A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló
indítványok tárgyában - dr. Vörös Imre alkotmánybíró
párhuzamos indokolásával - meghozta a következő
határozatot :
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a
társadalombiztosításról alkotott 1975. évi II. törvény ( a
továbbiakban: T. ) módosításáról rendelkező, a gazdasági
stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló
1995. évi XLVIII. törvény ( a továbbiakban: Gst. ) 81. §-a,
továbbá a Munka Törvénykönyvéről alkotott 1992. évi XXII.
törvény ( a továbbiakban: Mt. ) módosításáról szóló 1995.
évi LV. törvény ( a továbbiakban: Mtm. ) 39. § (1) és (3)
bekezdései alkotmányellenesek, ezért e rendelkezéseket a
határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság a Gst. 80. § (1) - (3) bekezdéseiben, és
a 92. § (1) bekezdés a ) és b ) pontjaiban, továbbá a
térítési díj ellenében igénybe vehető egészségügyi
szolgáltatásokról és térítésük módjáról szóló 107/1992.
( VI. 26. ) Korm. rendelet módosításáról rendelkező 71/1995.
( VI. 17. ) Korm. rendelet 1. § (2) bekezdésében foglalt
rendelkezések, valamint a T. végrehajtásáról rendelkező
89/1990. (V. 1.) MT rendelet módosítása tárgyában meghozott
69/1995. ( VI. 17. ) Korm. rendelet 1. § (2) bekezdésének "-
szállítási eseményenként 100 Ft részleges költségtérítés
ellenében -" szövegrésze alkotmányellenességének
megállapítása és megsemmisítése iránti indítványokat
elutasítja.
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A Gst. 81. §-a alapján a T. 19. §-a új (3) bekezdéssel
egészül ki, egyidejűleg a (3) - (4) bekezdések megjelölése
(4) - (5) bekezdésre változik. A kiegészítő rendelkezés
szerint az (1) bekezdésben foglaltaktól eltérően, akinek a
külön törvény rendelkezése alapján betegszabadság nem jár,
az táppénzre legkorábban az egy naptári évben igazolt
keresőképtelensége 25. napját követően jogosult. A T. 19. §
(1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy táppénz a
keresőképtelenség tartamára jár. A törvény e főszabály alól
több kivételt is meghatároz. Ezek közül a 19. § (2)
bekezdése kimondja, hogy az (1) bekezdésben foglaltaktól
eltérően, ha a biztosítottnak külön törvény rendelkezése
szerint betegszabadság jár, táppénzre legkorábban a
betegszabadságra való jogosultság lejártát követő naptól
jogosult.
A betegszabadságról az Mt. hatályos 137. § (1) bekezdése
tartalmaz rendelkezést. Eszerint a munkavállalót a betegsége
miatti keresőképtelensége idejére naptári évenként tíz
munkanap betegszabadság illeti meg, amely időtartamra - a
(3) bekezdésben foglaltak alapján - átlagkeresetének 75 %-át
köteles a munkáltató részére megfizetni.
Az Mt. vonatkozó szabályát az Mtm. 39. §-a módosította, és
kimondja, hogy a munkavállalót a betegsége miatti
keresőképtelenség idejére naptári évenként huszonöt munkanap
betegszabadság illeti meg, amelynek első öt napjára díjazás
nem jár, a betegszabadság időtartamára egyébként a
munkáltató a munkavállaló részére távolléti díjának 75 %-át
köteles fizetni. Azokra a napokra, amelyekre a munkavállalót
díjazás nem illeti meg, a munkavállaló kérésére a munkáltató
a munkavállalót megillető rendes szabadság terhére, köteles
szabadságot kiadni.
Az Alkotmánybíróság a Gst. és az Mtm. hivatkozott
rendelkezéseit hatályba léptető, továbbá a hatálybalépés
átmeneti szabályait tartalmazó előírásait a 455/B/1995/III.
számú határozatával ( ABK 1995. június-július, 259. )
alkotmányellenesnek ítélte és megsemmisítette, kimondta,
hogy a megsemmisített rendelkezések 1995. július 1-jén,
illetőleg szeptember 1-jén nem lépnek hatályba, egyúttal
utalt arra, hogy az indítványokkal támadott szabályok
tartalmi alkotmányossága felől később hoz határozatot. Az
Alkotmánybíróság határozatával megsemmisítésre került a Gst.
159. § (2) bekezdése, a törvény 81. §-át hatályba léptető
részében, a 93. § (1) bekezdésének a T. 19. § (3)
bekezdésére vonatkozó szabálya és a 93. § (2) bekezdése,
továbbá az Mtm. 52. §-ának (1) és (2) bekezdése a 39. §-t
hatályba léptető részében és ennek folytán az 52. § (5) ,
(6) és (7) bekezdéseiben foglalt rendelkezések teljes
egészükben.
2. A Gst. 80. §-ának (1) - (3) bekezdései, továbbá a 92. §
(1) bekezdésének a) és b) pontjai a T. 16/A. §-ában foglalt
szabályokkal kapcsolatban tartalmaznak módosító
rendelkezéseket. A 80. § (1) bekezdése a fogorvosi ellátás
keretében a térítés nélküli egészségügyi szolgáltatásra való
jogosultságot a fogszabályozó kezelés, illetőleg a funkció
helyreállítása tekintetében a 18 éven aluliakra, továbbá a
nyugdíjkorhatárt elértekre korlátozza; a (2) bekezdés a
fogmegtartó tevékenység térítésmentességét a sorkatonai
szolgálatot teljesítőkre és a közgyógyellátottakra,
illetőleg a Kormány rendeletében meghatározott esetekre
szűkíti; a (3) bekezdés rendelkezése pedig csak az orvosi
rehabilitáció keretébe tartozó szanatóriumi ellátás
térítésmentességét biztosítja. A törvény a parodontológia
igénybevételére és a szájsebészeti ellátásra, a 92. § (1)
bekezdés a) és b) pontjai pedig a különböző szanatóriumi,
gyógyfürdő ellátással kapcsolatos, illetőleg fogszabályozó
és protetikai ellátásra vonatkozó és térítésmentességet
biztosító rendelkezéseket hatályon kívül helyezi.
3. A Gst. 80. § (4) bekezdése a T. 16/A. § (3) bekezdésének
b) pontja helyébe új rendelkezést léptet. Eszerint a
mentőszolgáltatás keretében a térítésmentes betegszállítás
feltételeit külön jogszabály határozza meg. E külön
jogszabály a T. végrehajtásáról rendelkező 89/1990. (V. 1.)
MT rendelet módosításáról szóló 69/1995. (VI. 17.) Korm.
rendelet ( a továbbiakban: T. Vhr. ), amelynek 1. § (2)
bekezdése az egészségügyi alapellátás keretében a
betegszállításra való jogosultságot "szállítási
eseményenként 100 Ft részleges költségtérítés ellenében"
biztosítja. A térítési díj ellenében igénybe vehető
egészségügyi szolgáltatásokról és térítésük módjáról
rendelkező 107/1992. (VI. 26.) Korm. rendelet módosításáról
szóló 71/1995. (VI. 17.) Korm. rendelet ( a továbbiakban:
Vhr. ) 1. § (2) bekezdése pedig a T. Vhr. idézett
rendelkezésére utalással a betegszállítás részleges
költségtérítését írja elő.
4. A Gst. 81. §-a és az Mtm. 39. §-a alkotmányellenességének
megállapítása és e rendelkezések megsemmisítése iránt az
Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett. Az
indítványokban kifejtett álláspontok szerint a kifogásolt
törvényi rendelkezések több okból is alkotmányellenesek. A
Gst. 81. §-a szerint ugyanis az a biztosított, akinek az
Mtm. idézett szabálya alapján betegszabadság nem jár,
keresőképtelensége első huszonöt napjára teljesen ellátatlan
marad. A betegszabadságra jogosult biztosított pedig
betegsége első öt napjára semmiféle ellátásban nem részesül,
míg a betegség további húsz napjában ellátásáról
munkáltatója köteles gondoskodni, vagyis
társadalombiztosítási szolgáltatást csak huszonöt nap
eltelte után igényelhet.
Az indítványozók az Alkotmány 9-13. §-aiban foglalt
rendelkezésekkel ellentétesnek tartják a betegségi
ellátásnak minden ellenszolgáltatás nélküli áthárítását a
munkáltatókra, és álláspontjuk szerint az Alkotmány 70/E. §-
ába ütközik az a szabályozás, hogy a munkavállaló betegsége
első öt napján, illetve betegszabadság hiánya esetén első
huszonöt napján teljesen ellátatlan marad. Az indítványok
utalnak arra is, hogy a támadott módosítások ellentétesek az
Alkotmány 54. §-ának (1) bekezdésével, mert sértik az
élethez és az emberi méltósághoz való alkotmányos alapjogot.
Van indítvány, amely szerint a kifogásolt módosítások a
sajátos jogi helyzetű egyéni vállalkozók tekintetében
különösen sérelmesek és több alkotmányi rendelkezéssel is
ellentétben állnak. Az egyéni vállalkozó ugyanis
betegszabadságra nem jogosult, így keresőképtelenségének
első huszonöt napjában sem táppénzben sem egyéb ellátásban
nem részesülhet, ugyanakkor járulékfizetési kötelezettsége
ez alatt az időtartam alatt is fennáll. Ez a szabályozás a
más munkavállalók és munkáltatók viszonylatában
megengedhetetlen diszkriminációnak minősül, ezért az
Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével is ellentétben áll.
5. A Gst. 80. §-ának (1) - (3) bekezdését és 92. § (1)
bekezdésének a ) -b ) pontját támadó indítvány szerint a
kifogásolt rendelkezések sértik az Alkotmány 70/D. § (1) és
(2) bekezdésében foglalt szabályait, ezért
alkotmányellenesek. Az indítvány kifejti, hogy az Alkotmány
a lehető legmagasabb szintű testi egészségről rendelkezik,
ennek korlátozására pedig a társadalombiztosítás pénzügyi
nehézségei nem elégségesek. A "lehető legmagasabb szint"
ugyanis nem a pénzügyi korlátok kényszerű elfogadására,
hanem az orvostudomány mindenkori fejlettségére vonatkozik.
Így amennyiben az egészségbiztosítás pénzügyi egyensúlya
érdekében lehetőség volna egyes betegségeknek a jogalkotó
általi önkényes kizárására a finanszírozásból, az teljes
jogbizonytalansághoz vezetne. A sérelmezett rendelkezések
egyébként szerzett jogokat is elvonnak, hiszen az érintettek
arra tekintettel fizették a társadalombiztosítás magas
járulékait, hogy a biztosító, illetőleg mögöttes,
garanciális felelősként az állam gondoskodik megromlott
egészségük helyreállításának költségeiről. Így tőlük utólag
e jogokat elvonni a jogállamiság alapvető sérelme nélkül nem
lehet.
A kifogásolt rendelkezések az Alkotmány 70/A. §-ába is
ütköznek, mert alkotmányosan nem indokolható hátrányos
megkülönböztetést tartalmaznak. A térítésre továbbra is
jogosultak körének meghatározása ugyanis önkényes, nem felel
meg a pozitív diszkrimináció alkotmányos követelményeinek.
Erre tekintettel is indokolt a kifogásolt rendelkezések
alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése.
6. A T. Vhr. 1. § (2) bekezdésének és a Vhr. 1. § (2)
bekezdésének rendelkezéseit támadó indítvány szerint a Gst.
80. § (4) bekezdésében adott felhatalmazás a térítésmentes
ellátás feltételeinek meghatározására és nem egy alkotmányos
alapjog korlátozására vonatkozik, amely rendeleti úton
egyébként sem történhet meg. Az orvosi rendelés alapján
történő betegszállítás térítésmentessége az Alkotmány 70/D.
§-ának szabályán és az egészségügyről szóló 1972. évi II.
törvény 39. §-ának rendelkezésén alapszik, így a
mentőszállításra szoruló személyek kötelező
költségtérítésének rendeletben történő előírása
alkotmányellenes. Ezért az indítványozók kérték a kifogásolt
rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat a Gst. és az Mtm.
táppénzzel, illetőleg betegszabadsággal kapcsolatos
rendelkezései tekintetében megalapozottnak találta.
1. Az Alkotmánybíróság beszerezte a Népjóléti
Minisztériumtól, az Országos Statisztikai Hivataltól,
illetőleg az Országos Egészségbiztosítási Pénztártól a
biztosítottak keresőképtelenségi helyzetére vonatkozó
adatokat. Ezekből a kimutatásokból, táppénz-statisztikai
adatokból megállapítható, hogy a keresőképtelenséggel járó
megbetegedések átlagos tartama először 1990-ben haladta meg
a 25 napot. Ameddig 1980-ban az egy megbetegedett dolgozóra
jutó táppénzes napok száma átlagosan 18, 1 nap volt, ez az
adat 1990-re 25, 3 napra emelkedett, 1991-ben pedig 25, 1
nap volt. 1992-ben a táppénzes esetek átlagos időtartama 32
napra nőtt, az azóta eltelt időszakban az egy jogosultra
jutó táppénzes esetek száma stagnál és az esetek átlagos
időtartama is csak igen kis mértékben - 32 napról 33 napra -
emelkedett. Az egészségbiztosító táppénzkiadása
emelkedésében 1992 óta így lényegében csak az átlagkereset
növekedése játszott szerepet, amelynek hatását azonban
kiegyenlítette az ezzel arányban álló járulék-növekedés,
továbbá a táppénz mértékének 1993. március 1-től történő
( 65 %, illetve 75 % ), illetőleg az 1994. január 1-től
bevezetett - az előzőnél nagyobb hatást kiváltó - második
( 65 %, 70 %, illetve 75 % ) csökkentése.
2. Az indítványok elbírálása során az Alkotmánybíróság azt
vizsgálta, hogy a keresőképtelenség idejére fennálló ún.
"táppénzjog" mennyiben áll alkotmányos védelem alatt. A
keresőképtelenség miatt a beteg munkavállalónak járó
táppénz-szolgáltatás a társadalombiztosítás egészén belül az
egészségbiztosítás egyik eleme, amely a társadalombiztosítás
vegyes - biztosítási és szolidaritási - rendszerén belül
[ 11/1991. (III. 29.) AB határozat, ABH 1991. 35. ]
meghatározóan "vásárolt jogként" működik, vagyis abban a
biztosítási elemek túlsúlya van jelen. A T. 17. §-a ugyanis
a "táppénzjogot" biztosítási viszonyhoz köti, vagyis a
táppénz folyósításával szemben a jogosult saját anyagi
szolgáltatása áll. A törvény szerint ugyanis táppénzre csak
az jogosult, aki a biztosítási viszony fennállása alatt vagy
röviddel az után válik keresőképtelenné, utóbbi esetben
feltéve, hogy biztosítása legalább 180 napon át megszakítás
nélkül állott fenn. A táppénz így járulék fejében járó
szolgáltatás, amelynek "megvonása vagy jogalapjának
kedvezőtlen megváltoztatása az alapjogi sérelem ismérvei
szerint bírálható el. " [ 43/1995. (VI. 30.) AB határozat,
ABK 1995. június-július, 255. ].
3. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a tulajdon
alapjogi védelme az az alkotmányi alapjogi rendelkezés,
amely kiterjed a társadalombiztosítási szolgáltatásokra és
várományokra [ 64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993.
380. ] , mert az alapjogi tulajdonvédelem a tulajdonjogból
származó egyéb vagyoni jogok garantálására is vonatkozik,
vagyis "az Alkotmány 9. § (1) bekezdése a tulajdonvédelem
körében az egyéb vagyoni jogok védelmét is biztosítja. "
[ 17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992. 108. ].
A tulajdonvédelem tehát a tulajdon egykori ilyen szerepét
átvevő vagyoni jogokra, illetve közjogi alapú
jogosítványokra - pl. a társadalombiztosítási igényekre - is
kiterjed, ezért a biztosítási jellegű társadalombiztosítási
szolgáltatások csökkentésének vagy megszüntetésének
alkotmányosságát az Alkotmánybíróság már a gazdasági
stabilizációval kapcsolatos korábbi határozataiban is a
tulajdonvédelem ismérvei szerint bírálta el [ 43/ és
45/1995. (VI. 30.) AB határozatok, ABK 1995. június-július,
255, 265. ]. Eszerint az ún. "táppénzjognak" a támadott
jogszabályi rendelkezésekkel történt jelentős szűkítése,
számottevő visszaszorítása körében az Alkotmánybíróságnak
azt kellett vizsgálnia, hogy a törvényhozó "közérdekre"
hivatkozása indokolt-e, és a minden ellenszolgáltatás
nélküli tulajdonkorlátozás mennyiben tekinthető arányosnak.
Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatában ( ABK 1995.
június-július, 260. ) rámutatott arra, hogy a
társadalombiztosítási rendszer működőképességének a
fenntartása - mint az Alkotmány 70/E. § (2) bekezdésében
meghatározott alkotmányos cél - alkotmányosan indokolhat
olyan megoldásokat, amelyek keretében a biztosítás fokozott
terheit a törvényhozó a biztosított, a járulékfizetésre
kötelezett munkáltató és a társadalombiztosítás szervei
között bizonyos körben megosztja. Egy ilyen törvényi
szabályozás önmagában nem szükségképpen alkotmányellenes. A
járulékfizetés és a társadalombiztosítás szolgáltatásainak
pontos megfelelése - a társadalombiztosítás vegyes rendszere
folytán - ugyanis nem alkotmányos követelmény. Mivel a
társadalombiztosításban a biztosítási elem, azaz a "vásárolt
jog" elve és a szolidaritás elve egyaránt érvényesül, a
társadalombiztosítás alkotmányossága nem ítélhető meg
önmagában a fizetett járulék és az ellenszolgáltatás közötti
mennyiségi viszony alapján. A társadalombiztosítási
szolgáltatásokat és várományokat azonban nem lehet az
ellenszolgáltatások érintetlenül hagyása mellett lényegesen
és aránytalanul úgy megváltoztatni, hogy az már az
alkotmányosan védett tulajdonosi pozíció sérelmével járjon.
A támadott törvényi beavatkozás kirívóan aránytalan azért,
mert az a betegbiztosítottak összességét tekintve az ún.
keresőképtelenségi "táppénzjog" több mint háromnegyedének
elvonásával jár. Az általános keresőképtelenségi helyzet
mutatói szerint a táppénzes esetek átlagos időtartama - az
utóbbi évek adatait és a jogosultak összességét tekintve -
32, illetőleg 33 nap. A sérelmezett törvényi szabályok ebből
25 nap keresőképtelenségének terheit áthárítják a
biztosítottakra, illetőleg a járulékfizetésre kötelezett
munkáltatókra, ami azt jelenti, hogy a társadalombiztosítás
betegbiztosítási ága - a nemzetközi viszonylatban is
kiugróan magas járulékok változatlanul tartása mellett - a
társadalombiztosítás legklasszikusabb területéről - a
betegség miatti keresőképtelenség fedezeti szférájából - 75
%-os mértékben "kivonul", és ezzel a járulékfizetéssel a
vásárolt és betegség esetére szóló ellátási szolgáltatást
gyakorlatilag "kiüresíti". Ennek folytán a biztosítottak
tulajdonosi-várományosi pozíciója nagymértékben gyengül,
azaz a tulajdon alapjogi védelme sérelmet szenved.
Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy történetileg a múlt
század második felétől kezdődően kiépülő
társadalombiztosítási rendszerek elsősorban a
keresőképtelenné vált beteg munkavállalók ellátásához
kapcsolódtak, és első helyen azt tartalmazzák a kortársi
társadalombiztosítási fedezeti rendszerek is. E megoldások
bizonyos korlátozása, a keresőképtelenség első, különböző
tartamú idejére eső táppénz fizetési kötelezettségnek a
munkáltatókra történő áthárítása ismert és alkalmazott
technika az európai országok társadalombiztosítási
konstrukcióiban is [ 45/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH
1991, 209. ), ezek a technikák azonban a betegbiztosítás fő
funkcióját nem érintik, a "táppénzjog" lényegileg és
alapvetően mindenütt a társadalombiztosítás keretében nyer
fedezetet.
Ezekkel a megoldásokkal szemben a kifogásolt törvényi
rendelkezésekben alkalmazott változtatás - nagyságrendjénél
fogva - a biztosítottak tekintetében már olyan jogelvonásnak
- a betegbiztosítás lényegi elemét alkotó "táppénzjog" olyan
elvonásának - minősül, amely alkotmányosan garantált
társadalombiztosítási - tulajdonosi - pozíciójukat
megengedhetetlenül gyengíti.
A betegség vagy más okból bekövetkező keresetkiesés esetére
szóló ellátási jogosultság fedezetének 75 %-os mértékű
"visszavétele", a társadalombiztosítás ilyen arányú
szolgáltatáscsökkentése alkotmányosan aránytalan
tulajdonkorlátozásnak minősül. A társadalombiztosítási
rendszer működőképessége és fennmaradása, az állam mögöttes
helytállásának fokozott megnehezülése kétségkívül a tulajdon
alkotmányos korlátozását megalapozó "közérdek". A
változtatásnak az érintett törvényi rendelkezésekkel
szabályozott módja és mértéke - az ún. klasszikus
"táppénzjog" garantálásának a biztosításból történt 75 %-os
kiemelése - már sérti az Alkotmány 13. §-ában deklarált
tulajdonvédelmet, mint alkotmányos alapjogvédelmet, s ezért
alkotmányellenes.
Ebben az összefüggésben az Alkotmánybíróság rámutat arra is,
hogy az utóbbi három évben a táppénzrendszert a jogalkotó a
jogosultak ( biztosítottak, illetve az ő számukra járulékot
fizető munkáltatók ) hátrányára már több ízben
megváltoztatta, a táppénz-jogosultságot "közérdekből"
korlátozta. A 10 napos betegszabadság 1992-ben bevezetett
rendszere és a táppénz mértékének 1993. március 1-től és
1994. január 1-től történt módosítása egyaránt a
"táppénzjog" ellenszolgáltatás nélküli korlátozása volt.
Ezek a korlátozások azonban még nem érintették magának a
keresőképtelenségi biztosítási jogviszonynak az egészét és
lényegét, a társadalombiztosítás táppénzrendszere e
beavatkozásokkal még nem esett az ellátás minimális szintje
alá. A sérelmezett törvényi rendelkezések viszont a
"táppénzjogot" mint a betegbiztosítás egyik alapvető
jogviszonyát - anélkül, hogy ezzel az ellentételezés
csökkenne - eredeti céljától és funkciójától fosztják meg
mind a munkavállalói önrészesedés, mind pedig a
munkáltatókra áthárított, keresőképtelenségi ellátásra
vonatkozó fizetési kötelezettség tekintetében.
Mindezekre figyelemmel a támadott rendelkezések az Alkotmány
idézett tulajdonvédelmi szabályai alapján
alkotmányellenesek.
4. Az Alkotmánybíróság korábban már több határozatában elvi
jelentőséggel rámutatott arra, hogy az Alkotmány 2. §-ának
(1) bekezdésében deklarált "jogállamisághoz hozzá tartozik a
szerzett jogok tiszteletben tartása. " [ 62/1993. (XI. 29.)
AB határozat, ABH 1993. 364-367. ]. Már 1991-ben
kifejezetten a társadalombiztosítási jogviszonyok
összefüggésében utalt arra, hogy alapvető, a biztosítási
jogviszonyokból következő elv, "amely szerint a biztosítónak
a járulékkal fedezett időszakra a megfelelő
társadalombiztosítási ellátást szolgáltatnia kell. "
[ 11/1991. (III.29.) AB határozat, ABH 1991. 35. ], amelynek
megszegése a jogosultakat szerzett jogaiktól fosztja meg.
A jogbiztonság - amely az Alkotmánybíróság szerint a
jogállamiság leglényegesebb fogalmi eleme és a szerzett
jogok védelmének elvi alapja - a szociális ellátási
rendszerek stabilitása szempontjából különös jelentőségű
( ABK 1995. június-július, 254. ). Bár a szerzett jogok
védelme nem abszolút érvényű, kivételt nem tűrő szabály, a
kivételek elbírálása csak esetenként lehetséges. Azt, hogy a
kivételes beavatkozás feltételei fennállnak-e, végső
fórumként az Alkotmánybíróságnak kell eldöntenie [ 32/1991.
(VI. 6.) AB határozat, ABH 1991. 146, 154. ]. Ez utóbbi
határozat szerint a hosszú idejű jogviszonyokban rejlő
arányos kockázatviselés végső soron lehetővé teszi a tartós
jogviszonyokba való állami beavatkozást is a rebus sic
stantibus klauzulájára alapítottan, a beavatkozásnak is van
azonban egy alkotmányos határa.
A kötelező biztosítási rendszer esetében a járulékok
kötelező befizetése, vagyis az egyén cselekvési autonómiáját
korlátozó "vagyonelvonás" fejében a biztosított a rendszer
fokozottabb stabilitását várhatja el. Ezt szolgálja
egyébként a T. 5. §-ában meghatározott állami garancia is,
amely szerint az állam az e törvényben megállapított
ellátások kifizetését ( szolgáltatások teljesítését ) akkor
is biztosítja, ha a szolgáltatások ( kiadások ) meghaladják
a bevételeket.
A társadalombiztosítási - táppénz - jogviszonyok egészében a
támadott jogszabályi rendelkezésekkel bekövetkezett az a
változás, amely már a biztosítottak jogainak "felén túli
sérelmét", - azaz a klasszikus jogelv, a "laesio enormis"
tilalmának megsértését - jelenti, a társadalombiztosítási -
keresőképtelenségi - jogviszonyok egyensúlyának,
értékarányosságának aránytalan megváltoztatásával jár. Mivel
a kötelező járulékfizetésből a biztosítás jellegénél fogva
személyes és előre meghatározott igények származnak, a
beavatkozás "felén túli" mértéke folytán a támadott törvényi
szabályozás sérti az értékgarancia alkotmányos
követelményét, ezért az annak folytán is alkotmányellenes.
5. Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerint a Magyar
Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális
biztonsághoz és - egyebek között - betegség esetén - a
megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak. A 70/E. §
(2) bekezdése ezt a jogosultságot állami
kötelezettségvállalásként fogalmazza meg. Eszerint az állam
az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és
szociális intézmények rendszerével valósítja meg.
Mivel az állam a társadalombiztosítás jogszabályilag
meghatározott szolgáltatásait garantálja, mindazokban az
esetekben, amikor törvény a társadalombiztosítás kiadásait
( szolgáltatásait ) csökkenti, a csökkentett szolgáltatások
tekintetében megszűnik ez a mögöttes állami garancia is.
Tekintve, hogy a sérelmezett törvényekkel ez az állami
garanciavállalás mértéktelenül - a garantált
táppénzszolgáltatások 50 %-a alá, ténylegesen 75 %-os
mértékben - csökkent, a törvénymódosítás az Alkotmány 70/E.
§-ának szabályát is sérti, mert már magát a rendszert, a
keresőképtelenségi betegellátást "építi le", anélkül, hogy a
vele szembeálló ellenszolgáltatás kötelező elvonását
megszüntetné vagy mérsékelné. A kifogásolt rendezés ezért ez
okból is alkotmányellenes.
III.
A biztosítási fedezetből a kifogásolt törvényi
rendelkezésekkel kizárt egészségügyi szolgáltatások
tekintetében, továbbá a betegszállítások kötelező térítési
hozzájárulása vonatkozásában előterjesztett indítványokat az
Alkotmánybíróság megalapozatlannak találta.
1. A társadalombiztosítás jelenlegi rendszerét a jogrend a
rendszerváltás előtti időkből örökölte. Az akkori totális
államberendezkedésnek, állami jog- és szociálpolitikai
elveknek és állami finanszírozási politikának megfelelően a
társadalombiztosítás biztosítási eleme, különösen az ún.
kockázatarányosság, a "vásárolt-jog" elve nem
hangsúlyozódott, noha a vegyes rendszerű biztosítás
meghatározó eleme akkor is a biztosítás volt [ 11/19991.
(II. 29.) AB határozat, ABH 1991. 35. ]. A rendszer ezért
lényegileg kiterjedt az egészségügyi szolgáltatások
teljességére, a legkülönfélébb járóbeteg-ellátástól egészen
a különböző kórházi, szanatóriumi, gyógyfürdői stb.
kezelésekig, éspedig függetlenül attól, hogy ezeknek a
szolgáltatásoknak az ellentételezése, jogosulti
"megvásárlása" megtörtént-e. A járulékfizetés és az
egészségügyi szolgáltatások aránya tisztázatlan volt, és az
még ma sem tisztázott. Ennek ellenére a
társadalombiztosítási betegellátás - eseti, különös
méltánylást érdemlő kivételektől ( T. 13. § ) eltekintve -
ma is biztosítás, tehát a "vásárolt jog" elvén alapul ( T.
12. § (1) és (2) bekezdés ).
Az Alkotmánybíróság már 1991-ben, azután kiemelt hangsúllyal
1993-ban megállapította [ 26/1993. (IV. 29. ) AB határozat,
ABH 1993. 198-199. ], hogy a rendszer elavult,
diszfunkcionális, nem felel meg az új Alkotmány elveinek és
a piacgazdaság követelményeinek. A társadalombiztosításnak a
piacgazdaság alkotmányos követelményeihez igazodó, korszerű
átalakítása, ágazati kiépítése, a magán- és állami szféra
megfelelő arányainak a megteremtése már akkor folyamatban
volt, de az mindmáig nem történt meg. Az Alkotmánybíróság e
határozatában rámutatott arra is, hogy mindaddig, amíg e
rendszernek az új Alkotmányhoz való igazítása nem történik
meg, az állam a társadalombiztosításban egyaránt meglevő
biztosítási és szociális elemeket nem változtathatja meg
önkényesen. A biztosítási és szolidaritási elem "önkényes"
megváltoztatásának szempontjait az Alkotmánybíróság 43/1995.
(VI. 30.) AB határozatában ( ABK 1995. június-július 255. )
munkálta ki.
2. A kifejtettekből következik, hogy maga a rendszer nem
érinthetetlen, annak bizonyos körű - a biztosítottakra
hátrányos - megváltoztatását alkotmányosan indokolhatják a
társadalombiztosítási jogviszony sajátosságai, maga a
korszerűsítési tendencia, a rendszer működőképességének a
fenntartás és az állam mögöttes helytállásának a
megnehezülése. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ezek
a "közérdekű" szempontok a majdnem teljeskörű egészségügyi
szolgáltatások bizonyos mértékű "csökkentését" alkotmányosan
elfogadhatóvá teszik. A fogászati ellátási, szanatóriumi,
gyógyfürdői stb. szolgáltatások minden ellentételezés
nélküli elvonása, illetőleg korlátozása, továbbá a
mentőszolgáltatások szállítási eseményenkénti kötelező
költségtérítése - az egészségügyi szolgáltatások teljességén
belül - nem tekinthetők aránytalan, s ezért alkotmányosan
megengedhetetlen tulajdonkorlátozásnak, így a változtatás a
tulajdon alapjogi védelmét nem sérti. Nem ellentétes a
szolgáltatás-csökkentés az ellátásra való jogosultság
alkotmányos követelményével sem, mert annak teljességét, az
egészségügyi szolgáltatások minden lehetséges előfordulására
való kiterjedtségét az Alkotmány 70/E. §-a nem garantálja.
Az elvonás mértéke pedig a még fedezett egészségügyi
szolgáltatásokhoz képest nem kirívóan aránytalan, az nem
sérti a "laesio enormis" tilalmát, azaz nem vezet "felén
túli" sérelemre sem.
Rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy a kortársi európai
társadalombiztosítási rendszerek sem nyújtanak általában
teljes biztosítási fedezetet a betegellátások valamennyi
területére, és alkalmazott orvosi, járó- és
fekvőbetegellátási stb. megoldására. Sokkal inkább ismert
társadalombiztosítási konstrukció az ún. alapegészségügyi
ellátások ( minimális ellátások ) társadalombiztosítási
fedezete, amelyhez egy kiterjedt magánbiztosítási rendszer
kapcsolódik a különféle többlet-egészségügyi szolgáltatások
biztosítási fedezhetőségére.
Annak megállapítása, hogy az egészségügyi szolgáltatások
köréből mely egészségügyi beavatkozások tekintetében nem
nyújt az egészségbiztosító szolgáltatást, nem
alkotmányossági kérdés, az a jogalkotó feladata. Az
Alkotmánybíróság a törvényhozó választásának helyességét -
erre vonatkozó alkotmányi követelmények hiányában - nem
bírálhatja felül, egyedül azt vizsgálhatja, hogy a
szolgáltatás-csökkentés, a "közérdekre" történő hivatkozás
nem sért-e alkotmányos jogokat, nem sérti-e a határozat II.
részében megfogalmazott alkotmányos követelményeket.
Minthogy a támadott törvényi rendelkezésekkel bevezetett
változtatások - függetlenül azok egészségügyi, orvosi
megítélésétől - nem jelentenek az egészségügyi
szolgáltatások egészének társadalombiztosítási rendszerén
belül aránytalan és alkotmányosan megengedhetetlen
jogkorlátozást, az Alkotmánybíróság nem látott alapot az
indítványok teljesítésére, ezért azokat elutasította.
3. Nem sértik a kifogásolt rendelkezések az Alkotmány 70/D.
§-ában írt szabályokat sem. A legmagasabb szintű testi és
lelki egészséghez való jogosultságként meghatározott
alkotmányi követelmény az államnak azt az alkotmányos
kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró
képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez
igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen,
amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok
egészséges életmódjához és életviteléhez. E feltételeket
konkretizálja egyebek között az Alkotmány 70/D. §-ának (2)
bekezdésében írt rendelkezés, amely az állam
kötelezettségévé teszi a megfelelő egészségügyi intézmények
létesítését és az orvosi ellátás megszervezését. E
rendelkezésekből azonban egyenesen nem következik az, hogy a
fogorvosi, szanatóriumi stb. ellátásokat az állam a
társadalombiztosítás keretében köteles a polgároknak
nyújtani illetőleg azok társadalombiztosítási fedezetéről
köteles gondoskodni. Az Alkotmány 70/D. §-ából egyenesen nem
következik a betegszállítások térítésmentessége sem.
A jogalkotó választási szabadságának körébe tartozik az is,
hogy a jogkorlátozást milyen preferált társadalmi csoportok
körében nem alkalmazza. Ahogy az Alkotmánybíróság erre a
9/1990. (IV. 25.) AB határozatában ( ABH 1990, 49. )
rámutatott, a pozitív diszkrimináció korlátjának a tágabb
értelemben leírt, tehát az egyenlő méltóságra vonatkozó
megkülönböztetés tilalma, illetve az Alkotmányban pozitívan
megfogalmazott alapjogok tekintendők. A támadott törvényi
rendelkezésekben alkalmazott pozitív megkülönböztetés
ezekkel az elvekkel nem áll ellentétben, ezért az
Alkotmánybíróság az indítványokat az Alkotmány 70/A. §-a
összefüggésében is megalapozatlannak találta, és ezért
elutasította.
IV.
Mindazonáltal rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy az a
jogalkotói technika, amely a húsz évvel ezelőtt megalkotott
társadalombiztosítási törvény időről-időre való részleges
módosításával idéz elő az egyébként elavult, korszerűtlen és
diszfunkcionális rendszeren belül részbeni változtatásokat -
a rendszerváltás után öt év elteltével is - alkotmányosan
már aggályosnak látszik. Különösen akkor, amikor a
változtatások a rendszer egészén belül sorozatos
jogkorlátozást vezetnek be, a biztosítottakra és az ő
javukra járulékot fizető munkáltatókra hátrányosak és
anélkül idéznek elő alapvető módosulásokat, hogy azok az
egyébként európai viszonylatban is egyedülállóan magas
társadalombiztosítási járulékok mértékét érintenék.
Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy
alkotmányosan a társadalombiztosítás szolgáltatási
rendszerét nem lehet a végtelenségig "fogyasztani", a
szolgáltatásokat és a hozzájuk fűződő várományokat nem lehet
mértéktelenül csökkenteni, az ellentételezések érintetlenül
hagyása mellett a kölcsönös teljesítések egyensúlyát nem
lehet aránytalanul megváltoztatni. A közhatalmi
korlátozásoknak évek óta alkalmazott ezek a technikái az
egyébként is elavult rendszerben olyan jogbizonytalanságot
idéznek elő, amelyek előreláthatatlanok, kiszámíthatatlanok,
ezért ezek ismétlődése már sértheti a jogállamiság
legfontosabb összetevőjét, a jogbiztonság követelményét és a
tulajdonvédelem tartalmát alkotó értékgarancia elvét,
továbbá a "laesio enormis" tilalmát. A különféle
ellátásoknak időről-időre történő elvonása, a
társadalombiztosítás szolgáltatásainak az előre nem látható
- ellentételezés nélküli - csökkentése és mindezeknek a napi
gazdaságpolitikai célkitűzések szolgálatába állítása a
rendszer stabilitásának alkotmányos követelményét
veszélyezteti, sérti a bizalomvédelem elvét és az állam
alkotmányos garanciavállalásának kötelezettségét. Minden
biztosításnak, de különösen a társadalombiztosításnak
lényegi eleme, hogy előrelátható, kiszámítható
szolgáltatásokat "kínáljon" és biztonságot garantáljon. A
szociális ellátási rendszerek stabilitását érintő - különös
alkotmányos indokok nélküli - törvényi beavatkozások
sorozatos ismétlődése ezért már nem állja ki az
alkotmányosság próbáját.
* * *
A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az
Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án
alapszik.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal Dr. Kilényi Géza
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön Dr. Vörös Imre
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozatnak különösen az Alkotmány 70/E. §-át, és részben
13. § (1) bekezdését felhívó indokaival módszertani okokból
nem értek egyet, amelynek értelemszerűen tartalmi
következményei is vannak. Eltérő indokaimat az alábbiakban
terjesztem elő.
A határozat megítélésem szerint nem fordít kellő figyelmet
arra, hogy az alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező
jogszabályi rendelkezés tárgya táppénzre vonatkozó szabályok
átalakítása. A táppénz betegség esetére szóló biztosítási
ellátás, amely esetkört az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése a
szociális biztonsághoz való jog tartalmának meghatározásakor
nevesítetten kiemeli. Az alkotmányossági vizsgálatnak ezért
az Alkotmány egyéb rendelkezéseivel legalább azonos súllyal
kell kiterjednie a jogszabályi rendelkezésnek a szociális
biztonsághoz való joggal való összhangjára, vagy ennek
hiányára.
A határozat az alkotmányossági vizsgálat során az Alkotmány
két említett rendelkezésének alkalmazásánál olyan módszert
használ, amely egyrészt nincs összhangban az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának tekinthető alapjog-
dogmatikai alapelvekkel és módszerekkel, másrészt nincs
tekintettel a szociális biztonsághoz való jognak más
klasszikus alapjogokhoz képesti sajátos, eltérő vonásaira.
Mindezek következtében az alkalmazott módszer nézetem
szerint nem alkalmas arra, hogy alkalmazásával az
alkotmányosság-alkotmányellenesség kérdésében állást
lehessen foglalni.
I.
1. Az Alkotmány szociális kérdésekkel részben az általános
rendelkezések között, a 17. §-ban, részben pedig a 70/E. §-
ban foglalkozik: ez utóbbi fogalmazza meg a szociális
biztonsághoz való jog alapjogot. Az alapjog mibenlétét,
tartalmát illetően kezdetben az Alkotmánybíróság arra az
álláspontra helyezkedett, hogy az Alkotmány Preambulumában
megfogalmazott, a szociális piacgazdaságot megvalósító, a
jogállamba való békés politikai átmenet elősegítésének
szándéka nem jelenti azt, mintha az Alkotmány deklarálná a
szociális jogállam elvét. Ezen túlmenően a 2. § (1) bekezdés
nem hivatkozik a szociális jogokra, így a szociális
biztonság nem feltétele a formális jogállamiságnak
( 772/B/199O. AB határozat, ABH . 1991. 449. ).
A 26/1993. (IV. 29.) AB határozatban ( ABH 1993. 198-199. )
egyértelműbben foglalt állást az Alkotmánybíróság amellett,
hogy az Alkotmány 70/E. §-a alapjogot fogalmaz meg. A
határozat kísérletet tett -a végleges rendszerezés szándéka
nélkül- arra, hogy az alapjog tartalmát is meghatározza. Az
indokolás az alapjog nevesített, az Alkotmány által kiemelt
tartalmi elemeiről beszél, megemlítve a megélhetéshez
szükséges ellátási jogosultságot általában, valamint a 70/E.
§(1) bekezdésére hivatkozva az ott írt betegség, öregség
stb. esetén biztosítandó megélhetéshez szükséges ellátást,
mint alkotmányossági tartalmi követelményt. A határozat a
70/E. § (2) bekezdésének elemzése alapján arra a
következtetésre jut, hogy ennek az alapjognak a tartalmi
követelménye a következő: az állam társadalombiztosítási és
szociális intézményi rendszert köteles létrehozni,
fenntartani és működtetni. Ezt az álláspontot összegezi és
megismétli a 43/1995. (VI. 3O.) AB határozat ( ABK 1996.
június-július 253-254 ), hangsúlyozva, hogy a jogalkotó ezen
belül maga határozza meg, hogy milyen eszközökkel éri el
társadalompolitikai céljait.
2. Alapjog formáljogilag az, amit a jogszabály annak nevez,
tartalmilag viszont az egyén (természetes vagy jogi személy)
alkotmányjogi - alapjogi jogállását konstituálja és
garantálja az államnak az egyén cselekvési szabadságába való
behatolásával szemben. A klasszikus alapjogok által
konstituált jogviszony tehát az államot alapvetően
tartózkodásra, valamint ehhez kapcsolódóan a jog gyakorlása
feltételeinek megteremtésére, biztosítására vonatkozó,
pozitív tevésre kötelező közjogi igényt fogalmaz meg az
egyén javára. Már most jelezni kell azonban, hogy a
szociális biztonsághoz való jog esetében ettől jelentősen
eltérő a helyzet.
Az állam és a polgár közötti eme vertikális jogviszony
jelentőségét az Alkotmány azzal fejezi ki, hogy -az
alapjogok dogmatikai alapjait lerakva- a 8. § (2)
bekezdésben kimondja: az alapvető jogokra vonatkozó
szabályokat törvény állapítja meg, azonban alapvető jog
lényeges tartalmát még törvényben sem lehet korlátozni.
Eme tétel, valamint az Alkotmánybíróságnak az alapjog-
korlátozásra nézve kidolgozott módszertana alapján lehet
megállapítani azt, hogy milyen lépések megtétele szükséges
alapjogi sérelemben megnyilvánuló alkotmányellenesség
gyanúja esetén lefolytatott alkotmányossági vizsgálat során.
A lépések a következők.
a/ Az alapjog elvileg korlátozhatatlan.
b/ Az alapjog gyakorlatilag -alapjogok konkurenciája esetén-
mégis korlátozható, de formai alkotmányossági követelmény a
korlátozással szemben az, hogy a korlátozás jogforrási
szintje törvény legyen. Tartalmi követelmény a korlátozással
szemben az, hogy az nem érintheti az alapjog lényeges
tartalmát, hiszen ez már az alapjog kiüresedéséhez vezetne,
ami nem is tekinthető az alapjog korlátozásának, hanem
sérelmének. A korlátozás tárgya ugyanis csak az alapjog nem-
lényeges tartalma lehet.
Alapjog lényeges tartalmát olyan állami behatolás
korlátozza, amelynek folytán az alapjog voltaképpeni védelmi
funkcióját már nem képes betölteni, céljának megfelelő
hatását már nem tudja kifejteni. A lényeges tartalom tehát
ott kezdődik, ahol a még megengedhető korlátozás végződik.
Első lépésként tehát meg kell vizsgálni azt, hogy a jogi
szabályozás lényeges tartalmat érint-e, vagy sem, azaz
vizsgálni kell, hogy alapjog-sérelemről, vagy -, másik
alapjog érvényre juttatása érdekében megfelelő alkotmányos
indokra hivatkozva- alapjog-korlátozásról van-e szó.
További lépéseknek csak akkor van értelme, ha a vizsgálat
eredménye az, hogy az alapjog nem-lényeges tartalmát érintő
alapjog-korlátozást valósít meg a kérdéses jogszabály, mivel
a lényeges tartalmat érintő alapjog-sérelem eleve
alkotmányellenes és -más alkotmánybeli alapjogok,
intézmények, célok és értékek érvényre juttatására
hivatkozó- alkotmányos indokokkal nem menthető ki.
c/ Alapjog nem-lényeges tartalmának korlátozását sem
fogadja el azonban az Alkotmánybíróság feltétlenül
alkotmányosnak. Az állandósult gyakorlatban kifejlesztett
módszer szerint ( 21/1990. (X. 4.) AB határozat ( ABH 1990.,
73), 7/1991. (II. 28.) AB határozat ( ABH 1991. 22. ),
28/1991. (VI. 3.) AB határozat ( ABH 1991, 80. ), 4/1993.
( II. 12. ) AB határozat ( ABH 1993, 48. ), 13/1992.
(III.25.) AB határozat ( ABH 1992, 95. ) első lépésben meg
kell vizsgálni,hogy a korlátozásra egyáltalán szükség van-e,
fennáll-e a konkurencia, azaz van-e a korlátozásnak
alkotmányos indoka.
Ilyen indok lehet valamely más alapjog, alkotmánybeli
intézmény, cél vagy érték érvényre juttatása. Amennyiben
ezek az alapjog nem-lényeges tartalmának korlátozása nélkül
nem érvényesíthetők, az érvényre juttatás csak ezen a módon
lehetséges, vagyis a korlátozás ezek érvényre juttatása
érdekében elkerülhetetlenül szükséges, a korlátozás elvileg
alkotmányos lehet. Ha a vizsgálat eredménye az, hogy ilyen
másik jog, intézmény, cél vagy érték nem létezik, az
Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a korlátozás
szükségtelen, ezért alkotmányellenes. Ha a vizsgálat
eredménye az, hogy a korlátozás elkerülhetetlenül szükséges,
még mindig nem bizonyos a korlátozás alkotmányossága.
d/ A következő lépésben -melyre tehát csak az előző lépések
vázolt eredményétől függően kerülhet sor- azt vizsgálja az
Alkotmánybíróság, hogy a korlátozás arányban áll-e az
érvényre juttatni kívánt joggal, intézménnyel, céllal,
értékkel. Más szóval a korlátozás csak akkor alkotmányos, ha
ezek érvényre juttatásához feltétlenül szükséges legkisebb
mértéket nem lépi túl: ezen túli -aránytalan- korlátozásban
megnyilvánuló alapjog-sérelmet az Alkotmánybíróság pusztán
szükségesség címén nem legitimál.
3. Ahhoz tehát, hogy aránytalan korlátozásban megnyilvánuló
alkotmányellenességet meg lehessen állapítani, mindenekelőtt
-a megteendő lépések sorrendjének felcserélése nélkül- arra
van szükség, hogy
- legyen konkurencia, tehát kollízió olyan másik
alkotmánybeli joggal, intézménnyel, céllal vagy értékkel,
amelyet a korlátozással a jogalkotó érvényre kíván juttatni
(ha ilyen nincs, a korlátozás már ennél fogva
alkotmányellenes ),
- az érvényre juttatás kizárólag a konkrét jogalkotásban
megjelenő alapjog-korlátozással legyen csak megvalósítható,
vagyis az elkerülhetetlenül szükséges legyen ( ha nem
elkerülhetetlenül szükséges, az érvényre juttatás más módon
is megoldható, a korlátozás már ennél fogva
alkotmányellenes ),
- az egyébként elkerülhetetlenül szükséges korlátozás az
érvényre juttatáshoz szükséges minimális mértéket ne lépje
túl, tehát a korlátozással elérni kívánt célhoz képest
arányos legyen, azaz tényleg csak a másik jogot, intézményt
célt, értéket juttassa érvényre és ne attól önállósult
módon, alkotmányos indok nélkül korlátozzon ( ha a
korlátozás a legkisebb mértéken túlmegy, tehát aránytalan,
akkor ennél fogva alkotmányellenes ).
Látható, hogy ha a korlátozás szükségessége, alkotmányos
indokoltsága nem áll fenn, arányosságának kérdése már fel
sem merül, mivel a vizsgálat során megteendő lépések
sorrendje nem cserélhető fel.
A fenti lépések szerinti vizsgálatot -legalábbis addig a
pontig, ameddig az alapjog sajátosságai ezt lehetővé teszik-
bármely alapjog, így a tulajdonhoz való jog, és a szociális
biztonsághoz való jog esetében is el kell végezni.
II.
A szociális biztonsághoz való jog tekintetében a fentiekből
a következő lépések megtételének szükségessége adódik.
1. Vizsgálni kell, hogy az alapjogot érintő változtatások
nem érintik-e az alapjog lényeges tartalmát.
A lényeges tartalom meghatározása ezt megelőzően egyáltalán
a tartalomnak a rögzítését igényli. Figyelemmel az
Alkotmánybíróság idézett 26/1993. AB határozatára ( ABH
1993, 198-199, 216. ) az Alkotmány 70/E. §-ában
megfogalmazott szociális biztonsághoz való jog tartalma
megítélésem szerint az alábbiakban határozható meg.
Az Alkotmány 70/E. §-a a szociális biztonsághoz való jogot
szerencsés és meglepő módon -az Alkotmány alapjogi
fejezetében megfogalmazott többi alapjoghoz képest-
meglehetősen részletezve kodifikálja. A 70/E. § (1)
bekezdése az alapjogot általánosságban deklarálja, majd
taxatíve több nevesített esetcsoportot sorol fel. A (2)
bekezdés a jog megvalósításának mikéntjét, szervezeti
módozatait rögzíti.
a/ Az alapjog tartalma a megélhetéshez szükséges ellátás,
amely azonban értelemszerűen nem azonos a létminimummal,
hiszen a szociális biztonsághoz való jog felmerülte
esetcsoportjainak -tényállásainak- felsorolásánál olyan -
lényegüknél, természetüknél fogva- különböző esetek követik
megkülönböztetés nélkül egymást, mint az öregség, vagy a
munkanélküliség.
A 70/E. § szövegének, (1) és (2) bekezdésének egymásra
vonatkoztatott vizsgálata arra enged következtetni, hogy az
(1) bekezdésben felsorolt esetek -figyelemmel a (2)
bekezdésre- két csoportra oszthatók. Egyfelől minimális
tartalmi követelményként előírja az Alkotmány, hogy az állam
a szociális biztonsághoz való jog alapján megszervezze a
társadalombiztosítás, másfelől pedig a szociális intézmények
rendszerét. Az előbbi a társadalombiztosítás mai vegyes
rendszerében értelemszerűen legalábbis részben
járulékfizetésén alapul és biztosítási jelleget is magán
visel, részben pedig állami szerepvállaláson alapul. A
szociális intézmények, a szociális segélyezés rendszere
másfelől -figyelemmel az Alkotmány 17. §-ára is-
rászorultsági szempontot előtérbe helyező, alapvetően nem
járulékfüggő, hanem hátrányos életkörülmények objektív
beálltával mintegy automatikusan igénybe vehető, a
szolidaritási elven nyugvó, az állami ( költségvetési )
szerepvállalást középpontba állító szolgáltatásokat nyújtó
intézmény-rendszert jelent.
A 70/E. § (1) bekezdése alapján tehát az államnak a két -
egymástól természete, jellegzetességei szerint elkülönült-
rendszert működtetnie kell, és azok valamelyikébe az
ugyanazon bekezdésben nevesített esetcsoportokat be kell
sorolnia - ez a szociális biztonsághoz való jog tartalma.
b/ A társadalombiztosítás és a szociális intézmények, a
szociális segélyezés között azonban nem csak a részleges
járulékfizetésre, illetve ennek hiányára és a rászorultsági
elvre figyelemmel van különbség, hanem az ezen rendszerektől
a szociális biztonsághoz való jog alapján járó
szolgáltatások tekintetében is.
A megélhetéshez szükséges ellátáshoz való jogosultság, mint
a szociális biztonsághoz való jog alapján teljesítendő
juttatás mértéke és egyben alkotmányos mércéje nem azonos a
létminimummal, hanem széles skálán mozog. A
társadalombiztosítás nálunk jelenleg alkalmazott vegyes
rendszerében pl. a nyugdíj -a legalább részleges
járulékfüggőség folytán- sohasem szakadhat el teljesen a
járulékfizetéstől, hiszen ekkor már átcsapna a szociális
segélyezési rendszerébe. Mindaddig, amíg a nyugdíjak
fedezetének megteremtése a társadalombiztosítás keretében
legalább részben járulékfizetéses alapon történik, a
folyósításnak: a nyugdíjak mértéke megállapításának is a
járulékkal legalább egy részbeni, minimális korrelációban
kell állnia. A mérték olyan megállapítása, amely e minimumot
sem fejezi ki, a nyugdíjat ténylegesen szociális segéllyé
változtatná, ezért alkotmányellenes lenne. Ugyanez
vonatkozik értelemszerűen a többi társadalombiztosítási
szolgáltatásra is.
Ebben a rendszerben tehát a nemzetgazdaság és a költségvetés
teherbíró képessége abban jut kifejezésre, hogy a
teljesített ellenszolgáltatás változtatása egészen addig a
pontig alkotmányossági szempontból aggálytalan, amig a
biztosítási elem el nem tűnik és a segélyezési-szolidaritási
elem nem válik kizárólagossá.
A szociális segélyek, intézmények rendszerében nyújtott
szolgáltatások azonban -alapvetően a rászorultsági elven
alapulván, és alapvetően a nemzetgazdaság és költségvetés
teherbíró képességétől függően- lecsökkenhetnek a
létminimumra is anélkül, hogy ez alkotmányossági aggályokat
keltene. A létminimum azonban mindenképpen a 70/E. §-ban
megfogalmazott megélhetéshez szükséges ellátáshoz való
jogosultság minimuma. A létminimum alatt a megélhetéshez
szükséges ellátáshoz való jog, így a szociális biztonsághoz
való jog sem érvényesül.
c/ A szociális biztonsághoz való jog az Alkotmány 70/E. §-
ának szövegéből adódó tartalma alapján megítélésem szerint
ezért az ezen alapjogot érintő jogszabályokkal szemben két
alkotmányossági követelményt támaszt.
Egyrészt az államnak kötelessége a társadalombiztosítás és a
szociális segélyezéssel foglalkozó intézmények rendszereinek
felállítása, fenntartása és működtetése. Az egyes
esetcsoportoknak valamelyik rendszerbe való besorolása révén
tehát vagy a társadalombiztosítás, vagy a szociális ellátás
( segélyek ) rendszerében ezen esetcsoportoknak megfelelő
alrendszereket kell létrehoznia és működtetnie az adott
rendszerre jellemző: vagy legalább részben biztosítási, vagy
szolidaritási-segélyezi elvre alapozottan.
Ebből következően az államnak kötelessége másrészt annak
biztosítása, hogy a társadalombiztosítás a nyújtott
szolgáltatások mértékének változtatása-csökkentése révén ne
váljon ténylegesen szociális segéllyé, azaz formailag ugyan
fennmaradván, ténylegesen ne szűnjön meg.
E kereteken belül azonban a jogalkotónak - jelentős állami
szerepvállalás folytán, tehát mert még a
társadalombiztosítási rendszer sem tekinthető tisztán
biztosítási alapúnak- szabadságában áll annak eldöntése,
hogy milyen eszközökkel, milyen rendszerben és milyen
konkrét, illetve konkrétan milyen mértékű szolgáltatásokkal
teljesíti az állam a szociális biztonsághoz való jog alapján
őt terhelő tevési kötelezettségeit.
2. A szociális biztonsághoz való jog tartalmának
megállapítását követő következő lépés annak eldöntése, hogy
a kérdéses jogszabály lényeges vagy nem-lényeges tartalmat
érint-e. Figyelemmel az Alkotmány 70/E. és 17. §-aira, a
vázolt tartalom egyben minimum-követelmény is, hiszen e
rendelkezések a tényállások és a rendszerek taxatív
felsorolásával olyan közjogi igényt fogalmaznak meg az egyén
számára az állammal szemben, ahol bármely elem elhagyása az
ott kodifikált alapjog "lényeges" tartalmát érinti. Vagy
valamelyik esetcsoport ( társadalmi csoport ) esne ki az
ellátásból, vagy valamelyik rendszer szűnhetne meg akkor, ha
e minimum-követelmények bármelyikét a nem-lényeges
tartalomhoz lehetne sorolni.
a/ Valójában arról van szó, hogy a szociális biztonsághoz
való jog sajátos alapjog. A hagyományos alapjogok esetén az
államnak az egyén cselekvési szabadságába való behatolása
elleni közjogi-alkotmányjogi igény az állami behatolást csak
kivételesen, másik alapjoggal való kollízió esetén, a
konkurencia feloldása érdekében teszi lehetővé, és csak
arányos mértékben. A közjogi igény tehát alapvetően az
államot tartózkodásra kötelezi, ahol az állami behatolás
eltűrése egészen szélső kivétel.
A szociális biztonsághoz való jog esetében azonban egészen
más a helyzet. Ezesetben az alapjogi viszony az egyén javára
az államot tevésre, pozitív cselekvésre kötelező igényt
fogalmaz meg meghatározott körülmények bekövetkezte esetén.
Más szóval az állam éppen az egyén magánszférájába való
behatolásra egyenesen köteles, hiszen kötelezettségének
lényege éppen ez. Az állam tehát fogalmilag nem hatolhat be
alapjogkorlátozás címén -és a hagyományos alapjogok esetében
kidolgozott fenti módszertan szerint- az egyén cselekvési
szabadságába, mivel már eleve fogalmilag benne van.
Szociális segélyezési intézmények esetén az állam
kizárólagosan, a társadalombiztosítás esetében pedig akár
kizárólagosan, akár vegyes rendszerben -amilyen mai
társadalombiztosításunk- szerepet vállalhat ennek az
alapjognak az érvényre juttatásában.
A szociális biztonsághoz való alapjognak az állam behatolása
révén történő korlátozása így elvileg és fogalmilag kizárt,
gyakorlatilag pedig értelmezhetetlen. Nemcsak azért lehet
tehát erre a következtetésre jutni, mert az Alkotmány 70/E.
§-a esetében a tartalom tekintetében a lényeges és nem-
lényeges tartalom elkülönítése nem értelmezhető. Azért sem
lehet az alapjog aránytalan korlátozása alapulvételével
vizsgálódni, mert az állam éppen tevésre köteles. A
szociális biztonsághoz való jognak ezért egyszerűen csak
tartalma van: a lényeges és nem-lényeges tartalom
megkülönböztetésének nincs értelme, az fogalmilag kizárt.
Az alkotmányossági vizsgálat kizárólag arra vonatkozhat,
hogy a 17. és 70/E. §-okba foglalt rendszerek működnek-e,
azokba a 70/E. § (1) bekezdése szerinti esetcsoportokat
besorolták-e ( nem maradtak-e ellátatlanok ), azaz hogy a
megfelelő alrendszereket létrehozták és működtetik-e, végül
hogy a társadalombiztosítás a járulék és a szolgáltatás
aránya tekintetében nem szakadt-e el teljesen egymástól, a
legalább részben biztosítási alapú rendszer nem váltott-e át
segélyezésibe.
b/ Minden további kérdés kívül esik az Alkotmányon: az
Alkotmány semmiféle további tartalmat nem határoz meg.
Márpedig amiről az Alkotmány nem szól, amit nem tartott
szükségesnek rendelkezései közé felvenni, annak
alkotmányossági vizsgálata sem végezhető el, hiszen az
alkotmányozó ezen kérdéskörök tekintetében a jogalkotónak
teljes cselekvési szabadságot adott ( nem mentve őt fel
értelemszerűen az Alkotmány egyéb rendelkezéseinek -pl.
jogbiztonság és szerzett jogok, tulajdonhoz való jog,
diszkrimináció-tilalom- való megfelelés alkotmányossági
követelménye alól ).
Kívül esik az Alkotmány 70/E. §-án mindenekelőtt az, hogy a
70/E. -beli taxáción kívül az állam milyen további szociális
rendszereket működtet és abba mely esetcsoportokat von be.
De kívül esik a szociális biztonság jogán annak megítélése
is, hogy a 70/E. § szerinti rendszereket és alrendszereket
részleteiben konkrétan milyen eszközökkel, milyen módon,
milyen szolgáltatásokkal, és milyen mértékű
szolgáltatásokkal valósítja meg. E rész-megoldások
kialakítása és változtatása tekintetében a jogalkotó
nagymértékben szabad - a 70/E. §-ból adódó fenti
alkotmányossági követelmények és az Alkotmány egyéb
rendelkezéseinek keretei között. A nyugdíjrendszer vagy a
táppénz-rendszer egyes elemeinek konkrét kialakítása és
változtatása nem alkotmányossági kérdés, csak a rendszerek
fentiek szerinti, és fentiek szerinti terjedelmű léte és
működtetése. Az alkotmányossági követelmények nem az egyes
elemekre, azok mikénti kialakítására és működtetésére
vonatkoznak, hanem csak a társadalombiztosítás rendszerén
belüli egyes alrendszerekre, mint pl. nyugdíjrendszer,
táppénzrendszer stb. Alkotmányossági problémává a konkrétan
nyújtott szolgáltatások, a konkrét igényjogosultsági
feltételek akkor válnak, ha kérdésessé teszik a rendszerek
létét és működtetését, illetve valamelyik 70/E. §-ban
ellátni elrendelt esetcsoport e rendszerekből kiesik.
Fentiek értelmében az alrendszereket megvalósító egyes
elemek, konkrét megoldási módok, technikák alkotmányossága
az alrendszerek és rendszerek összefüggéseiből kiemelten,
önmagában nem is vizsgálható, minthogy azok önmagukban nem
tartoznak a szociális biztonsághoz való jog tartalmához.
Mivel pedig alkotmányosságuk önmagában, az alrendszer és a
rendszer egészének összefüggéseiből kiszakítva
alkotmányossági szempontból irreleváns, az alapjog
"korlátozását" sem valósíthatják meg. A vizsgálatnak
alapjogdogmatikailag sincsen értelme, mert annak feltárása,
hogy az állam "behatolt" az egyén cselekvési szabadságába, a
szociális biztonsághoz való jog szempontjából nem egyszerűen
evidencia, hanem egyenesen alkotmányossági követelmény, az
alapjog megvalósulásának conditio sine qua non-ja.
c/ Elesik ennek megfelelően az alapjogdogmatikai szempontból
egyébként szükséges minden további lépés. Fogalmilag
értelmezhetetlenné válik a másik alapjog érdekében történő
korlátozás szükségességének, még kevésbé arányosságának
kérdése. Az arányosságot ugyanis sohasem önmagához kell
mérni: az arányosság mércéje mindig a másik alapjog stb.
érvényre juttatásához elkerülhetetlenül szükséges korlátozás
mértéke. A szociális biztonsághoz való jog esetében azonban
a korlátozás értelmezhetetlen, így annak arányossága sem
használható az alkotmányossági vizsgálat során. De nem
igazolható az arányosság vizsgálata a meglévő állapothoz, az
alapjognak önmagához, a status quo-hoz való viszonyítása
révén sem. A szociális biztonsághoz való jog nem a status
quo-t védi, hanem a 70/E. § szerinti tartalmi
alkotmányossági követelményeket juttatja érvényre.
Alapjogkorlátozást mindig és fogalmilag egy másik konkuráló
alapjoghoz képest kell elbírálni, nem pedig ugyanazon
alapjog tekintetében egy fennálló állapothoz: pl. a
táppénzjogosultság fennálló rendszeréhez: azaz önmagához
képest. Az alapjog tekintetében az arányosság mércéje
sohasem az önmagára vonatkoztatott status quo. A meglévő
helyzethez való viszonyítással ( a szerzett jogok védelme és
a jogbiztonság követelményének természetszerű figyelembe
vétele mellett, amely azonban az Alkotmány 2. § (1)
bekezdésének és nem a 70/E. §-nak a sérelmét veti fel, így
nem ide tartozó kérdés ) azért sem lehet az alkotmányossági
vizsgálat során mit kezdeni, mert az az alkotmányossági
vizsgálat szempontjából irreleváns. A szociális biztonsághoz
való jog ugyanis nem az ennek megvalósítása során nyújtott
szolgáltatások, az ellátás adott szintjét garantálja,
fagyasztja be, hanem az Alkotmányban meghatározott
esetcsoportok vonatkozásában garantálja a
társadalombiztosítási és szociális segélyezéssel kapcsolatos
intézmények létesítését és fenntartását, valamint azt, hogy
a társadalombiztosítás ne csússzon át szociális
segélyezésbe. Az arányosság vagy aránytalanság kérdésének
felvetése másik alapjoghoz való viszonyítás nélkül általában
is értelmezhetetlen.
Ugyanez vonatkozik a tulajdonhoz való jog esetleges
korlátozására is - az aránytalanság kategóriájával ennek a
jognak az esetében is csak a már vázolt lépések
egymásutánjának szigorú betartása mellett lehet. Az
aránytalanság kritériumának önmagára vonatkoztatása a
viszonyítási alapot hagyja nyitva, így alkotmányellenességi
döntés meghozatalára -mihez képest aránytalan a változtatás-
megítélésem szerint nem alkalmas.
d/ A szociális biztonsághoz való jog esetében azonban a
korlátozás ( az állami kötelezettségvállalás teljesítésének
csökkentése ) és annak arányossága-aránytalansága kérdésének
felvetését tehát egyrészt az alapjog nem-lényeges
tartalmának hiánya, másrészt az államnak a jog
megvalósításában való fogalmi közreműködése eleve kizárja.
Az aránytalan korlátozás kategóriájával ezen alapjog
összefüggésében nézetem szerint nem lehet alkotmányossági-
alkotmányellenességi döntést hozni.
e/ A társadalombiztosítási szolgáltatások erőteljes, súlyos
csökkentése önmagában véve, az alrendszerek egyes elemeinek
konkrét kialakítása önmagában véve -amíg a rendszer
egészének jellegére, vagy az ellátottak esetcsoportjainak
létére ki nem hat- nem alkotmányossági kérdés. A súlyosság
megítélése ugyanakkor nem tévesztendő össze az alkotmányjogi
aránytalansággal sem. Ezen kérdések megítélése nem az
Alkotmánybíróság feladata. A szociális ellátó rendszerek
által nyújtott szolgáltatások súlyos csökkentésének
értékelése az országgyűlésre, a kormányra és végső soron a
választópolgárokra tartozik, akik négyévenként véleményt
mondanak az említett szervek szociálpolitikai
teljesítményéről, az egyes elemeknek a rendszerek egészének
jellegét, az ellátott esetcsoportok terjedelmét nem érintő
változásairól, azaz a kormány és az országgyűlés
szociálpolitikájáról is.
3. Magától értetődő, hogy az Alkotmány egyéb rendelkezései,
az azokban megfogalmazott alapjogok és intézmények
( tulajdonhoz való jog, jogállamiság és szerzett jogok,
diszkrimináció-tilalom - 43/1995. (VI. 3O.) AB határozat,
ABK 1995. június-július 254-255. ) ugyancsak útját állhatják
a szolgáltatások csökkentésének, azonban ez nem tartozik a
szociális biztonsághoz való jog kérdéséhez. Meg kell azonban
jegyezni, hogy más alapjogok sérelmének, vagy korlátozásának
vizsgálatánál -mint pl. a tulajdonhoz való jog és a
társadalombiztosítási juttatások kapcsolatba hozatalánál-
ugyancsak el kell végezni a fentebb említett alapjog-
korlátozási vizsgálat-sorozat egymást követő lépései
szerinti elemzést, így például azt, hogy a tulajdonhoz való
jog korlátozását másik alapjog stb. érvényre juttatása
elkerülhetetlenül szükségessé teszi-e, és az arányos-e. A
határozat indokolásának erre is ki kellene térnie.
4. A szociális biztonsághoz való jogot megvalósító egyes
rendszerek, alrendszereik és az oda sorolt esetcsoportok
egyes konkrét elemeinek kialakítása, a szolgáltatások
mértékének csökkentése az alrendszer létével, és működésével
kapcsolatban és azok összefüggésében -de sohasem kiragadva
ezekből- természetesen adott esetben súlyos alkotmányossági
aggályokat kelthet. Az alapjog tartalma ugyan nem csorbul
addig, amíg a változások nem változtatják meg az
alrendszerek és ezeken keresztül a két rendszer jellegét
( terjedelmét, a járulék-szolgáltatás arányát stb. ) a maguk
egészét tekintve. Alkotmányellenességet lehet viszont
megállapítani, ha az egyes elemeket érintő változtatások
mennyisége összességében nézve már minőségi változást
eredményez. A társadalombiztosítás tekintetében ilyen
helyzet áll elő, ha az elveszti legalább részben
járulékfüggő jellegét, vagy ha a szociális segélyek,
intézmények a szolgáltatások mértékének, színvonalának
csökkentése miatt az általuk célzott hatás kiváltására,
szociális funkció betöltésére -pl. a létminimum alá
csökkenés miatt- alkalmatlanokká válnak. Ilyenkor bár a
rendszer vagy alrendszer formailag ugyan fennmarad,
ténylegesen megszűnik alkotmányosan működni.
Ugyanez vonatkozik a rendszerek mellett és az alrendszereken
keresztül az ellátás terjedelme szempontjából átfogott
esetcsoportokra is. Az ellátott társadalmi csoportot
megfogalmazó kategória ( pl. beteg, munkanélküli ) egyes
elemeinek, konkrét részkérdéseinek, feltételeinek, működési
mechanizmusának kialakítása nem tartozik a szociális
biztonsághoz való jog tartalmába, így önmagában véve
alkotmányossági vizsgálat tárgyát nem képezheti. Ha azonban
a táppénz vagy a munkanélküli segély olyan mértékre csökken,
vagy a jogosultság feltételei oly mértékben szigorodnak,
amikor ennek következtében maga az alrendszer, sőt esetleg
az egész rendszer válik alkalmatlanná a célzott hatás, a
megcélzott funkció betöltésére, a jogszabály
alkotmányellenes.
Felvethető a kérdés, hogy érvényesíthető-e a vázolt
követelményrendszer akkor is, amikor a nemzetgazdaság, a
költségvetés helyzete olyan súlyossá válik, amikor még a
szociális segély-rendszer pénzügyi fedezete is hiányzik.
Erre az esetre alkotmányossági mentségként az
államháztartásra, a költségvetésre, általában pedig a
gazdasági szükségállapot bevezetésére vonatkozó -a magyar
Alkotmányban nem szereplő- szabályok szolgálhatnának.
Jelenleg részleges megoldást nyújthat a szociális
piacgazdaságnak a Preambulumban, valamint a 9. § (1)
bekezdésben említett államcélja.
III.
Összegezve az elmondottakat megítélésem szerint az alábbi
következtetésekre lehet jutni.
1. A szociális biztonsághoz való jog nézetem szerinti
tartalmára ( tartalma egyben lényeges tartalom, azaz
feltétlen ellátási minimum ) és az alapjog sajátosságaira
tekintettel ( az nem negatív, hanem pozitív tevési
kötelezettséget ró az alapjogi viszonyban eleve közreműködő
államra ) az alapjogkorlátozás módszere nem alkalmazható
alkotmányellenesség megállapítására. Az indítvány tárgyát
képező táppénzre vonatkozó jogszabály alkotmányellenessége
nézetem szerint nyitott kérdés.
2. A jogalkotó szabadsága igen nagy atekintetben, hogy a
szociális biztonsághoz való jog megvalósítása során a
részletek, az egyes alrendszerek elemei tekintetében milyen
megoldásokat alkalmaz, és azokat -a 70/E. § vázolt
tartalmának, valamint az Alkotmány egyéb rendelkezéseinek
( pl. jogbiztonság és szerzett jogok, tulajdonhoz való jog,
diszkrimináció-tilalom stb. ) keretei között hogyan
változtatja az ellátási rendszerek működtetése során. Ez
természetes is, hiszen az egyes rendszereken és
alrendszereken belül az ellátáshoz való jog megvalósítása
tekintetében az egyes esetcsoportoktól függően a nyújtott
szolgáltatások, azok terjedelme és mértékeik rendkívül
sokfélék.
3. Az egyes alrendszerek konkrét részkérdéseinek, elemeinek
szabályozása, változtatása, csökkentése összefüggéseikből,
az alrendszer és rendszer más elemeihez való viszonyából
kiragadva önmagában nem releváns az alkotmányellenesség
szempontjából, mivel ezek változatlanságára a szociális
biztonsághoz való jog nem ad garanciát. Az
alkotmányellenesség szempontjából az ügydöntő, hogy az egyes
elemek változtatása a maga egészében összhatásában milyen
hatást gyakorol az alrendszerek, ezeken keresztül a
társadalombiztosítási vagy szociális segélyezési rendszer
egészére és ez hogyan viszonyul a szociális biztonsághoz
való jog tartalmához.
1995. szeptember 12.
Dr. Vörös Imre
alkotmánybíró
. |