A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában
– dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleményével –
meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 270. §-a
alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének
napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság elrendeli a Büntető Törvénykönyvről szóló
1978. évi IV. törvény 270. §-a alapján lefolytatott és
jogerős határozattal lezárt büntetőeljárások
felülvizsgálatát, amennyiben az elítélt még nem mentesült a
hátrányos jogkövetkezmények alól.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a rémhírterjesztés
vétsége miatt indult, 17.B.VIII. 21900/1995. számú bűnügyben
– az eljárás felfüggesztése mellett – fordult az
Alkotmánybírósághoz. A bíróság álláspontja szerint a Büntető
Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban:
Btk.) 270. §-a, amely meghatározza és büntetni rendeli a
rémhírterjesztést, sérti az Alkotmány 61. § (1) és (2)
bekezdését, a véleménynyilvánítási szabadságot és a
sajtószabadságot.
Felfüggesztő végzésében a bíróság alkotmányossági aggályainak
indokolásaként elsősorban a véleménynyilvánítási szabadság
büntetőjogi korlátozásáról szóló alkotmánybírósági
határozatokban foglaltakra [30/1992. (V. 26.) AB határozat,
36/1994. (VI. 24.) AB határozat] hivatkozott. Álláspontja
szerint a Btk. 270. §-ában meghatározott bűncselekmény
immateriális, veszélyeztető jellege szükségképpen szubjektív
jogértelmezést igényel, amely magában hordja a nem
konzekvens, az önkényes jogalkalmazás lehetőségét. A
bűncselekmény diszpozíciója nem juttatja egyértelműen
kifejezésre a törvényhelyhez fűzött indokolást, amely arra
inti a jogalkalmazókat, hogy a büntetőjog fegyverét ne
alkalmazzák komolyan nem vehető túlzások és általánosítások
esetén.
2. Az Alkotmány szerint mindenkinek joga van a szabad
véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű
adatokat megismerje, illetőleg terjessze. A Magyar
Köztársaság elismeri és védi a sajtó szabadságát. [61. § (1)
és (2) bekezdés]
A Btk. a közrend elleni bűncselekményeket meghatározó XVI.
fejezetében, a köznyugalom elleni bűncselekmények között,
rémhírterjesztés elnevezés alatt a következő rendelkezéseket
tartalmazza:
“270. § (1) Aki nagy nyilvánosság előtt olyan valótlan tényt
– vagy való tényt oly módon elferdítve – állít vagy
híresztel, amely alkalmas a köznyugalom megzavarására,
vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel,
közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő.
(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő
szabadságvesztés, ha a rémhírterjesztést közveszély
színhelyén vagy háború idején követik el.”
II.
Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításához
áttekintette a bűncselekmény történeti előzményeit és
elemezte a bűncselekmény dogmatikai tartalmát.
1. A rémhírterjesztést érintő jogi szabályozás története
alapvetően a büntetőjogi felelősség szélesedéséről szól, a
tényállási elemek bővítése, majd egyre általánosabb
megfogalmazása útján.
Az 1879. évi XL. törvénycikkbe iktatott kihágási
büntetőtörvénykönyvben meghatározott vészhírterjesztést
(Kbtk. 40. §) és a sajtóról szóló 1914. évi XIV.
törvénycikkben meghatározott sajtóvétséget (24. § 7. pont)
különböző törvényekben a védett jogtárgyak bővülése követte
(hadviselés, a gazdasági és hitelélet rendje, az
államháztartás egyensúlya, a közrend és a köznyugalom, az
ország külpolitikai érdeke) az 1930-as években. Ez
folytatódott 1946-ban és 1947-ben a demokratikus államrend és
a köztársaság büntetőjogi védelme érdekében.
A hatályos anyagi büntetőjogi szabályok 1952-ben, majd 1957-
ben közzétett hivatalos összeállítása (BHÖ) a vész-és
rémhírterjesztési tényállásokat – a forintrontó
rémhírterjesztés kivételével – a népköztársaság elleni
bűncselekmények, ezen belül pedig az állam belső biztonsága
elleni bűncselekmények között szerepeltette. A Magyar
Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V.
törvény a rémhírterjesztést megfosztotta ettől a politikai
jellegétől, amikor azt az állam elleni bűncselekményekből
határozottan elkülönítve, a közbiztonság és a közrend elleni
bűncselekmények között helyezte el. A miniszteri indokolás
szerint a 218. §-ban megfogalmazott tényállás valamennyi
korábbi tényállás összevonása útján jött létre, ugyanakkor
azonban védett jogtárgyként már csak a köznyugalmat és a
gazdasági helyzetet jelölte meg.
További absztrakció következett be az 1961. évi V. törvényt
1979-ben felváltó Btk.-ban, amely a közrend elleni
bűncselekményeket tartalmazó XVI. fejezetben rendelkezik a
rémhírterjesztés büntetéséről. E fejezet – a miniszteri
indokolás szerint – “olyan bűncselekmények tényállásait
határozza meg, amelyek általában nem meghatározott személyek
jogait vagy érdekeit sértik vagy veszélyeztetik, hanem káros
hatásuk ennél szélesebb kört érint, az állampolgárok nagyobb
vagy szűkebb csoportját. E káros hatás iránya határozza meg a
fejezet belső tagolódását. Ennek eredményeként alakult ki a
négy cím: a közbiztonság, a köznyugalom, a közbizalom és a
közegészség elleni bűncselekmények tényállásaival.” A
köznyugalom a Btk. hatályos rendszerében tehát a közrend
egyik összetevője, a rémhírterjesztés mellett több
bűncselekménynek, így a törvény vagy hatósági rendelkezés
elleni izgatásnak (268. §), a közösség elleni izgatásnak
(269. §), a nemzeti jelkép megsértésének (269/A. §), az
önkényuralmi jelképek használatának (269/B. §), a
közveszéllyel fenyegetésnek (Btk. 270/A. §), a garázdaságnak
(271. §), a közszemérem megsértésének (272. §) és az
önbíráskodásnak (273. §) jogi tárgya.
A rémhírterjesztésnek a politikai jogokkal való összefüggését
mutatja, hogy a bűncselekménynek a Btk. 270. §-ában
meghatározott eredeti tényállását, amely a hatályos
törvényhelyben meghatározottal egyező elkövetési magatartások
"mások előtt"-i tanúsítását fenyegette büntetéssel, az 1989.
évi XXV. törvény 16. §-a – az 1989. évi nemzeti egyeztető
tárgyalások eredményeképp, a jogállami garanciák következetes
megteremtése igényének megfelelően – módosította oly módon,
hogy a büntetőjogi felelősséget a "nagy nyilvánosság" előtti
elkövetésre szűkítette.
2. A rémhírterjesztés jogi tárgya a tényszerű információkon,
a zavart keltő, valótlan híresztelésektől mentes
tájékoztatáson alapuló köznyugalom. Az objektív tájékoztatás
abban az esetben sem valósít meg bűncselekményt, ha annak
nyomán a köznyugalomban zavar keletkezik. A köznyugalom
megzavarására általában a kedvezőtlen tényállítás, a régies
terminológia szerinti “vészhír” alkalmas. Már az 1930-as
években megfogalmazódott azonban, hogy kedvező tényállítás,
valótlan “jó hír” állítása vagy terjesztése is
megvalósíthatja e bűncselekményt, mert kedvező tények
állítása, híresztelése is alkalmas lehet arra, hogy a
valótlanságuk kiderülése esetén a közvéleményben
elégedetlenséget váltson ki.
A Btk. 270. §-ban meghatározott bűncselekmény elkövetési
magatartása a valótlan tény állítása vagy híresztelése,
illetve való ténynek az elferdítése. A bűncselekmény
megvalósulásának feltétele a nagy nyilvánosság előtti
elkövetés, amelynek tartalmát részben a bírói gyakorlat
alakította ki, részben a büntető törvény határozza meg. A
nagy nyilvánosság előtti elkövetés a bírói gyakorlat szerint
akkor állapítható meg, ha az elkövetéskor nagyobb létszámú
személy van jelen, vagy megvan a reális lehetőség arra, hogy
a cselekményről nagyobb, vagy előre meg nem határozható számú
személy szerezzen tudomást. A jelenlevő személyek száma akkor
nagyobb létszámú, ha egyszeri ránézéssel nem állapítható meg.
A Btk.-nak a 2000. március 1-jétől hatályos értelmező
rendelkezése szerint “nagy nyilvánosságon a bűncselekménynek
sajtó, egyéb tömegtájékoztatási eszköz vagy sokszorosítás,
illetőleg elektronikusan rögzített információ távközlő
hálózaton való közzététele útján történő elkövetését is
érteni kell” [a Btk. 137. §-ának az 1999. évi CXX. törvény 6.
§ (2) bekezdésével megállapított 12.pontja].
A rémhírterjesztés veszélyeztetési bűncselekmény,
megvalósulásához nem szükséges a köznyugalom tényleges
megzavarása, csupán az, hogy a valótlan, illetve elferdített
tények közlése arra alkalmas legyen. Az alkalmasság
kritériumait szintén a jogalkalmazói gyakorlat, a bírói
jogértelmezés munkálta ki.
Az alkotmányossági vizsgálat szempontjából fontos, hogy a
rémhírterjesztés bűnösségi formája a szándékosság. A
bűncselekmény csak szándékosan követhető el: az elkövető
tudatának át kell fognia, hogy a közölt tény valótlan vagy
elferdített, valamint azt is, hogy e tények közlése alkalmas
a köznyugalom megzavarására, továbbá azt is, hogy
cselekményét nagy nyilvánosság előtt követi el. A
rémhírterjesztés azonban nem célzatos bűncselekmény, a
büntetőjogi felelősség szempontjából az elkövető valóságos
céljai (politikai ellenfél lejáratása, szomszédos országok
elleni hangulatkeltés, gazdasági versenyben az ellenfeleknek
károkozás, újság példányszámának növelése stb.) közömbösek.
Ugyancsak közömbösek büntetőjogilag az elkövető tényleges
motívumai is (bosszú, harag, gyűlölet, szenzációhajhászás,
feltűnésvágy, politikai siker reménye), mivel a motívum sem
törvényi tényállási elem. A büntetőjogi felelősség
megállapításához elegendő, ha az elkövető felismeri, s ha
ugyan nem is kívánja, de belenyugszik abba, hogy az általa
tudottan valótlan vagy tudottan elferdített tények közlése
megzavarhatja a köznyugalmat (Btk. 13. §).
A bűncselekmény súlyosabban büntetendő, ha a köznyugalom
megzavarására alkalmas, valótlan, illetve elferdített tények
közlése vagy híresztelése háború vagy az állam biztonságát
súlyosan fenyegető veszély esetén (Btk. 137. § 10.p.),
illetve közveszély (joggyakorlat és jogtudomány által
kialakított fogalom) színhelyén történik.
III.
Az indítvány megalapozott. A Btk. 270. §-ának (1) bekezdése
alkotmányellenes, mivel szükségtelenül és aránytalanul
korlátozza az Alkotmány 61. § (1) és (2) bekezdésében
biztosított szabad véleménynyilvánításhoz való jogot és a
sajtószabadságot, nem felel meg az Alkotmány 2. § (1)
bekezdéséből, illetve a 8. § (1) és (2) bekezdéséből
levezethető alkotmányos követelményeknek.
1. A büntetőjogi legalitásnak az Alkotmánybíróság
gyakorlatában következetesen érvényesülő elve szerint a
bűncselekménnyé nyilvánításnak és büntetéssel fenyegetésnek
alkotmányos indokon kell alapulnia: szükségesnek, arányosnak
és végső soron igénybevettnek kell lennie [11/1992. (III. 5.)
AB határozat, ABH 1992, 77., 87.]. A véleménynyilvánítási
szabadság büntetőjogi korlátozásának alkotmányos
feltételeiről az Alkotmánybíróság több határozatban,
alapvetően a közösség elleni izgatás alkotmányossága
kérdésében döntő 30/1992. (V. 26.) AB határozatban (ABH 1992,
167. - a továbbiakban: Abh.1.), összefoglalóan pedig a
hatóság és a hivatalos személy megsértése büntethetőségének
alkotmányosságáról döntő 36/1994. (VI.24.) AB határozatban
(ABH 1994, 219.– a továbbiakban: Abh.2.) foglalt állást. E
két határozatban rögzített elvek következetes érvényesítése
eredményeként találta alkotmányellenesnek és semmisítette meg
a közösség elleni izgatás 1996. évi módosítását a 12/1999.
(V. 21.) AB határozatban (ABH 1999, 106. – a továbbiakban
Abh.3.). Az Alkotmánybíróság ugyanezen alapjognak a
büntetőjog eszközeivel történő korlátozhatóságáról
nyilvánított véleményt a 13/2000. (V. 12.) AB határozatban
(Magyar Közlöny 2000. évi 46.szám, 2748.), amelyben a nemzeti
jelkép megsértésének, illetve a 14/2000. (V. 12.) AB
határozatban (Magyar Közlöny 2000 évi 46.szám, 2758.),
amelyben az önkényuralmi jelképek használatának büntetendővé
nyilvánítását támadó indítványokat elutasította.
2. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben mindenekelőtt abban
foglalt állást, hogy a rémhírterjesztésként leírt
magatartások – a Btk. 270. §-ának dogmatikai tartalmát és a
kialakult bírói gyakorlatot is figyelembe véve – a közlés
szabadságának alkotmányosan védett körébe tartoznak-e, azaz
büntetendővé nyilvánításuk a véleménynyilvánítás alkotmányos
alapjogának korlátozását jelentik-e.
Az Alkotmánybíróság ez alkalommal is fontosnak tartja annak
hangsúlyozását, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz való jog
a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül
védi. A véleménynyilvánítás szabadságának külső korlátai
vannak csak; amíg egy ilyen alkotmányosan meghúzott külső
korlátba nem ütközik, maga a véleménynyilvánítás lehetősége
és ténye védett, annak tartalmára tekintet nélkül. Vagyis az
egyéni véleménynyilvánítás, a saját törvényei szerint
kialakuló közvélemény, és ezekkel kölcsönhatásban a minél
szélesebb tájékozottságra épülő egyéni véleményalkotás
lehetősége az, ami alkotmányos védelmet élvez. Az Alkotmány a
szabad kommunikációt – az egyéni magatartást és a társadalmi
folyamatot – biztosítja. Ebben a processzusban helye van
minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és
sértőnek egyaránt – különösen azért, mert maga a vélemény
minősítése is e folyamat terméke. (Abh.1., ABH 1992,
167.,179.; Abh.2., ABH 1994, 219.,223.; Abh.3., ABH 1999,
106. 111.)
A véleményszabadság és a valótlan tényállítások viszonyát az
Alkotmánybíróság az Abh.2.-ben elemezte. Eszerint: "Az
Alkotmány a véleménynyilvánítási szabadság megfogalmazásánál
nem tesz kifejezett különbséget tényközlés és értékítélet
között. A véleménynyilvánítási szabadság alapvető célja annak
a lehetőségnek biztosítása, hogy az egyén mások véleményét
formálja, meggyőzzön másokat saját álláspontjáról. A
véleménynyilvánítás szabadsága ezért általában mindenféle
közlés szabadságát magában foglalja, mégpedig függetlenül a
közlés módjától és értékétől, erkölcsi minőségétől és
többnyire valóságtartalmától is. Önmagában valamely tény
közlése is véleménynek minősülhet, hiszen magának a közlésnek
a körülményei is tükrözhetnek véleményt, azaz a
véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga nem korlátozódik
csupán az értékítéletekre. A véleménynyilvánítási szabadság
határainak megvonásánál azonban indokolt különbséget tenni
értékítélet és tényközlés tekintetében.
Az értékítéletre, az egyén személyes véleményére a
véleménynyilvánítási szabadság minden esetben kiterjed,
függetlenül attól, hogy az értékes vagy értéktelen, igaz vagy
hamis, érzelmen vagy észérveken alapul. A szintén alkotmányos
oltalom alatt álló emberi méltóság, becsület, jó hírnév
azonban az értékítéletben megnyilvánuló véleménynyilvánítási
szabadság külső korlátja lehet, és ezek védelmében a
büntetőjogi felelősség érvényesítése sem tekinthető –
általánosságban – aránytalannak, így alkotmányellenesnek."
(ABH 1994, 219., 230.)
“A véleménynyilvánítási szabadság nem ilyen feltétlen a
tényállítások tekintetében. Az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a véleménynyilvánítás szabadsága nem terjed ki a
becsületsértésre alkalmas valótlan tények közlésére akkor, ha
a nyilatkozó személy kifejezetten tudatában van a közlés
valótlanságának (tudatosan hamis közlés) vagy foglalkozása,
hivatása gyakorlásának szabályai szerint elvárható lett volna
tőle a tények valóságtartalmának vizsgálata, de a
véleménynyilvánítási alapjog felelős gyakorlásából adódó
gondosságot elmulasztotta. A véleménynyilvánítás szabadsága
csak a bírálat, jellemzés, nézet és kritika szabadságát
foglalja magában, de az alkotmányos védelem nem vonatkozhat a
tények meghamisítására. Ezen túlmenően a szabad
véleménynyilvánítás olyan alkotmányos alapjog, amely csak
felelősséggel gyakorolható, és a valótlan tények közlésének
elkerülése érdekében bizonyos kötelezettségekkel jár a
közvélemény alakításában hivatásszerűen részt vevő személyek
esetében.” (ABH 1994, 219., 231.)
Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította, hogy a
véleménynyilvánítási szabadság határainak fent idézett
kijelölését a gyakorlatában kialakított értékhierarchia
csúcsain álló alkotmányos alapjogok kollíziójának esetére
tekintette irányadónak. A tudatosan valótlan tényállításnak a
véleménynyilvánítási szabadság köréből való kirekesztése az
emberi méltóság, a becsület és a jó hírnév alkotmányos
oltalma és a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő alkotmányos
jog összevetése tekintetében érvényes.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanis a
véleménynyilvánítási szabadságnak csupán igen korlátozott
lenne az értéke, ha nem jelentene többet, mint az igaz tények
állításához való jogot. Nem feltétlenül ugyanott húzódnak
tehát az alkotmányosan védett közlési szabadságnak a
büntetőjog eszközeivel kijelölt határai, ha azt nem az emberi
méltósághoz való joggal, azaz az Alkotmánybíróság
gyakorlatában általános személyiségi jogként definiált
"anyajoggal" [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42.],
hanem más alapjogokkal vagy alkotmányos értékekkel kell
összevetni. Az alapjog törvény által sem korlátozható
lényeges tartalma [Alkotmány 8. § (2) bekezdés] ugyanis nem
minősíthető mindenkorra adottnak; a korlátozás számára
érinthetetlen lényeg olyan relatív fogalom, amelynek tartalmi
kiterjedtsége a korlátozás alkotmányosan szükséges és arányos
mértékétől függ. Ennek megítélése az Alkotmánybíróság
mérlegelési jogkörébe tartozik.
A köznyugalom az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív
tartalommal meghatározott jogállamisággal összefüggésben nyer
alkotmányos értéktartalmat; mint a demokratikus jogállam
létezésének egyik lényeges feltétele, rendezett belpolitikai
és társadalmi együttélési viszonyokat juttat kifejezésre. A
köznyugalom alkotmányos érték, amelyre kiterjed az állam
védelmi kötelezettsége, így ennek érdekében a büntetőjog
eszközeinek igénybevétele általánosságban sem
szükségtelennek, sem aránytalannak nem tekinthető.
A rémhírterjesztés alkotmányossági vizsgálatának tehát
alapkérdése, hogy hol kell meghúzni az Alkotmányban
alapjogként, az Alkotmánybíróság gyakorlatában pedig
kiemelten értékelt, kommunikációs anyajognak tekintett és
ekként védett véleménynyilvánítási (kifejezési, közlési)
szabadság büntetőjogi eszközökkel korlátozhatóságának
határait, ha azt a köznyugalommal, mint büntetőjogilag is
védhető alkotmányos értékkel kell összevetni. Amint azt a
14/2000. (V. 12.) AB határozatban az Alkotmánybíróság
kifejtette, a köznyugalom bizonyos mérvű megzavarása
igazolhatja a szabad véleménynyilvánításhoz való jog
korlátozását. A köznyugalom ilyen esetben büntetőjogi védelem
alatt állhat. “Más kérdés e védelem terjedelme, mivel azt,
hogy a véleménynyilvánításhoz való jog a köznyugalom milyen
mértékű megzavarásánál korlátozható alkotmányosan, csak
esetenként vizsgálva lehet eldönteni.” (Magyar Közlöny 2000.
évi 46.szám, 2758., 2763.)
3. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az állam
akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik
alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése,
illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető
el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát
önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy valamely
alkotmányos érték érvényesülése, vagy védelme érdekében
történik, hanem szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen az
arányosság követelményének, az elérni kívánt cél fontossága
és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő
arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során
köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt
alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása,
ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, vagy
ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest
aránytalan [Abh.1., ABH 1992, 167, 171.; 56/1994. (XI. 10.)
AB határozat, ABH 1994, 312., 313.].
A rémhírterjesztés alkotmányosságának megítélésénél az
Alkotmánybíróság ugyanazt a “szükségességi tesztet”
alkalmazta, amelyet a közösség elleni izgatás (Abh.1., ABH
1992., 164., 172.; Abh.3., ABH 1999, 112.), illetve a hatóság
vagy hivatalos személy megsértése (Abh.2., ABH 1994, 219.,
228.) esetében.
Az Alkotmánybíróság több határozatában hivatkozott a 21/1996.
(V. 17.) AB határozat azon megállapítására, hogy a
bűncselekmények meghatározása törvényhozói kompetencia, és
így a demokratikus többségi vélemény érvényesülésének tere,
kivételes esetekben azonban itt is érvényesülhet az
alkotmánybírósági kontroll [ABH 1996, 74., 82.; 58/1997. (XI.
5.) AB határozat, ABH 1997, 348., 352; Abh.3., ABH 1999, 106.
111.; 13/2000. (V. 12.) AB határozat, Magyar Közlöny, 2000.
évi 46.szám, 2748., 2752.]. A bűncselekménnyé nyilvánítás
alkotmánybírósági kontrolljának szempontjait az Abh.1.-ben
határozta meg.
Eszerint: “ A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az
ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer
egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a
büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák
épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói
nem segítenek.
Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény,
hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének
meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely
magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét
szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok,
erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és
szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi
eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és
arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az
alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami,
társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem
lehetséges.” (ABH 1992, 167., 176.).
Ennek megfelelően a jelen ügyben az Alkotmánybíróság azt
vizsgálta, hogy elkerülhetetlenül szükséges-e a
véleménynyilvánítás szabadságának és a sajtószabadságnak
korlátozása a rémhírterjesztésként leírt magatartások esetén;
továbbá, hogy a korlátozás megfelel-e az arányosság
követelményének, azaz az elérni kívánt célhoz a büntetőjog
eszközrendszere általában, ezen belül pedig az adott büntető
tényállás szükséges és megfelelő-e. E kérdéseket –
figyelemmel saját eddigi gyakorlatára, a kontinentális
jogrendszerekben domináns német és francia szabályozásra,
valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában
kialakult elvekre, – nemlegesen döntötte el.
3.1. Valamely magatartás büntetőjogi eszközökkel üldözése
szükségességének és arányosságának mérlegelése nem
nélkülözheti a nemzetközi összehasonlítást. Ennek során
hangsúlyt kap, hogy a demokratikus európai kultúrkörben
hasonlóan védik-e az adott közösségi érdeket, értéket.
Áttekintve a német és a francia szabályozást, megállapítható,
hogy a rémhírterjesztéshez leginkább hasonló tényállások
esetén a büntetőjogi felelősség sokkal szűkebb és
specifikusabb, az elkövetési magatartások hasonlósága mellett
a védett jogtárgyak pontosabban, egyértelműbben
megfogalmazottak.
A német büntető törvény “Störpropaganda gegen die Bundeswehr”
elnevezéssel büntetni rendeli azt, aki valótlan tényt vagy
való tényt elferdítve terjesztés végett állít, avagy
ilyeneket terjeszt azért, hogy a honvédséget honvédelmi
feladatának teljesítésében akadályozza (StGB § 109 d). Az
StGB § 126 “A köznyugalom veszélyeztetése bűncselekmény
elkövetésével fenyegetőzés útján” (Störung des öffentlichen
Friedens durch Androhung von Straftaten) elnevezés alatt
büntetni rendeli azt, aki az (1) bekezdésben tételesen
felsorolt bűncselekmények (emberölés, testi sértés, személyi
szabadság elleni bűncselekmények, rablás, zsarolás,
közbiztonság elleni bűncselekmény stb.) elkövetésével
fenyegetőzik. A (2) bekezdés szerint ugyanígy minősül annak
magatartása, aki a köznyugalom veszélyeztetésére alkalmas
módon – annak ellenére, hogy tudja, hogy valótlan – azt
állítja, hogy az (1) bekezdésben foglalt jogellenes
cselekmény elkövetése készül.
A francia büntetőjogi szabályok szabadságvesztéssel és
pénzbüntetéssel fenyegetik azt, aki bármilyen úton tudatosan
olyan valótlan tényeket vagy hamis állításokat terjeszt
nyilvánosan, amelyek alkalmasak arra, hogy a pénz
állandóságába, az állami alapok értékébe, a megyék és az
önkormányzatok, valamint a közintézmények pénzügyi alapjaiba
vetett bizalmat megingassa. Ugyanígy büntetendő, aki arra
ösztönzi a nyilvánosságot, hogy az állami pénztárak
alapjaiból vagy olyan intézményekből vegyék ki a pénzüket,
amelyeknek törvényi kötelezettségük van arra, hogy állami
pénztáraknál teljesítsék kifizetéseiket (Loi du 18 aot 1936,
Art. 1. és 2.). Büntetés fenyegeti továbbá azt, aki azért
tesz közzé vagy híresztel valótlan információt, hogy
elhitesse, személyeket veszélyeztető rongálást fognak
elkövetni vagy követtek el. Ugyanúgy büntetendő, ha valaki
olyan valótlan állítást tesz közzé vagy híresztel, amely
elhiteti, hogy elemi csapás következett be és ez felesleges
mentési beavatkozást eredményez. (Nouveau Code Pénal, Art.
322-14.)
3.2. A véleménynyilvánítási szabadság biztosítását a magyar
államra kötelezővé tevő nemzetközi egyezmények, így az 1976.
évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és
Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint az
emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, az
1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény (a
továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) meghatározzák
a véleménynyilvánítási szabadság korlátozhatóságának tartalmi
feltételeit. Az Egyezségokmány kifejezetten megjelöli a
közrend érdekét (19.cikk), az Emberi Jogok Európai
Egyezményének 10. cikke pedig a demokratikus társadalomban
szükséges feltételekről, korlátozásokról és szankciókról tesz
említést, többek között a “közbiztonság” védelme, illetve a
“zavargás” megelőzése céljából.
A 10. cikk 2. pontja szerint: “E kötelezettségekkel és
felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben
meghatározott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek,
korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek
szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus
társadalomban a nemzetbiztonság, a területi integritás, a
közbiztonság, a zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a
közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy
jogai védelme, a bizalmas információ közlésének
megakadályozása, a bíróságok tekintélyének és
pártatlanságának fenntartása céljából.”
Az Emberi Jogok Európai Bírósága határozataiban visszatérően
emlékeztet arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága a
demokratikus társadalom egyik alapvető vívmánya, és nemcsak
olyan információkra vagy eszmékre alkalmazandó, amelyek
kedvezően fogadtatnak, avagy amelyeket ártatlannak vagy
közömbösnek tekintenek, de azokra is, amelyek támadnak,
sokkolnak vagy nyugtalanítanak. A véleménynyilvánítás
szabadsága alóli kivételeket szűken kell értelmezni és ezen
korlátozásoknak meggyőző módon kell megalapozottnak lenniük
(v.ö.: Eur. Court H.R. Thorgeir Thorgeirson v. Iceland
judgment of 25 June 1992, Series A, no. 239; Eur. Court H.R.
Observer and Guardian v. United Kingdom judgment of 26
November 1991, Series A, no. 216; Eur. Court H.R. Rekvényi v.
Hungary judgment of 20 May 1999, – Bírósági Határozatok
99/12. 955.; Bladet Tromso and Stensaas v. Norway judgment of
20 May 1999, par. 58). Az Emberi Jogok Európai Bírósága egyik
legutóbbi ítéletében a véleménynyilvánítási szabadság
védelmében elismerte azt is, hogy a közlés szabadsága –
különösen újságírók esetében, azon lényegi szerep miatt,
amelyet a sajtó a demokratikus társadalomban betölt – magában
foglalja a bizonyos fokú túlzások, sőt provokatív módszerek
alkalmazását is (Eur. Court H.R. Dalban v. Romania judgment
of 28 September 1999, par. 49).
Az Emberi Jogok Európai Bírósága gyakorlata alapján a
véleménynyilvánítási szabadság korlátozhatóságához három
feltételnek kell egyszerre teljesednie.
Első követelmény, hogy a megszorításokat “törvényben kell
szabályozni”. A Bíróság joggyakorlata szerint ez elsősorban
nem meghatározott jogforrási szintet, hanem a szabályozás
minőségét jelenti: minden megszorító rendelkezésnek meg kell
felelnie a pontos meghatározás feltételeinek. Minden
megszorító rendelkezést olyan pontossággal kell
megfogalmazni, hogy az állampolgárnak lehetősége legyen – ha
szükséges, jogi tanácsok megszerzése után – arra, hogy a
körülmények által indokolt ésszerű mértékben előre lássa a
meghatározott cselekedetből származó következményeket, képes
legyen magatartását a törvényhez igazítani. Ha a törvényi
alap elégtelennek mutatkozik a pontosság és a világosság
tekintetében, akkor a megszorítás nincs összhangban az
Egyezmény 10. cikke szerinti “törvényi” szabályozási
szinttel.
Másodszor: minden korlátozásnak valamilyen törvényes célt
kell követnie. A korlátozó rendelkezések csak azzal a
célzattal alkalmazhatók, amelyek miatt megalkották őket. Az
esetjogból úgy tűnik, hogy a kivételek felsorolása nem
bővíthető. Ugyanakkor bizonytalan, hogy a közbiztonság
(public safety) és a zavargás (disorder) fogalmai átfogják-e
a köznyugalom (public tranquillity) fogalmát. A Rekvényi
kontra Magyarország ügyben a Bíróság a véleménynyilvánítási
szabadság korlátozásának törvényes céljaként fogadta el a
nemzetbiztonság és a közbiztonság védelmét, valamint – a
közzétett magyar fordítás szerint – a “zűrzavar” megelőzését
(Rekvényi ítélet BH 99/12. 955.– az ítélet angol nyelvű
szövegében az Egyezmény terminológiája, a “disorder”
szerepel).
Harmadszor: a Bíróság esetjoga világosan jelzi, hogy a
“szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus
társadalomban” kritérium a végső és meghatározó mérlegelési
szempont. “Sürgető” vagy “nyomós” társadalmi szükségletnek,
igénynek (pressing social need) kell fennállnia ahhoz, hogy a
közlési szabadságot bármiféleképpen is korlátozhassák. Ennek
meglétét a Bíróság a korlátozás, a szankció arányosságának és
helytállóságának értékelésével ellenőrzi (v.ö.: Rekvényi
ítélet– BH 99/12. 955.).
A Bíróság esetjoga ugyanakkor azt mutatja, hogy a
“közbiztonság”, illetve a “zavargás” megelőzése érdekében a
véleménynyilvánítás szabadságát korlátozó intézkedések
bevezetésére a nemzeti hatóságoknak széleskörű mozgásteret
biztosítanak. Ennek alapja a strasbourgi szervek azon
véleménye, hogy a nemzeti hatóságok náluk jobb helyzetben
vannak a közbiztonság elleni bűncselekmények meghatározásának
értelmezésére és annak eldöntésére, hogy vajon e
bűncselekmények elkövetésének megakadályozását szolgáló
korlátozások szükséges intézkedéseknek minősülnek-e.
3.3. A Btk. nem definiálja, de – a bűncselekmények különös
részbeli rendszerezéséből kitűnően – sajátos jogi
kategóriaként kezeli a közrend, a közbiztonság és a
köznyugalom fogalmát. A Btk. 270. §-ában meghatározott
magatartások bűncselekménnyé nyilvánításával a törvényhozó
által elsődlegesen védeni kívánt társadalmi érdek a
köznyugalom, ami a közrend egyik összetevője.
A véleménynyilvánítási szabadságnak a köznyugalom védelmében
lehetséges büntetőjogi korlátozhatóságát vizsgálta az
Alkotmánybíróság az Abh.1.-ben is, amikor a Btk. akkor
hatályos 269. §-ában meghatározott közösség elleni izgatás
alkotmányossága kérdésében foglalt állást. Eszerint: “A
vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó
törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi
alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha
ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely ‘intézmény’
közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont
érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom).” (Abh.1., ABH
1992, 167., 178.)
Az Alkotmánybíróság a véleménynyilvánítási szabadság
korlátozását alkotmányosnak ismerte el a “gyűlöletre uszítás”
tekintetében, amelynek büntetendővé nyilvánításával védett
jogi tárgy – a Btk. elhelyezéséből következően – szintén a
köznyugalom. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a
köznyugalom ilyen megzavarása mögött ott van nagyszámú egyéni
jog megsértésének a veszélye is: a csoport ellen felszított
indulat fenyegeti a csoporthoz tartozók becsületét,
méltóságát (szélsőséges esetben életét is), megfélemlítéssel
korlátozza őket más jogaik gyakorlásában is (köztük a szabad
véleménynyilvánításban). A gyűlöletre uszítás olyan veszélyt
hordoz egyéni jogokra is, amelyek a közvetlen tárgyként
szereplő köznyugalomnak olyan súlyt adnak, hogy a
véleményszabadság korlátozása szükségesnek és arányosnak
tekinthető. Noha a mérlegelés gyakorlati eredménye hasonló,
ebben a gondolatmenetben nem csupán a köznyugalom
megzavarásának intenzitásáról van szó, amely egy bizonyos
mérték fölött (“clear and present danger”) igazolja a szabad
véleménynyilvánításhoz való jog korlátozását. Itt az a döntő,
hogy mi került veszélybe: az uszítás az alkotmányos
irtékrendben szintén igen magasan álló alanyi jogokat
veszélyeztet.
Az Alkotmánybíróság az akkor büntetendő, utóbb
alkotmányellenessége miatt megsemmisített “gyalázkodásnál”
alapvetően kifogásolta, hogy ez az immateriális
bűncselekményi tényállás a közrendet, a köznyugalmat, a
társadalmi békét önmagában véve, elvontan védte. A
bűncselekmény megvalósult akkor is, ha a sértő kifejezés a
körülmények folytán nem járt annak veszélyével sem, hogy
egyéni jogokon sérelem esne. A köznyugalom hipotetikus
tényállási elemekkel (alkalmas) felidézhető, elvont,
visszacsatolás nélküli veszélyeztetését (valóban megzavarta-e
a köznyugalmat), a sérelem feltételezését nem találta
elégséges indoknak a szabad véleménynyilvánítás büntetőjogi
eszközökkel való korlátozásához. (Abh.1., ABH 1992, 167.,
179., 180.)
Az Alkotmánybíróság utalt arra is, hogy a köznyugalom maga
sem független a véleményszabadság helyzetétől. Ahol sokféle
véleménnyel találkozhatnak az emberek, a közvélemény toleráns
lesz; míg zárt társadalmakban sokkal inkább felkavarhatja a
köznyugalmat egy-egy szokatlan hang is. Másrészt a
véleménynyilvánítás szükségtelen és aránytalanul szigorú
korlátozása a társadalom nyitottsága ellen hat. (Abh.1., ABH
1992, 167., 180.)
4. A Btk. 270. §-a alkotmányossági vizsgálatának
eredményeképpen az Alkotmánybíróság ugyanezen álláspontra
jutott a rémhírterjesztés esetében is. A törvényben
meghatározott magatartások bűncselekménnyé nyilvánítása a
közlés szabadságának alkotmányellenes korlátozása.
A véleménynyilvánítási szabadság – mint alkotmányos alapjog
–, magas értéktartalmából következik, hogy a korlátozás
alapjául szolgáló érdeksérelemnek különösen súlyosnak kell
lennie. Az Alkotmánybíróságnak tehát azt kellett mérlegelnie,
hogy a köznyugalom veszélyeztetése a tudatosan valótlan vagy
tudatosan elferdített tényállításokkal és híresztelésekkel,
tekinthető-e akkora súlyú sérelemnek, amelynek a büntetőjog
eszközeivel történő megelőzése, illetve megtorlása nyomós
közérdek. Ugyanis csak ez indokolhatja a véleménynyilvánítási
szabadság büntetőjogi korlátozását.
Ennek megítélésénél az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy
a védendő érték egy demokratikus jogállam és egy nyitott,
információs társadalom köznyugalma. A társadalmi, politikai
fejlődés jelen korszakának nagyhatású jelensége a
nyilvánosság minden korábbit meghaladó mértéke. E
nyilvánosságot a táv-, tömeg- és multikommunikáció
folytonosan bővülő technikája, korábban elképzelhetetlen
eszközei és módjai, a tájékozódás, a tájékoztatás, a
befolyásolás lehetőségei és ténylegesen alkalmazott formái
határozzák meg.
Ez első megközelítésben a hamis információkkal szembeni
védekezés eszközeinek erősítését indokolhatja. Az információs
igények és a tényleges információk rohamos gyarapodása, a
tömegközlési technika eredményei, a tömegközlési
intézményeknek és eszközöknek a politikai, társadalmi,
kulturális és gazdasági életben betöltött rendkívüli szerepe,
az információs robbanás jelensége ugyanis fokozza a
rémhírterjesztésként büntetendő magatartásokkal okozható kár
bekövetkezésének veszélyét. Ugyanakkor azonban éppen ez a
fejlett információs környezet, az elektronikus világháló
kiépülése és használatának mindennapivá válása, az
elektronikus véleménynyilvánítás lehetősége, az állam és
polgárai közötti információáramlás rendkívüli felgyorsulása
nem csupán a hamis tájékoztatás, híresztelés elterjedésének
nagyságát és gyorsaságát növeli, hanem a cáfolat, a
valóságnak megfelelő tények közlésének és bizonyításának
lehetőségeit és eredményességét is. Amennyiben a demokratikus
társadalomtól elvárt módon működik, igen hatékony eszköz a
köznyugalom megzavarásának megelőzésében, illetve a
közvélemény félrevezetésével, hiányos tájékoztatásával, a
mesterséges pánik-keltéssel megzavart köznyugalom gyors
helyreállításában.
A demokratikus jogállamban a tényleges demokráciának, a
demokratikus életformának alapvető eleme a
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága, így az állam
számára alapvető követelmény a korlátozástól való
tartózkodás, még akkor is, ha a történelmi és mindennapi
tapasztalatok e “kötelezettségekkel és felelősséggel
együttjáró szabadságok” (Emberi Jogok Európai Egyezménye 10.
cikk 2.pont) visszaélésszerű gyakorlását is bizonyítják.
Ugyanakkor szintén a történelmi és mindennapi tapasztalatok
bizonyítják a közlési, kifejezési szabadság indokolatlan, a
visszaélés veszélyével szemben túldimenzionált
fenyegetésének, elnyomásának és elfojtásának a társadalom
életében, az emberek gondolkodásában igen nehezen
helyrehozható kártékony hatását.
Mindezen szempontokat mérlegelve az Alkotmánybíróság arra a
következtetésre jutott, hogy a valótlan tények állítása vagy
híresztelése, illetve a való tényeknek elferdítése, még ha a
tényt állító tudatában is van cselekménye köznyugalomra káros
hatásának, ebbe belenyugszik, netán ezt kívánja, a
véleménynyilvánítási szabadságnak a büntetőjogi eszközökkel
nem korlátozható tartományán belül van. Az Alkotmánybíróság,
mint fentebb kifejtette, a köznyugalmat a demokratikus
jogállamiságból levezetendő alkotmányos értéknek tekinti. A
társadalom kommunikációs lehetőségeinek jelen szintjén
azonban a rémhírterjesztés körébe eső magatartásokkal szemben
a köznyugalom védelmét nem ismeri el olyan nyomatékos
társadalmi szükségletnek, nyomós közérdeknek, amely a
büntetőjognak az alkotmányos alapjogokat szükségképpen
korlátozó eszközrendszerét igényelné.
A rémhírterjesztés bűncselekménnyé nyilvánításával a
véleménynyilvánítási szabadságnak a köznyugalom védelme
érdekében történő korlátozása szükségtelen és aránytalan. A
büntetőjognak nem feladata az alkotmányos értékek átfogó
védelme, hanem csupán az, hogy ezen értékeket a különösen
súlyos sérelmekkel szemben védje. A büntetőjogi
eszközrendszer ultima ratio szerepe kétségtelenül azt
jelenti, hogy akkor alkalmazandó, ha más jogági eszközök már
nem elegendőek. Ugyanakkor ennek megítélésénél az
Alkotmánybíróság nem a jogrendszer adott állapotát tekinti
irányadónak, hanem figyelemmel van fejlesztésének
lehetőségeire is. A jogi eszköztár hiányossága önmagában nem
érv valamely magatartás bűncselekménnyé nyilvánítása mellett,
nem teszi sem szükségessé, sem arányossá az alkotmányos
alapjog büntetőjogi korlátozását.
Az Alkotmánybíróság megállapította tehát, hogy a
törvényalkotó a rémhírterjesztés büntetendővé nyilvánításával
szükségtelenül és aránytalanul, azaz az Alkotmány 8. §-ának
(1) és (2) bekezdésében foglaltakat megsértve korlátozta a
véleménynyilvánítási és sajtószabadságnak az Alkotmány 61. §
(1) és (2) bekezdésében biztosított jogát. Erre tekintettel a
Btk. 270. §-át megsemmisítette.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor megállapította: az Alkotmány
nem zárja ki, hogy a törvényalkotó bizonyos esetekre igénybe
vegye a büntetőjogot a köznyugalom védelmére a
rémhírterjesztéssel szemben is. Az Alkotmány 8. § (4)
bekezdéséből következően lehetőség van a véleménynyilvánítási
szabadság felfüggesztésére vagy korlátozására rendkívüli
állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején.
Az Alkotmánybíróság a Btk. 270. § (2) bekezdését nem találta
alkotmányellenesnek. Nincs alkotmányos akadálya annak, hogy a
törvényhozó büntetni rendelje a nagy nyilvánosság előtti
tudatosan hamis tényállítást (híresztelést, való tények
elferdítését), ha rendkívüli helyzetben, pl. közveszély
színhelyén vagy háború idején követik el és a köznyugalom
megzavarására vezethet. Tekintettel azonban arra, hogy magát
a bűncselekményt, azaz a rémhírterjesztés törvényi
tényállásának elemeit a Btk. 270. § (1) bekezdése határozza
meg, a (2) bekezdés csupán a “rémhírterjesztés” elnevezést
használja, az Alkotmánybíróság – az alkalmazott kodifikációs
technika miatt – nem mellőzhette a Btk. 270. § (2)
bekezdésének megsemmisítését.
5. Az Alkotmánybíróság ezen túlmenően megállapította, hogy a
tényállás megfogalmazása nem felel meg az alkotmányos
büntetőjog formai követelményeinek sem.
Az alkotmányos büntetőjog formai kritériumai szorosan
összefüggnek az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatívan
meghatározott jogállamiságból levezett jogbiztonság
követelményeivel [v.ö.: 11/1992 (III. 5.) AB határozat – ABH
1992, 77., 84., 91-92.]. Az alkotmányos büntetőjog formai
követelményeit legelőször a Abh.1. összegezte a
következőképp: “Az alkotmányos büntetőjog követelményei
szerint a büntetőjogi szankció kilátásba helyezésével
tilalmazott magatartást leíró diszpozíciónak határozottnak,
körülhatároltnak, világosan megfogalmazottnak kell lennie.
Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az
elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos
kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia,
hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált
jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az önkényes
jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni
kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét
nem túl szélesen jelöli-e ki és elég határozott-e.” (ABH
1992, 167., 176.)
A rémhírterjesztés diszpozíciójának elemei (tény,
tényállítás, való és valótlan tény állítása, való tény
elferdítése, állítás és híresztelés megkülönböztetése stb.)
mind a jogalkalmazói gyakorlatban, mind pedig a büntetőjog
tudományos elméletét és oktatását célzó jogirodalmi munkákban
– figyelemmel más, részben azonos, részben hasonló elkövetési
magatartást (pl. rágalmazást) büntetni rendelő törvényhelyek
tényállási elemeire, valamint a rémhírterjesztés történeti
előzményeire – majd egy évszázada kidolgozottak. Ugyancsak
következetes és egységes a joggyakorlat a “nagy nyilvánosság”
megítélésében.
A jogbiztonság szempontjából aggályos határozatlanság a
köznyugalom megzavarására alkalmasság megítélésében
jelentkezik. A köznyugalom maga is bizonytalan és értelmezést
igénylő társadalmi jelenség. Annak megítélése pedig, hogy
valamely tényállítás vagy híresztelés valóban alkalmas-e a
köznyugalom megzavarására, kifejezetten lehetőséget teremt az
esetleges, adott esetben önkényes jogértelmezésre és
jogalkalmazásra. A büntetőjogi felelősség megállapításának
feltétele elvileg a köznyugalom zavarának reális lehetősége,
amelynek megítélése azonban egyes konkrét esetekben – a
tényállítás tartalmának, az elkövető személyének és az
elkövetés körülményeinek összevetéséből levont
következtetésként – a büntetőeljárás hatóságainak, végső
soron a büntető bíróságnak a feladata. Kétségtelen, hogy a
joggyakorlat szerint a tényállításnak komolynak, a társadalom
szempontjából közjelentőségűnek, közérdekűnek, az állami,
társadalmi, gazdasági, politikai stb. viszonyok különböző
eseményeire, intézkedéseire vonatkozónak kell lenni, olyannak
tehát, amely objektíve alkalmas arra, hogy elterjedése
folytán a közvéleményben zavar és nyugtalanság keletkezzék.
A Btk. 270. §-át a büntető törvény tényállásaival szemben
megkövetelt határozottság, pontosság, és egyértelműség
szempontjából megítélve megállapítható, hogy a büntetőjogi
felelősség eldöntésénél a jogalkalmazónak az alkotmányosság
szempontjából megengedhetetlenül nagy számú olyan körülményre
kell figyelemmel lennie, amelyeket nem a törvény, hanem a
törvény indokolása, az eseti döntések és a jogi kommentárok
fogalmaznak meg. Mindez túlságosan nagy teret ad a
jogalkalmazói tévedésnek, minthogy valamely szempont még a
legkörültekintőbb mérlegelés esetén is számításon kívül
maradhat, de akár az önkényes válogatásnak is (mit vesznek és
mit nem figyelembe), ami már a jogbizonytalanság szintjét is
eléri.
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor hangsúlyozza: a jelen
döntéséből nem vonható le olyan következtetés, hogy
immateriális, veszélyeztető tényállásokat a törvényalkotó nem
nyilváníthat bűncselekménnyé. Az Alkotmány rendelkezéseiből
nem vezethető le, hogy a büntetőjog – ultima ratio szerepe
miatt – csupán a már ténylegesen bekövetkezett káros
eredményekre reagálhat és veszélyeztető tényállások esetén a
büntetőjog eszközrendszere szükségtelen és aránytalan.
6. A jogerősen lezárt büntetőeljárások felülvizsgálatának
elrendelése az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII.
törvény 43. § (3) bekezdésén, a Magyar Közlönyben közzététel
pedig e törvény 41. §-án alapul.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó Dr. Erdei Árpád
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila Dr. Holló András
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleménye
A határozattal szemben különvéleményt jelentek be az alábbi
indokolással:
A Btk. 270. §-ában a törvényhozó olyan magatartások
megbüntetését rendeli, amelyek nem tartoznak a
véleménynyilvánítás alkotmányos alapjoga körébe, és amelyek
nincsenek összefüggésben a sajtószabadsággal. A
véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának tárgya nem
azonos a rémhírterjesztés néven pönalizált elkövetési
magatartással. Utóbbi ugyanis egyértelműen a valótlan tény
állítását, illetve a valós tény elferdítve történő állítását,
avagy e kétféle tény híresztelését nyilvánítja büntetendővé,
feltéve, ha ezek alkalmasak a köznyugalom megzavarására.
E büntető jogszabálynak nem célja a szabad
véleménynyilvánítás, a kritika, az értékítélet, vagy az
eszmék szabad hirdetésének elfojtása, és arra nem is
alkalmas.
Az alapjogként definiált véleménynyilvánítási- és
sajtószabadság nem foglalja magába a tudatos valótlanságok,
ferdítések, torzítások, manipulációk közlésének és
hirdetésének szabadságát, sőt, az utóbbi alkalmas az előbbi
kiüresítésére, kioltására. Történelmi tények igazolják a
tudatosan hazug propaganda, a politikai és társadalmi
botránykeltés, a sajtó lealacsonyításának és eszközként
történő felhasználásának káros hatásait.
Korunkban az írott és az elektronikus média olyan
tekintéllyel rendelkezik, hogy a közvélemény hajlamos a
közölt információkat kellő ismeretek, vagy kellő kritika
nélkül valóságként elfogadni. Ezért jelentős érdek fűződik
ahhoz, hogy az ilyen nyilvános közlések, közlemények,
információk a valóságnak megfeleljenek.
A véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága nem korlátlan, és
e szabadságjogok határai csak addig terjednek, amíg mások
jogait, vagy a jogrendet nem sértik, vagy nem veszélyeztetik.
Nem azonos a cenzúrával, ha a sajtó szabadságának határait
jogi eszközökkel, megfelelő garanciák mellett megvonják,
illetve szabályozzák.
A sajtószabadság lényeges tartalma azt jelenti, hogy az írott
sajtónak, a rádiónak és a televíziónak joga van ahhoz, hogy
politikai, vallási, ideológiai és egyéb korlátozások nélkül –
ideértve az állami irányítást is – szabadon közölhessen és
hozhasson nyilvánosságra híreket, tudósításokat,
információkat, eszméket és bírálatokat, irodalmi és más
művészeti alkotásokat, politikai és egyéb véleményeket.
A tényközléseket illetően lényeges tartalmi kellék a tények
valósága, a tájékoztatás hiteltérdemlősége. A valótlan tények
állítása, való tények elferdítése, a közvélemény
megtévesztése vagy manipulálása ezzel szemben nem tartozik a
sajtószabadság körébe, ezen jog lényeges tartalmaként nem
fogható fel, ezért e vonatkozásban helye van jogi
korlátozásnak, illetve szankcionálásnak.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése mondja ki azt az alapvető
elvet, hogy a Magyar Köztársaság jogállam. A jogállamiság
fogalma természetszerűleg magába foglalja azt, hogy az állam
köteles és jogosult fenntartani és védeni a jogrendet, a
jogbiztonságot, valamint az ezekhez kapcsolódó közrendet és
közbiztonságot. Ezáltal ugyanis védi a polgárok alapvető
jogait, biztosítván azok érvényesülését. A köznyugalom –
lévén a közrend egyik része és alkotóeleme – egyszersmind
része a tágabb értelemben vett jogbiztonságnak, jogrendnek
is.
Következésképpen az Alkotmány jogállami klauzulájából
levezethető, hogy a köznyugalomnak büntetőjogi eszközökkel
történő biztosítása nem alkotmányellenes, és nem az a
rémhírterjesztést büntetni rendelő Btk. 270. § esetében sem.
A köznyugalom az Alkotmány által is védett jogi tárgynak
tekintendő, ezért az indítványt el kellett volna utasítani.
Budapest, 2000. június 5.
Dr. Strausz János
alkotmánybíró
. |