A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság törvényjavaslat egyes rendelkezései
alkotmányellenességének előzetes vizsgálata iránt benyújtott
indítvány alapján meghozta a következő
határozatot :
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai
okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi
XXXII. törvény módosításáról rendelkező 1268. számú
törvényjavaslat egyes rendelkezéseivel kapcsolatban
megállapítja :
1. Nem alkotmányellenes az, hogy a törvényjavaslat a
deportálásért, továbbá a szovjet kényszermunkára hurcolásért
járó kárpótlás külön kategóriáit teremti meg és nem
ellentétesek a diszkrimináció alkotmányos tilalmával azok a
rendelkezések, amelyek e sérelmekhez a kárpótlás összegét
illetően azonos jogkövetkezményeket fűznek.
2. A törvényjavaslat 1. §-ában megállapított 2/A. §-ban
foglalt rendelkezéssel a törvényhozó megszünteti a
mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet és a
törvényalkotásra vonatkozó alkotmányos kötelezettségét
teljesíti azzal, hogy azoknak a személyeknek a
hozzátartozója javára is egyösszegű kárpótlásra való
jogosultságot állapít meg, akik a magyar hatóság vagy
hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében
vesztették életüket.
3. Alkotmányellenes, hogy a törvény 2. §-ában előírt
kárpótlás mértéke a 2/A, 2/B. és 2/C. §-ban meghatározott
kárpótlás mértékétől lényegesen eltér. Alkotmányos
követelmény, hogy a hasonló alapon meghatározott
sérelmekért, az adott esetben az élet elvesztéséért a 2,
2/A, 2/B. és a 2/C. §-ban meghatározott esetekben,
végeredményben hasonló mértékű kárpótlás járjon a jogosultak
azonos körének. A számítási módok és a szabályozás történeti
kialakulásának következtében keletkezett kisebb eltérések
nem alkotmányellenesek.
4. Sérti az egyenlő méltóságú személyként kezelés
alkotmányos követelményét és az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdését a törvényjavaslat 1. §-ában megállapított 2/A. §
(1) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint nem
alkalmazható az egyösszegű kárpótlás szabálya a 3. § (1)
bekezdés alá tartozó szabadságelvonás eseteiben akkor, ha az
élet elvesztése magyar hatóság vagy hatósági személy
politikai indíttatású önkénye folytán következett be és az
nem esik a 2. § hatálya alá.
5. Az élet elvesztésének a 3. pontban meghatározott
eseteiben a jogosulti kört azonosan kell meghatározni.
6. Ha annak érdekében, hogy a törvény megfeleljen az
alkotmányossági követelményeknek, a kárpótolandók körét
lényegesen - többszörösére, sőt nagyságrenddel - meg kell
növelni, nem ellentétes az alkotmánnyal, ha a törvényhozó a
kárpótlásra szánt összeget újra megállapítja és újra
elosztja, s ennek következtében ugyanazért a sérelemért járó
kárpótlás nagysága lényegesen kevesebb lesz, mint az
eredetileg megállapított kárpótlási összeg. Az arányosság
fenntartása érdekében ilyen esetben akár az összes jogosulti
körnek járó kárpótlás is megfelelően megváltoztatható. Az
újraelosztásnak nincs hatása a korábbi rendelkezések szerint
kifizetett kárpótlásokra.
Az Alkotmánybíróság a nem jogosulttól származó indítványokat
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi
bizottsága az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény ( a továbbiakban : Abtv. ) 1. § a) pontjára,
valamint 21. § (1) bekezdésének a ) pontjára figyelemmel
indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja meg az
Országgyűlés által már megszavazott módosító indítványokkal
egységes szerkezetbe foglalt, az életüktől és szabadságuktól
politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló
1992. évi XXXII. törvény ( a továbbiakban : 3. Kpt. )
módosításáról rendelkező 1268. számú, az Országgyűlés
zárószavazásához benyújtott törvényjavaslat (a továbbiakban:
törvényjavaslat ) 1-3. §-aiban foglalt rendelkezések
alkotmányosságát. Az Országgyűlés döntött arról, hogy a
törvényjavaslathoz további módosító indítványokat már nem
lehet benyújtani.
II.
1. Az Abtv. 1. § a) pontja értelmében az Alkotmánybíróság
hatáskörébe tartozik - egyebek között - a törvényjavaslat
egyes rendelkezései alkotmányellenességének előzetes
vizsgálata. A 21. § (1) bekezdés a) pontja szerint az
alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára irányuló eljárást
az Országgyűlés állandó bizottsága indítványozhatja. Az
Abtv. 33. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az
Alkotmánybíróság a jogosult indítványára alkotmányellenesség
szempontjából megvizsgálja a törvényjavaslat aggályosnak
tartott rendelkezéseit.
2. A törvényjavaslatnak az indítvánnyal érintett szabályai a
következők :
A törvényjavaslat 1. § -ában írt rendelkezések szerint a 3.
Kpt. a következő 2/A. §-sal egészül ki :
" (1) Annak a személynek a hozzátartozója, aki a magyar
hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye
következtében vesztette életét, egyösszegű kárpótlásra
jogosult. Nem alkalmazható ez a rendelkezés, ha a halál a
deportálás ( 2/B. § ) , a szovjet kényszermunkára hurcolás
( 2/C. § ) vagy a szabadságelvonás ( 3. § ) során, bármilyen
okból következett be.
(2) Az (1) bekezdésben említett kárpótlás 300 000 forint,
amelyre az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő gyermeke és
az élő szülő jogosult. Ezek hiányában az élő testvér
jogosult 150 000 forint kárpótlásra.
(3) Több jogosult esetén a felosztás tekintetében a 2. §
(3) bekezdését kell alkalmazni.
(4) A házassági tilalom alá eső egyházi személy esetén a 2.
§ (4) bekezdését kell alkalmazni azzal, hogy a kárpótlás
összege 150 000 forint. "
A 2. § szerint a 3. Kpt. a következő címekkel, valamint 2/B-
2/D. §-sal egészül ki :
"Kárpótlás a deportálásért
2/B. § (1) Kárpótlás jár a II. világháború alatt faji,
vallási vagy politikai okból külföldre történt
deportálásért.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott sérelemért a
szabadságelvonás miatt megállapítható kárpótlásnál 20 %-kal
több kárpótlás jár.
(3) Ha a sérelmet szenvedett a deportálás ideje alatt
meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, a
kárpótlás kiszámításánál 8 hónapot kell figyelembe venni.
(4) Ha a sérelmet szenvedett a deportálás ideje alatt
meghalt, túlélő házastársa a (2) bekezdésben meghatározott
kárpótláson felül 300 000 forint egyösszegű kárpótlásra
jogosult. E kárpótlásra a 2/D. § rendelkezéseit is
alkalmazni kell.
(5) A deportálás esetére egyebekben a 4-8. § rendelkezéseit
kell alkalmazni.
Kárpótlás a szovjet kényszermunkára hurcolásért 2/C. § (1)
Kárpótlás jár a szovjet szervek által történt
kényszermunkára hurcolásért, a szovjet bíróság politikai
indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése
alapján végrehajtott szabadságelvonásért ( a továbbiakban
együtt : kényszermunka ) .
(2) Az (1) bekezdés alkalmazásában a szovjet hadifogságba
esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára
hurcoltnak kell tekinteni.
(3) Ha a sérelmet szenvedett a kényszermunka ideje alatt
meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, a
kárpótlás kiszámításánál az alábbi időtartamokat kell
figyelembe venni :
a) a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás
esetén 3 évet,
b) a szovjet bíróság ítélete vagy más szovjet hatóság
intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás esetén azt
az időtartamot, amelyre ítélték ( kötelezték ) , ha pedig ez
nem bizonyítható, 8 évet.
(4) A kényszermunka esetére egyebekben a 2/B. § (2) és a (4)
bekezdésében foglaltakat, valamint a 4-8. § rendelkezéseit
kell alkalmazni.
2/D. § (1) A túlélő házastárs részére a 2/B. § (4) bekezdése
szerint kifizetett kárpótlás és a 2/B. § (2) bekezdése
alapján kárpótlási jegyben adott vagy életjáradékban
folyósított kárpótlás, a nemzeti gondozási díj, valamint a
hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény alapján
folyósított hadiözvegyi járadék összege együttesen nem
haladhatja meg az 1 millió forintot. Ha az együttes juttatás
értéke ezt az összeget eléri, az életjáradék és a nemzeti
gondozási díj, illetve a hadiözvegyi járadék folyósítását a
következő hónaptól meg kell szüntetni, illetőleg - a
megszüntetés mellett - a 2/B. § (4) bekezdése szerinti
kárpótlást megfelelően csökkentett összegben kell
megállapítani.
(2) A túlélő házastárs az egyösszegű kárpótlásról az azt
megállapító határozat jogerőre emelkedéséig lemondhat. Ez
esetben az (1) bekezdésben meghatározott korlátozást nem
kell figyelembe venni.
(3) A nemzeti gondozási díj és a hadiözvegyi járadék
folyósításának megszüntetése a díjhoz, járadékhoz
kapcsolódó, jogszabályban megállapított kedvezményeket nem
érinti. "
A törvényjavaslat 3. §-a szerint a 3. Kpt. 3. § (1)
bekezdésének c) pontja helyébe lépő rendelkezés a következő:
" a II. világháború alatt ( 1941. június 27. - 1945. május
9. ) faji, vallási vagy politikai okból teljesített
munkaszolgálat. "
3. Az indítványozó az alkotmányellenesség előzetes
vizsgálatára irányuló indítványában elsősorban annak
megállapítását kérte, hogy a törvényjavaslatnak azok a
rendelkezései, amelyek a deportálás, illetve a szovjet
kényszermunkára hurcolás sérelméhez azonos jogkövetkezményt
fűznek, mind a kárpótoltak körét, mind a kárpótlás összegét
illetően összhangban állnak-e az Alkotmány 70/A. §-ával. Az
indítványozó előadta, hogy az Emberi jogi, kisebbségi és
vallásügyi bizottság T/1278/21. szám alatt benyújtott
módosító indítványában javasolta, hogy a Kormány által
eredetileg benyújtott törvényjavaslathoz képest, amely az
országból való száműzötteket a kárpótlás szempontjából
egységesen kezelte, a törvény külön cím alatt, de
tartalmilag azonos kárpótlási szabályokat állapítson meg a
"deportáltak" továbbá a "szovjet kényszermunkára hurcoltak",
illetőleg hozzátartozóik jóvátételére. A részszavazás során
az Országgyűlés ezt a módosító indítványt fogadta el. Az
indítványozó szerint e két csoport vonatkozásában az eltérő
ismérvek nemcsak a szabadságelvonáshoz képest, hanem a 3.
Kpt. 2. §-ához képest is megállapíthatók.
Az indítvány a továbbiakban utal arra, hogy a módosító
javaslatokról történt szavazás a 3. Kpt. kárpótlási
jogcímeinek új köreit alakította ki, melyben a kárpótlásra
jogosultak csoportjai szempontjából három kategória
különíthető el :
I. az élet elvesztéséért járó kárpótlásra jogosultak köre
( 2, 2/A. § ) ;
II. a deportáltak és a szovjet kényszermunkára hurcoltak
után kárpótlásra jogosultak csoportjai ( 2/B, 2/C. § ) ; és
III. a szabadságelvonás különböző esetei alapján kárpótlásra
jogosultak ( 3. § ) .
Az indítványban foglaltak szerint alkotmányossági kérdés,
hogy az így kialakított megoldás megfelel-e az egyenlő
méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményének
azzal, hogy a I. csoportba tartozók javára megállapítható
kárpótlás összege és a jogosultak köre más, mint a II. és
III. csoportba tartozók esetében. Vizsgálandó, hogy a
törvényjavaslat Országgyűlés által megszavazott e végső
formája, a kialakított megoldásban meglevő különbségtétel
alkotmányosan elfogadható-e, illetőleg alkotmányellenes
megkülönböztetést jelent.
Ezekre a szempontokra figyelemmel kérte az indítványozó a
törvényjavaslat 1-3. §-aival összefüggésben az előzetes
alkotmányossági vizsgálat lefolytatását és az esetleges
alkotmányellenesség megállapítását.
4. A Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési
képviselőcsoportja - figyelemmel arra, hogy az
indítványtételre jogosultsággal rendelkező bizottság
részéről az indítvány előterjesztése de facto megtörtént -
kérte, hogy az Alkotmánybíróság az előzetes alkotmányossági
vizsgálat során állapítsa meg, hogy a törvényjavaslat 3. §-a
- a benne foglalt szűkítő rendelkezés folytán -
diszkriminatív tartalmú és ezért alkotmányellenes,
tekintettel arra, hogy csak a II. világháború alatt
teljesített munkaszolgálatért rendel kárpótlást
megállapítani, így figyelmen kívül hagyja a II. világháborút
követően a munkaszolgálatok során sérelmet szenvedettek
jogszerű kárpótlási igényeit.
Közös indítványt terjesztett elő a Magyar Politikai Foglyok
Szövetsége, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége, továbbá
a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és
Kényszermunkások Szervezete. Az indítványozók kérték, hogy
az Alkotmánybíróság az előzetes alkotmányossági vizsgálatot
a lehetséges legrövidebb időn belül folytassa le és
állapítsa meg, hogy a törvényjavaslat a végszavazás előtti
formájában megfelel az Alkotmány rendelkezéseinek.
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége beadványában
felhívta a figyelmet arra, hogy a törvényjavaslat nem
elégíti ki az Alkotmánybíróság 1/1995. (II. 8.) AB
határozatában írt követelményeket és nem szünteti meg a
korábbi jogszabályi rendezés teremtette alkotmányellenes
helyzetet. Ezért annak kiküszöbölését és az alkotmányellenes
diszkrimináció megszüntetését kérte a törvényjavaslat
alkotmányellenességi vizsgálata során.
III.
Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség előzetes
vizsgálatára vonatkozó alkotmánybírósági hatáskörrel
kapcsolatos elvi álláspontját a 16/1991. (IV. 20.) AB
határozatában ( ABH 1991, 58-61. ) fejtette ki. A
határozatban az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy az
előzetes normakontroll a kivételes alkotmánybírósági
hatáskörök közé tartozik, rendeltetése annak megelőzése,
hogy a parlament alkotmányellenes törvényt alkosson. Az
előzetes kontroll elejét veheti már kihirdetett és
gyakorlatban alkalmazott jogszabály megsemmisítésének.
Rámutatott az Alkotmánybíróság arra, hogy az Abtv. 33. § (2)
bekezdésének abból a rendelkezéséből, amely szerint az
alkotmányellenességet a törvényjavaslatot benyújtó szerv
vagy személy megszünteti, az következik, hogy az előzetes
normakontroll eljárás tartalmi alkotmányellenesség
vizsgálatára irányul. Ezért az előzetes alkotmányossági
vizsgálat célja és a hatalommegosztás alkotmányi
követelményének érvényesülése között ellentmondás van, ennek
az ellentmondásnak a feloldásában viszont döntő szerepe van
annak, hogy az Alkotmánybíróság a törvényhozás mely
szakaszában gyakorolja az előzetes alkotmányossági
vizsgálatot. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az
előzetes normakontroll célját - megelőzni alkotmányellenes
törvény létrejöttét - és az Alkotmánybíróság bírói
funkcióját tartalmi vizsgálat esetén úgy lehet
összeegyeztetni, ha a törvény szövege végleges formában -
vagy a javaslat egészéről történő szavazás előtt, vagy a
szavazás után, de még kihirdetés előtt - kerül az
Alkotmánybíróság elé.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a bizottság
indítványa ezeknek az alkotmányossági követelményeknek
megfelel. Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és
vallásügyi bizottsága a törvényjavaslatot a zárószavazás
előtti formájában, vagyis az Országgyűlés által már
megszavazott módosító indítványokkal egységes szerkezetbe
foglalt végleges formájában terjesztette az Alkotmánybíróság
elé előzetes normakontroll eljárásra. Minthogy a
törvényjavaslat "végleges szövegben", azaz a törvényhozási
folyamatnak a törvény egészéről való szavazást megelőző
állapotában került az Alkotmánybíróság elé, az
Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség előzetes
vizsgálatára irányuló eljárást lefolytatta és az eljárás
eredményeként hozta meg határozatát.
IV.
1. Az előzetes alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező
törvényjavaslat Kormány általi előterjesztésére az
Alkotmánybíróság 1/1995. (II. 8.) AB határozata ( a
továbbiakban : ABh ) alapján ( ABH 1995. 31-66. ) került
sor. Az Alkotmánybíróság e határozatában bírálta el a 3.
Kpt. egésze és egyes rendelkezései ellen benyújtott
nagyszámú indítványt és határozatában a 3. Kpt. egyes
rendelkezéseinek alkotmányellenességét állapította meg,
ugyanakkor a 3. Kpt. 20. § (3) bekezdésében foglaltakra
figyelemmel alkotmányellenes mulasztás fennállását is
észlelte, ezért felhívta az Országgyűlést, hogy törvényhozói
kötelezettségének - egy további kárpótlási törvény
megalkotásával - 1995. szeptember 30-ig tegyen eleget. A
jogalkotó technikailag az Alkotmánybíróság határozatában
foglaltakat úgy teljesítette, hogy a 3. Kpt. egyes
rendelkezései alkotmányellenessége kiküszöbölésének
célbavétele mellett - további új törvény megalkotása helyett
- a 3. Kpt. kiegészítésére és e kiegészítő rendelkezéseket
is magában foglaló módosítására irányuló törvényjavaslattal
kívánta megszüntetni, egyidejűleg a mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenességet is. E törvényjavaslat
indítvánnyal érintett egyes rendelkezései adják a jelen
alkotmányossági vizsgálat tárgyát.
2. Az Alkotmánybíróság e határozatából az előzetes
alkotmányossági vizsgálat lefolytatása szempontjából
irányadó legfontosabb rendelkezések és a törvényhozó által
figyelembe venni rendelt alkotmányossági szempontok a
következők ( ABH 1995, 31-32. ) :
a) Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a múlt
rendszerben az életüktől és szabadságuktól politikai okból
jogtalanul megfosztottak személyi kárpótlásánál alkotmányos
követelmény, hogy a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság
megállapításánál a jogosulti, kedvezményezetti körök
ismérveit azonos, a csoportra különösen jellemző szempontok
szerint a személyek egyenlő méltóságának
tekintetbevételével, egységesen határozza meg. A II.
világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból
külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások
puszta szabadságelvonásnak minősítése a határozat szerint
önkényes csoportba sorolásnak tekinthető, ezért
alkotmányellenes.
b) Önkényes továbbá a bűncselekmények áldozataként
elszenvedett személyi sérelemokozások miatt keletkezett
polgári jogi igények megnyitásának ahhoz a feltételhez
kötése, hogy az állam elmulasztotta a bűncselekmények
elkövetőivel szembeni büntető igény érvényesítését.
c) Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte és ezért
megsemmisítette a 3. Kpt. 3. § (1) bekezdés c) pontjának
"közvetlenül a harcoló alakulat kötelékében teljesített"
szövegrészét, a 3. § (1) bekezdés d ) és e) pontjában,
továbbá a 9. § e) és f ) pontjában foglalt rendelkezéseket.
d) A határozat megállapította, hogy az Országgyűlés
elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt,
a 3. Kpt. 20. § (3) bekezdésében meghatározott jogalkotói
feladatát. Ezért felhívta az Országgyűlést, hogy a
határozatban foglalt alkotmányos követelmények
figyelembevételével a törvény 20. § (2) bekezdése szerinti
további kárpótlási törvényt 1995. szeptember 30-ig alkossa
meg. Felhívta az Országgyűlést arra is, hogy - legkésőbb
eddig az időpontig - teremtse meg azokat az eljárásjogi
feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kárpótlásra
jogosultak igényeiket, követeléseiket pótlólagosan és ahol
ez szükséges, ott visszamenőlegesen is érvényesíthessék.
Az Alkotmánybíróság egyebekben a törvény, illetőleg a
törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének
megállapítására irányuló indítványokat elutasította.
V.
A törvényjavaslatnak az indítványban érintett rendelkezései
kapcsán felmerült és az Alkotmánybíróság idézett
határozatában megszabott alkotmányossági követelményeket
érintő rendelkezései a következők :
1. A törvényjavaslat azzal, hogy a II. világháború alatt
faji, vallási vagy politikai okból külföldre deportáltak,
továbbá a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak, illetőleg
hozzátartozóik kárpótlásra való jogosultságát külön, az élet
elvesztéséért járó kárpótlásra jogosultak körétől, továbbá a
szabadságelvonás különböző esetei alapján kárpótoltaktól
elkülönítetten, különálló jogosulti csoportokat képezve
határozza meg, eleget tesz annak az alkotmányossági
követelménynek, amely szerint a törvényhozó a kárpótlásra
jogosultság megállapításánál a kedvezményezetti körök
ismérveit azonos, a csoportra leginkább jellemző szempontok
szerint, a személyek egyenlő méltóságának
tekintetbevételével, egységesen köteles meghatározni. A 3.
Kpt. eredeti - és utóbb alkotmányellenesnek ítélt - 3. § (1)
bekezdés b) és e) pontjában foglalt rendelkezései szerint a
II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból
külföldre történő deportálás, továbbá a szovjet szervek
által történt kényszermunkára hurcolás a személyes
szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó
sérelemnek minősült és a törvény ezeket a jogsértéseket a
kárpótlás szempontjából a jogtalanul kiszabott
szabadságvesztés büntetéssel, a törvénytelen előzetes
letartóztatással és minden más jogosulatlan
szabadságelvonással, a törvényellenesen elrendelt
kényszergyógykezeléssel, a munkaszolgálattal stb. egy sorba
tartozónak tekintette és a kárpótlás szempontjait ezekkel a
törvénysértésekkel egyezően állapította meg.
Az ABh szerint a törvényhozó a deportáltak szempontjait a
kárpótlási jogosultság megállapításánál nem értékelte kellő
körültekintéssel és figyelemmel akkor, amikor a deportálást
pusztán szabadságelvonásnak minősítette, illetőleg azzal
azonosította. A bíróság megállapította, hogy történetileg a
II. világháború alatti deportálás tömegben és erőszakkal
külföldre, rendszerint koncentrációs táborba hurcolást
jelentett, melynek során a Magyar Állam saját polgárait
összegyűjtötte és idegen szuverén fennhatóságának adta át
( ABH 1995, 56. ) .
Alkotmányos követelmény tehát, hogy a törvényhozó a
deportálásnak ezeket a sajátos szempontjait és történeti
tényeit figyelembe vegye és a deportálást a puszta
szabadságelvonással ne azonosítsa, mert az eltérő ismérvek
ellenére történt homogén csoportképzéssel a törvényhozó
megsérti az egyenlő méltóságú személyként kezelés
alkotmányos követelményét és ezzel alkotmányellenes
diszkriminációt valósít meg [ Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdés ] .
A törvényjavaslat ezeket az alkotmányos követelményeket az
újabb homogén csoportképzésekkel megfelelően teljesíti. A
törvényjavaslat 2. §-ával megalkotott és a 3. Kpt-t a 2/B. §
(1) bekezdésével kiegészíteni rendelő szabály szerint a II.
világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból
külföldre történt deportálásért külön kárpótlási jogosultság
áll fenn. Minthogy a 2/B. § (2) bekezdése szerint az (1)
bekezdésben meghatározott sérelemért nem a szabadságelvonás
miatt megállapítható kárpótlás, hanem annál több jár, a
törvényjavaslat eleget tesz annak az alkotmányos
követelménynek, amely a jogok elosztásának alkotmányi
szabályából és a hátrányos megkülönböztetés tilalmából
következik és amely szerint a jogalkotónak eltérő
ismérvekkel kell mérlegelnie a különféle okfolyamatokban
különböző sérelmet szenvedettek szempontjait. A
törvényjavaslat tehát a különböző helyzetek között azzal,
hogy az azokban rejlő lényeges különbözőségeket már
figyelembe veszi, megszünteti az egyenlőtlen elbánást
eredményező - és ezért alkotmányellenes - szabályozást,
vagyis a személyek közötti tilos megkülönböztetéshez vezető
helyzetet.
Kétségtelen, hogy a külföldre deportálás is
szabadságelvonást jelentett, ahhoz azonban egy lényeges
többlet tényálláselem járult, nevezetesen az, hogy a
deportáltak feletti rendelkezés kikerült a Magyar Állam
hatalmi szférájából és az idegen szuverén hatalmi szférájába
ment át. Ez az ismérv a kárpótlásra jogosultak
csoportképzése során annyira lényegi és meghatározó, hogy
alkotmányosan a szabadságelvonástól eltérő jóvátételi
kritériumokat követel. A törvényjavaslat ezt a szempontot a
külön csoportba sorolásnál megfelelően figyelembe veszi, a
törvényjavaslat tehát a kárpótlásra jogosultak
csoportképzésénél új - az Alkotmány rendelkezéseivel
összhangban álló - koncepciót alkalmaz, amely ellen már nem
emelhető alkotmányossági kifogás.
2. Az ABh szerint a deportáltakra vonatkozó szempontok és
megkülönböztető ismérvek többnyire és lényegileg irányadóak
a Szovjetunióba történt kényszermunkára hurcolás eseteire
is, ezért az Alkotmánybíróság a 3. Kpt. 3. § (1) bekezdés d)
pontjában foglalt rendelkezést is alkotmányellenesnek ítélte
és megsemmisítette ( ABH 1995, 56. ) . Megállapította, hogy
a törvényhozónak legkésőbb az új kárpótlási törvény
megalkotásakor gondoskodnia kell arról, hogy a
megsemmisített rendelkezések helyett az alkotmányos
követelményeknek megfelelő új szabályokat hozzon, amelyekkel
az érintett jogosulti kör - tehát a kényszermunkára
hurcoltak tekintetében is - a kárpótlásra való jogosultságot
visszamenőlegesen rendezi.
A törvényjavaslat ennek az alkotmányi követelménynek tesz
eleget akkor, amikor a 2. §-ban kiegészíti a 3. Kpt-t a 2/C.
§-ban foglaltakkal és a szovjet kényszermunkára hurcolásért
külön kárpótlási szabályokat állapít meg.
Ezek a kárpótlási szabályok a kárpótlás nagyságrendje és
feltételei tekintetében lényegileg azonosak a II.
világháború alatti deportálásért teljesítendő kárpótlási
rendelkezésekkel, a törvényjavaslat azonban - e
kedvezményezetti kör külön címbeli meghatározásával - az
idetartozó kárpótlásra jogosultakat külön csoportba sorolja.
Mivel a csoportképzés az alkotmányos határok között marad,
nem áll ellentétben az Alkotmánnyal az, hogy a
törvényjavaslat - ugyanazon jóvátételi szempontok mellett -
a deportáláson és a kényszermunkán alapuló jogosulti köröket
különválasztja. Figyelemmel arra, hogy a személyi
kárpótlások körében az állam meghatározóan nem jogi
igényeket elégít ki, hanem méltányosságból juttat kárpótlást
a kedvezményezetteknek, vagyis nem eleve jogosultakat
különböztet meg, a megkülönböztetés korlátja e körben
egyedül a pozitív diszkrimináció elvi határa, vagyis az
egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen
betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok
meg nem sértése ( ABH 1991, 62. ) . Az egyenlőként kezelés
alkotmányos követelményének tehát a csoportképzés során
érvényesülnie kell, az viszont már nem alkotmányossági
kérdés, hanem a törvényhozó mérlegelési szabadságába
tartozik, hogy az alkotmányossági követelmények betartásával
a sérelemokozás sajátosságaira tekintettel és történelmi
tényei alapján milyen jogosulti csoportokat képez. Mivel a
törvényjavaslat a törvényhozó mérlegelési szabadsága alapján
választja külön a deportáltak és a kényszermunkára
száműzöttek csoportját, mint jogosulti köröket, a
különválasztás nem alkotmányellenes.
3. A törvényjavaslat 1. §-ával megállapított 2/A. § (1)
bekezdése a kárpótlásra jogosultságnak egy további
jogalapját - és ezzel a jogosultak egy újabb csoportját -
teremti meg azzal a rendelkezéssel, hogy annak a személynek
a hozzátartozója javára, aki a magyar hatóság vagy hatósági
személy politikai indíttatású önkénye következtében
vesztette életét, egyösszegű kárpótlási jogosultságot
állapít meg.
Az Országgyűlés ezzel és az ezt követő rendelkezésekkel
kíván eleget tenni az ABh 5. pontjában megállapított - és
alkotmányellenes mulasztás miatti - jogalkotói feladatának
( ABH 1995, 32. ) . Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben
elöljáróban megállapítja, hogy nem vet fel alkotmányossági
problémát, hogy az Országgyűlés nem új kárpótlási törvény
megalkotásával, hanem a 3. Kpt. kiegészítésével küszöböli ki
az alkotmányellenes mulasztást.
A 3. Kpt. eredeti 20. § (2) bekezdése szerint annak a
személynek a 2. § (2) bekezdésében meghatározott
hozzátartozója, aki olyan bűncselekménynek esett áldozatul,
amellyel kapcsolatban az állam elmulasztotta érvényesíteni a
büntető igényét, és ezzel akadályozta a hozzátartozók
polgári jogi igénye érvényesítését - a nemzeti gondozáson
túlmenően - külön törvény alapján lesz kárpótlásra jogosult.
A (3) bekezdés pedig úgy rendelkezett, hogy a (2)
bekezdésben említett törvényre vonatkozó törvényjavaslatot a
Kormánynak 1992. november 30-áig kell az Országgyűléshez
beterjesztenie.
Az Alkotmánybíróság e törvényi rendelkezéssel összefüggésben
nemcsak a törvényhozó alkotmányellenes mulasztását, de azt
is megállapította, hogy önkényes - s ezért alkotmányellenes
- a bűncselekmények áldozataként elszenvedett személyi
sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények
megnyitásának ahhoz a feltételhez kapcsolása, hogy az állam
elmulasztotta a bűncselekmények elkövetőivel szembeni
büntető igénye érvényesítését ( ABH 1995, 31. ) .
Bár az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a múlt
rendszerekben személyi sérelmet szenvedettek köre lényegében
meghatározhatatlan, felmérhetetlen, mert gyakorlatilag
bárkire, aki a múlt rendszerekben Magyarországon élt,
érvényes lehet, hogy anyagi kihatású vagy pusztán személyi
sérelem érte [ 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 96-
97. ] , a jelen ügy alapjául szolgáló határozatában kimondta
azt is, hogy a törvényhozó terhére alkotmányellenes
mulasztás áll fenn azért, mert a 3. Kpt. egy, a törvény
preambulumában és 1. §-ában meghatározott jogosulti kör
javára egyáltalában nem állapít meg kárpótlási
jogosultságot. Ebbe a csoportba azok a múlt rendszerekben
személyi sérelmet szenvedettek tartoznak, akik
büntetőeljáráson kívül lettek az állami önkény áldozatai. A
határozat szerint az egyenlő méltóságú személyként kezelés
alkotmányos követelménye és az Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdésében meghatározott diszkrimináció tilalma
kényszerítően megköveteli, hogy a törvényhozó - a törvényben
vállalt kötelezettségének megfelelően - ezeknek az
áldozatoknak a kárpótlásáról is rendelkezzék.
A törvényjavaslat 1. §-ával megállapított 2/A. § (1)
bekezdés utolsó fordulata azonban a magyar hatóság vagy
hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében
életüket vesztett jogosultak körében olyan megszorító
rendelkezést tartalmaz, amely alkotmányosan indokolhatatlan
és sérti az egyenlő elbánás alkotmányos követelményét.
Eszerint ugyanis nem alkalmazható ez a rendelkezés akkor, ha
a halál szabadságelvonás ( 3. § ) során, bármilyen okból
következett be.
A 3. Kpt-nek a törvényjavaslattal módosítani rendelt 3. §
(1) bekezdése azokat a személyes szabadságot súlyosan, 30
napot meghaladóan korlátozó sérelmet szenvedetteket vonja a
kárpótlási jogosultság szempontjából egy csoportba, akiknél
a sérelemokozás csak bizonyos körben vezethető vissza az
igazságszolgáltatás diszfunkcionális működésére. Nem
tartoznak ide - legalábbis részben - a 3. § (1) bekezdés b)
és c) pontja alá eső jogosultak, akiknek a személyes
szabadságát az elmúlt rendszerekben közigazgatási hatósági
határozat alapján végrehajtott internálás, kényszermunka,
közbiztonsági őrizet, kényszerlakhely kijelölés
( kitelepítés ) és munkaszolgálat elrendelése útján - vagyis
büntetőeljáráson kívül - korlátozták. Azok a személyek, akik
a személyes szabadságuk ilyen jogtalan korlátozása során és
alatt magyar hatósági személy politikai indíttatású önkénye
következtében vesztették életüket, e kizáró rendelkezés
miatt nem esnek a 2/A. § (1) bekezdésének hatálya alá és nem
vonhatók a 2. § által megállapított egyösszegű kárpótlásra
jogosultak körébe sem. A büntetőeljáráson kívül alkalmazott
jogosulatlan szabadságelvonás ideje alatt az élet
elvesztéséhez vezető hatósági önkény a jogosultak
hozzátartozói javára legalább olyan mértékű kárpótlásra
teremt alkotmányosan jogalapot, mint amilyenre a hatóság
vagy hatósági személyek büntetőeljáráson belüli politikai
indíttatású önkénye. Ez következik az Alkotmány egyenlő
elbánást és egyenlő méltóságú személyként kezelést
megállapító rendelkezéseiből [ Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdése, 54. § (1) bekezdése ] , ezért ezeknek a
jogosultaknak az egyösszegű kárpótlásból való kirekesztése,
kizárása önkényes, így alkotmányellenes.
Mivel a személyi kárpótlás megvalósításának is legfontosabb
alkotmányossági szempontja az egyenlő elbánás ( ABH 1993,
120. ) , amelyet az osztó igazság jellemez, az egyenlő
elbánás szempontjából az érintetteknek alkotmányos joguk van
arra, hogy a törvényi szabályozásnál egyenlőként kezeljék
őket és mindegyikük szempontjait hasonló figyelemmel és
méltányossággal értékeljék. Az egyösszegű kárpótlásra
jogosultak személyi körének meghatározása során a
törvényhozó tehát nem hagyhatja figyelmen kívül azoknak a
jogosultaknak a szempontjait, akik büntetőeljáráson kívül
ugyan, de egyéb jogtalan szabadságelvonás alatt és folyamán
kétségkívül az eljáró magyar hatóság ( hatósági személy )
szándékos magatartása miatt vesztették életüket
( munkatáborokban, magyarországi kényszermunka során,
magyarországi gettókban, munkaszolgálat alatt stb. ) .
Ezeknek a személyeknek a kizárása az egyösszegű kárpótlásból
megengedhetetlen diszkriminációt valósít meg, sérti az
Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében írt tilalmat, ezért az
Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényjavaslat 2/A.
§ (1) bekezdésének utolsó fordulata alkotmányellenes. Az
alkotmányellenesség kiküszöbölhető, ha a törvényhozó a
"bármely okból bekövetkezett halál" köréből kiveszi a magyar
hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye
miatt bekövetkezett életvesztéseket.
4. Az élettől való megfosztás tekintetében a jogosulti
csoportok képzésének alkotmányossága nem kapcsolható össze a
kárpótlás nagyságának kérdésével.
A csoportok képzésével a törvény meghatározza az
igényjogosultságot keletkeztető tényállásokat, a kárpótlás
mértékét és a kárpótlásra jogosultak körét. A csoportképzés
tartalmi alapja az elszenvedett sérelmek különbözősége.
Miután a kárpótlás a magyar jogban - minden eddigi
formájában - nem az állam felelősségén, hanem a
méltányosságon alapul ( s ez az esetleges felelősségi
jogalapokat is magába olvasztotta ) , még inkább indokolt,
hogy a kárpótláson belüli valamennyi különbségtétel az
eredményhez, az okozott és elszenvedett sérelemhez
igazodjék.
A szabadságtól megfosztás ugyan felfogható általánosságban
egy sérelemfajtának, a rabságban tartásnak azonban a
valóságban a sérelem súlyosságát, a szenvedés nagyságát
tekintve olyan ténylegesen különböző tipikus módjai
fordultak elő, amelyek nemcsak megengedhetővé tették, de
alkotmányosan meg is követelték az eltérő kárpótlást. Ez
volt a 3. Kpt. korábbi alkotmányossági vizsgálatának
eredménye is.
Ha azonban a fogvatartás halált okozott, eme "eredmény"
véglegességét és abszolút súlyát tekintve jelentőségét
veszti a halált megelőző sérelmek és szenvedések
különbözősége. Ez a veszteség minden korábbi sérelmet
abszorbeál.
Elméleti oldalról, és az Alkotmánybíróságnak a
halálbüntetés- és az abortusz-határozatban kifejtett
álláspontjából kiindulva az élethez való jog abszolút volta
is lehetetlenné teszi az élet elvételének különböző
megítélését egy olyan kárpótlási rendszerben, amely nem a
felelősségre, hanem az okozott kárra épül. "Az egyenlő
méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt
biztosítja, hogy ne lehessen az emberi életek értéke között
jogilag különbséget tenni. " ( ABH 1991, 309. ) .
Az elhunytak életének egyformán mérhetetlenül értékes voltát
tekintve nem is vethető fel semmilyen különbségtétel
aszerint, hogy milyen tényleges körülmények között haltak
meg, vagy hogy milyen ideológiákat követő rendszer vitte
őket halálba.
Ezért nincs sem szükség, és - az okozott sérelemre épülő
kárpótlási rendszerben - jogi lehetőség sem arra, az
egyébként is kivihetetlen és az emberi méltósággal
ellentétes összevetésre, hogy például a náci haláltáborban
elszenvedett halálért más kárpótlás járhatna, mint a szovjet
lágerben, vagy az ÁVH pincéjében megölt ember életéért.
Ha a jog az élet elvesztéséért a hátramaradottaknak nem-
vagyoni kártérítést ad, az nem az élet értékét fejezi ki,
hanem a hátramaradottak veszteségét enyhíti. A kárpótlási
folyamat célját nézve, negyven év múltán különösen nem lehet
különbséget tenni a hátramaradottak fájdalma és a fájdalom
enyhítésének lehetősége között azon az alapon, hogy a
sértett halálának mindenképpen jogtalan körülményeit jogilag
hogyan minősítjük.
Alkotmányossági kérdést nem az vet fel, hogy a
törvényjavaslat egyenlőséget teremt a deportáltak és szovjet
kényszermunkára hurcoltak között, hanem az, ha nem egyenlő
kárpótlást nyújt az élet elvesztéséért.
5. Abból, hogy az ABh nem ítélte alkotmányellenesnek a
büntetőeljárással kapcsolatban meghaltak külön csoportként
való kezelését ( Tv. 2. § ) , továbbá hogy alkotmányos
követelményként előírta külön csoport képzését a deportáltak
és kényszermunkára hurcoltak, továbbá a hatósági önkény
által elpusztultak számára, nem következik, hogy e külön
csoportokhoz minden sérelemfajta tekintetében különböző
mértékű kárpótlást kellene rendelni. A csoportképzés
feladata ugyanis nemcsak a kárpótlás mértékének
megkülönböztetése. Éppen ezért a külön csoportok fenntartása
- például a jogalap meghatározása miatt - akkor is indokolt,
ha például az élet elvesztéséért mindegyik csoportban
ugyanaz a kárpótlás jár.
a) Az ABh joggal érvel a büntetőeljárás során megöltek külön
csoportként való kezelése mellett azzal, hogy az
igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése egyenesen az
Alkotmányban gyökerező kártérítési alap, s a
büntetőeljárással való visszaélés a jogállamiság
legsúlyosabb tagadása ( ABH 1995, 54. ) . Ez az elhatárolás
az ABh-ban egyben arra is szolgált, hogy az Alkotmánybíróság
a büntetőeljáráson kívüli hatósági önkény áldozatainak járó
kárpótlás külön, és széleskörű szabályozására kötelezze a
törvényhozót.
A halálért járó kárpótlás különböző mértékének
megindokolására azonban ezek az érvek nem alkalmazhatók.
Az Alkotmánybíróság kárpótlási határozatai sorában - a
törvényhozó bizonytalan és ellentmondó megnyilatkozásaival
szemben is - kifejtette, hogy a kárpótlás nem az állam jogi
felelősségén alapul, hanem a kárpótlási törvények teremtik
meg egységes jogi alapját, tekintet nélkül arra, hogy egyes
károkozásokért az állam felelőssége megállapítható vagy
érvényesíthető lenne-e. A kárpótlás tehát ex gratia
történik, s annak csupán erkölcsi és politikai jelentősége
van, hogy az állam rendszerint olyan körre nézve adja,
amelyben az elszenvedett sérelmeket igazságtalannak és
jogállami mérce szerint jogtalannak tekinti, valamint ahol -
az okozatosság tág felfogásával - az állam "okozta" a kárt.
Annak, hogy egyes esetekben a tulajdoni sérelmekért járó
kárpótlás körében is megkonstruálható volt az állam
felelőssége ( ABH 1991, 92, 95. ) , nem volt következménye
arra, hogy a kárpótlási törvények ne teremthettek volna
egységes, új jogalapot a kárpótlásra, amelynek
alkotmányosságát azután, különösen a diszkrimináció tilalma
szempontjából, már egységesen kellett elbírálni. Az ABh is
foglalkozik azzal, hogy az élet vagy szabadság
elveszítésével okozott nem-vagyoni károk vonatkozásában
állami felelősség csak egészen kivételesen lenne
megkonstruálható, s itt még inkább a méltányosság a
kárpótlás egységes alapja, mint a tulajdoni károk esetében
( ABH 1995, 42-45. ) .
A kártérítés, kártalanítás és a "kárpótlás" is az okozott
kárhoz, s nem a károkozó felelősségének ( jogsértésének vagy
vétkességének ) súlyosságához igazodik, a méltányosságon
nyugvó kárpótlás nem is igazodhat máshoz. A kárpótlásra
vállalt sérelmek körét természetesen az állam határozza meg,
de nem a jogi felelősségen alapuló szempontok alapján, hanem
azt dönti el, hogy a kárpótlás politikai és erkölcsi
célkitűzései szempontjából milyen körben látja elég erősnek
a korábbi állami magatartás és a sérelmek közötti
összefüggést. Ezért - az "okozás" eleme miatt - keltheti a
kárpótlás azt a benyomást, hogy bizonyos állami tettekért a
mai törvényhozó "felelősséget vállal". A kárpótlási kör
kialakítását így természetesen nem csupán az eredmény, a
sérelem határozza meg, hanem megtalálhatók - és az
alkotmánybírósági megítélés szempontjából fel is tárandók -
azok a szempontok, amelyek a hasonló sérelmek közül a
kárpótlásra érdemesnek tartottakat kiemelik. Az
Alkotmánybíróságnak azután ebben a körben kell vizsgálódnia,
hogy vajon ésszerű indok nélkül vagy indokolhatóan maradtak-
e ki egyesek az állam által ( jogi kötelesség nélkül )
meghatározott szempontok szerinti körből.
b) Az "élet elvesztéséért" az állam eredetileg csak a
büntetőeljárás során okozott halálért, valamint hatóságok
( elvileg ) büntetendő magatartásával okozott halálesetért
vállalt külön kiemelt kárpótlást ( 2. és 20. § ) . A
szabadságuktól megfosztottak körében a törvény eredetileg
úgy különböztetett a szabadság elvesztéséért és a halálért
járó kárpótlás nagysága között, hogy ha a sérelmet
szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt, a
kárpótlás kiszámításánál legalább a törvényben meghatározott
időtartamokat kellett figyelembe venni ( 9. § ) . Itt tehát
nem tett a törvény különbséget aközött, hogy a
szabadságelvonás során milyen okból következett be a halál.
A törvényjavaslat az Alkotmánybíróság döntését követve a
deportáltakat és kényszermunkásokat külön, új csoportnak
tekinti. A sajátos jogosultságot a deportálás és a
kényszermunkára hurcolás ténykörülményei alapozták meg. A
csoport különtartását mind a büntetőeljárás során az élet
elvesztéséért járó kárpótlástól, mind a szabadságvesztés
egyéb eseteitől indokolta az is, hogy egyrészt a jogosultak
között vannak túlélő sérelmet szenvedettek, másrészt, hogy a
halállal fenyegetettség e csoportban olyan nagy volt, hogy
többek között emiatt sem lehetett ezt a kört összemosni a
szabadságelvonással; következésképpen a szabadságelvonás
során meghaltaknak járó általános kárpótlási szabályokkal
sem.
A deportálás és kényszermunka során bekövetkezett halált a
törvényjavaslat maga vonta egy tekintet alá az állam - a
hatóság ( i személy ) - által szándékosan vagy önkényesen
okozott halállal akkor, amikor ezért a büntetőeljárás során,
illetve a hatósági önkény általi elpusztításhoz hasonlóan
egyösszegű kárpótlást állapított meg. Mivel a
szabadságelvonás körében is a halállal fenyegetettség e
csoportok külön szabályozásának egyik oka, logikusan - és az
igényérvényesítés számos gyakorlati okából is indokoltan -
itt nem írja elő a törvényjavaslat a szándékos vagy önkényes
halálokozás ismérveit, hanem mintegy vélelmezi azokat.
c) A négy tényállás az "élet elvesztéséért" megállapított
kárpótlási szabályokon belül egységes csoportot alkot
nemcsak a sérelem szempontjából, hanem atekintetben is, hogy
az állam vagy hatósági személy közrehatásának is része volt
a halál bekövetkezésében. Nem található alkotmányos indok
arra, hogy e csoporton belül az élet elvesztéséért nyújtott
kárpótlás mértékében lényeges eltérés legyen.
Alkotmányellenes tehát, hogy a 2. §-ban előírt kárpótlás
mértéke a 2/A, 2/B. és 2/C. §-ban meghatározott kárpótlás
sokszorosa. ( 1 millió forint szemben a 300. 000 forinttal,
illetve a deportáltak és kényszermunkások esetében az e
mellett a szabadságelvonásért számított emelt összegű
járadékkal. )
Nem indokolható, hogy a halálért járó kárpótlás mellett e
csoportokban a szabadságelvonásért külön összeg jár. Ez a
külön juttatás - a törvényjavaslat 2/D. §-ban meghatározott
1 millió forintos felső kárpótlási határból következően - a
2. § alapján járó 1 millió forintos kárpótláshoz
viszonyított óriási különbséget mérsékeli; tekintetbe véve
azt is, hogy a deportálásért például még további kül- és
belföldi térítésekkel is lehet számolni. Semmiképpen sem áll
azonban rendelkezésre hasonló érvelés a büntetőeljáráson
belüli illetve kívüli hatósági önkény áldozatait nézve.
Az alkotmányosság azt követeli meg, hogy a hasonló alapon
meghatározott sérelmekért, az adott esetekben az élet
elvesztéséért a 2, 2/A, 2/B. és a 2/C. §-ban írt esetekben,
végeredményben hasonló mértékű kárpótlás járjon. A számítási
módok és a szabályozás történeti kialakulásának
következtében keletkezett kisebb eltérések nem
alkotmányellenesek.
d) A fenti okokból is alkotmányba ütközik, hogy az egyéb
szabadságelvonás alatt bekövetkezett halál esetére a
törvényjavaslat nem különböztet az olyan halálesetek
szerint, amelyek tekintetében a hatóság önkénye vagy
"szándékos közreműködése" éppen úgy fennáll, mint a 2. és a
2/A. § esetén.
e) Az ABh érveléséhez híven ( ABH 1995, 61. ) az élet
elvesztésének fenti eseteiben alkotmányosan a jogosultak
körét sem lehet eltérően meghatározni.
6. Az Országgyűlés a törvényjavaslat alkotmányellenességét
az alábbiak figyelembevételével orvosolhatja.
a) A törvényhozó nem volt köteles az életüktől és
szabadságuktól megfosztottaknak kárpótlást adni. Döntésétől
függ, hogy ad-e, és hogy mennyi pénzt szán erre a célra. Az
élet elvesztéséért a törvényhozás elejétől fogva egymillió
forintos kárpótlást irányzott elő. Ezt az összeget a 3. Kpt.
úgy akarta összhangba hozni az ország teherbíró
képességével, hogy az élet elvesztéséért kárpótolandók körét
szűkre szabta. A törvényhozó a büntetőeljárás során megöltek
körét egyrészt számszerűen elég kicsinek, másrészt pontosan
meghatározhatónak ítélte ahhoz, hogy az élet elvesztéséért
őket részesítse kárpótlásban. Ehhez járult az olyan
bűncselekmények áldozatai hozzátartozóinak kilátásba
helyezett kárpótlás, amelyekért az állam polgári jogi
felelősséggel tartozhatott volna. Ez a jogosulti kör is szűk
volt az eredeti elképzelésben : a törvényhozó szándéka
szerint az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverése
kapcsán életüktől megfosztottakra terjedt volna ki.
Az ABh a kárpótolandók körét részben kitágította, részben
egyes csoportok számára magasabb kárpótlást követelt meg. A
kárpótolandók mennyiségi növekedését eredményezte a
munkaszolgálatosok teljeskörű bevonása a kárpótlásba,
illetve a hatósági önkény áldozatainak járó kárpótlási
kötelesség megállapítása ( messze a 20. § eredeti szándékán
túl ) . ( Ld. az ABh 3. illetve 2. és 5. pontját ) . A
deportáltak és kényszermunkára hurcoltak tekintetében az új
csoportképzés kötelessége magától értetődően a puszta
szabadságvesztésért járónál magasabb kárpótlás
megállapítását követelte meg ( ABH 1995, 57. ) .
A deportálás és kényszermunkára hurcolás, valamint a
hatósági önkény áldozatainak kárpótlása jövőbeni
szabályozására nézve ezen túl az Alkotmánybíróság részletes
követelményeket nem fektetett le, s különösen nem
foglalkozott ezek összegszerűségével, hanem a törvényhozó
szabadságát hangsúlyozta az új megoldás kialakításában ( ABH
1995, 57. ) . A határozat 1. pontja megállapította azonban
azt az alkotmányos követelményt, hogy "a törvényhozó a
kárpótlásra jogosultság megállapításánál a jogosulti,
kedvezményezetti körök ismérveit azonos, a csoportra
különösen jellemző szempontok szerint, a személyek egyenlő
méltóságának tekintetbe vételével, egységesen határozza
meg".
b) Abból az alkotmányos követelményből, hogy az élet
elvesztése miatt a fentiek szerint egynemű körbe tartozó
kárpótolandóknak hasonló nagyságú kárpótlást kell kapniuk,
nem következik, hogy ezt alkotmányosan csakis úgy lehet
megoldani, hogy ezentúl mindenki az eredetileg kárpótolandó
kislétszámú csoport számára megállapított kárpótlási
összeget kapja, azaz egymillió forintot. Erre nézve
semmilyen alkotmányossági követelmény nem áll fenn. Ha a
kárpótoltak körét alkotmányossági szempontok miatt ki kell
terjeszteni, az Országgyűlés újra meghatározhatja és
eloszthatja a kárpótlásra szánt összeget.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában
alkotmányellenesnek nyilvánította azt a tulajdoni kárpótlási
törvényt módosító törvényjavaslatot, amely a földárverésre
való jogosultak körét szűkítette volna ( 28/1993. (IV. 30.)
AB határozat, ABH 1993, 220. ) . Az Alkotmánybíróság szerint
a kárpótlásnak a jogszabályokkal előre rendezett zárt
folyamatába való ilyen beavatkozás sérti a jogbiztonságot, s
kárpótlásra jogosultak között tiltott megkülönböztetést
eredményez. A jelen eset azonban elvileg különbözik ettől.
Itt ugyanis nem olyan célszerűségi, vagy egyes csoportok
szemében "igazságossági" szempontokból kerül sor
változásokra, mint például hogy földterülettel nem
rendelkező belvárosi kerület lakója ne licitálhasson a
külterületi földekre. Ellenkezőleg : az alkotmányellenes
helyzet kiküszöbölése céljából a törvényhozó köteles a
kárpótlásra jogosultak körét megváltoztatni, a
"jogszabályokkal előre rendezett zárt folyamatba
beavatkozni" - akkor is, ha az alkotmányellenes szabályozás
a már kárpótoltakat előnyösebb helyzetbe hozta, s ez a
különbség fennmarad.
c) Nem alkotmányossági probléma, ha a törvényhozó a
kárpótlásra szánt összeg nagyságát az ország teherbíró
képességével összhangban és más anyagi kötelezettségeire és
feladataira tekintettel határozza meg. Ezt a keretet
tekintetbe véve az egyes kárpótoltaknak megállapított összeg
nagysága természetszerűen függ a jogosultak feltételezhető
számától.
Ha annak érdekében, hogy a törvény megfeleljen az
alkotmányossági követelményeknek, a kárpótolandók körét
lényegesen - többszörösére, sőt nagyságrenddel - meg kell
növelni, nem ellentétes az Alkotmánnyal, ha a törvényhozó a
kárpótlásra szánt összeget újra meghatározza és elosztja, s
ennek következtében ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás
nagysága lényegesen kevesebb lesz, mint az eredetileg
megállapított kárpótlási összeg. Az arányosság fenntartása
érdekében ilyen esetben akár az összes jogosulti körnek járó
kárpótlás is megfelelően megváltoztatható.
Az újraelosztásnak természetesen nincs hatása a korábbi
rendelkezések szerint kifizetett kárpótlásokra, azok mint
lezárt jogviszonyok érintetlenül maradnak.
d) A fentiek magától értetődően vonatkoznak a
munkaszolgálatosoknak járó kárpótlásra is. Alkotmányossági
követelmények arra nézve állnak fenn, hogy a kárpótolandók
körében - ha az állam ennek ismérveit már törvényben
meghatározta -, s az azonos sérelemért járó kárpótlás
nagyságának hasonlóságában ne legyenek ésszerű indok nélküli
kivételek és eltérések. A kárpótlás tényleges összege
viszont nem alkotmányossági kérdés. Ezért nem a kárpótlásba
vont munkaszolgálatosok körét kell a fedezethez igazítani,
hanem fordítva.
VI.
1. Az Alkotmánybíróság e határozatában csak az indítványban
megfogalmazott és azokkal szoros összefüggésben álló
kérdések alkotmányossági vizsgálatára szorítkozott, így
kizárólag a törvényjavaslat 1-3. §-aiban foglalt
rendelkezések alkotmányosságát bírálta el, éspedig az
indítványban felvetett alkotmányossági aggályokkal
összefüggésben. Az Alkotmánybíróság a törvényjavaslat egyéb
rendelkezései tekintetében, illetőleg az indítványban nem
szereplő kérdések vonatkozásában alkotmányossági vizsgálatot
nem végzett.
2. Mivel az előzetes normakontroll eljárás indítványozására
az Abtv. 21. § (1) bekezdésében meghatározott szervek
illetőleg személyek jogosultak kizárólagosan, az
Alkotmánybíróság a nem jogosulttól származó indítványokat
visszautasította.
A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41.
§-án alapszik.
Dr. Sólyom László
előadó alkotmánybíró
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal Dr. Kilényi Géza
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter
alkotmánybíró
Dr. Szabó András Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró
. |