A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
v é g z é s t:
Az Alkotmánybíróság a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Mfv.I.10.675/2012/4. számú ítélete ellen benyújtott alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
I n d o k o l á s
[1] 1. Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, melyben a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Mfv.1.10.675/2012/4. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, mivel nézete szerint az sérti az Alaptörvény II. cikkét, VI. cikke (1) és (2) bekezdéseit, valamint a XXVIII. cikk (1) bekezdését.
[2] 2. Az ítéleti tényállás alapján az indítványozó mint felperes munkavállalóként az alperesnél mint munkáltatónál eladói munkakörben állt alkalmazásban. Munkaviszonyát 2009. december 29-én – a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 96. §-a alapján – rendkívüli felmondással szüntette meg. Keresetében – az alábbi indokolásra alapítottan – a rendkívüli felmondás jogszerűségének megállapítását és az ahhoz fűződő jogkövetkezmények alkalmazását kérte. Érvelése szerint a munkáltatónál öt év munkaviszony után járó, és az előző években mindenkinek kifizetett egy havi plusz munkabért a munkáltató nem térítette meg, holott ezen juttatás kifizetését előkészítette, majd azt határozatlan időre elhalasztotta. Továbbá nézete szerint az alperes munkaidő-beosztása sértette a régi Mt-t, és az ünnepek “lecsúsztatása” sem volt “korrekt”. Emellett az alperes osztályvezetője többször cinikus és burkoltan fenyegető hangnemben beszélt telefonon és személyes találkozáskor a felperessel. A rendkívüli felmondás további indoka volt, hogy a felperes a munkaköri leírásban meghatározott munkától egy ideje eltérő tevékenységet végzett, a számítástechnikai szaktanácsadási munkaköri leírás mellett ugyanis autó hifi szaktanácsadást is kellett teljesítenie. Betegállománya előtt a munkáltatója arra is próbálta utasítani, hogy olyan további munkát (bankhitel ügyintézést) is végezzen, amely sem a munkaszerződésében, sem a munkaköri leírásában nem szerepelt. Az indítványozó felperesként keresetében a rendkívüli felmondása jogszerűségének megállapítását és az ahhoz fűződő jogkövetkezmények (kéthavi végkielégítés, negyvenöt napi felmondási időre járó átlagkereset megfizetését, továbbá az alperes perköltségekben való marasztalását) kérte. Az alperes viszontkeresetet terjesztett elő, amelyben kérte a felperes negyvenöt napi felmondási időre járó átlagkereset megfizetésére kötelezését, hivatkozva arra, hogy a rendkívüli felmondás nem volt jogszerű.
[3] A Fővárosi Munkaügyi Bíróság 24.M.471/2010/23. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította, egyben az alperes viszontkeresetének helyt adott és kötelezte a felperest 269 293 Ft felmondási időre járó átlagkereset, valamint 50 000 Ft perköltség megfizetésére. Az elsőfokú ítélet indokolása – többek között – megállapította, hogy 2009. szeptemberétől a felperesnek utasításba adták a banki ügyintézési folyamatban a számítógépen fellelhető nyomtatvány kitöltését, azaz adatrögzítő tevékenységet kellett végeznie. Ezt a tevékenységet felperes munkaköri leírása nem tartalmazza. Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes sem szándékos, sem súlyos gondatlanságú kötelezettségszegését nem állapította meg; továbbá azt sem, hogy a felperest a munkaköréhez képest lényegesen eltérő feladatokkal kívánta volna az alperes foglalkoztatni a betegállományát követően; ezért megállapította, hogy a felperes rendkívüli felmondása nem volt alapos, annak indoka pedig nem volt okszerű és valós.
[4] Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes személyiségi jogsérelmével összefüggésben megállapította – a rendelkezésére álló tanúvallomások és telefonbeszélgetések nyomtatott tartalmát értékelve, ezen bizonyítékok alapján –, hogy nem látott bizonyítottnak az alperes részéről olyan magatartást, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné tette volna. Az indokolás utalt arra, hogy a felperes sem vonta kétségbe, hogy a munkahelyi vezetőnek voltak olyan intézkedései, amelyek kifejezetten a felperes érdekében történtek.
[5] A felperes az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést terjesztett elő, amely kizárólag a munkakörétől eltérő foglalkoztatásra vonatkozó ítéleti indokolást sérelmezte, ugyanakkor a felettese által tanúsított magatartásra vonatkozóan – annak ellenére, hogy felperes jelezte, ezzel is kíván foglalkozni – a fellebbezés nem tartalmazott kérelmet. Érdemi ellenkérelme a viszontkereset elutasítására irányult.
[6] A Fővárosi Törvényszék mint másodfokú bíróság 51.Mf.630.251/2012/4. számú ítélete az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta, és kötelezte a felperest a másodfokú perköltség megfizetésére. A másodfokú bíróság ítéletében – az elsőfokú ítélet indokolásán túl – megállapította, hogy a felperes betegsége előtti időszakra történő hivatkozása esetében egyértelműen elmulasztotta a régi Mt. 96. § (4) bekezdése szerinti 15 napos szubjektív, nem kimenthető határidőt. Míg a bankhitel ügyintézésre vonatkozó feladatvégzésre nézve a felperesnek az a hivatkozása, hogy újra utasításba kapta azt, időelőtti hivatkozás volt. Az ugyanis, figyelemmel a munkavállaló betegállományban voltára, annak valósága esetén is legfeljebb csak tájékoztató jellegű közlés lehetett volna. Ugyanakkor a másodfokú ítélet indokolása megállapította, hogy a perben bizonyítást nyert, hogy a felperes nem a bankhitel ügyintézés munkakörére nézve, hanem saját kérésére kapta közvetlen munkahelyi felettesétől azt a telefonos tájékoztatást (amelyet titokban felvett), hogy mindenki, így a felperes is végezni fogja a bankhitel ügyintézést.
[7] A felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, továbbá az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. Indokolása szerint az eljáró bíróságok jogszabálysértően alkalmazták és értelmezték a régi Mt. 96. § (1) és (4) bekezdéseit, a 82. § (1) bekezdését, a 104. § (1) és (2) bekezdéseit. A felülvizsgálati kérelem indokolása szerint a bíróságok a tényállást iratellenesen és tévesen állapították meg, továbbá a felmerült adatokat nem, vagy nem kellő súllyal értékelték. Szintén tévesen alkalmazták továbbá a Pp. 163. § (1) bekezdését, valamint annak 206. § (1) és (2) bekezdéseiben foglaltakat.
[8] A Kúria mint felülvizsgálati bíróság Mfv.I.10.675/2012/4. számú ítéletében a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta, és egyben kötelezte a felperest a felülvizsgálati eljárási költség alperesnek történő megfizetésére.
[9] A felülvizsgálati ítélet indokolásában kiemelte, hogy a jogerős másodfokú ítélet helytálló abban a részében, amelyben nem vizsgálta a felperes felettese által tanúsított magatartást, mivel a fellebbezés ugyan hivatkozott erre, a munkavállaló azonban erre vonatkozóan érdemi nyilatkozatot nem terjesztett elő; így ezen rendkívüli felmondási okra vonatkozó felülvizsgálati hivatkozás nem képezhette a felülvizsgálati eljárás tárgyát. A felülvizsgálati ítélet megvizsgálva a felperesi rendkívüli felmondás indokát – mely szerint a munkáltató a munkavállalóval olyan tevékenységet kívánt végeztetni, amely sem a munkaszerződésében, sem a munkaköri leírásában nem szerepel – megállapította, hogy a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperesi felmondás indoka időelőtti volt. A kúriai ítélet indokolása hangsúlyozta, hogy az adott esetben rendkívüli felmondást nem lehetett olyan munkáltatói magatartásra alapítani, amely még nem valósult meg, továbbá amelyből a felperesre munkavállalói kötelezettség nem hárult.
[10] Az indítványozó a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Mfv.1.10.675/2012/5. számú ítélete ellen – a Fővárosi Munkaügyi Bíróság 24.M.471/2010/23. számú és a Fővárosi Törvényszék 51.Mf.630.251/2012/4. számú ítéletére is kiterjedő hatállyal – alkotmányjogi panasszal élt. Érvelése szerint az ítéletek indokolásai sértik az Alaptörvény II. cikkét, VI. cikk (1)–(2) bekezdését, illetve a XXVIII. cikk (1) bekezdését. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésébe foglalt, az indítványozó tisztességes eljáráshoz való jogának sérelmét abban látta, hogy a bíróságok – nézete szerint – nem vették figyelembe a személyiségi jogi sérelmeket, illetve érdemben nem foglalkoztak az indítványozó emberi méltóságát ért sérelem bizonyítására irányuló indítványaival. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság érintette ezt a kérdést, ugyanakkor sem a másodfokú bíróság, sem a Kúria nem foglalkozott érdemben az indítványozó személyiségi jogsérelmével; illetve az e körben tett bizonyítási indítványokkal. Egyben – utalva az Alkotmánybíróság 7/2013. (III. 1.) AB határozatában foglaltakra – előadta, hogy bár a bíróságok nem értékelték bizonyítási indítványait, nem vitatja sem az általuk megállapított tényállást, sem a bírói mérlegelést. Az indítványozó az alkotmányjogi panaszával támadott ítéleteket azért vélte az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésébe ütközőnek, mert az ügyben eljáró bíróságok indokolási kötelezettségüknek nem tettek eleget, amikor a személyiségi jogsérelmek megállapítására irányuló kérelmeket úgy bírálták el, hogy nem adtak számot az előterjesztett kérelmek mellőzéséről, illetve annak indokáról.
[11] Az indítványozó az Alaptörvény VI. cikkében foglalt magánélethez, a jó hírnévhez való jog, továbbá a személyes adatok védelméhez való jog sérelmét állítva részletesen ismertette az Alkotmánybíróság korábbi gyakorlatára vonatkozó határozataiban foglaltakat.
[12] Végül az indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét azon indokkal is állította, hogy az eljáró bíróságok a józan ésszel és az Alaptörvény 28. cikkével (amelyre vonatkozó érvelést azonban az indítvány nem tartalmaz) ellentétesen értelmezték a régi Mt. határidő-számításra vonatkozó rendelkezéseit [a 96. § (1) és (4) bekezdéseit, 82. § (1) bekezdését, továbbá a 104. § (1) és (2) bekezdéseit]; a határidő leszűkítésével ugyanis lényegében ellehetetlenítették a rendkívüli felmondás jogának gyakorlását.
[13] 3. Az Abtv. 56. § (1) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság az ügyrendjében meghatározottak szerinti tanácsban dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról, az 56. § (2) bekezdése értelmében pedig a befogadhatóságról dönteni jogosult tanács mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, különösen a 27. § szerinti érintettséget, a jogorvoslat kimerítését, valamint a 29–31. § szerinti feltételeket.
[14] Az Alkotmánybíróság – a fentiek alapján – az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényi feltételei fennállásának vizsgálata során az alábbiakat állapította meg.
[15] Az Abtv. 27. §-a értelmében az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés d) pontja alapján alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet abban az esetben fordulhat alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz, amennyiben az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti, és az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Mivel az indítványozó az alapügy felpereseként a munkaügyi jogvitában félként szerepelt, érintettsége fennáll, ezért az Abtv. 51. § (1) bekezdése szerinti jogosultnak tekintendő.
[16] 3.1. Ezzel szemben megállapítható, hogy az indítványozó a felperes személyiségi jogi sérelmére vonatkozóan a rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőségét nem merítette ki. Bár az indítványozó alkotmányjogi panaszát a felülvizsgálati bíróságként eljáró Kúria Mfv.I.10.675/2012/4. számú ítélete ellen nyújtotta be, mind a másodfokú, mind a kúriai ítélet indokolásából megállapítható, hogy az elsőfokú ítélet ellen benyújtott fellebbezés nem tartalmazott érdemi kérelmet a felperes személyiségi jogsérelmével összefüggésben, ezért a jogerős másodfokú ítélet nem vizsgálhatta a felperes személyiségi jogsérelmét. A kúriai ítélet indokolása is rögzíti, hogy erre az okra vonatkozó, a felülvizsgálati kérelemben foglalt hivatkozás nem képezhette a felülvizsgálati eljárás tárgyát, mert a személyiségi jogsérelemmel összefüggésben az elsőfokú bíróság ítélete fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett.
[17] Az Abtv. 56. § (3) bekezdése értelmében a befogadás visszautasítása esetén a tanács rövidített indokolással ellátott végzést hoz, amelyben megjelöli a visszautasítás indokát.
[18] Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (1) bekezdés e) pontja alapján – a jogorvoslati lehetőségek kimerítése hiányában – visszautasította.
[19] 3.2. Az indítványozó a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét arra hivatkozással is állította, hogy az eljáró bíróságok a józan ésszel és az Alaptörvény 28. cikkével (az indítvány erre vonatkozó érvelést nem tartalmaz) ellentétesen értelmezték a régi Mt. határidő-számításra vonatkozó rendelkezéseit. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány ebben a részében nem felel meg az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontjában támasztott követelménynek, ugyanis az nem tartalmaz indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntések milyen alkotmányos indokok alapján ellentétesek az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével.
[20] Ezért az Alkotmánybíróság – az Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pontjában foglaltakra figyelemmel – az Ügyrend 30. § (2) bekezdés h) pontja alapján az alkotmányjogi panaszt visszautasította.
Dr. Kovács Péter s. k.,
tanácsvezető alkotmánybíró
. |
Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró | Dr. Bragyova András s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró |
. |