English
Hungarian
Ügyszám:
.
1316/B/1996
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 18/2000. (VI. 6.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2000/117
.
A döntés kelte: Budapest, 06/05/2000
.
.

.
A döntés szövege (pdf):
    .
    A döntés szövege:
    .
    A döntés szövege:
                      A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

      Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában
      –   dr.  Strausz  János  alkotmánybíró  különvéleményével   –
      meghozta a következő

                              határozatot:

      Az    Alkotmánybíróság   megállapítja,   hogy    a    Büntető
      Törvénykönyvről  szóló  1978.  évi  IV.  törvény   270.   §-a
      alkotmányellenes,   ezért  azt  a  határozat   közzétételének
      napjával megsemmisíti.

      Az Alkotmánybíróság elrendeli a Büntető Törvénykönyvről szóló
      1978.  évi  IV.  törvény  270. §-a  alapján  lefolytatott  és
      jogerős       határozattal      lezárt       büntetőeljárások
      felülvizsgálatát, amennyiben az elítélt még nem  mentesült  a
      hátrányos jogkövetkezmények alól.

      Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
      közzéteszi.
                                  Indokolás

                                     I.

        1.  A  Pesti  Központi  Kerületi Bíróság  a  rémhírterjesztés
        vétsége  miatt indult, 17.B.VIII. 21900/1995. számú bűnügyben
        –   az   eljárás   felfüggesztése  mellett   –   fordult   az
        Alkotmánybírósághoz. A bíróság álláspontja szerint a  Büntető
        Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a  továbbiakban:
        Btk.)  270.  §-a,  amely meghatározza és büntetni  rendeli  a
        rémhírterjesztést,  sérti  az Alkotmány  61.  §  (1)  és  (2)
        bekezdését,   a   véleménynyilvánítási   szabadságot   és   a
        sajtószabadságot.

        Felfüggesztő végzésében a bíróság alkotmányossági aggályainak
        indokolásaként  elsősorban  a véleménynyilvánítási  szabadság
        büntetőjogi     korlátozásáról    szóló     alkotmánybírósági
        határozatokban foglaltakra [30/1992. (V. 26.)  AB  határozat,
        36/1994.  (VI.  24.)  AB határozat] hivatkozott.  Álláspontja
        szerint   a  Btk.  270.  §-ában  meghatározott  bűncselekmény
        immateriális, veszélyeztető jellege szükségképpen  szubjektív
        jogértelmezést   igényel,  amely   magában   hordja   a   nem
        konzekvens,   az   önkényes  jogalkalmazás   lehetőségét.   A
        bűncselekmény   diszpozíciója   nem   juttatja   egyértelműen
        kifejezésre  a törvényhelyhez fűzött indokolást,  amely  arra
        inti  a  jogalkalmazókat,  hogy  a  büntetőjog  fegyverét  ne
        alkalmazzák  komolyan nem vehető túlzások és  általánosítások
        esetén.

        2.  Az  Alkotmány  szerint  mindenkinek  joga  van  a  szabad
        véleménynyilvánításra,  továbbá  arra,   hogy   a   közérdekű
        adatokat   megismerje,   illetőleg   terjessze.   A    Magyar
        Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát. [61. §  (1)
        és (2) bekezdés]

        A  Btk.  a közrend elleni bűncselekményeket meghatározó  XVI.
        fejezetében,  a  köznyugalom elleni  bűncselekmények  között,
        rémhírterjesztés elnevezés alatt a következő  rendelkezéseket
        tartalmazza:

        “270.  § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt
        –   vagy  való  tényt  oly  módon  elferdítve  –  állít  vagy
        híresztel,   amely  alkalmas  a  köznyugalom   megzavarására,
        vétséget  követ  el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel,
        közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
        (2)   A   büntetés   bűntett   miatt   három   évig   terjedő
        szabadságvesztés,    ha   a   rémhírterjesztést    közveszély
        színhelyén vagy háború idején követik el.”

                                     II.

        Az     Alkotmánybíróság     álláspontjának     kialakításához
        áttekintette   a   bűncselekmény  történeti  előzményeit   és
        elemezte a bűncselekmény dogmatikai tartalmát.

        1.  A  rémhírterjesztést  érintő jogi  szabályozás  története
        alapvetően  a büntetőjogi felelősség szélesedéséről  szól,  a
        tényállási   elemek   bővítése,   majd   egyre   általánosabb
        megfogalmazása útján.

        Az    1879.   évi   XL.   törvénycikkbe   iktatott   kihágási
        büntetőtörvénykönyvben    meghatározott    vészhírterjesztést
        (Kbtk.   40.   §)  és  a  sajtóról  szóló  1914.   évi   XIV.
        törvénycikkben meghatározott sajtóvétséget (24.  §  7.  pont)
        különböző  törvényekben a védett jogtárgyak bővülése  követte
        (hadviselés,   a   gazdasági   és   hitelélet   rendje,    az
        államháztartás  egyensúlya, a közrend és  a  köznyugalom,  az
        ország   külpolitikai   érdeke)  az   1930-as   években.   Ez
        folytatódott 1946-ban és 1947-ben a demokratikus államrend és
        a köztársaság büntetőjogi védelme érdekében.

        A  hatályos anyagi büntetőjogi szabályok 1952-ben, majd 1957-
        ben   közzétett  hivatalos  összeállítása  (BHÖ)  a   vész-és
        rémhírterjesztési    tényállásokat    –     a     forintrontó
        rémhírterjesztés   kivételével  –  a  népköztársaság   elleni
        bűncselekmények,  ezen belül pedig az állam belső  biztonsága
        elleni   bűncselekmények  között  szerepeltette.   A   Magyar
        Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló  1961.  évi  V.
        törvény  a  rémhírterjesztést megfosztotta ettől a  politikai
        jellegétől,  amikor  azt  az állam elleni  bűncselekményekből
        határozottan elkülönítve, a közbiztonság és a közrend  elleni
        bűncselekmények  között helyezte el. A  miniszteri  indokolás
        szerint  a  218.  §-ban  megfogalmazott tényállás  valamennyi
        korábbi  tényállás  összevonása útján jött létre,  ugyanakkor
        azonban  védett  jogtárgyként már csak a  köznyugalmat  és  a
        gazdasági helyzetet jelölte meg.

        További  absztrakció következett be az 1961. évi V.  törvényt
        1979-ben   felváltó   Btk.-ban,  amely   a   közrend   elleni
        bűncselekményeket  tartalmazó XVI. fejezetben  rendelkezik  a
        rémhírterjesztés  büntetéséről.  E  fejezet  –  a  miniszteri
        indokolás   szerint  –  “olyan  bűncselekmények  tényállásait
        határozza  meg, amelyek általában nem meghatározott személyek
        jogait vagy érdekeit sértik vagy veszélyeztetik, hanem  káros
        hatásuk  ennél szélesebb kört érint, az állampolgárok nagyobb
        vagy szűkebb csoportját. E káros hatás iránya határozza meg a
        fejezet belső tagolódását. Ennek eredményeként alakult  ki  a
        négy  cím: a közbiztonság, a köznyugalom, a közbizalom  és  a
        közegészség   elleni   bűncselekmények   tényállásaival.”   A
        köznyugalom  a  Btk. hatályos rendszerében  tehát  a  közrend
        egyik   összetevője,   a   rémhírterjesztés   mellett    több
        bűncselekménynek,  így  a törvény vagy  hatósági  rendelkezés
        elleni  izgatásnak  (268.  §), a közösség  elleni  izgatásnak
        (269.  §),  a  nemzeti jelkép megsértésének  (269/A.  §),  az
        önkényuralmi   jelképek   használatának   (269/B.    §),    a
        közveszéllyel  fenyegetésnek (Btk. 270/A. §), a garázdaságnak
        (271.  §),  a  közszemérem  megsértésének  (272.  §)  és   az
        önbíráskodásnak (273. §) jogi tárgya.

        A rémhírterjesztésnek a politikai jogokkal való összefüggését
        mutatja,   hogy  a  bűncselekménynek  a  Btk.   270.   §-ában
        meghatározott   eredeti   tényállását,   amely   a   hatályos
        törvényhelyben meghatározottal egyező elkövetési magatartások
        "mások előtt"-i tanúsítását fenyegette büntetéssel, az  1989.
        évi  XXV.  törvény  16. §-a – az 1989. évi nemzeti  egyeztető
        tárgyalások eredményeképp, a jogállami garanciák következetes
        megteremtése igényének megfelelően – módosította  oly  módon,
        hogy  a büntetőjogi felelősséget a "nagy nyilvánosság" előtti
        elkövetésre szűkítette.

        2.  A rémhírterjesztés jogi tárgya a tényszerű információkon,
        a    zavart    keltő,   valótlan   híresztelésektől    mentes
        tájékoztatáson alapuló köznyugalom. Az objektív  tájékoztatás
        abban  az  esetben sem valósít meg bűncselekményt,  ha  annak
        nyomán  a  köznyugalomban  zavar  keletkezik.  A  köznyugalom
        megzavarására általában a kedvezőtlen tényállítás,  a  régies
        terminológia  szerinti  “vészhír” alkalmas.  Már  az  1930-as
        években  megfogalmazódott azonban, hogy kedvező  tényállítás,
        valótlan    “jó    hír”   állítása   vagy   terjesztése    is
        megvalósíthatja   e  bűncselekményt,  mert   kedvező   tények
        állítása,  híresztelése  is  alkalmas  lehet  arra,  hogy   a
        valótlanságuk     kiderülése    esetén    a    közvéleményben
        elégedetlenséget váltson ki.

        A  Btk.  270.  §-ban  meghatározott bűncselekmény  elkövetési
        magatartása  a  valótlan  tény  állítása  vagy  híresztelése,
        illetve   való   ténynek  az  elferdítése.  A   bűncselekmény
        megvalósulásának   feltétele  a  nagy   nyilvánosság   előtti
        elkövetés,  amelynek  tartalmát  részben  a  bírói  gyakorlat
        alakította  ki,  részben a büntető törvény határozza  meg.  A
        nagy  nyilvánosság előtti elkövetés a bírói gyakorlat szerint
        akkor  állapítható meg, ha az elkövetéskor  nagyobb  létszámú
        személy van jelen, vagy megvan a reális lehetőség arra,  hogy
        a cselekményről nagyobb, vagy előre meg nem határozható számú
        személy szerezzen tudomást. A jelenlevő személyek száma akkor
        nagyobb létszámú, ha egyszeri ránézéssel nem állapítható meg.
        A   Btk.-nak  a  2000.  március  1-jétől  hatályos  értelmező
        rendelkezése  szerint “nagy nyilvánosságon a bűncselekménynek
        sajtó,  egyéb  tömegtájékoztatási eszköz vagy  sokszorosítás,
        illetőleg   elektronikusan  rögzített   információ   távközlő
        hálózaton  való  közzététele  útján  történő  elkövetését  is
        érteni kell” [a Btk. 137. §-ának az 1999. évi CXX. törvény 6.
        § (2) bekezdésével megállapított 12.pontja].

        A     rémhírterjesztés     veszélyeztetési     bűncselekmény,
        megvalósulásához   nem  szükséges  a  köznyugalom   tényleges
        megzavarása, csupán az, hogy a valótlan, illetve  elferdített
        tények   közlése   arra  alkalmas  legyen.   Az   alkalmasság
        kritériumait  szintén  a  jogalkalmazói  gyakorlat,  a  bírói
        jogértelmezés munkálta ki.

        Az  alkotmányossági vizsgálat szempontjából  fontos,  hogy  a
        rémhírterjesztés   bűnösségi  formája   a   szándékosság.   A
        bűncselekmény  csak  szándékosan követhető  el:  az  elkövető
        tudatának  át  kell fognia, hogy a közölt tény valótlan  vagy
        elferdített, valamint azt is, hogy e tények közlése  alkalmas
        a   köznyugalom   megzavarására,   továbbá   azt   is,   hogy
        cselekményét   nagy   nyilvánosság   előtt   követi   el.   A
        rémhírterjesztés   azonban  nem  célzatos  bűncselekmény,   a
        büntetőjogi  felelősség szempontjából az  elkövető  valóságos
        céljai  (politikai  ellenfél lejáratása, szomszédos  országok
        elleni  hangulatkeltés, gazdasági versenyben az ellenfeleknek
        károkozás,  újság példányszámának növelése stb.)  közömbösek.
        Ugyancsak  közömbösek  büntetőjogilag az  elkövető  tényleges
        motívumai  is  (bosszú, harag, gyűlölet,  szenzációhajhászás,
        feltűnésvágy, politikai siker reménye), mivel a  motívum  sem
        törvényi    tényállási   elem.   A   büntetőjogi   felelősség
        megállapításához  elegendő, ha az elkövető  felismeri,  s  ha
        ugyan  nem  is kívánja, de belenyugszik abba, hogy az  általa
        tudottan  valótlan vagy tudottan elferdített  tények  közlése
        megzavarhatja a köznyugalmat (Btk. 13. §).

        A  bűncselekmény  súlyosabban büntetendő,  ha  a  köznyugalom
        megzavarására alkalmas, valótlan, illetve elferdített  tények
        közlése  vagy  híresztelése háború vagy az állam  biztonságát
        súlyosan  fenyegető  veszély  esetén  (Btk.  137.  §  10.p.),
        illetve   közveszély  (joggyakorlat  és   jogtudomány   által
        kialakított fogalom) színhelyén történik.

                                     
                                    III.

        Az  indítvány megalapozott. A Btk. 270. §-ának (1)  bekezdése
        alkotmányellenes,   mivel  szükségtelenül   és   aránytalanul
        korlátozza  az  Alkotmány  61.  §  (1)  és  (2)  bekezdésében
        biztosított  szabad véleménynyilvánításhoz való  jogot  és  a
        sajtószabadságot,  nem  felel  meg  az  Alkotmány  2.  §  (1)
        bekezdéséből,  illetve  a  8.  §  (1)  és  (2)   bekezdéséből
        levezethető alkotmányos követelményeknek.

        1.    A    büntetőjogi   legalitásnak   az   Alkotmánybíróság
        gyakorlatában  következetesen  érvényesülő  elve  szerint   a
        bűncselekménnyé  nyilvánításnak és büntetéssel  fenyegetésnek
        alkotmányos indokon kell alapulnia: szükségesnek,  arányosnak
        és végső soron igénybevettnek kell lennie [11/1992. (III. 5.)
        AB  határozat,  ABH  1992, 77., 87.]. A  véleménynyilvánítási
        szabadság      büntetőjogi     korlátozásának     alkotmányos
        feltételeiről    az   Alkotmánybíróság   több   határozatban,
        alapvetően   a   közösség   elleni  izgatás   alkotmányossága
        kérdésében döntő 30/1992. (V. 26.) AB határozatban (ABH 1992,
        167.  -  a  továbbiakban:  Abh.1.),  összefoglalóan  pedig  a
        hatóság  és  a hivatalos személy megsértése büntethetőségének
        alkotmányosságáról  döntő 36/1994. (VI.24.)  AB  határozatban
        (ABH  1994, 219.– a továbbiakban: Abh.2.) foglalt  állást.  E
        két  határozatban rögzített elvek következetes  érvényesítése
        eredményeként találta alkotmányellenesnek és semmisítette meg
        a  közösség  elleni izgatás 1996. évi módosítását a  12/1999.
        (V.  21.)  AB  határozatban (ABH 1999, 106. – a  továbbiakban
        Abh.3.).   Az   Alkotmánybíróság   ugyanezen   alapjognak   a
        büntetőjog     eszközeivel    történő     korlátozhatóságáról
        nyilvánított  véleményt a 13/2000. (V. 12.)  AB  határozatban
        (Magyar Közlöny 2000. évi 46.szám, 2748.), amelyben a nemzeti
        jelkép   megsértésének,  illetve  a  14/2000.  (V.  12.)   AB
        határozatban  (Magyar  Közlöny  2000  évi  46.szám,   2758.),
        amelyben  az önkényuralmi jelképek használatának büntetendővé
        nyilvánítását támadó indítványokat elutasította.

        2.  Az  Alkotmánybíróság a jelen ügyben  mindenekelőtt  abban
        foglalt    állást,   hogy   a   rémhírterjesztésként    leírt
        magatartások – a Btk. 270. §-ának dogmatikai tartalmát  és  a
        kialakult  bírói gyakorlatot is figyelembe véve  –  a  közlés
        szabadságának  alkotmányosan védett körébe tartoznak-e,  azaz
        büntetendővé nyilvánításuk a véleménynyilvánítás  alkotmányos
        alapjogának korlátozását jelentik-e.

        Az  Alkotmánybíróság ez alkalommal is fontosnak tartja  annak
        hangsúlyozását, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog
        a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül
        védi.  A  véleménynyilvánítás  szabadságának  külső  korlátai
        vannak  csak;  amíg egy ilyen alkotmányosan  meghúzott  külső
        korlátba  nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás  lehetősége
        és  ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis az
        egyéni   véleménynyilvánítás,  a  saját   törvényei   szerint
        kialakuló  közvélemény,  és ezekkel kölcsönhatásban  a  minél
        szélesebb   tájékozottságra  épülő   egyéni   véleményalkotás
        lehetősége az, ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a
        szabad  kommunikációt – az egyéni magatartást és a társadalmi
        folyamatot  –  biztosítja. Ebben a  processzusban  helye  van
        minden   véleménynek,  jónak  és  károsnak,  kellemesnek   és
        sértőnek  egyaránt – különösen azért, mert  maga  a  vélemény
        minősítése  is  e  folyamat  terméke.  (Abh.1.,   ABH   1992,
        167.,179.;  Abh.2., ABH 1994, 219.,223.;  Abh.3.,  ABH  1999,
        106. 111.)

        A  véleményszabadság és a valótlan tényállítások viszonyát az
        Alkotmánybíróság  az  Abh.2.-ben  elemezte.   Eszerint:   "Az
        Alkotmány  a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál
        nem  tesz  kifejezett különbséget tényközlés  és  értékítélet
        között. A véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak
        a  lehetőségnek  biztosítása, hogy az egyén mások  véleményét
        formálja,   meggyőzzön   másokat  saját   álláspontjáról.   A
        véleménynyilvánítás  szabadsága  ezért  általában  mindenféle
        közlés  szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül  a
        közlés   módjától  és  értékétől,  erkölcsi  minőségétől   és
        többnyire  valóságtartalmától  is.  Önmagában  valamely  tény
        közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek
        a    körülményei   is   tükrözhetnek   véleményt,   azaz    a
        véleménynyilvánítás  alkotmányos  alapjoga  nem  korlátozódik
        csupán  az  értékítéletekre. A véleménynyilvánítási szabadság
        határainak  megvonásánál azonban indokolt  különbséget  tenni
        értékítélet és tényközlés tekintetében.

        Az   értékítéletre,   az   egyén  személyes   véleményére   a
        véleménynyilvánítási  szabadság  minden   esetben   kiterjed,
        függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy
        hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos
        oltalom  alatt  álló  emberi méltóság,  becsület,  jó  hírnév
        azonban  az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási
        szabadság   külső  korlátja  lehet,  és  ezek  védelmében   a
        büntetőjogi   felelősség  érvényesítése  sem   tekinthető   –
        általánosságban  –  aránytalannak, így  alkotmányellenesnek."
        (ABH 1994, 219., 230.)

        “A  véleménynyilvánítási  szabadság  nem  ilyen  feltétlen  a
        tényállítások  tekintetében. Az Alkotmánybíróság  álláspontja
        szerint  a  véleménynyilvánítás szabadsága nem  terjed  ki  a
        becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha
        a  nyilatkozó  személy kifejezetten tudatában  van  a  közlés
        valótlanságának  (tudatosan hamis közlés) vagy  foglalkozása,
        hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna
        tőle   a   tények   valóságtartalmának   vizsgálata,   de   a
        véleménynyilvánítási  alapjog  felelős  gyakorlásából   adódó
        gondosságot  elmulasztotta. A véleménynyilvánítás  szabadsága
        csak  a  bírálat,  jellemzés, nézet  és  kritika  szabadságát
        foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat a
        tények    meghamisítására.   Ezen    túlmenően    a    szabad
        véleménynyilvánítás  olyan alkotmányos  alapjog,  amely  csak
        felelősséggel  gyakorolható, és a valótlan tények  közlésének
        elkerülése  érdekében  bizonyos  kötelezettségekkel   jár   a
        közvélemény alakításában hivatásszerűen részt vevő  személyek
        esetében.” (ABH 1994, 219., 231.)

        Az  Alkotmánybíróság  a jelen ügyben megállapította,  hogy  a
        véleménynyilvánítási   szabadság  határainak   fent   idézett
        kijelölését   a   gyakorlatában  kialakított  értékhierarchia
        csúcsain  álló  alkotmányos alapjogok  kollíziójának  esetére
        tekintette irányadónak. A tudatosan valótlan tényállításnak a
        véleménynyilvánítási szabadság köréből való  kirekesztése  az
        emberi  méltóság,  a  becsület és  a  jó  hírnév  alkotmányos
        oltalma és a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos
        jog összevetése tekintetében érvényes.

        Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   ugyanis    a
        véleménynyilvánítási  szabadságnak  csupán  igen  korlátozott
        lenne az értéke, ha nem jelentene többet, mint az igaz tények
        állításához  való  jogot. Nem feltétlenül  ugyanott  húzódnak
        tehát   az   alkotmányosan  védett  közlési  szabadságnak   a
        büntetőjog eszközeivel kijelölt határai, ha azt nem az emberi
        méltósághoz    való    joggal,   azaz   az   Alkotmánybíróság
        gyakorlatában   általános  személyiségi   jogként   definiált
        "anyajoggal" [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42.],
        hanem  más  alapjogokkal  vagy  alkotmányos  értékekkel  kell
        összevetni.   Az  alapjog  törvény  által  sem   korlátozható
        lényeges  tartalma [Alkotmány 8. § (2) bekezdés] ugyanis  nem
        minősíthető   mindenkorra  adottnak;  a  korlátozás   számára
        érinthetetlen lényeg olyan relatív fogalom, amelynek tartalmi
        kiterjedtsége a korlátozás alkotmányosan szükséges és arányos
        mértékétől   függ.   Ennek  megítélése  az   Alkotmánybíróság
        mérlegelési jogkörébe tartozik.

        A  köznyugalom  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében  normatív
        tartalommal meghatározott jogállamisággal összefüggésben nyer
        alkotmányos  értéktartalmat;  mint  a  demokratikus  jogállam
        létezésének  egyik lényeges feltétele, rendezett belpolitikai
        és  társadalmi együttélési viszonyokat juttat kifejezésre.  A
        köznyugalom  alkotmányos  érték, amelyre  kiterjed  az  állam
        védelmi  kötelezettsége,  így ennek  érdekében  a  büntetőjog
        eszközeinek      igénybevétele      általánosságban       sem
        szükségtelennek, sem aránytalannak nem tekinthető.

        A   rémhírterjesztés   alkotmányossági  vizsgálatának   tehát
        alapkérdése,   hogy   hol  kell  meghúzni   az   Alkotmányban
        alapjogként,   az   Alkotmánybíróság   gyakorlatában    pedig
        kiemelten  értékelt,  kommunikációs anyajognak  tekintett  és
        ekként   védett  véleménynyilvánítási  (kifejezési,  közlési)
        szabadság    büntetőjogi   eszközökkel    korlátozhatóságának
        határait,  ha  azt  a köznyugalommal, mint büntetőjogilag  is
        védhető  alkotmányos értékkel kell összevetni.  Amint  azt  a
        14/2000.   (V.   12.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság
        kifejtette,   a   köznyugalom  bizonyos   mérvű   megzavarása
        igazolhatja   a   szabad  véleménynyilvánításhoz   való   jog
        korlátozását. A köznyugalom ilyen esetben büntetőjogi védelem
        alatt  állhat. “Más kérdés e védelem terjedelme,  mivel  azt,
        hogy  a  véleménynyilvánításhoz való jog a köznyugalom milyen
        mértékű   megzavarásánál  korlátozható  alkotmányosan,   csak
        esetenként vizsgálva lehet eldönteni.” (Magyar Közlöny  2000.
        évi 46.szám, 2758., 2763.)

        3.  Az  Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az  állam
        akkor  nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik
        alapvető  jog  vagy  szabadság  védelme  vagy  érvényesülése,
        illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem  érhető
        el.   Az  alapjog  korlátozásának  alkotmányosságához   tehát
        önmagában  nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy  valamely
        alkotmányos  érték  érvényesülése,  vagy  védelme   érdekében
        történik,  hanem szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen  az
        arányosság  követelményének, az elérni kívánt cél  fontossága
        és  az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
        arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során
        köteles  az  adott cél elérésére alkalmas legenyhébb  eszközt
        alkalmazni.  Alkotmányellenes a jog tartalmának  korlátozása,
        ha  az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik,  vagy
        ha   a  korlátozás  súlya  az  elérni  kívánt  célhoz  képest
        aránytalan [Abh.1., ABH 1992, 167, 171.; 56/1994.  (XI.  10.)
        AB határozat, ABH 1994, 312., 313.].

        A   rémhírterjesztés  alkotmányosságának   megítélésénél   az
        Alkotmánybíróság    ugyanazt   a   “szükségességi    tesztet”
        alkalmazta,  amelyet a közösség elleni izgatás  (Abh.1.,  ABH
        1992., 164., 172.; Abh.3., ABH 1999, 112.), illetve a hatóság
        vagy  hivatalos személy megsértése (Abh.2., ABH  1994,  219.,
        228.) esetében.

        Az Alkotmánybíróság több határozatában hivatkozott a 21/1996.
        (V.   17.)   AB  határozat  azon  megállapítására,   hogy   a
        bűncselekmények  meghatározása törvényhozói  kompetencia,  és
        így  a  demokratikus többségi vélemény érvényesülésének tere,
        kivételes   esetekben   azonban  itt  is   érvényesülhet   az
        alkotmánybírósági kontroll [ABH 1996, 74., 82.; 58/1997. (XI.
        5.) AB határozat, ABH 1997, 348., 352; Abh.3., ABH 1999, 106.
        111.;  13/2000. (V. 12.) AB határozat, Magyar Közlöny,  2000.
        évi  46.szám,  2748.,  2752.]. A bűncselekménnyé  nyilvánítás
        alkotmánybírósági  kontrolljának szempontjait  az  Abh.1.-ben
        határozta meg.

        Eszerint:  “  A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben  az
        ultima  ratio.  Társadalmi rendeltetése, hogy  a  jogrendszer
        egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a
        büntetés  szerepe és rendeltetése a jogi és  erkölcsi  normák
        épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói
        nem segítenek.

        Az  alkotmányos  büntetőjogból fakadó  tartalmi  követelmény,
        hogy   a   törvényhozó  a  büntetendő  magatartások   körének
        meghatározásakor   nem   járhat   el   önkényesen.   Valamely
        magatartás    büntetendővé   nyilvánításának   szükségességét
        szigorú  mércével kell megítélni: a különböző  életviszonyok,
        erkölcsi  és  jogi  normák védelmében az  emberi  jogokat  és
        szabadságokat     szükségképpen     korlátozó     büntetőjogi
        eszközrendszert  csak  a  feltétlenül  szükséges  esetben  és
        arányos  mértékben  indokolt  igénybe  venni,  akkor,  ha  az
        alkotmányos  vagy  az  Alkotmányra  visszavezethető   állami,
        társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más  módon  nem
        lehetséges.” (ABH 1992, 167., 176.).

        Ennek  megfelelően  a  jelen ügyben az  Alkotmánybíróság  azt
        vizsgálta,     hogy    elkerülhetetlenül    szükséges-e     a
        véleménynyilvánítás  szabadságának  és  a   sajtószabadságnak
        korlátozása a rémhírterjesztésként leírt magatartások esetén;
        továbbá,   hogy   a  korlátozás  megfelel-e   az   arányosság
        követelményének,  azaz az elérni kívánt célhoz  a  büntetőjog
        eszközrendszere általában, ezen belül pedig az adott  büntető
        tényállás   szükséges   és  megfelelő-e.   E   kérdéseket   –
        figyelemmel   saját  eddigi  gyakorlatára,  a   kontinentális
        jogrendszerekben  domináns  német és  francia  szabályozásra,
        valamint  az  Emberi Jogok Európai Bíróságának  gyakorlatában
        kialakult elvekre, – nemlegesen döntötte el.

        3.1.  Valamely  magatartás büntetőjogi  eszközökkel  üldözése
        szükségességének    és   arányosságának    mérlegelése    nem
        nélkülözheti  a  nemzetközi  összehasonlítást.  Ennek   során
        hangsúlyt  kap,  hogy  a  demokratikus  európai  kultúrkörben
        hasonlóan védik-e az adott közösségi érdeket, értéket.

        Áttekintve a német és a francia szabályozást, megállapítható,
        hogy  a  rémhírterjesztéshez  leginkább  hasonló  tényállások
        esetén   a   büntetőjogi   felelősség   sokkal   szűkebb   és
        specifikusabb, az elkövetési magatartások hasonlósága mellett
        a     védett     jogtárgyak    pontosabban,    egyértelműbben
        megfogalmazottak.

        A német büntető törvény “Störpropaganda gegen die Bundeswehr”
        elnevezéssel  büntetni rendeli azt, aki valótlan  tényt  vagy
        való   tényt   elferdítve  terjesztés  végett  állít,   avagy
        ilyeneket  terjeszt  azért,  hogy  a  honvédséget  honvédelmi
        feladatának  teljesítésében akadályozza (StGB §  109  d).  Az
        StGB  §  126  “A  köznyugalom  veszélyeztetése  bűncselekmény
        elkövetésével  fenyegetőzés útján” (Störung des  öffentlichen
        Friedens  durch  Androhung  von Straftaten)  elnevezés  alatt
        büntetni  rendeli  azt,  aki  az  (1)  bekezdésben  tételesen
        felsorolt bűncselekmények (emberölés, testi sértés,  személyi
        szabadság    elleni   bűncselekmények,   rablás,    zsarolás,
        közbiztonság   elleni   bűncselekmény   stb.)   elkövetésével
        fenyegetőzik.  A (2) bekezdés szerint ugyanígy minősül  annak
        magatartása,  aki  a  köznyugalom veszélyeztetésére  alkalmas
        módon  –  annak  ellenére, hogy tudja, hogy  valótlan  –  azt
        állítja,   hogy   az   (1)  bekezdésben  foglalt   jogellenes
        cselekmény elkövetése készül.

        A   francia  büntetőjogi  szabályok  szabadságvesztéssel   és
        pénzbüntetéssel fenyegetik azt, aki bármilyen úton  tudatosan
        olyan  valótlan  tényeket  vagy  hamis  állításokat  terjeszt
        nyilvánosan,   amelyek   alkalmasak   arra,   hogy   a   pénz
        állandóságába,  az állami alapok értékébe,  a  megyék  és  az
        önkormányzatok, valamint a közintézmények pénzügyi  alapjaiba
        vetett  bizalmat  megingassa. Ugyanígy büntetendő,  aki  arra
        ösztönzi   a   nyilvánosságot,  hogy  az   állami   pénztárak
        alapjaiból  vagy olyan intézményekből vegyék ki  a  pénzüket,
        amelyeknek  törvényi kötelezettségük van  arra,  hogy  állami
        pénztáraknál teljesítsék kifizetéseiket (Loi du 18 aot  1936,
        Art.  1.  és 2.). Büntetés fenyegeti továbbá azt,  aki  azért
        tesz   közzé   vagy  híresztel  valótlan  információt,   hogy
        elhitesse,   személyeket   veszélyeztető   rongálást   fognak
        elkövetni  vagy követtek el. Ugyanúgy büntetendő,  ha  valaki
        olyan  valótlan  állítást tesz közzé  vagy  híresztel,  amely
        elhiteti,  hogy elemi csapás következett be és ez  felesleges
        mentési  beavatkozást eredményez. (Nouveau Code  Pénal,  Art.
        322-14.)

        3.2.  A  véleménynyilvánítási szabadság biztosítását a magyar
        államra kötelezővé tevő nemzetközi egyezmények, így az  1976.
        évi  8.  törvényerejű  rendelettel  kihirdetett  Polgári   és
        Politikai  Jogok  Nemzetközi  Egyezségokmánya,  valamint   az
        emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló,  az
        1993.   évi   XXXI.  törvénnyel  kihirdetett   Egyezmény   (a
        továbbiakban:  Emberi Jogok Európai Egyezménye) meghatározzák
        a véleménynyilvánítási szabadság korlátozhatóságának tartalmi
        feltételeit.  Az  Egyezségokmány  kifejezetten  megjelöli   a
        közrend   érdekét   (19.cikk),  az   Emberi   Jogok   Európai
        Egyezményének  10.  cikke pedig a demokratikus  társadalomban
        szükséges feltételekről, korlátozásokról és szankciókról tesz
        említést,  többek között a “közbiztonság” védelme, illetve  a
        “zavargás” megelőzése céljából.

        A  10.  cikk  2.  pontja  szerint: “E  kötelezettségekkel  és
        felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben
        meghatározott    olyan   alakszerűségeknek,    feltételeknek,
        korlátozásoknak  vagy  szankcióknak  vethető   alá,   amelyek
        szükséges   intézkedéseknek   minősülnek   egy   demokratikus
        társadalomban  a  nemzetbiztonság, a területi  integritás,  a
        közbiztonság,  a  zavargás vagy bűncselekmény  megelőzése,  a
        közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve  vagy
        jogai    védelme,    a    bizalmas   információ    közlésének
        megakadályozása,     a     bíróságok     tekintélyének     és
        pártatlanságának fenntartása céljából.”

        Az  Emberi Jogok Európai Bírósága határozataiban visszatérően
        emlékeztet  arra,  hogy  a véleménynyilvánítás  szabadsága  a
        demokratikus társadalom egyik alapvető vívmánya,  és  nemcsak
        olyan   információkra  vagy  eszmékre  alkalmazandó,  amelyek
        kedvezően  fogadtatnak,  avagy  amelyeket  ártatlannak   vagy
        közömbösnek  tekintenek,  de  azokra  is,  amelyek  támadnak,
        sokkolnak   vagy   nyugtalanítanak.   A   véleménynyilvánítás
        szabadsága alóli kivételeket szűken kell értelmezni  és  ezen
        korlátozásoknak  meggyőző módon kell megalapozottnak  lenniük
        (v.ö.:  Eur.  Court  H.R.  Thorgeir  Thorgeirson  v.  Iceland
        judgment of 25 June 1992, Series A, no. 239; Eur. Court  H.R.
        Observer  and  Guardian  v. United  Kingdom  judgment  of  26
        November 1991, Series A, no. 216; Eur. Court H.R. Rekvényi v.
        Hungary  judgment  of  20  May 1999, –  Bírósági  Határozatok
        99/12. 955.; Bladet Tromso and Stensaas v. Norway judgment of
        20 May 1999, par. 58). Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyik
        legutóbbi   ítéletében   a   véleménynyilvánítási   szabadság
        védelmében  elismerte  azt is, hogy  a  közlés  szabadsága  –
        különösen  újságírók  esetében, azon  lényegi  szerep  miatt,
        amelyet a sajtó a demokratikus társadalomban betölt – magában
        foglalja  a bizonyos fokú túlzások, sőt provokatív  módszerek
        alkalmazását  is (Eur. Court H.R. Dalban v. Romania  judgment
        of 28 September 1999, par. 49).

        Az  Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  gyakorlata  alapján   a
        véleménynyilvánítási   szabadság  korlátozhatóságához   három
        feltételnek kell egyszerre teljesednie.

        Első  követelmény,  hogy a megszorításokat  “törvényben  kell
        szabályozni”.  A Bíróság joggyakorlata szerint ez  elsősorban
        nem  meghatározott  jogforrási szintet, hanem  a  szabályozás
        minőségét jelenti: minden megszorító rendelkezésnek meg  kell
        felelnie   a   pontos   meghatározás  feltételeinek.   Minden
        megszorító     rendelkezést    olyan    pontossággal     kell
        megfogalmazni, hogy az állampolgárnak lehetősége legyen –  ha
        szükséges,  jogi tanácsok megszerzése után  –  arra,  hogy  a
        körülmények  által indokolt ésszerű mértékben előre  lássa  a
        meghatározott cselekedetből származó következményeket,  képes
        legyen  magatartását a törvényhez igazítani.  Ha  a  törvényi
        alap  elégtelennek  mutatkozik a pontosság  és  a  világosság
        tekintetében,  akkor  a  megszorítás  nincs  összhangban   az
        Egyezmény   10.   cikke   szerinti  “törvényi”   szabályozási
        szinttel.

        Másodszor:  minden  korlátozásnak valamilyen  törvényes  célt
        kell  követnie.  A  korlátozó  rendelkezések  csak  azzal   a
        célzattal alkalmazhatók, amelyek miatt megalkották  őket.  Az
        esetjogból  úgy  tűnik,  hogy  a  kivételek  felsorolása  nem
        bővíthető.   Ugyanakkor  bizonytalan,  hogy  a   közbiztonság
        (public  safety) és a zavargás (disorder) fogalmai átfogják-e
        a  köznyugalom  (public tranquillity)  fogalmát.  A  Rekvényi
        kontra  Magyarország  ügyben a Bíróság a véleménynyilvánítási
        szabadság  korlátozásának törvényes céljaként  fogadta  el  a
        nemzetbiztonság  és  a közbiztonság védelmét,  valamint  –  a
        közzétett  magyar fordítás szerint – a “zűrzavar” megelőzését
        (Rekvényi  ítélet  BH  99/12. 955.– az  ítélet  angol  nyelvű
        szövegében   az   Egyezmény  terminológiája,   a   “disorder”
        szerepel).

        Harmadszor:  a  Bíróság  esetjoga  világosan  jelzi,  hogy  a
        “szükséges   intézkedéseknek  minősülnek   egy   demokratikus
        társadalomban”  kritérium a végső és meghatározó  mérlegelési
        szempont.  “Sürgető” vagy “nyomós” társadalmi  szükségletnek,
        igénynek (pressing social need) kell fennállnia ahhoz, hogy a
        közlési szabadságot bármiféleképpen is korlátozhassák.  Ennek
        meglétét a Bíróság a korlátozás, a szankció arányosságának és
        helytállóságának  értékelésével  ellenőrzi  (v.ö.:   Rekvényi
        ítélet– BH 99/12. 955.).

        A   Bíróság   esetjoga  ugyanakkor  azt   mutatja,   hogy   a
        “közbiztonság”, illetve a “zavargás” megelőzése  érdekében  a
        véleménynyilvánítás   szabadságát   korlátozó    intézkedések
        bevezetésére  a  nemzeti hatóságoknak széleskörű  mozgásteret
        biztosítanak.  Ennek  alapja  a  strasbourgi   szervek   azon
        véleménye,  hogy  a nemzeti hatóságok náluk  jobb  helyzetben
        vannak a közbiztonság elleni bűncselekmények meghatározásának
        értelmezésére   és   annak   eldöntésére,   hogy   vajon    e
        bűncselekmények   elkövetésének   megakadályozását   szolgáló
        korlátozások szükséges intézkedéseknek minősülnek-e.

        3.3.  A  Btk. nem definiálja, de – a bűncselekmények  különös
        részbeli    rendszerezéséből   kitűnően   –   sajátos    jogi
        kategóriaként   kezeli  a  közrend,  a  közbiztonság   és   a
        köznyugalom   fogalmát.  A  Btk.  270.  §-ában  meghatározott
        magatartások  bűncselekménnyé nyilvánításával  a  törvényhozó
        által   elsődlegesen   védeni  kívánt  társadalmi   érdek   a
        köznyugalom, ami a közrend egyik összetevője.

        A  véleménynyilvánítási szabadságnak a köznyugalom védelmében
        lehetséges   büntetőjogi   korlátozhatóságát   vizsgálta   az
        Alkotmánybíróság  az  Abh.1.-ben  is,  amikor  a  Btk.  akkor
        hatályos  269.  §-ában meghatározott közösség elleni  izgatás
        alkotmányossága  kérdésében  foglalt  állást.  Eszerint:   “A
        vélemény   szabadságával   szemben   mérlegelendő   korlátozó
        törvénynek  nagyobb  a  súlya, ha  közvetlenül  másik  alanyi
        alapjog  érvényesítésére  és védelmére  szolgál,  kisebb,  ha
        ilyen   jogokat   csakis  mögöttesen,  valamely   ‘intézmény’
        közvetítésével  véd, s legkisebb, ha csupán  valamely  elvont
        érték  önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom).” (Abh.1.,  ABH
        1992, 167., 178.)

        Az    Alkotmánybíróság   a   véleménynyilvánítási   szabadság
        korlátozását alkotmányosnak ismerte el a “gyűlöletre uszítás”
        tekintetében,  amelynek  büntetendővé nyilvánításával  védett
        jogi  tárgy – a Btk. elhelyezéséből következően –  szintén  a
        köznyugalom.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja   szerint   a
        köznyugalom ilyen megzavarása mögött ott van nagyszámú egyéni
        jog  megsértésének a veszélye is: a csoport ellen  felszított
        indulat   fenyegeti   a   csoporthoz   tartozók   becsületét,
        méltóságát  (szélsőséges esetben életét is), megfélemlítéssel
        korlátozza őket más jogaik gyakorlásában is (köztük a  szabad
        véleménynyilvánításban). A gyűlöletre uszítás olyan  veszélyt
        hordoz  egyéni  jogokra  is, amelyek  a  közvetlen  tárgyként
        szereplő   köznyugalomnak   olyan   súlyt   adnak,   hogy   a
        véleményszabadság  korlátozása  szükségesnek  és   arányosnak
        tekinthető.  Noha a mérlegelés gyakorlati eredménye  hasonló,
        ebben   a   gondolatmenetben   nem   csupán   a   köznyugalom
        megzavarásának  intenzitásáról van szó,  amely  egy  bizonyos
        mérték  fölött (“clear and present danger”) igazolja a szabad
        véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását. Itt az a döntő,
        hogy   mi   került  veszélybe:  az  uszítás  az   alkotmányos
        irtékrendben   szintén  igen  magasan  álló  alanyi   jogokat
        veszélyeztet.

        Az    Alkotmánybíróság    az    akkor    büntetendő,    utóbb
        alkotmányellenessége  miatt  megsemmisített  “gyalázkodásnál”
        alapvetően    kifogásolta,   hogy    ez    az    immateriális
        bűncselekményi  tényállás  a  közrendet,  a  köznyugalmat,  a
        társadalmi   békét   önmagában  véve,   elvontan   védte.   A
        bűncselekmény  megvalósult akkor is, ha a sértő  kifejezés  a
        körülmények  folytán  nem járt annak  veszélyével  sem,  hogy
        egyéni   jogokon  sérelem  esne.  A  köznyugalom  hipotetikus
        tényállási   elemekkel   (alkalmas)   felidézhető,    elvont,
        visszacsatolás nélküli veszélyeztetését (valóban megzavarta-e
        a   köznyugalmat),  a  sérelem  feltételezését  nem   találta
        elégséges  indoknak a szabad véleménynyilvánítás  büntetőjogi
        eszközökkel  való korlátozásához. (Abh.1.,  ABH  1992,  167.,
        179., 180.)

        Az  Alkotmánybíróság utalt arra is, hogy a  köznyugalom  maga
        sem  független a véleményszabadság helyzetétől. Ahol  sokféle
        véleménnyel találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns
        lesz;  míg zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja  a
        köznyugalmat   egy-egy  szokatlan   hang   is.   Másrészt   a
        véleménynyilvánítás  szükségtelen  és  aránytalanul   szigorú
        korlátozása a társadalom nyitottsága ellen hat. (Abh.1.,  ABH
        1992, 167., 180.)

        4.    A   Btk.   270.   §-a   alkotmányossági   vizsgálatának
        eredményeképpen  az  Alkotmánybíróság  ugyanezen  álláspontra
        jutott   a   rémhírterjesztés  esetében  is.   A   törvényben
        meghatározott  magatartások  bűncselekménnyé  nyilvánítása  a
        közlés szabadságának alkotmányellenes korlátozása.

        A  véleménynyilvánítási szabadság – mint alkotmányos  alapjog
        –,  magas  értéktartalmából  következik,  hogy  a  korlátozás
        alapjául  szolgáló érdeksérelemnek különösen  súlyosnak  kell
        lennie. Az Alkotmánybíróságnak tehát azt kellett mérlegelnie,
        hogy  a köznyugalom veszélyeztetése a tudatosan valótlan vagy
        tudatosan  elferdített tényállításokkal és  híresztelésekkel,
        tekinthető-e  akkora súlyú sérelemnek, amelynek a  büntetőjog
        eszközeivel  történő  megelőzése, illetve  megtorlása  nyomós
        közérdek. Ugyanis csak ez indokolhatja a véleménynyilvánítási
        szabadság büntetőjogi korlátozását.

        Ennek megítélésénél az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy
        a  védendő  érték egy demokratikus jogállam és  egy  nyitott,
        információs  társadalom köznyugalma. A társadalmi,  politikai
        fejlődés    jelen   korszakának   nagyhatású   jelensége    a
        nyilvánosság   minden   korábbit   meghaladó    mértéke.    E
        nyilvánosságot    a   táv-,   tömeg-   és   multikommunikáció
        folytonosan   bővülő  technikája,  korábban  elképzelhetetlen
        eszközei   és  módjai,  a  tájékozódás,  a  tájékoztatás,   a
        befolyásolás  lehetőségei és ténylegesen  alkalmazott  formái
        határozzák meg.

        Ez  első  megközelítésben  a  hamis  információkkal  szembeni
        védekezés eszközeinek erősítését indokolhatja. Az információs
        igények  és  a  tényleges információk rohamos gyarapodása,  a
        tömegközlési     technika    eredményei,    a    tömegközlési
        intézményeknek   és  eszközöknek  a  politikai,   társadalmi,
        kulturális és gazdasági életben betöltött rendkívüli szerepe,
        az   információs   robbanás  jelensége  ugyanis   fokozza   a
        rémhírterjesztésként büntetendő magatartásokkal okozható  kár
        bekövetkezésének  veszélyét. Ugyanakkor azonban  éppen  ez  a
        fejlett  információs  környezet,  az  elektronikus  világháló
        kiépülése   és   használatának   mindennapivá   válása,    az
        elektronikus  véleménynyilvánítás  lehetősége,  az  állam  és
        polgárai  közötti információáramlás rendkívüli  felgyorsulása
        nem  csupán  a hamis tájékoztatás, híresztelés elterjedésének
        nagyságát   és  gyorsaságát  növeli,  hanem  a   cáfolat,   a
        valóságnak  megfelelő  tények  közlésének  és  bizonyításának
        lehetőségeit és eredményességét is. Amennyiben a demokratikus
        társadalomtól  elvárt módon működik, igen hatékony  eszköz  a
        köznyugalom   megzavarásának   megelőzésében,    illetve    a
        közvélemény  félrevezetésével,  hiányos  tájékoztatásával,  a
        mesterséges   pánik-keltéssel  megzavart  köznyugalom   gyors
        helyreállításában.

        A  demokratikus  jogállamban  a  tényleges  demokráciának,  a
        demokratikus      életformának     alapvető      eleme      a
        véleménynyilvánítás  és  a  sajtó szabadsága,  így  az  állam
        számára    alapvető   követelmény   a   korlátozástól    való
        tartózkodás,  még  akkor  is, ha a történelmi  és  mindennapi
        tapasztalatok    e   “kötelezettségekkel   és   felelősséggel
        együttjáró szabadságok” (Emberi Jogok Európai Egyezménye  10.
        cikk  2.pont)  visszaélésszerű  gyakorlását  is  bizonyítják.
        Ugyanakkor  szintén a történelmi és mindennapi  tapasztalatok
        bizonyítják  a közlési, kifejezési szabadság indokolatlan,  a
        visszaélés      veszélyével      szemben      túldimenzionált
        fenyegetésének,  elnyomásának és  elfojtásának  a  társadalom
        életében,    az   emberek   gondolkodásában   igen    nehezen
        helyrehozható kártékony hatását.

        Mindezen szempontokat mérlegelve az Alkotmánybíróság  arra  a
        következtetésre jutott, hogy a valótlan tények állítása  vagy
        híresztelése, illetve a való tényeknek elferdítése, még ha  a
        tényt állító tudatában is van cselekménye köznyugalomra káros
        hatásának,   ebbe   belenyugszik,  netán   ezt   kívánja,   a
        véleménynyilvánítási  szabadságnak a büntetőjogi  eszközökkel
        nem  korlátozható tartományán belül van. Az Alkotmánybíróság,
        mint   fentebb  kifejtette,  a  köznyugalmat  a  demokratikus
        jogállamiságból levezetendő alkotmányos értéknek  tekinti.  A
        társadalom   kommunikációs  lehetőségeinek   jelen   szintjén
        azonban a rémhírterjesztés körébe eső magatartásokkal szemben
        a   köznyugalom  védelmét  nem  ismeri  el  olyan  nyomatékos
        társadalmi   szükségletnek,  nyomós  közérdeknek,   amely   a
        büntetőjognak   az   alkotmányos  alapjogokat   szükségképpen
        korlátozó eszközrendszerét igényelné.

        A    rémhírterjesztés   bűncselekménnyé   nyilvánításával   a
        véleménynyilvánítási  szabadságnak  a   köznyugalom   védelme
        érdekében  történő korlátozása szükségtelen és aránytalan.  A
        büntetőjognak  nem  feladata  az alkotmányos  értékek  átfogó
        védelme,  hanem  csupán az, hogy ezen értékeket  a  különösen
        súlyos    sérelmekkel    szemben   védje.    A    büntetőjogi
        eszközrendszer   ultima  ratio  szerepe   kétségtelenül   azt
        jelenti, hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági eszközök  már
        nem    elegendőek.   Ugyanakkor   ennek   megítélésénél    az
        Alkotmánybíróság  nem a jogrendszer adott  állapotát  tekinti
        irányadónak,    hanem    figyelemmel    van    fejlesztésének
        lehetőségeire is. A jogi eszköztár hiányossága önmagában  nem
        érv valamely magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása mellett,
        nem  teszi  sem  szükségessé, sem  arányossá  az  alkotmányos
        alapjog büntetőjogi korlátozását.

        Az    Alkotmánybíróság   megállapította   tehát,    hogy    a
        törvényalkotó a rémhírterjesztés büntetendővé nyilvánításával
        szükségtelenül és aránytalanul, azaz az Alkotmány  8.  §-ának
        (1)  és  (2) bekezdésében foglaltakat megsértve korlátozta  a
        véleménynyilvánítási és sajtószabadságnak az Alkotmány 61.  §
        (1) és (2) bekezdésében biztosított jogát. Erre tekintettel a
        Btk. 270. §-át megsemmisítette.

        Az  Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította: az  Alkotmány
        nem  zárja ki, hogy a törvényalkotó bizonyos esetekre igénybe
        vegye    a    büntetőjogot   a   köznyugalom   védelmére    a
        rémhírterjesztéssel  szemben  is.  Az  Alkotmány  8.  §   (4)
        bekezdéséből következően lehetőség van a véleménynyilvánítási
        szabadság   felfüggesztésére  vagy  korlátozására  rendkívüli
        állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején.

        Az  Alkotmánybíróság a Btk. 270. § (2) bekezdését nem találta
        alkotmányellenesnek. Nincs alkotmányos akadálya annak, hogy a
        törvényhozó  büntetni  rendelje a  nagy  nyilvánosság  előtti
        tudatosan  hamis  tényállítást  (híresztelést,  való   tények
        elferdítését),  ha  rendkívüli  helyzetben,  pl.   közveszély
        színhelyén  vagy  háború idején követik el és  a  köznyugalom
        megzavarására vezethet. Tekintettel azonban arra, hogy  magát
        a    bűncselekményt,   azaz   a   rémhírterjesztés   törvényi
        tényállásának  elemeit a Btk. 270. § (1) bekezdése  határozza
        meg,  a  (2)  bekezdés csupán a “rémhírterjesztés” elnevezést
        használja,  az Alkotmánybíróság – az alkalmazott kodifikációs
        technika  miatt  –  nem  mellőzhette  a  Btk.  270.   §   (2)
        bekezdésének megsemmisítését.

        5. Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően megállapította, hogy  a
        tényállás   megfogalmazása  nem  felel  meg  az   alkotmányos
        büntetőjog formai követelményeinek sem.

        Az   alkotmányos   büntetőjog  formai  kritériumai   szorosan
        összefüggnek  az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében  normatívan
        meghatározott    jogállamiságból    levezett     jogbiztonság
        követelményeivel [v.ö.: 11/1992 (III. 5.) AB határozat –  ABH
        1992,  77.,  84.,  91-92.]. Az alkotmányos büntetőjog  formai
        követelményeit    legelőször   a    Abh.1.    összegezte    a
        következőképp:   “Az  alkotmányos  büntetőjog   követelményei
        szerint   a   büntetőjogi  szankció  kilátásba   helyezésével
        tilalmazott  magatartást leíró diszpozíciónak  határozottnak,
        körülhatároltnak,  világosan megfogalmazottnak  kell  lennie.
        Alkotmányossági  követelmény  a  védett  jogtárgyra   és   az
        elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos
        kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia,
        hogy  az  egyén  mikor  követ el büntetőjogilag  szankcionált
        jogsértést.   Ugyanakkor   korlátoznia   kell   az   önkényes
        jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni
        kell  tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét
        nem  túl  szélesen  jelöli-e ki és elég  határozott-e.”  (ABH
        1992, 167., 176.)

        A    rémhírterjesztés    diszpozíciójának    elemei    (tény,
        tényállítás,  való  és  valótlan  tény  állítása,  való  tény
        elferdítése,  állítás és híresztelés megkülönböztetése  stb.)
        mind  a  jogalkalmazói gyakorlatban, mind pedig a  büntetőjog
        tudományos elméletét és oktatását célzó jogirodalmi munkákban
        – figyelemmel más, részben azonos, részben hasonló elkövetési
        magatartást  (pl. rágalmazást) büntetni rendelő törvényhelyek
        tényállási  elemeire,  valamint a rémhírterjesztés  történeti
        előzményeire  –  majd egy évszázada kidolgozottak.  Ugyancsak
        következetes és egységes a joggyakorlat a “nagy nyilvánosság”
        megítélésében.

        A   jogbiztonság  szempontjából  aggályos  határozatlanság  a
        köznyugalom     megzavarására    alkalmasság    megítélésében
        jelentkezik. A köznyugalom maga is bizonytalan és értelmezést
        igénylő  társadalmi  jelenség. Annak megítélése  pedig,  hogy
        valamely  tényállítás vagy híresztelés valóban  alkalmas-e  a
        köznyugalom megzavarására, kifejezetten lehetőséget teremt az
        esetleges,   adott   esetben  önkényes   jogértelmezésre   és
        jogalkalmazásra.  A  büntetőjogi felelősség  megállapításának
        feltétele  elvileg a köznyugalom zavarának reális lehetősége,
        amelynek  megítélése  azonban egyes  konkrét  esetekben  –  a
        tényállítás  tartalmának,  az  elkövető  személyének  és   az
        elkövetés      körülményeinek      összevetéséből      levont
        következtetésként  –  a  büntetőeljárás  hatóságainak,  végső
        soron  a büntető bíróságnak a feladata. Kétségtelen,  hogy  a
        joggyakorlat szerint a tényállításnak komolynak, a társadalom
        szempontjából  közjelentőségűnek,  közérdekűnek,  az  állami,
        társadalmi,  gazdasági,  politikai stb.  viszonyok  különböző
        eseményeire, intézkedéseire vonatkozónak kell lenni, olyannak
        tehát,   amely  objektíve  alkalmas  arra,  hogy  elterjedése
        folytán a közvéleményben zavar és nyugtalanság keletkezzék.

        A  Btk.  270.  §-át a büntető törvény tényállásaival  szemben
        megkövetelt   határozottság,  pontosság,   és   egyértelműség
        szempontjából  megítélve megállapítható, hogy  a  büntetőjogi
        felelősség  eldöntésénél a jogalkalmazónak az  alkotmányosság
        szempontjából megengedhetetlenül nagy számú olyan körülményre
        kell  figyelemmel  lennie, amelyeket nem a törvény,  hanem  a
        törvény  indokolása, az eseti döntések és a jogi  kommentárok
        fogalmaznak   meg.  Mindez  túlságosan  nagy   teret   ad   a
        jogalkalmazói  tévedésnek, minthogy valamely szempont  még  a
        legkörültekintőbb  mérlegelés  esetén  is  számításon   kívül
        maradhat, de akár az önkényes válogatásnak is (mit vesznek és
        mit nem figyelembe), ami már a jogbizonytalanság szintjét  is
        eléri.

        Az   Alkotmánybíróság   ugyanakkor  hangsúlyozza:   a   jelen
        döntéséből   nem   vonható  le  olyan   következtetés,   hogy
        immateriális, veszélyeztető tényállásokat a törvényalkotó nem
        nyilváníthat  bűncselekménnyé. Az Alkotmány  rendelkezéseiből
        nem  vezethető  le, hogy a büntetőjog – ultima ratio  szerepe
        miatt   –  csupán  a  már  ténylegesen  bekövetkezett   káros
        eredményekre reagálhat és veszélyeztető tényállások esetén  a
        büntetőjog eszközrendszere szükségtelen és aránytalan.

        6.  A  jogerősen  lezárt büntetőeljárások  felülvizsgálatának
        elrendelése  az  Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.
        törvény  43. § (3) bekezdésén, a Magyar Közlönyben közzététel
        pedig e törvény 41. §-án alapul.
                                Dr. Németh János
                           az Alkotmánybíróság elnöke

                                       
           Dr. Bagi István                          Dr. Bihari Mihály
           alkotmánybíró                                alkotmánybíró

           Dr. Czúcz Ottó                             Dr. Erdei Árpád
           alkotmánybíró                         előadó alkotmánybíró

           Dr. Harmathy Attila                       Dr. Holló András
           alkotmánybíró                                alkotmánybíró

           Dr. Kiss László                       Dr. Kukorelli István
           alkotmánybíró                                alkotmánybíró

           Dr. Strausz János       Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
           alkotmánybíró                                alkotmánybíró
          Dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleménye

          A  határozattal szemben különvéleményt jelentek be az  alábbi
          indokolással:

          A   Btk.   270.   §-ában  a  törvényhozó  olyan  magatartások
          megbüntetését    rendeli,    amelyek    nem    tartoznak    a
          véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga körébe,  és  amelyek
          nincsenek     összefüggésben    a    sajtószabadsággal.     A
          véleménynyilvánítás  és  a  sajtó  szabadságának  tárgya  nem
          azonos   a   rémhírterjesztés  néven  pönalizált   elkövetési
          magatartással.  Utóbbi ugyanis egyértelműen a  valótlan  tény
          állítását, illetve a valós tény elferdítve történő állítását,
          avagy  e kétféle tény híresztelését nyilvánítja büntetendővé,
          feltéve, ha ezek alkalmasak a köznyugalom megzavarására.
          E     büntető    jogszabálynak    nem    célja    a    szabad
          véleménynyilvánítás,  a  kritika,  az  értékítélet,  vagy  az
          eszmék   szabad  hirdetésének  elfojtása,  és  arra  nem   is
          alkalmas.

          Az    alapjogként    definiált    véleménynyilvánítási-    és
          sajtószabadság  nem foglalja magába a tudatos  valótlanságok,
          ferdítések,    torzítások,   manipulációk    közlésének    és
          hirdetésének szabadságát, sőt, az utóbbi alkalmas  az  előbbi
          kiüresítésére,  kioltására.  Történelmi  tények  igazolják  a
          tudatosan   hazug  propaganda,  a  politikai  és   társadalmi
          botránykeltés,  a  sajtó  lealacsonyításának  és   eszközként
          történő felhasználásának káros hatásait.

          Korunkban   az   írott   és  az  elektronikus   média   olyan
          tekintéllyel  rendelkezik,  hogy  a  közvélemény  hajlamos  a
          közölt  információkat  kellő ismeretek,  vagy  kellő  kritika
          nélkül  valóságként elfogadni. Ezért jelentős  érdek  fűződik
          ahhoz,   hogy   az  ilyen  nyilvános  közlések,  közlemények,
          információk a valóságnak megfeleljenek.
          A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága nem korlátlan, és
          e  szabadságjogok  határai csak addig terjednek,  amíg  mások
          jogait, vagy a jogrendet nem sértik, vagy nem veszélyeztetik.
          Nem  azonos  a cenzúrával, ha a sajtó szabadságának  határait
          jogi  eszközökkel,  megfelelő  garanciák  mellett  megvonják,
          illetve szabályozzák.

          A sajtószabadság lényeges tartalma azt jelenti, hogy az írott
          sajtónak,  a rádiónak és a televíziónak joga van ahhoz,  hogy
          politikai, vallási, ideológiai és egyéb korlátozások nélkül –
          ideértve  az  állami irányítást is – szabadon közölhessen  és
          hozhasson      nyilvánosságra     híreket,     tudósításokat,
          információkat,  eszméket  és  bírálatokat,  irodalmi  és  más
          művészeti alkotásokat, politikai és egyéb véleményeket.
          A  tényközléseket illetően lényeges tartalmi kellék a  tények
          valósága, a tájékoztatás hiteltérdemlősége. A valótlan tények
          állítása,    való   tények   elferdítése,    a    közvélemény
          megtévesztése vagy manipulálása ezzel szemben nem tartozik  a
          sajtószabadság  körébe,  ezen jog lényeges  tartalmaként  nem
          fogható   fel,   ezért  e  vonatkozásban   helye   van   jogi
          korlátozásnak, illetve szankcionálásnak.

          Az  Alkotmány  2. § (1) bekezdése mondja ki azt  az  alapvető
          elvet,  hogy  a  Magyar Köztársaság jogállam. A  jogállamiság
          fogalma természetszerűleg magába foglalja azt, hogy az  állam
          köteles  és  jogosult fenntartani és védeni  a  jogrendet,  a
          jogbiztonságot, valamint az ezekhez kapcsolódó  közrendet  és
          közbiztonságot.  Ezáltal  ugyanis védi  a  polgárok  alapvető
          jogait,  biztosítván  azok érvényesülését.  A  köznyugalom  –
          lévén  a  közrend egyik része és alkotóeleme  –  egyszersmind
          része  a  tágabb értelemben vett jogbiztonságnak,  jogrendnek
          is.

          Következésképpen   az   Alkotmány   jogállami   klauzulájából
          levezethető,  hogy  a köznyugalomnak büntetőjogi  eszközökkel
          történő  biztosítása  nem  alkotmányellenes,  és  nem  az   a
          rémhírterjesztést büntetni rendelő Btk. 270. § esetében  sem.
          A  köznyugalom  az  Alkotmány által is védett  jogi  tárgynak
          tekintendő, ezért az indítványt el kellett volna utasítani.

          Budapest, 2000. június 5.
                                                      Dr. Strausz János
                                                          alkotmánybíró
            .
            English:
            English:
            .
            Petition filed:
            .
            Subject of the case:
            .
            Section 270 of Act IV of 1978 on the Criminal Code according to which it was a misdemeanour to assert or to distribute untrue information or true facts in a way that may threaten to disturb the public order
            Number of the Decision:
            .
            18/2000. (VI. 6.)
            Date of the decision:
            .
            06/05/2000
            .
            CODICES summary:
            http://www.codices.coe.int/NXT/gateway.dll/CODICES/precis/eng/eur/hun/hun-2000-2-004?fn=document-frameset.htm$f=templates$3.0
            .
            en_0018_2000.pdfen_0018_2000.pdf