyomán  a határozat is - éppen az élethez való joggal szemben
          hivatkozik a méltóságra.

          A  többségi határozat indokolása abból indul ki, hogy a méltó
          halálhoz  való  jog  - mivel ez az élet saját  elhatározásból
          való befejezésének összefüggésében merül fel - nem az élethez
          való  joggal  fennálló  egységben jelentkezik  és  az  emberi
          méltóság  sérelme  következik be azáltal, hogy  bár  a  beteg
          gyógyíthatatlan,  az élet nem ér véget azon  a  ponton,  ahol
          élete konfliktusba kerül méltóságérzetével (V. rész 1. pont).

          Nem  csak  az  egészséges  emberi élet  rendelkezik  végtelen
          méltósággal,  hanem a kora vagy egészségügyi  állapota  miatt
          magatehetetlen  személy  méltósága sem  korlátozható.  Minden
          ember  méltósága  egyenlő, még akkor is, ha  ezt  a  beteg  a
          betegsége  elviselésével járó súlyos testi, lelki  szenvedés,
          kiszolgáltatottság és reménytelenség érzése folytán,  személy
          szerint  esetleg másként éli meg. A méltósághoz való jog  nem
          azonosítható  a  méltóságérzettel. Az  ember  fogalmilag  nem
          kerülhet  olyan  helyzetbe, hogy élete  és  méltósága  között
          választani  tudjon:  ha  "méltóságát  megőrzendő"  lemond  az
          életről,  akkor ezzel méltósága is megszűnik. Az  élet  és  a
          méltóság  tehát fogalmilag elválaszthatatlan. Így  az  emberi
          méltóság fogalmának téves értelmezése tükröződik minden olyan
          megfogalmazásban,  mely  az  élet  és  a   méltóság   közötti
          konfliktus  és  választás lehetőségét felveti.  Meggyőződésem
          szerint beláthatatlan veszélyeket hordoz magában minden olyan
          megközelítés,  mely az emberi élet feltétlen  méltóságát  nem
          ismeri el.

          Nem   értek  egyet  a  határozatnak  az  indokolás   elméleti
          megalapozására irányuló azzal a megállapításával sem, hogy  a
          saját  halálról való döntés (IV. rész 6.1. pont) - miként  az
          öngyilkosság  is  - az önrendelkezési jog  része.  Az  emberi
          méltósághoz   való   jogból,  illetve  az  abból   levezetett
          önrendelkezési  jogból nem következik a saját  halálról  való
          döntés  joga, sem pedig öngyilkosság elkövetéséhez való  jog;
          ilyen jogok nem léteznek.
          Nem   az   önrendelkezési  jogból  következik  az,  hogy   az
          öngyilkosságot    elkövetőket    nem    érhetik     hátrányos
          intézkedések, hanem abból, hogy az öngyilkosság  olyan  jogon
          kívüli  szituáció,  amelyet  a jog  nem  büntet,  de  nem  is
          támogathat.
          A  többségi  határozat ebben az összefüggésben tévesen  hívja
          fel  az állam világnézeti semlegességének elvét, amikor  arra
          hivatkozik,   hogy   a   világnézeti  szempontból   semleges,
          alkotmányos  alapokon  álló  jogrendszer  sem  helyeslő,  sem
          helytelenítő  álláspontot nem foglalhat  el  az  ember  saját
          életének  befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban.  Az
          allam  semlegessége  semmiképpen  nem  zárja  ki  azt,   hogy
          alapvető, az Alkotmányban is megnyilvánuló értékek  és  jogok
          iránt   elkötelezett  legyen;  az  állam  igenis  elfoglalhat
          határozott álláspontot az élet mellett, sőt köteles  az  élet
          mellett állást foglalni.

          Az  élethez való jog elfogadhatatlan relativizálását jelentik
          ezért   az  olyan  megfogalmazások,  melyek  az  eutanáziával
          kapcsolatos döntés kulturális kötöttségére utalnak  (pl.  VI.
          rész  3.  pont),  és  azt sugallják,  hogy  az  életről  való
          gondolkodás a jövőben alapvetően megváltozhat. Az  élet  jogi
          védelme   a  jövőben  tágulhat  (így  a  méhmagzat   jogainak
          teljesebb   elismerésének  irányában),  azonban  határozottan
          gátat  kell  szabni  minden  olyan  megközelítésnek,  mely  -
          formálisan  az  önrendelkezési  jogra  vagy  más  jogokra,  a
          gyakorlatban   azonban  esetleg  gazdasági   érdekekre   való
          hivatkozással  -  az élet védettségének csökkenéséhez  vezet.
          Beláthatatlan  következményekkel járna, ha csak  résnyire  is
          ajtót  nyitna a jogalkotó az "értékes" és a "kevésbé értékes"
          élet közötti különbségtétel előtt.

          Az   Alkotmány  az  élethez  való  jogot  védi.   Az   emberi
          méltósághoz   való  jogból,  illetve  az  abból  eredeztetett
          önrendelkezési jogból nem vezethető le sem a más személy keze
          általi, sem az állam segítségével történő elhalálozáshoz való
          jog,  és a "méltó halálhoz való jog" sem, hanem csak az, hogy
          a    betegeknek   lehetőséget   kell   biztosítani   bizonyos
          beavatkozások   meghatározott  feltételek   mellett   történő
          visszautasításához.
          Úgy  gondolom,  hogy  az önrendelkezési  jog  érvényesülésére
          vonatkozó törvényi szabályozás területén a még alkotmányos és
          a már alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal egyszer
          s  mindenkorra adott. Az a szabályozás alkotmányos,  amely  a
          tájékozott,   személyes,   minden   külső   kényszertől    és
          befolyástól  mentes, szabad döntés lehetőségét  biztosítja  a
          visszautasításról. A kezelésnek az ilyen visszautasítása  nem
          a  halált  idézi  elő, hanem elfogadja, hogy  nem  tudja  azt
          megakadályozni. Ami ennél többet jelent a vizsgált körben, az
          alkotmányellenes,  mert  az Alkotmány  az  élethez  való  jog
          korlátozását kizárja. A halálos betegek és haldoklók  élettől
          való   szándékos   megfosztása,  bármilyen  cselekedet   vagy
          mulasztás,  amelynek  célja, hogy közvetlenül  vagy  közvetve
          halált okozzon, tilos kell hogy maradjon.

          A   fentiekre  tekintettel,  álláspontom  szerint  az  emberi
          méltósághoz   való   jog  érvényesülése   szempontjából   nem
          szükséges  a  kezelés visszautasításának  jogát  az  Eütv-ben
          jelenleg meglévőhöz képest kiterjesztőbben szabályozni.

          Budapest, 2003. április 28.
                                     Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
                                                          alkotmánybíró
          Dr.  Holló  András  alkotmánybíró  párhuzamos  indokolása  és
          különvéleménye

                                        I.

          1.  Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4.  és  5.
          pontjaival, valamint e pontokhoz kapcsolódó indokolásokkal.

          A  határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja  azt
          az  indítványt,  amely  szerint az  Eütv.  alkotmányellenesen
          korlátozza  a  gyógyíthatatlan betegek  önrendelkezési  jogát
          azáltal,  hogy  nem  teszi lehetővé  számukra  életük  orvosi
          segítséggel történő befejezését.
          A   határozat   rendelkező  részének  1.   pontjához   fűzött
          indokolással kapcsolatban - részben azon túl - az  alábbiakat
          jegyzem meg.

          2.   Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint   az
          Alkotmánybíróság  akkor  is  megállapítja  az  alkotmánysértő
          mulasztást,  ha  a  vizsgált  szabályozás  -  tartalmilag   -
          alkotmánysértő  módon  hiányos,  azaz  nem  tartalmaz   olyan
          garanciális  szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül
          levezethetők.  [22/1995. (III. 31.) AB határozat,  ABH  1995,
          108, 113; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000, 25. 33.]
          A határozat megállapítása szerint "...a gyógyíthatatlan betegek
          önrendelkezési  jogának  érvényesülésére  vonatkozó  törvényi
          szabályozás    területén   a   még   alkotmányos    és    már
          alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s
          mindenkorra  adott;  az  ismeretek  szintje,  az  intézmények
          állapota,   fejlettsége-fejletlensége  és  egy  sor   további
          tényező   befolyással   lehet  a  kérdés   alkotmányosságának
          megítélésére." (V.3.pont)

          Álláspontom  szerint  az  Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében
          deklarált  emberi  méltósághoz való jogból,  ezen  belül:  az
          alkotmánybírósági      gyakorlat     által      kiértelmezett
          önrendelkezési  jogból  kényszerítően  következik  a  passzív
          eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek
          hiányában  -  az Alkotmánybíróság gyakorlata  alapján  -  meg
          kellett   volna   állapítani  a  törvényhozás  alkotmánysértő
          mulasztását.    Az    élet   méltó   befejezésére    irányuló
          önrendelkezési  jognak ennél szélesebb értelmezése  az  állam
          objektív   életvédelmi  kötelezettségének,  e   kötelezettség
          mértékének,   határának   és  tartalmának   meghatározása   a
          törvényhozó   mérlegelésétől  függ.  Az  önrendelkezési   jog
          jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása  -  nem
          zárja  ki  az önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan
          lehetséges,  megfelelő  garanciákkal  biztosított   szélesebb
          értelmezését.  Az  önrendelkezési jog  alkotmányjogi  fogalma
          ugyanis  nem  szűkíthető  le  az önrendelkező  "aktív"  és  a
          rendelkezéssel  érintett fél kizárólag "passzív"  magatartási
          viszonyára.  Az  anya önrendelkezési joga  alkotmányosságának
          alkotmánybírósági értelmezéséből is következik [48/1998. (XI.
          23.)  AB  határozat, ABH 1998, 333.], hogy az  önrendelkezési
          jogon  alapuló jogviszony, a "rendelkezés" nem csak  a  másik
          fél  passzív magatartását idézheti csak elő, hanem  az  orvos
          tevőleges  segítségét is. (A magzatát megtartani  nem  kívánó
          anya  alkotmányosan elismert önrendelkezési joga kifejezetten
          aktív orvosi beavatkozást eredményez.)

          Az  alkotmánybírósági  gyakorlat ismeri  a  "nem  feltétlenül
          alkotmányellenes" értékelést. [995/B/1990. AB határozat,  ABH
          1993,  515,  523; 35/1991. (X. 23.) AB határozat,  ABH  1991,
          266,  268;  57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH  1995,  284,
          286.] Az Alkotmánybíróság több határozatában utalt arra, hogy
          a  törvényhozó  mérlegelési  körébe  tartozik  a  szabályozás
          bővítése      "eshetőlegesen      alkotmányos"      irányban.
          Következésképpen,  ami nem feltétlenül alkotmányellenes  -  a
          pro   futuro  szabályozást  illetően  -,  az  az  alkotmányos
          szabályozás  lehetséges tartományát is  jelentheti.  Az  élet
          méltó  befejezésére  irányuló  önrendelkezési  jog  jelenlegi
          alkotmányos     határa    (az    alkotmánysértő     mulasztás
          elutasításával)   nem   zárja  ki,  nem   teszi   feltétlenül
          alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges,  jövőbeni
          tágabb   értelmezését.   Ennek   eldöntése   a   törvényhozás
          szabadságába tartozik.

                                        II.

          1.  Nem  értek egyet a határozat rendelkező része  3.  és  6.
          pontjával  és  a hozzájuk tartozó indokolással.  A  felhívott
          törvényi    és    ezekkel    szoros    összefüggésben    lévő
          Kormányrendelet rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.

          2.   Az  Alkotmánybíróságnak  az  ellenőrzött  (demokratikus)
          közhatalomgyakorlás garanciának meghatározása mellett  fontos
          funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése  szerinti
          életvitele   alapvető  jogi  feltételeinek  biztosítása.   Az
          alapjogok   deklarálása  (biztosítása)  az  emberi   méltóság
          megőrzésének  szolgálatában  áll.  Ezáltal  válik  az  emberi
          méltósághoz  való  jog  minden  más  jog  (alapjog)  lényeges
          tartalmának részévé.
          Az  Alkotmány  54.  §-ából  az következik,  hogy  mindenkinek
          legszemélyesebb  joga az önmegvalósítás,  az  önértékelés  és
          ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés.
          E  folyamatot  vezérlő belső meggyőződés az  emberi  méltóság
          része,  olyan tartomány, amely nem állhat sem az  állam,  sem
          más  kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen  lényeg.  Ez
          fakad   az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való   jog
          egységéből, oszthatatlanságából.

          Az  emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember
          egyenlő  méltósága  testesíti  meg  [35/1995.  (VI.  2.)   AB
          határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,
          korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog [8/1990.
          (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] - tartalma szerint
          - eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.
          Az  önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága
          határozza meg. A házasságkötés szabadsága [19/1992. (I.  30.)
          AB  határozat,  ABH  1992, 115.] a fél perbeli  részvételével
          kapcsolatos   rendelkezési  jog  [22/1992.   (IV.   10.)   AB
          határozat, ABH 1992, 122.], valamint a pernyertességből folyó
          rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH  1998,
          41.]  nyilván  más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési
          jog   érvényesülésének,  mint  az  élet  méltó   befejezésére
          irányuló önrendelkezési jog.

          Az  Alkotmánybíróságnak  a  véleménynyilvánításhoz  való  jog
          kiemelt  kezeléséhez  hasonlóan, az élet  méltó  befejezésére
          irányuló  önrendelkezési  jog tekintetében  is  -  úgyszintén
          kiemelt  szerepére - figyelembe veendő a korábban alkalmazott
          mérce:  e  jogot korlátozó törvényeket is "megszorítóan  kell
          értelmezni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,  167,
          178.]  Az  élet  méltó  befejezésére irányuló  önrendelkezési
          jogként  az  1997. évi CLIV. törvény (Eütv.)  által  elismert
          passzív eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti
          védelmét   ebben   az   összefüggésben   tartom   indokoltnak
          értelmezni.

          3.    A    passzív   eutanázia   az   életfenntartó   kezelés
          visszautasítása   az   élet   méltó   befejezésére   irányuló
          önrendelkezési  jog  (a  továbbiakban:  önrendelkezési   jog)
          alkotmányosan  igazolt tartománya. Szélesebb  értelemben:  az
          önrendelkezési   jog   egyben   választást   is   jelent    a
          visszautasítás  jogának érvényesítése vagy  az  életfenntartó
          kezelés   igénylése   között.  Az  élet  megtartásával   járó
          méltóságsérelem,    e   veszteség   megítélése    az    egyén
          önrendelkezési jogának része.

          Az  ügyet  alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az  állam
          tiszteletben   tartja-e   az  önrendelkezési   jog   lényeges
          tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza  -e.
          A  probléma  eldöntéséhez - az állam életvédelmi oldaláról  -
          tisztázásra  szorul,  hogy  a passzív  eutanázia  ismertetett
          formájában  az  állam  életvédelmi  kötelezettségének  mi   a
          tartalma:

              a)   az  önrendelkezési  jog  érvényesítéséhez  szükséges
          garanciák     biztosítása    azért,    hogy    olyan     jogi
          feltételrendszert  alakítson ki,  amelyben  az  önrendelkezés
          (mindenki  más) befolyásától függetlenül tudjon  érvényesülni
          (az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy

              b)  az  állam életvédelmi kötelezettsége ettől  több:  az
          állam életvédelmi kötelezettségének ellensúlyt kell-e képezni
          az önrendelkezéssel szemben.

          4.  Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát  az
          Alkotmánybíróság    által   kimunkált   "szükségességi"    és
          "arányossági" mérce alapján kell megvizsgálni.
          Az  önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala -  az
          Alkotmánybíróság értelmezése alapján [64/1991. (XII. 17.)  AB
          határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi
          kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét
          nem  másokkal  szemben kell megvédeni),  hogy  biztosítsa  az
          alapjog  (önrendelkezési  jog) tényleges  érvényesülését.  Az
          államnak  garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális
          feltételeit,  a visszaélések lehetőségének elhárítását,  hogy
          valóban  az  érintettek rendelkezzenek  saját  életük  utolsó
          stádiuma felett.

          A  passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a
          határozatban  is  felhívott rendelkezések  szükségtelenül  és
          aránytalanul    korlátozzák    a    gyógyíthatatlan     beteg
          önrendelkezési     jogát,     az    életfenntartó     kezelés
          visszautasítását:

              a)  Az  Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás  jogát
          az  olyan  súlyos betegségben szenvedők esetében  biztosítja,
          amely  betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül  halálhoz
          vezet.  A  "rövid  időn  belül"  kitétel  olyan  határozatlan
          fogalom,   amely  értelmezési  nehézségeket,  adott   esetben
          önkényes  értelmezést is eredményezhet.  Az  Alkotmánybíróság
          több  határozatában,  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
          deklarált  jogállamiságból levezetett  jogbiztonság  lényeges
          részének    értelmezte   a   normavilágosság   követelményét.
          [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84;  26/1992.
          (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
          A  hivatkozott  kitétel  az  értelmezési  nehézségek  mellett
          indokolatlanul   kizárja   az   önrendelkezési    jogból    a
          gyógyíthatatlan  és emiatt halálhoz vezető betegségben,  nagy
          fájdalmakat  elviselve szenvedőket. (Az orvostudomány  remélt
          fejlődését,   a   gyógyíthatatlan  betegségek   gyógyíthatóvá
          válásának    indokolt   szempontját,   mint   feltételt    az
          önrendelkezési  jog alkotmányos tartalma  szempontjából  -  a
          várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt
          figyelembe venni.).
             
              b)  Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére,
          hogy  írásban  - az Eütv. 20. § (2) bekezdésének  előírásának
          megfelelően   -   a   beteg  nyilatkozott  a   visszautasítás
          tárgyában, a törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva
          a  beteg  belátási  képességét,  háromtagú  orvosi  bizottság
          vizsgálatát,  aktív  szerepét írja elő. A  belátási  képesség
          automatikus  kétségbevonására  utal  a  hivatkozott  törvényi
          rendelkezés  azon kitétele, miszerint a bizottsági  vizsgálat
          elutasítása a beteg korábban tett [Eütv. 20. § (2)  bekezdés]
          visszautasító  nyilatkozatát,  rendelkezési  jogát   semmissé
          nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú  döntése
          igazolja a törvényi feltételeket [Eütv. 20. § (3) bekezdését]
          a  betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően  három
          napon  belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania
          a  kezelés visszautasítását. A törvény erejénél fogva történő
          bizottsági  kirendelés  helyett elégséges  lenne  a  belátási
          képesség  "kétség  esetén" törvényi feltételének  beiktatása,
          ami  itt  -  szemben a később részletezendő Eütv. 23.  §  (1)
          bekezdésével  -  szükséges és arányos  korlátozása  lenne  az
          önrendelkezési jognak.

          A    beteg    újbóli    nyilatkozatra   kötelezése    viszont
          szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.

               c)  Az  Eütv.  20. (7) bekezdésének alkotmányosságát  az
          indítványozó  nem kifogásolta. Az Alkotmánybíróság  állandóan
          követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992,
          329,  330;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1993,  188,
          193;  10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.  149.],
          hogy  a  sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag
          szorosan  összefüggő  rendelkezéseket  is  vizsgálata  körébe
          vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha minden törvényi
          feltételnek  megfelel a beteg rendelkezése  a  visszautasítás
          tárgyában,   akkor   is   "meg  kell  kísérelni"   döntésének
          megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül
          hagyja,   nem  értékeli  alkotmányos  alapjogként   a   beteg
          önrendelkezési jogát; e jog lényeges tartalmának korlátozását
          jelenti, ezért alkotmánysértő.

               d)  Hasonlóképpen az alapjogi tartalom  törvényi  szintű
          relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése, amely  a  20.  §
          (3)   bekezdésére   hivatkozva  mintegy   elvont,   parttalan
          értelmezést lehetővé tevő kitételként fogalmazza meg, hogy  a
          hivatkozott      törvényi     rendelkezéseknek      megfelelő
          vnrendelkezési  jog érvényesülésére "csak  abban  az  esetben
          kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan  és
          meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett
          nyilatkozatát kell figyelembe venni."
          A  hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első  mondata  az
          önrendelkezési  jog  súlyos  korlátozása.  Az  Eütv.  szerint
          szabályosan  (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási  rend
          éppen  a  törvény  szándéka szerinti  "világos  és  meggyőző"
          akarat-kijelentés   megalapozását   szolgálja.   Az   idézett
          rendelkezés  éppen  ezt  az eljárást  relativizálja,  mintegy
          "félreteszi" és újraindítja.
          A   második  mondat  nehezen  értelmezhető,  mivel  a   beteg
          nyilatkozatát  bármikor  visszavonhatja.  [Eütv.  20.  §  (4)
          bekezdés utolsó mondat]

          5. Összegezve megállapítható:

          Az  Eütv.  hivatkozott rendelkezései jelentős,  alkotmányosan
          nem   indokolható   ellensúlyt  képezve,  szükségtelenül   és
          aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére  irányuló
          önrendelkezési  jogot,  ezáltal  kiüresítve  annak   lényeges
          tartalmát.
          Az  állam  objektív életvédelmi kötelezettségének  (az  Eütv.
          koncepciójának) arra kell irányulnia, hogy az  önrendelkezési
          jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás
          mellett  -  az  érvényesülését biztosító jogi eljárás  útján,
          valóságos jogként nyerjen elismerést.

          Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4)
          és   (7)   bekezdését,  valamint  az  ehhez  kapcsolódó,   az
          alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1)  bekezdését  az
          utalás tekintetében pro futuro meg kellett volna semmisíteni.
          Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a Kormányrendeletnek
          a  határozat  rendelkező része 6. pontjában  felhívott  -  az
          Eütv.  általam  alkotmánysértőnek  minősített  rendelkezéseit
          végrehajtó   -   nem  minden  vonatkozásában   alkotmánysértő
          rendelkezései is.

          Az    Alkotmánybíróság    állandó   gyakorlata,    hogy    az
          alkotmánysértő  rendelkezésekkel szoros  összefüggésben  lévő
          nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek,
          ha   a   fennmaradó   jogszabályi  rendelkezések   önmagukban
          elvesztik   szabályozó  funkciójukat.  Ebben  az  esetben   a
          vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és  nem
          alkotmánysértő  szabályok miatt -,  az  Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdéséből  fakadó  alkotmányos követelményre  tekintettel,
          komplex  újraszabályozást igényel. [33/1990.  (XII.  26.)  AB
          határozat,  ABH  1990,  191,  196;  16/1995.  (III.  13.)  AB
          határozat, ABH 1995, 464, 466.]

          Budapest, 2003. április 28.
                                                       Dr. Holló András
                                                          alkotmánybíró

          A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró
            Dr.  Holló  András  alkotmánybíró  párhuzamos  indokolása  és
            különvéleménye

                                          I.

            1.  Egyetértek a határozat rendelkező részének 1.2.4.  és  5.
            pontjaival, valamint e pontokhoz kapcsolódó indokolásokkal.

            A  határozat rendelkező részének 1. pontjában elutasítja  azt
            az  indítványt,  amely  szerint az  Eütv.  alkotmányellenesen
            korlátozza  a  gyógyíthatatlan betegek  önrendelkezési  jogát
            azáltal,  hogy  nem  teszi lehetővé  számukra  életük  orvosi
            segítséggel történő befejezését.
            A   határozat   rendelkező  részének  1.   pontjához   fűzött
            indokolással kapcsolatban - részben azon túl - az  alábbiakat
            jegyzem meg.

            2.   Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint   az
            Alkotmánybíróság  akkor  is  megállapítja  az  alkotmánysértő
            mulasztást,  ha  a  vizsgált  szabályozás  -  tartalmilag   -
            alkotmánysértő  módon  hiányos,  azaz  nem  tartalmaz   olyan
            garanciális  szabályokat, amelyek az Alkotmányból közvetlenül
            levezethetők.  [22/1995. (III. 31.) AB határozat,  ABH  1995,
            108, 113; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000, 25. 33.]
            A határozat megállapítása szerint "...a gyógyíthatatlan betegek
            önrendelkezési  jogának  érvényesülésére  vonatkozó  törvényi
            szabályozás    területén   a   még   alkotmányos    és    már
            alkotmányellenes szabályozás közötti határvonal nem egyszer s
            mindenkorra  adott;  az  ismeretek  szintje,  az  intézmények
            állapota,   fejlettsége-fejletlensége  és  egy  sor   további
            tényező   befolyással   lehet  a  kérdés   alkotmányosságának
            megítélésére." (V.3.pont)

            Álláspontom  szerint  az  Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében
            deklarált  emberi  méltósághoz való jogból,  ezen  belül:  az
            alkotmánybírósági      gyakorlat     által      kiértelmezett
            önrendelkezési  jogból  kényszerítően  következik  a  passzív
            eutanázia (a visszautasítási jog) törvényi biztosítása. Ennek
            hiányában  -  az Alkotmánybíróság gyakorlata  alapján  -  meg
            kellett   volna   állapítani  a  törvényhozás  alkotmánysértő
            mulasztását.    Az    élet   méltó   befejezésére    irányuló
            önrendelkezési  jognak ennél szélesebb értelmezése  az  állam
            objektív   életvédelmi  kötelezettségének,  e   kötelezettség
            mértékének,   határának   és  tartalmának   meghatározása   a
            törvényhozó   mérlegelésétől  függ.  Az  önrendelkezési   jog
            jelenlegi alkotmányos igazolása - határának megvonása  -  nem
            zárja  ki  az önrendelkezési jog - pro futuro - alkotmányosan
            lehetséges,  megfelelő  garanciákkal  biztosított   szélesebb
            értelmezését.  Az  önrendelkezési jog  alkotmányjogi  fogalma
            ugyanis  nem  szűkíthető  le  az önrendelkező  "aktív"  és  a
            rendelkezéssel  érintett fél kizárólag "passzív"  magatartási
            viszonyára.  Az  anya önrendelkezési joga  alkotmányosságának
            alkotmánybírósági értelmezéséből is következik [48/1998. (XI.
            23.)  AB  határozat, ABH 1998, 333.], hogy az  önrendelkezési
            jogon  alapuló jogviszony, a "rendelkezés" nem csak  a  másik
            fél  passzív magatartását idézheti csak elő, hanem  az  orvos
            tevőleges  segítségét is. (A magzatát megtartani  nem  kívánó
            anya  alkotmányosan elismert önrendelkezési joga kifejezetten
            aktív orvosi beavatkozást eredményez.)

            Az  alkotmánybírósági  gyakorlat ismeri  a  "nem  feltétlenül
            alkotmányellenes" értékelést. [995/B/1990. AB határozat,  ABH
            1993,  515,  523; 35/1991. (X. 23.) AB határozat,  ABH  1991,
            266,  268;  57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH  1995,  284,
            286.] Az Alkotmánybíróság több határozatában utalt arra, hogy
            a  törvényhozó  mérlegelési  körébe  tartozik  a  szabályozás
            bővítése      "eshetőlegesen      alkotmányos"      irányban.
            Következésképpen,  ami nem feltétlenül alkotmányellenes  -  a
            pro   futuro  szabályozást  illetően  -,  az  az  alkotmányos
            szabályozás  lehetséges tartományát is  jelentheti.  Az  élet
            méltó  befejezésére  irányuló  önrendelkezési  jog  jelenlegi
            alkotmányos     határa    (az    alkotmánysértő     mulasztás
            elutasításával)   nem   zárja  ki,  nem   teszi   feltétlenül
            alkotmányellenessé az önrendelkezési jog esetleges,  jövőbeni
            tágabb   értelmezését.   Ennek   eldöntése   a   törvényhozás
            szabadságába tartozik.

                                          II.

            1.  Nem  értek egyet a határozat rendelkező része  3.  és  6.
            pontjával  és  a hozzájuk tartozó indokolással.  A  felhívott
            törvényi    és    ezekkel    szoros    összefüggésben    lévő
            Kormányrendelet rendelkezéseit meg kellett volna semmisíteni.

            2.   Az  Alkotmánybíróságnak  az  ellenőrzött  (demokratikus)
            közhatalomgyakorlás garanciának meghatározása mellett  fontos
            funkciója az egyén önmeghatározásának, meggyőződése  szerinti
            életvitele   alapvető  jogi  feltételeinek  biztosítása.   Az
            alapjogok   deklarálása  (biztosítása)  az  emberi   méltóság
            megőrzésének  szolgálatában  áll.  Ezáltal  válik  az  emberi
            méltósághoz  való  jog  minden  más  jog  (alapjog)  lényeges
            tartalmának részévé.
            Az  Alkotmány  54.  §-ából  az következik,  hogy  mindenkinek
            legszemélyesebb  joga az önmegvalósítás,  az  önértékelés  és
            ezen belül saját életéről, életének alakításáról való döntés.
            E  folyamatot  vezérlő belső meggyőződés az  emberi  méltóság
            része,  olyan tartomány, amely nem állhat sem az  állam,  sem
            más  kényszerítő hatalom alatt: az érinthetetlen  lényeg.  Ez
            fakad   az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való   jog
            egységéből, oszthatatlanságából.

            Az  emberi méltóság abszolút jellegű tartalmát a minden ember
            egyenlő  méltósága  testesíti  meg  [35/1995.  (VI.  2.)   AB
            határozat, ABH 1995, 163, 166.]. Az emberi méltóság abszolút,
            korlátozhatatlan jogából levezett önrendelkezési jog [8/1990.
            (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] - tartalma szerint
            - eltérő hangsúllyal, szereppel kell, hogy érvényesüljön.
            Az  önrendelkezési jog súlyát, szerepét tartalmi irányultsága
            határozza meg. A házasságkötés szabadsága [19/1992. (I.  30.)
            AB  határozat,  ABH  1992, 115.] a fél perbeli  részvételével
            kapcsolatos   rendelkezési  jog  [22/1992.   (IV.   10.)   AB
            határozat, ABH 1992, 122.], valamint a pernyertességből folyó
            rendelkezési jog [4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH  1998,
            41.]  nyilván  más szerepét, súlyát jelenti az önrendelkezési
            jog   érvényesülésének,  mint  az  élet  méltó   befejezésére
            irányuló önrendelkezési jog.

            Az  Alkotmánybíróságnak  a  véleménynyilvánításhoz  való  jog
            kiemelt  kezeléséhez  hasonlóan, az élet  méltó  befejezésére
            irányuló  önrendelkezési  jog tekintetében  is  -  úgyszintén
            kiemelt  szerepére - figyelembe veendő a korábban alkalmazott
            mérce:  e  jogot korlátozó törvényeket is "megszorítóan  kell
            értelmezni." [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992,  167,
            178.]  Az  élet  méltó  befejezésére irányuló  önrendelkezési
            jogként  az  1997. évi CLIV. törvény (Eütv.)  által  elismert
            passzív eutanáziának az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti
            védelmét   ebben   az   összefüggésben   tartom   indokoltnak
            értelmezni.

            3.    A    passzív   eutanázia   az   életfenntartó   kezelés
            visszautasítása   az   élet   méltó   befejezésére   irányuló
            önrendelkezési  jog  (a  továbbiakban:  önrendelkezési   jog)
            alkotmányosan  igazolt tartománya. Szélesebb  értelemben:  az
            önrendelkezési   jog   egyben   választást   is   jelent    a
            visszautasítás  jogának érvényesítése vagy  az  életfenntartó
            kezelés   igénylése   között.  Az  élet  megtartásával   járó
            méltóságsérelem,    e   veszteség   megítélése    az    egyén
            önrendelkezési jogának része.

            Az  ügyet  alapjaiban eldöntő kérdés tehát az, hogy az  állam
            tiszteletben   tartja-e   az  önrendelkezési   jog   lényeges
            tartalmát, azt szükséges és arányos mértékben korlátozza  -e.
            A  probléma  eldöntéséhez - az állam életvédelmi oldaláról  -
            tisztázásra  szorul,  hogy  a passzív  eutanázia  ismertetett
            formájában  az  állam  életvédelmi  kötelezettségének  mi   a
            tartalma:

                a)   az  önrendelkezési  jog  érvényesítéséhez  szükséges
            garanciák     biztosítása    azért,    hogy    olyan     jogi
            feltételrendszert  alakítson ki,  amelyben  az  önrendelkezés
            (mindenki  más) befolyásától függetlenül tudjon  érvényesülni
            (az esetleges visszaélések megakadályozása céljából), vagy

                b)  az  állam életvédelmi kötelezettsége ettől  több:  az
            állam életvédelmi kötelezettségének ellensúlyt kell-e képezni
            az önrendelkezéssel szemben.

            4.  Az önrendelkezési jog korlátozásának alkotmányosságát  az
            Alkotmánybíróság    által   kimunkált   "szükségességi"    és
            "arányossági" mérce alapján kell megvizsgálni.
            Az  önrendelkezési jog objektív intézményvédelmi oldala -  az
            Alkotmánybíróság értelmezése alapján [64/1991. (XII. 17.)  AB
            határozat, ABH 1991, 297, 302-303.] - az állam alapjogvédelmi
            kötelezettsége, amely arra irányul (mivel itt az egyén életét
            nem  másokkal  szemben kell megvédeni),  hogy  biztosítsa  az
            alapjog  (önrendelkezési  jog) tényleges  érvényesülését.  Az
            államnak  garantálnia kell a jog érvényesülésének garanciális
            feltételeit,  a visszaélések lehetőségének elhárítását,  hogy
            valóban  az  érintettek rendelkezzenek  saját  életük  utolsó
            stádiuma felett.

            A  passzív eutanáziának az Eütv.-ben szabályozott eljárása, a
            határozatban  is  felhívott rendelkezések  szükségtelenül  és
            aránytalanul    korlátozzák    a    gyógyíthatatlan     beteg
            önrendelkezési     jogát,     az    életfenntartó     kezelés
            visszautasítását:

                a)  Az  Eütv. 20. § (3) bekezdése a visszautasítás  jogát
            az  olyan  súlyos betegségben szenvedők esetében  biztosítja,
            amely  betegség gyógyíthatatlan és rövid időn belül  halálhoz
            vezet.  A  "rövid  időn  belül"  kitétel  olyan  határozatlan
            fogalom,   amely  értelmezési  nehézségeket,  adott   esetben
            önkényes  értelmezést is eredményezhet.  Az  Alkotmánybíróság
            több  határozatában,  az  Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdésében
            deklarált  jogállamiságból levezetett  jogbiztonság  lényeges
            részének    értelmezte   a   normavilágosság   követelményét.
            [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 84;  26/1992.
            (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 135, 142.]
            A  hivatkozott  kitétel  az  értelmezési  nehézségek  mellett
            indokolatlanul   kizárja   az   önrendelkezési    jogból    a
            gyógyíthatatlan  és emiatt halálhoz vezető betegségben,  nagy
            fájdalmakat  elviselve szenvedőket. (Az orvostudomány  remélt
            fejlődését,   a   gyógyíthatatlan  betegségek   gyógyíthatóvá
            válásának    indokolt   szempontját,   mint   feltételt    az
            önrendelkezési  jog alkotmányos tartalma  szempontjából  -  a
            várható eredmény időbeli bizonytalansága miatt - nem indokolt
            figyelembe venni.).
               
                b)  Az Eütv. 20. § (4) bekezdése szerint, annak ellenére,
            hogy  írásban  - az Eütv. 20. § (2) bekezdésének  előírásának
            megfelelően   -   a   beteg  nyilatkozott  a   visszautasítás
            tárgyában, a törvényhozó mintegy automatikusan kétségbe vonva
            a  beteg  belátási  képességét,  háromtagú  orvosi  bizottság
            vizsgálatát,  aktív  szerepét írja elő. A  belátási  képesség
            automatikus  kétségbevonására  utal  a  hivatkozott  törvényi
            rendelkezés  azon kitétele, miszerint a bizottsági  vizsgálat
            elutasítása a beteg korábban tett [Eütv. 20. § (2)  bekezdés]
            visszautasító  nyilatkozatát,  rendelkezési  jogát   semmissé
            nyilvánítja. Amennyiben az orvosi bizottság egyhangú  döntése
            igazolja a törvényi feltételeket [Eütv. 20. § (3) bekezdését]
            a  betegnek az orvosi bizottság nyilatkozatát követően  három
            napon  belül, két tanú előtt ismételten ki kell nyilvánítania
            a  kezelés visszautasítását. A törvény erejénél fogva történő
            bizottsági  kirendelés  helyett elégséges  lenne  a  belátási
            képesség  "kétség  esetén" törvényi feltételének  beiktatása,
            ami  itt  -  szemben a később részletezendő Eütv. 23.  §  (1)
            bekezdésével  -  szükséges és arányos  korlátozása  lenne  az
            önrendelkezési jognak.

            A    beteg    újbóli    nyilatkozatra   kötelezése    viszont
            szükségtelenül korlátozza önrendelkezési jogát.

                 c)  Az  Eütv.  20. (7) bekezdésének alkotmányosságát  az
            indítványozó  nem kifogásolta. Az Alkotmánybíróság  állandóan
            követett gyakorlata [3/1992. (I. 23.) AB határozat, ABH 1992,
            329,  330;  25/1993. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1993,  188,
            193;  10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.  149.],
            hogy  a  sérelmezett jogszabályi rendelkezésekkel tartalmilag
            szorosan  összefüggő  rendelkezéseket  is  vizsgálata  körébe
            vonja. A hivatkozott (7) bekezdés szerint, ha minden törvényi
            feltételnek  megfelel a beteg rendelkezése  a  visszautasítás
            tárgyában,   akkor   is   "meg  kell  kísérelni"   döntésének
            megváltoztatását. Ez a rendelkezés lényegében figyelmen kívül
            hagyja,   nem  értékeli  alkotmányos  alapjogként   a   beteg
            önrendelkezési jogát; e jog lényeges tartalmának korlátozását
            jelenti, ezért alkotmánysértő.

                 d)  Hasonlóképpen az alapjogi tartalom  törvényi  szintű
            relativizálása az Eütv. 23. § (1) bekezdése, amely  a  20.  §
            (3)   bekezdésére   hivatkozva  mintegy   elvont,   parttalan
            értelmezést lehetővé tevő kitételként fogalmazza meg, hogy  a
            hivatkozott      törvényi     rendelkezéseknek      megfelelő
            vnrendelkezési  jog érvényesülésére "csak  abban  az  esetben
            kerülhet  sor, ha a beteg erre irányuló akarata világosan  és
            meggyőző módon kideríthető. Kétség esetén a beteg később tett
            nyilatkozatát kell figyelembe venni."
            A  hivatkozott törvényi rendelkezés idézett első  mondata  az
            önrendelkezési  jog  súlyos  korlátozása.  Az  Eütv.  szerint
            szabályosan  (nem alkotmányosan!) lefolytatott eljárási  rend
            éppen  a  törvény  szándéka szerinti  "világos  és  meggyőző"
            akarat-kijelentés   megalapozását   szolgálja.   Az   idézett
            rendelkezés  éppen  ezt  az eljárást  relativizálja,  mintegy
            "félreteszi" és újraindítja.
            A   második  mondat  nehezen  értelmezhető,  mivel  a   beteg
            nyilatkozatát  bármikor  visszavonhatja.  [Eütv.  20.  §  (4)
            bekezdés utolsó mondat]

            5. Összegezve megállapítható:

            Az  Eütv.  hivatkozott rendelkezései jelentős,  alkotmányosan
            nem   indokolható   ellensúlyt  képezve,  szükségtelenül   és
            aránytalanul korlátozzák az élet méltó befejezésére  irányuló
            önrendelkezési  jogot,  ezáltal  kiüresítve  annak   lényeges
            tartalmát.
            Az  állam  objektív életvédelmi kötelezettségének  (az  Eütv.
            koncepciójának) arra kell irányulnia, hogy az  önrendelkezési
            jog befolyástól mentesen - alkotmányosan szükséges korlátozás
            mellett  -  az  érvényesülését biztosító jogi eljárás  útján,
            valóságos jogként nyerjen elismerést.

            Mindezekre tekintettel az Eütv. alkotmánysértő 20. § (3), (4)
            és   (7)   bekezdését,  valamint  az  ehhez  kapcsolódó,   az
            alkotmánysértő (3) bekezdésre utaló 20. § (1)  bekezdését  az
            utalás tekintetében pro futuro meg kellett volna semmisíteni.
            Hasonlóképpen megsemmisítendő lett volna a Kormányrendeletnek
            a  határozat  rendelkező része 6. pontjában  felhívott  -  az
            Eütv.  általam  alkotmánysértőnek  minősített  rendelkezéseit
            végrehajtó   -   nem  minden  vonatkozásában   alkotmánysértő
            rendelkezései is.

            Az    Alkotmánybíróság    állandó   gyakorlata,    hogy    az
            alkotmánysértő  rendelkezésekkel szoros  összefüggésben  lévő
            nem alkotmánysértő rendelkezések is megsemmisítésre kerülnek,
            ha   a   fennmaradó   jogszabályi  rendelkezések   önmagukban
            elvesztik   szabályozó  funkciójukat.  Ebben  az  esetben   a
            vizsgált jogterület - a megsemmisített alkotmánysértő és  nem
            alkotmánysértő  szabályok miatt -,  az  Alkotmány  2.  §  (1)
            bekezdéséből  fakadó  alkotmányos követelményre  tekintettel,
            komplex  újraszabályozást igényel. [33/1990.  (XII.  26.)  AB
            határozat,  ABH  1990,  191,  196;  16/1995.  (III.  13.)  AB
            határozat, ABH 1995, 464, 466.]

            Budapest, 2003. április 28.
                                                         Dr. Holló András
                                                            alkotmánybíró

            A párhuzamos indokoláshoz és a különvéleményhez csatlakozom.
                                                     Dr. Kukorelli István
                                                            alkotmánybíró
            Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye

            Nem  értek  egyet azzal, hogy az Alkotmánybíróság a határozat
            rendelkező   részének  3.  pontjában  elutasítja   az   annak
            megállapítására    irányuló    indítványokat,     hogy     az
            egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban:
            Eütv.)   20.   §  (3)  és  (4)  bekezdése  alkotmányellenesen
            korlátozza a gyógyíthatatlan betegeknek az életfenntartó vagy
            életmentő   orvosi  beavatkozás  visszautasítására  vonatkozó
            önrendelkezési jogát.

            Ehhez  kapcsolódóan  nem  értek  egyet  azzal  sem,  hogy  az
            Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részének 6. pontjában
            elutasítja az egyes egészségügyi ellátások visszautasításának
            részletes  szabályairól  szóló  117/1998.  (VI.  16.)   Korm.
            rendelet (a továbbiakban: Kormányrendelet) 3. § (3) bekezdése
            alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére
            irányuló indítványokat.

            Álláspontom  szerint  az Eütv. 20. § (3)  bekezdésének  az  a
            rendelkezése,   mely  szerint  az  életfenntartó,   életmentő
            beavatkozás  csak akkor utasítható vissza, ha a  beteg  olyan
            súlyos betegségben szenved, amely "rövid időn belül" halálhoz
            vezet  "és  gyógyíthatatlan," e  két  idézett  szövegrészében
            alkotmányellenes. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése  kimondja,
            hogy "minden embernek veleszületett joga van az élethez és az
            emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem  lehet  önkényesen
            megfosztani."    Az   Alkotmánybíróság   több   határozatában
            megállapította,  hogy  az  emberi  méltóság  alapjogából   az
            egyének önrendelkezési joga is következik. Az Alkotmány 8.  §
            (2)  bekezdése  pedig  úgy  rendelkezik,  hogy  "az  alapvető
            jogokra   és  kötelességekre  vonatkozó  szabályokat  törvény
            állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát  azonban  nem
            korlátozhatja."   Nézetem  szerint  az  Eütv.   20.   §   (3)
            bekezdésének idézett két szövegrésze az önrendelkezéshez való
            jog  lényeges  tartalmának  korlátozását  jelenti,  és  ezért
            alkotmányellenes.

            Ugyanezen  okból  alkotmányellenesek  az  Eütv.  20.  §   (4)
            bekezdésének   azon   rendelkezései,   melyek   alapján    az
            életfenntartó, életmentő kezelések visszautasítására irányuló
            nyilatkozat  csak  akkor érvényes, "ha egy  háromtagú  orvosi
            bizottság  a  beteget megvizsgálja és egybehangzóan,  írásban
            nyilatkozik arról, hogy a beteg döntését annak következményei
            tudatában  hozta meg, [...] továbbá a beteg az orvosi bizottság
            nyilatkozatát követő 3. napon - két tanú előtt  -  ismételten
            kinyilvánítja  a  visszautasításra  irányuló  szándékát."  Az
            előzőekből    következően    alkotmányellenes    az     Eütv.
            végrehajtására kiadott Kormányrendelet 3. § (3) bekezdése is,
            mely  értelmében a háromtagú bizottság nyilatkozata szükséges
            ahhoz,  hogy az életfenntartó, életmentő kezeléseket a  beteg
            visszautasíthassa.  A  bizottságnak - a  betegség  jellegének
            megfelelő - szakorvos tagja arról nyilatkozik, hogy  a  beteg
            olyan  betegségben szenved-e, amely gyógyíthatatlan és  rövid
            belül  halálhoz  vezet, a pszichiáter szakorvos  tagja  pedig
            arról,  hogy  a  beteg rendelkezik-e a döntés  meghozatalához
            szükséges  belátási  képességgel. Az Alkotmánybíróságnak  meg
            kellett  volna  állapítani a hivatkozott  jogszabályi  helyek
            alkotmányellenességét,   és   meg   kellett   volna    azokat
            semmisítenie.

            Elfogadom  a  határozat rendelkező részének  1.  pontját,  de
            megítélésem    szerint,    az    alkotmányos    határmegvonás
            egyértelműsége  szempontjából  pontosabb  lett  volna,  ha  a
            rendelkező  rész  1.  pontja  -  az  indítványokban   foglalt
            kéréssel  szemben  -  egyértelműen  utasította  volna  el  az
            önrendelkezésen  alapuló aktív eutanáziát, a következőképpen:
            "Az  Alkotmánybíróság  azt az indítványt,  amely  szerint  az
            egészségügyről    szóló    1997.    évi     CLIV.     törvény
            alkotmányellenesen   korlátozza  a  gyógyíthatatlan   betegek
            önrendelkezési   jogát  azáltal,  hogy  nem  teszi   lehetővé
            számukra  életük  aktív  orvosi  beavatkozással,  segítséggel
            történő befejezését, elutasítja."

                                          I.
                 Az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog és az
                                 eutanázia kapcsolata
                                           
            Az  indítvány  az  Alkotmány 54. § (1)  bekezdésében  foglalt
            emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési  jog
            olyan  területének az értelmezését veti fel, amire az  eddigi
            alkotmánybírósági határozatok nem tértek ki.
            Az  emberi  méltósághoz  való jog -  és  ennek  részeként  az
            önrendelkezési  jog  - magában foglalja a betegnek  bármilyen
            orvosi kezelés - beleértve végső soron az életfenntartó és az
            életmentő kezelések - visszautasításának a jogát. A határozat
            ezen megállapításával teljes mértékben egyetértek.

            Az  Alkotmánybíróság korábbi határozataiban már kimondta azt,
            hogy az embernek az emberi életéhez és az emberi méltóságához
            való  joga  olyan  abszolút  jog,  amely  az  emberi  státusz
            meghatározójaként,  az  élettel  együtt  fennálló   egységben
            abszolút  és  korlátozhatatlan.  Ebből  következően,  anyajog
            mivoltából   levezetett  egyes  részjogosítványai   (így   az
            önrendelkezéshez való jog) az Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdése
            szerint  bármely  más  alapjoghoz  hasonlóan  korlátozhatóak.
            [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.]

            Az  embernek  az élethez és az emberi méltósághoz  való  joga
            egységben  és abszolút tartalommal, vagyis korlátozhatatlanul
            illeti  meg  a jog alanyát. Az élethez és a méltósághoz  való
            jog  abszolút tartalmából következik, hogy azoknak  bármilyen
            mértékű   korlátozása  alkotmányellenes  nemcsak   abban   az
            esetben, ha alapvető jog lényeges tartalmát érinti.  A  többi
            alapjog  lényeges  tartalmát nem érintő  korlátozás  is  csak
            akkor  alkotmányos, ha a korlátozás más alapjog érvényesülése
            szempontjából szükségszerű és arányos.

            Az   élethez   és   a  méltósághoz  való  abszolút   tartalmú
            (korlátozhatatlan) jog kapcsán nemcsak az Alkotmány 8. §  (2)
            bekezdésébe   foglalt   korlát,   pontosabban   alkotmányosan
            megengedett   korlátozás  -  a  lényeges   tartalom   védelme
            érdekében  - nem jöhet fogalmilag szóba, hanem nem  állítható
            az  élethez és az emberi méltósághoz való joggal szembe olyan
            "más"  alapjog,  amelyre  hivatkozva  korlátozni  lehetne  az
            élethez és az emberi méltósághoz való jogot.

            Az  élethez  és az emberi méltósághoz való jogból  levezetett
            konkrét jogok viszont már alkotmányosan korlátozhatóak.

            Az élethez való jog nem bontható fel ún. konkrét életjogokra,
            illetve   élettartalmakra.  Az  élethez  való   jog   egysége
            megbonthatatlan, feldarabolhatatlan. Az élethez való jog csak
            a   maga   egységében   és   teljességében   szemlélhető   és
            érvényesítendő  minden  konkrét  társadalmi  viszonyban.   Az
            emberi  élet  alkotmányos védelme  -  a  maga  egységében  és
            korlátozás  nélkül  -  illet  meg  minden  embert   a   halál
            beálltáig.

            Az emberi méltósághoz való jog viszont már többféle - elvileg
            megszámlálhatatlan - konkrét jog formájában létezik,  illetve
            ezek  együtteseként jelenik meg. Az emberi  méltósághoz  való
            jogból  levezetett  alapjogok - így az önrendelkezési  jogból
            levezetett azon joga a beteg embernek, hogy visszautasítsa az
            életmentő   és   életfenntartó,  de  ezeken   túl   bármilyen
            kezelést  -  a  maguk konkrétságában ítélendők  meg  abból  a
            szempontból, hogy a korlátozás megfelel-e az Alkotmány  8.  §
            (2)   bekezdésében  írott  követelménynek,  és  azon  túl   a
            szükségesség  és  arányosság követelményének,  továbbá,  hogy
            valamely  más  -  szintén Alkotmány által  védett  -  alapjog
            érvényesítésének az érdekében történik-e.

            Összegezve, úgy vélem, hogy míg az élethez való  jog  csak  a
            maga  egységében és korlátozhatatlanságában létező jog, addig
            az   emberi   méltósághoz   való   absztrakt   jog   konkrét,
            elválasztható  alapjogok összességeként  létezik.  Az  emberi
            méltóságot  alátámasztó  konkrét  részjogok  korlátozása   az
            Alkotmánynak  megfelelő tartalommal, a feltétlenül  szükséges
            és   arányos   mértékben,  más  alapjog   védelme   érdekében
            alkotmányosan elfogadható.

            Az  indítványhoz  kapcsolódóan, a jelen ügyben  az  képezheti
            alkotmányossági vizsgálat tárgyát, hogy az emberi élet és  az
            emberi   méltóság,  mint  alkotmányos,  korlátozhatatlan   és
            egységben érvényesítendő és érvényesülő jog mit jelent a maga
            általánosságában  és konkrét megjelenési formájában,  és  mit
            nem  jelent. Nézetem szerint az emberi élethez való  jog  nem
            jelenti,  nem jelentheti sem a méltó, sem a méltatlan  emberi
            életre  való kötelezést, sem az emberi élet meghosszabbítását
            -  különféle  orvosi  kezelések révén -  a  beteg  határozott
            akarata ellenére. Ha ugyanis az embernek az élethez való joga
            átfordul az életre való kötelezéssé, ez már az önrendelkezési
            jognak a korlátozását, mégpedig a jog lényeges tartalmának  a
            korlátozását jelenti. Ez viszont alkotmányellenes,  mivel  az
            Alkotmány 8. § (2) bekezdésének azon rendelkezésébe  ütközik,
            amely  kimondja, hogy alapvető jogot csak törvényben  és  úgy
            szabad  korlátozni,  hogy  az a  jog  lényeges  tartalmát  ne
            érintse.

            Az  ember tehát sem "méltónak", sem "méltatlannak" tekinthető
            életre  nem  kötelezhető; az állam életvédelmi kötelezettsége
            nem lehet olyan erejű, illetve nem terjedhet ki arra, hogy az
            egyén  szabadságát, az egyén önrendelkezési jogát  oly  módon
            korlátozza, hogy az embernek az élet megválásától való  jogát
            megtiltsa. Ezt támasztja alá az öngyilkosság "szabadsága" is,
            vagyis  az,  hogy  az  öngyilkosságot  sikertelenül  elkövető
            személyt   nem   büntetik   azért,   mert   megkísérelte   az
            öngyilkosságot,    illetve   e   tettéhez    egyéb    negatív
            jogkövetkezmények sem fűződhetnek.

            Mivel  az ember a "normális" (egészséges, boldog) életre  sem
            kötelezhető,  még  inkább  nem kényszeríthető  olyan  életre,
            amelyben   elveszíti  a  méltóságát  azáltal,  hogy  teljesen
            kiszolgáltatottá,    magatehetetlenné,   önmaga    ellátására
            képtelenné  válik, és olyan mértékű fájdalmakat, gyötrelmeket
            és  szenvedéseket  kell  kiállnia,  amelyek  számára  már-már
            elviselhetetlenek. A gyötrődéssel, kiszolgáltatottsággal járó
            élet   az   egyén  számára  már  emberhez  méltatlan   életet
            jelenthet.   Ennek   "megélésére",   és   orvosi   kezeléssel
            folyamatosan meghosszabbított "továbbélésére" nem kötelezhető
            az  egyén,  és a szabadságában áll ennek, a számára méltatlan
            életnek a meghosszabbítását elutasítani.

            Az  emberhez  méltó  és  az emberhez  méltatlan  élet  között
            objektív  határ  nem húzható meg. Az egyén  a  maga  értékelő
            tevékenysége  révén  mint  konkrét,  egyedi  szubjektum  dönt
            arról, hogy mely életet tart még méltónak önmaga számára,  és
            mely életet tekint már méltatlannak. Ennek eldöntése az egyén
            szubjektív  és  abszolút mérlegelési  jogán  alapul,  csak  ő
            határozhat  arról,  hogy mely életforma,  -fajta,  -tartalom,
            illetve   milyen   mértékű   szenvedés,   kiszolgáltatottság,
            magatehetetlenség, ellátásra való képtelenség stb. az,  amely
            már  nem  a  méltó, hanem a számára méltatlan  emberi  életet
            jelenti, amelyet nem akar tovább élni.

            Ha  a halál természetes bekövetkeztét az életfenntartó és  az
            életmentő    kezeléssel    az    egyén    akarata    ellenére
            megakadályozzák, az az embernek az ilyen (általa méltatlannak
            tartott)   életre   való   kötelezését,   vagyis   az   egyén
            önrendelkezési  jogának  a súlyos sérelmét  jelenti,  és  így
            alkotmányellenes korlátozáshoz vezet.

            Az   Alkotmány   54.  §  (1)  bekezdésében   foglalt   emberi
            méltóságból fakadó önrendelkezési jognak további eleme,  hogy
            az élethez és a méltósághoz való jog természetesen nemcsak az
            élet  elfogadásának a jogát foglalja magában, hanem  ugyanígy
            az   élet   befejezésének,   illetve   az   élet   befejezése
            megválasztásának  a  jogát is magában foglalja;  ideértve  az
            élet  befejezése módjának vagy idejének a megválasztását  is.
            Az  emberi élethez és az emberi méltósághoz való jognak része
            tehát     az     élet    befejezésének    a    megválasztása,
            megválaszthatósága. Tekintettel arra, hogy ez a jog  abszolút
            jog  -  az  abszolút  szerkezetű jogviszonyokból  fakadóan  -
            mindenki   köteles  tiszteletben  tartani   az   ember   ezen
            önrendelkezésből  fakadó  jogát, vagyis  az  élet  befejezése
            szabad  megválasztásának a jogát. Ebből következően  mindenki
            köteles  tartózkodni attól, hogy az embert az  életfenntartó,
            életmentő  beavatkozásokkal - kifejezett akarata  ellenére  -
            életben tartsa, és ha ő a halál természetes bekövetkeztét  és
            lefolyását  kívánja,  akkor  ezt az  önrendelkezésből  fakadó
            akaratát mindenkinek tudomásul kell vennie. Ugyanígy mindenki
            köteles  tudomásul venni és elfogadni annak  az  egyénnek  az
            akaratát és önrendelkezési jogát is, aki nem beteg ugyan,  de
            az  életétől  valamilyen  ok miatt - pl.  szerelmi  csalódás,
            végtagjainak elvesztése, stb. - meg akar válni.

            Az  egyes  ember  önmagához való viszonya  a  legszemélyesebb
            viszony,  amelyben az ember értelmi, intellektuális értékelő,
            elemző,  érzelmi viszonyba kerül önmagával. Az ember önmagára
            vonatkozó  tudati viszonya - a maga teljességében -  abszolút
            módon  autonóm  és  szabad. Ennek az  abszolút  módon  szabad
            önértékelő   viszonynak  része  az  egyén  önmaga   életéhez,
            életének   minőségéhez,  életének  vállalhatóságához   fűződő
            érzelmi,  intellektuális  és  értékelő  viszonya.  Az   ember
            életének  és  halálának  együttes és egymásra  vonatkoztatott
            értékelése   a   konkrét  egyén  legszemélyesebb,   leginkább
            tiszteletre  méltó,  a jog által leginkább  védett  területe.
            Ennek a konkrét magatartásokban is megnyilvánuló "öntudatnak"
            a része az egyén önrendelkezési joga: élete és halála feletti
            rendelkezés.  Az egyén önrendelkezési joga döntéseiben  -  és
            így  életére  és halálára vonatkozó döntéseiben  -  nyilvánul
            meg.

            A  döntés  szabadsága a saját életről és a saját halálról  az
            önrendelkezési  jog  lényeges és  korlátozhatatlan  tartalmát
            képezi.   Ennek  az  önrendelkezési  jogból  fakadó   döntési
            szabadságnak  a  része annak mérlegelése  is,  hogy  akár  az
            egészséges,  akár  -  az esetleg gyógyíthatatlan  betegségben
            szenvedő  -  beteg  ember  mikor, milyen  módon  választja  a
            halált,    illetve    fogadja   el   a   halál    természetes
            bekövetkezését.  Hasonlóan e körbe tartozik annak  eldöntése,
            hogy  mit  tart még elfogadható szenvedéssel teli életnek  és
            mit    tart    számára   már   méltatlan    (vagyis    teljes
            kiszolgáltatottsággal,   az   önmagáról   való   gondoskodási
            képesség híján való, szenvedéssel és kínlódással, fájdalommal
            terhes)  életnek, amely utóbbit már nem kívánja tovább  élni.
            Az ember tehát nem a halált választja ebben az esetben, hanem
            a számára méltatlan, szenvedéssel teli emberi életet utasítja
            el,  illetve  azt  utasítja el, hogy erre a méltatlan  emberi
            életre  továbbra  is "kötelezve legyen", más személy  (orvos,
            ápoló, hozzátartozó, stb.) döntésétől függjön, hogy az  egyén
            által már méltatlannak ítélt életét meddig élje, vagyis, hogy
            ez a számára már méltatlan emberi élet továbbfolytatódjon. Az
            egyén  az  emberi  méltóságából és az  önmagával  kapcsolatos
            önrendelkezési jogából fakadó szabadsága alapján utasítja  el
            az   önmaga  számára  már  méltatlan,  szenvedésekkel   teli,
            kiszolgáltatottsággal járó életet, és ezért visszautasítja  a
            halál   természetes  módon  való  bekövetkezését   akadályozó
            életfenntartó és életmentő kezeléseket. Annak eldöntése, hogy
            mikor  lép  át  az ember élete a számára már elfogadhatatlan,
            emberhez  nem méltó élet fázisába és tartalmába, teljesen  az
            egyén  mérlegelésén  alapul. Az ember önrendelkezési  jogának
            része   az  arról  való  döntés  is,  hogy  mely  élettartam,
            életforma, életmód az, ami még méltó, és melyik az,  ami  már
            méltatlan, esetleg elviselhetetlen önmaga számára.

            Az  ember  választhatja  ennek - a számára  már  méltatlan  -
            életnek    a    mesterséges,   akár    újbóli    és    újbóli
            meghosszabbítását, de dönthet úgy is, hogy elutasítja ezt  az
            életet, vagyis a számára már az emberi méltóságot megszüntető
            életformát,  élettartamot, kiszolgáltatottságot.  Ez  esetben
            tehát  hangsúlyozottan  egyfajta élet elutasításáról  és  nem
            elsősorban a halál választásáról van szó. Helytelen  az  a  -
            sokszor  hangoztatott - kérdésfelvetés, hogy az élet  vagy  a
            halál  között választ az egyén, mivel a gyógyíthatatlan beteg
            nem  egyszerűen  az élet és a halál, hanem  kétféle  élet:  a
            súlyos  szenvedéssel járó életnek a további  vállalása,  vagy
            pedig ennek az életnek a tovább nem vállalása között választ.

            Az  emberi méltóságból fakadó önrendelkezési jog -  beteg  és
            egészséges  ember esetében egyaránt - nemcsak a halál  szabad
            megválasztását  foglalja  magában,  hanem  az   egyén   által
            méltatlannak  ítélt élet továbbélésének elutasítását  vagy  a
            továbbélés  időtartamának a lerövidítését  is,  s  ezáltal  a
            halál  bekövetkezését.  Ez a választás  az  Alkotmány  54.  §
            (1)  bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jog  részét
            képező  önrendelkezési jogból levezethető,  és  következik  a
            betegnek   az   Eütv.   életmentő,   életfenntartó    kezelés
            visszautasítását lehetővé tevő rendelkezése által biztosított
            jogából.  Ezt  a választási szabadságot az Eütv.  20.  §-ának
            rendelkezései lényegében jelenleg is biztosítják.

            Az életfenntartó és életmentő kezelések visszautasításának  a
            szabadsága   azért  vet  fel  azonban  mégis  alkotmányossági
            problémát,  mert ebbe a viszonyrendszerbe egy  olyan  személy
            (az  orvos) is belép, aki - szakmájánál és esküjénél fogva  -
            gyógyításra,  illetve  -  halálos  betegség   esetén   -   az
            életfenntartó és az életmentő kezelések folyamatos, egészen a
            halál  bekövetkeztéig  tartó  biztosítására  kötelezett.  Így
            szembekerül   egymással   a   betegnek   az   életmentő    és
            életfenntartó kezelést visszautasító akarata, és az  orvosnak
            a  gyógyítási kötelezettsége. Ez esetben nem két jog (a beteg
            és  az  orvos  joga),  hanem a beteg  önrendelkezési  jogából
            fakadó visszautasítási joga, és az orvos jogi, szakmai  -  és
            esküje  alapján  őt  kötő  -  erkölcsi  kötelezettsége  kerül
            egymással   szembe.  Ebben  a  konfliktusban  az  alkotmányos
            megoldás   csak  az  lehet,  hogy  az  orvosnak   a   szakmai
            kötelezettsége "meghátrál", "visszavonul" a beteg alkotmányos
            önrendelkezési jogából fakadó visszautasítási joga  előtt.  A
            jog  és  kötelezettség ilyen szembenállásában az  alkotmányos
            jognak az elsőbbségét kell biztosítani, ebből következően  az
            orvos  tudomásul  kell,  hogy vegye  a  beteg  önrendelkezési
            jogából  fakadó  akaratát,  az  életfenntartó  és  életmentő,
            illetve ezen túl is bármely más kezelés visszautasítását.  Az
            orvos  köteles  a  betegnek továbbra is megadni  minden  más,
            fájdalomenyhítést  szolgáló és egyéb szükséges  kezelést,  de
            hagynia kell, hogy a halál természetesen módon bekövetkezzen,
            azt nem késleltetheti, lassíthatja életfenntartó és életmentő
            kezeléssel. Ebben a viszonyban ez kötelezettsége az orvosnak,
            és  az  orvost ez a kötelezettsége tulajdonképpen  a  passzív
            eutanázia  egyfajta sajátos résztvevőjévé  teszi.  Ez  utóbbi
            azonban nem vet fel alkotmányos problémát, mivel ez esetben a
            beteg  önrendelkezési  jogának az érvényesüléséről,  méghozzá
            erősebb   érvényesüléséről  van   szó,   az   orvos   szakmai
            kötelezettségének a teljesítésével szemben. Az orvos csak oly
            módon  válik  ebben  az  esetben a halálhoz  vezető  útnak  a
            "kísérőjévé",  vagyis valamilyen passzív résztvevőjévé,  hogy
            az életfenntartó és életmentő kezelést nem adja meg, hanem  -
            a  beteg  akaratának megfelelően - hagyja a  halálhoz  vezető
            természetes élettani folyamat lezajlását.

            A  jelenleg  hatályos Eütv. alapvetően ezt  az  élethelyzetet
            modellezi és szabályozza. A beteg önrendelkezési joga, és  az
            orvos gyógyítási, illetve kezelésnyújtási kötelezettsége (már
            nincs esély a gyógyításra, de az orvosnak még mindig meg kell
            kísérelnie  az  élet  fenntartását  és  megmentését)   között
            feszülő   ellentmondás   következményeként   kell   a    jogi
            szabályozásba  az orvos személyét bevonni, és az  orvos  ezen
            passzív   magatartásra  kötelezését   a   beteg   alkotmányos
            önrendelkezési  jogával  együtt kezelni  és  szabályozni.  Ez
            azért  is fontos, mert az orvos számára is ilyen alapon  kell
            biztosítani  és kimondani a szakmai kötelezettség nyújtásának
            az elmulasztásából fakadó felelőtlenségét, immunitását.

            Arra  is  rá kell azonban mutatni ugyanakkor, hogy az  orvost
            sem  lehet  akarata  ellenére erre a  passzív  közreműködésre
            kötelezni;  az  orvosnak - lelkiismereti  és  szakmai  okokra
            hivatkozva - szabadságában áll megtagadni azt, hogy egy adott
            beteg  kezelése  során  -  a beteg határozott  és  egyértelmű
            kérése  ellenére - az életmentő és az életfenntartó  kezelést
            megszüntesse. Ebben az esetben az orvos számára lehetővé kell
            tenni azt, hogy kilépjen a kezelési folyamatból, és más orvos
            -  esetleg hozzátartozó vagy más személy - lépjen be  ebbe  a
            halálhoz  vezető  folyamatba. A  passzív  eutanázia  esetében
            tehát  az  orvost  -  ha  ő ezt világnézeti,  erkölcsi,  vagy
            szakmai-etikai okok miatt nem tudja elfogadni -  még  erre  a
            passzív magatartásra sem lehet kötelezni, hanem lehetővé kell
            tenni  számára, hogy ebből a viszonyból kilépjen és  ezzel  a
            beteggel  való  foglalkozást, kezelést  ő  a  saját  részéről
            megszüntesse. Ez esetben a beteg kezelését - már amennyiben a
            beteg  kezeléséhez  a  továbbiakban is  szükséges  az  orvosi
            segítség   -  más  orvosnak  kell  átvennie,  s  a   kezelést
            megszüntető orvost a beteg további kezeléséért már felelősség
            nem  terheli.  A kezelést átvevő orvos lesz a továbbiakban  a
            halálhoz  vezető út passzív végigkísérője, ő lesz  köteles  a
            fájdalomenyhítésre   és  a  szenvedő   beteg   egyéb   orvosi
            kiszolgálására,  de  az életmentő és életfenntartó  kezelések
            elvégzésétől   ő  is  köteles  lesz  tartózkodni,   a   beteg
            önrendelkezési jogának elsőbbsége következtében.

            Nem  ugyanez a helyzet azonban az orvos szerepét és helyzetét
            illetően  a beteg önrendelkezésén alapuló, de az orvos  aktív
            tevékenységét feltételező aktív eutanázia esetében. Az  aktív
            eutanázia  esetében  - igaz ugyan, hogy  a  beteg  egyértelmű
            rendelkezése  alapján - az orvosnak aktívan, cselekvően  kell
            közrehatnia  abban,  hogy a halál bekövetkezzen.  Álláspontom
            szerint az alkotmányos határ itt húzható meg, mivel ebben  az
            esetben  a  beteg önrendelkezési joga már túlmegy  az  önmaga
            (méltatlannak   ítélt)   életével  való   rendelkezésen,   és
            döntésének végrehajtásába bevon egy másik személyt: az orvost
            vagy    más    személyt    (egészségügyi   ápolószemélyzetet,
            hozzátartozót). Ebben az esetben már nem egyszerűen arról van
            szó,  hogy az orvos hagyja a halál természetes bekövetkeztét,
            hanem   arról,  hogy  az  orvos  megrövidíti  a  beteg  által
            méltatlannak ítélt emberi életet és elősegíti, korábbra hozza
            magát  a  halált. A beteg önrendelkezési joga  erre  már  nem
            terjedhet  ki, nevezetesen nem irányulhat arra, hogy  mást  -
            akár  orvost, akár más, nem orvos személyt - arra kötelezzen,
            hogy   aktív  cselekvésével  előidézze  a  halálát.  A  beteg
            önrendelkezési joga ez utóbbira nem terjed ki, ezért kell itt
            meghúzni  az önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia,  mint
            alkotmányosnak  tekinthető,  és  az  önrendelkezésen  alapuló
            aktív   eutanázia,   mint  már  alkotmányellenes,   a   beteg
            önrendelkezési  jogán  túl lévő, annak tartományán  túlmutató
            két eset között a határvonalat.

            Az alkotmányossági mérce és határvonal itt húzódik meg. Ezért
            nem  értek egyet az indítványozóknak azzal az álláspontjával,
            hogy nemcsak a passzív, hanem az orvos vagy más személy aktív
            közreműködésével  végrehajtott - bár a beteg  önrendelkezésén
            alapuló  -,  de  aktív  eutanáziát  is  alkotmányosnak   kell
            tekinteni,  mivel  ez  esetben  az  önrendelkezési  jog   más
            személyt  (jogalanyt) a halál aktív elősegítésére  kötelezne,
            illetve  ebbe  a  folyamatba  aktívan  közreható  személyként
            bevonna.   Erre  azonban  senkit  nem  lehet  kötelezni,   és
            következményei  alól  -  más  személy  önrendelkezési  jogára
            hivatkozással - senkinek nem adható felmentés.

            Álláspontom   összefoglalva   tehát   az,   hogy   a    beteg
            önrendelkezési joga, az életmentő és életfenntartó  kezelések
            visszautasítása során nem terjed ki arra, hogy az orvost vagy
            más   személyt   a  halált  aktívan  előidéző   tevékenységre
            kötelezzen. A beteg önrendelkezési joga nem terjed ki és  nem
            elegendő   hivatkozási   alap  arra   sem,   hogy   a   halál
            bekövetkeztét   aktív  magatartásával  előidéző   személy   a
            büntetőjogi felelősség alól mentesüljön.

                                          II.

                  Az alkotmányos határmegvonás, az eutanázia-típusok
                                     meghatározása

            Az  Alkotmánybíróság határozata tartózkodik  attól,  hogy  az
            eutanázia    fogalmát    körülírással    vagy    definícióval
            meghatározza,   és  ugyanígy  tartózkodik  attól   is,   hogy
            meghatározza  és egymástól elválassza az egyes  szóba  jöhető
            eutanázia típusokat. Az indítványozók kétfajta tipológiát  is
            adnak, ezek vita tárgyát képezhetik, de - megítélésem szerint
            -   mégsem   ezért   szükséges   az   eutanázia   körülírásos
            meghatározását és a típusait megadni, hanem azért,  mivel  az
            Alkotmánybíróságnak meg kell vonnia az alkotmányos határt  az
            eutanázia  egyes  típusai  között.  Ez  a  határmegvonás  nem
            lehetséges   akkor,  ha  maga  az  eutanázia  fogalma   nincs
            szabatosan  körülírva,  illetve az  eutanázia  egyes  típusai
            nincsenek  - meghatározott, akár többféle szempont alapján  -
            egymástól elválasztva.

            1. Az eutanázia fogalma

            A  halál  megválasztásának nem mindenfajta  módja  eutanázia,
            mivel  a  nem  beteg embernek, vagy a gyógyítható betegségben
            szenvedő  embernek a halálválasztása során nem  eutanáziáról,
            hanem   pl.   öngyilkosságról  beszélünk.   A   tudomány,   a
            szociológiai,  etikai vagy orvosi irodalom a  gyógyíthatatlan
            vagy  a  nagy szenvedéssel járó betegségben szenvedő,  és  az
            emberi   méltóságot  korlátozó,  már-már   méltatlan   emberi
            élethelyzetbe jutott betegnek a halál választását, illetve  a
            halál  előidézését  tartja általában  eutanáziának.  A  halál
            választását  jelentheti egyrészt az egyénnek  az  az  igénye,
            hogy  ne  hosszabbítsák  meg  mesterségesen  a  szenvedéssel,
            fájdalommal   terhes,  számára  már  méltatlannak   tekintett
            életet,  és hagyják meghalni. Az eutanázia fogalmába tartozik
            az  is, amikor a gyógyíthatatlan beteg kívánságára nem várják
            meg  a  halál természetes bekövetkeztét, hanem azt megelőzően
            (mielőtt  a  halál önmagától is bekövetkezne) -  önmaga  vagy
            valaki   másnak  a  közreműködésével  -  aktív   cselekvéssel
            előidézik a beteg halálát.

            2. A tipológia alapja

            Az  eutanázia  fajták elhatárolása során, első kritériumaként
            azt  kell  meghatározni,  hogy  kinek  a  döntésén  alapul  a
            korábbiakban    körülírt    élethelyzetben    lévő    személy
            halálakarása,  halálválasztása,  illetve  az   emberhez   már
            méltatlannak  ítélt élet befejezésének a választása.  Második
            kritériumként  az  vizsgálandó  meg,  hogy  ki,   és   milyen
            cselekvéssel  vesz  részt a beteg akaratának,  szándékának  a
            megvalósításában.  Ezek  alapján az  eutanáziának  lényegileg
            négyféle típusa különböztethető meg:

            a)  A  beteg önrendelkezésen alapuló passzív eutanázia. Ebben
            az  esetben a döntést a beteg hozza meg, a kivitelezésben  az
            orvos  vagy más személy passzív cselekedettel működik  közre,
            tehát  azáltal,  hogy  nem  szolgáltatja  ki,  nem  végzi  az
            életmentő, életfenntartó kezelést.

            b)  A beteg önrendelkezésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az
            esetben  is  a  beteg  hozza meg  a  döntést  arról,  hogy  a
            továbbiakban nem kívánja folytatni a számára már méltatlannak
            ítélt  életet, de a halál előidézéséhez valakinek - orvosnak,
            hozzátartozónak   vagy  másnak  -  olyan  kifejezett,   aktív
            cselekvésére van szükség, amely előidézi a halált.

            Álláspontom  szerint  az  eutanázia ezen  két  típusa  között
            húzható  meg  az  alkotmányos határvonal. Az  önrendelkezésen
            alapuló  aktív eutanázia - a korábban kifejtettek  alapján  -
            már nem tartozik a betegnek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésén
            alapuló  önrendelkezési  jogának  a  tartományába,  mivel  az
            eljárásba  egy idegen személyt is bevon, mégpedig  úgy,  hogy
            aktív cselekvésre kényszeríti, illetve hatalmazza fel a halál
            előidézése  során.  Megítélésem szerint  ez  utóbbi  már  nem
            vezethető  le  a  beteg önrendelkezési jogából,  és  a  halál
            előidézésében  aktívan résztvevő személy  számára  pedig  nem
            lehet  büntetlenséget biztosítani. Sem  az  orvost,  sem  más
            személyt nem lehet arra kötelezni vagy felhatalmazni, hogy  a
            halál  előidézésében  aktívan  részt  vegyen,  és  részvétele
            esetén büntetlenséget élvezzen.

            c) A más döntésén alapuló passzív eutanázia. Ebben az esetben
            nem maga a beteg hozza meg a döntést, hanem az orvos vagy más
            észleli  a  betegség gyógyíthatatlanságát  vagy  a  szenvedés
            elviselhetetlenségét,  és  ez a - kívülálló  -  személy  dönt
            arról,   hogy   befejezi,  abbahagyja   az   életmentő   vagy
            életfenntartó  kezelést. Ebben az esetben  a  döntést  nem  a
            beteg,  hanem  helyette - tudtával vagy tudta  nélkül  -  más
            személy  hozza  meg. A "cselekvés" ez esetben  passzivitásban
            nyilvánul  meg, mivel a halálhoz vezető természetes  élettani
            folyamatokat  engedik  önmaguktól lezajlani,  abbahagyják  az
            életmentő, illetve életfenntartó kezeléseket. Az eutanáziának
            ez   az   esete   azért  alkotmányellenes,   mert   az   élet
            befejezéséről,   illetve  a  számára   már   méltatlan   élet
            elutasításáról nem a beteg, hanem helyette más személy  dönt,
            mégpedig  (az orvos esetében) esetleg egy olyan személy,  aki
            egyébként  köteles  lenne - mind az Eütv. alapján,  mind  más
            szakmai-etikai-erkölcsi   kötelezettsége   alapján    -    az
            életmentő, életfenntartó kezelést még akkor is folytatni,  ha
            a  betegség  - az orvostudomány mindenkori állása  szerint  -
            gyógyíthatatlan,  és  nincsen  kilátás  arra,  hogy  a  beteg
            meggyógyítható   legyen.  Ezzel   a   döntésével   az   orvos
            tulajdonképpen  a  gyógyítási,  kezelési  kötelezettségét  is
            megszegi,  melynek  következményei alól  nem  mentesülhet,  e
            kötelezettségszegéséért felelősséggel tartozik. Az  eutanázia
            ezen típusa alkotmányellenes, ezért elfogadhatatlan.

            d)  A  más döntésén alapuló aktív eutanázia. Ebben az esetben
            ugyancsak  nem  a  beteg, hanem más dönt az életmentő  és  az
            életfenntartó kezelés megszüntetéséről, és e döntésén  túl  a
            halál  bekövetkeztét aktív cselekvésével  fel  is  gyorsítja,
            végső  soron  előidézi  azt.  A más  döntésén  alapuló  aktív
            eutanázia   -   a   korábbiakban   kifejtettek   alapján    -
            alkotmányellenes, és elfogadhatatlan.

                        Táblázat az eutanázia egyes típusairól

                                   Döntés             Tevékenység
            Önrendelkezésen alapuló

                  passzív      a beteg dönt    passzív: az életfenntartó,
                  eutanázia*                   életmentő kezelések      
                                               beszüntetése vagy el sem                                    
                                               kezdése

                Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt önrendelkezési
                   jogból levezethető alkotmányos határ itt vonható meg

                  aktív        a beteg dönt    aktív: a halál
                  eutanázia                    bekövetkeztének ktív
                                               cselekvéssel,
                                               beavatkozással   történő
                                               elősegítése

            Nem önrendelkezésen alapuló
                  passzív    nem a beteg dönt  passzív: az
                  eutanázia                    életfenntartó,
                                               életmentő kezelések
                                               beszüntetése vagy el
                                               sem kezdése

                  aktív      nem a beteg dönt  aktív: a halál
                  eutanázia                    bekövetkeztének aktív
                                               cselekvéssel,
                                               beavatkozással történő
                                               elősegítése

            *  Ebbe  az  esetkörbe  tartozik az is,  ha  a  korlátozottan
            cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen beteg helyett - annak
            korábban, az Eütv. 22. §-a alapján tett nyilatkozata  szerint
            -  más  személy  dönt  az életfenntartó, életmentő  kezelések
            visszautasításáról.    A    beteg   korábban,    nyilatkozata
            megtételekor élt önrendelkezési jogával, amikor is  általános
            érvénnyel  visszautasította azokat a kezeléseket,  amelyek  a
            halálos betegség természetes lefolyását megakadályozva, őt  -
            számára  már  -  méltatlan életre kényszerítenék.  Az  általa
            megnevezett helyettes döntéshozó [Eütv. 22. § (2)  bekezdése]
            arról  dönt,  hogy a konkrét élethelyzet olyan-e,  amelyet  a
            beteg   saját  maga  számára  már  elfogadhatatlan,  emberhez
            méltatlan  életnek  tartana,  s  ezért  -  a  beteg   korábbi
            felhatalmazása  alapján - a beteg helyett  visszautasítja  az
            életmentő és az életfenntartó kezeléseket.

            A halál bekövetkeztének vannak egyéb, az eutanáziával részben
            érintkező  vagy  azzal hasonlóságot felmutató  más  esetkörei
            (így  például  az  ún. "kegyes ölés" problematikája  vagy  az
            öngyilkosságban  való  közreműködés büntetőjogi  tényállása).
            Ezek  részletes meghatározására, illetve az eutanáziától való
            elkülönítésére jelen különvéleményemben nem térek ki. Ezekkel
            kapcsolatban   a   határozatban   kifejtett   döntéssel    és
            magyarázatokkal egyetértek.

                                         III.

            Az   önrendelkezési   jog  alkotmányos  és   alkotmányellenes
            korlátai az Eütv.-ben,
            illetve a Kormányrendeletben

            1.  Az  életfenntartó, életmentő kezelések visszautasításának
            folyamatát az Eütv., illetve az annak végrehajtására  kiadott
            Kormányrendelet a következők szerint szabályozza:
            a)  Az Eütv. 20. § (3) bekezdése szerint a beteg részéről  az
            életfenntartó  vagy  életmentő beavatkozás  visszautasítására
            (melynek  célja a betegség természetes lefolyásának  lehetővé
            tétele) abban az esetben van lehetőség, ha
                -  a  beteg  olyan súlyos betegségben szenved,  amely  az
                orvostudomány mindenkori állása szerint rövid időn  belül
                - megfelelő egészségügyi ellátás mellett is -
                - halálhoz vezet és
                - gyógyíthatatlan.

            b)  Ha  a  beteg  az  egészségügyi ellátás  visszautasítására
            irányuló  jogát  gyakorolni  kívánja,  és  visszautasítja  az
            életfenntartó   és   az  életmentő  kezeléseket,   ismételten
            tájékoztatni  kell  döntésének (a beavatkozás  elmaradásának)
            várható    következményeiről,   és   e   jog    gyakorlásának
            feltételeiről. Az ellátás visszautasításának esetén meg  kell
            kísérelni  a  beteg döntése hátterében lévő okok -  személyes
            beszélgetés  alapján  történő  -  feltárását  és   a   döntés
            megváltoztatását. [Eütv. 20. § (7) bekezdése, Kormányrendelet
            2. § (1) bekezdése]

            c)  Ha  a  beteg  fenti  szándékát  továbbra  is  fenntartja,
            haladéktalanul  biztosítani kell számára e jog  gyakorlásához
            szükséges törvényi feltételeket. Intézkedni kell arról,  hogy
            a  beteg  nyilatkozatát a megkívánt alakiságok  megtartásával
            tehesse meg. [Kormányrendelet 2. § (2) bekezdése]

            d)  A  cselekvőképes személy közokiratban,  teljes  bizonyító
            erejű  magánokiratban, illetve (írásképtelensége esetén)  két
            tanú  együttes  jelenlétében  visszautasíthatja  a  kezelést.
            [Eütv. 20. § (2) és (3) bekezdése]

            e) Az egészségügyi intézmény vezetője vagy az általa kijelölt
            személy  gondoskodik  egy  háromtagú  bizottság  haladéktalan
            összehívásáról. E bizottság tagjai: a beteg kezelőorvosa, egy
            -  a  beteg  gyógykezelésében részt nem vevő  -,  a  betegség
            jellegének  megfelelő  szakorvos,  valamint  egy  pszichiáter
            szakorvos. [Eütv. 20. § (5) bekezdése, Kormányrendelet  3.  §
            (1) bekezdés]

            f)   A   háromtagú  bizottságnak  a  szakorvos  tagja   arról
            nyilatkozik, hogy a beteg olyan betegségben szenved-e,  amely
            az   Eütv.   20.   §-ának  (3)  bekezdésében   megfogalmazott
            kritériumoknak megfelel, a pszichiáter szakorvos pedig arról,
            hogy  a beteg rendelkezik-e a döntés meghozatalához szükséges
            belátási képességgel. A belátási képesség megállapítása során
            a  beteget  minden esetben, a beteg hozzátartozóját lehetőség
            szerint meg kell hallgatni. [Kormányrendelet 3. § (2) és  (3)
            bekezdése]

            g)  A  visszautasítás  csak akkor érvényes,  ha  a  háromtagú
            orvosi  bizottság  egybehangzóan, írásban nyilatkozik  arról,
            hogy  a  beteg döntését annak következményei tudatában  hozta
            meg,  illetve,  hogy  az Eütv. 20. § (3) bekezdésébe  foglalt
            feltételek fennállnak, és

            h)  a beteg az orvosi bizottság nyilatkozatát követő 3. napon
            -    két   tanú   előtt   -   ismételten   kinyilvánítja    a
            visszautasításra  irányuló  szándékát.  [Eütv.  20.   §   (4)
            bekezdés]

            i)  Ez esetben a visszautasított ellátást meg kell szüntetni,
            illetve azt meg sem lehet kezdeni. [Kormányrendelet 3. §  (4)
            bekezdés]

            j)   A   beteg  a  visszautasításra  vonatkozó  nyilatkozatát
            bármikor, alaki kötöttség nélkül visszavonhatja. [Eütv. 20. §
            (8) bekezdés]

            k)  A  beteg  nem  utasíthatja vissza az  életfenntartó  vagy
            életmentő beavatkozást, ha várandós és előre láthatóan  képes
            a gyermek kihordására. [Eütv. 20. § (6) bekezdése]

            l)  Nem érvényes a beteg visszautasító nyilatkozata akkor, ha
            nem  járul hozzá a háromtagú bizottság vizsgálatához, illetve
            ha  a  bizottság  azt  állapítja meg, hogy  az  Eütv.  20.  §
            (3)  bekezdésébe foglalt feltételek nem állnak  fenn.  [Eütv.
            20. § (4) bekezdése]

            m)   Ha   a  háromtagú  bizottság  nem  állapította  meg   az
            életfenntartó beavatkozás visszautasításának érvényességét, a
            beteg, valamint a helyettes döntéshozó keresetet indíthat  az
            életfenntartó  beavatkozás  visszautasításának  érvényességét
            megállapító bírósági döntés iránt. [Kormányrendelet 7. §  (1)
            bekezdése]

            n)   A   beteg   jogosult   ismételten   visszautasítani   az
            életfenntartó  beavatkozást, ha a bizottság  nem  állapította
            meg    az    életfenntartó   beavatkozás   visszautasításának
            érvényességét. [Kormányrendelet 7. § (2) bekezdése]

            Ezen eljárás egyes részeitől értelemszerűen eltérnek azok  az
            eljárások, amelyek a beteg korábbi, érvényes, az Eütv. 20.  §
            (1)  bekezdése alapján adott nyilatkozata, illetve  az  Eütv.
            20.  §  (2)  bekezdése alapján állított helyettes  döntéshozó
            nyilatkozata alapján indulnak.

            2. Álláspontom szerint a jelen ügyben alkotmányossági kérdést
            az  vet fel, hogy a jelenleg hatályos Eütv. 20. § (3) és  (4)
            bekezdésében,  továbbá  (7)  bekezdésében  foglalt   törvényi
            rendelkezések,   és   a  Kormányrendeletnek   a   törvény   e
            rendelkezéseinek    a    végrehajtására    vonatkozó    egyes
            rendelkezései  -  így  különösen  a  3.  §  (3)  bekezdése  -
            összeegyeztethetőek-e  az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből
            fakadó  emberi  méltóságból levezetett önrendelkezési  joggal
            vagy  sem. Vizsgálandó, hogy ezek a jogszabályi rendelkezések
            korlátozzák-e  vagy  sem  az  önrendelkezési   jog   lényeges
            tartalmát,  és  amennyiben a korlátozás nem az  alapvető  jog
            lényeges   tartalmára  vonatkozik,  akkor  az  megfelel-e   a
            szükségesség-arányosság    követelményeinek.    A    törvényi
            korlátozás  ugyanis  -  az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésébe
            foglalt   követelmény  alapján  -  csak  abban   az   esetben
            alkotmányos,  ha  az más alapjog érvényesülése  szempontjából
            szükséges, az alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozza,
            és a korlátozás az elérni kívánt céllal arányos.
            A  beteget  megillető, az életfenntartó, életmentő  kezelések
            visszautasítására   vonatkozó  jog  a  betegnek   az   emberi
            méltóságból  levezetett  önrendelkezési  jogának  a  lényeges
            tartalmát  jelenti.  Ebből következően a visszautasítási  jog
            tartalmi korlátozása alkotmányosan nem engedhető meg.
            Megítélésem szerint a hivatkozott jogszabályi rendelkezésekbe
            foglalt  előírások túlnyomó többsége alkotmányellenes,  mivel
            szükségtelen  és  aránytalan mértékben  akadályozza,  illetve
            korlátozza  az  emberi méltóságból levezetett  önrendelkezési
            jog  érvényesülését. Továbbá, nem állapítható meg  olyan  más
            alapjog,   amelynek   érvényesülése   érdekében    a    beteg
            önrendelkezési jogát korlátozni kellene.

            3.  Először  azt  kell meghatározni, hogy mely  korlátozások,
            illetve   alaki  és  formai  előírások  azok,   amelyek   nem
            alkotmányellenesek. Ezt követően mondható ki,  hogy  az  ezen
            túlmenő  korlátozások alkotmányellenesek, mivel  vagy  a  jog
            lényeges  tartalmát  érintik,  vagy  szükségtelenek,  illetve
            szükségesek ugyan, de aránytalanok.

            Álláspontom  szerint az, hogy a beteg önrendelkezési  jogának
            érvényesüléséhez - az életmentő és az életfenntartó kezelések
            visszautasítása körében - az Eütv. bizonyos alaki  és  formai
            követelményeket  ír  elő,  nem  alkotmányellenes.   Ezek   az
            előírások   a   beteg   akaratának   tartalmát   kell,   hogy
            egyértelművé  tegyék  két vonatkozásban:  egyrészt,  hogy  az
            akarat  tőle származik, másrészt, hogy akarata az  életmentő,
            életfenntartó  kezelések visszautasítására vonatkozik.  Ennek
            szükséges  és  megfelelő eszköze, a jogban ismert  közokirati
            vagy  teljes bizonyító erejű magánokirati forma előírása.  Az
            alaki  és  formai  előírások  alkotmányosak  tehát,  ha  arra
            irányulnak,   hogy  egyértelműen  és  kétségbe  vonhatatlanul
            kiderüljön  a  beteg  azon  akarata,  hogy  az  életmentő  és
            életfenntartó kezelések beszüntetését kívánja.

            Ilyen,  alkotmányosnak tekinthető alaki és formai előírásokat
            tartalmaz  az  Eütv.  20. § (2) bekezdése,  amely  alapján  a
            visszautasítás  közokiratban,  vagy  teljes  bizonyító  erejű
            magánokiratban  kell, hogy történjen, illetve írásképtelenség
            esetén  két tanú együttes jelenlétében kell, hogy elhangozzék
            a   betegnek   az   életmentő   és  életfenntartó   kezelések
            visszautasítására irányuló nyilatkozata.

            Ezek  az  alaki és formai előírások nemcsak azt  biztosítják,
            hogy egyértelműen és kétségbevonhatatlanul kiderüljön a beteg
            akarata,  hanem  azt is, hogy ez az akarat-elhatározás  olyan
            alakszerűséggel  jelenjen  meg, amely  minden  külső  személy
            számára is bizonyítékul szolgál.

            Ezeket az alaki előírásokat és formai követelményeket a beteg
            akarata egyértelműségének a bizonyítása, bizonyíthatósága, és
            az  akarat kétségbevonhatatlanságának a bizonyítása érdekében
            nem tartom alkotmányellenesnek. A formai előírások nemcsak  a
            beteg   akaratának   a  kinyilvánítását  bizonyítják,   hanem
            egyúttal  mentesítik a szakmai, illetve jogi felelősség  alól
            mindazokat,   akik   a  passzív  eutanázia   lefolytatásában,
            lefolyásában  valamilyen módon részt vettek. Az  alaki-formai
            kellékek  nemcsak  a kezelőszemélyzet számára  biztosítják  a
            mentesülést  a  felelősség alól, hanem a  beteg  akaratát  és
            szándékát  -  akár  utólag  -  kétségbe  vonó  hozzátartozók,
            rokonok  vagy  bárki számára bizonyítják a beteg  egyértelmű,
            kétségbevonhatatlan akaratát és annak kinyilvánítását.

            A  formai  és alaki előírások a beteg önrendelkezési  jogának
            kereteit,  megnyilvánulásának formáit határozzák  meg,  ezért
            nem   jelentik   az  alapvető  jog  lényeges  tartalmának   a
            korlátozását,  tehát sem az Alkotmány 54. § (1)  bekezdésébe,
            sem  pedig  a  8. § (2) bekezdésébe nem ütköznek. Álláspontom
            szerint  az Eütv.-ben meghatározott alaki és formai előírások
            szükségesek  és  egyben  elégségesek  is  a  beteg   kezelést
            visszautasító akaratának egyértelmű megállapításához.

            4.  Az  Eütv.  20. § (3) és (4) bekezdésében, továbbá  a  (7)
            bekezdésében   szereplő  további  feltételek   és   előírások
            alkotmányellenesek,  mivel  a  beteg  önrendelkezési  jogának
            lényeges    tartalmát   korlátozzák.   Az    alkotmányellenes
            korlátozások a következők:

            a)  Alkotmányellenes annak a követelménynek az előírása, hogy
            a  beteg az életfenntartó vagy életmentő beavatkozásokat csak
            abban   az  esetben  utasíthatja  vissza,  ha  "olyan  súlyos
            betegségben szenved, amely az orvostudomány mindenkori állása
            szerint rövid időn belül" halálhoz vezet.
            Megítélésem   szerint   a   "rövid   idő"   előírása    azért
            alkotmányellenes,  mert a "rövid idő"  teljesen  határozatlan
            jogfogalom, és így annak előírása ellentétes az Alkotmány  2.
            §  (1)  bekezdéséből levezetett jogállamiság elvével,  és  az
            ebből levezetett normavilágosság és egyértelműség alkotmányos
            követelményével.
            A  "rövid  idő" észlelése, érzékelése, meghatározása teljesen
            szubjektív.  Egy iszonyatos fájdalomnak, szenvedésnek  kitett
            ember  számára  akár néhány napos további  szenvedés  is  már
            elviselhetetlenül hosszúnak tűnhet, míg más számára a  nagyon
            nagy  fájdalommal  járó  betegség is  elviselhető,  akár  még
            hetekig, hónapokig vagy évekig is.
            Ezért  a  rövid idő előírása egyrészt az Alkotmány 2.  §  (1)
            bekezdésében   meghatározott  jogállamiság,   normavilágosság
            követelményébe ütközik, másrészt pedig a "rövid idő"  fogalma
            jogilag   eleve  meghatározhatatlan.  Ebből  tehát   nem   az
            következik,   hogy  a  jogalkotónak  a  rövid  idő   fogalmát
            pontosan, napokban vagy hetekben kellene meghatároznia, hanem
            az, hogy a szabályozásból ki kell venni ezt a kritériumot.  A
            "rövid  idő"  - a fájdalommal, szenvedéssel, megaláztatással,
            kiszolgáltatottsággal terhes időtartam  -  rövidségének  vagy
            hosszúságának   az  értékelése  teljes  egészében   a   beteg
            megítélése alá, a beteg értékelő szabadságának a tartományába
            tartozik.  A  betegnek kell megítélnie,  hogy  számára  mi  a
            "rövid  idő",  és  az  ő  értékelésével  szemben  senki   sem
            állíthatja,  hogy a hátralévő néhány (5, 10, 20  stb.)  napot
            vagy  akár órát a beteg még kibírja, még ki kell neki bírnia,
            az még nem számít "rövid időnek".
            Álláspontom szerint a beteg szubjektív értékelésével  szemben
            semmiféle    ellenérv    nem   hozható    fel,    ezért    az
            Alkotmánybíróságnak  meg kellett volna állapítania  az  Eütv.
            20.   §  (3)  bekezdésének  "rövid  időn  belül"  szövegrésze
            alkotmányellenességét, és meg kellett volna azt semmisítenie.
            Az  alkotmányellenességet nem az alapozza meg,  hogy  az  idő
            tartamát  a  jogalkotó  nem jelölte meg konkrétan  (napokban,
            hetekben  vagy órákban), hanem az, hogy a jogalkotó  ilyen  -
            kizárólag   a   beteg  szubjektív  értékelésébe   tartozó   -
            kritériumot   normatív   feltételként   határozott   meg   az
            életmentő,   illetve  életfenntartó  kezelés  visszautasítása
            során.

            b)  Alkotmányellenes annak a követelménynek az  előírása  is,
            hogy  a  beteg  akkor  utasíthatja vissza  az  életfenntartó,
            illetve életmentő kezelést, ha a betegsége "gyógyíthatatlan".
            A  "gyógyíthatatlan" betegség azért alkotmányellenes előírás,
            mivel  -  álláspontom  szerint - az egyébként  gyógyíthatónak
            tűnő,  vagy a csak hosszú évek alatt gyógyítható, vagy a  nem
            gyógyítható,  de meghatározott egészségi állapotban  (esetleg
            halálközeli  állapotban) rögzíthető, stabilizálható,  szinten
            tartható állapotban lévő személy számára is biztosítani  kell
            az életfenntartó és az életmentő, de ezeken túl bármilyen más
            kezelés   visszautasításának  jogát.  A  "gyógyíthatatlanság"
            fogalma is teljesen határozatlan jogfogalom, hiába pontosítja
            az  Eütv.  a  fogalmat úgy, hogy az "orvostudomány mindenkori
            állása  szerint"  gyógyíthatatlan betegség  esetén  élhet  az
            életfenntartó, életmentő kezelés visszautasításának a jogával
            a beteg.
            Tudományos viták tárgya lehet - és viták tárgya is  általában
            V   szinte  minden  egyes  betegség  gyógyíthatóságának  vagy
            gyógyíthatatlanságának a kérdése.
            Mindezekből     következően,     nézetem      szerint      az
            Alkotmánybíróságnak  meg kellett volna állapítania,  hogy  az
            Eütv.  20.  §  (3) bekezdésének "gyógyíthatatlan" szövegrésze
            alkotmányellenes, és azt meg kellett volna semmisítenie.

            c)  Alkotmányellenes előírás továbbá az is, ha egy  háromtagú
            bizottság  nemcsak  azt vizsgálja meg, hogy  a  beteg  milyen
            betegségben  szenved,  illetve,  hogy  az  életfenntartó   és
            életmentő  kezelés  visszautasítására irányuló  nyilatkozatát
            megtette-e,   hanem   a  háromtagú  bizottságnak   arról   is
            nyilatkoznia  kell,  hogy  a beteg a  visszautasító  döntését
            annak  következményei  tudatában hozta-e  meg.  Ezen  előírás
            alapján a bizottság megvizsgálja és nyilatkozik arról, hogy a
            beteg  belátási  képessége - a kezelést visszautasító  döntés
            tekintetében - megvan-e, korlátozott-e, vagy esetleg hiányzik
            a  belátási  képessége. Ez az előírás egyrészt  ellentétes  a
            Polgári   Törvénykönyvről  szóló  1959.   évi   IV.   törvény
            rendelkezéseivel,  másrészt  alkotmányellenes  az,  hogy   az
            életfenntartó   és   életmenő   kezelések   visszautasítására
            irányuló  akarat kinyilvánítása miatt, vagyis azért,  mert  a
            beteg  -  önrendelkezési jogával élve - a  passzív  eutanázia
            mellett  dönt,  egy háromtagú bizottság e kérdésben  a  beteg
            tulajdonképpeni      belátási     képességét,      lényegében
            cselekvőképességét megvizsgálja.
            Ha egyéb okból nem vetődik fel a beteg belátási képességének,
            cselekvőképességének a korlátozottsága vagy a  hiánya,  akkor
            nem  lehet  őt  arra  kényszeríteni, hogy  belátási,  illetve
            cselekvőképességét bizonyítsa, és főleg nem fogadható el  az,
            hogy   a   háromtagú  bizottság,  illetve  annak  pszichiáter
            szakorvos tagjának a nyilatkozatától váljék függővé  a  beteg
            akaratának és önrendelkezési jogának az érvényesülése.
            A  háromtagú  bizottság nyilatkozata a  beteg  önrendelkezési
            jogának a lényeges tartalmát korlátozhatja; sőt nemcsak  hogy
            korlátozhatja, hanem adott esetben akár meg is akadályozhatja
            a  beteg  önrendelkezési  jogának  az  érvényesülését.  Ebből
            következően  a szabályozás jelenlegi formája nézetem  szerint
            alkotmányellenes,  ezért az Alkotmánybíróságnak  meg  kellett
            volna  állapítania  az Eütv. 20. § (4) bekezdése  hivatkozott
            rendelkezésének  az  alkotmányellenességét,  és  meg  kellett
            volna azt semmisítenie.

            d)  Ugyancsak alkotmányellenes korlátozásnak tartom azt, hogy
            a beteg az első nyilatkozatát követő harmadik napon, két tanú
            előtt  ismételten ki kell, hogy nyilvánítsa az életfenntartó,
            illetve  életmentő  beavatkozás  visszautasítására  vonatkozó
            szándékát  és  akaratát [Eütv. 20. § (4) bekezdésének  utolsó
            előtti   fordulata].  Ez  a  szándék-  és  akaratmegismétlési
            kötelezettség  megítélésem szerint az alapvető  jog  lényeges
            tartalmát  korlátozza. Az Eütv. 20. § (8)  bekezdése  ugyanis
            általános szabályként tartalmazza azt, hogy a beteg az előbbi
            nyilatkozatát bármikor visszavonhatja, ha tehát 1 óra, 1 nap,
            3  nap,  5  nap  múlva,  avagy  bármikor  meggondolja  magát,
            nyilatkozatát   időhatár  nélkül  visszavonhatja.   A   beteg
            önrendelkezési   jogának  része  ugyanis  a   saját   döntése
            megváltoztatásának  a  joga is, de az arra  való  kötelezése,
            hogy  döntését  három nap múlva két tanú előtt  megismételje,
            már  akaratának és szándékának alkotmányellenes  korlátozását
            jelenti.
            Mindezekből  következően az Alkotmánybíróságnak  meg  kellett
            volna  állapítania  az Eütv. 20. § (4) bekezdése  hivatkozott
            rendelkezésének  az  alkotmányellenességét,  és  meg  kellett
            volna azt semmisítenie.

            e)   Szükségtelen   és  aránytalan,  vagyis  alkotmányellenes
            korlátozása   a  beteg  önrendelkezési  jogából   levezetett,
            életfenntartó   és   életmentő  beavatkozás   visszautasítási
            jogának az, hogy az Eütv. 20. §-ának a (7) bekezdése előírja,
            hogy  az  előző  kezelések visszautasítása  esetén  meg  kell
            kísérelni  a  beteg döntése hátterében levő okok -  személyes
            beszélgetés  alapján  történő  -  feltárását,  és  a   döntés
            megváltoztatását.  Ez  a  döntés  megváltoztatására  irányuló
            kísérlet tulajdonképpen vitatkozási helyzetbe hozza az orvost
            a  beteggel  szemben,  holott a beteg döntését  korábban  már
            meghozta.  A  beteg  döntése  meghozatala  során  -   nyilván
            hosszabb-rövidebb   megfontolás  után   -   értékelte   saját
            állapotát   és   az   életfenntartó  és   életmentő   kezelés
            visszautasításának   következményeit,   s    ennek    alapján
            határozott.   Ezt   a   döntését   egyébként   is    bármikor
            visszavonhatja.  Az, hogy az Eütv. kötelezően  előírja,  hogy
            ebben a folyamatban az orvos köteles a döntés megváltozatását
            megkísérelni,  megítélésem  szerint  a  beteg  önrendelkezési
            jogának  alkotmányellenes korlátozása.  Erre  tekintettel  az
            Alkotmánybíróságnak  meg kellett volna állapítania  az  Eütv.
            20.  § (7) bekezdésének alkotmányellenességét, és meg kellett
            volna semmisítenie azt.

            f)  Mivel a Kormányrendelet több rendelkezése - így különösen
            a  3.  §  (3) bekezdése, de ugyanígy pl. a 4. §-a - az  Eütv.
            nézetem  szerint  alkotmányellenes részeinek  a  végrehajtási
            szabályairól  rendelkezik, ezért - álláspontom szerint  -  az
            Alkotmánybíróságnak   meg   kellett   volna   állapítania   a
            Kormányrendelet        ezen        rendelkezéseinek        az
            alkotmányellenességét  is,  és  meg  kellett   volna   azokat
            semmisítenie.

            Összességében  tehát - az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdéséből
            levezetve   -   elfogadom  az  Eütv.  20.  §-ában   rögzített
            életfenntartó  és  életmentő  kezelés  visszautasításának   a
            jogát. Az önrendelkezési jognak az alaki és formai előírásait
            nem tartom alkotmányellenesnek, mivel ezek az alaki előírások
            a beteg akarata egyértelműségének a bizonyítására szolgálnak.
            Az  ezeken  túli  feltételek,  illetve  nehezítő,  késleltető
            eljárások   előírását  viszont  már  az  önrendelkezési   jog
            alkotmányellenes korlátozásának tartom. Ebből  következően  -
            álláspontom szerint - az Eütv., valamint a Kormányrendelet  -
            jelen  különvéleményemben  hivatkozott  rendelkezéseit  -  az
            alkotmányellenesség miatt az Alkotmánybíróságnak meg  kellett
            volna semmisítenie.

            Budapest, 2003. április 28.
                                                        Dr. Bihari Mihály
                                                            alkotmánybíró
            Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye

            1.  Egyetértek  a  rendelkező rész  1.,  2.,  3.,  5.  és  6.
            pontjával,  továbbá a 4. pontnak az Eütv. 17. § (1)  bekezdés
            a) pontjára vonatkozó részével, nem értek azonban egyet a 18.
            §  (2) bekezdése támadott szövegrésze alkotmányellenességének
            megállapítására   és   megsemmisítésére  irányuló   indítvány
            elutasításával. A kérdéses szövegrészt az Alkotmánybíróságnak
            meg kellett volna semmisítenie.

            Egyetértek a többségi határozat indokolásával annyiban,  hogy
            a  törvény 18. § (1) és (2) bekezdésének együttes elemzéséből
            a   beteg   önrendelkezési  jogának  minimális  korlátozására
            irányuló törvényhozói szándékra is lehet következtetni, ám  a
            rendelkezés  összességében e szándékon túlmutató  korlátozást
            jelent.  Lehetőséget biztosít ugyanis az invazív beavatkozást
            végző    orvos    számára,   hogy   a   beavatkozást    saját
            elhatározásából,  a  beteg  önrendelkezési  jogára   tekintet
            nélkül kiterjessze.

            2. Az Eütv. 18. §-a az invazív beavatkozás a beteg beegyezése
            nélküli  kiterjesztésének két esetkörét különbözteti meg.  Az
            (1)  bekezdés mindössze a kiterjesztés szükségességének előre
            nem látható voltáról szól, így a feltételek beállta esetén  a
            (2)  bekezdésben írt kivétellel bármilyen invazív beavatkozás
            kiterjesztését lehetővé teszi a beteg beleegyezése nélkül.  A
            (2)  bekezdés  arra  az esetre tartalmaz előírást,  amikor  a
            kiterjesztés  (melynek  szükségessége mind  fogalmilag,  mind
            pedig  az  előző  bekezdésre utalásból következően  ugyancsak
            előre  nem  látható)  szerv vagy testrész  elvesztését,  vagy
            funkciójának teljes kiesését eredményezi.

            Az  (1)  bekezdés  esetében a kiterjesztés  indoka  a  sürgős
            szükség,   a   (2)  bekezdés  esetében  pedig   a   közvetlen
            életveszély  fennállása. Ezen eseteken kívül az (1)  bekezdés
            b)  pontja kifejezetten, a (2) bekezdés pedig visszautalással
            lehetővé teszi az invazív beavatkozásnak a beteg beleegyezése
            hiányában  történő  kiterjesztetését, ha annak  elmaradása  a
            beteg  számára  aránytalan  terhet  jelent.  Az  indítvány  a
            visszautaló szövegrészt támadta.

            Az  aránytalanul súlyos teher fogalma önmagában nem  világos.
            Nem    állapítható   meg,   hogy   az   invazív   beavatkozás
            kiterjesztésének  elmaradása  mihez  képest  jelent  a  beteg
            számára aránytalanul súlyos terhet, de az sem, hogy a "teher"
            kifejezés  mit takar. A rendelkezés arra sem ad  eligazítást,
            hogy   a  döntéshez  a  beavatkozást  végző  orvosnak  milyen
            tényezőket   kell  figyelembe  vennie.  Minthogy   az   utaló
            rendelkezéssel  az Eütv. 18. § (2) bekezdés  szövegébe  emelt
            szövegrész  bizonytalan tartalmánál fogva sérti az  Alkotmány
            2. § (1) bekezdéséből folyó jogbiztonság követelményét, a 18.
            §  (2)  bekezdésének  erre  utaló részét  meg  kellett  volna
            semmisíteni.

            3.  Álláspontom szerint az indítvánnyal tartalmilag  érintett
            szövegrész a beteg önrendelkezési jogát is sérti. Azt  engedi
            meg,  hogy  az orvos kizárólag hivatásának szakmai szabályait
            vegye    tekintetbe   és   ezeknek   túlnyomó    jelentőséget
            tulajdonítva döntsön az invazív beavatkozás kiterjesztéséről,
            figyelmen  kívül hagyva az érintett beteg saját  elképzelését
            arról,  hogy mi jelent számára "aránytalanul" súlyos  terhet.
            Ebből következően a rendelkezés ellentétes az Alkotmány 54. §
            (1) bekezdésében foglaltakkal.

            Az  Eütv.  18.  §  (1) bekezdésében említett sürgős  szükség,
            illetőleg   a  (2)  bekezdésében  írt  közvetlen  életveszély
            fennállása  az  orvosi hivatás szabályai  és  a  beavatkozást
            végző   orvos  szakértelme,  valamint  szakmai  tapasztalatai
            alapján  számára  megítélhető. Az  olyan  esetben,  amikor  a
            tervezett  invazív  beavatkozásról szóló,  a  betegnek  adott
            tájékoztatás nem lehetett teljes és a beavatkozásnak -  éppen
            az  elvégzése  során  felismert újabb  tényezők  miatt  -  az
            eredetileg  tervezetteken túl kell terjednie, a  sürgősségre,
            illetve    a    közvetlen   életveszélyre   tekintettel    az
            önrendelkezési  jog  korlátozása  alkotmányosan  elfogadható.
            Álláspontom     szerint    azonban    alkotmányellenes     az
            önrendelkezési jognak az olyan korlátozása, amely  elsősorban
            a  beteg  saját  megítélésétől  függő,  számára  aránytalanul
            súlyos  teherként  jelzett, ám saját álláspontjának  ismerete
            nélkül  megállapított és a jogszabály által  közelebbről  meg
            nem határozott tényezőn alapul.

            Az  Eütv.  15.  §-a  szerint  a  beteg  dönthet  arról,  mely
            beavatkozások  elvégzésébe  egyezik  bele,  melyeket   utasít
            vissza,  az invazív beavatkozásokhoz pedig írásbeli vagy  két
            tanú együttes jelenlétében tett egyéb nyilatkozata szükséges.
            A  beteget megillető önrendelkezéshez való jog érvényesülését
            álláspontom    szerint   nemcsak   az   invazív   beavatkozás
            megválasztásakor,  hanem  annak  kiterjesztése  esetén  is  a
            legmesszebbmenőkig  biztosítani  kell.  Amennyiben  tehát  az
            invazív  beavatkozás  kiterjesztését nem  a  sürgős  szükség,
            illetőleg   a  közvetlen  életveszély  indokolja,   a   beteg
            beleegyezésének megszerzésétől alkotmányosan eltekinteni  nem
            lehet.

            4.  Az  indítványozók az Eütv. 18. § (2) bekezdésének az  (1)
            bekezdés  b)  pontjára visszautaló szövegrészét  támadták  és
            vélték  alkotmányellenesnek. Álláspontom szerint  azonban  az
            (1)  bekezdés  b) pontjának szövege ["...b) ennek elmaradása  a
            beteg  számára  aránytalanul súlyos  terhet  jelentene."]  az
            előbbiekben írtak szerint mind az (1) bekezdés, mind pedig  a
            (2) bekezdés összefüggésében alkotmányellenes, mert sérti  az
            Alkotmány  2.  §  (1)  bekezdését,  valamint  az  54.  §  (1)
            bekezdését.   Az   Alkotmánybíróságnak   tehát   -    állandó
            gyakorlatával    összhangban   -   a   szoros   összefüggésre
            tekintettel  az  Eütv. 18. § (1) bekezdés b) pontját  is  meg
            kellett volna semmisítenie.

            Budapest, 2003. április 28.
                                                          Dr. Erdei Árpád
                                                            alkotmánybíró
              .
              English:
              English:
              .
              Petition filed:
              .
              Subject of the case:
              .
              Article 15 of Health Act according to which a patient has the right to self-determination and Article 20 of that Act that restricts the exercise of that right
              Number of the Decision:
              .
              22/2003. (IV. 28.)
              Date of the decision:
              .
              04/28/2003
              .
              CODICES summary:
              http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2003-2-003?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
              .
              en_0022_2003.pdfen_0022_2003.pdf