Hungarian

Ügyszám: .	988/B/2009
Előadó alkotmánybíró: Lenkovics Barnabás Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 988/B/2009. AB határozat .

ABH oldalszáma: 2011/2037 .

A döntés kelte: Budapest, 10/25/2011 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege: Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára  irányuló  indítvány  tárgyában  —  dr. Dienes-Oehm  Egon és dr. Pokol Béla alkotmánybírók  párhuzamos indokolásával — meghozta a következő                                                          határozatot: 1.    Az   Alkotmánybíróság   az   egyes   címek   és   rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvény 3. § (1)  és  (2) bekezdése    alkotmányellenességének    megállapítására     és megsemmisítésére irányuló — az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének és  az 54. § (1) bekezdésének sérelmére alapított — indítványt elutasítja. 2.    Az   Alkotmánybíróság   az   egyes   címek   és   rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvény 3. § (1)  és  (2) bekezdése    alkotmányellenességének    megállapítására     és megsemmisítésére irányuló — az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmére alapított — indítványt visszautasítja.                                                            Indokolás I. Az  indítványozó  az  egyes címek és  rangok  megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvény (a továbbiakban: Tv.) 3. § (1)  és (2)   bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítását   és megsemmisítését   kérte   utólagos   normakontroll   indítvány keretében az Alkotmánybíróságtól. Az   indítványozó  szerint  a  nemesi  előnév   (nemesi   cím) használatának  általános  érvényű, differenciálatlan  törvényi tiltása sérti a jogbiztonság követelményét [Alkotmány 2. § (1) bekezdés],   valamint   az  emberi  méltósághoz   való   jogot [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] is. Ez utóbbit azzal,  hogy  az alapvető  jog  lényeges  tartalmát — az  Alkotmány  8.  §  (2) bekezdésével ellentétesen — korlátozza. Indokolásában  az  indítványozó  arra  mutatott  rá,  hogy   a névviseléshez való jog, mint az emberi méltóságból  [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] levezetett jog elidegeníthetetlen, illetve —  a névválasztás és a névváltoztatás jogával ellentétben — az állam  által nem korlátozható. Utalt arra, hogy a névhasználat a    hivatalos   társadalmi   viszonyokon   túl    az    egyén magánszférájába is tartozik, ezért — a hivatalos  viszonyokban való   tiltással   ellentétben  —  a  magánviszonyokban   való használat  tiltása  nem  alkotmányos. Álláspontja  szerint  az állam  indokolatlanul és aránytalanul avatkozik be a személyek magánszférájába  azzal, hogy általános névhasználati  tilalmat ír  elő, ezért az Alkotmány 8. §-át is sérti. Utalt arra, hogy a  sérelmezett  szabályozás megalkotásához már  a  keletkezése idején  sem fűződött elfogadható „állami és társadalmi érdek”, „szabályozási szükségesség, jogi kényszerűség”. Végül előadta, hogy  a  történelmi, családi „(ön)azonossági igények  bizonyos körű  elfogadása  senkinek a jogait nem  sértené”.  Mindezekre tekintettel  az  indítványozó a nemesi  címek  magánhasználati alkalmazásának  tilalmára  vonatkozó  jogszabályi  rendelkezés megsemmisítését kérte. Az  indítványozó a jogbiztonság követelményének sérelmére tett ugyan  utalást [az indítványban megjelölte az Alkotmány  2.  § (1)  bekezdését],  arra vonatkozóan azonban érdemi  indokolást nem terjesztett elő. Az  Alkotmánybíróság beszerezte a közigazgatási és igazságügyi miniszter véleményét. II. 1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései: „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” „8.  §  (2)  A  Magyar Köztársaságban az alapvető  jogokra  és kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény  állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban  minden   embernek veleszületett  joga  van az élethez és az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.” 2. A Tv.-nek az indítvánnyal támadott rendelkezése: „3.  § (1) A jelen törvény 1. §-ában említett rangjelző címek, valamint a vitéz cím használata tilos. (2)  Nemesi előnévnek, nemesi címernek és jelvénynek,  vagy  a nemesi   nemzetségi   származásra   utaló   kifejezésnek   (de genere...) használata tilos.” III. Az indítvány nem megalapozott. 1.   Az  Alkotmánybíróság  mindenekelőtt  észlelte,  hogy   az 1161/B/2008. AB határozatban (ABH 2009, 2399.; a továbbiakban: Abh.) már vizsgálta a támadott jogszabályi rendelkezést, ezért először azt kellett eldöntenie, hogy az indítvány nem irányul- e „ítélt dologra”. Az   Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak közzétételéről   szóló,   többször  módosított   és   egységes szerkezetbe   foglalt  2/2009.  (I.  12.)  Tü   határozat   (a továbbiakban: Ügyrend, ABK 2009. január, 3.) 31. §  c)  pontja értelmében „ítélt dolog” címén az eljárás megszüntetésének van helye, ha az indítvány az Alkotmánybíróság által érdemben  már elbírált    jogszabállyal   azonos   jogszabály   (jogszabályi rendelkezés)  felülvizsgálatára irányul és az indítványozó  az Alkotmánynak  ugyanarra a §-ára, illetőleg alkotmányos  elvére (értékére)  —  ezen  belül — azonos alkotmányos  összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértés megállapítását. Az Abh. tárgyát képező korábbi indítvány ugyan az Alkotmány 8. §-a  és  az 54. §-a szempontjából vizsgálta a jelen ügyben  is támadott  jogszabályi rendelkezést, azonban az  Abh.  ebben  a tekintetben  az  indítványokat —  mivel  azok  indokolást  nem tartalmaztak   —  érdemi  vizsgálat  nélkül  visszautasította. Tekintettel  arra,  hogy  az Abh. az  alkotmányossági  kérdést érdemben  nem döntötte el, ezért „ítélt dolog” nem állapítható meg, így az Alkotmánybíróság a vizsgálatot az alábbiak szerint folytatta le. 2.  Az  indítványozó  azt sérelmezte,  hogy  a  hatályos  jogi szabályozás az emberi méltóságból levezetett névjogot sérti. 2.1.  Az  Alkotmánybíróság  az  emberi  méltósághoz  való  jog közelebbi  tartalmáról a 64/1991. (XII. 17.)  AB  határozatban kimondta,  hogy „az emberi méltósághoz való jog  azt  jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva az ember  alany  marad,  s nem válhat eszközzé  vagy  tárggyá.  A méltósághoz  való  jognak ez a felfogása különbözteti  meg  az embert  a jogi személyektől, amelyek teljesen szabályozás  alá vonhatók,  nincs érinthetetlen lényegük. A méltóság az  emberi élettel  eleve  együtt  járó minőség,  amely  oszthatatlan  és korlátozhatatlan” (ABH 1991, 297, 308-309.). Később  az 58/2001. (XII. 7.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh2.)  az  Alkotmánybíróság kimondta, hogy  „minden  embernek elidegeníthetetlen joga van az (ön)azonosságát kifejező  saját névhez  és  annak  viseléséhez, ez a jog az  állam  által  nem korlátozható.  A  névjog az Alkotmány 54. §  (1)  bekezdésében foglalt  emberi méltóságból levezethető alapvető jog,  melynek egyes elemei — így különösen a névválasztás, a névváltoztatás, a    névmódosítás   —   a   jogalkotó   által    alkotmányosan korlátozhatók” (ABH 2001, 527, 542.). Az  Alkotmánybíróság értelmezésében az „általános személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az   Alkotmánybíróság,   mind  a  bíróságok   minden   esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére,  ha  az  adott tényállásra  a  konkrét,  nevesített  alapjogok   egyike   sem alkalmazható” [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1990,  42, 44,  45.].  A  Polgári  Törvénykönyvről szóló  1959.  évi  IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) helyezi törvényi oltalom alá az emberi  személyiséget a maga teljességében egy generálklauzula keretében (Ptk. 75. §). Ennek  részeként  a  névviseléshez való jog  mint  alanyi  jog általános   szabályait  a  Ptk.  [77.  §  (1)-(4)  bekezdések] tartalmazza,  speciális szabályai pedig külön törvényekben  [a szerzői  jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény, a  találmányok szabadalmi  oltalmáról  szóló 1995.  évi  XXXIII.  törvény,  a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952.  évi  IV. törvény, az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról  és  a névviselésről  szóló 1982. évi 17. törvényerejű  rendelet]  és más alkotmányos jogszabályokban találhatók. A  névjog  szerteágazó  joganyagához mérten  az  Abh2.-ben  az Alkotmánybíróság  kimondta,  hogy  „mindössze  a  névjog  első tartományához  tartozó  saját  névhez  való  jog  élvez  olyan abszolút  alkotmányossági védelmet, amelynél a korlátozhatóság kérdése  fel  sem  merülhet. Ebben az  esetben  ugyanis  olyan alapjogról  van szó, amelynél a kizárólagosságot,  a  mindenki mástól  való  megkülönböztetés esélyét kell  biztosítani.  (…) Minden  embernek kell, hogy legyen saját neve és ez a név  nem helyettesíthető   sem   számmal,   sem   kóddal,   sem   egyéb szimbólummal.   (…)  A  saját  névhez  való   jog   tehát   az önazonossághoz  való jog alapvető eleme,  így  olyan  alapvető jog,   amely   a  születéssel  keletkezik,  az   állam   által elvonhatatlan   és   —   lényeges   tartalmát    tekintve    — korlátozhatatlan. Ugyanilyen megítélést és védelmet  kaphat  a saját  név viseléséhez való jog is, amely a saját névhez  való jognak   kifelé,  mások  felé  való  megjelenítése.  Tartalmát tekintve  azt  fejezi  ki,  hogy  a  meglévő  —  állam   által regisztrált  —  neve senkitől sem vehető el,  s  az  állam  az érintett  beleegyezése  nélkül a nevet nem  is  változtathatja meg. Vagyis a saját név viselésének a joga is korlátozhatatlan alapvető jog” (ABH 2001, 527, 542.). 2.2.  A  jelen  indítványban foglalt alkotmányossági  probléma kapcsán az Alkotmánybíróságnak azt kellett eldöntenie, hogy  a „névjog”  alkotmányos alapjogi tartalmába  mi  tartozik  bele, továbbá,  hogy  ezt  a tartalmat sérti-e a  támadott  törvényi rendelkezés. Az  Abh2.-ben az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: azt a kérdést, „mi  minősül  névnek,  és hogy a saját  névhez  való  jogot  a személy  milyen tárgyi körben gyakorolhatja, a közfelfogás,  a nyelvtudomány és a társadalmi-történeti hagyományok alapján az állam jogosult meghatározni. A névválasztás tekintetében ezért az állam nagyobb önállóságot élvez, itt felállíthat korlátokat s ezek a korlátok és korlátozások éppen abból fakadnak, hogy a névválasztás   is  tradíció-kötött,  s  ez,  illetőleg   mások jogainak  védelme  és érvényesíthetősége is kényszerítheti  az államot a beavatkozásra” (ABH 2001, 527, 543.). Az   anyakönyvekről,   a  házasságkötési   eljárásról   és   a névviselésről  szóló  1982. évi 17. törvényerejű  rendelet  (a továbbiakban:  Avtvr.)  27. § (1) bekezdése  szerint  hatósági eljárásban,  igazolásban,  igazolványban,  nyilvántartásban  a magyar   állampolgár  a  születési,  illetőleg   a   házassági anyakönyv szerint őt megillető születési vagy házassági  nevet viseli. Az  Avtvr. 27/A. § (1) – (3) bekezdései értelmében a születési név  az  a  név,  amely  az érintettet a születési  anyakönyvi bejegyzés  alapján  megilleti. A magyar állampolgár  születési neve  családi  és  utónévből áll.  A  családi  név  egy-  vagy kéttagú,  a  kéttagú családi név tagjait kötőjel  köti  össze. Anyakönyvezni egy vagy két utónevet lehet. Az Avtvr.  27/B.  § (1)  –  (2) bekezdései alapján a házassági név az a név, amely az   érintettet  a  házassági  anyakönyvi  bejegyzés   alapján megilleti.  A  házasságot kötő személy a  Csjt.-ben  felsorolt házassági névviselési formák közül választhat házassági nevet, mely  családi  nevekből  képzett  része  egy  vagy  legfeljebb kéttagú lehet. Emellett  az Avtvr. 31. § (4) bekezdése kifejezetten kimondja, hogy   a  születési  és  a  házassági  név  anyakönyvezésekor, valamint   az  anyakönyvi  kivonat  kiállításakor   a   doktor megjelölés  bejegyzése  megengedett  ugyan,  azonban   a   Tv. szabályaival  ellentétes  más  adatok  bejegyzését  meg   kell tagadni. Ezekből  a  tényekből az a következtetés vonható le,  hogy  az államnak  —  ha a saját név viselésének alkotmányos  alapjogát biztosította  —  akkor  azon belül már  lehetősége  van  annak eldöntésére,  hogy  mit  tekint az  egyes  személyek  nevének, továbbá,    hogy   a   név   megválasztásának,    viselésének, megváltoztatásának   szabályait  miként   határozza   meg.   A névviselés   alanyi  jogának  tartalmát,  annak  határait   az alkotmányos jogszabályok határozzák meg. A  fent bemutatott szabályozási környezetben tehát a Tv. által felsorolt  nemesi előnevek, illetve címek ma már  a  hivatalos névnek  nem  részei. Különösen fontos ez abból a  szempontból, hogy   a  Tv.-t  megelőző  korokban  az  előnévhez  és  címhez előjogok,  többletjogosítványok  kapcsolódtak  és  a  támadott törvény  éppen az ebből fakadó társadalmi egyenlőtlenségnek  a megszüntetését   célozta.   (A   nemesi   cím   adományozható, örökölhető  és  visszavonható volt, a  vele  járó  közjogi  és magánjogi kiváltságokkal együtt. Ugyanakkor a kormánytanácsosi és kormányfőtanácsosi címek kitüntetésként adott címek voltak, azaz  nem  a közszolgálati jogviszonyokhoz tapadtak, emiatt  a mai  —  közszolgálati  jogviszonyhoz  tapadó  —  címekkel  nem hasonlíthatóak össze.) Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az emberi  méltósághoz való   jogból  levezetett,  a  saját  név  viseléséhez  fűződő alkotmányos alapjognak a fent kifejtett tartalmát  a  támadott jogszabályi  rendelkezés nem sérti. Emiatt az Alkotmánybíróság az  indítványt ebben a vonatkozásban elutasította. Tekintettel arra,  hogy  az  Alkotmánybíróság a névjog mint  alapvető  jog lényeges    tartalma   sérelmének   megállapítására   irányuló indítványt   elutasította,  ezért  az  ehhez  kapcsolódó,   az Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésére  alapított  indítványt   is elutasította. 2.3.   Az  Alkotmánybíróság  ugyanakkor  a  címek  és   rangok használata  tilalmának terjedelme vonatkozásában  szükségesnek tartja felhívni a figyelmet a következőkre: A  törvény  a  nemesi rangok megszűnéséről,  illetve  a  címek viselésére  adott  engedélyek  hatályvesztéséről  rendelkezik, amely — az alább kifejtésre kerülő érveket is figyelembe  véve —  elsősorban  anyakönyvi,  állami  nyilvántartási  célzatúnak tekintendő. A   törvény   indokolásából,  illetve  a   fenti   jogszabályi rendelkezésekből kitűnik, hogy a Tv. valójában az egyes  címek és rangok hivatalos viszonyokban való használatának tilalmáról rendelkezik.  Ezt támasztja alá az is, hogy a törvény  4.  §-a úgy   szól:  „annak  végrehajtásáról  az  anyakönyvi  ügyekért felelős  miniszter  gondoskodik”. Az  sem  hagyható  figyelmen kívül,  hogy  a jogszabály lex imperfecta, azaz a jogalkotó  a tilalom megszegéséhez szankciót vagy más jogkövetkezményt  nem fűz.  Éppen  ezért a tilalom betartása a magánhasználatban,  a magánérintkezésben  nem  kényszeríthető  ki.   Az   állam   az anyakönyvi       hatósági      nyilvántartás      vezetőjeként meghatározhatja, hogy az anyakönyvbe milyen adatok kerülhetnek bejegyzésre.  A nyilvántartásba vett név funkciója  elsősorban az,   hogy  a  személy  a  közérintkezésben,  tehát  hivatalos kapcsolataiban  ezen  a néven jelenjen meg.  Ettől  elkülönülő kérdés,  hogy a személy a magánszférájában milyen  nevet  (pl. becenevet, álnevet, felvett nevet stb.) használ vagy mások  őt milyen névvel illetik (pl. ragadványnév). Ezt  a fenti értelmezést támasztja alá a törvény nemzetgyűlési vitájában a törvényjavaslat előterjesztőjének expozéja is:  „a közéleti és magánéleti szélesebb körű használatra nézve  pedig egy  kezdeményező  lépést tesz meg: példát  nyújt  arra,  hogy amint a hivatali eljárásban, a közéletben ezeket a rangokat és címeket  eltörli,  úgy  a társadalom a magánéletben  is  vigye tovább  ezt  a törvényhozás kezdeményezésétől indíttatva.  (…) Meg  kell  tehát elégednünk azzal, hogy a törvényhozás  emelje fel   szavát,  iktassa  törvénybe  és  legalább   a   hivatali használatban  garantálja azt, hogy  ezek  a  címek  és  rangok csakugyan   eltöröltetnek.  Ez  nyilvánvalóan   indítóan   hat társadalmi   életünkre,   a   magánérintkezésre   is,    tehát valószínűleg  olyan szokás kezdődik meg a magyar társadalomban a  demokrácia előhaladásával párhuzamosan, hogy ezek a  rangok és címek a magánéletben is kikopnak (…)”. A  fent  kifejtettekből tehát az a következtetés  vonható  le, hogy   a   Tv.  nyomán  a  nemesi  címeknek  és  rangoknak   a privátszférában, azaz a magánérintkezésben a mellőzése elvárt, de  a használata nem tilalmazott. A magánérintkezésben történő névhasználat  a  privátautonómia része, az államnak  ellenőrző funkciója ebben a körben nincs, jogvédelmi funkciója  pedig  a névjog  sérelmének eseteire korlátozódik.  Az  állam  pl.  nem tilthatja meg, hogy az egyén — akár személyes érdeklődésből  — családja történetét felkutassa és az ennek során fellelt címet vagy  rangot  a  magánérintkezésben  használja,  azonban   azt hivatalos névként nem ismerheti el, nem is védheti és  nem  is tarthatja nyilván. Ezen túlmenően — nyilvántartás hiányában  — nem  is  vizsgálhatja  azt  sem,  hogy  az  adott  személy   a magánérintkezésben a címet vagy rangot jogosan vagy jogtalanul használja.  Ugyanakkor szükséges hangsúlyozni, hogy  a  nemesi címek  és  rangok  magánhasználatban való  alkalmazásához  sem közjogi,   sem   magánjogi   elő-   vagy   többletjogok    nem kapcsolódhatnak.  A jogalkalmazónak a feladata,  hogy  esetről esetre  eldöntse, hol húzódik a magánhasználat határa,  milyen helyzetekben  van szó hivatalos használatról,  illetőleg  hogy egy adott névhasználat jogsértő-e. 3.  Az  indítványozó  az Alkotmány 2.  §  (1)  bekezdésének  a sérelmét   is   megjelölte   az  indítványában,   azonban   az alkotmányellenesség indokát nem fejtette ki. Az  Abtv.  22.  §  (2)  bekezdése szerint az  Alkotmánybíróság határozott  kérelem  alapján jár  el,  mely  kérelemben  három feltételnek kell együttesen fennállnia: egyrészt a  kérelemnek tartalmaznia  kell  a  sérelmezett  jogszabályi  rendelkezést, továbbá  az  Alkotmány  érintett szakaszát,  valamint  azt  az indokot,  amely  alapján az indítványozó  az  alkotmánysértést fennállónak    véli.    Az   Alkotmánybíróság    a    tartalmi követelményeknek meg nem felelő indítványt — mivel az érdemben nem  bírálható  el — visszautasítja [18/1993.  (III.  19.)  AB határozat,  ABH  1993,  161, 171.]. Az Alkotmánybíróság  jelen ügyben  megállapította, hogy az indítványozó nem jelölte  meg, hogy  a  Tv.  támadott  rendelkezései  szerinte  milyen  okból alkotmányellenesek. Mivel a fenti indítványi elem érdemben nem bírálható el, ezért azt az Alkotmánybíróság — az Ügyrend 29. § d)  pontja  alapján,  mint érdemi vizsgálatra  alkalmatlant  — visszautasította.                        Dr. Paczolay Péter                   az Alkotmánybíróság elnöke      Dr. Balogh Elemér                   Dr. Balsai istván      alkotmánybíró                           alkotmánybíró      Dr. Bihari Mihály                 Dr. Bragyova András      alkotmánybíró                           alkotmánybíró      Dr. Dienes-Oehm Egon                 Dr. Holló András      alkotmánybíró                           alkotmánybíró      Dr. Kiss László                      Dr. Kovács Péter      alkotmánybíró                           alkotmánybíró      Dr. Lenkovics Barnabás               Dr. Lévay Miklós      előadó  alkotmánybíró                   alkotmánybíró      Dr. Pokol Béla                      Dr. Stumpf István      alkotmánybíró                           alkotmánybíró      Dr. Szalay Péter                     Dr. Szívós Mária      alkotmánybíró                           alkotmánybíró Dr. Dienes-Oehm Egon alkotmánybíró párhuzamos indokolása Egyetértek a határozat rendelkező részével és kizárólag  annak az indokolásához fűzök kiegészítő megjegyzést. 1. A határozat indokolásának 2.2. pontja helytállóan állapítja meg,  hogy a tárgyban megjelölt törvény által felsorolt nemesi előnevek,  illetve  címek már a hivatalos névnek  nem  részei, továbbá  azt  is,  hogy  az  emberi  méltósághoz  való  jogból levezetett, a saját név viseléséhez fűződő alkotmányos alapjog tartalmát a támadott jogszabályi rendelkezés nem sérti, miként a jogbiztonságot sem. Következésképpen egyetértek az Alkotmány 8.  §  (2) bekezdésének és az 54. § (1) bekezdésének sérelmére alapított indítvány elutasításával, illetőleg az Alkotmány  2. §     (1)     bekezdése    sérelmére    alapított    indítvány visszautasításával. 2. Összességében el tudom fogadni a határozat indokolásának  a 2.3.  pontjában  kifejtett  azt  az  okfejtését  is,  amelynek lényege:  a magánérintkezésben a nemesi címeknek és  rangoknak való  használata nem tilalmazott, jóllehet az  1947.  évi  IV. törvény eredetileg e használat mellőzését elvárta volna. E  törvény indokolásának és a miniszteri expozénak a határozat indokolásában való eltúlzott szövegszerű idézése azonban azt a látszatot   kelti,  mintha  a  törvényhozó   akkori   erkölcsi megítélésének ma is érvényesülnie kellene a magánviszonyokban, azaz   a   formális  tiltás  teljesüléséhez  mai   viszonyaink közepette ugyanolyan társadalmi érdek és elvárás fűződne.  Már pedig  ilyen  érdek és elvárás már nem létezik,  illetőleg  az 1947.  évi IV. törvény által formálisan tilalmazott rangok  és címek a magánéletből nem koptak ki. Egyetértek  a  határozat indokolása 2.3. részének idevonatkozó lényegi  megállapításával, mely szerint: „A magánérintkezésben történő  névhasználat a privát autonómia  része,  az  államnak ellenőrző funkciója ebben a körben nincs, jogvédelmi funkciója pedig a névjog sérelmének eseteire korlátozódik”. Mindebből, továbbá az indítványozó azon okfejtéséből, hogy: „A nemesi  előnévnek (címnek) a magánszférában történő,  formális törvényi  előírásba ütköző használata a jogsértés  kellemetlen ténye-tudata   miatt   sértheti   az   amúgy   törvénytisztelő (állam)polgár  emberi  méltóságát,  de  sértheti   az   emberi méltóságát   a  magánszférájára  indokolatlanul  nagymértékben (általános) tilalomhoz társuló, negatív minősítés – szintén  – kellemetlen  érzése  is.”, az alábbi, a határozat  indokolását kiegészítő következtetés adódik: A    névhasználat    demokratikus    viszonyoknak    megfelelő rendezésével    megállapítható,   hogy   –    az    időközbeni jogfejlődéssel is összhangban – jelenlegi körülményeink között az  sem  lett  volna, vagy nem lenne alkotmányellenes,  ha  az 1947.  évi IV. törvény már korábban hatályát vesztette  volna, vagy a jövőben hatályát vesztené. Budapest, 2011. október 25.                                                Dr. Dienes-Oehm Egon alkotmánybíró Dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolása A határozat rendelkező részével egyetértek, de az indokolásnak az ’általános személyiségi jog’ fogalmára alapozását nem tudom elfogadni. Ez a jog nem szerepel az Alkotmányban,  és  csak  a hazai  alkotmánybíráskodás kezdetének bizonytalanságai folytán került  be  az  alkotmánybírósági gyakorlatba. A 8/1990.  (IV. 23.)  AB  határozat értelmezte tévesen úgy az emberi  méltóság sérthetetlenségét  –  mely eredetileg a megaláztatás  tilalmát jelentette,  és a közvélemény előtt ma is ez a  tartalom  adja ennek   pátoszát  –  mint  az  „általános  személyiségi   jog” megfogalmazását,  majd ennek segítségével  egy  sor  magánjogi jogosítványt  mint  alkotmányos  alapjogot  olvasott  bele  az Alkotmányba.  Ezzel a megoldással az egyszerű  törvényhozással szabadon  alkotható és módosítható tárgyköröket  az  Alkotmány felhatalmazása nélkül az alkotmánybírák ellenőrzése alá vonta, és  ezzel  a  demokratikus törvényhozás szabadságát önkényesen korlátozta. Ha  az  elemzés  középpontjába vonjuk a  „személy”  mellett  a „személyiség”  fogalmának, majd az általános személyiségi  jog eszméjének  kialakulását a német jogi  területeken  –  ahonnan ezek  átkerültek hozzánk -, akkor röviden a következőket lehet megállapítani. (A személyiség előtérbe kerülése a személy helyett) Az 1800-as évek   végén   a   Savigny   által   jogképességre   szűkített személyfelfogás  helyett  a  teljes  ember  jogba   behozatala figyelhető  meg,  de  most már nem az „ember”-szóhasználattal, hanem  a személyiség (Persönlichkeit) középpontba állításával. Miközben  a  személy  fogalmát az európai jogi  gondolkodás  a rómaiaktól  vette  át,  még ha csak a  státusokra  szétosztott formában is, a személyiség ott nem merült fel, és ez az  1700- as  évek  végi  felvilágosodás  szóalkotása  volt.  E  szó  és tartalmának kialakulása a korábbi „hivatali autoritás”  helyén indult  meg,  amint  az  ország főembereinek  (király  és  más főméltóságok)   addigi  hivatalából  és  származásából   eredő méltósága  helyére a saját teljesítményének nagyságát  kezdték állítani.   Értelme,   képességei  és   az   ebből   létrejövő teljesítményei adják személyi nagyságát, és pl. a porosz  Nagy Frigyes  ebben  az  időben mint a királyi személyiség  mintája jelent  meg a felvilágosodás szellemi közvéleményében, mint  a „Nagy” jelző is ezt mutatta. Ez a kezdet vezetett oda, hogy az autoritás helyett a személyiség és ennek foka vált a megítélés mércéjévé,  ám  míg  a  „személy”  jelző  már  minden   embert megilletett, addig ez egy magasabb értéket mutató  jelző  volt eleinte. Csak a kivételes ember lehetett személyiség e fogalom elterjedésének kezdetekor, pl. e korszak másik, a  személyiség szintjét  elérő  értékeltje Goethe volt.  A  korszak  szellemi légkörében  terjedő  fogalmat  ezután  Kant  vezette   be   az etikájába  arra  a  személyre, aki el  tud  szakadni  a  külső természeti  kényszerektől,  és a  szabadságig  el  tud  jutni: „Semmi  más, mint a személyiség az, amely az átfogó  természet összes  mechanizmusaitól független tud  lenni,  és  az  érzéki világhoz tartozó személyi részét a személyiség maga alá  tudja vetni, miközben ő az intellektuális világhoz tartozik”.  Tehát a   személy  jogi  fogalma  Kantnál  maradt  még,  de  mint  a szabadságra  való  képesség jelzője és  értékelője  az  etikai mérceként  már  a  személyiség lépett be. Ez  azonban  azt  is jelentette,  hogy  az  összes ember és  ezek  egyenlő  mértékű jogban  megjelenése még csak egy alsóbb világot jelent,  és  a felső  szférába  belépés, illetve vele a  szabadság,  csak  az egyszerű emberek tömegétől elkülönített személyiségek – etikai szintű  –  kiválóságainál érhető el.  Ezzel  a  felvilágosodás által   korábban  végrehajtott,  minden  embernek  a   személy fogalmába   beemelése,   és  a  szabadság   mindenki   számára deklarálása, kihívás elé került. Ezután évtizedek  teltek  még el,  amíg  a  jogászok  a személyiség etikai  fogalmából  jogi fogalmat hoztak létre, és csak nyolcvan évvel Kant e műve után 1866-ban jelent meg Georg Carl Neuener könyve „Wesen und Arten der  Privatrechstverhältnisse” címmel,  amely  behozta  ezt  a jogba   a  következő  módon:  „A  személyiség  joga  alatt   a személynek azt a jogát értjük, hogy önmaga mint cél  lehessen, és  mint  öncélt tudja magát a világ elé állítani  és  önmagát megvalósítani”    (idézi   Hattenahuer    Grundbegriffe    des Privatrechts  2000,13.p.).  A mai  német  alkotmány  híres  2. cikkelye („Recht auf die freie Entfaltung der Persönlichkeit”) ezt  tartalmazza,  már alkotmányi rangot adva  ennek.  Neuener ennél  a  megfogalmazásnál politikai formulákhoz nyúlt vissza, így  innen  a  homályosság és a jog szempontjából  nyilvánvaló pontatlanság   a  megfogalmazásban.  Ez  a  formula   lett   a személyiségi   jog,  és  eredetileg  –  még   Neuener   előtti megfogalmazásban   –  az  1848-as  Paulskirchei   Nemzetgyűlés alkotmánytervezetében  is szerepelt, de  az  soha  nem  lépett hatályba.   Így   az   alkotmányos-politikai   szóhasználatban meggyökeresedés után került át a feszesebb fogalmakkal dolgozó magánjogba  a  német  jogi  területeken,  de  azóta  is  ilyen pontatlan  maradt, ám ez másrészt meghagyta a formula  korábbi alkotmányjogi pátoszát. (Az  általános  személyiségi jog) Ez a fogalom a  személyiségi jog  feletti  fél  évszázados elméleti vita  után  merült  fel Gierkénél  az 1890-es évek elején, harcolva a BGB  tervezetébe belefoglalásért,  ám  végül  ez  nem  sikerült.  „Személyiségi jogoknak nevezzük azokat a jogokat, melyek alanyuknak a  saját személyiségi szférája egy része feletti uralmat biztosítják. E névvel  az  ember  saját személye feletti jogait  nevezik,  és ezzel  a  sajátos  tárgyra utalással  elhatárolják  ezeket  az összes  többi  jogtól. (…) A személyiségi  jogok  különböznek, mint  különös  szintű  magánjogi jogosítványok  a  személyiség általános  jogától,  mely a jogrend egésze  által  biztosított abban  az  igényben áll, hogy mindenkor mint személyt ismerjék el”  (Gierke,  Deutsche Privatrecht 702.p., idézi  Hattenhauer 14.p.)  Itt tehát a személyiségi jogok sokasága merül fel  már Gierkénél, és ezek mellett az általános személyiségi jog  mint „a    jogi   érintkezésekben   személyként   (személyiségként) elismerésre  való igény”. Ennek pontatlanságát  érezte  Gierke is,  és azt írta még, hogy az általános személyiségi jog  csak egy  szubszidiárius jelleggel bíró jog, és ha a törvények  nem biztosítanak jogvédelmet, akkor az általános személyiségi  jog ad egy pótlólagos alapot arra, hogy a gyakorlatban a bíróságok a  személyiség  védelmének  új  formáját  találják  meg,  erre támaszkodva.  Ám  a BGB alkotói elvetették  ezt,  és  maradtak Savigny  jogképesség  fogalmánál  ehelyett.  (Igaz,  a   német alkotmánybíróság aztán 1957-ban egy döntésében  mégis  behozta az  általános  személyiségi  jog fogalmát!)  Az  1900-as  évek elején  mindenesetre  Gierkével szemben az  volt  az  uralkodó vélemény,  hogy  a  személy  és a személyiség  ugyanaz,  és  a személy  fogalmába bevették egyszerűen a személyiséget  is,  a kanti  plusz  feltüntetése nélkül. Pl. Eduard Hölder  1905-ben írta ezt: „A személy és a személyiség fogalmát sok szempontból ugyanabban az értelemben használjuk”. Ezzel szemben  a  svájci Eugen Huber, aki a személyiségi jog nagy híve volt, beemelte a svájci   polgári   törvénykönyvbe  ezt,   és   a   természetes személyekről  szóló  cím alatt egy külön  kezdő  szakaszban  a „személyiség  joga” (Recht der Persönlichkeit) áll.  De  hozzá kell  tenni  ehhez,  hogy gyakorlati haszna  nem  igazán  volt ennek, és az ez alapján kialakított svájci gyakorlat nem  tért el   a  némettől.  (A  személyi  jog  részben  a  „Természetes személyek”  címben  a  jogképességet, a cselekvőképességet,  a nagykorúságot, az ítélőképességet, a rokonságot, a sógorságot, a lakóhelyet és a személyiség védelmét helyezte el Huber.) Az  emberi  méltóság sérthetetlenségének elve és az „általános személyiségi   jog”   téves   azonosítása   aztán   a   magyar alkotmánybíráskodás  kezdetén  a  8/1990-es  AB-döntésben  egy korábbi  német  alkotmánybírósági döntés hibás  értelmezéséből eredt.  A  német  alkotmányban  egy  sor  konkrétan  rögzített szabadságjog szerepel, amelyek különböző oldalról  biztosítják az  egyén  cselekvési és gondolkodási szabadságát. Az alapjogi rész  első  cikkelyeiben  azonban  két  olyan  rendelkezés  is található,  amelyek  általánosságukban  túlmennek  a   konkrét szabadságjogokon. Az említett 1. cikkely az  "emberi  méltóság sérthetetlenségét" rögzíti, a 2. cikkely (1) bekezdése pedig a "személyiség szabad kifejlesztéséhez való jogot" deklarálja. A német  szövetségi  alkotmánybíróság 1957-ben  az  un.  "Elfes- ítéletében"  (Wilhelm  Elfes ügyében) arra  a  következtetésre jutott, hogy az utóbbira alapozva, de kiegészítő jelleggel  az emberi  méltóság sérthetetlenségét is ide vonva összekapcsolja a  két  cikkelyt  egy "általános cselekvési  szabadságjogban", vagy  más  elnevezésben „általános személyiségi jogban”  (lásd ennek   levezetését   a   német   alkotmánybírósági   döntések gyűjteményében:  BVerfGe 65, 1. in: Schwabe:  1988:  38/a).  A magyar    alkotmánybíróság   "általános   személyiségi    jog" elnevezésben vette át ezt a 8/1990.-es határozatában, és mivel a   hazai   alkotmányban  nem  szerepelt  a  németek   számára középponti      jelentőségű     „személyiség      mindenoldalú kifejlesztéséhez  való  jog” ezért az  általános  személyiségi jogot  az  emberi  méltóság sérthetetlenségével  azonosította, mivel  ez  megtalálható  volt benne. „Az  Alkotmánybíróság  az emberi  méltósághoz való jogot az ún. „általános  személyiségi jog”   egyik   megfogalmazásának  tekinti  (…)  Az   általános személyiségi jog „anyajog”, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind a  bíróságok  minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha  az adott  tényállásra  konkrét, nevesített  alapjogok  egyik  sem alkalmazható” (8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH  1990,  42, 44,  45.). Ezzel az átértelmezéssel azonban eltorzította  ezt, és annak eredeti tartalmát, a megaláztatás tilalmát eltüntetve egy teljesen más gondolati körbe tolta át. Így pl. ennek egyik következménye lett, hogy az emberi méltóságot egyes  esetekben sértő   jogszabályi  megoldásokat  nem  a  megaláztatás  miatt minősítette   alkotmányellenesnek,  hanem  önálló  alkotmányos alapjogokká stilizálta az egyes magánjogi jogosítványokat,  és ettől   kezdve  az  eredeti  szabályozás  szerinti   magánjogi házassági  jogot,  vagy  névviselési  jogot  mint  alkotmányos névjogot  stb.  emelte be az alkotmányos jogok közé.  Számomra nagyon  fontos  a  demokratikus törvényhozás önállósága  –  de ugyanígy  a  magánjogi dogmatika és a többi  jogági  dogmatika eddigi   vívmányainak   megőrzése   is   -,   és   ezért    az alkotmánybíráskodási „imperializmus” nem fogadható el. A    22/1992.   (IV.   10.)   AB   határozatban   például   az Alkotmánybíróság   a  katonákra  és  más  fegyveres   testület tagjaira   fennálló   szabályt,  hogy   házasságkötésükhöz   a parancsnokuk  előzetes engedélye kellett, az  emberi  méltóság sérthetetlenségének  eredeti  tartalma  szerint  ezt  mint   a megaláztatás    tilalmába    ütközőt    minősíthette     volna alkotmányellenesnek. Ezzel szemben ez a határozat az általános személyiségi  joggá  átformált emberi  méltóságból  egy  külön alkotmányos  házassági jogot konstruált  (l.  ABH  1992,  122, 123.),  de  ugyanígy  előtte az 57/1991  AB  határozatban  egy „vérségi leszármazás kiderítéséhez való jogot” (ABH 1991, 272- 279.), majd így került sor az egyszerű magánjogi névjogból egy „alkotmányos  névjog” létrehozására az 58/2001  (XII.  7.)  AB határozatban (ABH 2001, 527-529.). Az eredetileg „megaláztatás tilalmát”  jelentő emberi méltóság azonban ezen az úton  olyan tartalmak  alkotmányellenessé nyilvánításához is utat  nyitott az  általános személyiségi joggá átértelmezéssel  –  és  ebből széles  terjedelemmel  az  alkotmányos  alapjogok  sokaságának létrehozásával  -, melyek sokszor semmilyen megaláztatást  sem jelentenek, és erre a kiüresített emberi méltóságra hivatkozva az  Alkotmánybíróság ellenőrzése alá vonta a különböző  jogági szabályozásokat és dogmatikai megoldásokat, illetve ugyanígy a törvényhozó szabadságát mondvacsinált indokokkal korlátozza. Nem  lehet tehát elfogadni az „általános személyiségi  jogból” levezetett  ’alkotmányos  névjog’  korlátait,  és  e  téren  a magánjogi    szabályozásnak    és    azt    törvénnyé    emelő törvényhozásnak  nem  lehet gátat szabni „alkotmányos  névjog” előírásaival.  Ha  valamelyik szabályozás aztán  pl.  megalázó lenne,  akkor  az emberi méltóság sérthetetlenségének  eredeti értelmével  ezzel  szemben  fel lehetne  lépni,  vagy  ha  más alkotmányos  alapjoggal szemben áll, akkor annak  alapján,  de önálló alkotmányos névjog ezeken túl nem konstruálható. A  jelen esetben ennek az érvelésnek az a következménye,  hogy pl.  a  nemesi  címeket  és ezek szabad használatát  hivatalos névhasználatként  vagy éppen ezek megtiltását  a  törvényhozás szabad döntésére lehet bízni. Ahogy a mostani határozattal  az Alkotmánybíróság  elismeri,  hogy  a  nemesi   címek   1947-es megszüntetése   nem  tekinthető  ma  sem  alkotmányellenesnek, ugyanúgy  ennek másik oldalát is fontos hangsúlyozni:  amíg  a nemesi  címek viselésének esetleges visszaállítása, vagy  akár ezek ismételt adományozásának megteremtése nem jelentene plusz jogosítványokat és kiváltságokat az ezekkel nem rendelkezőkkel szemben, addig ez az egyenlőségi jogot sem sértené, így ezen a címen    sem    kellene    tartani    az    alkotmányellenessé nyilvánítástól. Egyetértve tehát a határozat rendelkező részével, miszerint  a nemesi  címek  megszüntetéséről szóló 1947.  évi  IV.  törvény vitatott rendelkezései nem alkotmányellenesek, a fenti érvelés arra   mutat   rá,  hogy  e  téren  nagy  szabadsága   van   a törvényhozónak,  és  akár  megszüntetheti,  akár   vissza   is állíthatja   a  nemesi  címek  viselését,  sőt   ezek   újbóli adományozásának  rendszerét  is,  amíg  ezek  nem   jelentenek kiváltságokat   és   plusz  jogosítványokat   az   ezzel   nem rendelkezőkkel szemben. Budapest, 2011. október 25.                                             Dr. Pokol Béla                                            alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	988/B/2009
Date of the decision: .	10/25/2011
.
.