A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
v é g z é s t:
Az Alkotmánybíróság a Kúria Pfv.IV.20.474/2012/15. számú ítéletével szemben előterjesztett alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
I n d o k o l á s
[1] A jelen alkotmányjogi panasz eljárás alapjául szolgáló egyedi ügyben a felszámolás alatt álló gazdasági társaság fa. (a továbbiakban: indítványozó) 2009. szeptember 15-én fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet nyújtott be a Debreceni Városi Bírósághoz, melyben 200 000 Ft, valamint annak 2001. január 1-től számított kamata megfizetésére kérte kötelezni a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóságot (4024 Debrecen, Sumen u. 2.; a továbbiakban: az egyedi ügy alperese). A fizetési meghagyásos eljárás ellentmondás folytán perré alakult. Az indítványozó 2009. október 20-án előterjesztett beadványában pontosította követelését, melyet 55 720 000 Ft közigazgatási jogkörben okozott kárban, valamint annak 36 831 100 Ft-nyi kamatában jelölt meg. A Debreceni Városi Bíróság 2010. május 29-én jogerőre emelkedett végzésében megállapította hatáskörének hiányát – a pertárgyérték, valamint a kereseti kérelem jogcíme miatt –, és a keresetlevélnek a Hajdú-Bihar Megyei Bírósághoz való áttételét rendelte el. Az indítványozó követelését mind az első-, mind a másodfokú bíróság – különböző érvekkel – elutasította, végül a Kúria a felülvizsgálati eljárása során hozott Pfv.IV.20.474/2012/15. számú ítéletben hatályában fenntartotta az elsőfokú bíróság ítéletét. Az indítványozó e döntést támadja az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panasszal. Az egyedi ügy előzményei a következők.
[2] Az indítványozó és a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Miniszter 1997. szeptember 4-én támogatási szerződést kötött, melynek értelmében az indítványozó a Központi Környezetvédelmi Alapból 2 000 000 Ft kamatmentes visszafizetendő támogatást kapott „valós idejű, zártláncú madármegfigyelés és multimédia” céljából. A szerződés szerint a megfigyelésre a Hortobágyi Nemzeti Park területén került sor. Az egyedi ügy alperese 1996. november 8-án levélben arról tájékoztatta az indítványozót, hogy hozzájárul a megfigyelőberendezések telepítéséhez azzal a feltétellel, hogy azok működtetése nem zavarhatja a védett fajokat. A rendszer a Hortobágyi Halastó 7. számú taván 1997 kora tavaszán kihelyezésre került. Az egyedi ügy alperese 1998-ban visszavonta a kanalasgémek filmezéséhez adott hozzájárulását. 1998. május 5-én kelt levelében arról tájékoztatta az indítványozót, hogy a 7. számú tónál alig telepedtek meg kanalasgémek, többségük másik tóegységre költözött, amiben valószínűleg az előző évi filmezéssel együtt járó zavarás is közrehatott. Az indítványozó ezt elfogadta.
[3] A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium később pert indított az indítványozó ellen a támogatás visszafizetése iránt. A Pesti Központi Kerületi Bíróság, majd az ítéletét 2005. május 9-én kelt ítéletében helyben hagyó Fővárosi Bíróság arra kötelezte az indítványozót, valamint az egyedi ügy beavatkozóját mint másodrendű alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg 2 000 000 Ft-ot, valamint annak 2000. január 1-től számított törvényes kamatát.
[4] Az indítványozó 2002. június 27-én levélben fordult a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumhoz, és felügyeleti vizsgálatot kezdeményezett, arra hivatkozással, hogy az egyedi ügy alperese nem szabályos államigazgatási eljárásban vonta meg tőle hozzájárulását, ezért a nem tudott jogorvoslattal élni. Az indítványozó a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumot mint a Hortobágyi Nemzeti Park felügyeleti szervét arra kérte, hogy szólítsa fel az egyedi ügy alperesét szabályos eljárás lefolytatására vagy vonja magához a döntést. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium megtagadta a kérést.
[5] Az indítványozó 2006. június 13-án a Fővárosi Bíróság előtt kereseti kérelmet terjesztett elő, melyben 56 020 000 Ft, valamint ennek törvényes késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumot. Álláspontja szerint a minisztériumnak utasítania kellett volna az egyedi ügy alperesét a szabályos államigazgatási eljárás lefolytatására, és ennek elmaradása miatt őt kár érte. A Fővárosi Bíróság elsőfokú ítéletében elutasította a keresetet. Döntését arra alapozta, hogy az indítványozó követelése elévült, az elévülés kezdő időpontja 1998. március 1. volt, amikor leállították a kamerarendszer működését. Az indítványozó fellebbezésére Fővárosi Ítélőtábla egyes kérdésekben a per megszüntetéséről rendelkezett, egyéb tekintetben helyben hagyta az elsőfokú ítéletet. Az indítványozó felülvizsgálati kérelemmel élt a Legfelsőbb Bírósághoz, mely 2011. február 23-án kelt ítéletében a per megszüntetéséről és az azzal összefüggő hatályon kívül helyezésről szóló rendelkezéseket hatályon kívül helyezte, e körben a Fővárosi Bíróság ítéletét helyben hagyta, egyebekben a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Álláspontja szerint a minisztérium kártérítési felelőssége csak akkor állapítható meg, ha az államigazgatási jogkörben okozott kártérítés speciális feltételei és a szerződésen kívül okozott károkért való általános polgári jogi felelősség feltételei együttesen fennállnak. A minisztérium vonatkozásában a jogellenesség hiányzott. Az elévülés kérdése azért nem merülhet fel, mert nincs a minisztériumnak olyan jogellenes magatartása, amellyel kárt okozott volna, és amely alapján az elévülés kezdete megállapítható lenne.
[6] A Fővárosi Bíróság előtt folyamatban lévő perben az egyedi ügy alperesének egy munkatársa (a továbbiakban: a tanú) a 2008. szeptember 26-án megtartott tárgyaláson arról nyilatkozott tanúvallomásában, hogy a „kamerázást követő évben még a szigeten fészkelt a kanalasgém és a nagy kárókatona is. Évek múltán telepedtek át a kanalasgémek, őket nem követték a nagy kárókatonák, de a kárókatonák is későbbiekben is [sic] másik területre mentek. Az tehát a madarak szokása, hogy a költőterületüket időközönként változtatják.”
[7] Az indítványozó e tanúvallomásra alapozta a jelen alkotmányjogi panasz eljárás alapjául szolgáló egyedi ügyben előterjesztett követelését. Álláspontja szerint az egyedi ügy alperese 1998-as levélben hamis adatokat közölt, amikor a kanalasgémek költözésére hivatkozott, ebből pedig az indítványozónak kára származott. A követelés azonban nem évült el, az elévülés ugyanis 2008. szeptember 26-ig, a tanú tanúvallomásáig nyugodott, mivel az indítványozó ekkor szerzett tudomást az egyedi ügy alperesének jogellenes, károkozó magatartásáról. Előadása szerint eddig az időpontig hamis információk voltak az indítványozó és a bíróságok birtokában is, amelyek miatt az indítványozó okkal hihette, hogy nincs értelme jogorvoslattal élnie az egyedi ügy alperesének levele ellen. Az indítványozó mellékesen előadta, hogy jogorvoslati jogának kimerítése azért nem vizsgálható, mert noha az 1998. május 5-én kelt levél államigazgatási határozatnak minősült, nem tartalmazott jogorvoslati záradékot, melynek következtében őt elvonták jogorvoslati jogától.
[8] Az egyedi ügy alperese érdemi ellenkérelmében az ötéves általános elévülési idő leteltére hivatkozva kérte a kereset elutasítását. Emellett hivatkozott arra, hogy a felek között nem közigazgatási jellegű jogviszony jött létre, az ő oldalán pedig jogellenes magatartás nem állapítható meg, az indítványozó tevékenysége ugyanis zavarta a madarakat az élőhelyükön. Álláspontja szerint a tanú tanúvallomásából olyan következtetés nem vonható le, hogy jogszerűtlen lett volna a kamerázás megtiltása a 7. számú tavon.
[9] A felperesi beavatkozó csatlakozott az indítványozó kérelméhez, melyet annyiban egészített ki, hogy ha a bíróság helyt adna az egyedi ügy alperese ellenkérelmének, akkor arról születne precedens, hogy a természetvédelmi hatóság a jogszabályok felett állva, önkényesen tilthat meg gazdasági tevékenységet.
[10] A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság alaptalannak találta a keresetet. Álláspontja szerint az indítványozó és az egyedi ügy alperese között közigazgatási jogviszony jött létre, e tekintetben tehát az alperesi ellenkérelem megalapozatlan. Ugyanakkor arra mutatott rá, hogy az indítványozó a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 326. § (2) bekezdésében rögzített egyéves határidőt túllépte, mivel a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem csak 2009. november 23-án érkezett be a bírósághoz. Az elsőfokú bíróság abban sem értett egyet az indítványozóval, hogy az elévülés 2008. szeptember 26-ig nyugodott. A Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt megindult perben a másodfokú bíróság indokolása kitér arra, hogy az indítványozó hivatkozott arra, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park munkatársai akadályozták a támogatási szerződésben előírt fejlesztés megvalósítását, majd egy későbbi beadványában ismét jogsértést emlegetett. Ugyanezen perben az egyedi ügy felperesi beavatkozója mint másodrendű alperes egy előkészítő iratban hivatkozott arra, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park néhány munkatársa megalapozatlanul állította a zavarás tényét. Az indítványozó a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumtól kapott válaszlevél alapján arról is tudhatott, hogy az egyedi ügy alperese közigazgatási jogkörben döntött. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság szerint az indítványozó azon előadása, miszerint azért nem élt jogorvoslati jogával, mert az általa ismert adatok alapján nem számíthatott kedvező eredményre, legfeljebb tévedésre történő hivatkozásnak tekinthető, ami azonban nem tartozik a Ptk. 326. § (2) bekezdés szerinti menthető ok kategóriájába.
[11] Az indítványozó fellebbezésére a Debreceni Ítélőtábla helyben hagyta az elsőfokú döntést. A másodfokú ítélet indokolása a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma PK 42. számú állásfoglalására hivatkozott, mely szerint államigazgatási jogkörben okozott kárnak csak a közhatalom gyakorlása során kifejtett szervező-intézkedő tevékenységgel, illetőleg ennek elmulasztásával okozott kár tekinthető. Az indokolás hivatkozik a Legfelsőbb Bíróság egy eseti döntésére is (BH 2002, 12. számú jogeset), melynek értelmében nem az adott szerv minősége, hanem a kártérítési igény alapját képező tevékenysége dönti el, közhatalmi feladata ellátása körében okozta-e a kárt. A Debreceni Ítélőtábla megállapította, hogy a környezetvédelmi felügyelőségek, valamint a nemzeti park igazgatóságok feladat- és hatásköréről, továbbá a környezet- és természetvédelmi főfelügyelőségről szóló 211/1997. (XI. 26.) Korm. rendelet 6. § (1) bekezdés n) és o) pontjai értelmében az egyedi ügy alperese államigazgatási jogkörben eljárva vagyonkezelői vagy a természeti értékek védelmével kapcsolatos jogokat gyakorolt. Ezen alkalmakkor azonban nem hatóságként járt el, ezért sem az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény, sem a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény nem alkalmazható eljárására.
[12] Ugyanakkor az indítványozó követelésének elévülése kérdésében a Debreceni Ítélőtábla osztotta a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság álláspontját, mivel az indítványozó tudta, hogy kára keletkezett, és azt is tudta, hogy azt az egyedi ügy alperese okozta 1998. május 5-én írott levelével. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium ellen indított kártérítési per nem eredményezte az elévülés nyugvását. Az egyedi ügy szempontjából az nem volt előzetes eljárásnak tekinthető, mert nem volt szükség a jogalap tisztázására: nem a jogalap elévülésének nyugvásáról, hanem a kártérítési igény időmúlás miatti érvényesíthetetlenségéről volt szó.
[13] Végül a Debreceni Ítélőtábla megállapította, hogy nem tartozik az elévülés nyugvása körébe az igényérvényesítés bizonyíthatósága sem, ezért a 2008. szeptember 26-án elhangzott tanúvallomás nem olyan körülmény, amely a nyugvó elévülés megszakadását eredményezte. Az indítványozónak a kártérítési perben kellett volna bizonyítania az egyedi ügy alperese kártérítési felelősségének megállapításához szükséges tényállási elemeket, ezért téves az az elképzelés, hogy amíg ezek tekintetében nincs megbizonyosodva a károsult – vagyis a jelen esetben nem kétséget kizáróan bizonyos számára az, hogy a kárt az egyedi ügy alperese okozta 1998-as levelével –, addig az elévülés nyugvása állapítható meg.
[14] A Debreceni Ítélőtábla mindazonáltal – az egyedi ügy alperesének fellebbezési ellenkérelmében foglaltakra reagálva – felhívta a figyelmet arra, hogy ha az elévülés 2008. szeptember 26-ig nyugodott volna, akkor az indítványozó a Ptk. 326. § (2) bekezdése szerinti határidőn belül érvényesítette volna igényét, mert 2009. szeptember 15-én keresetlevelet nyújtott be a Debreceni Városi Bírósághoz, mely ugyan nem felelt meg maradéktalanul a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 121. § szerinti követelményeknek, a Ptk. azonban ezt nem is írja elő, csupán a követelés bírósági úton történő érvényesítését, ami megtörtént.
[15] A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. Ítéletének indokolásában megerősítette, az első- és másodfokú bíróságoknak az elévülési idő leteltéről kifejtett álláspontját. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy ha nyugodott volna az elévülés 2008. szeptember 26-ig, az indítványozó akkor is elkésett igénye érvényesítésével. A 2009. szeptember 15-én benyújtott keresetlevélben ugyanis csak 200 000 Ft általános kártérítést, valamint annak kamatai megfizetését követelte. Követelését csak 2010. április 22-én emelte 55 720 000 Ft-ra. Az elévülés szempontjából közömbös, hogy az egyedi ügy alperese hatóságként vagy polgári jogi jogviszony keretében vonta vissza az engedélyt.
[16] Az indítványozó 2013. május 6-án fordult az Alkotmánybírósághoz alkotmányjogi panaszával, melyet később – az Alkotmánybíróság főtitkárának felhívására – többször kiegészített. Álláspontja szerint a Kúria ítélete sérti az Alaptörvény XII. cikk (1) bekezdését, XXIV. cikk (1)–(2) bekezdését, XXV. cikkét, valamint XXVIII. cikk (1), illetve (7) cikkét. Sérelmezi, hogy a Kúria az elévülés nyugvásának vizsgálata körében tulajdonképpen új tényállás felvételével hozott döntést, ezáltal túlterjeszkedett a hatáskörén, s az ekként meghozott új, érdemi határozat ellen nem volt lehetősége jogorvoslattal élni. A tisztességes eljárás követelményével ellentétesnek tartja, hogy a bíróság nem vette figyelembe a kereseti kérelem elbírálása során azt, hogy az egyedi ügy alperese tíz éven át tévedésben tartotta őt, és ezáltal jogsértést követett el. E ténynek a perből való kizárása ahhoz vezetett, hogy a Kúria nemcsak az elévülés nyugvására való hivatkozás lehetőségét vonta meg az indítványozótól, de eleve megfosztotta őt annak lehetőségétől is, hogy a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igényét érvényesítse.
[17] Az indítványozó ugyancsak az Alaptörvényt sértő eljárásnak tekinti, hogy az eljáró bíróságok, majd a Kúria indokolás nélkül figyelmen kívül hagyta több beadványát, melynek következtében megnyitották az elvi lehetőséget az előítéletes vélelmeken alapuló ítélkezésre a valós, bizonyítékokkal alátámasztott tényállás érdemi vizsgálata helyett, s míg az indítványozó beadványait nem vették figyelembe, az ítélethozatal során olyan adatok alapján jártak el, amelyek nem az egyedi ügyhöz tartoztak.
[18] Az indítványozó szerint lehetetlen feltételt támasztottak vele szemben, amikor – arra hivatkozással, hogy az indítványozó tudott arról, hogy az engedélynek az egyedi ügy alperese általi visszavonása folytán kára származott – megállapították, hogy lehetőségében állt volna keresetet indítani, ugyanis tulajdonképpen azt várták el tőle visszamenőlegesen, hogy tisztában legyen azzal, hogy az egyedi ügy alperese hamis adatok alapján járt el, pedig ezt csak 2008. szeptember 26-án tudta meg. A közigazgatási jogkörben okozott kár utáni kártérítési igény érvényesítésének kötelező előfeltétele a kár ténye mellett a károkozó, az általa elkövetett jogsértés, valamint az okozati viszony megjelölése. Az indítványozó 2008-ig nem ismerte a károkozó személyét, mivel az egyedi ügy alperese a madarak elvándorlására hivatkozott, aminek számos emberi előidézője lehetett, márpedig ilyen esetekben az elővigyázatosság elve alapján ismeretlen károkozó esetén is meghozható a tiltó határozat. Emellett nem volt tudomása magáról a jogsértés tényéről, a hamis adatközlésről sem.
[19] Az indítványozó az Alaptörvénybe ütközőnek tartja azt is, hogy a bíróságok pusztán egy álláspontnak minősítették a hatósági adatkezelő személynek minősülő tanú egzakt, számszerű adatközlését. Ez az eljárás végső soron mentesítette a hatóságot kötelezettségei teljesítése alól, egyúttal megfosztotta az indítványozót jogorvoslathoz való jogától.
[20] Szintén sérelmezi az indítványozó, hogy a bíróságok csak más ügyek aktáira tett utalásokkal bizonyítják azt, hogy tudomása volt az egyedi ügy alperesének jogsértő magatartásáról. A másodfokú bíróság nem támasztotta alá, hogyan függ össze az elévülés nyugvásával annak ténye, hogy az egyedi ügy alperese nem hatóságként járt el; a Kúria pedig úgy vette át az elsőfokú bíróság ítéletének megállapításait, hogy azt nem indokolta, miként azt sem, miért tér el a másodfokú bíróság ítéletétől.
[21] Az indítványozó szerint a bíróságok módszeresen kizárták az eljárásból az álláspontját alátámasztó bizonyítékokat, egyúttal az egyedi ügy alperesének állításait igazoló bizonyítékoknak adtak hitelt, emellett a lehetséges bizonyítékok körét a kárról való tudomásszerzés kapcsán releváns tényekre korlátozták. A Kúria ítélete ezt az alaptörvény-ellenes eljárást szentesíti.
[22] Végső soron a Kúria nemcsak a tisztességes eljáráshoz és a jogorvoslathoz való jogot tagadta meg az indítványozótól, de a vállalkozás szabadságától is megfosztotta őt.
[23] Végül az indítványozó azt is előadja panaszában, hogy a Kúria támadott ítélete sérti a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikk 1. pontját, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 6. valamint 13. cikkét.
[24] Az Abtv. 29. §-a alapján az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be.
[25] Az indítványozó érvelése lényegében arra épül, hogy a Kúria a jogerős ítélet hatályában való fenntartásával kizárta az eljárásból annak érdemi vizsgálatát, hogy ténylegesen jogsértő, és így kártérítést megalapozó volt-e az egyedi ügy alperesének eljárása. Nem tekinthető azonban az Alaptörvény XXIV. cikk (1) bekezdésében, valamint XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes hatósági, illetve bírósági eljáráshoz való jog sérelmének az, hogy a Kúria – megerősítve a megelőző eljárásban eljárt bíróságok álláspontját – az elé terjesztett bizonyítékok és az előadott érvek alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy az indítványozó követelése elévült. A Kúria az elévülés szabályait oly módon értelmezte, hogy az az indítványozóra nézve kedvezőtlen eredményt hozott, és mivel megítélése szerint az elévülési idő már 2003-ban letelt, az indítványozónak nem volt lehetősége a későbbi igényérvényesítésre; ennek kimondása azonban önmagában nem valósítja meg a tisztességes eljárás sérelmét. Annak megítélése, milyen feltételek mellett várható el az indítványozótól az elévülési időn belüli perindítás, alapvetően bírósági hatáskör, és az indítványozó nem mutatott ki olyan alaptörvény-sérelmet, amely az indítvány érdemi vizsgálatát indokolná. „[Ö]nmagában attól, hogy egy bizonyítási indítványt a bíróság mérlegelési jogkörében nem teljesít, még nem válik az egész eljárás tisztességtelenné és ezáltal alaptörvény-ellenessé. Ennek a kérdésnek a vizsgálata csak szélső esetben lehet az alkotmánybírósági eljárás tárgya, ellenkező esetben ugyanis a rendes bírósági eljárásokban részt vevő valamennyi fél – akivel szemben a bíróság valamit nem (vagy nem a kérelme szerint) teljesített – a bírósági határozat alkotmányossági szempontból történő felülvizsgálatnak álcázott, valójában azonban a rendes bírósági határozatot felülbírálni kívánó indítvánnyal fordulhatna az Alkotmánybírósághoz. Ezzel viszont az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna.” {3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]}
[26] Hasonló okból nem indokolja az érdemi vizsgálatot a XXVIII. cikk (7) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog sérelmének állítása. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a jogorvoslathoz való jog mint alkotmányos alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Az egyedi ügyben a Kúria a jogszabályoknak megfelelő eljárása során úgy ítélte meg, hogy az elévülés bekövetkezte miatt nincs helye a kereseti kérelem érdemi vizsgálatának, noha az indítványozó számára nyitva állt a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Az indítványozó nem hozott fel olyan érvet, ami arra mutatott volna rá, hogy az Abtv. 29. §-a szerinti alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés merült fel, avagy olyan alaptörvény-sértés, amely a bírói döntést érdemben befolyásolta volna.
[27] Az indítványozó azt sem indokolta megfelelően, hogy miért sérültek az Alaptörvény XXIV. cikk (2) bekezdésében, valamint XXV. cikkében foglalt jogai. Az Alaptörvény XXIV. cikk (2) bekezdése értelmében mindenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a hatóságok által feladatuk teljesítése során neki jogellenesen okozott kár megtérítésére. Az indítványozó nem hozott fel olyan érvet, amely azt támasztotta volna alá, hogy a törvényes rendelkezéseknek megfelelően ne követelhette volna az általa ismertetett kár megtérítését, mint ahogy azt sem bizonyította megfelelően, milyen módon zárták el őt attól, hogy az Alaptörvény XXV. cikke szerint közhatalmat gyakorló szervhez forduljon. „A bírói döntés elleni alkotmányjogi panasz […] nem tekinthető a bírósági szervezeten belül jogorvoslattal (már) nem támadható bírói határozatok által okozott valamennyi jogsérelem orvoslása eszközének. […] A jogszabályokat a bíróságok értelmezik, az Alkotmánybíróság csak az értelmezési tartomány alkotmányos kereteit jelölheti ki. Ez a jogkör azonban nem teremthet alapot arra, hogy minden olyan esetben beavatkozzon a bíróságok tevékenységébe, amikor olyan (állítólagos) jogszabálysértő jogalkalmazásra került sor, mely egyéb jogorvoslati eszközzel már nem orvosolható.” {3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [14]}
[28] Az indítványozó a vállalkozáshoz való jogának korlátozását is állítja. Az Alkotmánybíróság a tulajdonhoz való jog kapcsán megállapította, hogy „a tulajdonhoz való jog sérelmének megállapítását önmagában az indítványozóra nézve kedvezőtlen bírósági döntés még nem alapozza meg.” {3157/2013. (VII. 24.) AB végzés, Indokolás [32]} Ugyanez megállapítható a vállalkozáshoz való jog vonatkozásában is, ezért az indítvány érdemi vizsgálatához az Abtv. 29. §-ára tekintettel nem elegendő pusztán arra hivatkozással állítani az Alaptörvény sérelmét, hogy a támadott döntés az indítványozóra nézve kedvezőtlen.
[29] Az indítványozó nemzetközi szerződésekkel is ellentétesnek találja a Kúria támadott ítéletét. Az Abtv. 27. § a) pontja szerint alaptörvény-ellenes bírói döntéssel szemben az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti. Az Abtv. 32. § (1) bekezdése szerint az Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés f) pontja alapján a jogszabályok vizsgálatát az indítványozók kezdeményezésére, illetve bármely eljárása során hivatalból végzi. Az Abtv. felhívott rendelkezései alapján az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre a bírói döntések nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára.
[30] Az Alkotmánybíróság ezért az alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) és f) pontjaira tekintettel visszautasítja.
Dr. Balogh Elemér s. k.,
tanácsvezető alkotmánybíró
. |
Dr. Paczolay Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Stumpf István s. k.,
alkotmánybíró | Dr. Pokol Béla s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Szívós Mária s. k.,
alkotmánybíró |
. |