A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos
vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés tárgyában meghozta az
alábbi
határozatot:
1 Az Alkotmánybíróság megállapítja: az 1973. évi I. törvény 35.
§ (1) bekezdésnek c) pontja alkalmazásánál alkotmányos
követelmény, hogy az a bíró, aki a vele szemben fennálló
kizárási okot maga jelenti be, a bejelentés megtétele után az
ügyben nem járhat el.
2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I.
törvény 37. § (1) bekezdése alkotmányellenességének
megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság a határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A Bajai Városi Bíróság bírája a 3.B.633/1996. számú
büntetőügyben — az eljárás felfüggesztése mellett — a
büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban:
Be.) 37. § (1) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálata
végett az Alkotmánybírósághoz fordult. Álláspontja szerint e
rendelkezés, amely az elfogultságot bejelentő bírónak a
bejelentését követő eljárását szabályozza, ellentétes az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvével,
az 57. § (1) bekezdésében biztosított pártatlan bírósághoz és
tisztességes eljáráshoz való joggal, valamint a 60. § (1) és
(2) bekezdésében meghatározott lelkiismereti szabadsággal.
Felfüggesztő végzésében az eljáró bíróság alkotmányossági
aggályainak indokolásaként a pártatlanság követelményére
hivatkozott, amelynek folytán az a bíró, aki “szubjektíve arra
a meggyőződésre jut, hogy egy adott ügyben képtelen
elfogulatlanul, a pártatlanság követelményeinek megfelelően
eljárni, ezt a tényt köteles haladéktalanul bejelenteni…”
Nézete szerint a pártatlanság objektív és szubjektív
szempontból is vizsgálandó: “a pártatlanságnak meg kell
felelnie annak az elvnek, miszerint nem elég igazságot
szolgáltatni, annak felismerhetőnek is kell lennie”. Ezzel
viszont az indítványozó szerint ellentétes az, hogy a Be. 37. §
(1) bekezdésének olyan értelmezése is lehetséges, miszerint a
másodfokú bíróság felülbírálhatja az eljáró bíró elfogultsági
bejelentését, és kötelezheti a bírót — nyilvánvaló elfogultsága
ellenére — az adott ügy folytatására, ami az Alkotmány 57. §-
ban foglalt pártatlan eljárás követelményét sérti.
Hivatkozott az indítványozó továbbá arra is, hogy a támadott
rendelkezés ezen többértelműsége a jogállamiság elvének részét
képező jogbiztonság követelményét sérti, hiszen a másodfokú
bíróságok — az indítványozó által felvázolt — kapcsolódó
joggyakorlata nem egységes, kiszámíthatatlan, és így
jogbizonytalanságot eredményez.
Harmadszor pedig hivatkozott az indítványozó arra, hogy az
elfogultságot bejelentő bíró kötelezése az ügy folytatására
sérti egyrészt a bíró lelkiismereti szabadsághoz való jogát
(Alkotmány 60. §), de sérti másrészt az Alkotmány 50. § (3)
bekezdésében foglalt azon szabályt is, hogy a bíró ítélkezési
tevékenysége során csak a törvénynek és saját lelkiismeretének
van alárendelve, hiszen meggyőződése ellenére köteles a
másodfokú bíróság határozata értelmében eljárni.
2. Az indítványozó a Be. 35. § (1) bekezdése c) pontja szerinti
ok alapján kizárását kérő bíró bejelentésének elintézésére
vonatkozó szabályok alkotmányosságát vitatja. Az általa
kifogásolt szabály tehát tartalmilag nem önmagában a Be. 37. §
(1) bekezdése, hanem az elfogultságot mint kizáró okot statuáló
Be. 35. § (1) bekezdés c) pontja, a bejelentés elintézését
szabályozó 42. § (1) bekezdése és az elfogultságot bejelentő
bíró eljárására vonatkozó 37. § (1) bekezdése együttes
értelmezése révén előálló rendelkezés. Az Alkotmánybíróság
ezért az eljárását kiterjesztette a Be. 35. § (1) bekezdés c)
pontjára és a 42. § (1) bekezdésére is.
II.
1. Az Alkotmánynak az indítvány által érintett rendelkezései
szerint
“2. § (1)A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
“50. § (3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak
alárendelve.”
“57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki
egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt
bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
törvény által felállított független és pártatlan bíróság
igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”
“60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a
gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.”
2. A Be-nek az indítvány által érintett szabályai a következők:
“35. § (1) A büntető ügyben a hatóság tagjaként nem járhat el:
a) aki az ügyben mint terhelt vagy védő, továbbá mint sértett,
feljelentő vagy mint ezek képviselője vesz vagy vett részt,
valamint a felsoroltak hozzátartozója;
b) aki az ügyben mint tanú vagy szakértő vesz vagy vett részt;
c) akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem
várható.”
“37. § (1) A hatóságnak az a tagja, aki a reá vonatkozó
kizárási okot maga jelentette be, bejelentésének elintézéséig
az ügyben nem járhat el.”
“42. § (1) A bíróság elnöke intézkedik más bíró kijelöléséről,
ha a bíró a kizárási okot maga jelentette be vagy a kizáráshoz
hozzájárult. Ez esetben a kizárásról nem kell külön határozatot
hozni.”
3. Az Alkotmánybíróság a Be. kizárásra vonatkozó általános
szabályait a 43/1998. (X. 9.) AB határozatban (ABH 1998, 313,
318.) már vizsgálta. Abban az ügyben azonban a kizárásra
vonatkozó szabályokat az indítványozó a bírósági eljárást
megelőző eljárás tekintetében, a nyomozóhatóságra és az
ügyészre vonatkozóan kifogásolta. Így az Alkotmánybíróság a Be
35-37. §-ait kizárólag ezen hatóságokra vonatkoztatva vizsgálta
és a bíró tekintetében mind a kizárás általános mind pedig a
bíró kizárása vonatkozó különös szabályok alkotmányossági
vizsgálatát mellőzte. Ekként az említett határozat nem képezi
eljárási akadályát a jelen alkotmányossági vizsgálat
lefolytatásának.
III.
Az indítvány megalapozatlan.
1. Az Alkotmánybíróság a pártatlan bírósághoz való jog
mibenlétét első ízben vizsgáló 67/1995. (XII. 7.) AB
határozatban rámutatott, hogy ezen alkotmányos alapjog “az
eljárás alá vont személy iránti előítélet mentesség és
elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben.
Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával,
hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás
szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell
kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a
bíró pártatlansága tekintetében. Ennek intézményes biztosítékát
a bírák kizárására vonatkozó büntetőeljárási szabályok
biztosítják (Be. 35., 40., 231. §).” (ABH 1995, 346, 347.)
Az Alkotmánybíróság e határozatban elemezte az emberi jogok és
alapvető szabadságjogok védelméről szóló az 1993. évi XXXI.
törvénnyel kihirdetett egyezmény 6. cikk 1. pontjában foglalt
fair eljárás elve érvényesülésének vizsgálatakor az Emberi
Jogok Európai Bírósága által alkalmazott kettős tesztet: a
Bíróság elsősorban az eljárt bírónak az ügyben tanúsított
konkrét magatartását vizsgálja, vagyis hogy volt-e olyan
megnyilvánulása, amelyből a pártatlanságának hiányára lehet
következtetni. Ezt követi annak vizsgálata, hogy függetlenül a
bíró személyes magatartásától, a folyamodónak volt-e jogos,
indokolt, objektíve igazolható oka a pártatlanság hiányának
feltételezésére.
A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog
érvényesülésének garanciája a bírói függetlenség is, amelynek
értelmében a bírák ítélkezési tevékenységük során egyedül a
törvényeknek és saját lelkiismeretüknek vannak alárendelve,
vagyis mindenféle külső befolyástól mentesen járnak el.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében
foglalt, a bírói függetlenséget kimondó elvvel és annak
garanciális tartalmával legutóbb a 19/1999. (VI. 25.) AB
határozatban foglalkozott. Ebben a határozatban rámutatott
arra, hogy “a bírói függetlenség egyedi aspektusában tehát a
bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját
jelenti, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták
eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező
erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyásolástól
mentesen, a törvények, illetve általában a jogszabályok
alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.” (ABH 1999, 150,
153.)
Határozatában utalt rá az Alkotmánybíróság, hogy a bírák
függetlenségéről, hatékonyságáról és szerepéről szóló az Európa
Tanács Miniszteri Bizottságának R (94) 12 számú Ajánlásában
megfogalmazott alapelvei is ezt a követelményt tükrözik vissza
(közzétéve: Bírósági Határozatok Melléklete 1999/1). E szerint:
“A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben teljesen szabadon,
belső meggyőződésük és a tényállás saját maguk által történő
értékelése szerint részrehajlásmentesen, valamint a hatályos
törvényi rendelkezéseknek megfelelően kell dönteniük. [Ajánlás
I/2/d) pont.]” (ABH 1999, 150,153.)
2. A Be. által szabályozott kizárási okokat két jól
elhatárolható csoportra — egyfelől az ún. abszolút, másfelől az
ún. relatív okokra — lehet osztani. A Be. 35. § (1) bekezdése
három kizárási okot határoz meg, ezek közül az a) és b) pontban
szabályozottak abszolút okok: a büntetőügyben a hatóság
tagjaként — így bíróként — nem járhat el, aki az ügyben mint
terhelt, védő, sértett, feljelentő, ezek képviselője, valamint
a felsoroltak hozzátartozója, illetve mint tanú vagy szakértő
vesz részt vagy vett részt [Be. 35. § (1) bekezdés a)-b)
pontok, 38. § (1) bekezdés, 39. § (1) bekezdés]. Speciálisan a
bíróság tagjára vonatkozó további abszolút kizáró okokat
tartalmaz a Be. 40. §-a: bíróként nem járhat el az sem, aki az
ügyben a nyomozó hatóság tagja vagy mint ügyész járt el,
illetve ezek hozzátartozója. A 35. § (1) bekezdés c) pontja
relatív kizáró okot szabályoz: nem járhat el az ügyben az sem,
akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb, a 35. § (1)
bekezdés a)-b) pontjaiban nem nevesített okból nem várható.
Az abszolút kizáró okok olyan tények, amelyeknek fennállása
esetén — habár természetükben eltérő okokból, így az ügyben
való érintettség vagy az érintettekhez fűződő viszony, az
eljárásban már korábban betöltött más pozíció, avagy az ügyről
szerzett magántudomás okán — az elfogultságot vélelmezni kell,
s a vélelem megdönthetetlen. Bármely, a fentiekben nevesített
ok fennállása így az érintett feltétlen kizárását eredményezi.
Mindennek eljárásjogi következménye, hogy az abszolút kizáró ok
bejelentése a hozzá fűződő vélelem miatt csak magának az okként
szolgáló ténynek a fennállását teszi vizsgálandóvá.
A relatív kizárási ok megfogalmazása általános, és minden olyan
okot átfog, amelyek nevesítése sokféleségük folytán nem
lehetséges, s ezért hozzájuk megdönthetetlen vélelem sem
fűzhető. Ebből pedig az következik, hogy jellemzően külön
vizsgálandó maga az elfogultság alapjául szolgáló tény valósága
és az, hogy ez a körülmény alkalmas-e az elfogultság
megalapozására. Ilyen esetben a kizárási indítvány alapjául
felhozott tény valósága mellett tehát azt is elemezni kell,
hogy az milyen hatással van a bíróra: eredményezi-e
elfogultságát vagy sem. Következésképp a relatív kizáró ok
felől való döntés mérlegelést igényel. A mérlegelést azonban a
bejelentő személyétől függően más és más végzi el.
Külső megítélésre szorulnak azok az esetek, amelyekben az
elfogultságot nem maga a bíróság tagja, hanem az ügyész, a
terhelt, a védő, a sértett vagy a sértett képviselője nyújtja
be, és a bíró a kizárásához nem járul hozzá. Ilyenkor vizsgálni
kell azt, hogy a bejelentett ok fennáll-e és hogy milyen
hatással van a bíróság eljáró tagjára: okoz-e ténylegesen
elfogultságot. E vizsgálatot — amennyiben az érintett a
kizárásához nem járul hozzá — a Be. más bírókra bízza.
Más a helyzet viszont akkor, ha maga az eljáró személy jelenti
be elfogultságát. Ezen bejelentés attól függetlenül nem hagy
semmi kétséget az elfogultság fennállása felől, hogy a külső
megítélő az elfogultság szubjektíve fennálló okát objektíve
reálisnak tekintené-e. Itt tehát a bíró – előzetesen – maga
mérlegeli, hogy a közte és az eljárás bármely résztvevője
között fennálló kapcsolat elfogulttá teszi-e, avagy ki tudja
zárni annak hatását az ítélkezési tevékenysége során. Ha
nemleges válaszra jut, akkor ezt a Be. értelmében
haladéktalanul be kell jelentenie: a bejelentés
elmulasztásáért, illetve késedelmes teljesítéséért fegyelmi és
anyagi felelősséggel tartozik [Be. 36. § (2) bekezdés].
Az érintett bírónak a rá vonatkozó kizárási ok bejelentése után
az ügy további elintézésében való részvételét a Be. egyrészt
aszerint szabályozza eltérően, hogy abszolút vagy relatív
kizárási ok fennállásáról van-e szó, másrészt pedig aszerint,
hogy ki volt a bejelentő. A kizárási okokat ugyanis
bejelentheti az ügyben eljáró bíró vagy más, a törvény szerint
erre jogosult személy is.
A Be. szerint ha a kizáró okot a bíró nem maga jelentette be,
akkor — amennyiben nem járul hozzá a kizárásához — abszolút
kizárási ok fennállása esetén a bejelentés elintézéséig az
ügyben eljárhat, de az ügydöntő határozat meghozatalában nem
vehet részt, relatív kizárási ok esetén azonban még az ügydöntő
határozat meghozatalában való részvétele sem korlátozott [41. §
(2) bekezdés]. Ha viszont önmagával szemben tesz bejelentést, a
bejelentés elintézéséig az általános szabályok szerint — akár
abszolút, akár relatív okra hivatkozik — egyáltalán nem járhat
el [37. § (1) bekezdés].
3. A büntetőeljárásban a bíró kizárásának legfontosabb
szabályai a büntető perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII.
tc. óta a legfőbb elveket tekintve nem változtak. A
gyakorlatban is következetesen az a felfogás él, hogy a kizárás
iránti bejelentés elintézése során a kizáró ok alaposságát
minden esetben és attól függetlenül vizsgálni kell, hogy ki
volt a bejelentő: maga az érintett vagy a büntető eljárásban
részt vevő más személy. Világosan kiderül mindez a
szakirodalomból, a különböző kommentárokból, az egyes
büntetőeljárási kódexekhez kapcsolódó gyakorlatból. Az
általános felfogás szerint a vizsgálat részben azért szükséges,
hogy a bejelentő ne használhassa visszaélésszerűen (az eljárás
elhúzása, nyomásgyakorlás a bíróra, stb.) a kizárás
intézményét, részben pedig azért, hogy a bíró ne háríthassa el
azon ügyek elbírálását, amelyekben az intézkedést
kényelmetlennek tartja.
A kizárás intézményének alapvető rendeltetését kérdőjelezhetné
meg azonban a Be. ide vonatkozó szabályának olyan értelmezése,
amelynek következtében a bíróság elfogultságot bejelentő tagja
bejelentésének “elintézése” abban is állhat, hogy az
elfogultsága hiányának megállapítására kerül sor. Ez a felfogás
azt eredményezhetné, hogy a bíró belső meggyőződése ellenére is
köteles lenne egy adott ügyben eljárni.
Az ilyen értelmezés szembeszökően sértené a pártatlansággal
kapcsolatos, már említett követelményt, miszerint el kell
kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a
bíró pártatlansága tekintetében. Annak megengedése, hogy az
elfogultságát bejelentő bíró bejelentését más (a bíróság
elnöke, vagy a bíróság másik tanácsa) felülbírálja és a bírót
az ügy további intézésére utasítsa, azon elv ellen hatna, hogy
a bírónak nem csak pártatlannak kell lennie, hanem pártatlannak
is kell látszania.
A konkrét büntető ügyekben a pártatlanság alkotmányi
követelményét szolgáló kizárás intézményétől elkülönítve kell
vizsgálni a jogalkalmazói gyakorlatban felmerült azon igényt,
hogy az elfogultság esetleges visszaélésszerű használatát a
bírák oldaláról is meg lehessen akadályozni. Amennyiben a bíró
a saját kizárását alapos ok nélkül kéri az e tény megállapítása
és az amiatti felelősségre vonás nem lehet az adott büntető
ügyben folyó eljárás tárgya és semmiképpen nem járhat olyan
megoldási móddal, amelynek következtében a pártatlanságnak akár
csak a látszata is sérül.
A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII.
törvény (a továbbiakban Bjt.) 21. §-a szerint a bíró
igazságszolgáltatási feladatainak teljesítését nem tagadhatja
meg, a rábízott ügyekben folyamatosan, lelkiismeretesen köteles
eljárni. A 63. §-a pedig akként rendelkezik, hogy “fegyelmi
vétséget követ el a bíró, ha vétkesen a) a szolgálati
viszonyával kapcsolatos kötelezettségeit megszegi, vagy b) az
életmódjával, magatartásával a bírói hivatás tekintélyét sérti
vagy veszélyezteti”.
A bírónak a saját kizárására irányuló alaptalan bejelentése a
szolgálati viszonnyal kapcsolatos kötelezettségszegés, amely
fegyelmi vétség megállapítására vezethet. Ilyenkor a fegyelmi
eljárás megindítását a hivatása szabályait megszegő bíróval
szemben a 64. § (1) bekezdése által meghatározott rendben az
erre jogosított bírósági vezető (elnök) kezdeményezi a
hatáskörrel és illetékességgel rendelkező fegyelmi bíróság
elnökénél.
Ebből a szabályozásból pedig már önmagában is az következik,
hogy az esetleges bírói visszaélés elintézési módja egyetlen
konkrét ügyben sem lehet a kizárás megtagadása; az egy külön
eljárás keretében fegyelmi következményeket vonhat maga után.
Az adott ügyben a bejelentés alapossága nem képezheti
mérlegelés tárgyát a kizárásról való döntés során: azt a bírót,
aki maga kéri a kizárását, az ügy további intézéséből
feltétlenül ki kell zárni. A bejelentés puszta ténye ugyanis a
pártatlanság látszatát megszünteti, hiszen az eljárás szereplői
számára ez után igen kétségessé válik, hogy valóban
elfogulatlan, pártatlan-e az eljáró bíró. A bíró személyi
hitelének megkérdőjelezhetősége a bíróság további, formailag és
tartalmilag kifogástalan működése esetén is a bíróság végső
döntésének értékét, elfogadottságát teheti vitathatóvá. A
pártatlanság kiemelkedő jelentőségére figyelemmel rendelkezik
úgy a Be. 42. § (1) bekezdése, hogy “a bíróság elnöke
intézkedik más bíró kijelöléséről, ha a bíró a kizárási okot
maga jelentette be vagy a kizáráshoz hozzájárult. Ez esetben a
kizárásról nem kell külön határozatot hozni.” A törvény
szövegezésében alkalmazott kijelentő mód használatából
következően ezen esetekben a bíróság elnöke köteles más bírót
kijelölni.
A bejelentés elintézésére vonatkozó szabályok és a 37. §
együttes értelmezéséből nyilvánvaló, hogy az a bíró, aki maga
jelentette be az elfogultságát, a bejelentése elintézése után
sem járhat el az ügyben, a bíróság elnökének mindenképpen más
bírót kell kijelölnie. A Be. tehát gondoskodik arról, hogy az
ügy elintézésében annak a bírónak ne kelljen részt vennie, aki
az elfogultságot maga jelentette be, elkerülve ezzel még a
látszatát is annak, hogy a pártatlanság nem valósul meg az
adott bírósági eljárásban.
Mindebből pedig az következik, hogy a Be. támadott szakasza nem
áll ellentétben az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében foglalt
bírói függetlenség elvével és nem sérti az Alkotmány 57. § (1)
bekezdésében foglalt pártatlan bírósághoz illetőleg
tisztességes eljáráshoz való alapjogot sem.
4. Az Alkotmánybíróság több ízben foglalkozott már az Alkotmány
60. §-ban rögzített lelkiismereti szabadsághoz való alapjog
kérdésével. Határozataiban a lelkiismereti szabadság jogát a
személyiség integritásához való olyan jogként értelmezte,
amelynek tartalma szerint “az állam nem kényszeríthet senkit
olyan helyzetbe, amely meghasonlásba vinné önmagával” [64/1991.
(XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 258, 271.; 4/1993. (II. 12.)
AB határozat, ABH 1993, 48, 51.; 14/2000. (V. 12.) AB
határozat, ABH 2000, 83, 87.].
A bíró kizárására vonatkozó Be. szabályok együttes értelmezése
tiszta helyzetet teremt a lelkiismereti szabadság fentebb
megfogalmazott alkotmányi követelménye tekintetében is. A Be.
42. § (1) bekezdése alapján a bíróság elnökének az önmaga
pártatlanságával kapcsolatos kételyeket feltáró bírót az ügy
további elintézéséből minden további mérlegelés nélkül ki kell
zárnia. Nem kerülhet tehát a bíró olyan helyzetbe, amelynek
következtében – a saját maga elfogultságával kapcsolatos
meggyőződése ellenére – az ügyben el kell járnia. Ezért a Be.
támadott rendelkezése nem sérti a bíráknak az Alkotmány 60. §
(1) bekezdésében foglalt lelkiismereti szabadsághoz való jogát
sem.
5. Nem sérti a Be. 37. § (1) bekezdése a jogállamiságnak az
Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt elvét sem. A
rendelkezés a bírót az ügy elintézéséből a bejelentés
elintézéséig kizárja, a 42. § (1) bekezdése viszont az
elfogultságra vonatkozó bejelentés kötelező elintézési módját
fogalmazza meg. Ennek alapján a legegyszerűbb (legrövidebb)
típusú – úgynevezett igazgatási úton – kerül sor véglegesen más
bíró kijelölésére, az elfogultságát bejelentő bíró kizárására .
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy
a Be. 37. § (1) bekezdése nem sérti az Alkotmány felhívott
rendelkezéseit, ezért az indítványt elutasította.
6. Annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság a Be. 37. § (1)
bekezdésének támadott rendelkezését a vele együtt vizsgált
további rendelkezésekkel fennálló összefüggéseit figyelembe
véve nem találta alkotmányellenesnek, megállapította, hogy a
Be. szabályozási módja és a bíró által saját maga ellen
bejelentett elfogultság vizsgálatával kapcsolatos hagyományos
felfogás hatása alkotmányellenes értelmezéshez is vezethet.
A Be. szabályozás módja “kétlépcsős: a valamennyi hatóság
tagjára érvényes kizáró okok együtt, és az egyes hatóságok
tagjára vonatkozó különös okok az általános okoktól elkülönítve
jelennek meg a törvényben, s ugyanúgy elkülönülnek a kizárás
iránti bejelentés elintézésére irányadó szabályok is.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a
továbbiakban: új Be.) már nem két lépcsőben állapítja meg a
kizárási okokat, vagyis nem állapít meg általános, a “büntető
ügyekben eljáró hatóságok tagjainak” kizárására vonatkozó,
illetőleg a bíróra (ügyészre, nyomozóhatóság tagjára) vonatkozó
okokat, hanem külön-külön szabályozza a nyomozóhatóság
tagjának, az ügyésznek, illetve a bírónak a kizárását. Az új
Be. 24. § (1) bekezdése eleve kimondja, hogy: “A bíró az ügyben
nem járhat el, ha a kizárási okot maga vagy rá vonatkozóan a
tanács elnöke jelenti be.”
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint alkotmányos
követelményt állapít meg – többek között – akkor, ha a
jogszabályi rendelkezés alkotmányossága akár a szabályozás
módjából adódóan, akár annak homályossága miatt szenvedhet
csorbát. A 38/1993. (VI. 11.) AB határozatában az
Alkotmánybíróság már rámutatott, hogy a “normát nem kell minden
esetben megsemmisíteni pusztán azért, mert az alkotmányos
követelményeknek meg nem felelő értelmezése is lehetséges, vagy
előfordul.” (ABH 1993, 256, 267.) A hatályos jog kímélete okán
az Alkotmánybíróság az alkotmányos követelményeknek megfelelően
is értelmezhető jogszabályi rendelkezés megsemmisítésétől az
alkotmányos értelmezési tartomány kijelölése mellett eltekint.
[ld. erről részletesen: 22/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH
1999, 176.; 27/2000. (VII. 6.) AB határozat, ABH 449, 455].
A Be. szabályozásának bonyolultságára tekintettel az
Alkotmánybíróság szükségesnek tartotta, hogy határozatában
alkotmányos követelményként is rögzítse: a Be. 37. § (1)
bekezdése és 42. § (1) bekezdése alkalmazásakor az Alkotmány
57. § (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljáráshoz való
alapjog kizárja, hogy az a bíró, aki a vele szemben fennálló a
Be. 35. § (1) bekezdése c) pontjában foglalt kizárási okot maga
jelenti be, az ügyben a bejelentés megtételét követően
eljárhasson.
Az Alkotmánybíróság a határozat közzétételét az abban foglaltak
elvi jelentőségére tekintettel rendelte el.
Dr. Németh János
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bihari Mihály Dr. Czúcz Ottó
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr.Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
előadó alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András Dr. Kiss László
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István Dr. Strausz János
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
. |