English

Hungarian
Ügyszám:
.
1268/B/2010
Előadó alkotmánybíró: Paczolay Péter Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A határozat száma: 184/2010. (X. 28.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2010/900
.
A határozat kelte: Budapest, 10/26/2010
.
.
A határozat szövege (pdf):
    .
    A határozat szövege:
    .
    A határozat szövege:
                       A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
       
       Az    Alkotmánybíróság    jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára  és  jogszabály  nemzetközi  szerződésbe
      ütközésének vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában  —  dr.
      Bihari  Mihály, dr. Kiss László, dr. Lenkovics Barnabás és  dr.
      Stumpf   István   alkotmánybírók  párhuzamos  indokolásával   —
      meghozta a következő
       
                               határozatot:
       
       1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az „egyes gazdasági
      és    pénzügyi   tárgyú   törvények   megalkotásáról,   illetve
      módosításáról” szóló 2010. évi XC. törvény 8-12. §-a és 133. §-
      a   alkotmányellenes,   ezért  ezeket   a   rendelkezéseket   a
      hatálybalépésükre – 2010. október 1-jére – visszaható hatállyal
      megsemmisíti.
       
       2.  Az Alkotmánybíróság az „egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú
      törvények  megalkotásáról, illetve módosításáról”  szóló  2010.
      évi  XC.  törvény  9.  § (2) bekezdésének  a  2000.  évi  LXVI.
      törvénnyel kihirdetett, a fizetett éves szabadságról  szóló,  a
      Nemzetközi  Munkaügyi  Konferencia  1970.  évi  54.  ülésszakán
      elfogadott  132.  számú Egyezmény 11. cikkébe, mint  nemzetközi
      szerződésbe   ütközésének  vizsgálatára   irányuló   indítványt
      elutasítja.
       
       3.  Az Alkotmánybíróság az „egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú
      törvények  megalkotásáról, illetve módosításáról”  szóló  2010.
      évi   XC.   törvény  9.  §-ának  a  2009.  évi  VI.  törvénnyel
      kihirdetett,  Módosított  Európai Szociális  Karta  4.  cikkébe
      ütközésének vizsgálatára irányuló indítványt visszautasítja.
       
       Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
      közzéteszi.
                                   Indokolás
         
                                      I.
         
         1.  Az Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett, amelyben
        az   indítványozók  az  egyes  gazdasági  és  pénzügyi   tárgyú
        törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi
        XC.  törvény  (a továbbiakban: Törvény) II. Fejezete,  valamint
        133. §-a alkotmányellenességének vizsgálatát kezdeményezték.
         Az   Alkotmánybíróság  az  indítványokat  az  Alkotmánybíróság
        ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször
        módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü.
        határozat  (ABK  2009.  január, 3.,  a  továbbiakban:  Ügyrend)
        alapján   egyesítette  és  egy  eljárásban,  tartalmuk  szerint
        bírálta el. Az indítványok lényege a következőképpen foglalható
        össze:
         
         1.1.  A  kifogásolt  rendelkezések (a  Törvény  8-12.  §-a)  a
        magánszemélyek   egyes  jövedelmeinek  különadójára   vonatkozó
        szabályokat   tartalmazzák,  mely  szerint  a   Törvény   által
        meghatározott    foglalkoztatotti   körnek    a    jogviszonyuk
        megszűnésével kapcsolatban juttatott bevétel kétmillió forintot
        meghaladó  része  után  98  %-os  különadót  kell  fizetnie.  A
        különadóra   vonatkozó  szabályokat  a  2010.  január   1-jétől
        megszerzett  jövedelmekre, vagyis a Törvény  hatályba  lépését,
        2010.   október  1-jét  megelőzőn  juttatott  jövedelmekre   is
        alkalmazni kell (133. §).
         A  már kifizetett összegekre vonatkozó különadót 2010. október
        31-ig kell megfizetni [11. § (5) bekezdése].
         Az    indítványozók   álláspontja   szerint    a    kifogásolt
        rendelkezések ellentétesek a jogbiztonság [Alkotmány 2.  §  (1)
        bekezdése]  elvével,  mert a Törvény  a  kihirdetését  megelőző
        időre  állapít  meg kötelezettséget, amelynek  következtében  a
        jogalanyok   magatartásukat  nem  tudják  a  jog   előírásaihoz
        igazítani.  Az indítványozók a Törvény 8-12. §-a  és  133.  §-a
        megsemmisítését kérték.
         
         1.2.  Az  indítványozók  kifejtették, hogy  a  köztisztviselői
        jogviszonyban  álló  munkavállalók  jogviszonyának   megszűnése
        esetén   törvény   szabályozza  a   köztisztviselőt   megillető
        juttatásokat,  így  azok nem tekinthetők  jó  erkölcsbe  ütköző
        jövedelemnek;  ezért  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)  bekezdésébe
        ütközik a különadó alapjára vonatkozó szabály [Törvény 9. § (2)
        bekezdése]. A különadó nem felel meg az arányos közteherviselés
        [Alkotmány 70/I. § (1) bekezdése] elvének sem, mert  a  Törvény
        szerinti  egységes 98 %-os adóelvonás független attól,  hogy  a
        jövedelem  milyen  mértékben haladja meg a kétmillió  forintot.
        Nem  veszi  figyelembe továbbá a szabályozás azt sem,  hogy  az
        illető  foglalkoztatása  során milyen javadalmazásban  részült,
        milyen  vagyoni  viszonyokkal rendelkezik. A  különadó  alapját
        meghatározó 9. § (2) bekezdése nem felel meg az Alkotmány 70/I.
        §-ában foglalt követelményeknek azért sem, mert az adó eszközét
        nem  az adó alkotmányi rendeltetésének, a közfeladatok ellátása
        anyagi  alapjainak  megteremtésére,  illetve  gazdaságpolitikai
        preferenciák érvényesítésére használja.
         A  98  %-os  elvonás  az  indítványozók  véleménye  szerint  a
        tulajdonjog [Alkotmány 13. § (1) bekezdése] aránytalan mértékű,
        túlzott  korlátozását  is jelenti, mert akár  teljes  egészében
        elvonhatja a már megszerzett tulajdont; a tulajdonjogot csak  a
        szükségesség  és  arányosság követelményének  megtartásával,  a
        közérdek  pontos megjelölésével lehetne korlátozni. Hivatkoznak
        a  szerzett  jogok  védelmének sérelmére is,  mert  a  különadó
        különbözetet a már levont közterheken túl utólag  is  meg  kell
        fizetni.   A   közterhek   átminősítésének   következtében   az
        indítványozók  szerint csökken a szolgálati idő  és  a  nyugdíj
        alapjául  szolgáló  kereset, melynek eredményeként  sérülnek  a
        szerzett jogok.
         Érvelésük    szerint    a   közszférából    való    távozással
        összefüggésben  jogszabály  alapján,  vagy  a  rendeltetésszerű
        joggyakorlás keretei között kötött szerződés alapján járó,  már
        kifizetett, illetőleg a jövőben fizetendő összegekre  vonatkozó
        jogszabályi és szerződéses kötelezettségek olyan szerzett jogot
        keletkeztetnek,  amelyre  kiterjed  az  Alkotmány  2.   §   (1)
        bekezdéséből következő alkotmányos védelem.
         
         1.3.   Az   indítványozók  szerint  a  jogalkotó  csak   olyan
        jövedelmeket adóztat, amelyek közvetlen vagy közvetett módon az
        államtól  származnak, nem tartozik azonban a  különadó  hatálya
        alá  a  versenyszférában  keletkezett  jövedelem.  Ez  sérti  a
        köztulajdon  és  magántulajdon  egyenlő  védelmének  elvét,   a
        gazdasági   verseny  szabadságát  [Alkotmány   9.   §   (1)-(2)
        bekezdése],  valamint az állami tulajdonban álló vállalatok  és
        gazdálkodó  szervezetek  felelős önálló  gazdálkodásának  elvét
        (Alkotmány 11. §).
         Az    indítványozók   álláspontja   szerint    a    kifogásolt
        rendelkezések     a     közszférában     dolgozók     hátrányos
        megkülönböztetését is eredményezik, mert a  Törvény  9.  §  (1)
        bekezdésében  foglalt különadó nem vonatkozik  a  versenyszféra
        alkalmazottaira, valamint egyes választott tisztségviselőkre. A
        hátrányos  megkülönböztetés  a  jövedelemveszteség  mellett   a
        nyugdíj megállapításánál is kedvezőtlenebb helyzetet eredményez
        a   közszférában  dolgozók  számára.  A  Törvény   9.   §   (1)
        bekezdésében    szabályozott   különadó   fizetésére    köteles
        foglalkoztatotti  kör meghatározása az indítványozók  véleménye
        szerint  a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény
        (a  továbbiakban: Mt.) hatálya alá tartozó, állami  tulajdonban
        álló    vállalatoknál    dolgozó    munkavállalókkal    szemben
        diszkriminatív, mert az Mt. hatálya alá tartozó, de nem  állami
        tulajdonú vállalatoknál dolgozók esetén a megszerzett jövedelem
        után kevesebb adót kell fizetni.
         
         1.4.  A  Törvény  9. § (2) bekezdése — a szabadság  megváltása
        címén  kifizetett összeg különadó alapjába történő  beszámítása
        miatt  —  sérti  az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében  foglalt
        fizetett  szabadságra vonatkozó jogosultságot, mert a  különadó
        megfizetésének  eredményeként a ki nem vett szabadság  pénzbeni
        megváltására  a  valóságban nem kerül sor.  Mivel  a  szabadság
        megváltása   címén   kifizetett   összegről   szintén   törvény
        rendelkezik,  ezért az indítványozók szerint az sem  tekinthető
        jó  erkölcsbe  ütköző  jövedelemnek.  A  Törvény  szabályai  az
        indítványozók  érvelése  szerint  sértik  a  végzett   munkához
        kapcsolódó   jövedelemhez  való  jogot,  mert  majdnem   teljes
        egészében olyan jövedelmet vonnak el, amely a munkában  töltött
        időhöz és a végzett munka mennyiségéhez kapcsolódik. Ily  módon
        a  munkavégzés  alóli  mentesítés idejére  járó  összeg  adóval
        történő elvonása sérti a munkához való jogot.
         
         1.5.  Az indítványozók álláspontja szerint a Törvény 9. §  (1)
        bekezdésében    foglalt   szabályokból   nem    lehet    teljes
        bizonyossággal  megállapítani, hogy kik  tartoznak  a  különadó
        fizetésére   köteles   foglalkoztatotti  körbe,   ugyanis   nem
        egyértelmű,   mely   szervezeteket  kell  érteni   a   működési
        támogatásban részesített más jogi személyek alatt.
         Véleményük szerint a Törvény 9. § (2)-(4) bekezdései és 12. §-
        a  alapján nem lehet meghatározni a különadó alapját sem,  mert
        az  adóalap  kiszámításához szükséges  „rendszeres  járandóság”
        fogalmát   a   Törvény  nem  taxatíve,  hanem  csak  példálódzó
        felsorolással     definiálja.    További    jogbizonytalanságot
        [Alkotmány  2.  § (1) bekezdése] okoz az indítványozók  szerint
        annak  az  értelmezési kérdésnek az eldöntése, hogy a kétmillió
        forint  bevételt  bevételenként  külön-külön,  vagy  valamennyi
        bevétel teljes összegét figyelembe véve kell vizsgálni.
         
         1.6.  Az  indítványozó  érdekképviseleti szervezet  hivatkozik
        arra  is,  hogy  a  különadó  az Európai  Szociális  Karta  ama
        szabályába  ütközik,  amely  a méltányos  díjazáshoz  való  jog
        biztosításának a kötelezettségét (4. cikk) írja elő.
         
         1.7.    Az    indítványozó    országgyűlési    képviselő    az
        Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a
        továbbiakban:  Abtv.)  1. § c) pontja  és  44.  §-a  alapján  a
        Törvény  9.  § (2) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének
        vizsgálatát kezdeményezte.
         Az országgyűlési képviselő álláspontja szerint a Törvény 9.  §
        (2)   bekezdésében  a  szabadság  megváltása  címén  kifizetett
        összegnek a különadó alapjába történő beszámítása ellentétes  a
        2000.  évi  LXVI.  törvénnyel  kihirdetett,  a  fizetett   éves
        szabadságról  szóló, a Nemzetközi Munkaügyi  Konferencia  1970.
        évi   54.  ülésszakán  elfogadott  132.  számú  Egyezmény   11.
        cikkével, amely rögzíti, hogy a munkaviszony megszűnése  esetén
        biztosítani kell a letöltött szolgálati idő után járó,  ki  nem
        vett  fizetett szabadságot vagy szabadságmegváltást. A 98  %-os
        különadó  megfizetésének eredményeként azonban az  indítványozó
        szerint  a  ki  nem vett szabadság pénzbeni megváltását  szinte
        teljes egészében elvonja az állam, amellyel a Törvény kiüresíti
        a hivatkozott nemzetközi szerződésben biztosított, ki nem adott
        szabadság megváltásához való jogot.
         
         2.   Több  indítványozó  szerint  a  kifogásolt  rendelkezések
        sértik  a szociális biztonsághoz való jogot, mert csökkentik  a
        társadalombiztosítási  szolgálati  időbe  beszámítható  adózott
        jövedelmet, ily módon a szolgálati időt is, amelynek alapján  a
        nyugdíj összege megállapításra kerül.
         Véleményük  szerint  az  Alkotmány  70/E.  §-ának  sérelme  az
        önhibán kívül bekövetkezett munkanélküliség kapcsán is fennáll,
        mert a munkavállalót megillető juttatások nem tölthetik be  azt
        a  szerepüket, amelyeket például a munkanélkülivé válás esetére
        rendelt  a  jogalkotó (például a fizetett időtartam biztosítása
        új munkahely keresésére).
         Álláspontjuk szerint a Törvény 9. §-ának, 10. §-ának és 12. §-
        ának  a  rendelkezései sértik a család és az anyák  alkotmányos
        védelmének elvét [Alkotmány 15. §, 66. § (2) bekezdés], ugyanis
        —  gyakorlati példával illusztrálva — a munkaviszony megszűnése
        esetén  az anyák részére kifizetett jövedelem jelentős része  a
        különadó  hatálya alá esik: a gyermek hároméves kora  előtt  az
        anya munkaviszonya nem szüntethető meg rendes felmondással.  Ha
        a  munkáltató  mégis  megszünteti — pl.  átszervezés  miatt  —,
        köteles  a  védett időre járó minden, a munkaszerződés  alapján
        járó   juttatás  egyösszegű  megfizetésére,  így   az   anyának
        kifizetett összeg jelentős része a különadó hatálya alá esik.
         Van  olyan beadvány, amelyben az Alkotmány 54. § (1) bekezdése
        és 70/A. §-a sérelmére is hivatkoznak.
         Egy   indítványozó   hivatkozik  az   Alkotmány   11.   §-ának
        sérelmére, mert szerinte sérül a gazdálkodó szervezetek felelős
        önálló gazdálkodásának elve.
         
         3.  Több  indítványozó felvetette, hogy az Alkotmány  70/I.  §
        (2)   bekezdése  az  Alkotmány  más  szabályaival  [2.  §   (1)
        bekezdése, 70/A. § (1) bekezdése] áll ellentétben.
         
                                      II.
         
         1. Az Alkotmány érintett szabályai szerint:
         „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
        jogállam. (…)
         9.  §  (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben
        a   köztulajdon  és  a  magántulajdon  egyenjogú   és   egyenlő
        védelemben részesül.
         (2)  A  Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás
        jogát és a gazdasági verseny szabadságát. (…)
         11.  §  Az  állam tulajdonában álló vállalatok  és  gazdálkodó
        szervezetek  a  törvényben meghatározott módon és felelősséggel
        önállóan  gazdálkodnak.  (…)13.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság
        biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
         (2)  Tulajdont  kisajátítani csak kivételesen és  közérdekből,
        törvényben  szabályozott esetekben és módon, teljes,  feltétlen
        és azonnali kártalanítás mellett lehet. (…)
         15.  §  A  Magyar  Köztársaság védi a  házasság  és  a  család
        intézményét. (…)
         54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
        veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
        amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (…)
         66. § (…)
         (2)  A  Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek  születése
        előtt  és  után  külön  rendelkezések  szerint  támogatást   és
        védelmet kell nyújtani (…).
         70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén
        tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
        állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
        faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
        nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
        egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (…)
         70/B.  §  (…) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
        munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
         (2)     Az    egyenlő    munkáért    mindenkinek,    bármilyen
        megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga. (…)
         70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van  a
        szociális    biztonsághoz;   öregség,   betegség,   rokkantság,
        özvegység,   árvaság   és   önhibájukon   kívül   bekövetkezett
        munkanélküliség  esetén a megélhetésükhöz  szükséges  ellátásra
        jogosultak. (…)
         70/I.  § (1) Minden természetes személy, jogi személy és  jogi
        személyiséggel  nem rendelkező szervezet köteles  jövedelmi  és
        vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.
         (2)  A közterhek viselésére szolgáló forrásokból, valamint  az
        állami   vagyonnal  gazdálkodó,  illetve  az   állam   többségi
        tulajdonában vagy irányítása alatt álló szervezetek részéről jó
        erkölcsbe   ütköző  módon  juttatott  jövedelmek   tekintetében
        törvény,   az   adott   adóévtől   kezdődően,   külön   mértékű
        kötelezettséget állapíthat meg.”
         
         2.  A  Törvény  támadott  rendelkezései  az  alábbiak  szerint
        szólnak:
         
         „A magánszemély egyes jövedelmeinek különadója
         
         8.   §   (1)   A  9.  §  rendelkezései  szerint  meghatározott
        magánszemély  az  e  fejezetben előírt adóalap  után  különadót
        fizet. A különadó a központi költségvetést illeti meg.
         (2)  Az  e  fejezetben  nem szabályozott kérdésekben  az  Art.
        rendelkezései az irányadók.
         
         9.  §  (1)  Különadó  fizetésére köteles  az  a  költségvetési
        szervnél,   állami,  önkormányzati,  közalapítványi   forrásból
        alapított,  fenntartott vagy működési támogatásban  részesített
        más   jogi   személynél   foglalkoztatott   magánszemély,   aki
        munkavégzésre  irányuló  jogviszonya  alapján,  továbbá  aki  a
        takarékos    állami   gazdálkodásról   és    a    költségvetési
        felelősségről   szóló   2008.  évi   LXXV.   törvény   vagy   a
        köztulajdonban    álló   gazdasági   társaságok    takarékosabb
        működéséről   szóló   2009.   évi   CXXII.   törvény   szerinti
        munkavégzésre irányuló jogviszonyban a (2) bekezdésben  foglalt
        különadó alapnak minősülő bevételt szerez.
         (2)  A  különadó alapjának minősül az (1) bekezdésben említett
        jogviszony  megszűnésével  összefüggésben  pénzben  kifizetett,
        vagy   bármely  más  formában  juttatott  (bármely  esetben   a
        továbbiakban:  kifizetett)  bevételből  –  ide  nem   értve   a
        jogviszony  megszűnésének évében esedékes szabadság  megváltása
        címén   kifizetett  bevételt,  a  jogviszony  megszűnésekor   a
        magánszemélyt   megillető   jubileumi   jutalmat,   illetve   a
        felmentési  (felmondási) időnek a munkavégzési kötelezettséggel
        járó  részére kifizetendő munkabér, illetmény összegét, továbbá
        a szerződéses katonák leszerelési segélyét, de ideértve a Munka
        Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban:
        Mt.)  3.  § (6) bekezdése alapján megállapodás szerint kikötött
        ellenérték   címén   kifizetett   bevételt   –   a   rendszeres
        járandóságok 60 napra számított összegét meghaladó rész, a (3)-
        (4) bekezdésben foglaltak figyelembevételével.
         (3)  A  (2)  bekezdésben foglaltaktól eltérően nem  minősül  a
        különadó  alapjának a (2) bekezdés szerinti  bevétel  kétmillió
        forintot meg nem haladó része.
         (4)   A  (2)  bekezdésben  foglaltaktól  eltérően  a  különadó
        alapjának   minősül  a  (2)  bekezdés  szerinti  bevételnek   a
        rendszeres  járandóságok 60 napra számított  összegét  meg  nem
        haladó részéből a kétmillió forint feletti összeg.
         (5)  A  különadó  alapját  jogviszonyonként  külön-külön  kell
        megállapítani.  A  különadó  alapja  független  attól,  hogy  a
        bevétel  kifizetése  egy  vagy több  adóévben  történik.  Ha  a
        bevétel   megszerzése  több  részletben  történik,   azt   kell
        feltételezni, hogy a magánszemély először a különadó-alapot nem
        képező   adóköteles  jövedelmet  szerzi  meg.  A  nem   pénzben
        kifizetett bevételt a személyi jövedelemadóról szóló 1995.  évi
        CXVII.  törvény  (a továbbiakban: Szja tv.) 3. §  9.  pontjának
        megfelelő alkalmazásával kell megállapítani.
         
         10.  § A különadó mértéke a 9. § (2) és (4) bekezdése szerinti
        adóalapnak a 98 százaléka.
         
         11.   §   (1)   A   kifizető  a  magánszemélyt  terhelő   adót
        forrásadóként   a  kifizetéskor  állapítja   meg,   vonja   le,
        elkülönítve igazolja, az Art. 31. §-ának (2) bekezdése szerinti
        bevallásban  vallja  be, és ezen bevallás  benyújtására  előírt
        határidőig fizeti meg.
         (2)   Amennyiben  a  kifizető  a  magánszemélyt  terhelő  adót
        bármely  okból nem vonta le, a le nem vont adót a  magánszemély
        fizeti meg a kifizetést követő hónap 12. napjáig.
         (3) A különadó alapjának 9. § szerint meghatározott összegét
         a)  az  Szja  tv. rendelkezéseinek alkalmazásában a  jövedelem
        kiszámításánál nem kell figyelembe venni, azonban  a  kifizetés
        évére  vonatkozó személyi jövedelemadó-bevallásban  elkülönítve
        be kell vallani, és be kell számítani az Szja tv. 3. §-ának 75.
        pontja szerinti éves összes jövedelem megállapításánál;
         b)  a  társadalombiztosítás ellátásaira  és  a  magánnyugdíjra
        jogosultakról,  valamint  e  szolgáltatások  fedezetéről  szóló
        törvény alkalmazásában nem kell járulékalapnak tekinteni.
         (4)   A  különadó  alapja  után  a  kifizető  az  egészségügyi
        hozzájárulásról   szóló   törvény  rendelkezései   szerint   27
        százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulást fizet.
         (5)  Amennyiben a különadó alapjául szolgáló bevételnek,  vagy
        egy  részének  kifizetése e fejezet hatálybalépését  megelőzően
        történt meg, az (1)-(2) bekezdések rendelkezéseitől eltérően
         a) a kifizető
         aa)    a   (3)   bekezdésben   foglaltak   figyelembevételével
        helyesbíti   a  magánszemélyt  terhelő  személyi  jövedelemadó-
        előleget, járulékokat (magánnyugdíjpénztári tagdíjat), valamint
        az általa fizetendő társadalombiztosítási járulékot azzal, hogy
        a  magánszemélyt terhelő, a kifizetéskor megállapított (levont)
        személyi  jövedelemadó-előleg, járulékok  (magánnyugdíjpénztári
        tagdíj)  és  a  megfelelő helyesbített összegek  különbözete  a
        magánszemélytől  levont különadó-előlegnek,  a  kifizető  által
        bevallott     társadalombiztosítási    járulék     egészségügyi
        hozzájárulásnak minősül;
         ab)   az   e   fejezet   hatálybalépése  napjának   hónapjában
        keletkezett kötelezettségek bevallására nyitva álló  határidőig
        az  aa)  alpontnak megfelelően – a különadó-alapot, a különadó-
        előlegnek,   illetve   egészségügyi  hozzájárulásnak   minősülő
        összeget  e  hónap  kötelezettségeként  feltüntetve  –  köteles
        bevallásának    benyújtására,   illetve   a   már    benyújtott
        bevallásának módosítására;
         ac)  a  magánszemélynek az ab) alpontban  említett  határidőig
        helyesbített  adó- és járulék-igazolást ad ki,  amelyben  külön
        igazolja  a különadó-alapot, a fizetendő különadót, a különadó-
        előlegnek   minősülő  levont  összeget  és   a   különadó   még
        megfizetendő összegét;
         b)  a  magánszemély a különadó még megfizetendő összegét 2010.
        október hó 31-éig fizeti meg.
         (6)  A  magánszemély  az adóbevallásában  adóelőlegként  veszi
        figyelembe  a  kifizető által levont különadót,  valamint  –  a
        megfizetésre  nyitva álló határidő napjának  kötelezettségeként
        feltüntetve  – az általa a (2) bekezdés és az (5)  bekezdés  b)
        pontja szerint megfizetett különadót.
         (7)  A  kifizető  által  az  (5)  bekezdés  a)  pontjának  ab)
        alpontja   szerint  benyújtott,  illetve  módosított   bevallás
        beérkezését   követően   az  Egészségbiztosítási   Alapnak,   a
        Nyugdíjbiztosítási  Alapnak,  a  Munkaerőpiaci  Alapnak  és   a
        magánnyugdíjpénztáraknak  korábban  átutalt  járulékok  illetve
        tagdíjak összegéből a különadó-előlegnek minősülő összegeket  –
        az  adóhatóság jelzése alapján – a Magyar Államkincstár levonja
        a következő napo(ko)n utalandó összegből.
         
         12.   §  E  fejezet  alkalmazásában  rendszeres  járandóságnak
        minősül   minden  olyan  bevétel  —  különösen  bér,  munkadíj,
        tiszteletdíj  — amely a magánszemélyt a jogviszony megszűnéséig
        e  jogviszonyra tekintettel jogszabály vagy szerződés alapján a
        legutolsó besorolás szerint meghatározott időközönként  vagy  a
        tartós megbízás teljes időtartamára illeti meg. (…)
         133.  § A II. Fejezet e törvény kihirdetését követő 44.  napot
        követő  hónap első napján lép hatályba, rendelkezéseit a  2010.
        január  1-jétől megszerzett, a II. Fejezet hatálya alá  tartozó
        jövedelmekre kell alkalmazni.”
         
                                     III.
         
         Az indítványok az alábbiak szerint megalapozottak.
         
         1.  Az  Alkotmány 2010. augusztus 11-i, az Alkotmány 70/I.  §-
        ára vonatkozó módosítása számos új rendelkezést tartalmaz:
         1)  nevesített forrásokra, jogalanyokra, az államtól  származó
        jövedelmekre vonatkozik,
         2)   sajátos   —   jó  erkölcsbe  ütköző  —  módon   juttatott
        jövedelmekről szól,
         3)  az adott adóév (vagyis 2010-ben a 2010-es adóév) kezdetére
        utal,  (az alkotmányozó kifejezetten kinyilvánította, hogy  „az
        adójogszabályok tekintetében el kíván térni az Alkotmánybíróság
        903/B/1990.  AB  határozatban megfogalmazott  megállapításától,
        amely szerint az új adókötelezettséget érintő szabályozásnál az
        adókötelezettség keletkezésének időszakát, és  nem  a  bevallás
        időpontját tekinti irányadónak.”)
         4)  „külön  mértékű” kötelezettség bevezetését  engedélyezi  a
        közteherviselés keretei között.
         
         1.1.  Az  Alkotmány módosítása jelentőséget tulajdonít  annak,
        hogy valamely jövedelem juttatása a „jó erkölcsbe ütköző módon”
        történt-e, de az Alkotmány nem határozza meg ennek fogalmát. [A
        „jó  erkölcs”  kifejezés írásmódja a határozatban az  Alkotmány
        módosításának  szövegéhez igazodik, kivéve  ahol  polgári  jogi
        értelemben szerepel; ott a Polgári Törvénykönyvről szóló  1959.
        évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) szerint egybeírjuk.]
         Az  Alkotmány 70/I. §-ának új (2) bekezdése lehetővé  teszi  a
        hatálya  alá  tartozó, jó erkölcsbe ütköző  módon  juttatottnak
        minősíthető jövedelmek eltérő kezelését.
         
         1.2.  Az  új közteherviselési szabály az adott adóév kezdetére
        utal:    az    adott   adóévtől   kezdődően   teszi    lehetővé
        „kötelezettség” megállapítását. A Törvény hatálybalépésekor  az
        adott  adóév a 2010-es. Ennek a kezdete 2010. január  1-je.  Ez
        azt jelenti: az Alkotmány módosítása lehetővé tette, hogy ennek
        az  adóévnek  a  kezdetére  kiterjedő  hatállyal,  vagyis  akár
        visszahatóan is, vezessenek be külön mértékű kötelezettséget, a
        jó erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmeket illetően.
         A     módosítás    lehetővé    teszi,    hogy    törvény    az
        adókötelezettséggel   kapcsolatban   a    visszaható    hatályú
        jogalkotás  tilalmától,  a  jogállam e  lényeges  jellemzőjétől
        eltérjen,    és    visszaható    hatállyal    állapítson    meg
        kötelezettséget az Alkotmány módosításának hatálya alá  tartozó
        esetekben, a jövedelem juttatásának módjával összefüggésben.
         
         1.3.  Az Alkotmány módosítása „külön mértékű” adókötelezettség
        bevezetését  engedélyezi. Ez a szabály is a 70/I. §-t  egészíti
        ki.
         Az    Alkotmánybíróság   gyakorlatában   az   adó   mértékének
        arányossági  vizsgálatára már 1992-ben sor  került,  amikor  az
        Alkotmánybíróság  egy  határozatban azt a megállapítást  tette,
        hogy  „[…]  az AB az adó mértékének meghatározását nem  tekinti
        tehát  alkotmányossági kérdésnek csak akkor, ha  a  szabályozás
        diszkriminatív, vagy olyan nagyságot ér el, amely nyilvánvalóan
        eltúlzott   mértékű,   indokolatlanná,   aránytalanná   válik.”
        (1558/B/1991.  AB határozat, ABH 1992, 506.) Egy  másik  döntés
        értelmében  aránytalan az adó, ha nagy hányadban meghaladja  az
        elméletileg még elfogadhatónak minősített százalékos arányt; az
        adott  ügyben  egy  vagyonadó az alapul vett ingatlan  forgalmi
        értékét   legalább   110%-kal  meghaladta.   (1531/B/1991.   AB
        határozat, ABH 1993, 707, 711.)
         Az  Alkotmány módosítása az alkotmányozó szándéka szerint  „az
        ott  meghatározott  jövedelemadók esetében  az  adó  mértékének
        meghatározását a törvényhozó szabad belátására bízza.”
         
         2.   Az  Alkotmánybíróság  egyik  határozata  (801/B/2002.  AB
        határozat) számos megállapítást tartalmaz a jóerkölccsel — mint
        magánjogi kategóriával — kapcsolatban.
         A  határozat  lényeges megállapításai szerint  „a  jó  erkölcs
        mint    magánjogi   kategória   áttételesen    kapcsolódik    a
        közerkölcshöz.  A  közerkölcs  védelmének  a  szükségességét  a
        legfontosabb nemzetközi emberi jogi dokumentumok kivétel nélkül
        elismerik.  E  dokumentumok  biztosítják  továbbá   a   nemzeti
        jogrendszerek számára a közerkölcs – és ezzel összefüggésben  a
        közrend  –  védelméhez szükséges alkotmányos, törvényi  és  más
        jogszabályi  rendelkezések megalkotásának és  alkalmazásának  a
        lehetőségét.  (…)  Az erkölcsi rend védelmére  (megerősítésére)
        hivatott    jogi   korlátozások   lehetőségét   a    nemzetközi
        egyezményeken  kívül – azokkal összhangban –  az  Emberi  Jogok
        Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) joggyakorlata  és  a
        magyar  Alkotmánybíróság  határozatai  [21/1996.  (V.  17.)  AB
        határozat, ABH 1996, 74, 83.; 20/1997. (III. 19.) AB határozat,
        ABH  1997,  85, 92.] is megerősítik.” A határozat megállapítja,
        hogy  a  jogszabályok  – összhangban a  külföldi  és  a  magyar
        magánjogi jogterületi törvényekkel – „nem határozzák meg sem  a
        közerkölcs,   sem  a  jó  erkölcs  fogalmát,  ezek  tartalmának
        konkretizálását az eseti jogalkalmazásra bízzák. A jó erkölcsbe
        ütközés  tilalma olyan nyitott, az absztrakció  magas  szintjén
        megfogalmazott   generálklauzulának   tekinthető,   amely   nem
        bizonyos,   meghatározott   magatartásokat   tilt   vagy   tesz
        kötelezővé.   Természete   szerint   a   magánjogi    szabadság
        (privátautonómia) morális határát jelöli ki, és  azon  belül  a
        jogalanyok magatartását, döntéseik irányát és tartalmát kívánja
        befolyásolni.” (ABH 2008, 1899.)
         Ilyen  jellegű  jogi  fogalom alkalmazása esetében  szükséges,
        hogy  a  jogalkotó – az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből  fakadó
        jogbiztonság és normavilágosság érdekében –meghatározza, hogy a
        jövedelem  juttatása milyen esetekben tekinthető  jó  erkölcsbe
        ütköző  módon  juttatottnak még akkor  is,  ha  ennek  tartalmi
        elemeit  igen  nehéz normatív módon törvényben  felsorolni.  Az
        Alkotmánybíróság  gyakorlatában  eddig  a   Ptk.   alapján,   a
        szerződéssel  kapcsolatos jogvitákban merült fel a  jóerkölcsbe
        ütközésre  vonatkozó rendelkezés vizsgálata; az  indítványt  az
        Alkotmánybíróság  a  bírói mérlegelés  megengedhető  határaival
        kapcsolatban bírálta el.
         
         3.  A  Törvény az „államtól származó” jövedelmekre  vonatkozik
        [9.   §   (1)   bekezdése],  az  állammal  fennálló  jogviszony
        megszűnésével összefüggésben kifizetett bevételről szól  [9.  §
        (2)  bekezdése], a különadó mértékét 98%-ban állapítja meg (10.
        §), 2010. január 1-jére visszaható alkalmazását írja elő [11. §
        (5)  bekezdése, 133. §], kétmillió forint feletti  összegre  (a
        bevétel kétmillió forint feletti részére) vonatkozik [9. § (3)-
        (4) bekezdése].
         A  Törvény  szövegszerűen  nem minősíti  jó  erkölcsbe  ütköző
        módon  szerzett  jövedelemnek a különadó  hatálya  alá  tartozó
        bevételeket,  és  olyan külön eljárást sem szabályoz,  amelyben
        ezt  megállapítani lehetne, hanem objektív módon írja körül  az
        ismertetettek  szerint,  hogy  milyen  jövedelmekre  vonatkozik
        (állami  forrás,  jogviszony megszűnéséhez  kapcsolódó  jogcím,
        összeghatár feletti mérték).
         A  különadó törvény hatálya alá tartozó jogviszonyokat az Mt.,
        a  köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII.  törvény
        (a  továbbiakban: Ktv.), a közalkalmazottak jogállásáról  szóló
        1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.), az ügyészségi
        szolgálati  viszonyról  és az ügyészségi  adatkezelésről  szóló
        1994.  évi  LXXX. törvény (a továbbiakban: Üszt.), a  fegyveres
        szervek  hivatásos  állományú tagjainak szolgálati  viszonyáról
        szóló 1996. évi XLIII. törvény (a továbbiakban: Hszt.), a bírák
        jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény
        (a továbbiakban: Bjt.), az igazságügyi alkalmazottak szolgálati
        jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény (a továbbiakban:
        Iasz.),  a  Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú
        katonáinak  jogállásáról  szóló  2001.  évi  XCV.  törvény   (a
        továbbiakban: Hjt.), továbbá a kormánytisztviselők jogállásáról
        szóló 2010. évi LVIII. törvény (a továbbiakban: Ktj.) vagyis az
        ún. jogállási törvények (Ktv., Kjt., Üszt., Hszt., Bjt., Iasz.,
        Hjt., Ktj. és az Mt.) szabályozzák. A Ktv., a Kjt., az Üszt., a
        Hszt.,  a  Bjt.,  az  Iasz. és a Hjt. szabályai  értelmében  az
        illetményt  ún.  bértábla  határozza meg,  béralkura  főszabály
        szerint   nincs   mód,  az  illetményre  nem  a   felek   közös
        megállapodása  az  irányadó.  Az  említett  törvények   további
        jellemzője,  hogy  a jogviszonyok megszűnése  és  megszüntetése
        eseteit  oly  módon  szabályozzák, hogy míg  az  Mt.  főszabály
        szerint   viszonylag  szabad  felmondási  jogkört  biztosít   a
        munkáltatónak,   addig  a  közszférában  felmentésre   csak   a
        törvényben  meghatározott esetekben, jogcímek alapján  kerülhet
        sor  (kivétel ezalól a nemrég hatályba lépett Ktj.). Míg az Mt.
        főszabály    szerint   a   jogviszony   megszűnésének    anyagi
        következményeit    féloldalasan   kogens   módon    szabályozza
        (klaudikáló  kogencia),  azaz itt  a  felek  megállapodással  a
        munkavállaló  javára eltérhetnek, addig a közszférában  ezek  a
        következmények    általában   eltérést   nem    engedő    módon
        szabályozottak.
         
         4.   Az   Alkotmánybíróság  elsőként  a  visszaható  hatállyal
        kapcsolatos indítványozói felvetésekkel foglalkozott. A Törvény
        133.  §-a  visszaható  hatályú alkalmazást  ír  elő  a  2010-es
        adóévre   az  adókötelezettséggel  kapcsolatban.  A  visszaható
        hatály alkotmányjogi megítélésénél annak van jelentősége,  hogy
        a  Törvény elfogadásához kapcsolódott az Alkotmány 70/I. §-ának
        módosítása is.
         
         4.1.  Az  alkotmánymódosítás szándéka szerint  elsősorban  azt
        tette  lehetővé,  hogy a „jó erkölcsbe ütköző  módon  juttatott
        jövedelmek  tekintetében törvény, az adott adóévtől  kezdődően,
        külön   mértékű  kötelezettséget”  állapítson  meg,  vagyis   a
        módosítás jelentős mértékben arról szól, hogy milyen esetekben,
        milyen jövedelemnél jöhet szóba a visszaható hatályú jogalkotás
        tilalmának mellőzése.
         Minden  más jövedelmet illetően változatlanul érvényben  marad
        az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság egyik
        alapvető   kritériuma,   amely  szerint   az   adókötelezettség
        visszamenőleges      hatállyal      történő      megállapítását
        alkotmányellenesnek kell tekinteni (903/B/1990.  AB  határozat,
        ABH 1990, 250, 251.).
         Az  Alkotmánybíróság külön vizsgálta a különadó  jövőre  szóló
        szakaszait [8-10. §, 11. § (1)-(4), (6)-(7) bekezdése,  és  12.
        §]  és a visszaható szabályokat [11. § (5) bekezdése, 133.  §].
        Ennek   oka,  hogy  a  Törvény  szerinti  összeghatár   feletti
        kifizetések   között   lehetnek  jó  erkölcsbe   ütköző   módon
        juttatottak,   másrészt  a  jövőre  szóló   szabályok   elvileg
        alkotmányosan  vonatkozhatnak nemcsak  az  ilyen  jövedelmekre,
        hanem  másokra  is: az Alkotmány 70/I. §-a alapján  adóztatható
        bármely  jövedelem, a (2) bekezdés alapján bizonyos  jövedelmek
        másképpen is, mint a főszabály [(1) bekezdés] szerint.
         A  Törvény 11. § (5) bekezdéséből következik, hogy a különadót
        a Törvény „hatálybalépését megelőzően történt” kifizetésekre is
        alkalmazni kell. A Törvény 133. §-a pedig kimondja,  hogy  „[a]
        II.  Fejezet  e  törvény kihirdetését követő 44.  napot  követő
        hónap első napján lép hatályba, rendelkezéseit a 2010. január 1-
        jétől   megszerzett,   a  II.  Fejezet  hatálya   alá   tartozó
        jövedelmekre    kell    alkalmazni.”   A    Törvény    említett
        rendelkezéseinek  összevetéséből az  állapítható  meg,  hogy  a
        különadót  a 2010. január 1-je előtt szerzett jövedelmekre  nem
        lehet  alkalmazni, viszont alkalmazni kell a 2010. január  1-je
        után, tehát a Törvény kihirdetése és hatálybalépése (október 1-
        je) előtt szerzett jövedelmekre is.
         A  Törvény  133.  §-ának  a különadó alkalmazására  vonatkozó,
        visszaható  hatályú rendelkezése összhangban áll  az  Alkotmány
        70/I.  § (2) bekezdésével, ha a Törvény az ott írt jövedelmekre
        vonatkozik.
         Az  Alkotmánybíróságnak  ezért  vizsgálnia  kellett,  hogy   a
        Törvény  II.  Fejezete a „jó erkölcsbe ütköző módon  juttatott”
        jövedelmekre vonatkozik-e.
         
         4.2.  A  Törvény  9. § (1) bekezdése határozza  meg  azokat  a
        jogviszonyokat,  amelyekre a különadó  kiterjed,  a  9.  §  (2)
        bekezdése  pedig  a  különadó  alapját.  Ennek  értelmében   az
        allamháztartási  forrásból  származó  [állami  (önkormányzati),
        közalapítványi  stb.  költségvetésből vagy  támogatásból]  vagy
        köztulajdonban álló gazdasági társaság vagyonából eredő egyes –
        a  jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó – juttatások  után  kell
        különadót  fizetni. A jogviszonyokat illetően  idetartoznak  az
        ún.  jogállási  törvényekben (Ktv., Kjt.,  Ktj,  Üszt.,  Hszt.,
        Bjt.,  Iasz.,  Hjt., Mt.) szabályozott, munkavégzésre  irányuló
        jogviszonyok.
         Ami  a  különadó  alapját  illeti, a jogviszony  megszűnésével
        összefüggésben   kifizetett  bevételekről   van   szó,   vagyis
        meghatározott okból juttatott, nem nevesített, de semmiképp sem
        ismétlődő, vagy rendszeres kifizetésekről.
         A   jogviszony   megszűnésével  összefüggésben   a   jogállási
        törvények   szerint  jellemzően  végkielégítést,  a  felmentési
        időnek   a  munkavégzési  kötelezettséggel  nem  járó   részére
        kifizetendő  munkabért, és az Mt. 3. § (6)  bekezdése  szerinti
        versenytilalmi megállapodásból eredő jövedelmet, valamint nem a
        jogviszony  megszűnésének évében, hanem már a  korábbi  években
        esedékessé vált, ki nem adott szabadság megváltását juttathatja
        a kifizető a foglalkoztatottnak.
         A  különadó  alapjába tartozó bevételek közül a végkielégítést
        és a felmentési időnek azt a részét, amely alatt a munkavégzési
        kötelezettség  alól kötelező felmenteni a foglalkoztatottat,  a
        közszférában törvények szabályozzák (Ktv., Kjt. stb.).  Az  ún.
        bértáblák   és  a  hozzá  kapcsolódó,  szintén  a  törvényekben
        rögzített   egyéb   javadalmazási  rendszer  a   járandóságokat
        szabályozza.  Ezek a törvények garantálnak olyan  juttatásokat,
        amelyeknek  a  jogcíme vagy mértéke az érintettek  (munkáltató,
        munkavállaló)  által nem befolyásolható.  A  Törvény  ezekre  a
        juttatásokra is vonatkozik, visszahatóan.
         A  Törvényből  az  következik, hogy a  jogalkotó  a  kétmillió
        forint  feletti összeget 2010. január 1-jétől tekinti  különadó
        alapnak, függetlenül a kifizetés konkrét körülményeitől  [9.  §
        (3)-(4)  bekezdése]. Más megfogalmazásban ez azt jelenti,  hogy
        nem a juttatás módja, hanem – a jogcímek mellett – a mértéke  a
        meghatározó a Törvény szerint akkor, amikor azt kell eldönteni,
        hogy   egyes   kifizetésekre   különadót   kell-e   alkalmazni,
        visszaható  hatállyal. A Törvény nem különböztet  a  juttatások
        jogalapja  szerint (törvény vagy megállapodás alapján juttatott
        bevétel)  és  aszerint  sem, hogy az  egyes  jövedelemtípusokat
        keletkeztető   tényállásokat  illetően  hol  befolyásolható   a
        juttatás  mértéke az állami forrásból gazdálkodó  szervezet  és
        munkavállalója  által (pl. szabadság megváltása, versenytilalmi
        megállapodás, megállapodás alapján járó egyéb juttatás), és hol
        egyáltalán nem.
         Csak   az   érintettek  által  befolyásolható   tényállásoknál
        merülhet fel az, hogy a jövedelmet „jó erkölcsbe ütköző  módon”
        juttatták.  Ez  azonban nem jelenti azt,  hogy  a  megállapodás
        alapján  juttatott  kifizetések  minden  esetben  jó  erkölcsbe
        ütköznek,  de  azt  sem, hogy törvényen alapuló  juttatás  (pl.
        szabadságmegváltás) sohasem ütközhet jó erkölcsbe. Az Alkotmány
        módosítása   alapján  a  Törvény  által  érintett  jogviszonyok
        megszüntetésekor  juttatott,  jó erkölcsbe  ütköző  kifizetések
        (pl.     méltánytalanul     magas     kifizetések,     bizonyos
        végkielégítések,  vagy  több éven át  ki  nem  adott,  jelentős
        mértékű  szabadság megváltása) különadóval sújthatók visszaható
        hatállyal  is,  de ez csak a törvények szerint járó  juttatások
        feletti,  és  az  Alkotmány 70/I. § (2)  bekezdésében  említett
        kifizetésre vonatkozhat. A visszaélések megakadályozását célzó,
        a    társadalom   igazságérzetét   érvényesítő   törvény    nem
        alkotmányellenes önmagában, de meg kell maradnia  a  módosított
        Alkotmány   keretei  között.  Nem  minősíthető   jó   erkölcsbe
        ütközőnek pusztán a mértéke alapján egy törvényben biztosított,
        ott meghatározott mértékű, alanyi jogon járó jövedelem.
         A   Törvény  azonban  nemcsak  a  jó  erkölcsbe  ütköző  módon
        juttatott,  törvény  vagy  megállapodás  alapján  járó,  de  az
        érintettek  által  befolyásolható módon keletkező  jövedelmekre
        vonatkozik,  hanem más, a törvényekben jelenleg is fenntartott,
        a  jogviszony megszűnéséhez kapcsolódó jövedelmekre is. Ezért a
        Törvénynek  ezek,  az  általánosan, a jogviszony  megszűnésével
        összefüggésben  kifizetett  valamennyi  jövedelemre  vonatkozó,
        visszaható  hatályú különadót előíró rendelkezései [11.  §  (5)
        bekezdése,  133.  §]  ellentétesek az  Alkotmány  70/I.  §  (2)
        bekezdésével és a visszaható hatályú jogalkotást tiltó 2. § (1)
        bekezdésével.
         
         5.  A Törvény hatálybalépését követően kifizetett juttatásokat
        (pl.   végkielégítés)  illetően  a  különadót  –  a   jövedelem
        megkülönböztetett, állami forrására, sajátos alapjára és az adó
        külön  mértékére  vonatkozó  törvényi  szabályok  miatt  –  nem
        egyedül  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)  bekezdése  alapján  kell
        vizsgálni.    Figyelembe   kell   venni,   hogy    a    Törvény
        hatálybalépését  követően kifizetett  juttatásokat  illetően  a
        törvényhozó  meghatározhatja  –  a  70/I.  §  (2)  bekezdésétől
        függetlenül – az egyes kifizetések feltételeit, az azokkal járó
        terheket.
         Ugyanakkor  az  Alkotmány  70/I. § (2)  bekezdése  alkotmányos
        felhatalmazás  a törvényalkotó számára speciális  kötelezettség
        megállapítására.
         Az    érintett   jogviszonyok   megszűnésével   összefüggésben
        jellemzően  kifizetett  juttatás  egyike  a  végkielégítés.   A
        végkielégítéssel  kapcsolatban  megállapítható,  hogy   ezt   a
        jogintézményt az 1991. évi XLVIII. törvény 2. §-a iktatta be az
        1967.  évi  II.  törvénybe (Mt1). Az Mt1 27/A. § (3)  bekezdése
        értelmében  a  végkielégítésre  való  jogosultság  feltétele  –
        egyebek  között  –  az,  hogy  a munkaviszony  a  munkáltatónál
        meghatározott időtartamban fennálljon. „A végkielégítéshez való
        jog  nem tartozik az emberi, illetve állampolgári jogok körébe.
        A  jogalkotó a végkielégítésre vonatkozó elosztási szabályokban
        a     munkavállalók     alkalmazási    körülményei     szerinti
        megkülönböztetést tehet, ha ez egyébként nem  sérti  az  emberi
        méltóságot.   A   végkielégítésre   jogosultnak    ahhoz    van
        alkotmányosan  védett  joga, hogy  a  vele  azonos  jogállásúak
        között  ne  érje  tilos  megkülönböztetés.”  (2180/B/1991.   AB
        határozat, ABH 1992, 559.)
         „Minthogy a végkielégítéshez való jog nem tartozik az  emberi,
        illetve állampolgári jogok körébe, és az emberi méltóságot  sem
        érinti,   a  végkielégítés  feltételeinek  meghatározásánál   a
        jogalkotót    széleskörű   mérlegelési   jog    illeti    meg.”
        (1221/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 610.) Az Alkotmánybíróság
        említett  gyakorlatához  képest az Európai  Unió  Bírósága  más
        mércék  alapján vizsgálódik a végkielégítésre vonatkozó nemzeti
        jogszabályokat illetően.
         Az  Európai  Unió Bíróságának a C-499/08. számú  ügyben  2010.
        október 12-én hozott ítélete [Ingeniřrforeningen i Danmark (Ole
        Andersen  nevében)  kontra  Region  Syddanmark]  végkielégítést
        korlátozó  szabályról szól. Eszerint a munkavállalót nem  lehet
        azzal  az  indokkal  sem  megfosztani a végkielégítéstől,  hogy
        öregségi  nyugdíjra  jogosult.  Az  ítélet  elismeri,  hogy   a
        végkielégítés  célja a munkavállalók újbóli  munkába  állásához
        vezető  átmenet  megkönnyítése. A dán  jogban  a  szóban  forgó
        korlátozás   azt   biztosította,   hogy   a   hosszabb    idejű
        munkaviszonnyal rendelkező alkalmazottak ne vehessék igénybe  a
        végkielégítést  az  öregségi  nyugdíjjal  együtt.   A   Bíróság
        megállapította,  hogy a korlátozás túllépi az  ahhoz  szükséges
        mértéket,  amely  az  említett célok eléréséhez  szükséges.  Az
        ítélet  szerint  az  említett szabályozás – azáltal,  hogy  nem
        teszi  lehetővé a végkielégítés megfizetését azon munkavállalók
        számára,  akik  bár  a  munkáltatójuk által  fizetett  öregségi
        nyugdíjra  jogosultak,  ugyanakkor  átmenetileg  lemondanak   e
        nyugdíjról   azért,   hogy   szakmai   pályafutásukat    tovább
        folytathassák  –  túllépi  az  e  rendelkezés  által   kitűzött
        szociálpolitikai  célok eléréséhez szükséges mértéket,  és  nem
        igazolható.
         
         5.1.  A  törvényhozó  a  jogállási törvényekben  a  jogviszony
        megszűnésével  összefüggésben  biztosított  végkielégítést,   a
        felmentési  idő  tartamát, a munkavégzési  kötelezettség  alóli
        mentesítés  kötelezettségét nem változtatta meg. Nem korlátozta
        sem  jogalapját, sem összegszerűségét illetően a  végkielégítés
        mértékét  vagy  a felmentési időre kifizetendő  munkabért,  nem
        rendelkezett  a  korábbi  években  esedékessé  vált   szabadság
        megváltásának a korlátozásáról sem. [Jóllehet pl.  a  Ktv.-t  a
        2010.  június 28-án kihirdetett Ktj. módosította, és július  6-
        tól  megváltozott a Ktv.-nek a végkielégítés összegére irányadó
        19.  §  (2)  bekezdése  is,  a végkielégítés  mértéke  bizonyos
        esetekben változatlanul, akár tizenkéthavi illetmény  lehet;  a
        felmentés  időtartama  legfeljebb nyolc hónap  lehet,  amelynek
        legalább   felére   mentesíteni  kell   a   köztisztviselőt   a
        munkavégzési kötelezettség alól (Ktv. 18. §).]
         A   kifizetésre   okot   adó  konkrét   tényállástól   függően
        előfordulhat, hogy a különadót olyan bevételekre is  alkalmazni
        kell,  amelyeket ugyanúgy törvény határoz meg, mint  ahogyan  a
        különadó  szabályait.  Ebben az esetben a  jogállási  törvények
        feltétlen  alkalmazást kívánó szabályai és a különadó  kötelező
        előírásai   között   sajátos  ellentét   feszül:   a   különadó
        alkalmazásához  vezető  körülmények  megvalósulása,  vagyis   a
        Törvényben   rögzített   különadó   alapot   meghaladó   összeg
        kifizetése   –   ha   a  jogviszony  megszűnik   –   lényegében
        elkerülhetetlen.
         Az  Alkotmánybíróságnak vizsgálnia kellett,  hogy  a  törvényi
        rendelkezések   hatásának  említett  sajátos  ellentéte   miatt
        valamely alkotmányos elv vagy jog sérül-e.
         
         5.2.  A  Törvény 9. § (1) bekezdéséből az következik,  hogy  a
        különadó  –  szándéka  szerint –  az  állami  forrásokkal  való
        gazdálkodáshoz kapcsolódó, sajátos tényállásokat céloz meg.
         A  fent kifejtettek szerint a Törvény két irányban is eltér az
        Alkotmány   70/I.  §  új  (2)  bekezdésének  szabályaitól.   Az
        Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése lehetővé tenné azt is, hogy  az
        ott    írt    valamennyi   jövedelemre   (nemcsak    jogviszony
        megszűnéséhez kapcsolódóra), általánosan különadót vessenek ki.
        A  Törvény  ezzel  a  lehetőséggel  nem  él.  Másfelől  viszont
        valamennyi,  a  Törvény  által objektív  ismérvekkel  körülírt,
        vagyis a Törvény szerinti forrásból és a különadó alap szerinti
        mértéket meghaladó, alanyi jogon járó kifizetésekre vonatkozik.
        A   Törvény  nemcsak  a  költségvetési  szervekre,  hanem  más,
        államinak  minősülő munkáltatókra is vonatkozik. A  természetes
        személyek  vagy  a  tulajdonukban  álló  vállalkozásaik  anyagi
        javainak   a   felhasználása  a  polgárok   viszonylag   szabad
        elhatározásától,  autonóm döntésétől függ.  Közpénzekről  szóló
        döntésnél  azonban  nem  ez a helyzet. A  sérelmezett  törvényi
        konstrukcióval  érintett tényállásokban  közpénzről,  az  állam
        pénzéről  rendelkeznek, vagyis – legalább közvetve –  az  állam
        széles értelemben vett javai sorsáról döntenek.
         
         5.3.   A  Törvény  azokban  az  esetekben  is,  amelyekben   a
        jogviszony  megszűnése  anyagi következményeit  a  jogviszonyra
        irányadó,   eltérést  nem  engedő  más  törvények   a   konkrét
        tényálláshoz  kapcsolódóan  a  különadó  szerinti  összeghatárt
        meghaladó  kifizetésben határozzák meg,  98%-os  adót  ír  elő.
        Vagyis  a  98%-os  adómérték — konkrét tényállástól  függően  —
        vonatkozhat olyan kifizetésekre is, amelyek eltérést nem engedő
        szabályok  kényszerű  alkalmazásának  következményei.  (Ebbe  a
        körbe  tartozhatnak  a  hosszú  szolgálati  idővel  rendelkező,
        hosszabb  időre a munkavégzés alól pl. egészségügyi  vagy  más,
        méltányolható  okból felmentett személyek, akiknek  jogviszonya
        rajtuk kívül álló okból szűnt meg.) Ebben az esetben a különadó
        nem  szabályozási eszközként működik, hiszen a különadó alá eső
        tényállás elkerülhetetlen; nem is a visszaélésszerű kifizetések
        megakadályozása a célja, hanem az a funkciója, hogy a kifizetés
        összeghatár  feletti részének – vagyis a különadó  alapjának  –
        csaknem teljes egészét elvonja a központi költségvetés javára.
         A   jogalkotó   széles   körben   mérlegelhet   valamely   adó
        részletszabályainak megállapításakor. Igazodhat a jövedelmi  és
        vagyoni   viszonyokon  túl  más  gazdaságpolitikai   és   egyéb
        szempontokhoz.
         Adót   önmagában   a   mértéke  miatt  általában   nem   lehet
        aránytalannak   minősíteni.  Ennek   a   megítélése   csak   az
        alkalmazási  környezetben, a jogviszony jellegének ismeretében,
        és  az  egyéb adójogi szempontok vizsgálata alapján lehetséges.
        [A  német  alkotmánybíráskodásban  adóterheléssel  kapcsolatban
        alkalmazott  alapelv,  hogy az összes adóterhelésnek  a  felező
        felosztás  közelében  kell lennie az adófizető  és  a  kincstár
        között  (ún.  Halbteilungsgrundsatz,  lásd  1995.  június  22-i
        határozat, 2 BvL 37/91), amely azonban nem érvényesül  abszolút
        tilalomként  a  jövedelem  típusú adóknál  (2006.  január  18-i
        döntés,   2   BvR   2194/99),  ahol  a  60%  körüli   adóztatás
        alkotmányosnak találtatott.]
         Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően az  adó
        és  az  illeték  mértékét,  összegszerűségét  csak  kivételesen
        vizsgálja.  A közterhek mértéke akkor válik alkotmányellenessé,
        ha  konfiskatórius jellegű, illetve ha „olyan nagyságot ér  el,
        hogy a nyilvánvalóan eltúlzott mérték már minőségi kategóriává,
        aránytalanná   és   indokolatlanná  válik”.  (1558/B/1991.   AB
        határozat,  ABH 1992, 506, 507.; 360/B/1996. AB határozat,  ABH
        1998, 629, 638.)
         A  jelen esetben a közszférából való távozással összefüggésben
        jogszabály   alapján,  rendeltetésszerű  joggyakorlás   keretei
        között  teljesített  kifizetésekre  is  alkalmazandó,  jelentős
        mértékű,  büntető jellegű adóról van szó. A Törvényt  akkor  is
        alkalmazni  kellene, ha a jogviszony megszűnésével  kapcsolatos
        kifizetéssel összefüggésben jogellenesség nem állapítható  meg;
        a Törvény az adóalanyt olyan alanyi jogon szerzett jövedelemtől
        fosztja  meg,  amely őt megilletné. A Törvény  II.  Fejezete  a
        jogszabály  alapján járó végkielégítések és más,  a  jogviszony
        megszűnéséhez kapcsolódó kifizetések különadóját szabályozza. A
        Törvény  hatálya alá tartozó kifizetéshez nemcsak  98%-os  adó,
        hanem — a 11. § (4) bekezdése alapján — a kifizetőt terhelő 27%-
        os  egészségügyi hozzájárulás is kapcsolódik, ami összességében
        a különadó alapot meghaladó elvonást jelent.
         Ezért  itt  nem  alkalmazható  a  „külön  mértékre”  vonatkozó
        alkotmányi felhatalmazás, mert a törvényalkotó jelen esetben  a
        „külön   mértéket”   teljes  elvonásként   értelmezte,   vagyis
        túllépett a felhatalmazáson, és megsértette az Alkotmány  70/I.
        § (2) bekezdését.
         
         A   jelen   esetben  a  Törvény  ama  kifizetésekre  vonatkozó
        szabályaival kapcsolatban kell az Alkotmánybíróságnak döntenie,
        amely  kifizetésekről nem állapítható meg a jó erkölcsbe ütköző
        módon   való  juttatásuk,  mert  az  érintettek  más  törvények
        kötelező rendelkezéseit hajtják végre. Az olyan törvény,  amely
        más  törvények  végrehajtásához  kapcsolódó  bevételhez  fűz  a
        Törvény  szerinti  adófizetési  kötelezettséget,  nyilvánvalóan
        eltúlzott  mértékű,  aránytalan.  A  Törvény  szabályai  a  más
        törvények  alapján megszerzett bevételnek az adóalapba  tartozó
        részét  az  adóalany magánszemélytől csaknem  teljes  egészében
        elvonják,   a   kifizetőt  pedig  további   adó   megfizetésére
        kötelezik.  Ezzel  a  törvényhozó  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)
        bekezdése  hatálya  alá  vont  olyan,  törvényben  biztosított,
        alanyi   jogon   járó   juttatásokat,   amelyek   meghatározott
        összeghatár  felettiek.  A törvényalkotó  túllépte  alkotmányos
        felhatalmazását,  ami az Alkotmány 70/I.  §  (2)  bekezdésének,
        egyben  a  2.  §  (1) bekezdésének sérelméhez  vezetett.  Ezért
        megállapítható, hogy a Törvény 8-10. §-a, 11. §  (1)-(4),  (6)-
        (7)  bekezdése, és 12. §-a is ellentétes az Alkotmány  70/I.  §
        (2)  bekezdésével.  Valamely juttatásnak az  adójogszabályokkal
        történő   aránytalan  elvonását  az  jellemzi,  hogy   az   adó
        lényegében  lehetetlenné  teszi,  hogy  az  adóalany  éljen   a
        juttatásból    eredő    jogaival,   illetve    hozzájusson    a
        jogosultságából  eredő  juttatáshoz,  illetve  annak   lényeges
        részéhez.  A  törvényhozónak az ilyen  adóval  a  költségvetési
        bevétel  növelése, az arányos közteherviselés biztosítása  csak
        másodlagos, esetleges célja. A jogalkotó közvetlen célja  ilyen
        esetben   ugyanis   az,   hogy   adójogi   eszközzel   egyfajta
        jövedelemkorlátot  állapítson meg. Ennek azonban  alkotmányosan
        nem  megfelelő eszköze az adó, illetve egyéb adó jellegű  teher
        kivetése.  A törvényhozónak rendelkezésére áll több alkotmányos
        eszköz is célja elérésére, lehetősége van a Törvény hatálya alá
        tartozó,   állami   forrásból  eredő  juttatásokat   a   jövőre
        vonatkozóan  mérsékelni,  akár meg is  szüntetni,  a  juttatási
        rendszert  oly  módon  átalakítani,  hogy  a  jövőben  bizonyos
        összeghatár   feletti  juttatásra  ne  lehessen   jogosultságot
        szerezni.  A  törvényhozó szabadsága azonban csak a  nemzetközi
        jogi és az európai uniós jogi keretek között érvényesül.
         Minthogy    az   Alkotmánybíróság   a   vizsgált    Törvényben
        szabályozott  adót  más  okok  miatt  semmisítette   meg,   nem
        vizsgálta   azt,   hogy  a  különadó  törvényi   szabályai   az
        Alkotmányban biztosított tulajdonhoz való jogot [Alkotmány  13.
        § (1) bekezdése] sértik-e.
         
         6.  Az  Abtv. 21. § (3) bekezdése meghatározza azon lehetséges
        indítványozók  körét,  akik az Abtv. 44. §-a  szerint  valamely
        jogszabály  nemzetközi szerződésbe ütközésének  alkotmányossági
        vizsgálatát  kezdeményezhetik.  Az  érdekképviseleti  szervezet
        indítványozó a Módosított Európai Szociális Karta  4.  cikkével
        összefüggésben  nem tartozik az itt felsoroltak  közé,  így  az
        Alkotmánybíróság — az Ügyrend 29. § c) pontja alapján — ezt  az
        indítványi elemet visszautasította.
         
         7.  Azzal  az  indítvánnyal  kapcsolatban,  amely  szerint   a
        Törvény  9.  §  (2)  bekezdésében a szabadság megváltása  címén
        kifizetett   összeg   különadó  alapjába  történő   beszámítása
        ellentétes  a  fizetett éves szabadságról szóló,  a  Nemzetközi
        Munkaügyi Konferencia 1970. évi 54. ülésszakán elfogadott  132.
        számú   Egyezmény  11.  cikkével,  amely  rögzíti,  hogy  „azon
        munkavállalónak, aki letöltötte a jelen Egyezmény 5.  Cikke  1.
        bekezdésében    feltüntetett   minimális    szolgálati    időt,
        munkaviszonya  megszűnése esetén biztosítani kell  a  letöltött
        szolgálati  ideje  után  járó, de  még  ki  nem  vett  fizetett
        szabadságot,  vagy  szabadságmegváltást, illetve  ezek  helyett
        egyenértékű  szabadsághitelt”, azt kell  elsősorban  figyelembe
        venni,  hogy a jogviszony megszűnése évében esedékes  szabadság
        megváltása  címén  kifizetett  bevételt  a  Törvény  9.  §  (2)
        bekezdése kifejezetten kiveszi a különadó alapjából.
         A  jogviszony megszűnése évében esedékes szabadság  megváltása
        címén kifizetett bevétel nem része a különadó alapjának.
         Ezekre  a  szabályokra  tekintettel azt  lehet  megállapítani,
        hogy a ki nem vett szabadság pénzbeni megváltását nem vonja  el
        teljes  egészében  az  állam,  nem  üresíti  ki  a  Törvény   a
        hivatkozott nemzetközi szerződésben biztosított, ki  nem  adott
        szabadság megváltásához való jogot.
         
                                      IV.
         
         1.  Azokkal az indítványokkal kapcsolatban, amelyek szerint  a
        Törvény  II.  Fejezete az Alkotmány 9. §-át  vagy  a  szociális
        biztonsághoz való jogot, továbbá az Alkotmány 11. §-át, vagy  a
        család és az anyák alkotmányos védelmének elvét (Alkotmány  15.
        §)  sérti, vagy ellentétes az Alkotmány 66. § (2) bekezdésével,
        70/A.  §-ával, 70/B. §-ával, illetve sérti az Alkotmány  54.  §
        (1) bekezdését, vagy más, az indítványokban felhívott szabályt,
        az Alkotmánybíróság már nem vizsgálódott.
         Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, ha  az  adott
        rendelkezés   alkotmányellenességét   az   Alkotmány   valamely
        rendelkezése  alapján már megállapította, akkor az indítványban
        felhívott  további alkotmányi rendelkezésekkel való  ellentétet
        már  nem  vizsgálja [61/1997. (XI. 9.) AB határozat, ABH  1997,
        361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.;
        56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 478, 482.)].
         
         2.  Az  Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a jó erkölcsbe  ütköző,
        államtól származó jövedelmek külön mértékű adóztatása az  adott
        adóévben  az  Alkotmány 70/I. §-ának új (2) bekezdéséből  eredő
        lehetőség.  A  törvényhozó  ezért a most  vizsgált  különadótól
        eltérő  módon  élhet az Alkotmánynak azzal a felhatalmazásával,
        amely  a  jó  erkölcsbe ütköző módon juttatott jövedelmeknek  a
        közteherviselés   rendszerében   való   lehetséges   kezelésére
        vonatkozik.  Az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése ugyanakkor  nem
        teszi  a  jogalkotó kötelezettségévé azt, hogy  külön  szabályt
        állapítson  meg az ilyen jövedelmekre. A hatályos  jogszabályok
        [Mt.  3. § (1) és (6) bekezdése, 8. § (1) bekezdése, Ptk.  200.
        §,  237. §] a bírói gyakorlat szerint (EBH2008. 1891., EBH2003.
        956.)  a munkaviszonyt illetően lehetővé teszik a jóhiszemű  és
        tisztességes   eljárás   követelményének   érvényesítését,    a
        jóerkölcsbe ütköző szerződés bírósági felülvizsgálatát,  és  az
        in integrum restitutio-t.
         
         3.    Az   Abtv.   43.   §   (4)   bekezdése   értelmében   az
        Alkotmánybíróság az Abtv.-ben szereplő időponttól  eltérően  is
        meghatározhatja az alkotmányellenes jogszabály  hatályon  kívül
        helyezését  vagy konkrét esetben történő alkalmazhatóságát,  ha
        ezt  a  jogbiztonság,  vagy az eljárást kezdeményező  különösen
        fontos érdeke indokolja.
         A  jelen ügy körülményeit az Alkotmánybíróság úgy ítélte  meg,
        hogy  a  jogbiztonság  követelménye és  az  érintett  személyek
        jogainak védelme a szabályozás — hatályba lépésének időpontjára
        — visszaható hatályú megsemmisítését indokolja.
         
         A határozat Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-
        án alapul.
                                Dr. Paczolay Péter
                            az Alkotmánybíróság elnöke,
                               előadó alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Balogh Elemér               Dr. Bihari Mihály
                 alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Bragyova András              Dr. Holló András
                 alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Kiss László                  Dr. Kovács Péter
                 alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                         
                 Dr. Lenkovics Barnabás           Dr. Lévay Miklós
                 alkotmánybíró                       alkotmánybíró
                                         
                                 Dr. Stumpf István
                                   alkotmánybíró
          Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró párhuzamos indokolása
           
           A   határozat   rendelkező  részét  elfogadom,  egyetértek   a
          rendelkező rész 1. pontjában foglalt megsemmisítéssel.
           Álláspontom   szerint  a  határozat  rendelkező  részének   1.
          pontjában  foglalt  megsemmisítést a párhuzamos  indokolásomban
          kifejtett  indokokra kellett volna alapítani. Bár  a  határozat
          indokolásának  és  a  párhuzamos  indokolásomnak  vannak  közös
          elemei, álláspontom szerint az indokolásnak az itt ismertetett,
          zárt  logikai és tartalmi rendben, az indítványokban  megjelölt
          további alkotmányi rendelkezések vizsgálatára is építve kellett
          volna  alátámasztania  a rendelkező rész 1.  pontjában  foglalt
          megsemmisítést.
           
           1.   Az   egyes   gazdasági  és  pénzügyi   tárgyú   törvények
          megalkotásáról,   illetve   módosításáról   szóló   2010.   évi
          XC. törvénynek (a továbbiakban: Törvény) a határozat rendelkező
          részének   1.   pontjában   —   visszamenőleges   hatállyal   —
          megsemmisített rendelkezéseit ellentétesnek tartom az Alkotmány
          2.   §   (1)   bekezdésében  foglalt  jogállamiság   alkotmányi
          rendelkezésével,  a  „modern  jogállam”  alkotmányosan   védett
          intézményével,  a  jogállami  garanciákkal,  a  jogállam  egész
          „szellemiségével” és értékrendjével.
           Álláspontom  szerint  a megsemmisített törvényi  rendelkezések
          ellentétesek  az  Alkotmánybíróság  által  az  Alkotmány  2.  §
          (1)   bekezdésében  foglalt  jogállamiság  tartalmi   elemeként
          kimunkált,  a visszamenőleges hatályú jogalkotás tilalmával,  a
          normavilágosság alkotmányi követelményével és a  jogintézmények
          kiszámítható  és  előre  látható működését  előíró  alkotmányos
          rendelkezéseivel is.
           Ezen   túlmenően  —  véleményem  szerint  —  a  megsemmisített
          törvényi  rendelkezések közül a Törvény 11. § (5) bekezdése  és
          133.  §-a (a Törvény visszamenőleges hatályú adókötelezettséget
          előíró   rendelkezései)  ellentétesek  az   Alkotmány   54.   §
          (1)  bekezdésével (emberi méltósághoz való alapjog), és  59.  §
          (1) bekezdésével (jóhírnévhez való jog) is.
           A  Törvény  adóalanyi  kört meghatározó rendelkezése  [Törvény
          9.  §  (1)  bekezdés]  az Alkotmány 70/A.  §  (1)  bekezdésével
          (diszkrimináció tilalma), míg a Törvény 10. §-ában szabályozott
          adómérték  az  Alkotmány  70/I.  §  (1)  bekezdésével  (arányos
          közteherviselés  alkotmányi  kötelezettsége)   áll   véleményem
          szerint ellentétben.
           Mindez  — az alábbiakban kifejtett részletes indokolás alapján
          —  nézetem szerint megalapozza a határozat rendelkező  részének
          első     pontjában     megjelölt     törvényi     rendelkezések
          alkotmányellenességét és azok visszamenőleges hatállyal történő
          megsemmisítését.
           
           1.1.   A   jogállamiság  alkotmányi  intézményének  és   egyes
          tartalmi elemeinek sérelme
           
           1.1.1. A jogállam sérelme
           Álláspontom   szerint   a   Törvény  visszamenőleges   hatályú
          különadó   fizetési  kötelezettséget  előíró  szabályozása   az
          Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság alkotmányi
          intézményét   egészében  is  (nem  csak   az   alant   vizsgált
          részelemeiben) súlyosan sérti.
           A  „modern  jogállam” alkotmányi értékével,  a  jogállam(iság)
          intézményes alkotmányi védelmével megítélésem szerint  nem  fér
          össze  olyan, különadó fizetési kötelezettséget visszamenőleges
          hatállyal  előíró törvényi szabályozás, amely  —  az  Alkotmány
          70/I.  §  (2)  bekezdésében  foglalt alkotmányos  értéket  („jó
          erkölcs”)  figyelmen  kívül  hagyva,  a  „jó  erkölcsbe  ütköző
          juttatási mód” fogalmát, alkalmazási körét meg nem határozva  —
          válogatás nélkül „erkölcstelenül megszerzettnek” tekint  minden
          olyan,  a különadó alapjába tartozó [Törvény 9. § (2) bekezdés]
          és a kétmillió forintos értékhatárt [Törvény 9. § (3) bekezdés]
          meghaladó   bevételt,   amelyet   törvény   alapján,   az   ott
          szabályozott    feltételeknek   megfelelően,    a    törvényben
          szabályozott  időtartamú  jogviszony  megszűnésére  tekintettel
          alanyi jogon szerez meg az arra jogosult magánszemély.
           A   vizsgált  különadó  visszamenőleges  hatályú  alkalmazását
          lehetővé   tevő  törvényi  szabályozás  sérti  a   magánszemély
          adóalanyok „jogállami biztonságérzetét”, ami az állam és  annak
          polgárai  között (alkotmányos) jogokkal és garanciákkal  védett
          helyzetet   jelent   az   állam  drasztikus,   kiszámíthatatlan
          beavatkozásával szemben.
           Az  állampolgároknak a demokratikus jogállam működésébe vetett
          „hitét” rombolja, és az érintettekben joggal kelt félelmet  az,
          hogy  az  állam  úgy  von el jövedelmet,  hogy  az  jogszerűen,
          jogszabály alapján jár nekik, mégis — a jövedelem kifizetésének
          alapjául  szolgáló egyes jogszabályok megváltoztatása nélkül  —
          „erkölcstelenül” szerző jövedelemtulajdonosnak tekinti  őket  a
          Törvény.
           Hangsúlyozom,  hogy  nem  a különadó  visszamenőleges  hatályú
          alkalmazása   mögött  álló  legitim  jogalkotói   célt   tartom
          alkotmányellenesnek, hanem azt a törvényi  szabályozást,  amely
          figyelmen kívül hagyja az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésében az
          alkotmányozó   által   meghatározott   alkotmányosan    védendő
          alkotmányi   értéket   („jó  erkölcs”).   Álláspontom   szerint
          alkotmányellenes az is, hogy a jogalkotó az említett alkotmányi
          rendelkezés értelmezését elmulasztva a visszamenőleges  hatályú
          különadó  fizetési  kötelezettség  előírása  során  tartalmilag
          meghatározatlanul hagyja a „jó erkölcsbe ütköző juttatási  mód”
          fogalmát, alkalmazási körét.
           
           1.1.2.   A   visszamenőleges  hatályú  jogalkotás   alkotmányi
          tilalmának a sérelme
           Az  Alkotmánybíróság  ítélkezési  gyakorlatában  az  Alkotmány
          2.  §  (1) bekezdésében foglalt jogállamiság — az ennek szerves
          részét  képező  — jogbiztonság alkotmányi rendelkezésének  több
          tartalmi  elemét  is kimunkálta, ezek közé  tartozik  —  többek
          között  —  a  visszamenőleges  hatályú  jogalkotás  tilalma,  a
          normatartalom normavilágosság követelményének való megfelelése,
          az    egyes   jogintézmények   kiszámítható   (előre   látható)
          működésének a követelménye.
           A  határozat a vizsgált különadó kapcsán helytállóan állapítja
          meg,   hogy  a  Törvény  133.  §-a  —  az  Alkotmány  70/I.   §
          (2)  bekezdésére  figyelemmel  — kivételt  kívánt  teremteni  a
          visszamenőleges  hatályú  jogalkotás  alkotmányi  tilalma  alól
          akkor,  amikor a 2010. január 1-jétől megszerzett, és a Törvény
          II.   Fejezetének   a  hatálya  alá  tartozó  jövedelmekre   is
          kiterjeszti  a  Törvény  II.  Fejezetében  foglalt  szabályozás
          hatályát.
           Az  Alkotmány  70/I.  §  (2)  bekezdése  értelmében  az  adott
          adóévtől  kezdődően (visszamenőleges hatállyal)  külön  mértékű
          kötelezettséget (így adófizetési kötelezettséget)  kizárólag  a
          „jó   erkölcsbe  ütköző  módon”  juttatott,  olyan   jövedelmek
          tekintetében írhat elő törvény, amelyek a közterhek  viselésére
          szolgáló  forrásokból, valamint az állami vagyonnal gazdálkodó,
          illetve  az  állam többségi tulajdonában vagy irányítása  alatt
          álló szervezetek részéről kerülnek kifizetésre.
           A   törvényalkotó  a  vizsgált  esetben  úgy  állapított   meg
          visszamenőleges hatállyal adófizetési kötelezettséget, hogy nem
          vette  tekintetbe az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésében foglalt
          konjunktív  alkotmányi  feltételek  egyikét,  a  „jövedelem  jó
          erkölcsbe ütköző módon” történő juttatását. Az Alkotmánybíróság
          irányadó   gyakorlata  értelmében  a  visszamenőleges   hatályú
          jogalkotás  tilalma azt jelenti, hogy a jogszabály  a  hatályba
          lépését  megelőző időszakra a jogalanyok számára nem állapíthat
          meg  kötelezettséget,  illetve már fennálló  kötelezettségeiket
          nem  teheti  terhesebbé. [57/1994. (XI. 17.) AB határozat,  ABH
          1994, 324, 325.; 339/B/1995. AB határozat, ABH 1998, 607.]
           A  visszamenőleges hatály nemcsak abban az esetben állapítható
          meg,  ha  a jogszabályt a jogalkotó visszamenőlegesen  léptette
          hatályba,   hanem   akkor   is,  ha  a   hatálybaléptetés   nem
          visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit
          —  erre  irányuló kifejezett rendelkezés szerint — a jogszabály
          hatályba  lépése előtt létrejött jogviszonyokra  is  alkalmazni
          kell.  (365/B/1998. AB határozat, ABH 1998, 852.) Az  Alkotmány
          70/I.  §  (2)  bekezdése  kivételesen  lehetőséget  teremt   az
          alkotmányosan  tilalmazott visszamenőleges  hatályú  jogalkotás
          tilalma   alól   abban  az  esetben,  ha  az  itt  szabályozott
          konjunktív alkotmányi feltételek egyidejűleg fennállnak.
           A   törvényalkotónak  a  vizsgált  különadó   jogintézményének
          törvényi  szabályozása  során  értelmeznie  kellett  volna   az
          Alkotmány   70/I.   §   (2)  bekezdésében  foglalt   alkotmányi
          rendelkezést, az itt meghatározott konjunktív feltételeket, ami
          álláspontom szerint a vizsgált esetben nem történt meg.
           Ebből    következik,   hogy   a   törvényalkotó   a   különadó
          jogintézményének  szabályozása során, 2010. január  1-je  és  a
          Törvény  hatályba  lépése (2010. október 1.) közötti  időszakra
          úgy írt elő visszamenőleges hatályú adófizetési kötelezettséget
          a különadó adóalanyai számára, hogy nem határozta meg azt, hogy
          a különadó adóalapjába tartozó adóköteles bevétel miért minősül
          a  „jó  erkölcsbe ütköző módon” juttatottnak. Nem  szabályozta,
          hogy  pontosan mely adóalanyi körre nézve, ki által  és  milyen
          tartalmi  követelmények  alapján állapítható  meg  az  említett
          bevételről,  hogy  annak  juttatására a  „jó  erkölcsbe  ütköző
          módon” került sor.
           Tekintettel  arra, hogy az Alkotmány 70/I. § (2)  bekezdésében
          foglalt  „jó  erkölcsbe  ütköző módon” való  juttatás  tartalmi
          meghatározása   a  Törvényben  nem  történt  meg,   a   Törvény
          visszamenőleges  hatályú  adókötelezettséget  előíró   említett
          rendelkezései  a visszamenőleges hatályú jogalkotás  alkotmányi
          tilalmába ütköznek.
           
           1.1.3. A normavilágosság alkotmányi követelményének sérelme
           Az  Alkotmánybíróság  irányadó  joggyakorlata  a  jogi  normák
          egyértelmű,  világos, a jogalkalmazók számára  felismerhető  és
          alkalmazható   normatartalmát  a  jogállamiság  részét   képező
          jogbiztonság  alkotmányi  rendelkezésének  tartalmi   elemeként
          kezeli.  [11/1992.  (III.  5.) AB  határozat,  ABH  1992,  84.;
          26/1992.  (IV.  30)  AB határozat, ABH 1992, 142.]  Álláspontom
          szerint  annak következtében, hogy a törvényalkotó  a  különadó
          adólapjának  a meghatározása során nem határozta meg,  hogy  az
          adóalapba  tartozó  egyes bevételek milyen tartalmi  feltételek
          mellett tekinthetőek a „jó erkölcsbe ütköző módon juttatottnak”
          értelmezhetetlenné és alkalmazhatatlanná tette a Törvény 133. §-
          ának  a  „rendelkezéseit a 2010. január 1-jétől megszerzett,  a
          II.  Fejezet  hatálya alá tartozó jövedelmekre kell alkalmazni”
          szövegrészét.  Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata  szerint
          az eleve értelmezhetetlen és ennek következtében a jogalkalmazó
          szervek   részéről   alkalmazhatatlan  jogi   norma   sérti   a
          normavilágosság  alkotmányi követelményét,  ezen  keresztül  az
          Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság, az  ennek
          részét    képező    jogbiztonság   alkotmányi    rendelkezését.
          (713/B/2002. AB határozat, ABH 2004, 1646, 1647.)
           A  vizsgált  esetben a törvényalkotó mulasztása [az  Alkotmány
          70/I.  §  (2) bekezdése értelmezésének, és ez alapján a Törvény
          133.  §-ához kapcsolódóan a „jó erkölcsbe ütköző módon  történő
          juttatás”   tartalmi   meghatározásának   az   elmaradása]    a
          normavilágosság  alkotmányi  követelményének  kirívóan   súlyos
          sérelmét idézte elő.
           A  törvényalkotó a különadó adóalanyai számára visszamenőleges
          hatályú adófizetési kötelezettséget írt elő a 2010. január 1-je
          és  a  Törvény  hatályba  lépése,  2010.  október  1-je  között
          megszerzett  bevételekre. Ennek során nem  vizsgálta,  hogy  az
          adóköteles   jövedelem  juttatására  az   Alkotmány   70/I.   §
          (2)  bekezdése  szerinti „jó erkölcsbe ütköző  módon”  került-e
          sor.  Nem  határozta meg az említett alkotmányi  rendelkezésnek
          megfelelő  törvényi tartalmat, hanem valamennyi,  a  törvényben
          szabályozott kétmillió forintos értékhatárt meghaladó  bevételt
          a „jó erkölcsbe ütköző módon” („erkölcstelenül”) megszerzettnek
          minősített.
           Álláspontom  szerint  a  törvényalkotónak  —  akár   értelmező
          rendelkezés  útján — egyértelműen meg kellett volna  határoznia
          azt,  hogy  milyen  tartalmi feltételek  mellett  tekinthető  a
          különadó  adóalapjába tartozó adóköteles bevétel  az  Alkotmány
          hivatkozott  értékébe ütközőnek (a „jó erkölcsbe  ütköző  módon
          megszerzettnek”),   és   ennek  következtében   visszamenőleges
          hatállyal adófizetési kötelezettség alá vonhatónak.
           
           1.1.4.  A jogintézmény (különadó) kiszámítható, előre  látható
          működése alkotmányi követelményének a sérelme
           Az  Alkotmánybíróság az egyes jogintézmények  kiszámítható,  a
          jogalkalmazók  részéről előre látható működését a  jogállamiság
          részét   képező   jogbiztonság  alkotmányi  rendelkezésének   a
          részeként kezeli. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59,
          65.]  Ha  egy  jogintézmény törvényi szabályozása olyan  fokban
          hiányos, hogy az akadályát képezi a kiszámítható, előre látható
          működésnek, akkor sérül az Alkotmány említett rendelkezése.
           A  vizsgált  esetben  a Törvény a különadó  adóalanyi  körének
          meghatározatlanságával,  az  alkotmányi  értékkategóriába  („jó
          erkölcs”)  ütközés,  illetve  az  ebbe  ütköző  juttatási   mód
          törvényi  feltételeinek meghatározatlanságával  a  jogintézmény
          egészének  a  működését és alkalmazhatóságát kiszámíthatatlanná
          tette, ami a jogbiztonság súlyos sérelmét idézi elő.
           
           2. Az Alkotmány 70/I. § (1) bekezdésének sérelme
           
           Álláspontom  szerint  az Alkotmány 70/I.  §  (1)  bekezdésében
          foglalt  arányos  közteherviselés alkotmányi  kötelezettségével
          ellentétes a Törvény 10. §-ában foglalt 98%-os mértékű  adó.  A
          határozat  indokolása  nem a felhívott alkotmányi  rendelkezés,
          hanem  a  70/I.  §  (2)  bekezdésének sérelmét  állapítja  meg.
          Véleményem  szerint  azonban elsősorban az  Alkotmány  70/I.  §
          (1)  bekezdésének a sérelme állapítható meg, az alábbi  indokok
          alapján.
           
           Az  Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata az adó  mértékének  a
          jogalkotó   által   történő   meghatározását   olyan    adójogi
          (adótechnikai) jellegű részletszabálynak tekinti, ami önmagában
          altalában nem vet fel alkotmányossági problémát. A jogalkotó  —
          alkotmányi  keretek között — széles körben mérlegelhet  az  adó
          mértékének  a  meghatározása során,  és  az  adó  mértékének  a
          nagysága  kizárólag  abban  a  szélső  határesetben   vet   fel
          alkotmányossági  problémát, ha az eltúlzottan  magas  adómérték
          konfiskatóriussá, „elkobzó jellegűvé” teszi  a  vizsgált  adót.
          Ilyen  esetben  az  adó „kilép” az alkotmányos rendeltetéséből,
          nem  a közterhekhez való arányos hozzájárulást szolgálja, hanem
          az adóforrást lehetetleníti el, csökkentve ezzel az állam ebből
          eredő adóbevételét.
           
           Az  Alkotmánybíróság  a  többségi határozat  indokolásában  is
          hivatkozott 1531/B/1991. AB határozatában az Alkotmány 70/I.  §
          (1)  bekezdésével ellentétesnek találta azt a telekadót,  amely
          az  adóalapot képező föld értékéhez viszonyítottan az  említett
          érték  négyszeresének  megfelelő évi  adót  állapított  meg  az
          adóalany terhére.
           
           Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatának indokolásában  —
          a   konkrét  ügyben  beszerzett  adóelméleti  és  adóigazgatási
          szakértő véleményében foglaltakra támaszkodva — kimondta,  hogy
          „ha  adó  címen  olyan elvonást alkalmaz egy  norma,  amely  az
          adóalany ellehetetlenülését eredményezi, az már nem adó.”
           
           Az  Alkotmánybíróság említett határozatában a döntése alapjául
          elfogadta  a  beszerzett  igazságügyi szakértői  vélemény  azon
          megállapítását  is, amely szerint „[t]elekadó vonatkozásában  —
          általános  adóügyi  elévülési ciklusban gondolkodva  —  (…)  »a
          tételes   adó  mértékénél  súlyosan  aránytalan  ha  az   adott
          vagyontárgy  értékének  20%-át  meghaladja  az  évi   vagyonadó
          mértéke.«” (ABH 1993, 707, 711.)
           
           Álláspontom  szerint a jelen ügyben vizsgált jövedelmi  típusú
          különadó  98%-os  — a különadó adóalapjára vetített  —  mértéke
          súlyosan  aránytalan, az adóalany által ténylegesen megszerzett
          adóköteles bevétel csaknem egészét elvonja. Véleményem  szerint
          e  tekintetben  nincs jelentősége annak, hogy  a  különadó  nem
          rendszeres,  visszatérően  ismétlődő  jövedelmet,   hanem   egy
          hosszabb   időtartam  alatt  fennálló  jogviszony  megszűnésére
          tekintettel,   egyszeri  alkalommal  juttatott   bevételt   von
          adófizetési kötelezettség alá.
           
           A  vizsgált  esetben  a  különadó már nem  tekinthető  adónak,
          mivel  annak mértéke megszünteti az adó alkotmányos  funkcióját
          (a  közterhekhez  való  arányos hozzájárulás  biztosítását)  és
          túllép  a  gazdasági  szabályozó,  az  adóalanyok  magatartását
          befolyásoló szerepén is. Függetlenül attól, hogy az  adóköteles
          mértéket  mekkora  összeggel haladja meg a különadóval  terhelt
          bevétel,  annak  csaknem egészét (98%-át)  elvonja  a  vizsgált
          különadó.  Ezzel  nem az adóalanyok magatartását  befolyásolja,
          hanem  — a jogszerű bevételszerzést is erkölcstelennek tekintve
          —   bünteti  az  adóalanyokat,  az  erkölcstelen  szerzési  mód
          szankciójaként használja fel a különadót.
           
           Fontosnak  tartom,  hogy a Törvény 10. §-ában  foglalt  98%-os
          adómérték  a  Törvény  hatályba  lépését  követően  megszerzett
          jövedelmek   esetén  is  alkalmazandó,   tehát   nem   csak   a
          visszamenőleges hatállyal adóztatott bevételek esetében okoz az
          adó  „elkobzó  jellege” alkotmányossági problémát.  [A  Törvény
          10.  §-ának  a  törvény  hatályba lépését követően  megszerzett
          különadó köteles jövedelmekre való alkalmazása azt eredményezi,
          hogy pl. egy, a Ktv. törvényi rendelkezéseinek megfelelően több
          éves,   évtizedes   közalkalmazotti   jogviszony   megszűnésére
          tekintettel  2010.  október  1-jét  követően  megfizetett,   az
          említett  törvény  alapján  alanyi  jogon  járó  három   millió
          forintos végkielégítés esetén a jövedelmet szerző adóalanytól a
          két  millió  forintot meghaladó rész (egymillió forint)  98%-át
          (980  000  Ft-ot)  különadó címén az állam  elvon  azaz  az  őt
          törvényesen   megillető   különadó   köteles   végkielégítésből
          mindösszesen 20 000 Ft-ot kap meg.]
           
           A  Törvény  hatálya  alá  tartozó egyes  bevételekhez,  így  —
          egyebek   mellett  —  a  végkielégítéshez  senkinek  nincs   az
          Alkotmányból  levezethető joga. A törvényalkotó a  Törvény  már
          idézett  indokolásában foglalt legitim jogalkotói  cél  elérése
          érdekében   többféle   szabályozási  technikához,   módhoz   is
          nyúlhatott,  amely nem igényelte volna az Alkotmány módosítását
          [Alkotmány  70/I. § (2) bekezdés], és azt sem, hogy  a  Törvény
          visszamenőleges   hatállyal  teremtsen   adókötelezettséget   a
          hatálya  alá  tartozó „jó erkölcsbe ütköző  módon”  megszerzett
          bevételekre nézve.
           
           A    törvényalkotó    a    „szankciós   céllal”    alkalmazott
          konfiskatórius  adóztatás helyett dönthetett volna  a  törvényi
          feltételek szerint alanyi jogon járó különadó köteles bevételek
          (pl.   a  végkielégítés)  mértékének  a  csökkentéséről,   vagy
          maximálhatta  volna  annak felső határát. A példaként  említett
          szabályozási technikák is alkalmasak lettek volna  szerintem  a
          legitim  jogalkotói  célok megvalósítására, a  közfelháborodást
          kiváltó,  közpénzekből történő „erkölcstelen” bevételszerzés  —
          ezen  keresztül  a költségvetésből eredő ilyen pénzkiáramlás  —
          visszaszorítására.  Az  Alkotmánybíróság   már   több   korábbi
          határozatában vizsgálta a példaként említett végkielégítés Mt.-
          ben   szabályozott   jogintézményének   a   jogi   természetét,
          sajátosságait.
           
           Az  Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint:  „[r]endeltetését
          tekintve   a  végkielégítés  a  munkakeresés  időszakában,   az
          ismételt munkavállalásig terjedő időben egyfajta anyagi jellegű
          támogatást  jelent  és a megélhetés biztosítását  célozza  azon
          nyugellátásra nem jogosult foglalkoztatottak számára, akiknek a
          jogviszonya    önhibájukon    kívül    (tehát    nem    szakmai
          alkalmatlanság,  a  szolgálatra  való  méltatlanná  válás  stb.
          miatt)  kerül  megszüntetésre.” (174/B/1999. AB határozat,  ABH
          2005, 870, 875.)
           
           A   végkielégítés   jogintézményének  a  rendeltetését   látom
          sérülni  olyan  esetekben, amikor a Törvény a nem  erkölcstelen
          módon szerzett bevételt konfiskáló különadóval terheli.
           
           Nem  kellett  volna  tehát  a  törvényalkotónak  „erkölcstelen
          módon   megszerzett  jövedelem  tulajdonosnak”  minősíteni   és
          konfiskáló adóval „szankcionálni” azokat is, akik jogszerűen  a
          törvényi  feltételek betartása mellett a hosszabb (sok  esetben
          20-30   évi)   időtartamú  jogviszonyuk  megszűnése   miatt   a
          Törvényben   meghatározott  kifizetőtől  az  ott  meghatározott
          jogcímen és mérték felett szereztek különadó köteles bevételt.
           
           Hozzáteszem:   a   törvényi  feltételek   alapján   jogszerűen
          megszerzett,  alanyi  jogon  járó  különadó  köteles  bevételek
          pusztán  azért,  mert  költségvetési  forrásból  származnak  és
          meghaladják a Törvényben meghatározott értékhatárt, álláspontom
          szerint    még    nem    tekinthetőek   „erkölcstelen    módon”
          megszerzetteknek.    A   nem   jogszerűen    (törvényellenesen)
          megszerzett  különadó köteles bevételek esetében ugyanakkor  az
          állam    akár   büntetőjogi   eszközökkel   is   felléphet    a
          törvénysértőkkel szemben, mivel ilyen esetben a  szerzés  módja
          nemcsak   „erkölcstelen”   de   egyben   jogellenes   is,   ami
          megalapozhatja a büntetőjogi felelősségre vonást.
           
           Megítélésem  szerint tehát a vizsgált esetben  a  Törvény  II.
          Fejezetében szabályozott 98%-os mértékű különadó már  nem  adó;
          annak  célja  nem  a  közterhekhez  való  arányos  hozzájárulás
          biztosítása,  hanem  „szankciós célzattal” a  különadó  köteles
          bevétel csaknem teljes elvonása, ami sérti az Alkotmány 70/I. §
          (1) bekezdését.
           
           3.   Az  Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésében  foglalt  emberi
          méltóság sérelme
           
           Véleményem  szerint  a  megsemmisített törvényi  rendelkezések
          ellentétesek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi
          méltósághoz való alkotmányos alapjoggal is.
           
           Azon  adóalanyok  esetében,  ahol a  különadó  visszamenőleges
          hatállyal  a 2010. január 1-jét követően megszerzett adóköteles
          bevételek   tekintetében  teremt  adófizetési  kötelezettséget,
          sérül az emberi méltósághoz való alapjog. A Törvény az említett
          esetben  a  különadó köteles bevételt megszerző adózó „szerzési
          módját”  eleve  „erkölcstelennek”  tekinti  a  nélkül,  hogy  a
          Törvényben  a  törvényalkotó meghatározta volna ennek  tartalmi
          ismérveit,  eseteit.  A  több éves  vagy  évtizedes  jogviszony
          megszűnése  után, külön törvényekben meghatározott  jogszabályi
          feltételeknek  megfelelően  megszerzett  és  különadó  fizetési
          kötelezettség  alá  eső  bevételt szerző  adózót  „erkölcstelen
          módon”   bevételt  szerző  magánszemélynek  tekinti  a  Törvény
          pusztán  azért,  mert  a  Törvényben meghatározott  értékhatárt
          (kétmillió  forint)  meghaladó  összegben  szerez  —   különadó
          fizetési  kötelezettség  alá  eső  jövedelmet  —  a  juttatásra
          jogosult.
           
           Annak következtében tehát, hogy a Törvény adós maradt annak  a
          szabályozásával, hogy a Törvényben meghatározott jogcímeken  az
          adóalanyok   által  ténylegesen  megszerzett  bevételek   mikor
          minősülnek   a  „jó  erkölcsbe  ütköző  módon”  megszerzettnek,
          valamennyi    különadó    fizetésére    kötelezett    adóalanyt
          (függetlenül   a   jövedelemszerzés   konkrét    módjától    és
          körülményeitől),    az    emberi   méltóságot    sértő    módon
          „erkölcstelenül szerző” magánszemélynek tekinti.
           
           Álláspontom  szerint  azonban  nemcsak  az  Alkotmány  54.   §
          (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való alapjog, de az
          Alkotmánybíróság  által  e  jog egyik  Alkotmányban  nevesített
          elemeként  kezelt — az Alkotmány 59. §-ában foglalt —  jóhírnév
          alkotmányosan  védett  tartalma is sérül  annak  következtében,
          hogy   a   törvényalkotó  a  Törvény  visszamenőleges   hatályú
          adóztatást lehető tevő rendelkezései körében nem határozta  meg
          a  „jó  erkölcsbe ütköző módon” történő szerzés fogalmát (ennek
          tartalmát és törvényi feltételeit).
           
           A   törvényalkotó  mulasztása  mindazon  adóalanyokhoz   (azok
          személyéhez),  akik  a  megsemmisített  törvényi  rendelkezések
          alkalmazásával visszamenőlegesen váltak kötelezetté a  különadó
          megfizetésére,  egy  olyan  erkölcsi  minőséget  („erkölcstelen
          jövedelemszerzés”)   kapcsol,  amely  súlyosan   csorbítja   az
          érintett adóalanyok társadalmi megítélését, jóhírnevét, a róluk
          kialakult  jó véleményt. Azáltal, hogy a törvény nem  határozza
          meg egyértelműen a „jó erkölcsbe ütköző szerzési mód” fogalmát,
          valamennyi   különadó   fizetés   alá   eső   bevételt   szerző
          magánszemélyt  a  „jó erkölcsbe ütköző módon  történő  szerzés”
          vádjával     illet,    a    jóhírnevet    sértő    „előítéletes
          megbélyegzéssel” sújt.
           
           Álláspontom   szerint  az  ilyen  „kollektív   stigmatizáció”,
          vagyis   az,   hogy   a   különadó  köteles   bevételt   szerző
          magánszemélyeket  a  Törvény erkölcstelenül  jövedelmet  szerző
          személynek   tekinti,  az  emberi  méltósághoz  és   az   ebből
          levezethető jó hírnévhez való alkotmányos jogot sérti.
           
           4. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme
           
           Véleményem  szerint  a  Törvény  9.  §  (1)  bekezdésének   az
          adóalanyi kört meghatározó szabályozása ellentétes az Alkotmány
          70/A.  §  (1)  bekezdésében foglalt hátrányos  megkülönböztetés
          tilalmát előíró alkotmányi rendelkezéssel is.
           
           Nem  látom  tárgyilagos  mérlegelés szerinti  ésszerű  indokát
          annak,  hogy  a  törvényalkotó által bevezetett különadó  miért
          csak  a  közszférában  dolgozó adóalanyok  oldalán  keletkeztet
          (külön)adó  fizetési  kötelezettséget.  Álláspontom  szerint  a
          különadó adóalanyi körének a meghatározására a vizsgált esetben
          önkényesen  került  sor.  A különadó  szempontjából  a  homogén
          csoportképzés  számomra  alkotmányosan  igazolható  ismérve  az
          egyes   jogállási  törvényekben  meghatározott,  hosszú   idejű
          munkavégzés/hosszabb  időtartamú szolgálati  idő  és  az  ennek
          alapjául szolgáló jogviszony megszűnése. Ehhez képest a homogén
          csoportképzés  szempontjából  indifferensnek  tartom,  hogy  az
          Alkotmány   70/I.   §   (1)  bekezdése   alapján   a   különadó
          megfizetésére kötelezett adóalanyok, milyen szférában (a  köz-,
          illetve   a   magánszférában  dolgozva)  váltak  alanyi   jogon
          jogosulttá  a  törvényben meghatározott feltételek  szerinti  —
          különadó fizetési kötelezettség alá tartozó — bevételre.
           
           Az  Alkotmány  70/A. § (1) bekezdése tiltja az  egyéb  helyzet
          szerinti  hátrányos  megkülönböztetést. Álláspontom  szerint  a
          Törvény  adóalanyi kört meghatározó rendelkezései esetében  nem
          tehet különbséget a magánszemélyek között azon az alapon,  hogy
          a „jó erkölcsbe ütköző módon” történő jövedelemszerzésre a köz-
          vagy a magánszférában kerül-e sor.
           
           A   Törvény  megsemmisített  rendelkezései  alapján   azok   a
          magánszemélyek, akik 2010. január 1. és 2010. október 1. között
          a  közszférában  a  törvényben meghatározott jogcímen  különadó
          fizetési  kötelezettség alá eső jövedelmet szereztek,  az  őket
          jogszerűen  megillető  említett  jövedelemnek  csak   a   2%-át
          kaphatják   meg,   míg  a  nem  közszférában  azonos   törvényi
          feltételek   mellett   azonos   jogcímen   jövedelmet    szerző
          magánszemélyek  különadó  mentesen  juthatnak  hozzá  a  teljes
          juttatáshoz. [Egy költségvetési szervnél munkaviszony keretében
          foglalkoztatott  munkavállaló, amennyiben  az  Mt.  alapján,  a
          munkaviszonya    megszűnése   esetén    3    millió    forintos
          végkielégítésre  vált jogosulttá, a 2010. január  1.  és  2010.
          október   1.   között  ténylegesen  megszerzett   végkielégítés
          különadó alapba kerülő része (1 millió forint) után 980 000 Ft-
          ot  fizet meg visszamenőlegesen különadó címén az államnak. Egy
          magán    cégnél    munkaviszony    keretében    foglalkoztatott
          munkavállalót — azonos feltételek esetén — nem terhel  különadó
          fizetési   kötelezettség,  mert  nem  a   Törvény   9.   §-ában
          meghatározott  kifizetőtől  ered  az  Mt.  törvényi  feltételei
          szerint    őt    megillető   végkielégítés   (nem    tekinthető
          adóalanynak).]
           
           Álláspontom   szerint   tehát   sem   a   vizsgált    különadó
          visszamenőleges hatályú alkalmazása során, sem  pedig  annak  a
          2010. október 1-je után alkalmazandó rendelkezései körében  nem
          lehet  — a fenti szempont alapján — hátrányos megkülönböztetést
          tenni  az  említett  magánszemélyek között,  ezért  a  többségi
          határozat  rendelkező  részének első  pontjában  megsemmisített
          törvényi rendelkezések az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével is
          ellentétesek.
           
           5. Összegezés
           
           Párhuzamos  indokolásom összegezéseként hangsúlyozni  kívánom,
          hogy  a  Törvény  vizsgált rendelkezései  mögött  álló  legitim
          jogalkotói   célok   (az   indokolás  szerint   „a   társadalom
          igazságérzetét  sértő,  államháztartási forrásból  származó,  a
          jogviszony  megszűnésével  összefüggésben  juttatott  jövedelem
          megadóztatása”)  érvényre juttatása érdekében  a  törvényalkotó
          külön  adókötelezettség  alá vonhatja  a  magánszemélyek  egyes
          jövedelmeit, így a hosszabb időtartam alatt fennálló jogviszony
          megszűnésével   összefüggésben   juttatott   jövedelmeket   is.
          Önmagában a legitim jogalkotói célok értékelése csakúgy, mint a
          törvényalkotó   által  kialakított  szabályozás   célszerűsége,
          hatékonysága  vagy igazságossága kívül esik az Alkotmánybíróság
          alkotmányossági vizsgálatának a hatáskörén.
           
           A   jövedelmi  típusú  különadó  bevezetése  során  azonban  a
          törvényalkotónak  szem  előtt kell  tartania  az  adó  70/I.  §
          (1)  bekezdéséből fakadó alkotmányos rendeltetését, nevezetesen
          a közterhekhez való arányos hozzájárulást. Az adót nem lehet az
          alkotmányos   rendeltetésétől   eltérő   célokra,    „szankciós
          jelleggel” alkalmazni, annak mértéke nem teheti az adót elkobzó
          jellegűvé,   az   adóforrást  ellehetetlenítővé.   Az   arányos
          közteherviselés  alkotmányos  kötelezettségét   biztosító   (az
          alkotmányos  rendeltetésének keretein  belül  maradó)  adó  nem
          tehet    hátrányos    megkülönböztetést   a   (külön)adóköteles
          jövedelmet  azonos törvényi rendelkezések (feltételek)  alapján
          megszerző magánszemélyek között.
           
           Amennyiben  a törvényalkotó az adóéven belül, az  adóév  kezdő
          napjára  visszamenőleges  hatállyal  kíván  új  adó  (különadó)
          bevezetésével   adófizetési   kötelezettséget   teremteni,   az
          adótörvény  szabályozásában maradéktalanul érvényesítenie  kell
          az  Alkotmány  70/I.  §  (2)  bekezdésében  foglalt  konjunktív
          alkotmányi  feltételeket,  így  egyebek  mellett  egyértelműen,
          világosan   és  a  szabályozással  érintett  jogalanyok   által
          alkalmazható  módon  meg kell határoznia,  hogy  az  adóköteles
          bevétel  mikor (milyen törvényi feltételek teljesülése  esetén)
          minősül  a  „jó  erkölcsbe  ütköző  módon”  megszerzettnek.  Az
          Alkotmány  70/I.  §  (2)  bekezdésében foglalt  „külön  mérték”
          álláspontom   szerint  nem  jelent  alkotmányi   felhatalmazást
          konfiskáló   adó   visszamenőleges  hatállyal   való   törvényi
          bevezetésére.  Másként  megfogalmazva:  az  Alkotmány  70/I.  §
          (2)   bekezdése  alapján  törvénnyel  az  adóév  kezdő  napjára
          visszamenőleges  hatállyal bevezetett adó  is  meg  kell,  hogy
          feleljen az arányos közteherviselés alkotmányi követelményének,
          annak  eltúlzott  mértéke nem teheti az adót elkobzó  jellegűvé
          (konfiskálóvá).
           
           Álláspontom  szerint  a Törvény többségi határozat  rendelkező
          részének  1. pontjában visszamenőleges hatállyal megsemmisített
          rendelkezései a határozatban és a jelen párhuzamos indokolásban
          megjelölt alkotmányi rendelkezésekbe ütköztek, ezért azokat  az
          Alkotmánybíróságnak meg kellett semmisítenie.
           
           Budapest, 2010. október 26.
                                                        Dr. Bihari Mihály
                                                            alkotmánybíró
           
          Dr. Kiss László alkotmánybíró párhuzamos indokolása
           
           1.  A  határozat rendelkező részével egyetértek.  Elfogadom  a
          határozat   indokolásának  főbb  irányait  is,  de  álláspontom
          szerint  nem  lehet  az Alkotmány új, 70/I.  §  (2)  bekezdését
          önmagában,  a  többi  alkotmányi  rendelkezéstől  elszigetelten
          értelmezni (I.). Ezen túlmenően más állásponton vagyok abban  a
          kérdésben,  hogy  mikortól állapítható  meg  az  új  alkotmányi
          rendelkezés szerinti „külön mértékű kötelezettség” és abban is,
          mi a „jó erkölcs” autonóm alkotmányi fogalma (II.). A vizsgálat
          alapján   arra  a  következtetésre  kellett  volna  jutnia   az
          Alkotmánybíróságnak, hogy a Törvény II. Fejezete  által  előírt
          különadó  nem  esik az államháztartási forrásból származó  vagy
          köztulajdonban  álló  gazdasági társaság  vagyonából  eredő  (a
          továbbiakban:  tág értelemben vett állami forrásból  származó),
          jó  erkölcsbe ütköző módon jutatott jövedelem fogalma  alá,  az
          erre   kirótt   98%-os  különadó  nem  minősül  külön   mértékű
          kötelezettség-előírásnak,  így a  különadó  alkotmányosságát  —
          elsősorban    —   az   Alkotmány   általános   közteherviselési
          klauzulája, a 70/I. § (1) bekezdése és az Alkotmány  2.  §  (1)
          bekezdésébe  foglalt  jogállamiság klauzula  részét  képező  in
          malam  partem visszaható hatályú jogalkotás tilalma alapján  is
          elbírálhatta volna (III.).
           
           Megjegyzem   továbbá,  hogy  a  határozatba  foglalt   indokok
          mellett  még  legalább  három (ha nem is  többségi)  indokolása
          lehetne  még az alkotmánysértő rendelkezések megsemmisítésének,
          ahogyan ezt a párhuzamos indokolások is példázzák.
           
           2. Előrebocsátom tehát: hiányolom, hogy az Alkotmánybíróság  a
          vizsgált   és  elbírált  ügy  kapcsán  nem  vonta   meg   saját
          alkotmányértelmezésének  a határait.  Erre  márpedig  annál  is
          inkább  szükség lett volna, mivel most szembesült  először  egy
          bizonytalan   értékkategória  (a  „jó  erkölcs”)   Alkotmányban
          történő megjelenésével.
           
           Az   Alkotmánybíróság   elsődleges  hatásköre   az   Alkotmány
          értelmezése,   melynek   alapköveit   már   működésének   korai
          szakaszában  lerakta. Alkotmányos mozgásterének erre  alapított
          autonóm  meghatározását  amiatt is szükségesnek  láttam  volna,
          mivel alapos okkal feltételezhető, hogy az Alkotmány szövege (a
          „jó erkölcs” mellett) belátható időn belül további „alkotmányos
          érték-elemekkel”   is  tovább  gazdagodhat.  Ezek   kezelésének
          módjára  nézve  célszerű  lett  volna  kijelölni  tehát  önmaga
          számára a megfelelő, az értelmezés során irányadó támpontokat.
                                         
            I. Az alkotmányértelmezés lehetőségei és határai a vizsgált
                                      ügyben
                                         
           1.  Ennek  a kérdéskörnek a közelebbi vizsgálatát az a  széles
          körben  elterjedt  felfogás indokolja, hogy az Alkotmánybíróság
          „nem kritizálhatja” az Alkotmányt. [A jelen ügyben az Alkotmány
          új,  70/I. § (2) bekezdésének beillesztése révén megfogalmazott
          szöveget.]
           
           Határozottan  az  a  véleményem, hogy  nincs  olyan  mértékben
          megkötve   az   Alkotmánybíróság  keze,   ahogyan   azt   sokan
          feltételezik.  Az Alkotmánybíróság e tekintetben  kialakuló  és
          egyértelművé  teendő  szerepfelfogása felerősíthet–elgyengíthet
          egy  értékelemeket normatív szerepkörrel felruházni szándékozó,
          szabályozási  gyakorlatot  esetlegesen  fontolgató  (egyben  az
          alkotmánybírósági     kontroll    ellehetetlenítéséhez     vagy
          súlytalanná tételéhez is elvezető) alkotmányozást.
           
           2.  Ahogy  említettem, az Alkotmány új, 70/I. § (2) bekezdését
          nem  lehet  a  jelen ügyben sem az Alkotmány  többi  normájától
          elszigetelten   értelmezni.  Álláspontom   szerint   abból   az
          nézőpontból   kell  kibontani  az  új  alkotmányi   rendelkezés
          értelmét,  miszerint az Alkotmány ellentmondásmentes  rendszert
          alkot,  és bár az Alkotmány módosítását — annak hatályba lépése
          után    —    ugyan   tényleg   nem   vizsgálhatja   felül    az
          Alkotmánybíróság, de mindent köteles megtenni annak  érdekében,
          hogy  — az alkotmányértelmezés eredményeként — az egyes régi-új
          alkotmányi rendelkezések között ne legyen ellentmondás.
           
           Ezt   a   követelményt  a  testület  több   határozatában   is
          megfogalmazta. Először egy párhuzamos indokolás fejtette ki ezt
          a  felfogást  1991-ben:  „[a]z  Alkotmánybíróság  (…)  abból  a
          feltételezésből     kiindulva    [végzi    alkotmányértelmezési
          tevékenységét], hogy miként a jog az Alkotmány is  egységes  és
          ellentmondás   nélküli  rendszer.  Valamennyi   rendelkezésének
          megállapítható célja és értelme van, közöttük sem ellentmondás,
          sem  pedig  alkotmányjogi kérdések eldöntését meghiúsító  hézag
          nem  lehet. Az Alkotmánybíróság az értelmezés során nem állapít
          meg új szabályt, csupán kifejti az Alkotmányban egyébként benne
          rejlőket,  mintegy kibontva azokat a rendelkezések  szövegéből,
          mindenkor  szem  előtt tartva azok tartalmát és összefüggéseit.
          Az  Alkotmánybíróság  a  hatáskörébe utalt  értelmezési  jogkör
          gyakorlása  révén tehát megismerő és értékelő műveletet  végez,
          az alkotmányszövegben foglalt alkotmánytartalmat állapítja meg.
          E feladat teljesítése pedig kifejezetten hatáskörébe tartozik.”
          [Dr.  Ádám  Antal,  dr. Herczegh Géza, dr.  Lábady  Tamás,  dr.
          Tersztyánszky  Ödön  alkotmánybírók  párhuzamos  indokolása   a
          48/1991. (IX. 26.) AB határozathoz. ABH 1991, 217, 242.].
           
           Ezt  követően ez a nézet többségi állásponttá is  vált:  „[a]z
          Alkotmánybíróság  az  Alkotmányt nemcsak  a  kifejezetten  erre
          irányuló  eljárásban,  hanem  a  jogszabályok  alkotmányosságát
          vizsgáló  minden  eljárásában  értelmezi.  Az  Alkotmány  egyes
          rendelkezéseinek  értelme így az újabb  és  újabb  értelmezések
          során  bontakozik  ki,  amelyekben az Alkotmánybíróság  mind  a
          konkrét  ügy  sajátosságára, mind saját korábbi  értelmezéseire
          tekintettel   van  (…)  az  értelmezéseknek  ellentmondásmentes
          rendszert  kell képezniük.” [36/1992. (VI. 10.)  AB  határozat,
          ABH 1992, 207, 210.].
           
           Egy  1996-os döntés az iménti értelmezést az alábbiak  szerint
          erősítette  meg:  „[a]z alkotmányértelmezésnek az  értelmezendő
          jogok  fogalmából kell kiindulnia, mint semleges  kategóriából,
          amelynek  határaira nézve nagyfokú konszenzus állapítható  meg,
          tartalmára    nézve   viszont   több,   eltérő    értéktartalmú
          koncepcióval is kitölthető. A pluralista társadalom  lényegéhez
          tartozik,   hogy   a   jogok   többféle   értéktartalommal   is
          érvényesíthetők  úgy,  hogy közben a  jogok  egész  alkotmányos
          rendszere koherens és működőképes marad. Az Alkotmánybíróságnak
          határesetekben  és össze nem férő koncepciók  ütközésekor  kell
          beavatkoznia,  azt a vonalat meghúznia, amelyen túl  egy  adott
          tartalmú  értelmezés már az alkotmányos jogok rendszerével  nem
          hozható  összhangba (…)” [21/1996. (V. 17.) AB  határozat.  ABH
          1996, 74, 83.].
           
           Mi  olvasható  ki  a  fentiekből?  Annyi  mindenképpen  (s  ez
          irányadó   az  Alkotmány  új,  70/I.  §  (2)  bekezdésének   az
          értelmezésére   is),   hogy  az  alkotmánybírósági   értelmezés
          eredményeként  az  Alkotmány rendelkezései  koherens  rendszert
          alkotnak,    s    jóllehet   az   Alkotmány   módosítását    az
          Alkotmánybíróság ténylegesen nem vizsgálhatja felül, de mindent
          köteles      megtenni     annak     érdekében,      hogy      —
          alkotmányértelmezésének eredményeként  —  az  egyes  alkotmányi
          rendelkezések    között    ne    legyen    ellentmondás.     Az
          alkotmányértelmezés  egyik  legfontosabb  célja  az,  hogy   az
          alkotmányértelmezés eredménye — koherens rendszerként  —  minél
          inkább,   a  lehető  legteljesebb  módon  beleilleszkedjen   az
          Alkotmány   egészének  normarendszerébe.  Álláspontom   szerint
          mindenesetre    nem    juthat   az    Alkotmánybíróság    olyan
          alkotmányértelmezési eredményre, amelynek  a  következménye  az
          lesz,  hogy  valamely alkotmányi rendelkezés  alkalmazását  egy
          másik értelmezése leronthatja.
           
             II. Mi következik az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdéséből?
                                         
           1.  Az  új  alkotmányi rendelkezés alapjában  véve  egyértelmű
          abban  a  tekintetben, hogy milyen forrásból származó jövedelem
          esetén, milyen alanyi kör köteles a külön mértékű kötelezettség
          teljesítésére,  ha  a  jogalkotó  —  az  Alkotmány  8.  §   (2)
          bekezdésével összhangban — törvényben írja ezt elő, de  komplex
          értelmezésre  szorul,  hogy mikortól és milyen  módon  jutatott
          jövedelmekről szól az új alkotmányi rendelkezés.
           
           2.1.  Mindenekelőtt hangsúlyozom: ahogyan a 675/B/2001.  számú
          AB  határozathoz  fűzött  különvéleményben  is  rámutattam,  az
          alkotmányértelmezés    során    nem    konkluzív     érv     az
          alkotmánymódosító  vagy a törvényhozó hatalom  „szándéka”.  Ezt
          azért  kell kiemelnem, mert — a határozat indokolása  —  az  új
          alkotmányi  rendelkezés  és  a törvényi  szabályok  értelmezése
          során maga is több alkalommal emlegeti az alkotmánymódosító  és
          törvényhozó   hatalom   vélelmezett  szándékát.   A   határozat
          kifejezetten    idézi   és   elfogadja   az   alkotmánymódosító
          törvényjavaslat  indokolását, amely eltérést  kíván  engedni  a
          tiltott  visszaható hatályú szabályozás tilalma  alól  (III  1.
          pont).  Ezen túlmenően hivatkozik arra is, hogy „[a]z Alkotmány
          módosítása   az   alkotmányozó   szándéka   szerint   »az   ott
          meghatározott   jövedelemadók  esetében   az   adó   mértékének
          meghatározását  a törvényhozó szabad belátására bízza«.”  (III.
          1.3.  pont).  Ugyancsak az Alkotmány új, 70/I. § (2)  bekezdése
          tekintetében  rögzíti,  hogy „[a]z alkotmánymódosítás  szándéka
          szerint  elsősorban  azt  tette lehetővé,  hogy  »jó  erkölcsbe
          ütköző módon jutatott jövedelmek tekintetében törvény, az adott
          adóévtől  kezdődően, külön mértékű kötelezettséget«  állapítson
          meg,  vagyis  a módosítás jelentős mértékben arról  szól,  hogy
          milyen  esetekben, milyen jövedelemnél jöhet szóba a visszaható
          hatályú  jogalkotás tilalmának mellőzése.”  (III.  4.1.  pont).
          Végül ebbe a körbe sorolható az a megállapítás is, mely szerint
          „[a]  Törvény  9.  §  (1) bekezdéséből az  következik,  hogy  a
          különadó  —  a  szándéka szerint — az állami  forrásokkal  való
          gazdálkodáshoz  kapcsolódó  sajátos tényállásokat  céloz  meg.”
          (III. 5.2. pont)
           
           Amennyiben  lehetséges  is  egy  kollektív  testület  (a   386
          képviselőből  álló  alkotmánymódosító és  törvényhozó  hatalom)
          egyirányú  szándékát felfejteni (ha létezik  is  empirikusan  a
          jogalkotó hatalom „szándéka”) akkor is választ kell adni arra a
          kérdésre:  lehet-e amellett érvelni, hogy annak kötelező  ereje
          is  van?  A  jogalkotó a leírt szövegen keresztül  beszél,  nem
          pedig   a   feltételezett  „szándékán”  keresztül.  Alkotmányos
          jogállamban   a   jog   uralmának   kell   megvalósulnia,    az
          Alkotmánybíróságot pedig kizárólag az Alkotmány  szövege  köti,
          sem   az  alkotmánymódosító  (alkotmányértelmezéskor),  sem   a
          törvényhozó    (a    támadott   norma   alkotmányellenességének
          magállapításakor)   feltételezhető   szándékát    nem    veheti
          figyelembe,   amikor   egy   döntés   legitimációját    kívánja
          megalapozni.  Ez  az érvelés egybecseng Sólyom László  23/1990.
          (X.  31.)  AB  határozatban kifejtett párhuzamos indokolásával,
          amelyben szembeállítja a törvényhozó azon szabadságát, hogy  az
          Országgyűlés  dönthet bármely tudományos, aktuálpolitikai  vagy
          gyakorlati   megfontolás  szerint,  míg   az   Alkotmánybíróság
          kizárólag alkotmányjogi érvekre alapozhatja döntését,  így  nem
          köti  azt a jogalkotó hatalom szándéka sem. (ABH 1990, 88, 97.)
          Alkotmányos  jogállamban  nem is  várható  el  azoktól,  akikre
          kötelező a jog, hogy olyan fogalmat használjanak jogos/jogtalan
          magatartásuk  iránytűjeként, amely egyrészt homályos,  másrészt
          nem rendelkezik normatív erővel (részletesen lásd a 675/B/2001.
          számú  AB  határozathoz fűzött különvéleményt, ABH 2002,  1320,
          1344-1345.).
           
           2.2.   Ahogyan   fentebb   már  nyomatékosan   kiemeltem,   az
          alkotmányértelmezés egyik célja az, hogy az alkotmányértelmezés
          eredményként     előálló     normatartalom     minél     inkább
          beleilleszkedjen   az  Alkotmány  egészének   normarendszerébe.
          Álláspontom  szerint — ezt is hangsúlyoztam  —  nem  juthat  az
          Alkotmánybíróság    olyan   alkotmányértelmezési    eredményre,
          amelynek   a   következménye  az,  hogy   valamely   alkotmányi
          rendelkezést   egy   másiknak  az  értelmezése   lerontja;   az
          Alkotmánybíróság   feladata  éppen   az,   hogy   a   különböző
          absztrakciós  szinten  megfogalmazott alkotmányi  rendelkezések
          közötti   összhangot   megteremtse.  Az   Alkotmánybíróság   az
          Alkotmány  módosításánál az Alkotmány alapelveit,  alapértékeit
          nem  hagyhatja  figyelmen  kívül.  Az  Alkotmánybíróságnak   az
          Alkotmány  módosított  rendelkezéseit  —  ugyanúgy,   mint   az
          Alkotmány  többi  rendelkezését — ezen  alapelvek,  alapértékek
          figyelembe vételével kell értelmeznie.
           
           E  követelménynek  — nézetem szerint — a határozat  indokolása
          azért nem tesz eleget, mivel a 70/I. § (2) bekezdésének hatálya
          alá  eső  jövedelmek tekintetében kivételt  tesz  az  in  malam
          partem visszaható hatályú szabályozás tilalma alól. A határozat
          szerint  „[a]  módosítás lehetővé teszi azt,  hogy  törvény  az
          adókötelezettséggel   kapcsolatban   a    visszaható    hatályú
          jogalkotás  tilalmától,  a  jogállam e  lényeges  jellemzőjétől
          eltérjen,    és    visszaható    hatállyal    állapítson    meg
          kötelezettséget az Alkotmány módosításának hatálya alá  tartozó
          esetekben,  a  jövedelem juttatásának módjával összefüggésben.”
          (III.   1.2.   pont).  Álláspontom  szerint  ez  az  értelmezés
          semmiképpen  nem  következik imperatív módon az  Alkotmány  új,
          70/I.    §    (2)    bekezdéséből.   Az   adott    ügyben    az
          Alkotmánybíróságnak  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)  bekezdésének
          értelmezését az in malam partem visszaható hatályú szabályozás,
          tehát  az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében szereplő jogállamiság
          klauzulára  tekintettel – arra vetítve és azzal kölcsönhatásban
          – kellett volna elvégeznie.
           
           2.3.  Mindebből  pedig  az  következett  volna,  hogy  az   új
          alkotmányi  rendelkezésből nem vezethető  le  konkluzív  módon,
          hogy  az állami vagyonból jó erkölcsbe ütköző módon teljesített
          jövedelem-kifizetéseket  visszaható hatállyal  adóztathatja  az
          állam   (visszaható  hatállyal  állapítson  meg  külön  mértékű
          kötelezettséget).  A  szabályból, ha azt  az  in  malam  partem
          visszaható  hatályú  jogalkotás  tilalmával  együtt   olvassuk,
          csupán   annyi   következik,  hogy  az  ilyen   külön   mértékű
          kötelezettség-megállapítás   az   adott    (következő)    adóév
          kezdetétől  állapítható meg, a 2010-es vagy bármely  más  adóév
          tekintetében   pedig  szó  sem  lehet  utólagos  kötelezettség-
          megállapításról.
           
           Úgy   vélem   tehát,   hogy  nem  jelentkezik   az   Alkotmány
          rendelkezéseinek    egységes   szemléletű,   ellentmondásmentes
          rendszerkénti  értelmezése a határozatban, ellenkezőleg:  az  a
          70/I.  §  (2) bekezdését eleve kivételt konstituáló szabályként
          értelmezi,  azaz  a 70/I. § (2) bekezdésének  hatálya  alá  eső
          jövedelmek  tekintetében (III. 1.2. pont) kivételt tesz  az  in
          malam partem visszaható hatályú szabályozás tilalma alól.
           
           Megjegyzem:   a   tiltott  visszaható   hatály   tilalma   nem
          egyszerűen alkotmányi alapérték, hanem ezen túlmenően, az egyik
          legfontosabb jogállami imperatívusz is. Az Alkotmány  egymással
          kapcsolatba   hozható   rendelkezéseinek  egységes,   koherens,
          ellentmondások  kiküszöbölését célzó,  az  Alkotmány  egészének
          leginkább   megfelelő  értelmezése  pedig  nem   hozhat   olyan
          eredményt,   amely  valamely  jogállami  szabály   eliminálását
          eredményezi.  Márpedig a 70/I. § (2) bekezdésének  határozatban
          írt   értelmezése   ezzel   az   eredménnyel   jár.   (Minthogy
          gyakorlatilag   úgy   fogjuk  fel,  hogy   a   „jó   erkölcsre”
          hivatkozással  kivétel  tehető  a  tiltott  visszaható  hatályú
          szabályozás tilalmának a követelménye alól.)
           
           3.1.  A  külön mértékű kötelezettség-megállapítás  nem  minden
          tág   értelemben  vett  állami  forrásból  származó   jövedelem
          vonatkozásában  róható ki, csak azok tekintetében,  amelyek  jó
          erkölcsbe    ütköző    módon    kerültek    kifizetésre.     Az
          Alkotmánybíróság  nem kerülheti ki azt a kérdést,  hogy  melyek
          azok  az  esetek,  amelyekben  a  tág  értelemben  vett  állami
          forrásból juttatott jövedelmek megszerzése jó erkölcsbe  ütköző
          módon  történik. Ennek során az Alkotmánybíróságnak figyelemmel
          kell  lennie  arra a tételre, hogy az adott alkotmányi  fogalom
          autonóm  értelmezését  kellene  adnia,  autonóm  módon  kellene
          meghatároznia,  mi  az  olyan  absztrakt  fogalmak   alkotmányi
          jelentése,  mint a tulajdon, a méltóság vagy az  új  alkotmányi
          rendelkezésben  szereplő „jó erkölcs”. (Autonóm  az  értelmezés
          azért, mert az Alkotmánybíróságot értelmezése során nem kötik a
          jogági  fogalom-meghatározások vagy az adott fogalomhoz tapadó,
          azt értelmező rendesbírósági gyakorlat sem.)
           
           Az  Alkotmánybíróság előtt lévő ügy – mint mondtam – precedens
          értékű  is  lehet,  hiszen az Alkotmánybíróság  döntésében  egy
          „értékkategória”  (a  jó  erkölcs)  jelent  meg  most   konkrét
          törvényi rendelkezések viszonyítási pontjaként. Megteheti ugyan
          azt  a  mindenkori alkotmánymódosító hatalom, hogy  hasonlókkal
          teletűzdeli    a   magyar   Alkotmányt   (pl.   „igazságosság”,
          „méltányosság” stb.), s ezekre kérik elvégezni az indítványozók
          az  alkotmányossági  vizsgálatot.  Teheti  akár  azt  is,  hogy
          határozatlan  (jog)fogalmakat emel fel  az  alkotmányi  értékek
          közé  („közrend”,  „köznyugalom”, „közérdek”,  „nemzetgazdasági
          érdek”).  Az  Alkotmánybíróságnak  azonban  ezeket  a   régi-új
          értékkategóriákat — az Alkotmányt egységes rendszerként kezelve
          —  módjában áll az alaptörvény más rendelkezéseivel együttesen,
          egymásra  tekintettel  értelmezni.  Ugyanakkor  úgy  vélem,  az
          Alkotmány    cseppfolyósításához    vezetne    el,    ha     az
          Alkotmánybíróság  szabad utat engedne minden —  az  Alkotmányba
          beépített érték-elem kizárólag a törvényhozó általi tartalommal
          való  kitöltésének.  Ilyenkor  ugyanis  aktuálpolitikai  mezőbe
          csúszhatnának  át ezek a határozatlan fogalmak  (érték-elemek),
          az   Alkotmány  pedig  gyakorlatilag  programmatikus  törvénnyé
          degradálódna,  amely  nem  töltheti be  a  jogállami  Alkotmány
          szerepét.
           
           3.2.  Álláspontom  szerint — ismét  csak  figyelembe  véve  az
          Alkotmány   egyes   rendelkezéseinek  egymásra  vonatkoztatott,
          egymással  harmonizáló  értelmezésének  követelményét  —  a  jó
          erkölcsbe   ütköző   módon   jutatott  jövedelem   tekintetében
          elsősorban     az    állam    semlegessége    alkotmánybírósági
          értelmezésének  segítségével kell megvilágítani  a  jó  erkölcs
          problémáját.  (A  határozat  jelenleg  elsősorban  absztrakciós
          problémaként mutatja be a jó erkölcsbe ütközés kérdését, és nem
          vet számot azzal, hogy a magánjogi jó erkölcs fogalom mennyiben
          feleltethető  meg  vagy  alkalmazható  a  közterhek  viselésére
          vonatkozó  jó  erkölcsre vonatkozó tétellel. Magam határozottan
          azon  a véleményen vagyok, hogy a magánjog értékkategóriái csak
          rendkívül kivételesen ültethetőek át közvetlenül a közjogba.)
           
           Az  állam semlegességének elve — bár kifejezetten nem szerepel
          az  Alkotmányban, mégis — hasonlóan a német,  francia  vagy  az
          amerikai alkotmánybírósági gyakorlathoz — fontos szerepet  tölt
          be   az   ítélkezésben.   A   magyar   gyakorlatban   eddig   a
          vallásszabadság  [4/1993. (II. 12.)  AB  határozat,  ABH  1993,
          48.],  a gazdaságpolitika [33/1993. (V. 28.) AB határozat,  ABH
          1993, 247, 249.], a tudományos igazságok [34/1994. (VI. 24.) AB
          határozat, ABH 1994, 177, 182.] és a szólásszabadság  [30/1992.
          (V.  26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 179.] területén fejtette
          ki az Alkotmánybíróság az állam semlegességének doktrínáját.  E
          döntések  alapján  az  állam  nem  foglalhat  állást  abban   a
          kérdésben,  hogy  milyen  vallási, gazdaságpolitikai  döntések,
          tudományos állásfoglalások vagy véleménynyilvánítási  tartalmak
          felelnek  meg  a  jó, igazságos élet koncepciójának.  Ebben  az
          értelemben az állam ezeken a területeken elsősorban  a  be  nem
          avatkozásra   kötelezett.  Ezzel  szemben  az   új   alkotmányi
          rendelkezés kifejezetten felhatalmazza a jogalkotót:  az  adott
          adóév   elejétől   külön  mértékű  kötelezettség   befizetésére
          kötelezheti azokat, akik jó erkölcsbe ütköző módon jutottak tág
          értelemben  vett  állami  forrásból  származó  jövedelemhez.  A
          törvényhozó  tehát felhatalmazással rendelkezik  erre,  de  ezt
          csak  a semlegesség doktrínájának alkalmazásával teheti meg.  A
          jó   erkölcsbe  ütközés  és  a  semlegesség  elvének   egymásra
          vonatkoztatott  értelmezése alapján a  törvényhozó  pártatlanul
          köteles  eljárni a törvényalkotáskor. Nem kedvezhet egy  általa
          preferált   személyközösségnek,  és  nem  szankcionálhat,   nem
          sújthat  kizárólag egy jól körülírható társadalmi  csoportot  a
          külön  mértékű  kötelezettség megállapításával.  A  törvényhozó
          döntésének   eredményeként  pusztán  és  kizárólag   az   adott
          csoporthoz   tartozás  nem  járhat  együtt  a   külön   mértékű
          kötelezettség-megállapítás   előírásával.   A   külön   mértékű
          kötelezettség  megállapításáról  szóló  törvény  csak  semleges
          kritériumokat  alkalmazva alkotható  meg,  és  az  államnak  az
          adóztatás    terén    egyébként    is    fennálló    alkotmányi
          követelményeknek  megfelelően kell eljárnia:  a  külön  mértékű
          kötelezettség   megállapítása  például  nem  lehet   visszaható
          hatályú,  és  végső soron a minden egyén szempontjait  egyaránt
          figyelembe véve (az egyenlő méltóságú személyként való  kezelés
          alkotmányi  imperatívuszát alkalmazva), diszkrimináció-mentesen
          kell az államnak eljárnia ezekben az esetekben.
           
                                       III.
           
             Az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő in malam partem
             visszaható hatály tilalmának és az Alkotmány 70/I. § (1)
                              bekezdésének a sérelme
           
           Álláspontom szerint — a határozat indokolásában írtak  mellett
          —  más  okok miatt is alkotmányellenesek a Törvény  11.  §  (5)
          bekezdésébe,  valamint 133. §-ába foglalt  rendelkezések  (1.),
          továbbá  a  Törvény II. Fejezetébe tartozó egyéb  szabályok,  a
          magánszemélyek egyes jövedelmeinek különadójáról szóló  további
          rendelkezések  [8.  §-11. § (1)-(4) bekezdése,  11.  §  (6)-(7)
          bekezdései és 12. §-a] (3.).
           
           1.   Mindenekelőtt  emlékeztetek  arra,  hogy   szerintem   az
          Alkotmány  70/I. § (2) bekezdéséből nem következik közvetlenül,
          hogy  a  tág  értelemben  vett állami  forrásból  származó,  jó
          erkölcsbe   ütköző   módon  kifizetett  jövedelmet   visszaható
          hatállyal   megadóztathassa  az  állam  (visszaható   hatállyal
          állapíthasson meg „különadót”). Az új rendelkezésből —  ha  azt
          együtt   olvassuk   az  in  malam  partem  visszaható   hatályú
          jogalkotás  tilalmával — csupán az következik,  hogy  az  ilyen
          „külön  mértékű”  kötelezettség-megállapítás  az  adott   adóév
          kezdetétől  állapítható meg s így a 2010-es adóév  tekintetében
          sem lehet szó utólagos kötelezettség-megállapításról.
           
           Ami  pedig a Törvény visszaható hatályú rendelkezéseit  illeti
          (a  Törvény 11. § (5) bekezdésébe, valamint 133. §-ába  foglalt
          rendelkezések), változatlanul fenntartom a visszaható hatállyal
          kapcsolatban    a    349/B/2001.   AB    határozathoz    fűzött
          különvéleményemben leírtakat.
           
           Az   idézett  különvélemény  —  a  most  vizsgált   ügyre   is
          vonatkoztathatóan — a következőkre mutat rá (ezek közül  csupán
          néhány elemet idézek fel):
           a)   Jogállami  keretek  között  csak  akkor  várható   el   a
          jogalanytól  a  jogszabályok betartása, ha azokat  kihirdették,
          azok  a  normákat  megismerhették, a  jogszabályok  lehetőséget
          adnak   arra,  hogy  a  jogalanyok  a  magatartásukat   a   jog
          előírásaihoz    igazíthassák,    így    különösen,     ha     a
          hatálybalépésüket   megelőző   időre   nem   állapítanak    meg
          többletkötelezettséget a számukra. (…)  A  retroaktív  norma  a
          jogrendszer egyik alappillérét ingatja meg, mivel  a  „jog  nem
          tudása  nem  mentesít a jogkövetkezmények alól” megdönthetetlen
          vélelmét fikcióvá alakítja át, ami így nem képes biztosítani  a
          jogi norma érvényesülését.
           b)  A  korábbi  szabályok  szerint  lezárt  jogviszonyokba   —
          kivételesen  —  csak akkor lehet alkotmányosan beavatkozni,  ha
          ezt   a   jogbiztonsággal   konkuráló   más   alkotmányos   elv
          elkerülhetetlenné  teszi, és ezzel nem okoz  az  elérni  kívánt
          célhoz  képest  aránytalan sérelmet.  [11/1992.  (III.  5.)  AB
          határozat, ABH 1992, 77, 82.]
           [Hangsúlyoztam  tehát  a  különvéleményemben,  hogy  ebben   a
          körben  csak  a  jogbiztonsággal  konkuráló  alkotmányos  elvek
          jöhetnek  számításba,  az olyan absztrakt alkotmányos  értékek,
          mint  a  jó  erkölcs,  nem.  Úgy is fogalmazhatunk:  a  tiltott
          visszaható   hatály  jogállami  parancsként  olyan   —   szinte
          érinthetetlen  —  tartalom  (lényeg),  amely  sem   alkotmányos
          értékkel   (jó  erkölcs),  sem  pedig  még  akár  méltányolható
          absztrakt  államcélra hivatkozással sem korlátozható.  A  jelen
          esetben: a jó erkölcsre hivatkozással sem lehet kivételt  tenni
          a  jogállami  parancsot kifejezésre juttató tiltott  visszaható
          hatály alól.]
           c)   A   „cél   szentesíti  az  eszközt”   elvének   parttalan
          alkalmazása  idegen a jogállam eszméjétől. Ahogyan egyes  német
          szerzők fogalmaznak: a tiltott visszaható hatály megengedése  a
          legnagyobb merénylet a jogállam ellen.
           d)  Az Alkotmánybíróságnak itt a jogbiztonság egyik kiemelkedő
          jelentőségű  elemét  kell  védenie.  Ezt  a  szerepkört   pedig
          leginkább az a körülmény értékeli fel, hogy a visszaható hatály
          tilalmának    érvényesülése   az   egész   jogállami    jogrend
          stabilitásának   az   előfeltétele,   az   egész    jogrendszer
          érvényesíthetőségének  egyik biztosítéka  [Részletesen  lásd  a
          349/B/2001.  AB határozathoz fűzött különvéleményt,  ABH  2002,
          1241, 1258-1267.].
           
           Emlékeztetek  arra  is,  hogy  az Alkotmánybíróság  gyakorlata
          szerint „[h]a az új jogszabálynak visszamenőleges hatálya  van,
          az  a  jogszabály  megjelenése előtt  keletkezett  jogviszonyok
          tömegének   felülvizsgálatával  jár,   amely   a   jogbiztonság
          alkotmányos követelményét sérti. Különösen irányadó ez  azokban
          az  esetekben,  amikor  az új jogszabály olyan  kötelezettséget
          vagy  felelősséget  állapít meg, amely  a  korábbi  jogszabályi
          környezetben  egyáltalán nem, vagy enyhébb  feltételek  mellett
          állt fenn.” [339/B/1995. AB határozat, ABH 1998, 605, 607.]
           
           Mivel  —  álláspontom  szerint —  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)
          bekezdéséből  nem  következik kényszerítő  módon  az  in  malam
          partem visszaható hatályú adómegállapítás, a törvényhozó  pedig
          nem  bizonyította, hogy egy, a jogbiztonsággal konkuráló  másik
          alkotmányos  elv  érvényesülése miatt lenne  elkerülhetetlen  a
          visszaható  hatályú  szabályozás, ezért a  Törvény  11.  §  (5)
          bekezdése és 133. §-a az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt
          jogállamiság  részét képező in malam partem visszaható  hatályú
          szabályozás tilalmába ütközése miatt alkotmányellenes.
           
           2.  Látszólag kapcsolatba hozható — a „megengedett” visszaható
          hatály  kapcsán — a most elbírált ügy a 32/1991.  (VI.  6.)  AB
          határozattal  elbírált üggyel (a kamatadó-üggyel).  Álláspontom
          szerint  azonban  a 32/1991. (VI. 6.) AB határozattal  elbírált
          jogi  probléma jelentős mértékben eltér a mostani különadó  ügy
          által felvetett alkotmányossági kérdéstől. E döntés ugyanis nem
          kifejezetten a visszaható hatályú szabályozásról szólt, hanem a
          jogállami piacgazdaság kialakítása előtt tett állami ígérvények
          jövőbeni sorsáról.
           
           A  Polgári  Törvénykönyvről szóló 1959.  évi  IV.  törvény  (a
          továbbiakban:  Ptk.)  226.  § (2) bekezdésének  első  fordulata
          kimondja,  hogy  jogszabály  a hatálybalépése  előtt  megkötött
          szerződések tartalmát csak kivételesen változtathatja  meg.  Az
          Alkotmánybíróság a Ptk. 226. § (2) bekezdése első  fordulatának
          alkotmányossági elemzése során — elsőként a 32/1991.  (VI.  6.)
          AB  határozatában — mutatott rá arra, hogy „az állam  általában
          csak    ugyanolyan   feltételekkel   teheti   meg   az   általa
          jogszabályban   kiadott  blankettaszerződések   tartalmának   a
          megváltoztatását, mint amilyen feltételek fennállása  esetén  a
          szerződés  más  felei  kérhetik a  bíróságtól  —  a  rebus  sic
          stantibus  klauzulájára alapítottan — a szerződés  módosítását.
          Ha  ugyanis az állam a polgári jogi jogviszonyokban közvetlenül
          vesz   részt,  ezt  alkotmányosan  csak  ugyanolyan  feltételek
          mellett teheti meg, mint amilyen feltételeket az általa kiadott
          jogszabályokban  a polgári jogi jogviszonyok  egyéb  résztvevői
          számára   megszab  (egyenjogúság,  mellérendeltség  stb.)”.   E
          határozatában az Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy „…  a
          kivételességet   –   amelynek  fennállása  esetén   a   meglévő
          jogviszonyok  tartalma jogszabály útján  módosítható  –  éppúgy
          esetenként,  jogszabályonként kell vizsgálni, mint  a  bírósági
          szerződésmódosítás alkalmazhatóságát az egyedi jogviszonyokban.
          Jogszabályonként külön-külön eldöntendő kérdés tehát  az,  hogy
          mikor  felel  meg  a  fennálló szerződési  kapcsolatokban  való
          állami   beavatkozás  az  Alkotmánynak,  illetőleg  az   előbbi
          szempontoknak.   Ennek  eldöntése  elsősorban   a   törvényhozó
          felelőssége,    de    a    beavatkozás   alkotmányosságát    az
          Alkotmánybíróság dönti el”. [ABH 1991, 151-154, 157.]
           
           Az  1991-es  döntés  tehát  olyan tartós,  több  éve  fennálló
          polgári  jogi  jogviszonyokba  való  beavatkozást  bírált   el,
          amelyre  a  privátautonómia elve az irányadó,  és  amelynek  az
          egyik  szereplője  az  állam. Tehát  arra  a  kérdésre  kellett
          válaszolni,   hogy   piacgazdasági  viszonyok   között   milyen
          feltételekkel cserélheti ki az állam a kereskedő  köpönyegét  a
          császár  tógájára. A mostani különadó ügyben  nincs  meg  ez  a
          kettős   szerep,  hiszen  itt  közjogi  kógens  szabályrendszer
          alapján    kell    dönteni    a   rövidtávon    visszamenőleges
          adókötelezettség fennállásáról, és a törvényhozó sem hivatkozik
          a  jogviszonyok  létrejöttekor előre  nem  látható  körülmények
          társadalmi szintű lényeges megváltozására.
           
           3.   Álláspontom   szerint  minden  alkotmányi   kötelezettség
          fennállásának  bizonyítása  az  állam  kötelessége.  Nincs   ez
          máshogy  a  közterhek  kivetésénél, az adómegállapításnál  sem.
          Mivel   a   törvényhozó   nem   bizonyította   (mert   nem   is
          bizonyíthatta), hogy a Törvény II. Fejezete hatálya alá tartozó
          jövedelmekhez    a    huzamosabb    időn    keresztül    állami
          foglalkoztatottak (legyenek azok az ágazati törvények  vagy  az
          Mt.  hatálya alá esők) jó erkölcsbe ütköző módon jutottak volna
          hozzá,  ezért  a  Törvény  II. Fejezete  szerinti  különadó  az
          Alkotmány általános közteherviselési klauzulája, a 70/I. §  (1)
          bekezdése hatálya alá tartozik. Ebben a tekintetben osztom  Dr.
          Bihari  Mihály alkotmánybíró párhuzamos indokolása 2. pontjában
          foglaltakat, vagyis nekem is az az álláspontom, hogy  a  98%-os
          különadó mértéke konfiskatórius jellegű, ezáltal ellentétes  az
          Alkotmány    70/I.   §   (1)   bekezdésébe   foglalt    arányos
          közteherviselés elvével.
           
           Budapest, 2010. október 26.
                                                          Dr. Kiss László
                                                            alkotmánybíró
           
          Dr. Lenkovics Barnabás alkotmánybíró párhuzamos indokolása
           
           Egyetértek  a  rendelkező  résszel,  annak  indokolásával  is,
          azonban  a döntést egy további indokkal is alátámasztanám.  Úgy
          vélem, ez még meggyőzőbben és egyértelműbben igazolná a Törvény
          alkotmányellenességét.
           
           A  törvényi rendelkezések megsemmisítését az Alkotmány 70/I. §
          (2)  bekezdésének és a 70/A. § diszkrimináció tilalmát  rögzítő
          (1)   bekezdésének   együttes  értelmezésére   lehetett   volna
          alapozni.
           
           Az  együttes értelmezés indoka véleményem szerint az, hogy bár
          a közpénzekből juttatásban részesülők alanyi körét a 70/I. § új
          (2) bekezdése maga megkülönbözteti, ezért más, rajtuk kívülálló
          csoportokkal  szemben a diszkrimináció kérdése  alkotmányossági
          szempontból  nem  vizsgálható, az érintett alanyi  körön  belül
          azonban  a  törvényhozóra a 70/A. § (1) bekezdése  alapján  már
          vonatkozik  a  diszkrimináció tilalma. Több indítványozó  éppen
          azért  nyújtott  be alkotmányossági kifogást a  Törvény  ellen,
          mert az a 70/I. § (2) bekezdés hatálya alá tartozó alanyi körön
          belül  egyazon homogén csoportba sorolta a jogállási  törvények
          alapján  —  alanyi  jogon  járó — nagyobb  összegű  juttatásban
          részesülőket  az  ugyanilyen  juttatásokban,  de  jó  erkölcsbe
          ütköző módon részesülőkkel. Az alapvető kérdés tehát az, hogy a
          Törvény  alanyi  és  tárgyi hatálya a 70/I.  §  (2)  bekezdésén
          túlmenően  megfelel-e  a  70/A. § (1)  bekezdésének  is,  avagy
          beleütközik.
           
           A   jogi   normákat  a  jogalkotótól  elvárható  gondossággal,
          körültekintéssel   és   felelősséggel   kell   megalkotni.    A
          normaalkotás  különösen  fontos, előre  eldöntendő  kérdése  az
          általánosítás   (absztrakció)  szintjének   meghatározása,   az
          ugyanis  alapvetően meghatározza mind a norma  tárgyi  hatályát
          (azaz  a szabályozni kívánt emberi magatartások körét), mind  a
          személyi  hatályát  (az érintett alanyi kört).  Minden  szabály
          létrehoz  magatartási  osztályokat és emberi  csoportokat,  így
          mindig  fontos  kérdés, mi volt az osztályozás, a csoportképzés
          ismérve,  s  a  jogalkotó megfelelően  húzta-e  meg  a  csoport
          határvonalait.  Ehhez  fontos  szempont  a  szabályozás  minden
          csoporttaggal szembeni azonos célja és a cél igazolhatósága.  A
          jogalkotónak úgy kell meghatároznia a szabály alkalmazási körét
          (személyi  és  tárgyi  hatályát), hogy az igazodjon  a  szabály
          céljához   és  igazolásához.  (Részletesen  ld.  Az   Alkotmány
          kommentárja,  II.  kötet,  2532. old.,  Szerk.:  Jakab  András;
          Századvég   Kiadó,   Budapest,  2009.)  Jelen   esetben   tehát
          meghatározott  jövedelmek  jó  erkölcsbe  ütköző   módon   való
          juttatásáról  és  az  ilyen  juttatásban  részesülő  jogalanyok
          köréről kellett volna, hogy a Törvény rendelkezzen.
           
           Az  Alkotmánybíróság gyakorlata szerint egy jogszabály azáltal
          is  megvalósíthat diszkriminációt és teremthet alkotmányellenes
          helyzetet,  hogy  különböző  helyzetben  lévőket  kezel  azonos
          módon.  A  megkülönböztetés indokolatlan hiánya az  alkotmányos
          egyenlőség  sérelméhez  vezet [lásd pl.  1/1995.  (II.  8.)  AB
          határozat, ABH 1995, 31.; 42/2007. (VI. 20.) AB határozat,  ABH
          2007,  564.]. Álláspontom az, hogy a támadott Törvény  esetében
          éppen  ez történt: a jogalkotó a szabályozás céljához és tárgyi
          hatályához  viszonyítva az alanyi/személyi hatály tekintetében,
          a  98%-os különadó megfizetésére kötelezettek csoportján  belül
          elmulasztotta a megfelelő differenciálást. Az érintettek között
          ugyanis — ahogyan erre a határozat indokolása is utal — olyanok
          is vannak, akik valamely törvényi előírás alapján, alanyi jogon
          járó juttatásban részesültek, és sem a jogosultságot megalapozó
          jogviszony  kezdete  előtt,  sem annak  fennállása  alatt  vagy
          megszűnése  után  semmilyen — különösen jó erkölcsbe  ütköző  —
          ráhatásuk nem volt arra, hogy milyen összeget kaptak. Az  ilyen
          juttatások  egyáltalán nem minősíthetők jó erkölcsbe  ütközőnek
          (pl.  több  évtizedes  pedagógusi  pálya  lezárása  esetén).  A
          jogalkotó  azonban az (adó)alanyi kör meghatározása  során  ezt
          nem  vette  figyelembe, ezáltal a Törvény —  és  az  abban  írt
          (vissza)fizetési  kötelezettség — nem csak azokra  az  esetekre
          vonatkozik,  amelyek valóban sértik a társadalom igazságérzetét
          [az  Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése szerinti jó erkölcsöt].  A
          Törvény a különböző helyzetű érintettek között — azáltal,  hogy
          a  köztük lévő lényeges különbözőségeket figyelmen kívül hagyta
          —  hibásan képezett homogén csoportot, morálisan nem igazolható
          módon   állapított   meg   azonosságot.   A   differenciálatlan
          jogalkotói  csoportképzés miatt a Törvény számos  érintettet  —
          még  ha  akaratlanul is — erkölcstelennek bélyegez,  ami  sérti
          emberi  méltóságukat  [Alkotmány  54.  §  (1)  bek.],  valamint
          jóhírnevüket is [Alkotmány 59. § (1) bek.].
           
           Mindezek   együttesen   hátrányos   megkülönböztetést,    azaz
          diszkriminációt eredményeznek.
           
           Megjegyzem  még:  a Törvénnyel kapcsolatban  felvethető  annak
          nem    megfelelő   illeszkedése   a   jogrendszerbe,   ami    a
          jogállamiságot és a jogbiztonságot érintő további probléma  is.
          Ha  ugyanis  egy  szerződés (az annak  alapján  járó  juttatás)
          jóerkölcsbe   ütközik   [pl.  kifejezetten   a   nemzetgazdaság
          megkárosítására,  illetéktelen előny szerzésére  irányul,  azaz
          joggal  való  visszaélést  valósít meg,  vagy  nyilvánvalóan  a
          jóerkölcsbe ütközik (Vö. Ptk. 5. § (1)-(2) bekezdés és  200.  §
          (2) bekezdés)], akkor az a szerződés semmis. A semmis szerződés
          érvénytelenségére    határidő   nélkül    bárki    hivatkozhat,
          megállapítása   esetén   a  szerződéskötés   előtt   fennállott
          helyzetet  kell visszaállítani [Ptk. 234. § (1) és 237.  §  (1)
          bek.]. Az in integrum restitutio 100%-os visszatérítést jelent,
          a  visszatérített érték azonban nem jövedelem,  azt  nem  lehet
          adóztatni.   Ugyanakkor  magánjogi  szempontból  a  jóerkölcsbe
          ütköző  juttatás  98%-ának elvonása sem tehetné  erkölcsössé  a
          megmaradó 2%-ot.
           
           Budapest, 2010. október 26.
                                                   Dr. Lenkovics Barnabás
                                                            alkotmánybíró
           
          Dr. Stumpf István alkotmánybíró párhuzamos indokolása
           
           Egyetértek   a   határozat  rendelkező  részével,   ugyanakkor
          részben   nem   értek   egyet  az  indokolásban   foglaltakkal.
          Álláspontom  szerint  a törvényi rendelkezések  megsemmisítését
          nem  az  Alkotmány 70/I. § (2) bekezdésére, hanem  a  hátrányos
          megkülönböztetés  tilalmát  kimondó  70/A.  §  (1)  bekezdésére
          kellett  volna  alapozni.  Egyrészt azért,  mert  önmagában  az
          Alkotmány     70/I.    §    (2)    bekezdése    alapján     adó
          alkotmányellenessége  nem állapítható  meg,  másrészt,  mert  a
          Törvény szerinti különadó kivetése a különadó alanyaira  –  nem
          annak  mértéke  miatt,  hanem az érintett adóalanyok  hátrányos
          megkülönböztetése  folytán – a különadó mértékétől  függetlenül
          alkotmányellenes.
           
           1.  A  többségi  határozat indokolásának III.  5.3.  pontja  a
          Törvény   alkotmányellenességét  az  Alkotmány  70/I.   §   (2)
          bekezdésére   alapozza,   amikor  úgy   fogalmaz,   hogy   „[a]
          törvényalkotó  túllépte  alkotmányos  felhatalmazását,  ami  az
          Alkotmány   70/I.  §  (2)  bekezdésének,  egyben   2.   §   (1)
          bekezdésének    sérelméhez   vezetett.”   Véleményem    szerint
          ugyanakkor  önmagában  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)   bekezdése
          alapján,  a  70/I.  §  (1) bekezdésének vizsgálata  nélkül  adó
          alkotmányellenessége  nem  állapítható  meg,  mivel  az  előbbi
          speciális rendelkezés az utóbbihoz képest.
           
           1.1.  Az  Alkotmány  70/I. § (1) bekezdése  a  közteherviselés
          általános alkotmányos követelményeként az „arányosság” mércéjét
          tartalmazza.  Az  Alkotmánybíróság  a  44/1997.  (IX.  19.)  AB
          határozatban  a  következők szerint foglalta  össze  az  adózás
          arányosságával   kapcsolatos  gyakorlatát:   az   Alkotmány   a
          közterhekhez  való  hozzájárulás  tekintetében   csak   azt   a
          követelményt  támasztja a jogalkotóval szemben, hogy  az  adott
          fizetési  kötelezettség  feleljen meg  az  alanyi  kötelezettek
          jövedelmi  és  vagyoni  viszonyainak,  vagyis  álljon   azokkal
          arányban  (1558/B/1991. AB határozat, ABH  1992,  506-507.).  A
          jogalkotó   tehát   széles   keretek   között   mérlegelhet   a
          köztehermérték megállapításakor, szabadsága igen nagy  abban  a
          kérdésben    is,    hogy   a   közteherviselési   kötelezettség
          kiindulópontjaként  milyen gazdasági  forrást  választ  ki,  és
          ennek alapján mit jelöl ki a közteher tárgyának (620/B/1992. AB
          határozat,  ABH 1994, 539, 541.). Az Alkotmány  tehát  nem  azt
          határozza  meg, hogy jövedelmet és vagyont kell, illetve  lehet
          közteherviselési kötelezettség alapjává tenni, hanem  azt  írja
          elő,  hogy  a  közterhek  viselésének a  jövedelmi  és  vagyoni
          viszonyokhoz    igazodóan,    arányosan    kell    megtörténnie
          (448/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 724, 726.).
           
           1.2.  A  törvényhozót tehát széles mérlegelési jog illeti  meg
          az  adózásra  vonatkozó  szabályozáskor.  Az  adó-megállapítási
          jognak  azonban  nyilvánvaló  korlátját  képezik  az  Alkotmány
          rendelkezései,  ezek  között a 70/I.  §  (1)  bekezdése,  amely
          kizárja az aránytalan adóztatás lehetőségét. Az Alkotmány 70/I.
          §  (1) bekezdéséhez képest az arányosság tekintetében speciális
          szabályt   tartalmaz  az  Alkotmány  70/I.  §  (2)   bekezdése,
          amennyiben  az  egyébként  arányosnak  minősülő  adóhoz  képest
          „külön  mértékű  kötelezettség” megállapítását  teszi  lehetővé
          meghatározott feltételek fennállása esetén (ha a jövedelmet  jó
          erkölcsbe  ütköző  módon  juttatták  és  a  juttatás  közterhek
          viselésére  szolgáló  forrásokból  vagy  az  állami   vagyonnal
          gazdálkodó,   illetve  az  állam  többségi  tulajdonában   vagy
          irányítása   alatt  álló  szervezetek  részéről  történt).   Az
          Alkotmány  70/I.  §  (2) bekezdése tehát  a  törvényhozónak  az
          Alkotmány  70/I.  §  (1) bekezdése alapján fennálló  adóztatási
          lehetőségét   semmiben  nem  korlátozza,  hanem   meghatározott
          feltételek  fennállása esetén tovább bővíti.  Ha  az  Alkotmány
          70/I.  §  (2)  bekezdésében meghatározott  feltételek  egy  adó
          vonatkozásában  nem  állnak  fenn,  az  önmagában  csak  annyit
          jelent,  hogy  az egyébként arányosnak minősülő  adóhoz  képest
          „külön  mértékű kötelezettség” megállapítására nincs lehetőség,
          de    nem    eredményezi   szükségszerűen    az    adott    adó
          alkotmányellenességét – ilyen esetben azt az Alkotmány 70/I.  §
          (1)  bekezdésének általános „arányossági” mércéje (az Alkotmány
          egyéb rendelkezései) alapján kell megítélni.
           
           1.3.  A  többségi  határozat indokolása a  III.  5.  pontjában
          kijelenti,   hogy   „[a]   Törvény   hatálybalépését   követően
          kifizetett   juttatásokat   (pl.  végkielégítés)   illetően   a
          különadót  […]  nem egyedül az Alkotmány 70/I. § (2)  bekezdése
          alapján  kell vizsgálni. Figyelembe kell venni, hogy a  Törvény
          hatálybalépését  követően kifizetett  juttatásokat  illetően  a
          törvényhozó  meghatározhatja  – az  70/I.  §  (2)  bekezdésétől
          függetlenül  –  az  egyes kifizetések feltételeit.”  Az  előbbi
          megállapítás ellenére a többségi határozat indokolása –  miután
          kimondta,   hogy  „itt  nem  alkalmazható  a  »külön  mértékre«
          vonatkozó      alkotmányi     felhatalmazás”,     elmulasztotta
          kiterjeszteni a vizsgálatot arra, hogy a különadó megfelel-e az
          Alkotmány   70/I.  §  (1)  bekezdése  általános   „arányossági”
          mércéjének,  illetve az Alkotmány egyéb rendelkezéseinek.  Ezek
          hiányában  –  önmagában  a  70/I. §  (2)  bekezdése  alapján  –
          véleményem  szerint  az alkotmányellenesség  megállapítása  nem
          volt megalapozott.
           
           2.  A  Törvény  9.  §  (1) bekezdése által meghatározott  körű
          magánszemélyek   (a  továbbiakban:  közpénzből  foglalkoztatott
          személyek)  és a versenyszférában foglalkoztatott  személyek  a
          tartós  foglalkoztatási  jogviszony  keretében  foglalkoztatott
          személyek csoportján belül az adójogi szabályozás szempontjából
          homogén  csoportot  alkotnak.  A Törvény  szerinti  különadó  a
          homogén  csoporton belüli előbbi két csoport közötti  hátrányos
          megkülönböztetést  eredményez.  A  Törvény  szerinti   különadó
          bevezetése   –   az  Alkotmány,  illetve  a  Törvény   szerinti
          kötelezettség   tárgyát  képező  jövedelem  kétségbevonhatatlan
          azonosságának  hiányában  – nem alapozható  meggyőző  módon  az
          Alkotmány  70/I.  §  (2) bekezdésére, és  a  homogén  csoporton
          belüli adójogi eltérésnek más kellő alkotmányos indoka sincs.
           
           2.1.    Megítélésem    szerint    a    különadóra    vonatkozó
          rendelkezésekkel érintett közpénzből foglalkoztatott  személyek
          és  a  versenyszférában foglalkoztatott  személyek  az  adójogi
          szabályozás    szempontjából   homogén   csoportot    alkotnak,
          amennyiben  tartós  foglalkoztatási jogviszonynak  az  alanyai,
          jövedelmüket   hasonló  feltételekkel  végzett  tevékenységgel,
          hasonló    típusú    jövedelem-elemek    révén    szerzik    (a
          foglalkoztatási  jogviszony megszűnésének  esetére  is  hasonló
          típusú  juttatásokban  részesülnek – végkielégítés,  felmentési
          időre szóló illetmény vagy fizetés, stb.).
           
           2.2.  A  Törvény  9.  § (2) bekezdése által  meghatározott,  a
          jogviszony   megszűnéséhez  kapcsolódó  egyes  bevételeknek   a
          Törvény    szerinti    különadóval   sújtása    a    közpénzből
          foglalkoztatott személyek és a versenyszférában foglalkoztatott
          személyek közötti hátrányos megkülönböztetést eredményez, mivel
          ugyanolyan típusú és nagyságú jövedelmekre az egyik csoport  98
          százalékos  mértékű  különadót köteles  fizetni,  míg  a  másik
          csoport  az  –  a  jóval  kisebb  jövedelem-elvonással  járó  –
          általános személyi jövedelemadó-szabályok szerint adózik.
           
           2.3.  Az  Alkotmánybíróság  kialakult  gyakorlata  szerint  az
          Alkotmány   70/A.   §-ában  foglalt  általános   jogegyenlőségi
          követelmény  arra vonatkozik, hogy az állam, mint közhatalom  a
          jogok és kötelezettségek elosztása során köteles egyenlőkként –
          egyenlő  méltóságú  személyként –  kezelni  a  jogalanyokat,  a
          jogalkotás során a jogalkotónak mindegyikük szempontjait azonos
          körültekintéssel,  elfogulatlansággal és  méltányossággal  kell
          irtékelnie. [pl. 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990,  46,
          48.;  21/1990.  (X.  4.) AB határozat, ABH  1990,  73,  77-78.;
          61/1992.  (XI.  20.)  AB határozat, ABH  1992,  280,  281-282.;
          35/1994.  (VI.  24.)  AB határozat, ABH  1994,  197,  203-204.;
          30/1997.  (IV.  29.)  AB határozat, ABH  1997,  130,  138-140.;
          39/1999.  (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 325,  342-344.]  A
          megkülönböztetésnek azonos csoportra nézve kell fennállnia.  Az
          azonos  csoporton, adott szabályozási koncepción belüli  eltérő
          szabályozás akkor nem alkotmányellenes, ha az eltérésnek  kellő
          alkotmányos  indoka van. [21/1990. (X. 4.)  AB  határozat,  ABH
          1990, 77-78.] Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az
          azonos helyzetben lévők között nem alapjogok tekintetében  tett
          megkülönböztetés csak akkor tekinthető alkotmányellenesnek,  ha
          nincs  ésszerű indoka, tehát önkényes. [16/1991.  (V.  20.)  AB
          határozat, ABH 1991, 62.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat,  ABH
          1992, 280-282.]
           
           2.4.    A    közpénzből   foglalkoztatott   személyek   eltérő
          (hátrányos) kezelése (azaz velük szemben különadó-kötelezettség
          előírása)   nem   indokolható  az   Alkotmány   70/I.   §   (2)
          bekezdésével. Az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése alapján  ugyan
          a   közpénzből  foglalkoztatott  személyek  tekintetében  külön
          mértékű   kötelezettség  megállapítására  lehetőség   van,   de
          kizárólag  a  „jó erkölcsbe ütköző módon juttatott”  jövedelmek
          esetén;  a Törvény szerinti különadó pedig nem, vagy legalábbis
          potenciálisan   nem   csak   ilyen   jövedelmekre   vonatkozik.
          Egyetértek  a  többségi  határozat  indokolásának   III.   4.2.
          pontjában  foglaltakkal, miszerint „[a] Törvény nem különböztet
          a  juttatások  jogalapja  szerint  (törvény  vagy  megállapodás
          alapján  juttatott  bevétel) és aszerint  sem,  hogy  az  egyes
          jövedelemtípusokat  keletkeztető  tényállásokat  illetően   hol
          befolyásolható   a   juttatás  mértéke  az   állami   forrásból
          gazdálkodó  szervezet és munkavállalója  által  [...],  és  hol
          egyáltalán  nem”.  Egyetértek továbbá azzal a  megállapítással,
          hogy  „csak  az  érintettek által befolyásolható tényállásoknál
          merülhet  fel az, hogy a jövedelmet »jóerkölcsbe ütköző  módon«
          juttatták”,   ezért  „nem  minősíthető  jóerkölcsbe   ütközőnek
          pusztán  a  mértéke  alapján a törvényben  biztosított,  alanyi
          jogon  járó, törvényben meghatározott mértékű jövedelem”.  Erre
          figyelemmel megállapítható, hogy bár egyedi esetekben  lehetnek
          olyan  jövedelmek  a  különadóval érintett  jövedelmek  között,
          amelyeket  „jó erkölcsbe ütköző módon” juttattak, a  különadóra
          vonatkozó    szabályok   hatálya   alá    tartozó    jövedelmek
          összességében  nem  minősíthetőek  jó  erkölcsbe  ütköző  módon
          juttatottnak,   ezért  a  2010.  évi  XC.  törvény   különadóra
          vonatkozó  szabályaira  általánosságban  nem  alkalmazható   az
          Alkotmány   70/I.   §   (2)   bekezdése   mint   az   általános
          közteherviselési    szabályokhoz    képest    külön     mértékű
          kötelezettség  megállapítását lehetővé  tevő  kivétel.  Ez  azt
          jelenti,  hogy  a  Törvény  különadóra vonatkozó  rendelkezései
          által      eredményezett      hátrányos     megkülönböztetéssel
          összefüggésben   az  Alkotmány  70/I.  §  (2)   bekezdése   nem
          hivatkozható a megkülönböztetés alkotmányos indokaként.
           
           2.5.    A    tartós   foglalkoztatási   jogviszony   keretében
          foglalkoztatott személyek homogén csoportján belüli, a  Törvény
          szerinti adójogi eltérésnek a 2.4 pontban leírtakon kívül sincs
          más  kellő alkotmányos indoka. A különadó alkalmazásának oka  a
          Törvény   indokolása  szerint  a  társadalom   igazságérzetének
          vélelmezett  sérelme, tehát azt a jogalkotó kvázi  szankcióként
          alkalmazza a közpénzből foglalkoztatott személyekkel szemben, a
          különadó   kivetésével  összefüggésben  egyéb  gazdaság-   vagy
          szociálpolitikai  cél  nem  állapítható  meg.  A  költségvetési
          forrásokkal, állami vagyonnal történő takarékosabb  gazdálkodás
          elméletileg   akár  megalapozhatná  azt,  hogy   a   közpénzből
          foglalkoztatott  személyek  eltérő  (csekélyebb)  juttatásokban
          részesüljenek   felmentés  (felmondás)  idején,   de   ez   nem
          adópolitikai   szabályozási   kérdés,   hanem    az    érintett
          jogviszonyokat szabályozó törvények (például Kjt., Ktv.,  stb.)
          adott   jogintézményeire   (például  végkielégítés)   vonatkozó
          részletes  szabályainak meghatározásával függ  össze.  Ahogy  a
          többségi határozat indokolásának III. 5.1. pontja is megjegyzi,
          „[a]   törvényhozó  a  jogállási  törvényekben   a   jogviszony
          megszűnésével  összefüggésben  biztosított  végkielégítést,   a
          felmentési  idő  tartamát,  a munkavégzési  kötelezettség  alól
          mentesítés  kötelezettségét nem változtatta meg. Nem korlátozta
          sem  jogalapját, sem összegszerűségét illetően a  végkielégítés
          mértékét  vagy  a felmentési időre kifizetendő  munkabért,  nem
          rendelkezett  a  korábbi  években  esedékessé  vált   szabadság
          megváltásának    a    korlátozásáról    sem.”     Ezeknek     a
          jogintézményeknek   az   érintetlenül   hagyása    mellett    a
          költségvetési    forrásokkal,    állami    vagyonnal    történő
          takarékosabb  gazdálkodás a Törvény szerinti különadó  esetében
          nem tekinthető ésszerű adójogi szabályozási indoknak.
           
           2.6.  Mindezek  alapján az az álláspontom, hogy  a  közpénzből
          foglalkoztatott     személyeknek    –    a     versenyszférában
          foglalkoztatott  személyekhez  képest  –  eltérő   kezelése   a
          különadó  szempontjából  önkényes  hátrányos  megkülönböztetést
          jelent, ezért alkotmányellenes.
           
           Budapest, 2010. október 26.
                                                        Dr. Stumpf István
                                                            alkotmánybíró

          .
          English:
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          Subject of the case:
          .
          special retroactive tax
          Number of the Decision:
          .
          184/2010. (X. 28.)
          Date of the decision:
          .
          10/26/2010
          Summary:
          An act providing for the introduction of a special retroactive 98% tax, if the income was given contrary to good morals by organisations managing state property or by state owned or governed organisations, was considered to be a “confiscatory” tax.
          .
          CODICES summary:
          http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2010-3-009
          .