Hungarian
Ügyszám:
.
1152/B/2006
Előadó alkotmánybíró: Paczolay Péter Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 87/2008. (VI. 18.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2008/707
.
A döntés kelte: Budapest, 06/16/2008
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
    vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában — dr. Bihari  Mihály,
    dr.  Bragyova András, dr. Holló András és dr. Kukorelli  István
    alkotmánybírók különvéleményével — meghozta a következő

                             határozatot:

    1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  a  biztonságos  és
    gazdaságos    gyógyszer-   és   gyógyászatisegédeszköz-ellátás,
    valamint  a  gyógyszerforgalmazás általános szabályairól  szóló
    2006. évi XCVIII. törvény 36. § (4) bekezdése alkotmányellenes,
    ezért azt megsemmisíti.

    2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  a  biztonságos  és
    gazdaságos    gyógyszer-   és   gyógyászatisegédeszköz-ellátás,
    valamint  a  gyógyszerforgalmazás általános szabályairól  szóló
    2006.  évi  XCVIII.  törvény  42. §  (5)  bekezdésének  második
    mondatában  szereplő  „már támogatott  hatóanyagot  tartalmazó,
    egyenértékű”, valamint „(generikus gyógyszerként)” szövegrészek
    alkotmányellenesek,  ezért azokat 2008. december  31.  napjával
    megsemmisíti.

    A      biztonságos     és     gazdaságos     gyógyszer-      és
    gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás
    általános  szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény  42.  §
    (5)  bekezdésének  második  mondata ezt  követően  a  következő
    szöveggel marad hatályban:
    „A  gyógyszerként  forgalomba  hozatalra  engedélyezett  termék
    esetében  a  támogatásba  történő befogadás  naptári  évében  a
    forgalomba    hozatali    engedély    jogosultját    a    sávos
    kockázatviselésből eredő befizetési kötelezettség nem terheli.”

    3.  Az  Alkotmánybíróság a biztonságos és gazdaságos gyógyszer-
    és       gyógyászatisegédeszköz-ellátás,       valamint       a
    gyógyszerforgalmazás  általános szabályairól  szóló  2006.  évi
    XCVIII.  törvény  egésze, 7. §-a, 20. § (2), (7),  (8)  és  (9)
    bekezdései,  36. § (1) bekezdése, 42. § (1)-(4), valamint  (6)-
    (11)  bekezdései, 43. §-a, valamint 83. § (1) és (2) bekezdései
    alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
    irányuló indítványokat elutasítja.

    4.  Az  Alkotmánybíróság a biztonságos és gazdaságos gyógyszer-
    és       gyógyászatisegédeszköz-ellátás,       valamint       a
    gyógyszerforgalmazás  általános szabályairól  szóló  2006.  évi
    XCVIII.  törvény  36.  §  (1)  bekezdésével  összefüggésben  az
    Alkotmány   2/A.  §-ára,  illetve  az  Alkotmány   7.   §   (1)
    bekezdésének sérelmére alapított indítványokat visszautasítja.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

        Az  Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett a biztonságos
      is  gazdaságos  gyógyszer-  és  gyógyászatisegédeszköz-ellátás,
      valamint  a  gyógyszerforgalmazás általános szabályairól  szóló
      2006.  évi  XCVIII.  törvény  (a  továbbiakban:  Gyftv.)  egyes
      rendelkezéseinek felülvizsgálatára.

       1. Több indítványozó, köztük országgyűlési képviselők kérték a
      Gyftv.  egészének megsemmisítését, több másik  pedig  a  Gyftv.
      hatályba léptetéséről rendelkező 83. § (1) és (2) bekezdéseinek
      megsemmisítését   indítványozta.   Az   indítványozók   szerint
      ellentétes  az  Alkotmány  2. § (1) bekezdésében  meghatározott
      jogállamiságból levezetett jogbiztonsággal, hogy a  törvényhozó
      kirívóan  rövid  időt  biztosított arra, hogy  a  jogalanyok  a
      törvény   rendelkezéseit   megismerhessék,   és   a   jogkövető
      magatartás    tanúsítására    felkészülhessenek.    Az    egyik
      indítványozó sérelmesnek tartotta, hogy — a Gyftv.  49.  §  (3)
      bekezdésére  tekintettel  — azonnal  jelentkeztek  a  gazdasági
      verseny  hátrányai;  a fokozatosság és a részlegesség  elveinek
      figyelmen kívül hagyása miatt a vállalkozások hirtelen találták
      magukat új jogi környezetben.

        Hivatkoztak arra is, hogy a jogalkotó — a jogalkotásról szóló
      1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 20. § és 27. §  c)
      pontjában meghatározott kötelezettsége ellenére — nem vonta  be
      a    jogszabály    előkészítésébe   az   érintett    társadalmi
      szervezeteket, érdekképviseleti szerveket, és nem kérte ki azok
      véleményét. Előadták, hogy a jogalkotót ez a kötelezettség  nem
      csupán  a Jat. alapján terheli; a Magyar Gyógyszerész Kamaráról
      szóló 1994. évi LI. törvény 2. § (2) bekezdés ba) pontja  és  a
      2/A.  §  (1)  bekezdése szintén véleményezési jogot biztosít  a
      Magyar  Gyógyszerész  Kamarának. Az  indítványozók  álláspontja
      szerint ez az Alkotmány 2. § (1) bekezdésén túlmenően sérti  az
      Alkotmány  7. § (2) bekezdését is. Végül hivatkoztak  arra  is,
      hogy  — a véleménykikérés elmulasztása folytán — a Kormány  nem
      tett  eleget  az  Alkotmány  35. § (1)  bekezdés  b)  pontjában
      foglalt kötelezettségének.

        2.  Két  indítványozó kérte a Gyftv. 20. § (2),  (7)  és  (9)
      bekezdéseinek  a megsemmisítését. Előadták, hogy  e  bekezdések
      „nyomozati   jogkört”   biztosítanak   az   egészségbiztosítási
      felügyeleti hatóságnak, amely így jogosult adatokat bekérni  és
      átvizsgálni,  továbbá  házkutatást  tartani.  Az  indítványozók
      szerint  mindez  sérti  az Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésében
      meghatározott  emberi méltóságot, és az  Alkotmány  59.  §  (1)
      bekezdésében  rögzített  magánlakás  sérthetetlenségét   és   a
      személyes  adatok védelméhez való jogot. Kifogásolták,  hogy  a
      Gyftv.  20. §-a az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével ellentétesen
      korlátoz  alapjogot.  Álláspontjuk  szerint  nem  felel  meg  a
      szükségesség  követelményének, hogy a Gyftv. „nyomozó  hatósági
      jogkört”  biztosít  az egészségbiztosítási felügyeleti  hatóság
      részére egy „reklámfelügyeleti” jellegű, a gyógyszerismertetési
      szabályok  betartásának ellenőrzésére irányuló  eljárás  során,
      nincs  ugyanis  olyan  érdek,  ami az  intézkedést  szükségessé
      tenné.   Hivatkoztak  arra  is,  hogy  a  Gyftv.  20.   §   (7)
      bekezdésében  meghatározott intézkedés aránytalan,  a  hatósági
      jogkör  nem  tekinthető a cél elérésére alkalmas eszköznek,  és
      nincsenek  részletesen meghatározva a jogkorlátozás feltételei.
      Az  indítványozók azt is sérelmezték, hogy a Gyftv. 20.  §  (8)
      bekezdése  nem biztosít jogorvoslati lehetőséget a  házkutatást
      engedélyező  bírósági végzéssel szemben, továbbá rendezetlen  a
      felelősség és a kártérítés kérdése. Sérelmezték azt is, hogy  a
      Gyftv.   20.   §-ában   meghatározott   intézkedések   mind   a
      társadalombiztosítás által támogatott, mind  a  nem  támogatott
      gyógyszerek esetében alkalmazhatóak.

         3.   A   legtöbb  indítványozó  kérte  a  Gyftv.  befizetési
      kötelezettséget    előíró    különböző    rendelkezéseinek    a
      megsemmisítését.

        3.1.  Az egyik indítványozó szerint a Gyftv. 7. §-a,  amelyik
      alapelvi szinten rögzíti, hogy a forgalomba hozatali engedélyek
      jogosultjai befizetési kötelezettségek teljesítésével kötelesek
      hozzájárulni  a gyógyszerellátás gazdaságosságához,  ellentétes
      az    Alkotmány    70/D.,   valamint    70/E.    §-aival.    Az
      alkotmányellenesség indokaként az indítványozó azt jelölte meg,
      hogy  az  államnak a kötelezettsége, hogy az általa működtetett
      társadalombiztosítási    rendszeren    keresztül    biztosítson
      hozzáférést  az egészségügyi szolgáltatásokhoz, felhasználva  a
      munkavállalók  és  a munkáltatók által befizetett  járulékokat.
      Azzal,   hogy   a   Gyftv.  egy  meghatározott  csoporttal   (a
      gyógyszerforgalmazókkal)       többletterheket        fizettet,
      diszkriminatív,  és  ellentétes  az  Alkotmány  70/A.   §   (1)
      bekezdésével.

        3.2.  Több indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól a Gyftv.
      36.  § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását  és
      megsemmisítését, mivel az nem felel meg az Alkotmány  70/I.  §-
      ában meghatározott arányos közteherviselés követelményeinek. Az
      indítványozók  szerint  az e bekezdésben  rögzített  befizetési
      kötelezettséget   a   jogalkotó   alkotmányellenes    mértékben
      függetlenítette  az  alanyi kötelezettek vagyoni  és  jövedelmi
      helyzetétől.  A törvényhozó gazdasági forrásként a gyógyszertár
      részére     kifizetett     társadalombiztosítási     támogatást
      választotta,  és  a forgalomba hozatali engedély  jogosultjának
      annak   arányában  kell  befizetnie,  hogy  a  beteg  a  bruttó
      fogyasztói árnál mennyivel fizet kevesebbet térítési díj címén.
      Előadták, hogy a Gyftv. 36. § (1) bekezdése szerinti befizetési
      kötelezettség  mértékére két tényező van hatással:  egyfelől  a
      beteg és a gyógyszertár közötti szerződés megtörténte, másfelől
      a  társadalombiztosítási  támogatás mértéke.  Az  indítványozók
      kifogásolták,  hogy  e  két  tényezőre  a  forgalomba  hozatali
      engedély jogosultjának nincs közvetlen ráhatása — az orvosok és
      a  betegek is közrejátszanak abban, hogy mennyi gyógyszer  fogy
      —,   mégis   ezek  mentén  kell  befizetést  teljesítenie.   Az
      indítványozók   szerint  tehát  nincs  egyenes  összefüggés   a
      közteher gazdasági forrása és az adó alapja között, a jogalkotó
      nem  az  elért jövedelem, gazdasági eredmény alapján  állapítja
      meg a befizetési kötelezettséget.

        Az  egyik indítványozó kérte, hogy amennyiben a Gyftv. 36.  §
      (1)   bekezdésében   rögzített  befizetési  kötelezettség   nem
      tekinthető az Alkotmány 70/I. §-a szerinti „köztehernek”, akkor
      az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 13. § (1) bekezdése  szerinti
      tulajdonhoz való jog sérelmét állapítsa meg.

        Több  indítványozó szerint a Gyftv. 36. §  (1)  bekezdése  az
      Alkotmány  70/A.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  hátrányos
      megkülönböztetés tilalmát is sérti. Álláspontjuk szerint  nincs
      alkotmányos  indoka annak, hogy a forgalomba hozatali  engedély
      jogosultját  és a nagykereskedelmi engedély jogosultját  eltérő
      mértékű    befizetési   kötelezettség   terheli,    holott    a
      gyógyszerpiacon összehasonlítható csoportot képeznek.

        Két  indítványozó  szerint a Gyftv. 36. §  (1)  bekezdése  az
      Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságot is
      sérti;   az   indítványozók  a  jogbiztonsággal   ellentétesnek
      tartják,  hogy  a  forgalomba hozatali  engedély  jogosultjának
      előre nem látható mértékű befizetést kell teljesítenie.

        Két  másik indítványozó tartalmilag azt kifogásolta,  hogy  a
      Gyftv. 36. § (1) bekezdése forgalmi típusú adót vezet be, amire
      a   törvényhozónak  —  a  Tanács  77/388/EGK  irányelvének  33.
      cikkére,  valamint  a  Tanács  2006/112/EK  irányelvének   401.
      cikkére   figyelemmel   —   az  Európai   Unió   felé   vállalt
      kötelezettségeire  tekintettel nincs lehetősége.  Mindebben  az
      indítványozók az Alkotmány 2/A. §-ának, valamint  az  Alkotmány
      7. § (1) bekezdésének sérelmét látták megvalósítottnak.

        3.3.  Több indítvány érintette a Gyftv. 36. § (4) bekezdését.
      Az    indítványozók    szerint    az    a    körülmény,    hogy
      gyógyszerismertetési   tevékenység    folytatása    esetén    a
      foglalkoztatót     évente    ötmillió    (jelenleg:     havonta
      négyszáztizenhatezer)  Ft.  összegű  befizetési   kötelezettség
      terheli,  sérti  az  Alkotmány 70/I.  §-át.  Előadták,  hogy  e
      befizetési  kötelezettség nem az alanyi  kötelezett  jövedelmi,
      vagyoni  viszonyait veszi figyelembe, hanem  „kvázi  szankció”,
      amelynek  célja a gyógyszer-promóció visszaszorítása, az  ilyen
      tevékenységet végző személyek számának korlátozása. Ilyen célra
      azonban  adó  jellegű intézmény nem vehető igénybe. Tartalmilag
      hivatkoztak  arra  is,  hogy a Gyftv. 36.  §  (4)  bekezdése  —
      szintén  az  Alkotmány  70/I.  §-ával  ellentétesen  —  elkobzó
      jellegű,  mivel  az előírt összeg közelítőleg  akkora  mértékű,
      mint az ebből a tevékenységből származó éves bruttó bevétel.

        Több  indítványozó  szerint a Gyftv. 36.  §  (4)  bekezdésben
      rögzített   befizetési  kötelezettség  mértéke   kiüresíti   az
      Alkotmány  9.  §  (2) bekezdésében meghatározott vállalkozáshoz
      való  jogot; „ilyen díj mellett erre a piacra kezdő  vállalkozó
      nem  tud  belépni”. Az egyik indítványozó hivatkozott arra  is,
      hogy   az  ilyen  tevékenységet  végző  cégek  vélhetően   több
      alkalmazott   elbocsátására  kényszerülnek,  amely   sérti   az
      elbocsátottak  esélyegyenlőséghez  való  jogát.  Ellentétes  az
      Alkotmány  70/B.  §-ával,  hogy  az  állam  a  piaci  versenybe
      indokolatlan   mértékben  beavatkozik,  és  így   munkahelyeket
      veszélyeztet,   illetve  szüntet  meg.  A  gyógyszerismertetést
      végzők  számának  csökkenése  következtében  pedig  az  orvosok
      kevésbé  tudnak tájékozódni a gyógyszerpiacon, ami az Alkotmány
      70/D. §-ával ellentétes hatást vált ki.

        Az  indítványozók  szerint a Gyftv. 36. §  (4)  bekezdése  az
      Alkotmány  70/A.  § (1) bekezdését is sérti. Állításuk  szerint
      több    szervezet   foglalkoztat   olyan   személyeket,    akik
      tevékenysége   kihatással   lehet  a  gyógyszerek   forgalmának
      alakulására, mégis csak a gyógyszerismertetést végzőket terheli
      ekkora mértékű közteher. Az indítványozók hivatkoztak arra  is,
      hogy e bekezdés nem felel meg a szabályozás céljának sem. Bár a
      jogalkotói  célkitűzés a társadalombiztosítás által  támogatott
      gyógyszerek  forgalmának csökkentésén keresztül a gyógyszerekre
      fordítandó  társadalombiztosítási kiadások  csökkentése,  ennek
      ellenére    a   társadalombiztosítás   által   nem   támogatott
      gyógyszerekre is vonatkozik a szabályozás.

        Az  egyik  indítványozó kifogásolta, hogy  a  törvényhozó  az
      Alkotmány 8. § (2) bekezdésével ellentétesen indokolatlanul  és
      aránytalanul növelte a gyógyszerismertetés költségeit, holott a
      befizetéssel  szemben nem áll semmilyen ellenszolgáltatás.  Úgy
      véli,  az állam nem az ellenőrzés más eszközeivel él,  hanem  a
      „joggal  visszaélve”  kívánja  a saját  kiadásait  csökkenteni.
      Mindez pedig ellentétes a jogállamiság elvével.

        3.4.  Az indítványozók kérték az Alkotmánybíróságtól a Gyftv.
      42.  §-ának  a megsemmisítését, amely alapján ha a  gyógyszerek
      után  ténylegesen  kifizetett támogatás  összege  a  törvényben
      meghatározott keretet túllépi, akkor a különbözet meghatározott
      részét  a  forgalomba hozatali engedélyek jogosultjai kötelesek
      megtéríteni.

         Az   Alkotmány   2.   §   (1)   bekezdésében   meghatározott
      jogállamiságból  levezetett  normavilágosság  elvének  sérelmét
      látták megvalósítottnak abban, hogy a Gyftv. nem határozza  meg
      a  fizetési kötelezettség alapját és mértékét, hanem  kollektív
      befizetési alapot és mértéket keletkeztet.

        Az indítványozók szerint a kiadási többlet finanszírozása nem
      lehet  közteher,  mivel  nem  áll  összefüggésben  a  jövedelmi
      helyzettel. Valamely forgalomba hozatali engedély jogosultjának
      befizetési   kötelezettsége  nem  pusztán  a  saját   gazdasági
      tevékenységének,  illetve piaci nyereségének  a  következménye,
      hanem ezt a körülményt a piac többi szereplőjének a magatartása
      is befolyásolja. Így elképzelhető, hogy egy forgalomba hozatali
      engedély  jogosultjának annak ellenére kell  a  gyógyszerkassza
      hiányát pótolnia, hogy saját tényeivel nem járult hozzá a hiány
      előidézéséhez.  Az  indítványozók szerint a  szabályozás  ilyen
      módon  való  kialakítása nem egyeztethető  össze  az  Alkotmány
      70/I.   §-ában   rögzített  arányos  közteherviselés   tartalmi
      követelményeivel. Az indítványozók sérelmesnek találták azt is,
      hogy   a   gyógyszerkassza  kiadási   többlete   nem   csak   a
      gyógyszerekre  fordított  társadalombiztosítási  támogatásokból
      tevődik  össze,  hanem  olyan  elemeket  is  tartalmaz,  amihez
      közvetetten   sincs  köze  a  forgalomba  hozatali   engedélyek
      jogosultjainak  (áfa, nagykereskedelmi, kiskereskedelmi  árrés,
      magisztrális  készítmények  fogyasztói  árára  jutó  támogatás,
      vénykezelési  díj).  Nincs  tehát  összefüggés  a   befizetésre
      kötelezett  vagyona, jövedelme és a befizetés  mértéke  között.
      Kifogásolták  azt is, hogy a sávos visszatérítési kötelezettség
      előre nem látható, nem tervezhető.

       Az indítványozók hivatkoztak a Gyftv. miniszteri indokolásának
      arra   a   részére  is,  miszerint  „[á]ltalános   kereskedelmi
      gyakorlat,  hogy  a  vásárló  a  vásárlás  volumenétől  függően
      kedvezményt   kap.   A  gyógyszerek  legnagyobb   vásárlója   a
      társadalombiztosítás, ezért a támogatott  gyógyszerek  forgalma
      után  a rabatt kedvezményezettjének a biztosítónak kell lennie,
      ezt  törvényi  szinten  kell rögzíteni.”  Álláspontjuk  szerint
      ellentétes  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, hogy  az  állam
      közjogi   úton   avatkozik  be  a  magánjogi  viszonyokba,   és
      jogalkotói aktussal tart igényt árkedvezményre.

        Több  indítványozó  szerint a Gyftv. 42. §  (5)  bekezdésének
      második  mondata  sérti az Alkotmány 70/A. §  (1)  bekezdésében
      rögzített  hátrányos  megkülönböztetés  tilalmát.  E   fordulat
      ugyanis  csak  a  generikus készítményt gyártókat  mentesíti  a
      befogadás  évében a befizetési kötelezettség alól, az innovatív
      (originális)   készítmények  gyártóit  nem.  Az   indítványozók
      előadták,  hogy  a  forgalomba hozatali  engedélyre  jogosultak
      homogén    csoportba   tartoznak,   esetükben   a    befizetési
      kötelezettség célja és eszközrendszere — az alkotmányellenesnek
      vélt    kivétellel   —   azonos.   Álláspontjuk    szerint    a
      megkülönböztetésnek  nincs  ésszerű  indoka,   hiszen   mindkét
      forgalmazói  csoport  ugyanúgy a gyógyszerpiac  szereplője,  és
      ugyanúgy     társadalombiztosítási    támogatásban    részesülő
      gyógyszereket forgalmaznak.

        Sérelmezték, hogy a Gyftv. 42. §-ában foglaltak következtében
      a   forgalomba  hozatali  engedélyek  jogosultjai   kénytelenek
      ingyenesen, vagy lényegesen áron alul értékesíteni termékeiket,
      ezáltal sérül az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében meghatározott
      tulajdonhoz való joguk.

        Több  indítványozó  előadta, hogy  a  Gyftv.  alapján  előírt
      befizetési   kötelezettségek  (más   közterhekkel   együttesen)
      ellehetetlenítik  a  piaci  szerepvállalását,  és  ezáltal  nem
      érvényesül  az  Alkotmány  9. § (2) bekezdésében  meghatározott
      vállalkozáshoz való jog.

        Az egyik indítványozó kiegészített indítványában a Gyftv. 42.
      §   (7)  bekezdése  alkotmányellenességének  megállapítását  és
      megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Előadta,  hogy  e
      bekezdés  értelmében  az Egészségbiztosítási  Alap  kezeléséért
      felelős  egészségbiztosítási  szerv  (OEP)  csupán  „közli”   a
      befizetési  kötelezettség teljesítéséhez  szükséges  támogatási
      adatokat.  Alakszerű  határozat hiányában pedig  a  befizetésre
      kötelezett  nem  tudja  az  adó  alapját  vitatni,  és  így  az
      Alkotmány  57.  § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz  való
      jogát gyakorolni.

         Az   indítványozó  a  kiegészített  indítványában  arra   is
      hivatkozott,  hogy  a Gyftv. befizetési kötelezettséget  előíró
      rendelkezéseire  a  Gyftv.-t  alkalmazó  szervek   (adóhatóság,
      egészségbiztosítási szerv, egészségbiztosítási felügyelet stb.)
      nem  alakítottak ki egységes, általánosan követett gyakorlatot,
      ami sérti a jogbiztonság követelményét.

        Egy  másik  indítványozó  a Gyftv. 42.  §-át  azért  tartotta
      alkotmányellenesnek,    mert   az   állam    megosztotta    egy
      költségvetési szerv (az OEP) gazdálkodásáért való  felelősséget
      a piaci szereplőkkel; álláspontja szerint ez sérti az Alkotmány
      —  állami  vállalatok működését szabályozó — 11. §-át, valamint
      az  Alkotmány 19. § (3) bekezdésének d) pontját, amely  szerint
      az   Országgyűlés  megállapítja  az  államháztartás   mérlegét,
      jóváhagyja az állami költségvetést és annak végrehajtását.

       4. Több indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól a Gyftv. 43.
      §-ának  megsemmisítését. Kifogásolták, hogy a  szabályozás  túl
      tág  mozgásteret biztosít a Kormánynak az „árak  befagyasztása”
      tekintetében,   mivel   e   §  túlságosan   általános,   elvont
      körülményeket  szab a beavatkozás feltételeként.  Nem  kerültek
      meghatározásra a jogalkotási hatáskör terjedelme  és  korlátai,
      nincs  szabályozva  továbbá  az  sem,  hogy  a  Kormány  milyen
      rendszerességgel  avatkozhat  be  a  gyógyszerpiac  működésébe.
      Szerintük  az  „átmeneti  zavar  elhárítása”,  mint   cél   nem
      ellenőrizhető,  nem felel meg a normavilágosság követelményének
      (ezáltal  sérti  a  jogbiztonságot),  és  aránytalan  mértékben
      korlátozza a szerződéskötési szabadságot.

        Az  egyik  indítványozó szerint azzal,  hogy  a  hatósági  ár
      megállapításának  módját és feltételeit a  Gyftv.  a  Kormányra
      ruházza,   elvonja  az  Országgyűlés  hatáskörét,  egyben   nem
      teljesíti  azt  az alkotmányos követelményt,  hogy  a  gazdaság
      jelentős  részét  érintő alapvető szabályokat  törvénynek  kell
      tartalmaznia. Ebben az indítványozó az Alkotmány 32/A.  §-ának,
      19.  §  (2)  bekezdésének  és 35. § (2)  bekezdésének  sérelmét
      látta.  Kifogásolta  azt  is,  hogy  a  Kormány  intézkedésével
      szemben  nem  biztosított az Alkotmány 57. §  (5)  bekezdésében
      rögzített  jogorvoslathoz való jog. Az indítványozó  szerint  a
      beavatkozás  szükségtelen, és nincs olyan  alapjog,  amelyik  a
      korlátozást indokolná.

        Az  indítványozó szerint a Gyftv. 43. § (3) bekezdése,  amely
      kivételt  enged a hatósági ár alól, az Alkotmány  70/A.  §  (1)
      bekezdésébe   ütközően  diszkriminatív,  mert   diszkrecionális
      jogkörrel  ruház fel egy hatóságot arra, hogy a  „befagyasztott
      árnál”   magasabb   ár   alkalmazásához  hozzájáruljon.   Ezzel
      tartalmilag  a  törvény  hatósági  szintre  delegálja  az  árak
      megállapításának a jogát, amely sérti a szubdelegálás  tilalmát
      is.

        Egy  indítványozó  —  a  Gyftv. hatályba  lépését  megelőzően
      benyújtott indítványában — tartalmilag az árak megállapításáról
      szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (Ártv.) gyógyszerárak hatósági
      ármegállapítását  szabályozó 19/A. §-a  alkotmányellenességének
      megállapítását  és  megsemmisítését kérte, a fentiekkel  azonos
      indokok alapján.

        A  tartalmilag  összefüggő indítványokat az  Alkotmánybíróság
      ideiglenes   ügyrendjéről   és  annak   közzétételéről   szóló,
      módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü
      határozat (ABH 2003, 2065., a továbbiakban: Ügyrend) 28. §  (1)
      bekezdése  alapján  az Alkotmánybíróság egyesítette,  és  jelen
      határozatában egységesen bírálta el.

        5.  Az indítványok benyújtását követően az egyes adótörvények
      módosításáról  szóló 2007. évi CXXVI. törvény (a  továbbiakban:
      Eam.)   a   Gyftv.   több,  az  indítványozók  által   támadott
      rendelkezését is módosította. A módosított rendelkezések  2008.
      január  1.  napján léptek hatályba. Mivel azonban  a  szabályok
      kifogásolt  tartalma a módosítást követően is megmaradt,  ezért
      az Alkotmánybíróság az indítványokat a határozat meghozatalakor
      hatályos  szabályok  alapján bírálta el.  Az  Eam.  két  ponton
      irintette   jelentősen   az  indítványozók   által   kifogásolt
      szabályokat:  (1)  A  Gyftv.  36.  §  (4)  bekezdése   szerinti
      „gyógyszer-ismertetési  díj” nem éves, hanem  havi  lebontásban
      került meghatározásra (nagyságrendileg közel azonos módon), (2)
      A  Gyftv.  42.  §-a  a  módosítást  megelőzően  meghatározta  a
      gyógyszerkassza finanszírozási korlátját (287 milliárd Ft-ban),
      a  módosítást  követően  pedig ez  az  összeg  a  költségvetési
      törvényben kerül meghatározásra.

        Az  Alkotmánybíróság a Gyftv. 36. § (4) bekezdése és 42.  §-a
      kapcsán kikérte az egészségügyi miniszter véleményét.

                                    II.

       1. Az Alkotmány hivatkozott rendelkezései:

        „2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.
       (…)
         2/A.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  az  Európai  Unióban
      tagállamként  való  részvétele érdekében  nemzetközi  szerződés
      alapján  —  az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket
      (a  továbbiakban:  Európai Unió) alapító szerződésekből  fakadó
      jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges
      mértékig  —  egyes,  Alkotmányból  eredő  hatásköreit  a  többi
      tagállammal    közösen   gyakorolhatja;   e   hatáskörgyakorlás
      megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.
       (…)

        7.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság jogrendszere  elfogadja  a
      nemzetközi  jog  általánosan  elismert  szabályait,  biztosítja
      továbbá  a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és  a  belső
      jog összhangját.
         (2)  A  jogalkotás  rendjét  törvény  szabályozza,  amelynek
      elfogadásához    a    jelenlévő    országgyűlési     képviselők
      kétharmadának szavazata szükséges.
        8.  § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
         (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető  jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
       (…)

       9. § (…)
        (2)  A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás
      jogát és a gazdasági verseny szabadságát.
       (…)

        11.  §  Az  állam tulajdonában álló vállalatok és  gazdálkodó
      szervezetek  a  törvényben meghatározott módon és felelősséggel
      önállóan gazdálkodnak.
       (…)

        13.  § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
      jogot.
       (…)

       19. § (…)
         (2)   Az  Országgyűlés  a  népszuverenitásból  eredő  jogait
      gyakorolva   biztosítja  a  társadalom   alkotmányos   rendjét,
      meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit.
       (3) E jogkörében az Országgyűlés (…)
        d)  megállapítja  az államháztartás mérlegét,  jóváhagyja  az
      állami költségvetést és annak végrehajtását;
       (…)

        32/A. § (1) Az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok
      alkotmányosságát,  illetőleg ellátja a  törvénnyel  hatáskörébe
      utalt feladatokat.
       (…)

       35. § (…)
       (2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát ki, és
      határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá. A  Kormány
      rendelete  és  határozata törvénnyel nem  lehet  ellentétes.  A
      Kormány rendeleteit a hivatalos lapban ki kell hirdetni.
       (…)

         54.   §   (1)   A  Magyar  Köztársaságban  minden   embernek
      veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
      amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
       (…)

       57. § (…)
        (5)  A  Magyar  Köztársaságban a  törvényben  meghatározottak
      szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
      közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
      jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot — a jogviták ésszerű
      időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  —  a
      jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával
      elfogadott törvény korlátozhatja.
       (…)

        59.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaságban mindenkit  megillet  a
      jóhírnévhez,  a  magánlakás  sérthetetlenségéhez,  valamint   a
      magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.
       (…)

        70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
      tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
      állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
      faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
      nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
      egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
       (…)

        70/B.  § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
      munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
       (…)

       70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a
      lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
        (2)  Ezt  a  jogot  a Magyar Köztársaság a  munkavédelem,  az
      egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével,
      a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a
      természetes környezet védelmével valósítja meg.

       70/E. § (…)
         (2)  A  Magyar  Köztársaság  az  ellátáshoz  való  jogot   a
      társadalombiztosítás   útján   és   a   szociális   intézmények
      rendszerével valósítja meg.
       (…)

        70/I.  §  Minden  természetes személy, jogi személy  és  jogi
      személyiséggel  nem rendelkező szervezet köteles  jövedelmi  és
      vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”

        2. A Gyftv. indítvánnyal érintett, az indítvány elbírálásakor
      hatályos rendelkezései:

        „7.  §  A forgalomba hozatali engedély jogosultjai az általuk
      társadalombiztosítási  támogatással  forgalmazott   gyógyszerek
      mennyiségével   arányosan,   az  e   törvényben   meghatározott
      befizetési   kötelezettségek  teljesítésével  hozzájárulnak   a
      biztosítottak  után  megfizetett  járulékok  ellenében  igénybe
      vehető gyógyszerellátás gazdaságosságához.
       (…)

         20.   §   (1)   A   14.  §-ban  foglaltak   megtartását   az
      egészségbiztosítási   felügyeleti   hatóság   a   közigazgatási
      hatósági  eljárás és szolgáltatás általános szabályairól  szóló
      törvény   tényállás   tisztázására  és  hatósági   ellenőrzésre
      vonatkozó    szabályainak   az   e   törvényben   meghatározott
      eltérésekkel való alkalmazásával ellenőrzi.
        (2) A tényállás tisztázása érdekében — az egészségbiztosítási
      felügyeleti  hatóság kérésére — bármely személy vagy  szervezet
      köteles a kezelésében levő adatokat, illetve a birtokában  levő
      iratok   másolatát   olvasható   és   másolható   formában   az
      egészségbiztosítási    felügyeleti    hatóság    rendelkezésére
      bocsátani. Az egészségbiztosítási felügyeleti hatóság  jogosult
      bármely   személy   birtokában  levő   adathordozóról   fizikai
      tükörmásolatot készíteni, és a tükörmásolat felhasználásával az
      adathordozón  tárolt adatokat átvizsgálni, ha valószínűsíthető,
      hogy  az  adathordozón  a 14. § rendelkezéseinek  megsértéséhez
      kapcsolódó adatok találhatók.
        (3)  Az  egészségbiztosítási felügyeleti hatóság —  a  14.  §
      rendelkezései  megtartásának  ellenőrzésével  összefüggésben  —
      jogosult  megismerni  és  kezelni az  ügyfél  és  az  ügyféllel
      kapcsolatba  hozható  személyek személyes adatait,  illetve  az
      ilyen    adatot   tartalmazó   nyilvántartás   vagy   adatbázis
      lefoglalható.  Ha  a  bizonyítási eszköz az  eljárás  tárgyával
      össze  nem  függő személyes adatot is tartalmaz, és  az  adatok
      elkülönítése  a  bizonyítási eszköz bizonyító erejének  sérelme
      nélkül  nem lehetséges, a bizonyítási eszközzel érintett minden
      személyes   adat  kezelésére  jogosult  az  egészségbiztosítási
      felügyeleti   hatóság,  azonban  a  vizsgálat  tárgyát   képező
      jogsértéssel  össze nem függő személyes adatok  megvizsgálására
      csak addig a mértékig jogosult, ameddig meggyőződik arról, hogy
      az adat nem függ össze a vizsgálat tárgyát képező jogsértéssel.
        (4)  Az  ellenőrzés  során  az állami  és  szolgálati  titkot
      tartalmazó   iratokba   való  betekintésre   külön   jogszabály
      előírásai az irányadóak.
        (5)  Az  ügyfél  és  megbízott ügyvédje közötti  kommunikáció
      során,  illetve  ilyen kommunikációs célból  való  felhasználás
      érdekében  keletkezett  adat  vagy  az  azt  rögzítő  irat   az
      egészségbiztosítási     felügyeleti     hatóság     eljárásában
      bizonyítékként  nem  használható fel, illetve  nem  vizsgálható
      meg,  nem foglalható le, szemle során a birtokos az ilyen  irat
      felmutatására nem kötelezhető.
        (6)  Az ellenőrzés során vizsgálati cselekmény bármely  olyan
      helyen   foganatosítható,   ahol  a   tényállás   tisztázásához
      szükséges bizonyíték lelhető fel.
        (7)  Az  egészségbiztosítási  felügyeleti  hatóság  a  14.  §
      rendelkezései megtartásának ellenőrzése során bármely helyszínt
      átkutathat, oda önhatalmúlag, a tulajdonos (birtokos),  illetve
      az ott tartózkodó személyek akarata ellenére beléphet, e célból
      lezárt  területet, épületet, helyiséget felnyithat.  A  kutatás
      során  az  eljáró  személy az ügyfelet, az ügyfél  megbízottját
      (volt   megbízottját),  alkalmazottját  (volt   alkalmazottját)
      szóban   vagy  írásban  felvilágosítás  és  magyarázat  adására
      kötelezheti,  illetve  a  helyszínen  más  módon  tájékozódhat.
      Magáncélú,  illetve  magánhasználatú  helyiségben,  ideértve  a
      járműveket  és  más  területet  is,  az  e  bekezdés   szerinti
      vizsgálati  cselekményt folytatni csak akkor lehet,  ha  az  az
      ügyfél  bármely  jelenlegi  vagy volt vezető  tisztségviselője,
      alkalmazottja,   megbízottja,   valamint   a   ténylegesen   az
      irányítást  gyakorló,  vagy korábban irányítást  gyakorolt  más
      személy használatában van.
        (8)  A  (7) bekezdésben meghatározott vizsgálati cselekményre
      előzetes bírói engedéllyel kerülhet sor. Az egészségbiztosítási
      felügyeleti  hatóság  engedély  iránti  írásbeli   kérelmét   a
      Fővárosi  Bíróság bírálja el, a kérelem beérkezésétől számított
      hetvenkét  órán  belül, nemperes eljárásban. A bíróság  végzése
      ellen  fellebbezésnek  és  felülvizsgálatnak  nincs  helye.   A
      bíróság a kérelmezett vizsgálati cselekményt akkor engedélyezi,
      ha  az  egészségbiztosítási felügyeleti hatóság  valószínűsíti,
      hogy  más  vizsgálati  cselekmény nem  vezetne  eredményre,  és
      ésszerű   megalapozottsággal  feltehető,  hogy   az   indítvány
      szerinti   helyszínen  a  megjelölt  jogsértéssel   kapcsolatos
      információforrás fellelhető, és feltételezhető, hogy azt önként
      nem  bocsátanak rendelkezésre vagy felhasználhatatlanná tennék.
      A  bíróság  a  kérelmezett vizsgálati  cselekményt  részben  is
      engedélyezheti,  meghatározva,  hogy  kivel  szemben,   illetve
      milyen  vizsgálati  cselekmény  tehető.  A  bíróság  határozata
      alapján    a    kibocsátásától   számított   kilencven    napig
      foganatosítható vizsgálati cselekmény.
        (9)  A (8) bekezdésben meghatározott vizsgálati cselekményről
      az   érintetteket   a   vizsgálati   cselekmény   megkezdésével
      egyidejűleg szóban kell értesíteni, és lehetőleg az  érintettek
      jelenlétében kell elvégezni. A vizsgálati cselekmény megkezdése
      előtt   közölni  kell  a  bírói  határozatot  és  a  vizsgálati
      cselekmény    célját.    A    vizsgálati    cselekményhez    az
      egészségbiztosítási    felügyeleti    hatóság    a    rendőrség
      közreműködését   igényelheti,  a  rendőrség  a   rá   vonatkozó
      szabályokban    megállapított    kényszerítő    intézkedéseket,
      eszközöket alkalmazhatja.
       (…)

        36.  §  (1)  A  gyógyszer  forgalomba  hozatali  engedélyének
      jogosultját,   abban  az  esetben  pedig,   ha   az   belföldön
      forgalmazási tevékenységet nem végez a forgalmazóval kötött  és
      az  állami adóhatóság által jóváhagyott megállapodás alapján  a
      forgalmazót,    valamint    a   tápszer   társadalombiztosítási
      támogatása iránt kérelmet benyújtót, amennyiben az nem azonos a
      tápszer  forgalmazójával,  úgy a  forgalmazót  (a  továbbiakban
      együtt   e   fejezet  alkalmazásában:  a  gyógyszer  forgalomba
      hozatali        engedélyének       jogosultja)       valamennyi
      közfinanszírozásban  részesülő,  gyógyszertárban   forgalmazott
      gyógyszere,   tápszere  (a  továbbiakban   együtt   e   fejezet
      alkalmazásában:  gyógyszer)  után  —  a  38.  §  (1)  bekezdése
      szerinti  gyógyszerek  kivételével — a  tárgyhavi  vényforgalmi
      adatok  alapján  adódó  társadalombiztosítási  támogatásnak   a
      termelői  árral  vagy  importbeszerzési árral  (a  továbbiakban
      együtt:  termelői  ár)  arányos  (termelői  ár/fogyasztói   ár)
      részére  12%-os befizetési kötelezettség terheli. A  befizetési
      kötelezettség    számítását    termékenként    és    támogatási
      jogcímenként  kell  végezni. Társadalombiztosítási  támogatáson
      általános   forgalmi   adót  tartalmazó  (bruttó)   támogatást,
      fogyasztói áron bruttó fogyasztói árat, termelői áron áfát  nem
      tartalmazó (nettó) termelői árat kell érteni.
         (2)  A  gyógyszer-nagykereskedelmi  engedéllyel  rendelkező,
      illetve  tápszer  nagykereskedelmet  folytató  (a  továbbiakban
      együtt:   gyógyszer  nagykereskedelmi  engedéllyel  rendelkező)
      gazdálkodó  szervezetet a közforgalmú gyógyszertárat működtető,
      valamint a közvetlen lakossági gyógyszerellátást végző intézeti
      gyógyszertár  számára  a tárgyhónapban értékesített  valamennyi
      általa  forgalmazott közfinanszírozásban részesülő  gyógyszerén
      realizált nagykereskedelmi árréstömegének 2,5 százaléka erejéig
      befizetési kötelezettség terheli.
        (3)  Az  a  közforgalmú gyógyszertár működtetésére  jogosult,
      valamint  az  a  közvetlen  lakossági  gyógyszerellátást  végző
      intézeti   gyógyszertár  (a  továbbiakban  együtt   e   fejezet
      alkalmazásában:    közforgalmú    gyógyszertár    működtetésére
      jogosult),      melynek      közfinanszírozott      gyógyszerek
      forgalmazásából  származó negyedéves árréstömege  a  39.  §-ban
      foglalt összeget meghaladja, köteles gyógyszertár szolidaritási
      díjat fizetni.
        (4)  A  12.  § (3) bekezdése szerinti, ismertető  tevékenység
      végzésére  vonatkozó  engedéllyel  rendelkezőt  minden   általa
      munkavégzésre  irányuló  jogviszony  keretében  foglalkoztatott
      ismertető személy tevékenysége után havonta gyógyszerismertetés
      esetén     négyszáztizenhatezer,    gyógyászati     segédeszköz
      ismertetése esetén nyolcvanháromezer forint összegű  befizetési
      kötelezettség   terheli.   Ha   a   foglalkoztatásra   irányuló
      jogviszony  hóközben  keletkezik vagy szűnik  meg,  a  fizetési
      kötelezettséget   a  fenti  összegnek  a  jogviszony   napokban
      meghatározott  fennállásának a hónap naptári napjaival  arányos
      része figyelembevételével kell teljesíteni.
        (5)  Az  (1)–(4) bekezdésekben, valamint a 42. §-ban  foglalt
      befizetési  kötelezettségekre az adózás rendjéről  szóló  2003.
      évi  XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) rendelkezéseit  az  e
      törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
         (6)  Az  állami  adóhatóság  az  (1)  bekezdés  szerinti,  a
      forgalomba hozatali engedély jogosultja és a forgalmazó közötti
      megállapodás  jóváhagyásáról, a jóváhagyás napját követő  nyolc
      napon belül tájékoztatja az egészségbiztosítási szervet.
       (…)

        42.  §  (1)  Amennyiben  a  támogatott  gyógyszerek  tárgyévi
      forgalma  után kifizetett társadalombiztosítási támogatás  —  a
      különkeretes  gyógyszerekre  és a különös  méltánylást  érdemlő
      körülmények esetén gyógyszertámogatásra fordítható összeget nem
      tartalmazó — összege meghaladja a tárgyév első napján  hatályos
      előirányzatot, akkor e kiadási többlet finanszírozása — a  (2)-
      (3)  bekezdésben foglaltak szerint — az E. Alap kezelője  és  a
      forgalomba hozatali engedélyek jogosultjainak kötelezettsége.

        (2) A kiadási többlet meghatározása során a tárgyévi forgalom
      után  kifizetett  társadalombiztosítási  támogatásból  le  kell
      vonni  a  36.  §  (1)–(2)  és  (4)  bekezdésében  meghatározott
      fizetési   kötelezettség  alapján  a  tárgyév   január-december
      hónapjaira  adódó  összeget, valamint az E. Alap  költségvetése
      Gyógyszertámogatás kiadásai jogcímnek a tárgyévet  megelőző  év
      első  napján  és  a  tárgyév első napján hatályos  előirányzata
      pozitív különbségét.

        (3)  Az  előirányzat  9%-os  túllépéséig  a  kiadási  többlet
      költségeit  az  E.  Alap  kezelője  és  a  forgalomba  hozatali
      engedély   jogosultjai   sávonként  differenciáltan   megosztva
      viselik az alábbiak szerint:
        a)  az előirányzat feletti első 5%-os túllépési sávban az  E.
      Alap kezelője finanszírozási kötelezettsége a sáv értékének 50%-
      a,   a   forgalomba  hozatali  engedélyek  jogosultjai   általi
      befizetés mértéke a sáv értékének 50%-a,
         b)   az   5,01–6%  közötti  sávban  az  E.   Alap   kezelője
      finanszírozási   kötelezettsége  a  sáv  értékének   40%-a,   a
      forgalomba  hozatali  engedélyek jogosultjai  általi  befizetés
      mértéke a sáv értékének 60%-a,
       c) a 6,01–7% közötti sávban az E. Alap kezelője finanszírozási
      kötelezettsége  a  sáv értékének 30%-a, a  forgalomba  hozatali
      engedélyek jogosultjai általi befizetés mértéke a sáv értékének
      70%-a,
       d) a 7,01–8% közötti sávban az E. Alap kezelője finanszírozási
      kötelezettsége  a  sáv értékének 20%-a, a  forgalomba  hozatali
      engedélyek jogosultjai általi befizetés mértéke a sáv értékének
      80%-a,
       e) a 8,01–9% közötti sávban az E. Alap kezelője finanszírozási
      kötelezettsége  a  sáv értékének 10%-a, a  forgalomba  hozatali
      engedélyek jogosultjai általi befizetés mértéke a sáv értékének
      90%-a.

        (4) Az előirányzat 9%-ot meghaladó túllépése esetén a kiadási
      többletnek  az előirányzat 9%-át meghaladó összegű részét  —  a
      (3) bekezdésben meghatározott fizetési kötelezettségen felül  —
      a forgalomba hozatali engedély jogosultjai viselik.

        (5)  A  forgalomba hozatali engedélyek jogosultjai  között  a
      sávos  kockázatviselésből eredő fizetési kötelezettség — a  (2)
      bekezdésben meghatározottak figyelembevételével a tárgyévben  a
      gyógyszertári vényforgalmi forgalmi adatok alapján a forgalomba
      hozatali engedély jogosultjának támogatott készítményeire  jutó
      támogatási    összeg    és    az    E.    Alap    költségvetése
      Gyógyszertámogatás  kiadásai  jogcím  a  tárgyév  első   napján
      hatályos  előirányzatának a tárgyévet  megelőző  év  támogatási
      adataiból számított megoszlási viszonyszám alapján a forgalomba
      hozatali engedély jogosultjára jutó támogatási összege  pozitív
      különbözete  arányában oszlik meg. A már támogatott hatóanyagot
      tartalmazó, egyenértékű gyógyszerként (generikus gyógyszerként)
      forgalomba   hozatalra   engedélyezett   termék   esetében    a
      támogatásba  történő  befogadás  naptári  évében  a  forgalomba
      hozatali engedély jogosultját a sávos kockázatviselésből  eredő
      befizetési kötelezettség nem terheli.

        (6)  Ha  a támogatott gyógyszerek után az első kilenc hónapra
      együttesen  adódó  támogatás összege —  az  (1)–(2)  bekezdések
      megfelelő  alkalmazásával — meghaladja az E. Alap költségvetése
      Gyógyszertámogatás  kiadásai jogcímének a tárgyév  január  első
      napján    hatályos   előirányzata   háromnegyed    részét,    a
      forgalombahozatali  engedély jogosultja az  Egészségbiztosítási
      Alap  kezeléséért  felelős egészségbiztosítási  szerv  által  a
      (2)–(5)  bekezdések  megfelelő alkalmazásával  november  10-éig
      közölt  támogatási adatok alapján, tárgyév december  20-áig  az
      állami adóhatósághoz az állami adóhatóság által rendszeresített
      nyomtatványon  előleget vall be és egyidejűleg  fizeti  meg  az
      állami  adóhatóság  által  a kincstárnál  külön  erre  a  célra
      megnyitott számlára.

         (7)   Az   Egészségbiztosítási  Alap   kezeléséért   felelős
      egészségbiztosítási szerv a tárgyévet követő naptári év február
      15-éig  közli  a  forgalomba hozatali engedély Jogosultjával  a
      sávos    kockázatviselésből   eredő   fizetési    kötelezettség
      teljesítéséhez szükséges támogatási adatokat.

         (8)  A  forgalomba  hozatali  engedély  jogosultja  a  sávos
      kockázatviselésből   eredő  fizetési  kötelezettséget   a   (7)
      bekezdésben meghatározott időpontot követő hónap 25. napjáig az
      állami adóhatóság által rendszeresített nyomtatványon az állami
      adóhatósághoz vallja be és egyidejűleg — a (6) bekezdés alapján
      fizetett  előlegre  is  tekintettel  —  fizet  meg  az   állami
      adóhatóság  által  a kincstárnál külön erre a célra  megnyitott
      számlára.

        (9)  Az  állami  adóhatóság a sávos kockázatviselésből  eredő
      fizetési  kötelezettség alapján beszedett összeget az  E.  Alap
      kincstárnál   vezetett,   külön   jogszabályban   meghatározott
      számlájára a befizetést követően haladéktalanul átutalja.

         (10)   Az   Egészségbiztosítási  Alap  kezeléséért   felelős
      egészségbiztosítási  szerv  a  sávos  kockázatviselésből  eredő
      befizetésre      kötelezettek     ellenőrzéséhez      szükséges
      háromnegyedévi adatokról november 10-éig, a tárgyévi  adatokról
      a  tárgyévet követő naptári év február 15-éig elektronikus úton
      adatszolgáltatást teljesít az állami adóhatósághoz.

       (11) A gyógyszer forgalomba hozatali engedélyének jogosultja a
      sávos  kockázatviselésből  eredő tárgyévre  vonatkozó  fizetési
      kötelezettségét    csökkentheti    a    tárgyévre     vonatkozó
      támogatásvolumen-szerződés   alapján   teljesített    befizetés
      összegével.

        43.  §  (1)  A  Kormány a gyógyszerpiac  átmeneti  zavarainak
      elhárítása,  kiküszöbölése  vagy a gyógyszerpiac  egyensúlyának
      fenntartása érdekében elrendelheti, hogy az emberi alkalmazásra
      kerülő  forgalomba  hozatalra engedélyezett  gyógyszerek  és  a
      különleges  táplálkozási igényt kielégítő tápszerek esetében  a
      gyártó és a forgalmazó közötti, az e bekezdés szerinti rendelet
      kihirdetésekor hatályos szerződésekben szereplő árat — ideértve
      a  Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény  226.  §
      (1)  bekezdése  szerint jogszabályban meghatározott  árat  —  a
      rendelet kihirdetésétől számított legfeljebb két évig nem lehet
      emelni, illetve a gyártók és a forgalmazók ennél magasabb  áron
      a  rendelet  kihirdetésétől számított legfeljebb két  évig  nem
      tehetnek egymás felé szerződési ajánlatot.

        (2)  Abban az esetben, ha az (1) bekezdés szerinti intézkedés
      elrendelésére    került    sor,   évente    legalább    egyszer
      felülvizsgálatot  kell  végezni annak  megállapítása  céljából,
      hogy  a  gyógyszerpiac egyensúlyának fenntartása  érdekében  az
      intézkedés változatlan fenntartása indokolt-e. A felülvizsgálat
      kezdetétől  számított  90 napon belül a hatáskörrel  rendelkező
      hatóság   bejelenti   az   áremeléseket  és   árcsökkentéseket,
      amennyiben változtatásokra kerül sor.

         (3)  Az  (1)  bekezdés  szerinti  árnál  magasabb  ár  akkor
      alkalmazható,  ha  ehhez  az  egészségbiztosítási   felügyeleti
      hatóság kérelem alapján hozzájárul. A hozzájárulás akkor adható
      meg, ha
        a)  az  adott  gyógyszer az adott betegség kizárólagos,  első
      vonalbeli   (elsődlegesen  választandó)   kezelésére   szolgáló
      készítmény, és
        b)  a  gyártó  vagy a forgalmazó bizonyítja,  hogy  az  adott
      gyógyszer  előállításának költsége az (1) bekezdés  alkalmazása
      esetén érvényes legmagasabb árnál magasabb.

        (4)  A (2) bekezdés szerinti kérelemről kilencven napon belül
      kell  határozatot hozni. Rendkívüli esetben ez a  határidő  egy
      ízben  további  hatvan  nappal  meghosszabbítható,  amelyről  a
      kérelmezőt  értesíteni kell. Az egészségbiztosítási felügyeleti
      hatóság  a (3) bekezdés szerinti hozzájárulásról haladéktalanul
      közleményt tesz közzé.

        (5)  Az  (1) bekezdés szerinti intézkedés érvényessége  alatt
      kereskedelmi kapcsolatokban a Kormány által meghatározott, vagy
      elfogadott legmagasabb árnál magasabb árat érvényesen nem lehet
      kikötni.

        (6)  Ha a szerződésben az árban külön nem állapodtak  meg,  a
      termék árára az intézkedésben meghatározott ár az irányadó.  Ez
      az  ár  irányadó  akkor  is,  ha a vállalkozások  a  jogszabály
      megsértésével más árban állapodtak meg.

        (7)  Az (1) bekezdés szerinti árnak a szerződés megkötése  és
      teljesítése között bekövetkezett megszűnése esetén a szerződést
      —  ha  törvény eltérően nem rendelkezik — a kikötött áron  kell
      teljesíteni.
       (…)

        83. § (1) Ez a törvény — a (2) bekezdésben foglalt kivétellel
      — 2006. december 29-én lép hatályba.
       (2) E törvény
        a)  4–35.  és  43–47.  §-ai  —  a  c)  pontban  meghatározott
      kivételével — 2007. január 1. napján,
       b) 36–42. §-ai 2007. január 15. napján,
       c) 25. §-ának (2) bekezdése, valamint 34. §-ának (3) bekezdése
      2007. április 1. napján
       lép hatályba.”

       3. A Jat. vonatkozó rendelkezései:

       „20. § A jogalkalmazó szerveket, a társadalmi szervezeteket és
      az   érdekképviseleti  szerveket  be  kell   vonni   az   olyan
      jogszabályok  tervezetének elkészítésébe,  amelyek  az  általuk
      képviselt és védett érdekeket, illetőleg társadalmi viszonyokat
      érintik.
       (…)
         27.  §  A  Kormány  elé  terjesztendő  jogszabálytervezetről
      véleményt nyilvánítanak (…)
        c)  az  érdekelt  társadalmi szervezetek és  érdekképviseleti
      szervek.”

        4.  Az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény  (a
      továbbiakban: Áht.) vonatkozó rendelkezése:

        „10.  §  (1)  A Magyar Köztársaság területén működő,  illetve
      jövedelemmel,  bevétellel, vagyonnal rendelkező  jogi  személy,
      jogi   személyiséggel  nem  rendelkező  szervezet,  továbbá   a
      jövedelemmel,  bevétellel  vagy vagyonnal  rendelkező  belföldi
      vagy   külföldi  természetes  személy  kötelezhető  arra,  hogy
      befizetéseivel  hozzájáruljon az államháztartás alrendszereinek
      költségvetéseiből ellátandó feladatokhoz.
       (2) A fizetési kötelezettség elsősorban adó, illeték, járulék,
      hozzájárulás, bírság vagy díj formájában írható elő.
       (3) Fizetési kötelezettséget előírni, a fizetésre kötelezettek
      körét,  a  fizetési  kötelezettség  mértékét,  a  kedvezmények,
      mentességek   körét   és   mértékét,   továbbá   előlegfizetési
      kötelezettséget megállapítani — a díj és a bírság kivételével —
      csak   törvényben,   illetve  törvény  felhatalmazása   alapján
      önkormányzati rendeletben lehet.
       (4) Fizetési kötelezettségekre, fizetésre kötelezettek körére,
      a   fizetési   kötelezettség  mértékére   vonatkozó   törvények
      kihirdetése és hatálybalépése között legalább negyvenöt  napnak
      kell  eltelnie, kivéve, ha a törvény a fizetési kötelezettséget
      mérsékli  és  a fizetési kötelezettségek, valamint a  fizetésre
      kötelezettek körét nem bővíti.”

                                   III.

       Az indítványok részben megalapozottak.

        1.  Elsőként az Alkotmánybíróság a Gyftv. egésze,  illetve  a
      hatályba  léptetésről rendelkező 83. § (1)  és  (2)  bekezdései
      alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
      irányuló indítványokat vizsgálta.

        1.1.  Az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdésében  védeni  rendelt
      jogállamiság  egyik  fontos alkotóeleme a  jogbiztonság,  amely
      megköveteli,  hogy az állampolgárok jogait és  kötelességeit  a
      törvényben  megszabott  módon  kihirdetett  és  bárki   számára
      hozzáférhető  jogszabályok  rendezzék,  továbbá   meglegyen   a
      tényleges  lehetőség arra, hogy a jogalanyok  magatartásukat  a
      jog  előírásaihoz tudják igazítani. A jogalkotónak  kellő  időt
      kell  tehát  biztosítania arra, hogy az érintettek a jogszabály
      szövegét megismerhessék, és eldöntsék, miként alkalmazkodnak  a
      jogszabály   rendelkezéseihez.  A  jogszabály  kihirdetése   és
      hatálybalépése     közötti    „kellő    idő”     mértékét     a
      jogszabálytervezet  kidolgozójának,  illetve   a   jogalkotónak
      esetileg   kell  vizsgálnia,  az  adott  jogszabály   jellegét,
      valamint   a   jogszabály  végrehajtására   való   felkészülést
      befolyásoló   egyéb  tényezőket  alapul  véve.  Alkotmányossági
      szempontból az bírálható el, hogy a jogalkotó biztosított-e  az
      érintettek számára legalább minimális felkészülési időt, vagyis
      lehetőségük  volt-e  az  érintetteknek  a  jogszabály  előzetes
      megismerésére.   Alkotmányellenesség   csak   a   felkészülésre
      szolgáló    időtartam   kirívó,   a   jogbiztonságot   súlyosan
      veszélyeztető   vagy  sértő  hiánya  esetén  állapítható   meg.
      [34/1991.  (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991, 170.; 7/1992.  (I.
      30.)  AB  határozat,  ABH  1992, 45.;  25/1992.  (IV.  30.)  AB
      határozat, ABH 1992, 131.; 28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH
      1992,  155.;  41/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997,  292.;
      723/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 795.; 10/2001. (IV. 12.) AB
      határozat, ABH 2001, 123.; 1022/B/2001. AB határozat, ABH 2002,
      1568.; 1025/B/2001. AB határozat, ABH 2003, 1456.]

       Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során a felkészülési idő
      hiánya   miatt   különösen  akkor  állapította   meg   valamely
      jogszabály   alkotmányellenességét,  ha   az   szerzett   jogot
      korlátozott,   a   korábbihoz   képest   úgy   állapított   meg
      hátrányosabb   rendelkezést,  illetőleg  oly   módon   hárított
      fokozott  kockázatot  a címzettekre, hogy  a  megismerés  és  a
      felkészülés lehetőségének hiánya sérelmet okozott az érintettek
      számára,    akadályozta    a   jogalkalmazót    a    jogszabály
      alkalmazásában. [7/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH  1992,  45,
      47.;  25/1992.  (IV. 30.) AB határozat, ABH  1992,  131,  132.;
      43/1995.  (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 188, 196.; 44/1995.
      (VI.  30.)  AB  határozat, ABH 1995, 203, 207.; 723/B/1998.  AB
      határozat,  ABH 1999, 795, 799–800.; 1025/B/2001. AB határozat,
      ABH 2003, 1456, 1459-1460.; 797/B/2001. AB határozat, ABH 2003,
      1437, 1441–1442.]

        A  28/1992.  (IV. 30.) AB határozat arra is rámutatott,  hogy
      „nem  lehet  általános érvénnyel meghatározni,  hogy  mennyi  a
      jogszabály  alkalmazására való felkészüléshez szükséges  »kellő
      idő«, amit a jogszabály kihirdetése és hatálybaléptetése között
      feltétlenül  biztosítani  kell.  Ezt  minden  egyes  jogszabály
      megalkotásánál,    a    jogszabályba   foglalt    rendelkezések
      jellegének, mennyiségének, valamint a jogszabály végrehajtására
      (vagy  az  önkéntes jogkövetésre) való felkészülést befolyásoló
      egyéb  tényezők alapulvételével, esetileg kell vizsgálni”  (ABH
      1992, 155, 156–157.). E vizsgálathoz azonban objektív támpontot
      ad  az  Áht.  10.  §  (4) bekezdése, amely szerint  a  fizetési
      kötelezettségekre    vonatkozó   törvények    kihirdetése    és
      hatálybaléptetése  között — kivéve, ha  a  törvény  a  fizetési
      kötelezettséget   mérsékli   és  a  fizetési   kötelezettségek,
      valamint  a fizetésre kötelezettek körét nem bővíti — negyvenöt
      napnak el kell telnie.

         A  Gyftv.  2006.  november  29-én  került  kihirdetésre,  és
      rendelkezései — meghatározott kivételekkel — 2006. december 29-
      én,  a  befizetési  kötelezettséget előíró  36–42.  §-ok  2007.
      január   15-én   léptek  hatályba.  Ez  utóbbiak   esetében   a
      törvényhozó   biztosította  az  Áht.  10.  §  (4)  bekezdésében
      meghatározott negyvenöt napos határidőt.

       A főszabályként meghatározott harmincnapos vacatio legis annak
      ellenére nem tekinthető a jogbiztonság súlyos sérelmének,  hogy
      a    Gyftv.   alapvetően   új   joganyagot   hozott   létre   a
      gyógyszerforgalmazás   területén.  Ezért   jelen   esetben   az
      Alkotmánybíróság  úgy  döntött, hogy  felkészülési  idő  hiánya
      miatt   a   Gyftv.  egészének,  illetve  83.  §  (1)   és   (2)
      bekezdéseinek  alkotmányellenessége  az  Alkotmány  2.  §   (1)
      bekezdése alapján nem állapítható meg, ezért az indítványokat e
      tekintetben elutasította.

        1.2. Az indítványozók hivatkoztak arra is, hogy a törvényhozó
      nem vonta be a jogszabály előkészítésébe az érintett társadalmi
      szervezeteket, érdekképviseleti szerveket, és nem kérte ki azok
      véleményét.

       Az Alkotmánybíróság már több korábbi határozatában vizsgálta a
      véleményezési    jog    mellőzésével    meghozott    jogszabály
      alkotmányellenességét.    A    496/B/1990.     AB     határozat
      megállapította,  hogy a „jogszabályelőkészítő szervek  [a  Jat.
      27.  § c) pontja szerinti] vélemények beszerzésével kapcsolatos
      kötelezettségszegése  (…)  önmagában  nem  érintheti  az  adott
      törvény  érvényességét.  A jogszabály  előkészítésre  vonatkozó
      törvényi    előírások   megsértése   az    illetékes    szervek
      államigazgatási    jogi,    esetleg   politikai    felelősségét
      alapozhatja meg csupán” (ABH 1991, 493, 495-496.). Ezt a tételt
      az  Alkotmánybíróság a későbbi határozatokban is érvényesítette
      [30/1991. (VI. 5.) AB határozat, ABH 1991, 421.; 14/1992. (III.
      30.)  AB határozat, ABH 1992, 338, 342.; 54/1996. (XI. 30.)  AB
      határozat,  ABH  1996,  173,  195.;  50/1998.  (XI.   27.)   AB
      határozat,  ABH  1998,  387,  395.;  39/1999.  (XII.  21.)   AB
      határozat, ABH 1999, 325, 349.].

       Fordulatot hozott az Alkotmánybíróság gyakorlatában a 30/2000.
      (X.    11.)   AB   határozat,   amely   a   véleményezési   jog
      elmulasztásával  megalkotott  kormányrendelet  alkotmányosságát
      annak  alapján ítélte meg, hogy a véleményező szerv „közhatalmi
      jellegű”-e.  E  határozatában  az  Alkotmánybíróság  „arra   az
      álláspontra  helyezkedett, hogy a jogszabály által kifejezetten
      és  konkrétan  megnevezett, egyetértési, illetve  véleményezési
      jogkörrel    rendelkező   szervezetek    —    a    demokratikus
      döntéshozatali   eljárásban   betöltött   szerepük   miatt   az
      egyeztetési kötelezettség vonatkozásában — közhatalminak, így a
      jogalkotó  számára megkerülhetetlennek minősülnek”  (ABH  2000,
      202,   206).   Döntése   indokolásaként   az   Alkotmánybíróság
      leszögezte, hogy „[a] jogállamiság részét képező döntéshozatali
      eljárási szabályok megsértése a döntés közjogi érvénytelenségét
      eredményezheti.  (…) Azt a kérdést, hogy a  külön  törvényekben
      meghatározott    jogalkotási   eljárási   szabály    megszegése
      súlyosságánál  fogva adott esetben eléri-e  az  alkotmánysértés
      szintjét,  az  Alkotmánybíróságnak  eseti  mérlegeléssel   kell
      eldöntenie” (ABH 2000, 202, 207.).

        Ettől  eltérő — és a korábbi döntéseihez hasonló  —  tartalmú
      döntést  hozott  az Alkotmánybíróság a 7/2004.  (III.  24.)  AB
      határozattal    elbírált    ügyben.    E    határozatban     az
      Alkotmánybíróság    összegezte    korábbi    gyakorlatát,    és
      megállapította,  hogy  „a vélemények beszerzésével  kapcsolatos
      kötelezettségszegés   nem   érintheti    az    adott    törvény
      érvényességét  (…),  a  Jat. rendelkezéseinek  figyelmen  kívül
      hagyása  önmagában  nem vezet a törvény alkotmányellenességének
      megállapításához, hanem csak akkor, ha az egyben  az  Alkotmány
      valamely  szabályába  ütközik (…), az  előkészítésre  vonatkozó
      szabályok  megsértése  az  előterjesztő  államigazgatási  jogi,
      esetleg  politikai  felelősségét alapozza meg  (ABH  2004,  98,
      101.).  Az  Alkotmánybíróság megállapította  továbbá,  hogy  „a
      törvényalkotási    eljárás    ügydöntő,    érdemi    része    a
      törvényjavaslat  benyújtásával  kezdődik,  annak  nem  eleme  a
      törvénytervezet elkészítése, és ugyanígy kívül esnek  rajta  az
      előkészítés  során lefolytatott egyeztetések és véleményezések”
      (ABH  2004,  98,  105.).  A határozat külön  kiemelte,  hogy  a
      30/2000.  (X.  11.) AB határozatban rögzítettek  követésére  az
      adott  esetben  azért  sem  kerülhetett  sor,  mert  abban  nem
      törvény,  hanem kormányrendelet alkotmányossága volt  a  kérdés
      (ABH  2004,  98,  105–106.). Az e határozatban  foglaltakat  az
      Alkotmánybíróság a 29/2006. (VI. 21.) AB határozattal eldöntött
      ügy kapcsán is megismételte.

        Az  Alkotmánybíróság az 1098/B/2006. AB határozatban elbírált
      ügyben   rámutatott,   hogy   „az   Alkotmánybíróságnak   eseti
      mérlegeléssel  kell  eldöntenie,  hogy  a  jogalkotási  eljárás
      szabályainak   megsértése  miatt  megállapítható-e   az   egész
      [törvény]  alkotmányellenessége” (ABH  2007,  2088,  2108.).  A
      konkrét  ügyben  az Alkotmánybíróság a törvény  egészét  támadó
      indítványokat elutasította.

         A   fent   ismertetett  határozatokban  az  Alkotmánybíróság
      elsődlegesen  nem  a  törvénysértés megvalósulásának  a  tényét
      vizsgálta,  hanem  azt,  hogy  a törvénysértés  a  jogállamiság
      sérelmén keresztül alkotmányellenes helyzetet idézett-e elő. Az
      Alkotmány 7. § (2) bekezdésének értelmében a jogalkotás rendjét
      törvény   szabályozza,  amelynek  elfogadásához   a   jelenlévő
      országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.  Az
      Alkotmánybíróság   gyakorlata  töretlen  abban,   hogy   ez   a
      rendelkezés   önmagában  nem  teszi  alkotmányos  szabállyá   a
      jogalkotásról szóló törvény normáit (496/B/1990. AB  határozat,
      ABH 1991, 493, 496.). Így az a kérdés, hogy a véleményezési jog
      elmulasztása  alkotmánysértő-e, nem  e  rendelkezés,  hanem  az
      Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján dönthető el.

        Jelen  esetben  az  Alkotmánybíróság az  indítványozók  által
      felhozott  törvénysértést nem látta olyannak, amely sértené  az
      Alkotmány  2.  § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságot,
      vagy  az  Alkotmány 7. § (2) bekezdésében rögzített  jogalkotás
      rendjét.   Emiatt  az  Alkotmánybíróság  a  Gyftv.   egészének,
      valamint  a  83.  §  (1)  és (2) bekezdésének  megsemmisítésére
      irányuló indítványokat e tekintetben is elutasította.

        2.  Ezt  követően  az Alkotmánybíróság a  Gyftv.  20.  §-ával
      összefüggő   indítványokat  vizsgálta.  E   §   értelmében   az
      egészségbiztosítási  felügyeleti hatóság adatok  megismerésére,
      adathordozó lefoglalására és helyszín átkutatására jogosult,  a
      gyógyszer  és  gyógyászati segédeszköz ismertetésére  vonatkozó
      szabályok (Gyftv. 14. §) betartásának ellenőrzése érdekében.  A
      Gyftv.   20.   §-ában  található  ellenőrzési  jogkörök   közös
      jellemzője,  hogy azok — meghatározott körülmények  fennforgása
      esetén  —  a  gyógyszerforgalmazókon,  ismertető  tevékenységet
      végzőkön   kívüli   más  személyekre  is   kiterjedhetnek.   Az
      ellenőrzés  a  közigazgatási hatósági eljárás  és  szolgáltatás
      általános   szabályairól  szóló  2004.  évi  CXL.  törvény   (a
      továbbiakban:  Ket.)  hatálya  alá  tartozó  eljárás,  amelynek
      szabályait  a  Gyftv.  20. §-ában rögzített  eltérésekkel  kell
      alkalmazni.

        2.1.  A magánlakás sérthetetlenségéhez való jog tartalmát  az
      1115/B/1995. AB határozat fejtette ki részletesen. E szerint ez
      az  „alapjog  az  emberi méltósághoz való jog,  mint  általános
      személyiségi  jog  alkotó elemeinek egyik, az  Alkotmány  által
      nevesítetten  biztosított alakzata, amely a  magánszféra  egyik
      jelentős összetevőjének sérthetetlenségét alapozza meg.  (…)  A
      magánlakás  sérthetetlenségéhez való alapjog — mint  a  negatív
      jellegű   alapjogok  általában  —  nem  valamely   szolgáltatás
      igénybevételére,  nem  is meghatározott  aktivitás  kifejtésére
      jogosít,  hanem  a  védett tárgykörben a kívül  állók  bizonyos
      zavaró,  beavatkozó, sértő megnyilvánulásaitól való mentességre
      és a mentesség állami védelmére jogosít” (ABH 1996, 551, 552.).
      A  magánlakás  sérthetetlenségéhez való jogot a 26/2004.  (VII.
      7.) AB határozat kiterjesztette a hivatás gyakorlására szolgáló
      helyiségekre is (ABH 2004, 398, 417.). A Gyftv. 20.  §  (7)–(9)
      bekezdései ezt a jogot korlátozzák.

        Az  Alkotmánybíróságnak jelen kérdés  kapcsán  először  abban
      kellett  állást  foglalnia,  hogy  az  Alkotmány  59.   §   (1)
      bekezdésében  szereplő  jog  korlátozása,  mint  a   magánlakás
      átkutatása alkotmányos-e közigazgatási eljárás keretében,  vagy
      pedig  ilyen súlyú korlátozásra csak büntetőeljárás  során  van
      lehetőség.

        Valamely  alapjog korlátozásának alkotmányossága az Alkotmány
      8.  §  (2) bekezdése alapján ítélhető meg. Ez alapján a  Magyar
      Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre  vonatkozó
      szabályokat  törvény  állapítja  meg,  alapvető  jog   lényeges
      tartalmát  azonban  nem korlátozhatja. Az,  hogy  a  korlátozás
      érinti-e  az  alapjog  lényeges tartalmát, az  Alkotmánybíróság
      által  kidolgozott alapjogi teszt segítségével dönthető  el.  E
      szerint  „[a]z  állam  akkor nyúlhat az alapjog  korlátozásának
      eszközéhez,  ha  másik alapvető jog és szabadság  védelme  vagy
      érvényesülése,  illetve  egyéb alkotmányos  érték  védelme  más
      módon    nem    érhető    el.    Az   alapjog    korlátozásának
      alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az  másik
      alapjog  vagy  szabadság  védelme vagy  egyéb  alkotmányos  cél
      érdekében  történik,  hanem  szükséges,  hogy  megfeleljen   az
      arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és
      az  ennek  érdekében  okozott  alapjogsérelem  súlya  megfelelő
      arányban  legyen  egymással. A törvényhozó a  korlátozás  során
      köteles  az  adott  cél elérésére alkalmas  legenyhébb  eszközt
      alkalmazni.   Alkotmányellenes  a  jog   korlátozása,   ha   az
      kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a korlátozás
      súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan” [30/1992.  (V.
      26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.].

        Mind az Alkotmányból, mind az alapjog korlátozására vonatkozó
      alkotmánybírósági  gyakorlatból  az  állapítható  meg,  hogy  a
      jogkorlátozás alkotmányossági megítélésénél nem annak van döntő
      jelentősége,  hogy azt melyik jogág szabályozza, vagy  alakilag
      milyen  eljárásban  történik, hanem  annak,  hogy  a  korlátozó
      szabály eleget tesz-e az Alkotmányban rögzített, valamint abból
      levezethető  formai és tartalmi követelményeknek,  és  hogy  az
      adott   eljárás  kellő  garanciával  körülbástyázott-e.   Jelen
      esetben  sem  eredményezi a Gyftv. 20. § (7)–(9)  bekezdéseinek
      alkotmányellenességét   önmagában   az,   hogy    a    helyszín
      átkutatására közigazgatási eljárás keretében kerül sor.  Ez  az
      értelmezés következik a már hivatkozott 26/2004. (VII.  7.)  AB
      határozatból   is,  amelyik  az  adóhatóság   —   közigazgatási
      eljárásban   történő   —   vizsgálati  jogával   összefüggésben
      hangsúlyozta:   „az   átvizsgálás   jogintézménye   nem   eleve
      alkotmányellenes a magánlakás sérthetetlenségéhez való alapvető
      jog   szempontjából”   (ABH  2004,   398,   417.).   Mindezekre
      figyelemmel  az  Alkotmánybíróság  a  Gyftv.  20.   §   (7)–(9)
      bekezdéseinek   alkotmányosságáról   azok   tartalma    alapján
      határozott,  és  azt  vizsgálta,  hogy  az  azokban   rögzített
      átkutatás  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésének  megfelelően
      korlátozza-e a magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot.

       A Gyftv. 20. §-ában rögzített jogkorlátozás törvényben jelenik
      meg,  ezzel  eleget  tesz az Alkotmány 8.  §  (2)  bekezdésében
      rögzített    formai    követelménynek.   Az    Alkotmánybíróság
      álláspontja  szerint  a  gyógyszer és  gyógyászati  segédeszköz
      ismertetésére  vonatkozó szabályok betartásának ellenőrzése,  a
      vesztegetés  kiszűrése  [Gyftv. 14. § (1)  bekezdés]  érdekében
      szükséges   eszköz  lehet  az  egészségbiztosítási  felügyeleti
      hatóság  feljogosítása helyszín átkutatására. Erre  tekintettel
      az  átkutatás  nem  eleve ellentétes az  Alkotmány  59.  §  (1)
      bekezdésével.

        Az alapvető jogot korlátozó törvénnyel szemben — az Alkotmány
      8.  §  (2)  bekezdéséből eredően — az is  követelmény,  hogy  a
      korlátozás  arányos  legyen.  Ezért  ahhoz,  hogy   a   törvény
      alkotmányos  legyen,  szükséges az  is,  hogy  —  megfelelő  és
      elegendő  —  garanciát  nyújtson az  esetleges  visszaélésekkel
      szemben  [26/2004.  (VII.  7.) AB  határozat,  ABH  2004,  398,
      417–418.].  Ilyen garancia, hogy a Gyftv. 20. §  (8)  bekezdése
      értelmében   helyszín   átkutatására   csak   előzetes    bírói
      engedéllyel  kerülhet  sor. E bekezdés  tételesen  meghatározza
      azokat a körülményeket, amelyek fennforgása esetén a vizsgálati
      cselekményt  a  bíró engedélyezi. A helyszín átkutatása  csupán
      „legvégső  eszköz”  lehet  az  egészségbiztosítási  felügyeleti
      hatóság számára, elrendelésére csak akkor kerülhet sor, ha  más
      vizsgálati   cselekmény  nem  vezetne  eredményre.  Garanciális
      elemnek    tekinthetőek    továbbá    a    háttérjogszabályként
      alkalmazandó Ket. alapelvei is.

        A  Gyftv.  20. § (8) bekezdése azonban nem teszi  lehetővé  a
      helyszín   átkutatását  engedélyező  bírói  végzéssel  szembeni
      jogorvoslatot.     Az    Alkotmánybíróság    jelentős     számú
      határozatában,  igen  sokféle szempontból  foglalkozott  már  a
      jogorvoslati   jog   alkotmányos   tartalmával.   Ennek   során
      leszögezte, hogy tartalma szerint a jogorvoslathoz való jog  az
      érdemi  határozatok tekintetében a más szervhez, vagy ugyanazon
      szervezeten  belüli  magasabb fórumhoz  fordulás  lehetőségének
      biztosítását  jelenti  [részletesen pl.  5/1992.  (I.  30.)  AB
      határozat,  ABH  1992, 27, 31., 1437/B/1990. AB határozat,  ABH
      1992, 453, 454., 513/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 731,  733-
      734.,  22/1995.  (III.  31.)  AB  határozat,  ABH  1995,   108,
      109–110., 23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182,  186.,
      24/1999.  (VI.  30.)  AB határozat, ABH  1999,  237,  243–246.,
      29/1999. (X. 6.) AB határozat, ABH 1999, 294, 297–298.].

        Határozataiban kifejtette azt is, hogy az Alkotmány 57. § (5)
      bekezdésének  az  a  kitétele, mely  szerint  az  érintettek  a
      jogorvoslattal a „törvényben meghatározottak szerint” élhetnek,
      utalás  arra, hogy az „egyes eljárásokban megengedett az eltérő
      szabályozás” [pl. 5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992,  27,
      31.; 38/2002. (IX. 25.) AB határozat, ABH 2002, 266, 268.].

        Az Alkotmánybíróság gyakorlatában több ízben sor került már a
      jogorvoslattal  támadható  és nem támadható  döntések  tartalmi
      ismérveinek  vizsgálatára. Ezzel összefüggésben megállapította,
      hogy  a  jogorvoslat követelménye csak az érdemi  határozatokra
      vonatkozik.  Annak  vizsgálata során pedig,  hogy  mely  döntés
      minősül  ilyennek,  a  döntés tárgya és a  személyre  gyakorolt
      hatása  a  meghatározó, vagyis az, hogy az érintett  helyzetét,
      jogait  a döntés lényegesen befolyásolta e. Ebből kiindulva  az
      Alkotmánybíróság   —   a  legkülönbözőbb  típusú   eljárásokkal
      összefüggésben  tartalmilag egységesen  —  mondta  ki,  hogy  a
      jogorvoslat  kizárása  az  eljárás  során  hozott,  az  eljárás
      menetének   irányítására  szolgáló  ún.  pervezető  végzésekkel
      szemben  nem  ellentétes az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében
      foglaltakkal  [részletesen pl. 1636/D/1991. AB  határozat,  ABH
      1992,  515, 516.; 5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992,  27,
      31.;  4/1993.  (II.  12.)  AB határozat,  ABH  1993,  48,  74.;
      46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003, 488, 502.].

       A Gyftv. 20. § (7)-(9) bekezdéseiben szereplő bírói döntés nem
      tekinthető  az ügy érdemében hozott döntésnek, hanem  tartalmát
      tekintve  kényszerintézkedés  jellegű  vizsgálatot  engedélyező
      határozat,  amellyel szemben a törvényhozónak  nincs  Alkotmány
      57.  §  (5)  bekezdéséből következő kötelezettsége  arra,  hogy
      jogorvoslatot biztosítson.

        Amennyiben pedig az egészségbiztosítási felügyeleti hatóság —
      felhasználva  az  átkutatás  eredményét  —  a  Gyftv.  19.  §-a
      szerinti   eljárásban  jogsértést  állapít  meg,   és   a   (2)
      bekezdésben foglalt szankciók valamelyikét alkalmazza, akkor  a
      jogsértőnek    lehetősége    nyílik   a    háttérjogszabályként
      alkalmazandó  Ket.  alapján  jogorvoslat  igénybe  vételére.  E
      jogorvoslat   során   lehetőség  nyílik   arra   is,   hogy   a
      jogorvoslattal  élő  a  Gyftv. 20.  §  (7)  bekezdése  szerinti
      átkutatás törvényességét illetve szakszerűségét vitassa.

        Az  egészségbiztosítási felügyeleti hatóság  ugyanis  törvény
      által   létrehozott  szerv,  amely  a  Gyftv.   több   szakasza
      alkalmazásában  a  forgalmazó  (mint  ügyfél)  számára   jogot,
      kötelezettséget  állapít meg. A Ket. 13. § (2) bekezdésének  d)
      pontja  alapján  a  piac felügyeleti és a piac  szabályozásával
      kapcsolatos  eljárásokban  (így a  gyógyszerpiaccal  összefüggő
      eljárásokban  is)  a  Ket.  rendelkezéseit  csak   akkor   kell
      alkalmazni,   ha   az  ügyfajtára  vonatkozó   törvény   eltérő
      szabályokat  nem állapít meg. A Gyftv. 19. §-a nem állapít  meg
      szabályokat   a   hatósági  döntéssel  szembeni  jogorvoslattal
      összefüggésben,   ezért   a   Ket.   alapján   igénybe   vehető
      jogorvoslatok  igénybe vehetőek a Gyftv. 19. § (2)  bekezdésébe
      foglalt hatósági döntéssel szemben is.

        A  fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság azt  állapította
      meg,  hogy a Gyftv. 20. § (7)-(9) bekezdései nem sértik  sem  a
      magánlakás sérthetetlenségéhez való jogot, sem a jogorvoslathoz
      való  jogot. Ha pedig a helyszín átkutatása, mint jogkorlátozás
      nem sérti az Alkotmány 59. § (1) bekezdését, akkor az Alkotmány
      54.  §  (1)  bekezdésének  sérelme fel  sem  merül.  Mindezekre
      figyelemmel  az  Alkotmánybíróság  a  Gyftv.  20.   §   (7)–(9)
      bekezdéseinek     megsemmisítésére    irányuló    indítványokat
      elutasította.

        2.2. Az egészségbiztosítási felügyeleti hatóság Gyftv. 20.  §
      (2)  bekezdésében rögzített ellenőrzési jogosítványa, miszerint
      jogosult   adatokat  megismerni,  és  adathordozóról  másolatot
      készíteni,  korlátozza ugyan az Alkotmány 59. § (1) bekezdését,
      ennek     alkotmányossága    azonban    nem    a     magánlakás
      sérthetetlenségével,  hanem  a  személyes   adatok   védelmével
      összefüggésben ítélhető meg. A 15/1991. (IV. 13.) AB  határozat
      rámutatott, hogy személyes adat kötelező kiszolgáltatását  csak
      kivételes   esetekben  rendelheti  el  törvény.   E   határozat
      rögzítette továbbá a célhozkötöttség elvét, mint az információs
      önrendelkezési   jog   gyakorlásának   feltételét   és   egyben
      legfontosabb   garanciáját.   Ez   alapján   személyes   adatot
      feldolgozni  csak  pontosan  meghatározott  és  jogszerű  célra
      szabad (ABH 1991, 40, 42.).

        A  személyes  adatok  célhozkötött kezeléséről  a  Gyftv.  is
      rendelkezik,  a 20. § (2) bekezdése kifejezetten rögzíti,  hogy
      az   ott   megjelölt   hatósági  intézkedéseket   akkor   lehet
      foganatosítani,  és az adatot átvizsgálni, ha valószínűsíthető,
      hogy   az   adathordozón  a  Gyftv.  14.  §-ának  megsértéséhez
      kapcsolódó adatok találhatók. A Gyftv. nem teszi tehát lehetővé
      az  adat megszerzését, ha nem áll fenn a törvénysértés gyanúja.
      Ezen  felül a Gyftv. garanciális szabályokat tartalmaz arra  az
      esetre,  amikor  a  lefoglalt  bizonyítási  eszköz  az  eljárás
      tárgyával össze nem függő személyes adatot is tartalmaz [20.  §
      (3) bekezdés].

        A  személyes adatok védelméhez azonban nem elegendő csupán az
      adatkezelés   célhozkötöttsége,  szükséges  az   is,   hogy   a
      jogkorlátozás  megfeleljen az Alkotmány 8. §  (2)  bekezdésében
      foglalt  feltételeknek. Jelen ügy kapcsán  az  Alkotmánybíróság
      megállapította,     hogy     a    gyógyszerpiac     tisztasága,
      rendeltetésszerű működése érdekében szükséges eszköz a hatósági
      ellenőrzés.   Azt   pedig,   hogy  az   adatalany   számára   a
      jogkorlátozás  a  cél  eléréséhez  szükséges  legenyhébb  módon
      valósuljon meg, a háttérjogszabályként alkalmazandó Ket. 17. §-
      a  biztosítja. E § értelmében a hatóság köteles gondoskodni  az
      eljárás  során  megismert  védett  adat  és  hivatásbeli  titok
      megőrzéséről és a személyes adatok védelméről. Rögzíti továbbá,
      hogy  a  hatóságnak gondoskodnia kell arról, hogy ez adatok  ne
      kerüljenek nyilvánosságra, és hogy továbbításukra csak  törvény
      alapján, vagy az érintett beleegyezésével kerülhet sor.

        Erre  tekintettel  az Alkotmánybíróság a  Gyftv.  20.  §  (2)
      bekezdésének     megsemmisítésére    irányuló     indítványokat
      elutasította.

         3.   A   Gyftv.   által  előírt  befizetési  kötelezettségek
      alkotmányossági  vizsgálatát megelőzően az  Alkotmánybíróságnak
      elsőként arra kellett választ adnia, hogy e kötelezettségek  az
      Alkotmány 70/I. § szerinti közterheknek tekinthetőek-e.

        Az Alkotmány 70/I. § alapján minden természetes személy, jogi
      személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles
      jövedelmi  és  vagyoni viszonyainak megfelelően a  közterhekhez
      hozzájárulni.  E  §  jelentéstartalmát az Alkotmánybíróság  már
      több határozatában értelmezte.

         A   821/B/1990.  AB  határozat  megállapította,  hogy  „[a]z
      Alkotmány  maga  nem  határozza meg a »közteher«  fogalmát,  de
      kétségtelenül  ide  tartoznak  az  állami  pénzügyekről   szóló
      törvény   szerinti   mindazon,  az   állam   javára   előírható
      »közbefizetések«,  amelyek az állam gazdasági  tevékenységének,
      intézményi működtetésének fedezetét szolgálják, vagyis az állam
      bevételi  forrását  jelentik.  Az  Alkotmány  70/I.  §-a  tehát
      egyrészt   az   egyének  számára  ír  elő   kötelezettséget   e
      vonatkozásban,  más oldalról az államot feljogosítja  az  ilyen
      célú  kötelezések,  befizetések előírására,  ezt  azonban  csak
      törvényi  szinten  teheti  meg” (ABH 1994,  481,  486.).  Ehhez
      hasonlóan a 14/B/2001. AB határozat szerint „az Alkotmány 70/I.
      §-a  alapján  köztehernek minősülő befizetési kötelezettségeket
      az [Áht.] határozza meg” (ABH 2003, 1309, 1313.). Az Áht. 10. §
      (2)  bekezdése  azonban  nem tartalmaz taxatív  felsorolást;  e
      szerint   fizetési  kötelezettség  elsősorban   adó,   illeték,
      járulék,  hozzájárulás, bírság vagy díj formájában írható  elő.
      Nincs  tehát  alkotmányos akadálya annak, hogy az Áht.-n  kívül
      más  törvények fizetési kötelezettséget keletkeztessenek. Ezért
      az   Alkotmánybíróság  a  Gyftv.-ben  meghatározott  befizetési
      kötelezettségeket tartalmilag az Alkotmány 70/I.  §-a  szerinti
      „köztehernek”  tekintette, és azok alkotmányosságáról  aszerint
      határozott,  hogy  megfelelnek-e az  abban  foglalt  formai  és
      tartalmi követelményeknek. Ezt az értelmezést támasztja  alá  a
      Gyftv. 36. § (5) bekezdése is, amely a Gyftv. 36., illetve  42.
      §-aiban      meghatározott     befizetési     kötelezettségekre
      háttérjogszabályként az adózás rendjéről szóló 2003. évi  XCII.
      törvényt (a továbbiakban: Art.) rendeli alkalmazni.

        Az  Alkotmánybíróság korai határozatai szerint az állam  nagy
      szabadsággal  rendelkezik  a  tekintetben,  hogy   a   közteher
      meghatározásánál  milyen  gazdasági  forrást  választ,   de   a
      szabályozásnak  meg kell felelnie az arányosság mércéjének.  Az
      Alkotmánybíróság  rámutatott, hogy az Alkotmány  70/I.  §-a  „a
      közterhekhez való hozzájárulás mértéke tekintetében egyedül azt
      a  követelményt  támasztja, hogy annak  meg  kell  felelnie  az
      állampolgár  jövedelmi és vagyoni viszonyainak, vagyis  azokkal
      arányban  kell  állnia” (1558/B/1991. AB határozat,  ABH  1992,
      506,   507.).   Az  arányosság  követelményéből   azonban   nem
      következik  az  a jogalkotói kötelezettség, hogy „minden  egyes
      adó  megállapítása  során az adó mértékét,  az  adó  tárgyaként
      megjelölt   jövedelem,   vagy  vagyon  nagyságából,   illetőleg
      értékétől   függően,  differenciáltan,  azzal  arányosan   kell
      szabályoznia” (66/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 735, 737.). E
      határozatában     az     Alkotmánybíróság     nem      tartotta
      alkotmányellenesnek a tételesen meghatározott  adóösszeget.  „A
      jogalkotó   tehát   széles   keretek   között   mérlegelhet   a
      köztehermérték megállapításakor, szabadsága igen nagy  abban  a
      kérdésben    is,    hogy   a   közteherviselési   kötelezettség
      kiindulópontjaként  milyen gazdasági  forrást  választ  ki,  és
      ennek  alapján mit jelöl ki a közteher tárgyának”  (620/B/1992.
      AB határozat, ABH 1994, 539, 541.). „Az Alkotmány tehát nem azt
      határozza  meg, hogy jövedelmet és vagyont kell, illetve  lehet
      közteherviselési kötelezettség alapjává tenni, hanem  azt  írja
      elő,  hogy  a  közteher  viselésének  a  jövedelmi  és  vagyoni
      viszonyokhoz    igazodóan,   arányosan    kell    megtörténnie”
      [448/B/1994.  AB határozat, ABH 1994, 724, 726.; 44/1997.  (IX.
      19.) AB határozat, ABH 1997, 304, 306–307.].

        Az  Alkotmány  70/I. §-ában meghatározott közteher  mértékére
      vonatkozóan  az  59/1995. (X. 6.) AB határozat  megállapította,
      hogy    „az    adómérték   adónemeken   belüli    differenciált
      megállapítása,     hacsak    az     nem     vezet     hátrányos
      megkülönböztetéshez   vagy   valamely   alapjog   alkotmányosan
      igazolhatatlan  korlátozásához  és  az  Alkotmány   70/I.   §-a
      szerinti arányosság keretei között marad, jogalkotói mérlegelés
      kérdése.  Az Alkotmánybíróság nem helyettesítheti a  jogalkotás
      mércéjét  és  felelősségét  a különböző  jövedelmek  adómértéke
      szempontjából a magáéval” (ABH 1995, 295, 298.). Mindazáltal  a
      törvényhozó  alkotmányos mozgástere az adó mértéke tekintetében
      sem  korlátlan.  A  már hivatkozott 1558/B/1991.  AB  határozat
      rámutatott, hogy „[a]lkotmányellenessé abban az esetben  válhat
      az  adó mértéke, ha az diszkriminatíve nyer meghatározást, vagy
      pedig  olyan  nagyságot  ér el, hogy a nyilvánvalóan  eltúlzott
      mérték már minőségi kategóriává; aránytalanná és indokolatlanná
      válik”  (ABH 1992, 506, 507.). Így alkotmányellenessé válik  az
      adó,  ha  az  elkobzó jellegű. Az 1531/B/1991. AB  határozattal
      elbírált   ügyben   az  Alkotmánybíróság  az   adóelméleti   és
      adóigazgatási szakértő véleményére támaszkodott, amely  szerint
      „ha  adó  címen  olyan elvonást alkalmaz egy  norma,  amely  az
      adóalany  lehetetlenülését eredményezi, az már  nem  adó”  (ABH
      1993, 707, 711.).

        Az  Alkotmány 70/I. §-ának értelmezését tágította a  37/1997.
      (VI.  11.)  AB határozat, amely szerint a potenciális gazdasági
      forrás  is  adóztatható.  A határozat szerint  „[a]z  Alkotmány
      70/I.  §-ában  megfogalmazott  közterhekhez  való  hozzájárulás
      állampolgári kötelezettségétől különálló kérdés, hogy az  állam
      a   különböző   típusú,  jövedelemszerzés  céljából   létrejött
      vállalkozások működéséhez milyen adminisztratív, vagy  pénzügyi
      feltételeket,  kötelezettséget ír elő, vagy a foglalkoztatáshoz
      milyen  jogkövetkezmények kapcsolódnak. E problémakör az állami
      gazdaságpolitika és foglalkoztatáspolitika körébe tartozik.  Az
      Alkotmány  70/I.  §-ából nem következik, hogy közteher  formájú
      fizetési  kötelezettségnek nem lehet alapja —  a  jövedelmi  és
      vagyoni viszonyokkal összefüggést mutató — foglalkoztatás  vagy
      a  vállalkozás ténye” (ABH 1997, 234, 241.). E határozatában az
      Alkotmánybíróság  nem  találta  alkotmányellenesnek  az  egyéni
      vállalkozók  által  fizetendő  egészségügyi  hozzájárulást,  de
      megsemmisítette   azt  a  szabályt,  amely  szerint   (bizonyos
      kivételekkel)   minden   személyi   igazolvánnyal    rendelkező
      személynek kell egészségügyi hozzájárulást fizetnie.

          Ezt    az    értelmezést   szűkítette   a    házipénztáradó
      alkotmányosságát  vizsgáló 61/2006.  (XI.  15.)  AB  határozat,
      amely kifejtette, hogy a ténylegesen meg nem szerzett jövedelem
      nem  adóztatható. A határozat megállapította, hogy  „az  alanyi
      kötelezettek  által  ténylegesen  meg  nem  szerzett  jövedelem
      esetében  a  közteher  (adó) és az alanyi kötelezett  jövedelmi
      helyzete  (viszonya) között semmilyen kapcsolat  nem  mutatható
      ki,  s  ez ellentétes az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt arányos
      közteherviselés  alkotmányi rendelkezésével”  (ABH  2006,  674,
      683.).  Hasonló  elvi álláspontra helyezkedett a  8/2007.  (II.
      28.)  AB  határozat is, amely összegezte a fogalmi  elemeket  a
      jövedelmi és vagyoni adók tekintetében:
        „— az adó (közteher) alanyi kötelezettek jövedelmi és vagyoni
      viszonyainak való megfelelése;
         — az adó és az alanyi kötelezettek adófizetési kötelezettség
      alá  vont  jövedelme, illetve vagyona között fennálló közvetlen
      kapcsolat;
         —  az  alanyi  kötelezettek  által  ténylegesen  megszerzett
      jövedelem, illetve vagyon adóztatása;
         —  az adó alanyi kötelezettek teherviselő képességével  való
      arányossága.

        A  jövedelmi és vagyoni típusú adók esetében — figyelemmel  a
      konkrét szabályozás összes sajátosságára — az Alkotmány 70/I. §-
      ában  foglalt  alkotmányi  korlát valamennyi  fogalmi  elemének
      egyidejűleg fenn kell állnia ahhoz, hogy a vizsgált szabályozás
      megfeleljen az említett alkotmányos mércének.

       Amennyiben tehát a törvényalkotó — élve széleskörű mérlegelési
      lehetőségével — az alanyi kötelezettek jövedelmét (nyereségét),
      illetve  vagyonát vonja adófizetési kötelezettség alá, akkor  a
      vizsgált szabályozás az esetben felel meg az Alkotmány 70/I. §-
      ban  foglalt  alkotmányi mércének, ha a fent  említett  fogalmi
      elemek  maradéktalanul teljesülnek, azaz: az adó és  az  alanyi
      kötelezettek   jövedelme,  illetve  vagyona  között   közvetlen
      kapcsolat  áll  fenn, az alanyi kötelezettek által  ténylegesen
      (valóságosan)  megszerzett  jövedelem,  illetve  vagyon   kerül
      adóztatásra,  az  alanyi kötelezettek teherviselő  képességével
      arányosan.

        A jövedelem (nyereség), illetve a vagyon adóztatása esetén az
      Alkotmány  70/I.  §-ában  foglalt  alkotmányi  korlát  sérelmét
      idézheti  elő  az,  hogy ha a vizsgált szabályozásról,  illetve
      annak  valamely  eleméről kimutatható, hogy az ténylegesen  meg
      nem    szerzett   jövedelmet   (nyereséget)   von   adófizetési
      kötelezettség  alá, de ugyanígy az is, ha az adó (közteher)  és
      az  alanyi  kötelezettek adóztatott jövedelme, illetve  vagyona
      között  nem  áll  fenn a közvetlen kapcsolat” (ABH  2007,  148,
      163.).

        A fentiekre tekintettel jelen eljárásában az Alkotmánybíróság
      azt  vizsgálta,  hogy a Gyftv.-ben előírt különböző  adójellegű
      befizetési kötelezettségek egyfelől arányosak-e a jövedelmi  és
      vagyoni  viszonyokkal,  másfelől,  hogy  a  szabályozás  sért-e
      alapjogokat, így különösen diszkriminatív-e, végül pedig,  hogy
      mértékét tekintve elkobzó jellegűek-e a kötelezettségek.

        3.1.  A  Gyftv.  7.  §-a  alapelvi szinten  rögzíti,  hogy  a
      forgalomba    hozatali   engedély   jogosultjai   az    általuk
      társadalombiztosítási  támogatással  forgalmazott   gyógyszerek
      mennyiségével arányos befizetési kötelezettségek teljesítésével
      járulnak  hozzá  a  biztosítottak  után  megfizetett  járulékok
      ellenében igénybe vehető gyógyszerellátás gazdaságosságához.  E
      szakasz  tényleges  fizetési kötelezettséget  nem  keletkeztet,
      csak   a   Gyftv.   más   szakaszaiban   rögzített   befizetési
      kötelezettségek  törvényi jogalapját teremti meg.  Mivel  pedig
      önmagában  a  Gyftv.  7.  §-a  alapján  a  forgalomba  hozatali
      engedélyek  jogosultjait nem terheli befizetési  kötelezettség,
      az Alkotmány 70/I. § sérelme fel sem merül.

        Az  egyik  indítványozó  szerint a  befizetési  kötelezettség
      előírása  sérti  az  Alkotmány 70/D. §-át. Az  Alkotmánybíróság
      azonban az 54/1996. (XI. 30.) AB határozatban rámutatott  arra,
      hogy      valamely     törvény     alkotmányossága,     illetve
      alkotmányellenessége   egyedül  az   Alkotmány   70/D.   §-ában
      foglaltak szerint nem bírálható el. „Az Alkotmány 70/D.  §-ában
      foglalt lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való  jog
      biztosítása olyan alkotmányos állami feladatot jelent,  amelyet
      az  állam  központi szervei és a helyi önkormányzati —  továbbá
      egyéb — szervek rendszere révén valósít meg. Ennek keretében az
      állam   —   egyebek   között  —  egészségügyi  intézményhálózat
      működtetésére és az orvosi ellátás megszervezésére köteles.  Az
      egészségügyi intézményhálózat és az orvosi ellátás  körében  az
      Alkotmánybíróság  csak  elvontan,  általános  ismérvekkel  csak
      egészen  szélső  esetekre  korlátozottan  határozhatja  meg  az
      állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges
      minimumot,  amelynek  hiánya már alkotmányellenességhez  vezet.
      Ilyennek   volna  minősíthető  például,  ha  az  ország   egyes
      területein  az  egészségügyi  intézményrendszer  és  az  orvosi
      ellátás  teljesen  hiányozna.  Az  ilyen  szélső  eseteken  túl
      azonban   az   Alkotmány   70/D.  §-ban  meghatározott   állami
      kötelezettségnek   nincs   alkotmányos   mércéje.   A    lehető
      legmagasabb  szintű testi és lelki egészséghez való  jog  tehát
      önmagában  alanyi  jogként értelmezhetetlen,  az  az  Alkotmány
      70/D.  §  (2)  bekezdésében  foglalt  állami  kötelezettségként
      fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget,
      hogy   a   törvényhozó  a  testi  és  lelki  egészség  bizonyos
      területein alanyi jogokat határozzon meg” (ABH 1996, 173,  186-
      187.).

        Az  Alkotmány  70/E.  § (2) bekezdéséből  következő  kötelező
      társadalombiztosítás   körébe  tartozó   ellátási   jogosultság
      viszont  már  valóságos  alanyi jog.  [54/1996.  (XI.  30.)  AB
      határozat,  ABH  1996,  173,  187.;  16/2003.  (IV.   18.)   AB
      határozat, ABH 2003, 214, 228.; 36/2007. (VI. 6.) AB határozat,
      ABH  2007, 432, 452.]. Ebből következően a társadalombiztosítás
      megszervezése,      fenntartása     állami      feladat.      A
      társadalombiztosítás jellegéből azonban az következik, hogy  az
      államnak  akkor is biztosítania kell az egészségügyi ellátással
      kapcsolatos  alanyi  jogosultságok érvényesülését,  ha  erre  a
      befizetett   társadalombiztosítási  járulékok   nem   nyújtanak
      fedezetet. Ilyen esetekben az államnak más (például adójellegű)
      bevételekből    kell   a   társadalombiztosítási    kiadásokért
      helytállnia.

       A gyógyszer forgalomba hozatali engedélyének jogosultjai által
      teljesített befizetési kötelezettségeket az állami adóhatóság —
      a Gyftv. 40. § a) pontjára tekintettel — az Egészségbiztosítási
      Alap  kincstárnál  vezetett, külön jogszabályban  meghatározott
      számlájára     utalja.    Ez    az    Alap     hozzájárul     a
      társadalombiztosítási  kifizetésekhez.  A  forgalomba  hozatali
      engedély   jogosultjai   tehát   közvetetten   a   gyógyszerár-
      támogatáshoz, így a társadalombiztosítási kiadásokhoz  járulnak
      hozzá.  Mivel  tehát az Alkotmány 70/E. §-ából nem  következik,
      hogy   az  államnak  a  befizetett  járulékok  erejéig  kellene
      viselnie a társadalombiztosítás terheit, nem sérti az Alkotmány
      e  §-át,  hogy  a Gyftv. befizetési kötelezettséget  ír  elő  a
      gyógyszerpiacon  gazdasági haszonra törekvő szereplők  számára.
      Épp  ellenkezőleg,  ezek  a  befizetések  —  mivel  növelik   a
      gyógyszerkasszát  —  az  Alkotmány 70/E. §-ának  érvényesülését
      segítik.

         A  gyógyszer  forgalomba  hozatali  engedély  jogosultjai  a
      gyógyszerpiac sajátos szereplői, akik (amelyek) tevékenysége  a
      piac  más szereplőiéhez nem hasonlítható. Ezért az a körülmény,
      hogy  a Gyftv. forgalomba hozatali engedély jogosultjai számára
      ír  elő  befizetési  kötelezettségeket,  akkor  sem  vetik  fel
      alappal az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének a sérelmét, ha  a
      piac  más  szereplői ilyen befizetésekre nem, vagy csak  kisebb
      mértékben kötelesek.

        3.2.1.  A  Gyftv.  36. § (1) bekezdése  alapján  a  gyógyszer
      forgalomba   hozatali   engedélyének   jogosultját   valamennyi
      közfinanszírozásban  részesülő,  gyógyszertárban   forgalmazott
      gyógyszere után a támogatásnak a termelői árral arányos részére
      12%-os  befizetési  kötelezettség terheli. Annak  eldöntésében,
      hogy  a  törvényhozó  megmaradt-e  az  Alkotmány  70/I.  §-ában
      meghatározott keretek között, az Alkotmánybíróság elsőként  azt
      vizsgálta,   hogy  e  befizetési  kötelezettség   arányos-e   a
      jövedelmi, vagyoni viszonyokkal.

        A Gyftv. 23. §-át alapul véve az egészségbiztosítási szerv  a
      társadalombiztosítási  támogatásba  való  befogadásról  kérelem
      alapján   dönt.   A  gyógyszer  forgalomba  hozatali   engedély
      jogosultja   azért  kérelmezi,  hogy  az  általa   forgalmazott
      gyógyszer   közfinanszírozásban  részesüljön,  mert   gazdasági
      érdeke fűződik ahhoz, hogy terméke minél olcsóbban juthasson  a
      betegekhez  mint  fogyasztókhoz. A Gyftv. 36. §  (1)  bekezdése
      következtében ez a gazdasági haszon kerül megadóztatásra.

       A Gyftv. 36. § (1) bekezdésének alkalmazásában az adó alapja a
      termelői  ár társadalombiztosítási támogatással arányos  része.
      Minél nagyobb részben támogatja a társadalombiztosítás az adott
      gyógyszert, annál magasabb mértékű az adó alapja, de az 100%-os
      társadalombiztosítási támogatás esetén  sem  haladhatja  meg  a
      termelői  árat.  Az  adó mértéke tehát a termelői  ár  12%-ában
      maximalizált.

        Az  a körülmény, hogy a befizetésre kötelezett nem a térítési
      díj,  hanem  a  támogatás  arányában teljesít  befizetést,  nem
      jelenti  az  Alkotmány  70/I. §-ának a sérelmét.  Az  Alkotmány
      arányos  közteherviselést előíró rendelkezéséből nem következik
      az, hogy az adó alapjaként csak a bevétel volna meghatározható.
      A  Gyftv.  36.  § (1) bekezdése alapján a gyógyszer  forgalomba
      hozatali    engedély   jogosultját   csak   a   gyógyszertárban
      ténylegesen  forgalmazott gyógyszere  után  terheli  befizetési
      kötelezettség.  Így  a  befizetési  kötelezettség  összefügg  a
      kötelezett  jövedelmi, vagyoni viszonyaival, és nem  tekinthető
      elkobzó jellegűnek sem.

         A   Gyftv.   36.   §  (1)  bekezdésével  összefüggésben   az
      Alkotmánybíróság  azt  is vizsgálta, hogy diszkriminatív-e.  Az
      indítványozó szerint az valósítja meg az Alkotmány 70/A. §  (1)
      bekezdésének  sérelmét,  hogy a gyógyszer  forgalomba  hozatali
      engedély jogosultját és a nagykereskedelmi engedély jogosultját
      eltérő mértékű befizetési kötelezettség terheli.

        A  diszkrimináció tilalmával kapcsolatban az Alkotmánybíróság
      korábbi  határozatában megállapította, hogy „a jognak mindenkit
      egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz
      az   emberi   méltóság  alapjogán  nem  eshet  csorba,   azonos
      tisztelettel  és körültekintéssel, az egyéni szempontok  azonos
      mértékű   figyelembevételével  kell  a   jogosultságok   és   a
      kedvezmények  elosztásának szempontjait meghatározni”  [9/1990.
      (IV.  25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]. Ezért az Alkotmány
      70/A.  §  (1)  bekezdésének vonatkozásában  személyek  közötti,
      alkotmánysértő  hátrányos  megkülönböztetés  akkor  állapítható
      meg,  ha  valamely  személyt  vagy embercsoportot  más,  azonos
      helyzetben   lévő   személyekkel   vagy   csoporttal    történt
      összehasonlításban  kezelnek hátrányosabb módon  [21/1990.  (X.
      4.)  AB  határozat,  ABH 1990, 73, 78.; 32/1991.  (VI.  6.)  AB
      határozat,  ABH  1991, 146, 162.; 43/B/1992. AB határozat,  ABH
      1994,    744,    745.].   A   megkülönböztetés   pedig    akkor
      alkotmányellenes, „ha a jogszabály a szabályozás  szempontjából
      azonos    csoportba   tartozó   (egymással   összehasonlítható)
      jogalanyok   között  tesz  különbséget  anélkül,   hogy   annak
      alkotmányos indoka lenne” (191/B/1992. AB határozat, ABH  1992,
      592,  593.). Rámutatott az Alkotmánybíróság arra is,  hogy  „az
      alapjognak  nem  minősülő  egyéb  jogra  vonatkozó,   személyek
      közötti   hátrányos   megkülönböztetés  vagy   más   korlátozás
      alkotmányellenessége  akkor  állapítható  meg,  ha  a   sérelem
      összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron  az  emberi
      méltóság     általános    személyiségi    jogával,     és     a
      megkülönböztetésnek,  illetve korlátozásnak  nincs  tárgyilagos
      mérlegelés  szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes”  [35/1994.
      (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.].

        A  gyógyszer  forgalomba hozatali engedély  jogosultja  és  a
      gyógyszer-nagykereskedelmi     engedéllyel     rendelkező     a
      gyógyszerpiac eltérő, alapvetően más tevékenységgel  foglalkozó
      szereplői, akik (amelyek) az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének
      alkalmazásában  nem  tartoznak  azonos  szabályozási  körbe.  A
      Gyftv.   21.   §  (5)  bekezdését  alapul  véve  a   gyógyszer-
      nagykereskedelmi   engedéllyel   rendelkező    a    gyógyszerek
      beszerzését  és  forgalmazását  végzi.  A  Gyftv.  68.  §   (3)
      bekezdéséből     következően    a    gyógyszer-nagykereskedelmi
      engedéllyel   rendelkező   a   gyógyszerpiac   megkerülhetetlen
      szereplője,    amely   ellátja   gyógyszerrel   a    gyógyszer-
      kiskereskedelmi      engedéllyel      rendelkező      üzleteket
      (gyógyszertárakat). Az eltérő szabályozási körre tekintettel  a
      befizetési  kötelezettség  eltérő  mértéke  nem  veti  fel   az
      Alkotmány 70/I. vagy 70/A. §-ainak sérelmét.

       Az indítványozók hivatkoztak arra is, hogy a szabályozás sérti
      az   Alkotmány   2.   §  (1)  bekezdését   is.   Az   Alkotmány
      jogállamiságot rögzítő rendelkezéséből az adójellegű befizetési
      kötelezettségekre vonatkozóan az következik, hogy a  kötelezett
      az  adójellegű befizetés alapjára, mértékére vonatkozó törvényi
      szabályokat előre megismerheti. Nem következik azonban az, hogy
      az adó pontos összege ne kerülhetne utólagos megállapításra.  A
      legtöbb   adó  esetében  az  adó  összege  csak  utólag   kerül
      meghatározásra, a megszerzett jövedelem, nyereség, vagyon  stb.
      felmérését követően.

         Minderre   tekintettel   az   Alkotmánybíróság   azokat   az
      indítványokat,  amelyek  a Gyftv. 36.  §  (1)  bekezdésének  az
      Alkotmány  2. § (1) bekezdése, Alkotmány 70/A. § (1)  bekezdése
      és   70/I.   §-a  alapján  történő  megsemmisítését   célozták,
      elutasította.

        3.2.2.  Két  indítványozó a Gyftv.  36.  §  (1)  bekezdésének
      megsemmisítését  azon az alapon kérte, hogy az  —  Magyarország
      uniós  kötelezettségeinek  megsértése  miatt  —  ellentétes  az
      Alkotmány 2/A. §-ával és az Alkotmány 7. §-ával.

        Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában „[a]z  Európai  Közösségek
      alapító    és    módosító   szerződései   az   Alkotmánybíróság
      hatáskörének szempontjából nem nemzetközi szerződések, (...)  e
      szerződések,  mint elsődleges jogforrások és  az  [ügy  kapcsán
      vizsgált] irányelv, mint másodlagos jogforrás közösségi jogként
      a  belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május  1-
      jétől  az  Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság hatáskörének
      szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1)
      bekezdésében  meghatározott nemzetközi jognak” [72/2006.  (XII.
      15.)   AB  határozat,  ABH  2006,  819,  861.].  Erre  az  elvi
      álláspontra  helyezkedett a 1053/E/2005. AB határozat  is  (ABH
      2006, 1824, 1828.).

        Az  Alkotmánybíróság hatáskörét az Alkotmánybíróságról  szóló
      1989.  évi  XXXII.  törvény  (a  továbbiakban:  Abtv.)  1.  §-a
      határozza  meg.  Ennek  alapján  az  Alkotmánybíróságnak  nincs
      hatásköre annak vizsgálatára, hogy valamely jogszabály  sérti-e
      a közösségi jogot. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokat e
      vonatkozásban  az Ügyrend 29. § b) pontja alapján  —  hatásköre
      hiányában — visszautasította.

        3.3. A gyógyszerészeti tevékenység területén a vállalkozáshoz
      való   jog  és  a  versenyszabadság  korlátozásának  megvan   a
      megfelelő  súlyú alkotmányos indoka. (677/B/1995. AB határozat,
      ABH  2000, 590, 596.) A gyógyszer olyan speciális termék, amely
      különleges  szerepet  tölt  be az egészség  megőrzésében  és  a
      betegségek   gyógyításában.  Ezért  a  gyógyszerpiac   hatékony
      működéséhez  fontos társadalmi érdek fűződik. A gyógyszerpiacon
      az  állam  szabályozó szerepe nagyobb lehet, mint más  termékek
      piacán,   ebből   kifolyólag  ezen  a  téren   korlátozottabban
      érvényesül   a   vállalkozás  szabadsága.   A   törvényhozó   —
      alkotmányos eszközökkel — korlátozhatja vagy megtilthatja egyes
      tevékenységek (pl. reklámozás) végzését, vagy azok  gyakorlását
      feltételhez  kötheti. Mindezek a döntések  az  egészségpolitika
      részét   képezik,  amelyek  csak  szélső  esetben  vetnek   fel
      alkotmányossági kérdést.

        A  Gyftv.  36.  §  (4) bekezdése szerint a gyógyszerismertető
      tevékenység végzésére vonatkozó engedéllyel rendelkezőt  minden
      általa     munkavégzésre    irányuló    jogviszony    keretében
      foglalkoztatott  ismertető  személy tevékenysége  után  havonta
      gyógyszerismertetés    esetén   négyszáztizenhatezer    forint,
      gyógyászati  segédeszköz  ismertetése esetén  nyolcvanháromezer
      forint   összegű   befizetési  kötelezettség   terheli.   Ezzel
      kapcsolatban  az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta,  hogy
      megfelel-e  az  Alkotmány  70/I. §-ában  foglalt  feltételeknek
      olyan   befizetési  kötelezettség  keletkeztetése,  amelyet   a
      foglalkoztatóknak    kizárólag   a    munkavégzésre    irányuló
      jogviszonyra tekintettel kell teljesíteniük.

         A   már   korábban   hivatkozott,  a  tételes   egészségügyi
      hozzájárulás  alkotmányosságát vizsgáló 37/1997. (VI.  11.)  AB
      határozat   rámutatott:  „[a]z  Alkotmány  70/I.   §-ából   nem
      következik, hogy közteher formájú fizetési kötelezettségnek nem
      lehet alapja — a jövedelmi és vagyoni viszonyokkal összefüggést
      mutató  —  foglalkoztatás vagy a vállalkozás ténye” (ABH  1997,
      234,    241.).   A   gyógyszerismertetők   tevékenységéből    a
      foglalkoztatónak olyan gazdasági előnye (jövedelme)  származik,
      amely az Alkotmány 70/I. §-a alapján adóztatható. Ilyen esetben
      az adó arányos a befizetésre kötelezett jövedelmi viszonyaival.

        A tételes összegű, foglalkoztatás után fizetendő közteher nem
      ismeretlen  a  jogrendszerben. A Gyftv. 36. § (4)  bekezdésében
      rögzített befizetési kötelezettséghez hasonlóan az egészségügyi
      hozzájárulásról szóló 1998. évi LXVI. törvény (a  továbbiakban:
      Eho.) 6. §-ában foglalt tételes egészségügyi hozzájárulás is  a
      munkaviszony,   vagy  munkavégzésre  irányuló  más   jogviszony
      alapján  foglalkoztatott természetes  személy  után  terheli  a
      kifizetőt.  Az  Eho. 7. § (1) bekezdése azonban  széles  körben
      biztosít  mentességet  a  kifizetőnek  a  tételes  egészségügyi
      hozzájárulás  megfizetése  alól. A mentességi  okok  egy  része
      azokra  az esetekre vonatkozik, amikor a munkavégzésre irányuló
      jogviszony  fennáll  ugyan, de a munkavállaló  ténylegesen  nem
      végez  munkát.  Így nem kell tételes egészségügyi hozzájárulást
      fizetnie  a  kifizetőnek  a  keresőképtelenség,  fogva   tartás
      idejére,   illetve  azon  idő  alatt,  amíg  a  foglalkoztatott
      táppénzben,   baleseti   táppénzben,   terhességi   gyermekágyi
      segélyben, gyermekgondozási díjban stb. részesült. A Gyftv. 36.
      § (4) bekezdése ilyen kivételeket nem tartalmaz.

        „[A]  jövedelmi,  illetve vagyoni  típusú  adók  esetén  [az]
      alkotmányi  korlát  akként áll fenn,  hogy  a  konkrét  adójogi
      szabályozás keretében meghatározott adóalap, illetve  az  annak
      alapulvételével    megállapított   adófizetési    kötelezettség
      közvetlen   kapcsolatot   kell,   hogy   mutasson   az   alanyi
      kötelezettek    (adózók)   jövedelmi,   vagyoni   viszonyaival,
      helyzetével”  [8/2007. (II. 28.) AB határozat, ABH  2007,  148,
      164.].

       Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a foglalkoztatás ténye
      miatti  adófizetési  kötelezettség  csak  akkor  felel  meg  az
      Alkotmány  70/I.  §-ából  levezetett  követelményeknek,  ha   a
      foglalkoztatásra  irányuló  jogviszonyt  tényleges  munkavégzés
      tölti  ki  tartalommal. Jelen esetben, ha a  gyógyszerismertető
      nem   folytatja  azt  a  tevékenységet,  amelyre  az  engedélyt
      megszerezte,  akkor  a  foglalkoztatónak  ebből  nem  származik
      gazdasági előnye. Ilyen esetben semmilyen összefüggés  nincs  a
      befizetési  kötelezettség  és a kötelezett  jövedelmi,  vagyoni
      viszonyai között.

        A  Gyftv.  36.  §  (4)  bekezdése  nem  tartalmaz  mentességi
      szabályokat  azokra az esetekre, amelyekben a  foglalkoztatásra
      irányuló    jogviszony   fennáll   ugyan,   de   a    gazdasági
      haszonszerzésre irányuló munkavégzés (ismertetési  tevékenység)
      elmarad.  Ilyen  esetekben  a  jogalkotó  ténylegesen  meg  nem
      szerzett  jövedelmet adóztat. Ennek alapján az Alkotmánybíróság
      azt  állapította  meg,  hogy a Gyftv. 36.  §  (4)  bekezdésének
      alkalmazásában az adó tárgya nem a jövedelemszerzésre  irányuló
      tevékenység, hanem maga a jogviszony. Ez azonban — a fentiekben
      kifejtettek alapján — sérti az Alkotmány 70/I. §-át,  ezért  az
      Alkotmánybíróság a Gyftv. 36. § (4) bekezdését megsemmisítette.

        Mivel  az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/I. §-ába  ütközése
      miatt   megállapította  a  Gyftv.  36.   §   (4)   bekezdésének
      alkotmányellenességét   és  megsemmisítette   azt   —   állandó
      gyakorlatát követve — nem vizsgálta, hogy az indítványozó által
      felhívott    további    alkotmányi    rendelkezések     sérelme
      megállapítható-e  a  vitatott  szabályozással   összefüggésben.
      [61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000.
      (V.  24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X.  11.)
      AB  határozat,  ABH  2000, 193, 200.;  56/2001.  (XI.  29.)  AB
      határozat, ABH 2001, 478, 482.; 6/2005. AB határozat, ABH 2005,
      70, 75.].

        3.4.1.  Az Eam. 368. § (1) bekezdése által módosított  Gyftv.
      42.  §-a  alapján, ha a gyógyszerek után ténylegesen kifizetett
      támogatás összege a hatályos előirányzatot meghaladja, akkor  a
      különbözetet meghatározott mértékig az Egészségbiztosítási Alap
      és  a  forgalomba hozatali engedélyek jogosultjai közösen,  azt
      követően a forgalomba hozatali engedélyek jogosultjai viselik.

        Mint  arra  az  Alkotmánybíróság a fentiekben rámutatott,  az
      állam  a gyógyszerek társadalombiztosítási támogatása során  az
      Alkotmány  70/E.  §-ából eredő kötelezettségének  tesz  eleget.
      Önmagában azonban az nem alkotmánysértő, hogy az állam valamely
      állami    feladat   végrehajtásának   pénzellátását   maximálja
      [49/1997. (X. 6.) AB határozat, ABH 1997, 506, 507.; 41/B/1993.
      AB  határozat,  ABH  2004, 1019, 1049.].  Jelen  esetben  is  a
      törvényhozó  a  gyógyszerek társadalombiztosítási támogatásának
      megvalósítására  a zárt gyógyszerkasszát választotta,  amelynek
      hiányát  a forgalomba hozatali engedélyek jogosultjai  viselik,
      Gyftv.  42. §-ából eredő befizetési kötelezettségük teljesítése
      útján.  Ez  a  megoldás mindaddig nem vet  fel  alkotmányossági
      kérdést,  amíg a befizetési kötelezettség megfelel az Alkotmány
      70/I. §-ában meghatározott feltételeknek.

         Az  Alkotmány  70/I.  §-ában  meghatározott  követelményből,
      miszerint  a köztehernek arányosnak kell lennie a jövedelmi  és
      vagyoni  viszonyokhoz, az is következik, hogy  nincs  lehetőség
      olyan   „kollektív   adó”  kivetésére,  amely  „egyetemlegesen”
      kötelez  adó  megfizetésére.  A  Gyftv.  42.  §-a  azonban  nem
      „kollektív  adófizetési kötelezettséget” ír elő. Bár  a  Gyftv.
      42.  §  (1)  bekezdése  szerint ez a  befizetési  kötelezettség
      általában    terheli    a   forgalomba   hozatali    engedélyek
      jogosultjait,  ha  a  gyógyszerkasszában  hiány  mutatkozik,  a
      Gyftv.  42. § (5) bekezdése meghatározza, hogyan oszlik  meg  a
      befizetési  kötelezettség  az  egyes  forgalmazók  között.   Ez
      alapján  pedig  lehetséges az is, hogy a hiány fedezésére  csak
      egyes  forgalomba  hozatali engedély jogosultak  kötelesek,  és
      ilyen  kötelezettség  — a Gyftv. 42. § (5)  bekezdése  szerinti
      elszámolási mód miatt — más forgalmazókat nem terhel.

       3.4.2. Több indítványozó hivatkozott arra, hogy a Gyftv. 42. §-
      a  előre  nem látható alapú és mértékű adót határoz meg.  Mivel
      azonban a törvényhozó előre meghatározta, hogy mikor terheli  a
      forgalomba    hozatali   engedélyek   jogosultjait   befizetési
      kötelezettség,  továbbá, hogy milyen kiadási többletet  kell  a
      forgalomba  hozatali engedélyek jogosultjainak  finanszíroznia,
      illetve,  hogy  e  kötelezettség hogyan  oszlik  meg  az  egyes
      kötelezettek között, a szabályozás nem sérti az Alkotmány 2.  §
      (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságot.

         Nem   látta  az  Alkotmánybíróság  megalapozottnak  azt   az
      indítványozói  felvetést  sem,  hogy  a  Gyftv.   42.   §-a   a
      normavilágosság sérelme miatt lenne ellentétes az Alkotmány  2.
      §   (1)  bekezdésével.  A  normavilágosság  sérelme  miatt   az
      alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a  szabályozás  a
      jogalkalmazó számára értelmezhetetlen, vagy eltérő értelmezésre
      ad  módot  és  ennek  következtében a  norma  hatását  tekintve
      kiszámíthatatlan,   előre  nem  látható  helyzetet   teremt   a
      címzettek   számára,  illetőleg  a  normaszöveg  túl  általános
      megfogalmazása   miatt  teret  enged  a  szubjektív,   önkényes
      jogalkalmazásnak  [pl.: 1160/B/1992. AB  határozat,  ABH  1993,
      607,  608.;  10/2003.  (IV. 3.) AB határozat,  ABH  2003,  130,
      135–136.;  1063/B/1996. AB határozat, ABH 2005, 722,  725–726.;
      381/B/1998.    AB    határozat,   ABH    2005,    766,    769.]
      Alkotmánysértésnek  csak  az minősül tehát,  ha  a  sérelmezett
      jogszabály    tartalma   olyan   mértékben    homályos,    vagy
      rendelkezései  annyira ellentmondásosak, hogy a  feloldására  a
      jogszabály-értelmezés nem elegendő (1263/B/1993. AB  határozat,
      ABH  1994,  672,  673.). Jelen esetben az Alkotmánybíróság  nem
      látta  megállapíthatónak, hogy a Gyftv. rendelkezéseit az  azok
      alkalmazására hivatott szervek — végső soron a rendes bíróságok
      — jogszabály-értelmezés útján ne tudnák értelmezni.

        3.4.3.  Az egyik indítványozó szerint a Gyftv. 42. §-a  azért
      sérti  a  tulajdonhoz  való jogot, mert annak  következtében  a
      forgalomba    hozatali   engedélyek   jogosultjai   kénytelenek
      ingyenesen, vagy lényegesen áron alul értékesíteni termékeiket.

        Az Alkotmány 13. §-a a tulajdonhoz és annak részjogosítványai
      gyakorlásához   való   jogot  biztosítja,  illetőleg   alapjogi
      védelmet  nyújt  a  tulajdon  korlátozásával  vagy  elvonásával
      szemben.  Ahogyan  azt  az  Alkotmánybíróság  gyakorlata  során
      ismételten   hangsúlyozta:  az  alapjogként   védett   tulajdon
      tartalmát  a  mindenkori  (alkotmányos)  közjogi  és  magánjogi
      korlátokkal  együtt  kell  érteni  [64/1993.  (XII.   22.)   AB
      határozat,   ABH   1993,  373,  380.].  A  tág,   alkotmányjogi
      értelemben  vett  tulajdon ilyen alkotmányos  közjogi  korlátai
      közé   tartozik   az  Alkotmány  70/I.  §-a   által   deklarált
      közterhekhez való arányos hozzájárulási kötelezettség.  „Ha  az
      adó,  illeték  vagy  más  közbefizetésre vonatkozó  szabályozás
      megfelel   az   Alkotmány  70/I.  §-ában  foglalt   alkotmányos
      követelményeknek, akkor az az Alkotmány 13.  §-át  sem  érinti”
      [17/1999.  (VI. 11.) AB határozat, ABH 1999, 131, 134.].  Mivel
      pedig  a  Gyftv.  42.  §-a  az  Alkotmány  70/I.  §-a  szerinti
      befizetési  kötelezettséget ír elő, ezért annak alkotmányossága
      nem a tulajdonhoz való jog korlátozása mentén dönthető el.

        3.4.4.  Az egyik indítványozó hivatkozott arra, hogy mivel  a
      Gyftv.  42.  §  (7)  bekezdése  nem  határozza  meg,  hogy   az
      egészségbiztosítási szerv milyen formában  „közli”  a  fizetési
      kötelezettség  teljesítéséhez szükséges adatokat,  ezért  nincs
      lehetőség jogorvoslat igénybevételére e döntéssel szemben.
        A  gyógyszer forgalomba hozatali engedély jogosultját terhelő
      befizetési kötelezettséget azonban nem a közölt adat, hanem — a
      Gyftv.  42.  §  (8)  bekezdésére figyelemmel  —  a  befizetésre
      kötelezett  bevallása  határozza meg. Amennyiben  a  forgalomba
      hozatali  engedély  jogosultja szerint  az  egészségbiztosítási
      szerv téves adatokat közölt, lehetősége van arra, hogy a Gyftv.
      42.  §  (8) bekezdése szerinti bevallásában az általa helyesnek
      vélt  adatok  szerint állapítsa meg a befizetési  kötelezettség
      alapját.  Ilyen  esetben  az adóhatóság a  háttérjogszabályként
      alkalmazandó   Art.  rendelkezései  szerint  ellenőrzés   útján
      tisztázhatja a tényállást, és dönt az egészségbiztosítási szerv
      által közölt, illetve a forgalomba hozatali engedély jogosultja
      által  bevallott  adatok helyességéről.  Az  adóhatóság  érdemi
      döntésével  szemben  pedig van helye  jogorvoslatnak.  Ezért  a
      vitatott bekezdés nem sérti az Alkotmány 57. § (5) bekezdését.

        3.4.5. Az egyik indítványozó hivatkozott arra, hogy a  Gyftv.
      42.  §  (5)  bekezdése alkotmányellenesen  tesz  különbséget  a
      generikus és az innovatív gyógyszerek forgalmazói között.  Mint
      arra  az  Alkotmánybíróság  jelen határozata  3.2.1.  pontjában
      rámutatott: „az alapjognak nem minősülő egyéb jogra  vonatkozó,
      személyek   közötti   hátrányos   megkülönböztetés   vagy   más
      korlátozás  alkotmányellenessége akkor állapítható  meg,  ha  a
      sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron  az
      emberi   méltóság   általános  személyiségi   jogával,   és   a
      megkülönböztetésnek,  illetve korlátozásnak  nincs  tárgyilagos
      mérlegelés  szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes”  [35/1994.
      (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.].

        A  gyógyszer forgalomba hozatali engedély jogosultjaira  —  a
      Gyftv.  42. § (5) bekezdése kivételével — ugyanazok a szabályok
      vonatkoznak,  e forgalmazókat azonos módon terhelik  befizetési
      kötelezettségek. Ezért a generikus és az innovatív  gyógyszerek
      közti  tényleges különbségek ellenére e gyógyszerek forgalmazói
      alkotmányjogi  értelemben  homogén  csoportot  alkotnak,  és  a
      Gyftv.  indítvánnyal  támadott rendelkezése  e  csoport  tagjai
      között tesz különbséget.

       Az Alkotmánybíróság több határozatában rámutatott arra, hogy a
      közterhekhez  való hozzájárulás tekintetében a mentesség  és  a
      kedvezmény   meghatározásánál  a   jogalkotónak   széles   körű
      mérlegelési  joga  van,  azonban az Alkotmányban  meghatározott
      korlátok itt is érvényesülnek [61/1992. (XI. 20.) AB határozat,
      ABH  1992,  280, 281.]. A generikus és az innovatív gyógyszerek
      közötti   orvosi,  gyógyszerészeti  és  gazdasági   különbségek
      önmagukban  nem  igazolják  e  termékek  forgalmazóinak  eltérő
      szabályozását,   az  Alkotmánybíróságnak  —   nem   érintve   e
      szakterületek   kérdéseit   —   az   Alkotmány   70/A.   §-ával
      összefüggésben  vizsgálnia kellett, hogy a  Gyftv.  42.  §  (5)
      bekezdésében   foglalt   megkülönböztetés   személyek   közötti
      önkényes megkülönböztetést eredményez-e.

        A  Gyftv.  42.  §  (5) bekezdése alapján az egyes  forgalomba
      hozatali  engedélyek  jogosultjai  között  a  Gyftv.  42.   §-a
      szerinti   fizetési  kötelezettség  a  tárgyévet  megelőző   év
      támogatási  adatainak figyelembe vételével  oszlik  meg.  Ez  a
      szabályozás  értelemszerűen  csak  akkor  alkalmazható,  ha   a
      forgalomba  hozatali engedély jogosultja a  tárgyévet  megelőző
      évben  is  jelen  volt  a gyógyszerpiacon,  hiszen  a  piac  új
      szereplője  a  tárgyévet megelőző évben nem kapott  támogatást.
      Ezt a körülményt figyelembe veszi a Gyftv. 42. § (5) bekezdése,
      amikor  a  generikus gyógyszerként történő forgalomba hozatalra
      engedélyezett   termékeknél  a  befogadás  naptári   évében   a
      forgalomba hozatali engedély jogosultját mentesíti a befizetési
      kötelezettség alól.

        Ez  a  mentesítés  viszont  csak a  generikus  készítményekre
      vonatkozik, az innovatív gyógyszerekre nem. Ugyan az  innovatív
      gyógyszerek  forgalmazóinak nincs Alkotmányból  eredő  joga  az
      adókedvezmény  igénybevételére, az  innovatív  és  a  generikus
      gyógyszerek forgalmazói közti különbségtétel önkényessé  válik,
      ha   homogén  csoport  tagjai  alkotmányos  indok  nélkül   más
      feltételek  mellett  juthatnak piacra. A jelenlegi  szabályozás
      mellett  ugyanis a zárt gyógyszerkasszából következő befizetési
      kötelezettség az innovatív gyógyszerek forgalmazóit a befogadás
      évében is terhelik, azzal, hogy a tárgyévi támogatási összeg és
      a tárgyévet megelőző évben kapott támogatás pozitív különbözete
      aránytalanul magas.

        Az  Alkotmánybíróság megállapította, hogy az innovatív  és  a
      generikus  gyógyszerek forgalmazói közti fenti megkülönböztetés
      sérti  az  Alkotmány  70/A. §-át, ezért  a  Gyftv.  42.  §  (5)
      bekezdésének  azokat a szövegrészeit, amelyek a  mentességet  a
      generikus gyógyszerek forgalmazóira szűkítette, 2008.  december
      31.  hatállyal megsemmisítette. A pro futuro megsemmisítést  az
      indokolja,   hogy   a   jogalkotó  a  befizetési   kedvezmények
      megállapításánál széles mozgástérrel rendelkezik, és döntésében
      a  gazdasági  szempontok is meghatározó szerepet  játszanak.  A
      jogalkotó  ésszerűen  figyelembe  veheti  a  generikus  és   az
      innovatív   gyógyszerek  közti  különbségeket,  ám   az   egyes
      forgalmazók között nem alkalmazhat önkényes diszkriminációt, és
      nem  gördíthet  aránytalan akadályt új szereplő  piacra  lépése
      elé.

       3.4.6. Az egyik indítványozó szerint a Gyftv. 42. §-a sérti az
      Alkotmány 11. §-át, valamint 19. § (3) bekezdésének d) pontját.
      Az    Alkotmánybíróság   azonban   nem   látott   alkotmányjogi
      vsszefüggést e §-ok és a Gyftv. vonatkozó rendelkezése között.

        A  fentiek  alapján az Alkotmánybíróság a Gyftv.  42.  §  (5)
      bekezdésének alkotmányellenes szövegrészeit 2008. december  31.
      hatállyal megsemmisítette, egyebekben a Gyftv. 42. §-át  támadó
      indítványokat elutasította.

        4.1. A Gyftv. hatályba lépését megelőzően az Ártv. 19/A.  §-a
      lehetőséget  adott  a  Kormánynak arra,  hogy  a  gyógyszerpiac
      átmeneti   zavarainak   elhárítása,   kiküszöbölése   vagy    a
      gyógyszerpiac  egyensúlyának fenntartása  érdekében  legfeljebb
      kilenc  hónapra  megtiltsa a gyártó és a  forgalmazó  között  a
      gyógyszer  árának  emelését. E szabályt  a  Gyftv.  78.  §  (2)
      bekezdése  hatályon kívül helyezte; a Gyftv.  43.  §-a  azonban
      tartalmilag   hasonló  szabályozást  vezetett   be   azzal   az
      eltéréssel, hogy a moratórium felső határát kilenc hónapról két
      évre növelte.
        Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata  szerint  a  hatályon
      kívül   helyezett  jogszabály  helyébe  lépő  új  rendelkezések
      tekintetében  csak  a  régi  és  az  új  szabályozás   tartalmi
      azonosságának    megállapíthatóságakor    folytatja    le    az
      alkotmányossági  vizsgálatot [pl. 335/B/1990.  AB  végzés,  ABH
      1990,  261,  262.; 32/2005. (IX. 15.) AB határozat,  ABH  2005,
      329,  333-334.;  519/B/2003.  AB  határozat,  ABH  2005,  1182,
      1184.].  Tekintettel arra, hogy az indítványozó által az  Ártv.
      19/A. §-ával összefüggésben felvetett alkotmányjogi kérdések  a
      Gyftv.  43. §-ában is megjelennek, ezért az Ártv. 19/A.  §-ának
      megsemmisítésére  irányuló indítványt az Alkotmánybíróság  —  a
      többi,  Gyftv.  43.  § alkotmányellenességének  megállapítására
      irányuló  indítvánnyal együtt — a Gyftv. 43.  §-a  tekintetében
      vizsgálta.

        A  19/2004.  (V.  26.)  AB határozat (a  továbbiakban:  Abh.)
      megállapította, hogy „[a]kkor, amikor az Alkotmány elismeri  és
      támogatja   a   vállalkozás  jogát  és  a   gazdasági   verseny
      szabadságát, egyben rögzíti azt is, hogy Magyarország gazdasága
      piacgazdaság.  Piacgazdaságban az árat általában  az  ügyletben
      részt  vevő  felek  megállapodása alakítja. Az  árakba  történő
      állami beavatkozás korlátozhatja a verseny szabadságát,  már  a
      beavatkozás   általában  valamennyi  piaci  szereplőt   érinti.
      Bizonyos   közvetlen  állami  árbeavatkozásra  a   piacgazdaság
      körülményei  között is szükség lehet, ha a piaci  mechanizmusok
      szabad  érvényesülése  a  közérdekkel ellentétes  magatartáshoz
      vezetne  vagy a kivételes beavatkozás éppen a verseny érdekében
      történik”  (ABH  2004,  321, 339.). A  21/1994.  (IV.  16.)  AB
      határozat  megállapította,  hogy  „a  piacgazdasághoz  senkinek
      sincs  joga, vagyis nem minősíthető alapjogként; a piacgazdaság
      sérelmére     hivatkozva    semmilyen    alapjog     sérelmének
      alkotmányellenessége nem dönthető el. Nem lehet egy beavatkozás
      alkotmányosságát  attól  függővé tenni,  hogy  a  korlátozás  a
      piacgazdaság kiépítését szolgálja-e. Változó kormányok  változó
      gazdasági  helyzetben gazdaságpolitikájukat szabadon alakítják,
      szabadon  liberalizálnak vagy szigorítják az  irányítást,  amíg
      csak a »piacgazdaságot« nyilvánvalóan lehetetlenné nem teszik.”
      (ABH  1994,  117, 119.). Az állami beavatkozás „alkotmányossági
      kérdéssé akkor válik, ha a gazdaságpolitika konkrét jogszabályi
      megvalósítása  alkotmányos  jogot  sértő,  vagy  diszkriminatív
      módon történik” [59/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH 1995,  295,
      300.].  Hasonlóan  a  818/B/1997. AB határozat  megállapította,
      hogy „az Alkotmánybíróság a piacgazdaság, a versenyszabadság és
      más   hasonló  államcélok  alkotmányellenes  megsértését   csak
      szélsőséges  esetben  állapítja meg, ha az  állami  beavatkozás
      fogalmilag  és  nyilvánvalóan ellentétes az  államcéllal”  (ABH
      1998,  759, 761.). Mint arra az Alkotmánybíróság a korábbiakban
      utalt,  a  gyógyszer — az egészségre gyakorolt hatása  miatt  —
      különleges  termék,  így a gyógyszerpiacon a  klasszikus  piaci
      logika   nem   érvényesül  teljeskörűen;   az   állam   nagyobb
      szabadsággal    bír   a   gyógyszerpiaci   folyamatokba    való
      beavatkozásba,  mint más piacok esetében. A Gyftv.  43.  §-a  a
      piacgazdaságot  korlátozza ugyan, de mivel a  piacgazdaság  nem
      tekinthető  alapjognak,  a  szerződéskötési  szabadság  sérelme
      önmagában az „árbefagyasztás” miatt nem merül fel.

        Az  indítványozók hivatkoztak arra is, hogy a Gyftv. 43.  §-a
      nem  felel meg a normavilágosság követelményének, így sérti  az
      Alkotmány  2. § (1) bekezdéséből levezetett jogbiztonságot.  Az
      Alkotmánybíróság      áttekintette     a      normatartalommal,
      normavilágossággal     szemben     fennálló     alkotmányossági
      elvárásokhoz  kapcsolódó döntéseit. A  26/1992.  (IV.  30.)  AB
      határozatában az Alkotmánybíróság elvi éllel mutatott rá  arra,
      hogy   a   világos,   érthető   és   megfelelően   értelmezhető
      normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény.
      A  jogbiztonság  —  amely az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésében
      deklarált  jogállamiság  fontos eleme  —  megköveteli,  hogy  a
      jogszabály  szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás  során
      felismerhető normatartalmat hordozzon (ABH 1992, 135, 142.).  A
      1160/B/1992.   AB  határozatában  az  Alkotmánybíróság   tovább
      pontosította  a  normatartalommal szemben fennálló  alkotmányos
      követelményeket:  A  jogszabályok  rögzített  nyelvi   formában
      jelennek  meg.  A  nyelvi megfogalmazás  fogalmai,  kifejezései
      mindig  általánosak. Így adott esetben mindig  kérdéses  lehet,
      hogy  a  konkrét  történeti tényállás a jogi normában  szereplő
      fogalom  körébe tartozik-e. (...) Ha egy jogszabály  tényállása
      túl  részletező,  túl  szűk, túlságosan  eseti,  az  megköti  a
      jogalkalmazót és megakadályozza, megnehezíti, hogy a jogszabály
      az  életviszonyok szabályozásában betöltse szerepét.  Ha  pedig
      egy  jogszabály törvényi tényállása túl elvont, túl  általános,
      akkor a jogszabály rendelkezése a jogalkalmazó belátása szerint
      kiterjeszthető vagy leszűkíthető. Az ilyen szabály  lehetőséget
      ad   a   szubjektív   jogalkalmazói   döntésre,   a   különböző
      jogalkalmazók  eltérő  gyakorlatára, a  jogegység  hiányán.  Ez
      csorbítja a jogbiztonságot (ABH 1993, 607, 608.).

          A    normavilágosság   követelménye   azonban   nem   teszi
      szükségszerűvé  azt,  hogy  a törvényhozó  taxatív  felsorolást
      adjon  azokról  a  körülményekről, amelyek  fennforgása  esetén
      lehetősége   van   a   Kormánynak   a   gazdasági   viszonyokba
      beavatkozni. A piac változó viszonyai, az okot adó  körülmények
      sokfélesége  mellett  a tételes felsorolás  nem  lehetséges.  A
      Gyftv.  43.  § (1) bekezdése alapján a Kormány „átmeneti  zavar
      elhárítása,  kiküszöbölése  vagy a gyógyszerpiac  egyensúlyának
      fenntartása” esetén élhet az ott meghatározott hatáskörével. Az
      „átmeneti zavar” a gyógyszerpiac szereplői számára egyértelműen
      meghatározható,  olyan gazdasági okot jelöl, amely  szükségessé
      és  indokolttá  teszi  a  Kormány beavatkozását.  Korlátozza  a
      Kormány  mozgásterét az is, hogy az intézkedés  legfeljebb  két
      ivig   tarthat,   és  legalább  évente  felül  kell   vizsgálni
      indokoltságát.

        Az  Abh.  megállapította,  hogy „[a  kormányzati  beavatkozás
      feltételei  fennállásának vizsgálata] során az Alkotmánybíróság
      nem  veheti át a jogalkotó felelősségét, és nem vizsgálhatja  a
      beavatkozás  szükségességét vagy tartalmi indokoltságát,  hanem
      csupán  annak  vizsgálatára szorítkozhat, hogy  a  Kormány  nem
      lépte-e  túl  a felhatalmazás kereteit. (…) Az Alkotmánybíróság
      nem   vizsgálhatja   egy  ilyen  döntésnek   a   célszerűségét,
      hatékonyságát  vagy  igazságosságát  sem  —  de  a  beavatkozás
      feltételeinek  fennállását  esetről esetre  vizsgálhatja”  (ABH
      2004,   321,  342.).  A  Gyftv.  43.  §  (1)  bekezdése,  amely
      felhatalmazza   a   Kormányt  arra  „átmeneti   zavar”   esetén
      fellépjen,  nem  sérti  az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdését.  A
      felhatalmazó  törvényi  szabály alapján megalkotott  rendeletet
      pedig  az  Alkotmánybíróság  — megfelelő  indítvány  alapján  —
      esetről esetre vizsgálhatja.

        Több  indítványozó szerint a Gyftv. 43. § (1) bekezdése sérti
      az  Alkotmánynak az Alkotmánybíróságról szóló 32/A. §-át, és az
      Országgyűlésről szóló 19. § (2) bekezdését. Az Alkotmánybíróság
      azonban  nem  látott alkotmányjogi összefüggést  e  §-ok  és  a
      Gyftv. vonatkozó rendelkezése között.

         4.2.   A   Gyftv.   43.   §   (3)   bekezdése   alapján   az
      egészségbiztosítási   felügyeleti   hatóság   —   meghatározott
      körülmények fennforgása esetén — kérelemre hozzájárul a Kormány
      által meghatározottnál magasabb ár alkalmazásához.

        Mint  azt  az  Alkotmánybíróság a korábbiakban kifejtette,  a
      Kormány intézkedését szükségessé tevő „átmeneti zavar” többféle
      lehet,   így  elképzelhetőek  olyan  esetek,  hogy  a   „zavar”
      elhárításához,  illetve  a  piaci egyensúly  fenntartásához  az
      szükséges,  hogy a törvény kivételt biztosítson a korlátozásról
      rendelkező főszabály alól. Ez azonban csak akkor felel  meg  az
      alkotmányossági  követelményeknek, ha a  kivétel  meghatározása
      nem  önkényes, és ehhez az eltérésre feljogosító törvény  kellő
      garanciát  nyújt.  Ilyen garancia, hogy  a  Gyftv.  43.  §  (3)
      bekezdése  tételesen  meghatározza azokat  az  okokat,  amelyek
      esetén az egészségbiztosítási felügyeleti hatóság hozzájárulást
      ad  a  legmagasabb ár követelménye alól. Garancia az  is,  hogy
      ilyen esetekben a hozzájárulás megadása nem mérlegelés kérdése;
      a   hatóság   e  tekintetben  nem  rendelkezik  diszkrecionális
      döntéssel.  A Gyftv. 43. § (3) bekezdése mindezek mellett  csak
      akkor   felel  meg  az  alkotmányossági  követelményeknek,   ha
      biztosított a jogorvoslati jog a hatóság döntésével szemben. Az
      egészségbiztosítási  felügyeleti  hatóság  Gyftv.  43.  §   (3)
      bekezdése szerinti határozata a kérelmező szempontjából  érdemi
      döntés,  amellyel  szemben az Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdése
      alapján a törvényhozónak jogorvoslatot kell biztosítania.

        Mint  azt az Alkotmánybíróság jelen határozata 2.1. pontjában
      megállapította,  ha a Gyftv. nem rendelkezik eltérően,  a  Ket.
      rendelkezéseit  kell alkalmazni. A Gyftv. 43. §-a  nem  állapít
      meg  szabályokat  a hatósági döntéssel szembeni  jogorvoslattal
      összefüggésben,   ezért   a   Ket.   alapján   igénybe   vehető
      jogorvoslatok  igénybe vehetőek a Gyftv. 43. § (3)  bekezdésébe
      foglalt   hatósági   döntéssel  szemben   is.   E   követelmény
      érvényesülése mellett a Gyftv. 43. § (3) bekezdése nem sérti az
      Alkotmány  57.  § (5) bekezdését, ezért az Alkotmánybíróság  az
      indítványt e tekintetben is elutasította.

        Az  Alkotmány  70/A. § (1) bekezdése és a Gyftv.  43.  §  (3)
      bekezdése  között nincs alkotmányjogi összefüggés. Az  a  tény,
      hogy az egészségbiztosítási felügyeleti hatóság egyedi döntések
      meghozatalára  jogosult,  nem  sérti  az  Alkotmány   hátrányos
      megkülönböztetést tiltó rendelkezését.

       5. A határozat közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
                               Dr. Bihari Mihály
                          Az Alkotmánybíróság elnöke

                  Dr. Balogh Elemér      Dr. Bragyova András
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Holló András           Dr. Kiss László
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Kovács Péter      Dr. Kukorelli István
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László
                  előadó alkotmánybíró          alkotmánybíró
        Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye

        Egyetértek   a   többségi   határozat   rendelkező    részével.
        Mindazonáltal nem értek egyet a határozat rendelkező  része  3.
        pontjának  azzal az elemével, mely a biztonságos és  gazdaságos
        gyógyszer-   és  gyógyászatisegédeszköz-ellátás,   valamint   a
        gyógyszerforgalmazás  általános szabályairól  szóló  2006.  évi
        XCVIII. törvény (a továbbiakban: Gyftv.) 20. § (2) bekezdése és
        (7)   bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítására   és
        megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. Álláspontom
        szerint  a  Gyftv.  érintett rendelkezéseit meg  kellett  volna
        semmisíteni,    mert    az   egészségbiztosítási    felügyeleti
        hatóságnak,  vagyis  egy közigazgatási szervnek  olyan  jogkört
        biztosítanak,   amely   szükségtelen  és  aránytalan   alapjog-
        korlátozást  eredményez.  A megjelölt rendelkezések  alapján  a
        hatóság  olyan  személyek alkotmányos jogait is  korlátozhatja,
        akik  az  egészségbiztosítási felügyelet eljárásában ügyfélként
        nem  szerepeltek,  a  közigazgatási eljárásban  érintettek  nem
        voltak.

        1.  A Gyftv. 20. § (2) bekezdése alapján az egészségbiztosítási
        felügyeleti hatóság széleskörű hatósági ellenőrzést végezhet: a
        gyógyszerek    és   gyógyászati   segédeszközök    törvénysértő
        ismertetésének  felderítése  érdekében  bármely  személy   vagy
        szervezet  köteles  a  kezelésében  lévő  adatokat,  illetve  a
        birtokában   levő  iratok  másolatát  olvasható  és   másolható
        formában    az    egészségbiztosítási    felügyeleti    hatóság
        rendelkezésére bocsátani. E törvényi rendelkezés szerint  tehát
        mindenki  köteles  a  kezelésében  lévő  adatokat,  legyen   az
        személyes adat vagy különleges adat (faji eredetre, nemzeti  és
        etnikai  kisebbséghez  tartozásra,  politikai  véleményre  vagy
        pártállásra, vallásos vagy más világnézeti meggyőződésre, érdek-
        képviseleti  szervezeti  tagságra, egészségi  állapotra,  kóros
        szenvedélyre, szexuális életre vonatkozó adat, valamint bűnügyi
        személyes  adat), az egészségbiztosítási felügyeleti hatóságnak
        kiszolgáltatni.   Ilyenformán  nem  csak   a   gyógyszerek   és
        gyógyászati   segédeszközök  ismertetését  végző,   illetve   a
        gyógyszerek   és   gyógyászati  segédeszközök  rendelésére   és
        forgalmazására     jogosult    személyek    kötelezhetők     az
        adatszolgáltatásra, hanem a hatóság szabad mérlegelése  szerint
        bárki.    Továbbá    nem    csak   az   adatkezelés    céljának
        megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges személyes adatokat
        kell a felügyeleti hatóságnak átadni, hanem minden olyan adatot
        és  iratot, amelyre a hatóság szabad mérlegelése szerint igényt
        tart.
        Ezen  túlmenően  a  Gyftv.  20.  §  (2)  bekezdése  szerint  az
        egészségbiztosítási   felügyeleti  hatóság   jogosult   bármely
        személy  birtokában levő adathordozóról fizikai  tükörmásolatot
        készíteni,  és a tükörmásolat felhasználásával az  adathordozón
        tárolt  adatokat  átvizsgálni,  ha  valószínűsíthető,  hogy  az
        adathordozón    a   gyógyszer   és   gyógyászati    segédeszköz
        ismertetésre   vonatkozó  szabályok  megsértéséhez   kapcsolódó
        adatok   találhatók.   Elegendő  tehát  az  egészségbiztosítási
        felügyeleti  hatóságnak feltételezni, hogy valamely adathordozó
        tartalmazhat  törvénysértésre  utaló  adatokat,  s   az   egész
        adathordozóról, vagyis az azon tárolt minden egyéb  adatról  is
        másolatot  készíthet. Ez olyan széles személyi  kört  érinthet,
        amely  a személyes adatokkal való rendelkezés alkotmányos jogát
        aránytalanul  korlátozza. Az adathordozón  tárolt  összes  adat
        lemásolása továbbá lehetőséget ad a hatóságnak arra, hogy  akár
        korlátlan ideig is tárolja azokat.
        Álláspontom   szerint  a  Gyftv.  20.  §  (2)   bekezdése   nem
        egyeztethető   össze  a  magántitok  és  a   személyes   adatok
        védelméhez  való  alkotmányos joggal.  Az  Alkotmánybíróság  az
        Alkotmány  59. § (1) bekezdésével kapcsolatosan az  adatkezelés
        célhozkötöttségét      állította      követelményként.       Az
        Alkotmánybíróság már korai határozatában kifejtette:
        „Az  információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele  és
        egyben  legfontosabb  garanciája  a  célhozkötöttség.  Ez   azt
        jelenti,   hogy  személyes  adatot  feldolgozni  csak  pontosan
        meghatározott  és  jogszerű célra szabad. Az adatfeldolgozásnak
        minden   szakaszában  meg  kell  felelnie  a   bejelentett   és
        közhitelűen  rögzített  célnak. Az adatfeldolgozás  célját  úgy
        kell   az   érintettel   közölni,  hogy  az   megítélhesse   az
        adatfeldolgozás  hatását jogaira, és megalapozottan  dönthessen
        az  adat kiadásáról; továbbá, hogy a céltól eltérő felhasználás
        esetén  élhessen jogaival. (…) A célhozkötöttségből következik,
        hogy  a  meghatározott  cél  nélküli,  »készletre«,  előre  nem
        meghatározott  jövőbeni felhasználásra való  adatgyűjtés  és  -
        tárolás  alkotmányellenes.” [15/1991. (IV. 13.)  AB  határozat,
        ABH 1991, 40, 42.]

        2.  A Gyftv. 20. § (7) bekezdése alapján az egészségbiztosítási
        felügyeleti  hatóság a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök
        törvénysértő  ismertetésére  vonatkozó  szabályok  betartásának
        ellenőrzése    során   bármely   helyszínt   átkutathat,    oda
        önhatalmúlag,   a  tulajdonos  (birtokos),   illetve   az   ott
        tartózkodó személyek akarata ellenére beléphet, e célból lezárt
        területet,  épületet, helyiséget felnyithat.  Bár  a  Gyftv.  e
        vizsgálati  cselekmény lefolytatását előzetes bírói engedéllyel
        teszi   lehetővé,   s  a  magáncélú,  illetve   magánhasználatú
        helyiségben  (ideértve a járműveket és más területet  is)  csak
        korlátozott  módon  lehet  vizsgálati  cselekményt  végezni.  A
        magánszféra  indokolatlan korlátozását jelenti  azonban,  ha  a
        közigazgatási  szerv  egy  közigazgatási  hatósági   ellenőrzés
        lefolytatása  érdekében olyan kényszer alkalmazására  jogosult,
        amely     a     büntetőeljárásban    a    nyomozó     hatóságok
        kényszerintézkedéséhez (házkutatás) hasonlít,  de  az  érintett
        jogait garantáló, a szükségtelen beavatkozás ellen biztosítékot
        jelentő  szabályok  hiányoznak (pl.:  nincs  előírva,  hogy  az
        elrendelő  határozatban meg kell jelölni a  keresendő  tárgyat;
        nincs  előírva,  hogy  a hatóság a kényszer  alkalmazása  előtt
        köteles felszólítani a helyszínen tartózkodó tulajdonost,  hogy
        a keresett dolgot adja elő; nincs előírva, hogy a házkutatásnál
        az érintett érdekeit védő személy is jelen legyen, stb).

        Mindezek   alapján  megállapítható,  hogy  a   Gyftv.   20.   §
        (2)   bekezdése   és   (7)  bekezdése  az   Alkotmány   59.   §
        (1)  bekezdését  sérti, s ezért meg kellett  volna  semmisíteni
        azokat.

        Budapest, 2008. június 16.
                                                      Dr. Bihari Mihály
                                                          alkotmánybíró

        Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye

          A határozat rendelkező részének 1. pontjában foglaltakkal nem
        értek egyet.
            A   határozat   rendelkező   részének   1.   pontjában   az
        Alkotmánybíróság  alkotmányellenesnek ítéli és  megsemmisíti  a
        biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászati segédeszköz-
        ellátás,  valamint gyógyszerforgalmazás általános  szabályairól
        szóló 2006. évi XCVIII. törvény (Gyftv.) 36. § (4) bekezdésében
        foglalt  rendelkezést. A Gyftv. 36. § (4) bekezdése a következő
        rendelkezést tartalmazza:
          „(4)  A  12.  § (3) bekezdése szerinti, ismertető tevékenység
        végzésére  vonatkozó  engedéllyel  rendelkezőt  minden   általa
        munkavégzésre  irányuló  jogviszony  keretében  foglalkoztatott
        ismertető személy tevékenysége után havonta gyógyszerismertetés
        esetén     négyszáztizenhatezer,    gyógyászati     segédeszköz
        ismertetése esetén nyolcvanháromezer forint összegű  befizetési
        kötelezettség   terheli.   Ha   a   foglalkoztatásra   irányuló
        jogviszony  hóközben  keletkezik vagy szűnik  meg,  a  fizetési
        kötelezettséget   a  fenti  összegnek  a  jogviszony   napokban
        meghatározott  fennállásának a hónap naptári napjaival  arányos
        része figyelembevételével kell teljesíteni.”
          A  határozat  indokolásának  III.  3.3.  pontjában  kifejtett
        indokolás szerint ez a szabály sérti az Alkotmány 70/I. §-át. A
        határozat  nem  magát  a  befizetési kötelezettséget  ítéli  az
        Alkotmány  70/I. §-ába ütközőnek. Ezzel összefüggésben  rámutat
        arra,    hogy    a   gyógyszerismertetők   tevékenységéből    a
        foglalkoztatónak gazdasági előnye származik, amely az Alkotmány
        70/I.  §-a alapján adóztatható, ilyen esetben az adó arányos  a
        befizetésre  kötelezett jövedelmi viszonyaival.  A  szabályozás
        alkotmányellenességét a határozat azért állapítja meg,  mert  a
        Gyftv. nem tartalmaz mentességi szabályokat azokra az esetekre,
        amikor  foglalkoztatásra irányuló jogviszony fennáll ugyan,  de
        mivel  a  gyógyszerismertető nem folytatja azt a tevékenységet,
        amire  az  engedélyt  megszerezte, a gazdasági  haszonszerzésre
        irányuló  munkavégzés  (az  ismertetési  tevékenység)  elmarad.
        Ilyen   esetekben  semmilyen  összefüggés  nincs  a  befizetési
        kötelezettség  és  a kötelezett jövedelmi és vagyoni  viszonyai
        között,  a  jogalkotó  ténylegesen meg nem szerzett  jövedelmet
        adóztat.
          Álláspontom szerint a 8/2007. (II. 28.) AB határozatot (Abh.)
        ebben  az  ügyben nem lehet precedensnek tekinteni. Az  Abh.  a
        jövedelmi,   illetőleg  vagyoni  típusú  adók   szabályozásával
        szemben  támasztott alkotmányossági követelményeket  fogalmazta
        meg.
            A   vitatott   rendelkezésben   szabályozott   befizetetési
        kötelezettség nem tekinthető sem jövedelmi, sem vagyoni  típusú
        adónak. A Gyftv. 36. § (4) bekezdésében szabályozott befizetési
        kötelezettség rendeltetése – amint arra a határozat is  rámutat
        –  az,  hogy  gazdasági eszközökkel befolyásolja, korlátozza  a
        gyógyszer-ismertetési  tevékenységet.  Egy  sajátos   közteher,
        amely alapvetően a gyógyszer-ismertetési engedéllyel rendelkező
        gazdálkodó  szervezet  gazdasági magatartásának  szabályozására
        szolgál.
          Az  Alkotmánybíróság – eddigi gyakorlatában  a  jövedelmi  és
        vagyoni  típusú  adók körén kívül eső fizetési  kötelezettségek
        körében   –  a  gazdasági  forrás,  az  adótárgy  megválasztása
        tekintetében egyetlen követelményt állított, mégpedig azt, hogy
        a  közteherviselést előíró alkotmányos szabály értelmében annak
        a  jövedelmi  és vagyoni viszonyokhoz kötöttség keretei  között
        kell    maradnia.    A    kiválasztott   gazdasági    forrásnak
        összefüggésben kell állnia a jövedelemmel, illetőleg vagyonnal.
        (666/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 735, 737.; 448/B/1994.  AB
        határozat,  ABH 1994, 724, 727.; 357/B/1999. AB határozat,  ABH
        2001,  1321,  1326.; 905/B/2000. AB határozat, ABH 2003,  1633,
        1637.;  952/B/2001.  AB határozat, ABH  2003,  1445,  1453.)  A
        határozatban  többször is idézett döntésében ilyen  összefüggés
        hiányában  minősítette alkotmányellenesnek az  Alkotmánybíróság
        azt  a  szabályozást,  amikor  a  törvényhozó  az  egészségügyi
        hozzájárulás   fizetési  kötelezettségét,  mint   adó   jellegű
        fizetési   kötelezettséget   a  személyi   igazolvánnyal   való
        rendelkezés  tényéhez kötötte, mert a fizetési  kötelezettséget
        olyan  feltétel  alapján  írta elő,  amelynek  a  jövedelmi  és
        vagyoni   viszonyoknak  való  megfelelés  szempontjából   nincs
        relevanciája. [37/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997,  234,
        242.]  Ugyanebben  a határozatában ugyanakkor  nem  minősítette
        alkotmányellenesnek  az  egészségügyi  hozzájárulásnak  azt   a
        szabályozását,  amely a közteher alapjául  szolgáló  forrásként
        önmagában   a  vállalkozás  tényét,  a  foglalkoztatást,   mint
        „potenciális  gazdasági forrást”, jogi státust  határozta  meg.
        (ABH  1997,  234,  242-243.;  megerősítette  a  60/B/1998.   AB
        határozat,  ABH 2001, 976, 979.; 952/B/2001. AB határozat,  ABH
        2003, 1445, 1454.)

          A határozat által alkotmányellenesnek ítélt tényállás alapján
        az  engedélyest  a munkavégzésre irányuló jogviszony  keretében
        foglalkoztatott    ismertető    személy    tevékenysége    után
        gyógyszerismertetés  esetén terheli  befizetési  kötelezettség.
        Ebben  az  esetben  tehát a jogalkotó a fizetési  kötelezettség
        alapjául  szolgáló forrás megválasztása során azt az  életszerű
        helyzetet   vette   figyelembe,  hogy  egy  nyereség   érdekelt
        vállalkozás    akkor   foglalkoztat   munkavégzésre    irányuló
        jogviszony  keretében gyógyszerismertetőt, ha  az  folyamatosan
        ellátja   a  feladatát  és  tevékenységéből  gazdasági   előnye
        származik.  Ezt figyelembe véve megállapítható, hogy  a  Gyftv.
        36.  §  (4)  bekezdésben  szabályozott  fizetési  kötelezettség
        szabályozása  során  nem  lépte  túl  a  jövedelmi  és  vagyoni
        viszonyokhoz   kötöttség  kereteit.  Ezért  a   szabálynak   az
        Alkotmány 70/I. §-ába ütközése nem állapítható meg.

        Budapest, 2008. június 16.
                                                       Dr. Holló András
                                                          alkotmánybíró

                                                    Dr. Bragyova András
                                                          alkotmánybíró

        Dr. Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye

           Csatlakozom   dr.  Bragyova  András  és  dr.  Holló   András
        különvéleményéhez,   és   dr.   Bihari   Mihály   alkotmánybíró
        különvéleményének 2. pontjához.

          Mindezt  kiegészítem azzal, hogy nem értek egyet a rendelkező
        rész  2. pontjával sem. Álláspontom szerint a Gyftv. 42. §  (5)
        bekezdése  és  az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése között  nincs
        érdemi  alkotmányossági összefüggés. Az Alkotmány 70/A.  §  (1)
        bekezdése    a    személyek    alkotmányos    indok     nélküli
        megkülönböztetését  tiltja. Az alapjognak  nem  minősülő  jogok
        esetében  a megkülönböztetés akkor alkotmányellenes,  ha  végső
        soron  az  egyenlő  emberi  méltóság  követelményét  sérti.  Az
        innovatív  gyógyszerek  forgalmazóit a  generikus  készítmények
        forgalmazóival szemben hátrányosan érintő szabályozás  esetében
        az  egyenlő méltóság sérelme még közvetett módon sem merül fel.
        Ezért  az  Alkotmánybíróságnak el kellett volna  utasítania  az
        indítványt.

         Budapest, 2008. június 16.
                                                   Dr. Kukorelli István
                                                          alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          87/2008. (VI. 18.)
          Date of the decision:
          .
          06/16/2008
          .
          .