Hungarian
Ügyszám:
.
59/B/2004
Előadó alkotmánybíró: Trócsányi László Dr.
.
Az indítvány lényege:
.
A döntés száma: 1/2008. (I. 11.) AB határozat
.
ABH oldalszáma: 2008/51
.
A döntés kelte: Budapest, 01/07/2008
.
.
A döntés szövege:
.
A döntés szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az  Alkotmánybíróság  törvény alkotmányellenességének  utólagos
    vizsgálatára   irányuló   eljárásban,  valamint   alkotmányjogi
    panaszok ügyében – dr. Bihari Mihály, dr. Bragyova András,  dr.
    Kovács    Péter    és    dr.   Lévay   Miklós    alkotmánybírák
    különvéleményével – meghozta a következő

                             határozatot:

    1.  Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a szabálysértésekről
    szóló  1999.  évi LXIX. törvény 92. § (1) bekezdésének  második
    mondata  és  a  112.  § (1) bekezdésének „ , tárgyalás  nélkül”
    szövegrésze  alkotmányellenes,  ezért  azokat  megsemmisíti.  A
    megsemmisítés  folytán  a  112.  §  (1)  bekezdése  az   alábbi
    szöveggel marad hatályban:
    „112.  § (1) A bíróság az átváltoztatásról tizenöt napon  belül
    dönt. Törvénysértés esetén a szabálysértési hatóság határozatát
    hatályon kívül helyezi.”
    A  megsemmisített  rendelkezések  2008.  június  30-án  vesztik
    hatályukat.

    2.  Az  Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló  1999.  évi
    LXIX. törvény 17. § (1) bekezdése, 44. §-a, 46. §-a, 52. §  (1)
    bekezdésének az „ügy megítélése szempontjából” szövegrésze, 52.
    §   (2)   bekezdésének   a  „nem  kötelezhető   ártatlanságának
    bizonyítására”  szövegrésze, 92. § (4)  bekezdése,  94.  §  (4)
    bekezdése, 95. § (5) bekezdése, 97. § (5) bekezdése, 98. §  (1)
    bekezdése,    102.    §-a    és   112.    §    (4)    bekezdése
    alkotmányellenességének  megállapítására  és   megsemmisítésére
    irányuló indítványt és alkotmányjogi panaszokat elutasítja.

    3.  Az  Alkotmánybíróság  azt az indítványt,  mely  szerint  az
    Országgyűlés   nemzetközi   szerződésből   fakadó    jogalkotói
    kötelezettség  elmulasztásában  megnyilvánuló  alkotmánysértést
    követett el azáltal, hogy a szabálysértésekről szóló 1999.  évi
    LXIX.  törvényben,  a bíróságok eljárására vonatkozó  szabályok
    között   nem   alkotta   meg   az  Európai   Bíróság   előzetes
    döntéshozatali  eljárásának  az  Európai  Közösséget  létrehozó
    Szerződésben,  valamint az Európai Unióról  szóló  Szerződésben
    foglalt   szabályok   szerinti   kezdeményezésére   és    ezzel
    egyidejűleg     az    eljárás    felfüggesztésére     vonatkozó
    rendelkezéseket, visszautasítja.

    4.  Az  Alkotmánybíróság az ártatlanság vélelmének, valamint  a
    bírósági  titkár kizárásának a szabálysértésekről  szóló  1999.
    évi    LXIX.   törvényben   való   szabályozásával   összefüggő
    mulasztásos alkotmánysértés megállapítására irányuló indítványt
    visszautasítja.

    5.   Az  Alkotmánybíróság  azt  a  mulasztásos  alkotmánysértés
    megállapítására   irányuló   indítványt,   mely    szerint    a
    szabálysértési   eljárás   bíróság   előtti   szakaszában,    a
    bizonyítási szabályok nem rendelkeznek a tárgyaláson  történtek
    jegyzőkönyvezéséről,   az  eljárás  alá   vont   személynek   a
    jegyzőkönyvvel kapcsolatos jogairól, visszautasítja.

    6.  Az  Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló  1999.  évi
    LXIX.  törvény  92.  §  (1)  bekezdése  nemzetközi  szerződésbe
    ütközésének megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás

                                    I.

       Az   Alkotmánybírósághoz   jogszabály  alkotmányellenességének
      utólagos  vizsgálatára irányuló indítvány és több alkotmányjogi
      panasz  is érkezett a szabálysértésekről szóló 1999. évi  LXIX.
      törvény   (a   továbbiakban:  Sztv.)   számos   rendelkezésével
      kapcsolatban.   Az   Alkotmánybíróság  az  indítványt   és   az
      alkotmányjogi panaszokat egyesítette és egy eljárásban  bírálta
      el.

       1.    Az    indítványozó   és   több   alkotmányjogi    panasz
      előterjesztője  alkotmányellenesnek  tartja  az  Sztv.  azon  –
      módosítás  folytán  beiktatott – rendelkezését,  mely  lehetővé
      teszi,  hogy  a  szabálysértési ügyben eljáró elsőfokú  bíróság
      feladatait az igazságügyi alkalmazotti jogállással és nem bírói
      kinevezéssel   rendelkező  bírósági   titkár   is   elláthassa.
      Álláspontjuk   szerint   ez  ellentétes   az   Alkotmány   több
      rendelkezésével.  Egyrészt sérti azt az  Alkotmány  50.  §  (2)
      bekezdésébe  foglalt  szabályt, mely  szerint  a  közigazgatási
      határozatok törvényességét a bíróság ellenőrzi, másrészt  sérti
      az  Alkotmány  48. § (2) bekezdését, mely szerint  a  hivatásos
      bírákat  törvényben  meghatározott módon a  köztársasági  elnök
      nevezi  ki. Az indítványozó az Alkotmány 46. § (3) bekezdésével
      is  ellentétesnek  tartja a bírósági titkár eljárását  lehetővé
      tevő szabályt, az Alkotmány e rendelkezése ugyanis azt rögzíti,
      hogy egyesbíróként vagy a tanács elnökeként csak hivatásos bíró
      járhat  el. Ezen alkotmányos rendelkezések megsértésén  túl  az
      Sztv.  említett szabálya sérti még a bírói úthoz  való  jogról,
      valamint  a tisztességes és pártatlan bírósági eljáráshoz  való
      jogról  rendelkező  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdését  és   az
      Alkotmánynak  a  jogorvoslati  jogról  rendelkező  57.  §   (5)
      bekezdését.   Az   egyik  alkotmányjogi  panasz  előterjesztője
      szerint az Alkotmánynak a vállalt nemzetközi kötelezettségek és
      a  belső  jog összhangjának biztosításáról rendelkező szabályán
      keresztül  az Sztv. idézett szabálya sérti az 1993.  évi  XXXI.
      törvénnyel   kihirdetett,  az  emberi  jogok  és  az   alapvető
      szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt
      Egyezményt (a továbbiakban: Római Egyezmény), nevezetesen annak
      a  tisztességes tárgyaláshoz és a hatékony jogorvoslathoz  való
      jogról   rendelkező  cikkelyeit.  Az  egyik  panaszos   további
      alkotmányjogi panaszában megismétli ezeket az állításokat.  Egy
      másik alkotmányjogi panasz előterjesztője szerint e rendelkezés
      nemcsak  a  tisztességes és pártatlan bírósági eljáráshoz  való
      jogot  sérti,  hanem ellentétes az ártatlanság  vélelmét  és  a
      védelemhez való jogot kimondó alkotmányos rendelkezésekkel  is.
      A  bírósági titkár eljárása során tárgyalás mellőzésével hozott
      határozatát egy, az azonos bíróságon működő bíró bírálja felül,
      mely megoldás nem biztosítja a pártatlan eljáráshoz való jogot.

       2.  Alkotmányellenesnek tartja az egyik panaszos az  Sztv.-nek
      a    bíró    kizárásáról   rendelkező   szabályait    is.    Az
      alkotmányellenesség — véleménye szerint — azáltal valósul  meg,
      hogy  a  bírósági  titkár  eljárását a  törvénybe  egy  későbbi
      módosításakor  beiktató törvényhozó nem volt figyelemmel  arra,
      hogy  a  bírósági  titkár kizárásáról is  ezentúl  valamiképpen
      rendelkeznie kell. Az erről való rendelkezés azonban  elmaradt.
      Így  fordulhatott  elő a panaszos ügyében, hogy  az  a  személy
      hozta  meg  bíróként  a korábban tárgyalás  nélkül  a  bírósági
      titkár   által   meghozott  végzést  tárgyaláson  felülvizsgáló
      jogerős  végzést,  aki korábban bírósági titkárként  eljárt  az
      ügyben,  de  időközben bírói kinevezést nyert. Az ezt  lehetővé
      tevő,   hiányos  szabályozást  tartalmazó  Sztv.  rendelkezések
      sértik az Alkotmánynak a tisztességes és pártatlan bírói  úthoz
      való  jogról és a jogorvoslathoz való jogról rendelkező  57.  §
      (1)  bekezdését.  Az  alkotmányjogi panasz  előterjesztője  így
      mulasztásos  alkotmánysértés megállapítására  tett  indítványt,
      melyben   kérte,  hogy  az  Alkotmánybíróság   hívja   fel   az
      Országgyűlést  az  összeférhetetlenségnek  az  ilyen   eseteket
      kizáró szabályozására.

       3.  Az  egyik alkotmányjogi panasz előterjesztője  szerint  az
      Alkotmánynak a jogorvoslathoz fűződő alapjogról rendelkező  57.
      §  (5) bekezdését, valamint a jogállamiságot deklaráló 2. § (1)
      bekezdését  sértik  az  Sztv.  azon  rendelkezései,  melyek   a
      közigazgatási szabálysértési hatóság határozata elleni  kifogás
      nyomán  hozott bírósági végzésekre nézve kizárják a fellebbezés
      lehetőségét és az ügydöntő határozat jogerőre emelkedését annak
      közléséhez kötik. Ugyanezen alkotmányos rendelkezésekbe ütközik
      álláspontja szerint az a szabály, mely úgy rendelkezik, hogy ha
      az  eljárás  alá vont személy vagy az eljárás alá vont  személy
      egyetértésével  védője, illetőleg a sértett a tárgyaláson  vagy
      azon  kívül  a  kifogást  visszavonja, a  bíróság  az  eljárást
      megszünteti.   Ebben   az  esetben  a  szabálysértési   hatóság
      határozata a visszavonás bejelentésének, illetőleg a bírósághoz
      érkezésének  napján jogerőre emelkedik. E szabályok  együttesen
      kiüresítik  a  jogorvoslathoz való jogot  és  a  jogállamiságot
      veszélyeztető módon tág teret adnak a bírói önkénynek.

       4.  Az  Alkotmánynak  a jogállamiságról rendelkező  2.  §  (1)
      bekezdésébe    ütközés   miatt   mulasztásos    alkotmánysértés
      megállapítását indítványozza még az egyik panasz az Sztv.-nek a
      bíróság    előtti   eljárásban   a   bizonyításról   rendelkező
      szabályaival  összefüggésben,  mert  azok  nem  szabályozzák  a
      tárgyaláson  történtek jegyzőkönyvezését, az eljárás  alá  vont
      személynek  a jegyzőkönyvvel kapcsolatos jogait. Kéri  ezért  a
      mulasztás   megállapítását  és  egyidejűleg  a  jogalkotó   (az
      Országgyűlés) felhívását az alkotmánysértés orvoslására.
       Alkotmányellenesnek tartja még azt a szabályt, mely szerint  a
      bíróság   előtti   eljárás   során   a   tárgyaláson   csak   a
      szabálysértési  hatóság  képviselője  és  a  védő  intézhet  az
      eljárás  alá  vont  személyhez, a tanúkhoz  és  a  szakértőkhöz
      kérdést,  ők  terjeszthetnek elő bizonyítási  indítványokat.  E
      szabály ellentétes az Alkotmánynak a jogállamiságról rendelkező
      2.  §  (1) bekezdésén túl a büntetőeljárás alá vont személyeket
      az  eljárás  minden  szakaszában megillető,  védelemhez  fűződő
      jogáról  rendelkező  57.  §  (3) bekezdésével,  hiszen  a  jogi
      képviselő    nélkül   eljáró   eljárás   alá   vont    személyt
      alkotmányellenesen elzárja a védekezés jogától.

       5.     Két    alkotmányjogi    panasz    is    sérelmezi    és
      alkotmányellenesnek   tartja   az   Sztv.-nek    a    tényállás
      tisztázására  vonatkozó  rendelkezését.  Álláspontjuk   szerint
      azzal,  hogy  a  törvény  azt írja elő, hogy  a  szabálysértési
      hatóság  és a bíróság az ügy megítélése szempontjából  lényeges
      körülményeket   köteles   tisztázni,  megsérti   az   Alkotmány
      jogállamiságról   rendelkező  2.  §   (1)   bekezdését   és   a
      tisztességes és pártatlan eljáráshoz való jogról rendelkező 57.
      §  (1)  bekezdését.  Ez a törvényi szabály teljes  mértékben  a
      hatóság  belátására  bízza, hogy kíván-e  bizonyítási  eljárást
      lefolytatni  vagy  nem, ezáltal elzárja  az  eljárás  alá  vont
      személyt  a  védekezéstől, mely lehetőséget – az ügyféli  jogok
      gyakorlását  – akkor is biztosítania kell a törvénynek,  ha  „a
      hatóság éleslátású, tévedhetetlen közegei semmilyen bizonyítást
      az ügy megítéléséhez nem tartanak szükségesnek” – véli az egyik
      panaszos. Az Sztv. ezen szabálya az egyik alkotmányjogi  panasz
      előterjesztője szerint ellentétes még az Alkotmány 57.  §  (2),
      illetve (3) bekezdésébe foglalt, az ártatlanság vélelmét  és  a
      védelemhez   való   jogot   kimondó  rendelkezésekkel   is.   A
      szabálysértési  hatóság  és a bíróság e szabály  alkalmazásával
      ugyanis nem az egész történeti tényállást, hanem annak  csak  a
      hatóság  megítélése  szempontjából jelentős körülményeit  tárja
      fel,   elzárja   ezzel  az  ártatlanság  vélelmének   tényleges
      érvényesülése  elől  az  utat. Az egyik  alkotmányjogi  panaszt
      benyújtó indítványozó kéri még az Sztv. 52. § (2) bekezdés „nem
      kötelezhető    ártatlanságának    bizonyítására”    szövegrésze
      megsemmisítését.   Álláspontja   szerint   ez   a   rendelkezés
      ellentétes az Alkotmány több rendelkezésével, az 57. § (1), (2)
      és (3) bekezdéseibe foglalt alapjogokkal.
       Kéri,     hogy    az    Alkotmánybíróság    e    rendelkezések
      alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése mellett
      az  ő szabálysértési ügyére nézve mondja ki azok alkalmazásának
      visszamenőleges tilalmát. Emellett felveti, hogy az ártatlanság
      vélelmének   törvényi   szabályozása  hiányos,   és   kéri   az
      Országgyűlés  felhívását arra, hogy az  ártatlanság  vélelmének
      „abszolút alapjogát” deklarálja a szabálysértési törvényben is.

       6.  Az  egyik  alkotmányjogi panasz előterjesztője  felvetette
      még   azt,   hogy   a  szabálysértési  ügyben  eljáró   bíróság
      elbírálatlanul  hagyta  az  előzetes  döntéshozatali   eljárást
      indítványozó beadványát. E helyzet egyik oka szerinte az,  hogy
      az  Sztv.  megsérti  az Alkotmánynak a 2/A. §-ával  összhangban
      alkalmazandó,    a    közigazgatási    határozatok     bírósági
      felülvizsgálatáról rendelkező 50. § (2) bekezdését. A 2/A. §  a
      Magyar  Köztársaságnak  az  Európai Unióban  tagállamként  való
      részvétele  érdekében nemzetközi szerződés alapján  az  Európai
      Uniót  és  az  Európai Közösségeket alapító  szerződésekből  (a
      továbbiakban: EUSz., illetve: EKSz.) fakadó jogok gyakorlásához
      és  kötelezettségek  teljesítéséhez szükséges  mértékig  egyes,
      Alkotmányból  eredő  hatásköreinek a többi tagállammal  közösen
      vagy  az  Európai  Unió intézményei útján  történő  gyakorlását
      mondja  ki.  E  rendelkezésre alapítva állítja az alkotmányjogi
      panasz előterjesztője, hogy ellentétes az európai joggal,  hogy
      az  Sztv.  nem  rendelkezik az előzetes döntéshozatali  eljárás
      irdekében szükséges eljárási szabályokról. Kifejti még, hogy az
      eljárás  során  ő maga indítványozta az előzetes döntéshozatali
      eljárás  kezdeményezését,  közvetlenül  az  EKSz.  234.   cikke
      alapján,  de  a  bíróság  e  kérését  nem  teljesítette,   noha
      álláspontja  szerint  a  közvetlen hatállyal  bíró  EKSz.  234.
      cikkének akkor is érvényesülnie kell minden tagállamban,  ha  a
      tagállami jog hallgat róla.
       Kéri    ennek    alapján    a   mulasztásos    alkotmánysértés
      megállapítását   és  a  jogalkotó  megfelelő  határidő   tűzése
      melletti felhívását a mulasztás orvoslására.

       7.  Egy  másik alkotmányjogi panasz előterjesztője  szerint  a
      szabálysértési ügyében alkalmazott Sztv. 112. §  (1)  bekezdése
      alkotmányellenes.  Az  általa meg nem  fizetett  szabálysértési
      pénzbírság miatt átváltoztatással kiszabott közérdekű munkát  a
      bíróság   elzárásra  változtatta  át.  Az  ennek  jogalapjaként
      hivatkozott  rendelkezés értelmében ezt  a  döntést  a  bíróság
      (illetve  a  jogkörében eljáró titkár) tárgyalás  nélkül  hozta
      meg. Szerinte az Alkotmánynak a pártatlan és tisztességes bírói
      eljáráshoz,  a  tárgyaláshoz való jogot  garantáló  57.  §  (1)
      bekezdését  sérti  ez a megoldás, hiszen az  elzárásról  hozott
      döntés  kizárólag  a  korábban  eljárt  szabálysértési  hatóság
      előterjesztése   alapján   születik.   Panaszos    ügyében    a
      szabálysértési   hatóság   az   eljárás   alá   vont    személy
      meghallgatását  mellőzte, így anélkül került  sor  a  személyes
      szabadságát  korlátozó  intézkedés meghozatalára,  hogy  őt  az
      eljárás   során  bármikor  meghallgatták  volna.   Az   elzárás
      kiszabását  tárgyalás mellőzésével lehetővé tevő Sztv.  112.  §
      (1)  bekezdése azt is kizárja, hogy az eljárás alá vont személy
      a  bíróság  előtt  igazolja,  hogy a hatóság  előterjesztésével
      ellentétben  a  pénzbírság  be  nem  fizetése  miatt  kiszabott
      közérdekű munkát teljesítette vagy egészségi állapota miatt azt
      nem   teljesítheti,   így   az   elzárás   alkalmazásának   (az
      átváltoztatásnak)       törvényes      jogalapja       nincsen.
      Alkotmányellenesnek,  a  jogorvoslathoz  való  jogba  ütközőnek
      tartja azt a szabályt is, mely szerint a pénzbírságot elzárásra
      vagyis   szabadságkorlátozó  büntetésre  átváltoztató  bírósági
      döntés ellen nincsen helye jogorvoslatnak.
       Az  alkotmányjogi panasz benyújtója felveti még,  hogy  a  meg
      nem   fizetett  pénzbírságnak  a  közérdekű  munkára,   illetve
      elzárásra   történő   átváltoztatását   általános   szabályként
      lehetővé  tevő  rendelkezés az eltérő vagyoni  helyzetben  lévő
      állampolgárokat  eltérő  módon  sújtja,  ezért  ellenkezik   az
      Alkotmánynak a hátrányos megkülönböztetést kimondó 70/A. §  (1)
      bekezdésével.

                                    II.

       Az  Alkotmány  indítvánnyal  és az  alkotmányjogi  panaszokkal
      érintett rendelkezései:
       „2.   §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
       „2/A.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  az  Európai   Unióban
      tagállamként  való  részvétele érdekében  nemzetközi  szerződés
      alapján  –  az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket
      (a  továbbiakban:  Európai Unió) alapító szerződésekből  fakadó
      jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges
      mértékig  –  egyes,  Alkotmányból  eredő  hatásköreit  a  többi
      tagállammal    közösen   gyakorolhatja;   e   hatáskörgyakorlás
      megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.”
       „46.  § (1) A bíróság – ha a törvény másképpen nem rendelkezik
      – tanácsban ítélkezik.”
       „46.   §  (3)  Egyesbíróként  és  a  tanács  elnökeként   csak
      hivatásos bíró járhat el.”
       „48.  § (2) A hivatásos bírákat törvényben meghatározott módon
      a köztársasági elnök nevezi ki.”
       „50.  §  (2)  A bíróság ellenőrzi a közigazgatási  határozatok
      törvényességét.”
       „55.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a
      szabadságra  és  a  személyi  biztonságra,  senkit  sem   lehet
      szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott  okokból
      és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.”
       „57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
      egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
      bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
      törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
       (2)  A  Magyar  Köztársaságban senki sem  tekinthető  bűnösnek
      mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét  a  bíróság  jogerős
      határozata nem állapította meg.
       (3)  A  büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás  minden
      szakaszában  megilleti  a  védelem joga.  A  védő  nem  vonható
      felelősségre  a  védelem  ellátása  során  kifejtett  véleménye
      miatt.”
       „57.    §   (5)   A   Magyar   Köztársaságban   a   törvényben
      meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az  olyan
      bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen,  amely  a
      jogát  vagy  jogos  érdekét sérti. A  jogorvoslati  jogot  –  a
      jogviták  ésszerű  időn belüli elbírálásának  érdekében,  azzal
      arányosan  – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának
      szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
       „70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén
      tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
      állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
      faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
      nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
      egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”

       Az  Sztv.-nek az indítványban és az alkotmányjogi  panaszokban
      érintett rendelkezései:
       „17.  §  (1)  A  pénzbírságot meg nem fizetés esetén  –  ha  a
      közigazgatási   végrehajtás   általános   szabályai    szerint,
      illetőleg  adók  módjára nem hajtható be –  közérdekű  munkára,
      illetőleg elzárásra kell átváltoztatni.”
       „44.  §  (1)  A  szabálysértési hatóságnak az a tagja,  aki  a
      kizárási  okot maga jelentette be, bejelentésének  elbírálásáig
      az ügyben nem járhat el.
       (2)  A  kizárásról  hivatalból, vagy  az  eljáró  személy,  az
      eljárás  alá vont személy, illetőleg a sértett bejelentésére  a
      kifogásolt   személy  közvetlen  felettese  dönt,  s   egyúttal
      kijelöli a továbbiakban eljáró személyt is.
       (3)  Bíróval szemben felmerült kizárási ok esetében a  bíróság
      elnöke intézkedik más bíró kijelöléséről.
       (4)  Ha  a kizárási ok a bíróság elnökével szemben merül  fel,
      továbbá,  ha a bíróságnak nincs olyan tagja, akire kizárási  ok
      nem  vonatkozik, a kizárásról a megyei bíróság  határoz.  Ha  a
      bíróság   a   kizárás  iránti  bejelentésnek   helyt   ad,   az
      illetékességi területén működő másik helyi bíróságot jelöli ki.
       (5)  A  kizárás  e  törvényben  nem  szabályozott  eseteire  a
      büntetőeljárásról    szóló    törvény    rendelkezéseit    kell
      értelemszerűen alkalmazni.”
       „46.  §  (1)  Bíróként  –  a 43. §-ban meghatározott  eseteken
      kívül   –  nem  járhat  el  az  sem,  aki  az  ügyben  mint   a
      szabálysértési  hatóság  tagja,  vagy  mint  ügyész  járt   el,
      illetőleg ezek hozzátartozója.
       (2)  A másodfokú eljárásban nem vehet részt az a bíró, aki  az
      ügy első fokú elbírálásában részt vett.
       (3)  A  perújítási eljárásból ki van zárva az a  bíró,  aki  a
      perújítási  kérelemmel vagy indítvánnyal megtámadott  határozat
      meghozatalában részt vett.”
       „52.  §  (1)  A  szabálysértési hatóság és a  bíróság  az  ügy
      megítélése   szempontjából   lényeges   körülményeket   köteles
      tisztázni.  Amennyiben a rendelkezésre álló  adatok  az  érdemi
      döntés  meghozatalához nem elegendőek, a  tényállás  tisztázása
      érdekében bizonyítást folytat le.
       (2)    Az   eljárás   alá   vont   személy   nem   kötelezhető
      ártatlanságának  bizonyítására,  felelősségének  bizonyítása  a
      szabálysértési hatóságot, illetőleg a bíróságot terheli.”
       „92.  §  (1)  A  bíróság a szabálysértési ügyben egyesbíróként
      jár el. A szabálysértési ügyben az első fokú bíróság feladatait
      a  bírósági  titkár is elláthatja, tárgyalás tartására  azonban
      nem jogosult.”
       „94.  §  (4)  A  végzés ellen fellebbezésnek nincs  helye,  az
      eljárás  alá  vont személy, a védő és a sértett a kézbesítéstől
      számított  nyolc  napon  belül tárgyalás  tartását  kérheti.  A
      tárgyalás tartására irányuló kérelemnek a végzés végrehajtására
      halasztó hatálya van.”
       „95.  §  (5)  A tárgyalás tartása iránti kérelem  a  tárgyalás
      megkezdéséig  visszavonható.  Ha  a  tárgyaláson  a   tárgyalás
      tartását  kérő  személy nem jelenik meg és  elmaradását  alapos
      indokkal  előzetesen nem mentette ki, úgy kell tekinteni,  mint
      aki a kérelmét visszavonta.”
       „97. § (5) Ha az eljárás alá vont személy vagy az eljárás  alá
      vont  személy  egyetértésével védője,  illetőleg  a  sértett  a
      tárgyaláson vagy azon kívül a kifogást visszavonja,  a  bíróság
      az  eljárást  megszünteti. Ez esetben a szabálysértési  hatóság
      határozata a visszavonás bejelentésének, illetőleg a bírósághoz
      érkezésének napján jogerőre emelkedik.”
       „98.  § (1) A szabálysértési hatóság képviselője és a védő  az
      eljárás  alá  vont  személyhez, a tanúkhoz  és  a  szakértőkhöz
      kérdést intézhet, bizonyítási indítványokat terjeszthet elő.”
       „102. § A határozat a közlés napján válik jogerőssé.”
       „112.  §  (1)  A  bíróság  az átváltoztatásról  tizenöt  napon
      belül,   tárgyalás   nélkül  dönt.   Törvénysértés   esetén   a
      szabálysértési hatóság határozatát hatályon kívül helyezi.”
       „112.  §  (4)  Az  elzárásra  átváltoztatás  tárgyában  hozott
      bírósági határozattal szemben nincs helye jogorvoslatnak.”

                                   III.

       Az    indítvány   és   az   alkotmányjogi   panaszok   részben
      megalapozottak.

       1.  Jelen  határozatában az Alkotmánybíróságnak az Sztv.  több
      fontos szabályának alkotmányosságáról kellett állást foglalnia.
      Álláspontjának     kialakítása     előtt     áttekintette     a
      szabálysértésekre vonatkozó hatályos szabályozás  néhány  –  az
      indítvány és az alkotmányjogi panaszok elbírálása szempontjából
      –   lényeges   jellemzőjét.  Az  új  Sztv.   megalkotására   az
      Alkotmánybíróságnak   a  korábbi  szabálysértési   törvény   (a
      szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény, a  továbbiakban:
      régi Sztv.) több rendelkezését megsemmisítő és a szabálysértési
      határozatok    bírósági    felülvizsgálatának    biztosításával
      összefüggő  alkotmánysértő mulasztást megállapító határozatának
      meghozatala  után,  a határozat hatására került  sor  [63/1997.
      (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997, 365, a továbbiakban: ABh1.].
      Az  ABh1.-ben  a mulasztás orvoslására megállapított  határidőn
      túl,  1999-ben megalkotott és csak 2000. március 1-jén hatályba
      lépett  új  Sztv.  a  korábbi  szabályozás  számos  meghatározó
      jellemzőjét megtartotta.

       2. Az új Sztv. több szempontból is vegyes jogszabály.
       Egyrészt  azért, mert egyaránt tartalmaz a szabálysértésekkel,
      a   szabálysértési   felelősséggel   összefüggő   anyagi   jogi
      rendelkezéseket  és  e  törvény  tartalmazza  a  szabálysértési
      eljárás,  valamint  a  végrehajtás  szabályait  is.  [„Az  Szt.
      tartalmát     és     szerkezetét    áttekintve     egyértelműen
      megállapítható,  hogy  —  ugyanúgy  mint  a  korábban  hatályos
      szabálysértési   törvény  —  egyszerre  tartalmaz   anyagi   és
      eljárásjogi rendelkezéseket.” 29/2000. (X. 11.) AB határozat, a
      továbbiakban ABh2., ABH 2000, 193, 195.]
       Másrészt  azért  is vegyes jogszabály, mert a szabálysértésért
      fennálló    felelősséget    egyaránt    intézményesíti    olyan
      cselekményekért,  melyek  a  Büntető  Törvénykönyvről  szóló  –
      többször módosított – 1978. évi IV. törvényben (a továbbiakban:
      Btk.)  szabályozott bűncselekménynek a társadalomra  csekélyebb
      fokban  veszélyes alakzatai és olyan cselekményekért is, melyek
      alapvetően  a közigazgatással szembeni magatartásként  foghatók
      fel.  Ezt  a jellemzőt fogalmazta meg a régi Sztv.-re nézve  az
      ABh1.  úgy,  hogy  a szabálysértés „kétarcú jogintézmény”  (ABH
      1997,  367.).  Mind  a bűncselekményekhez hasonló  (kriminális)
      szabálysértések, mind az igazgatásellenes szabálysértések közül
      kiemeli  az Sztv. azokat, melyek elkövetése esetén a  személyes
      szabadságot  korlátozó  büntetéssel,  vagyis  elzárással  (vagy
      azzal is) büntethető az elkövető a cselekménye elbírálásakor. E
      szabálysértéseket mind első, mind másodfokon bíróságok bírálják
      el.
       A  régi  Sztv.-hez képest a jelen indítványban érintett  Sztv.
      jelentős  változást  vezetett be azzal,  hogy  megteremtette  a
      szabálysértések ügyében hozott közigazgatási döntések  bírósági
      felülbírálatát,  illetve  bevezette  az  elzárással  büntethető
      szabálysértések  első  és  másodfokon  bíróság  által   történő
      elbírálását.

       3.  A szabálysértéseket az új szabályozás szerint is jellemzik
      a következők.

       3.1.  A  szabálysértésekért való felelősség a  bűncselekmények
      miatti  felelősséggel  azonos módon a cselekmény  elkövetőjének
      vétkességén  alapuló  szubjektív felelősség,  melyet  az  állam
      megtorló  jellegű,  represszív  szankciókkal  fenyeget,  és   e
      szankciók  közül nem hiányzik a szabadságelvonó  büntetés  sem.
      (Az  ABh1.  megfogalmazásában:  „A  szabálysértési  büntetés  a
      múltban  elkövetett  jogsértést represszív módon  szankcionál.”
      ABH  1997,  368.)  A szabálysértésekért és a bűncselekményekért
      viselt  felelősség közötti különbség nem a büntetés  represszív
      jellegében,   hanem  a  szabálysértések  enyhébb  megítélésében
      ragadható meg. „A szabálysértési felelősség – legyenek  bár  az
      elkövetett   jogsértések  igazgatásellenesek  vagy   kriminális
      jellegűek   –   alapvetően  »bűnfelelősség«,  azaz  természetes
      személy   múltban  elkövetett  jogsértésére   válaszol,   s   a
      felróhatóság  alapján  meghatározott  –  represszív  jellegű  –
      joghátrányt helyez kilátásba.” (Abh1. ABH 1997, 371.)
       Az  Sztv.-nek a szabálysértési felelősség alapjait meghatározó
      „általános    része”   több   esetben    a    Btk.    vonatkozó
      rendelkezéseinek egyszerűsített átvétele. Az  Sztv.  az  anyagi
      jogi  tárgyi hatályát a Btk.-hoz hasonlóan állapítja meg.  [„Az
      anyagi  jogi hatály tekintetében az Szt. 4. §-ának szabályozási
      tartalma átveszi a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi  IV.
      törvény (a továbbiakban: Btk.) vonatkozó rendelkezését.”  ABh2.
      ABH 2000, 195.] A felelősségre és a felelősséget korlátozó vagy
      kizáró  okokra vonatkozó hasonló szabályok megalkotása  mellett
      az  Sztv.  31. §-a rögzíti, hogy a felelősség és a felelősséget
      kizáró   okok  meghatározását  tartalmazó  §-aiban   „foglaltak
      esetében  értelemszerűen  alkalmazni  kell  az  1978.  évi  IV.
      törvényben (Btk.) meghatározott kísérlet, felbujtás,  bűnsegéd,
      szándékosság,  gondatlanság,  beszámíthatóságot  kizáró   kóros
      elmeállapot,  kényszer, fenyegetés, jogos  védelem,  végszükség
      fogalmát.”   A  büntetés  kiszabásának  elvei  egyszerűbbek   a
      büntetőjogihoz  képest, bár a szabálysértési jog  is  ismeri  a
      halmazatot   és   a   halmazati  büntetést.  A   szabálysértési
      büntetések  enyhébbek  és szabályozásuk  kevésbé  differenciált
      mint  a  bűncselekményekkel  szemben alkalmazható  büntetéseké,
      meghatározó vonásaik jelentős hasonlóságot mutatnak.

       3.2.  A pénzbírság – mint szabálysértési büntetés – az, melyet
      minden szabálysértés elkövetőjével szemben ki lehet szabni.  Ez
      a  büntetés  jellegében  hasonlít a  Btk.-ban  intézményesített
      pénzbüntetésre.  A hasonlóság abban a tényben is  megnyilvánul,
      melyet  az akkori szabályozás nyomán az ABh1. a következőképpen
      rögzített: „A jelenlegi rendszerben a szabálysértési  bírság  —
      az  Sztv.  [ez  az  1968. évi I. törvényt jelenti]  18.  §  (2)
      bekezdésében meghatározott kivételekkel, amikor is nincs  helye
      a  pénzbírság  elzárásra  történő  átváltoztatásának  —  egyben
      feltételes szabadságelvonás.” (ABH 1997, 370.) A Btk.  52.  §-a
      szerint  „A  pénzbüntetést, meg nem fizetése esetén,  fogházban
      végrehajtandó szabadságvesztésre kell átváltoztatni.”  Ugyanígy
      rendelkezik az Sztv. 17. § (1) bekezdése is, amikor  elrendeli,
      hogy a pénzbírságot meg nem fizetés esetén – ha a közigazgatási
      végrehajtás általános szabályai szerint, illetőleg adók módjára
      nem  hajtható be – közérdekű munkára, illetőleg elzárásra  kell
      átváltoztatni.   A   szabálysértési  pénzbírság   végső   soron
      szabadságelvonó büntetésre váltható át.

       3.3.  Az  elzárás – mint szabálysértési büntetés  –  elviekben
      kivételes  büntetés,  átváltoztatás  esetében  azonban   minden
      szabálysértésnél      (kriminális      és      igazgatásellenes
      cselekményeknél    egyaránt)   mint    végrehajtási    szankció
      alkalmazható.    Az   elzárás   büntetést   a    fogházbüntetés
      szabályainak   alapulvételével  büntetés-végrehajtási   intézet
      hajtja végre, melynek során az elkövető személyes szabadsága és
      a tartózkodási hely megválasztásához fűződő joga is korlátozást
      nyer.   Az   elzárás   kivételesen   rendőrségi   fogdában   is
      végrehajtható.
       Az   elzárás   büntetés   végrehajtására   a   büntetések   és
      intézkedések végrehajtásáról szóló – módosított – 1979. évi 11.
      tvr.  (a  továbbiakban: Bvtvr.) rendelkezéseit kell alkalmazni.
      Bár  azt – a szabadságvesztés büntetéssel ellentétben –  sem  a
      Bvtvr.,  sem az Sztv. nem mondja ki expressis verbis,  hogy  az
      elzárás  szabadságelvonó büntetés, melynek  végrehajtása  során
      szünetel  az  elkövetőnek a szabad mozgáshoz és a  tartózkodási
      hely  szabad  megválasztásához való joga,  de  azzal,  hogy  az
      elzárást   a  büntetés-végrehajtási  szervezet  hajtja   végre,
      méghozzá  a fogházbüntetés egyes szabályainak felhasználásával,
      büntetés-végrehajtási  intézetben  (Bvtvr.  122.  §-ában  utalt
      további  szabályok), egyértelmű, hogy az elzárás  a  legenyhébb
      szabadságelvonó   büntetés-végrehajtási   módozathoz    hasonló
      szabadságkorlátozó büntetés. A Bvtvr. 124. §  (1)  bekezdés  a)
      pontja  külön rögzíti, hogy az elkövető köteles az  elzárást  a
      büntetés-végrehajtási   szervek  által   meghatározott   helyen
      tölteni.  Az  elzárás végrehajtásának az  Sztv.  111.  §.  (15)
      bekezdésén,  illetve  a  Bvtvr. 122. § (2)  bekezdésén  alapuló
      kivételes módja, amikor szabálysértési őrizetben lévő  elkövető
      a  rendőrségi fogdában tölti le az elzárás büntetését is.  Erre
      csak  akkor kerülhet sor, ha a hátralévő végrehajtandó  elzárás
      büntetés hossza a tíz napot nem haladja meg. [„A szabálysértési
      őrizetet  foganatosító rendőrség székhelye szerinti  rendőrségi
      fogdában  kell  az  elzárást végrehajtani,  ha  az  elkövető  a
      rendőrség őrizetében van, és az elzárás hátralevő tartama a tíz
      napot  nem  haladja meg.” Az elzárás, illetőleg a  pénzbírságot
      helyettesítő  elzárás  végrehajtásának  részletes  szabályairól
      szóló  7/2000.  (III. 29.) IM-BM együttes  rendelet  2.  §  (3)
      bekezdése.]
       Az  elzárás végrehajtása során megvonják az elkövető személyes
      szabadságát,  ezért  a  Bvtvr. nemcsak a  fogházbüntetés  egyes
      szabályainak  alkalmazását rendeli el, hanem  rögzíti  azt  is,
      hogy   az   elzárás   végrehajtása  során  a   szabadságvesztés
      végrehajtására  vonatkozó elvekre és általános  rendelkezésekre
      tekintettel kell lenni.

                                    IV.

       1.   Az  Alkotmánybíróság  elsőként  azt  vizsgálta,  hogy  az
      alkotmányjogi  panasz  előterjesztésének  törvényi   feltételei
      fennállnak-e.  Az  Alkotmánybíróságról szóló 1989.  évi  XXXII.
      törvény  (a továbbiakban: Abtv.) 48. § (1) bekezdése értelmében
      az   Alkotmányban   biztosított   jogainak   megsértése   miatt
      alkotmányjogi  panasszal  fordulhat az Alkotmánybírósághoz  az,
      akinek  a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása
      folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit  már
      kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára
      biztosítva.   Az   Abtv.  48.  §  (2)  bekezdése   szerint   az
      alkotmányjogi   panaszt  a  jogerős  határozat   kézbesítésétől
      számított  hatvan  napon  belül lehet  írásban  benyújtani.  Az
      Alkotmánybíróság   megállapította,   hogy   az    alkotmányjogi
      panaszokat  az  Abtv.-ben meghatározott, a panasz  benyújtására
      nyitva álló hatvan napos határidőn belül adták postára,  így  a
      panaszok  mindegyike határidőben benyújtottnak tekintendő.  Azt
      is   megállapította  az  Alkotmánybíróság,  hogy  mind  a  négy
      alkotmányjogi  panaszt a szabálysértési ügyben  eljáró  bíróság
      jogerős  végzése  alapján terjesztették elő. A  végzések  ellen
      további  jogorvoslatnak az Sztv. szerint nincs helye. Ezért  az
      Alkotmánybíróság  az alkotmányjogi panaszokat érdemben  bírálta
      el.

       2.  Az Alkotmánybíróság ezek után megvizsgálta az Sztv.-nek az
      elzárásra  történő  átváltoztatást  szabályozó  rendelkezéseit,
      illetve   ezek  közül  az  alkotmányjogi  panaszokban  érintett
      szabályokat. Az elzárásra történő átváltoztatás során a bíróság
      (illetve  az  eljáró bírósági titkár) a pénzbírság,  illetve  a
      helyszíni   bírság  meg  nem  fizetése,  továbbá  a   közérdekű
      munkakötelezettség nem teljesítése miatt, e büntetések  helyett
      alkalmazza  az  elzárást.  Az Sztv. az átváltoztatás  részletes
      szabályainak meghatározása során nem tesz különbséget a között,
      hogy  az  elkövető nem akarja, illetve nem tudja  megfizetni  a
      pénzbírságot vagy teljesíteni a munkakötelezettséget.  Miközben
      nyilvánvaló,   hogy  az  elzárás  ezúttal  nem  közvetlenül   a
      szabálysértés  elkövetéséért, hanem a kiszabott  szabálysértési
      büntetés nem teljesítése miatt kerül alkalmazásra, mindenképpen
      figyelembe  kell venni azt a tényleges joghátrányt,  melyet  az
      átváltoztatással  kiszabott  elzárás  jelent.   A   végrehajtás
      szabályaiban  ugyanis nincsen különbség a közvetlenül  vagy  az
      átváltoztatással  kiszabott elzárás között. Az Alkotmánybíróság
      már  egy  korai  határozatában  hangsúlyozta  a  büntetések  és
      intézkedések    végrehajtása   során   érvényesülő    tényleges
      joghátrány jelentőségét: „Az ítéletben meghatározott joghátrány
      ugyanis  főként a büntetés, illetve az intézkedés  végrehajtása
      során  érvényesül, akkor amikor valaki ténylegesen elveszíti  a
      szabadságát,   amikor  kijelölt  helyen  kell  laknia   és/vagy
      dolgoznia,   amikor   korlátozzák  a   mozgásszabadságát   stb.
      Kétségtelen,  hogy az alapvető emberi jogokba való  beavatkozás
      jogalapját a büntetőeljárásban meghozott jogerős ítélet teremti
      meg,   azonban   a  tényleges  korlátozás,  a   beavatkozás   a
      végrehajtás menetében történik. Az egyének helyzetében  jogilag
      ugyan  az  elítélés,  ténylegesen azonban a  végrehajtás  ténye
      váltja  ki  az  érzékelhető változást.” [5/1992.  (I.  30.)  AB
      határozat,  ABH  1992,  27, 31.] Ezeket  a  megállapításokat  a
      szabálysértési   büntetésekre   is   érvényesnek   tekinti   az
      Alkotmánybíróság,   figyelemmel  a  szabálysértési   felelősség
      előzőekben  bemutatott  főbb jellemzőire.  Vagyis  az  elkövető
      alapvető  jogaiba  való  (adott  esetben  akár  csekély  súlyú)
      beavatkozást  a  szabálysértési hatóság vagy a bíróság  jogerős
      határozata teremti meg, de a személyes szabadság korlátozásában
      megnyilvánuló tényleges joghátrány alkalmazásának lehetősége az
      elzárásra átváltoztató határozattal nyílik meg.

       3.  Az  alkotmányjogi  panaszt  előterjesztő  indítványozó  az
      elzárásra történő átváltoztatás két alapvető jellemzőjét tartja
      alkotmányellenesnek. Egyrészt kifogásolja és az Alkotmány 57. §
      (1)  bekezdésébe  ütközőnek tartja azt, hogy  az  átváltoztatás
      kérdésében  a  bíróság tárgyalás nélkül  dönt.  Mindez  azt  is
      jelenti, hogy az Sztv. – jelen határozatban szintén vizsgált  –
      92.  §  (1)  bekezdése alapján az átváltoztatás ügyében  hozott
      döntést  bírósági  titkár  is  meghozhatja.  Másrészt   azt   a
      rendelkezést  is  alkotmányellenesnek tartja  az  indítványozó,
      mely  szerint az átváltoztatásról hozott bírósági döntés  ellen
      nincsen  helye  jogorvoslatnak.  A  két  rendelkezés  közül  az
      Alkotmánybíróság  elsőként az elzárásra  történő  átváltoztatás
      tárgyalás   nélküli  jellegét  vizsgálta  meg.  E   rendelkezés
      alkotmányellenességét az indítványozók az Alkotmány 57.  §  (1)
      bekezdése    alapján   állították.   Erről    az    alkotmányos
      rendelkezésről    az   Alkotmánybíróság   összegző    jelleggel
      állapította meg az alábbiakat.

      3.1.  „A  tisztességes  eljáráshoz  való  jog  az  Alkotmányban
      explicit   módon   nem  nevesített,  de  az   alkotmánybírósági
      gyakorlatban  az  57.  § (1) bekezdésébe foglalt  független  és
      pártatlan  bírósághoz való jog, illetve a 2. § (1) bekezdéséből
      eredő  eljárási garanciák védelmének egymásra vonatkoztatásából
      tartalmilag  levezetett  alkotmányos  alapjog  (315/E/2003.  AB
      határozat,  ABK  2003.  október,  741,  743.),  amely   komplex
      védelmet nyújt a terhelt számára.
      Az   Alkotmánybíróság  a  tisztességes  eljáráshoz   való   jog
      lényegéről   kialakított  álláspontját  elvi  jelentőséggel   a
      6/1998.  (III.  11.)  AB  határozatban (a  továbbiakban:  Abh.)
      foglalta  össze.  Az Abh.-ban rögzített megállapításokat  utóbb
      több  határozat  [14/2002. (III. 20.) AB határozat,  ABH  2002,
      101, 108., 15/2002. (III. 29.) AB határozat, ABH 2002, 116, 118-
      120., 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199, 211.] is
      megerősítette.   Az   Abh.  szerint  a   tisztességes   eljárás
      követelménye  olyan  minőség, amelyet az eljárás  egészének  és
      körülményeinek   figyelembevételével   lehet   megítélni.    Az
      Alkotmánybíróság  eljárásában  azonban  csupán  a  tisztességes
      eljárás  megkövetelte  általános ismérvek  megállapítására  van
      lehetőség.  (ABH  1998, 91, 95.) [...] Az  Alkotmánybíróság  az
      Abh.-ban  utalt arra, hogy a tisztességes eljáráshoz  való  jog
      abszolút  jog,  amellyel szemben nem létezik  mérlegelhető  más
      alapvető  jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés
      eredménye.”  [14/2004.  (V. 7.) AB határozat,  ABH  2004,  241,
      256.]
      Az      Alkotmánybíróság      egy      másik      határozatában
      alkotmányellenesnek,  a  tisztességes  eljáráshoz  való   jogba
      ütközőnek találta és megsemmisítette a büntetőeljárásról  szóló
      1998.  évi  XIX.  törvény azon rendelkezését,  mely  a  terhelt
      előzetes  letartóztatásának elrendelését annak távollétében  és
      meghallgatása    nélkül   lehetővé   tette.   E   határozatában
      kifejtette:
      „[A  kényszerintézkedést] végrehajtó szervnek a foganatosításra
      vonatkozó,    az    elrendelés   szabályszerűségével    és    a
      végrehajthatóság  törvényességével  összefüggő,  a  végrehajtás
      megtagadásához  is  elvezető  vizsgálati  kötelezettsége   van,
      továbbá   a  végrehajtás  tényleges  szükségességére,   illetve
      lehetségességére irányuló önálló mérlegelési jog is  megilleti.
      Következésképpen  annak  elmaradásához  nem  csupán  a  terhelt
      magatartása, hanem az elővezetést elrendelő bíróság hibája (pl.
      pontatlan,   hiányos   kitöltés)  vagy   a   végrehajtó   szerv
      mérlegelési jogkörében hozott döntése, és számos más  körülmény
      vezethet.
      A  támadott  rendelkezés  mindezzel  nem  számol.  Az  előzetes
      letartóztatásról  szóló  döntéshozatalkor  tényként   csak   az
      elővezetés  elmaradását kívánja meg. Erre viszont automatikusan
      azt  a vélelmet alapítja, hogy mindez a terhelt hibájából ered.
      Ez  szükségképpen  azzal is jár, hogy  a  bíróság  az  előzetes
      letartóztatás   alapjául  szolgáló,  a  terhelt   terhére   eső
      körülményekre  valójában  semmiféle  vizsgálatot  nem  folytat.
      Úgyszintén  nem  vizsgálja azt sem, hogy a  terhelt  ismeretlen
      helyen    tartózkodik-e,    noha    ebben    az    esetben    a
      kényszerintézkedés  elrendelését  a  Be.  XXV.  Fejezetének  (a
      távollévő  terhelttel, illetve külföldön tartózkodó  terhelttel
      szembeni eljárás) szabályai kizárják. (Megkövetelik azonban más
      intézkedések  megtételét.)” [10/2007. (III. 7.)  AB  határozat,
      ABK 2007. március, 212, 216.]

      3.2.   A   fent   ismertetettek  alapján  az   Alkotmánybíróság
      áttekintette   az   Sztv.-nek  az  elzárásra   átváltoztatásról
      rendelkező  szabályait.  Enélkül  sem  az  Sztv.  112.  §   (1)
      bekezdésében  foglalt  „tárgyalás  nélkül”  fordulat,  sem   az
      átváltoztató határozat elleni jogorvoslatot kizáró 112.  §  (4)
      bekezdésének az alkotmányossága nem ítélhető meg.
      A    meg    nem    fizetett   pénzbírság   elzárásra    történő
      átváltoztatásának elvi lehetőségét az Sztv. 17. § (1) bekezdése
      teremti  meg. E szabály szerint „A pénzbírságot meg nem fizetés
      esetén  –  ha  a közigazgatási végrehajtás általános  szabályai
      szerint,  illetőleg adók módjára nem hajtható  be  –  közérdekű
      munkára, illetőleg elzárásra kell átváltoztatni.” A 17.  §  (2)
      és  (3)  bekezdései meghatározzák az átváltoztatás  akadályait.
      Eszerint nincs helye elzárásra történő átváltoztatásnak, ha  az
      eljárás  alá vont személy a) fiatalkorú, b) fogyatékos személy,
      kórházi   fekvőbeteg-ellátásban  részesül,  illetőleg   kórházi
      kezelése   válik  szükségessé  vagy  c)  a  terhesség  negyedik
      hónapját  elérő nő, tizenhat éves korát be nem töltő  gyermekét
      egyedül  nevelő  szülő, vagy fogyatékos,  illetőleg  folyamatos
      ápolást igénylő hozzátartozójáról egyedül gondoskodik. A b)  és
      c)    pontban   meghatározottak   esetén   közérdekű    munkára
      átváltoztatásnak   sem   lehet  helye.   A   törvény   emellett
      meghatározza,  hogy  egynapi közérdekű munkának  ötezer  forint
      pénzbírság  felel meg, valamint arról is rendelkezik,  hogy  az
      elzárásra  történő átváltoztatás során ezer forinttól háromezer
      forintig   terjedő   összeg  helyett  egynapi   elzárást   kell
      számítani.  A  pénzbírság helyébe lépő elzárás – alapesetben  –
      egy napnál rövidebb és hatvan napnál több nem lehet.
      A  87. § (2) bekezdés d) pontja értelmében az eljárás alá  vont
      személy  felelősségét megállapító határozatban a szabálysértési
      hatóságnak rögzítenie kell „a pénzbírság átváltoztatása esetére
      megállapított közérdekű munka, illetőleg elzárás tartamát”.
      A   közérdekű   munkára,   illetőleg   az   elzárásra   történő
      átváltoztatás  részletes  szabályait az  Sztv.  a  végrehajtási
      szabályok között állapítja meg. A pénzbírságot az elkövetőnek a
      határozat jogerőre emelkedésétől számított harminc napon  belül
      kell   megfizetnie.  Ha  a  pénzbírság  vagy  egyéb  pénzösszeg
      megfizetésére  kötelezett  a határozat  jogerőre  emelkedésétől
      számított harminc napon belül a pénzösszeget nem fizeti meg,  a
      szabálysértési   hatóság   közvetlen   letiltást   bocsát   ki.
      Amennyiben    közvetlen   letiltásra   nincs    lehetőség,    a
      szabálysértési  hatóság  elrendeli  a  tartozás  adók   módjára
      történő behajtását. Ha az adók módjára történő behajtásra nincs
      lehetőség,  vagy  az  aránytalanul  hosszú  idővel   járna,   a
      pénzbírságot,   illetőleg  a  helyszíni   bírságot   elsősorban
      közérdekű munkára kell átváltoztatni.
      Az Sztv. e helyütt, a végrehajtási szabályok között rendelkezik
      egyedül a helyszíni bírság elzárásra történő átváltoztatásáról.
      A  helyszíni  bírságot  szabályozó 134 –  137.  §-ok  erre  nem
      tesznek utalást.
      A   közérdekű  munkára  történő  átváltoztatáshoz  az  elkövető
      beleegyezése   szükséges.  A  közérdekű  munkára   átváltoztató
      határozatot  a  szabálysértési  hatóság  megküldi  az  elkövető
      lakóhelye  vagy tartózkodási helye szerint illetékes települési
      —  a  fővárosban a kerületi — önkormányzat jegyzőjének, aki egy
      további, jogorvoslattal nem támadható határozatával az elkövető
      egészségi   állapotának   és   munkára   való   alkalmasságának
      figyelembevételével – a munkáltató beleegyezésével – intézményt
      vagy   gazdálkodó  szervezetet  jelöl  ki  a  közérdekű   munka
      végrehajtásának   helyéül.   A   közérdekű   munkára    történő
      átváltoztatás  esetén  az  elkövető  köteles  a  jegyző   által
      kijelölt  munkahelyen a meghatározott munkát végezni,  személyi
      szabadsága  egyébként nem korlátozható. A közérdekű  munkát  az
      elkövető hetenként legalább egy napon – a heti pihenőnapon vagy
      szabadidejében – díjazás nélkül végzi.
      Az  el  nem  végzett  vagy  teljes  egészében  nem  teljesített
      közérdekű  munka elzárás büntetés alkalmazásához  vezethet.  Ha
      ugyanis  az elkövető nem kezdi meg a közérdekű munka  végzését,
      vagy   munkakötelezettségének  nem  tesz  eleget,   a   jegyző,
      illetőleg  a  kijelölt  munkahely  haladéktalanul  értesíti   a
      közérdekű  munka  végzését elrendelő szabálysértési  hatóságot,
      illetőleg  bíróságot. Ezekben az esetekben a  közérdekű  munkát
      elzárásra kell átváltoztatni.
      A   pénzbírságnak   vagy  a  helyszíni  bírságnak   közvetlenül
      elzárásra  történő átváltoztatásához vezet az, ha  az  elkövető
      nem járul hozzá a közérdekű munkavégzésre kötelezéshez, ekkor a
      pénzbírságot,  illetőleg  a helyszíni bírságot  elzárásra  kell
      átváltoztatni.
      Az  elzárásra átváltoztatásról az arra illetékes helyi  bíróság
      rendelkezik.   Az   elzárásra  átváltoztatás   szükségességének
      fölmerülése   (vagyis  az  előzőekben  ismertetett   feltételek
      teljesülése)  esetén a szabálysértési hatóság  az  ügy  iratait
      haladéktalanul megküldi a bíróságnak. A bíróság, a 112.  §  (1)
      bekezdése  alapján az iratok, vagyis kizárólag a szabálysértési
      hatóság  értesítése  alapján,  az  elkövető  vagy  a  helyszíni
      bírsággal sújtott személy meghallgatása nélkül dönt.

      3.3.   Az   elzárás   alkalmazásának  azonban   az   előzőekben
      ismertetett   szabályok  szerint  számos  egymásba   kapcsolódó
      feltétele  van. Az elzárást, mint a pénzbírság vagy a helyszíni
      bírság    helyébe   lépő,   annak   kikényszerítését   szolgáló
      szabadságelvonó  büntetést  csak akkor  szabad  alkalmazni  (az
      átváltoztatás  útján  kiszabni), ha ezek a  feltételek  kivétel
      nélkül  teljesültek. E feltételek részben mérlegelést  lehetővé
      tevő  jogfogalmakkal kerültek meghatározásra (az  adók  módjára
      történő behajtás aránytalanul hosszú idővel járna), részben  az
      elkövető    személyi   körülményeinek   vizsgálatát    jelentik
      (alkalmazható-e  vele  szemben  közérdekű  munka   vagy   éppen
      elzárás,  vagy  olyan állapotban van, melyet  az  Sztv.  kizáró
      feltételként   határoz   meg).   Emellett   a   bíróságnak    a
      szabadságelvonó büntetés alkalmazása során meg kell  győződnie,
      hogy  az  elkövető tényleg nem kezdte-e meg a közérdekű munkát,
      ténylegesen és vajon milyen okból nem teljesítette részben vagy
      egészben   a   kijelölt   munkahelyen  a  munkakötelezettséget.
      Megfelel-e  a  valóságnak az, amit a kijelölt munkahely  állít,
      olyan   személy  állítja-e,  aki  a  meghatározott  munkavégzés
      szempontjából a munkáltató intézményt képviselheti, találkozott-
      e  a  nyilatkozó  munkahelyi  vezető  az  elkövetővel,  stb.  E
      körülményekről főképpen az elkövető adhat számot.  Az  elkövető
      meghallgatása azért is mellőzhetetlen, mert enélkül a személyes
      szabadságának időleges megvonására irányuló eljárás  nem  lehet
      tisztességes. A személyes szabadságának korlátozása  ugyanis  a
      bíróság  átváltoztató határozatán alapul.  Sem  a  pénzbírságot
      kiszabó   közigazgatási   szabálysértési   határozat,   sem   a
      pénzbírságot  közérdekű munkára átváltoztató határozat,  sem  a
      helyszíni bírságolást tartalmazó intézkedés nem lehet alapja  a
      személyi  szabadság korlátozásának. Arra csak  és  kizárólag  a
      bíróság  döntése nyomán kerülhet sor. A bíróság e döntését  nem
      hozhatja   meg  az  érintett  meghallgatása,  azaz   „tárgyalás
      nélkül”, mert ez kizárja, hogy a bíróság az Alkotmány 57. § (1)
      bekezdésébe   foglalt   tisztességes  eljárás   követelményének
      megfelelően  ténylegesen megvizsgálja az elzárás alkalmazásához
      vezető  és  azt  megalapozó, valamint éppen annak  alkalmazását
      kizáró törvényi feltételeket.
      Noha  az elzárásra átváltoztatás ténylegesen egy, a végrehajtás
      során  meghozott járulékos jellegű döntés, de  az  a  szabadság
      korlátozása  miatt  alapvető jogot érint,  ezért  alkotmányosan
      csak  akkor  gyakorolható,  ha a szabadság  megvonásáról  szóló
      döntés  előtt  az elkövető meghallgatására sor kerül.  Ebben  a
      kérdéskörben  arra  is fel kívánja hívni az Alkotmánybíróság  a
      figyelmet,  hogy a szabálysértési pénzbírság és a bűncselekmény
      miatt kiszabott pénzbüntetés szabadságkorlátozó büntetésre való
      átváltoztatása között lényeges különbség áll fenn  abban,  hogy
      bűncselekmény  esetén a tényállás és az azon nyugvó  felelősség
      megállapítását  nem közigazgatási hatóság, nem  is  igazságügyi
      alkalmazott (bírósági titkár), hanem hivatásos bíró végzi.
      Az   elzárás  személyes  szabadságot  korlátozó  jellege  miatt
      döntése meghozatala során az Alkotmánybíróság figyelemmel  volt
      az  Alkotmány 55. § (1) bekezdésébe foglalt alapjogra,  illetve
      az ezzel összefüggő alkotmánybírósági gyakorlatra is.
      A  65/2003.  (XII. 18.) AB határozat rögzítette,  hogy  a  „[a]
      személyi  szabadság  korlátozásának  számos  formája  ismert  a
      magyar    jogrendszerben.   Ezek   jórészt   a   büntetőeljárás
      lefolytatásához  kötődnek;  büntető  anyagi  jogi  szankcióként
      (szabadságvesztés,  kényszergyógykezelés) vagy  büntetőeljárási
      kényszercselekményként (őrizetbe vétel, előzetes letartóztatás,
      ideiglenes kényszergyógykezelés, lakhelyelhagyási tilalom, házi
      őrizet)  jelennek meg. A büntetőeljáráson kívül ugyanakkor  más
      eljárásokban  is  sor  kerül a személyi  szabadság  alapjogának
      korlátozására,    így    különösen   az   idegenrendészet,    a
      szabálysértési  eljárás,  az  egészségügyi  és   a   rendészeti
      igazgatás egyes területein.” (ABH 2003, 709, 716.)
      Az    elzárásra    történő   átváltoztatás   alkotmányosságának
      megítélése nem függetleníthető az Alkotmánynak a szabálysértési
      eljárásban történő szabadságkorlátozásra is irányadó 55. §  (1)
      bekezdésétől.   Az   átváltoztatásnak   az   érintett   személy
      meghallgatása  nélküli elrendelése így nemcsak  a  tisztességes
      eljáráshoz   való  alapjoggal,  hanem  a  személyes   szabadság
      korlátozásával is összefüggésben állhat.
      Mindezekre  tekintettel az Alkotmánybíróság azt a  szövegrészt,
      mely   az   elzárásra   történő  átváltoztatást   az   elkövető
      meghallgatása  nélkül,  azaz tárgyalás nélkül  lehetővé  tette,
      megsemmisítette.  Az  Alkotmánybíróság  megjegyzi,  hogy  ennek
      következtében   az  elzárásra  történő  átváltoztatás   ügyében
      döntést a bíróság az elkövető meghallgatásának lehetővé  tétele
      (az Sztv. szóhasználata szerint: tárgyalás) útján hozhat csak.

      4.  Az Alkotmánybíróság a következőkben azt a kérdést vizsgálta
      meg,  hogy ellentétes-e a jogorvoslathoz való joggal az, ha  az
      elzárásra   történő  átváltoztatás  esetében  hozott  döntéssel
      szemben a törvény nem biztosít jogorvoslatot. Az Sztv.  112.  §
      (4) bekezdése ugyanis kifejezetten kizárja az ilyen döntésekkel
      szembeni  jogorvoslatot. A kérdés megválaszolásához egyrészt  a
      jogorvoslathoz  való  jog  tartalmát, másrészt  az  átváltozató
      döntés jellegét kell áttekinteni.

      4.1.  Az  Alkotmánybíróság a már idézett 5/1992.  (I.  30.)  AB
      határozatában  foglalkozott  a  jogorvoslathoz  való  jognak  a
      büntetések végrehajtása során hozott döntések esetén  szükséges
      érvényesüléséről.  Az  Alkotmánybíróság ebben  a  határozatában
      megsemmisítette  a  Bvtvr.-nek azt  a  rendelkezését,  amely  a
      büntetés-végrehajtási bíró (a továbbiakban: bv.  bíró)  döntése
      elleni  fellebbezést  kizárta,  és  nem  biztosított  megfelelő
      jogorvoslati    lehetőséget    az    elítélt    számára.     Az
      Alkotmánybíróság megállapította: „Az Alkotmány a jogorvoslathoz
      való jogot az alkotmányos alapjogok között rögzíti. Az, hogy az
      57.  §  (5) bekezdése szerint a jogorvoslati jogot mindenki  »a
      törvényekben meghatározottak szerint« gyakorolhatja, utalás  az
      eltérő szabályozási lehetőségekre az egyes eljárásokban,  arra,
      hogy  a jogorvoslatnak többféle formája lehet. A büntetések  és
      intézkedések  végrehajtásának menetében azonban a  jogorvoslati
      jog  mint  alkotmányos  alapjog megköveteli,  hogy  az  érdemi,
      ügydöntő,  az elítélt helyzetét, jogait lényegesen  befolyásoló
      határozat tekintetében a jogorvoslat biztosítsa a döntést  hozó
      szervtől  eltérő  más  szerv részéről  a  felülvizsgálatot,  az
      állásfoglalást a döntés helyessége, törvényessége tekintetében,
      esetleg   a   döntés  megváltoztatását  vagy   hatályon   kívül
      helyezését.  Vagyis a jogorvoslathoz való jog, mint alkotmányos
      alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében  a
      más  szervhez  vagy  —  jelen  esetben  a  bv.  bírói  végzések
      tekintetében  — ugyanazon szervezeten belüli magasabb  fórumhoz
      fordulás  lehetősége. Ugyanakkor az ilyen felülvizsgálatot  nem
      biztosító  jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes  a  nem
      érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén.” (ABH 1992, 27, 31.)
      Az 1636/D/1991. AB határozatban az Alkotmánybíróság — a polgári
      peres   eljárásra  vonatkozó  szabályok  vizsgálata   során   —
      megerősítette   fenti   megállapítását:   „Nem   azonosak    az
      alkotmányossági követelmények az érdemi, ügydöntő  vagy  a  fél
      helyzetét,  jogait  lényegesen  befolyásoló  bírsági  döntések,
      illetőleg   a  nem  ilyen  jellegű  bírósági  döntések   elleni
      jogorvoslati  formával  szemben. A  nem  érdemi,  nem  ügydöntő
      döntések   tekintetében   a  külön   fellebbezésnek,   mint   a
      jogorvoslat   egyik   formájának   kizárása   nem   feltétlenül
      alkotmányellenes.” (ABH 1992, 515, 516.)
      Egy másik határozatában az Alkotmánybíróság megállapította,  az
      Országgyűlés   alkotmányellenességet  idézett  elő   jogalkotói
      feladatának  elmulasztásával azáltal, hogy  a  polgári  eljárás
      rendjének  szabályozásánál nem biztosította a jogorvoslati  jog
      gyakorlását  a  másodfokú bíróság pénzbírságban  marasztaló  és
      szakértői díjat megállapító végzése ellen. Megállapította, hogy
      „[a]   pénzbírságról   szóló  döntés  nem  ügyviteli-igazgatási
      jellegű.    Kiszabása   feltételeiben    olyan    jellegű    és
      következményeiben   olyan   súlyú  döntés,   hogy   garanciális
      szempontból nem tekinthető hatékony jogorvoslatnak a  másodfokú
      bíróság  ilyen  döntése  ellen  a  Pp.-ben  biztosított   egyik
      orvoslás  sem.”  [22/1995. (III. 31.) AB határozat,  ABH  1995,
      108,  111,  112.]  Ebben  a határozatában  az  Alkotmánybíróság
      megerősítette,  hogy  „[a]z  alkotmánybírósági   eljárásban   a
      jogorvoslathoz való alapvető jog szempontjából valamely  döntés
      érdemi,  ügydöntő volta a tételes jogok által ilyennek  tartott
      döntésekhez  képest viszonylagos: a vizsgált döntés  tárgya  és
      személyekre  gyakorolt  hatása által meghatározott  (ABH  1992,
      515, 516.; ABH 1993, 48, 74-75.).” (ABH 1995, 108, 109.)
      Az  Alkotmánybíróság gyakorlatában a „jogorvoslathoz  való  jog
      csupán  azt  a  követelményt támasztja — de  azt  sem  abszolút
      követelményként — a törvényhozóval szemben, hogy az első  fokon
      meghozott  érdemi  döntésekkel szemben,  azt  felülvizsgálandó,
      magasabb   fórumhoz   lehessen   fordulni,   illetve   hatósági
      döntésekkel   szemben  rendelkezésre   álljon   a   bírói   út”
      [összefoglaló  jelleggel: 42/2004. (XI. 9.) AB  határozat,  ABH
      2004, 551, 572.].

      4.2.  A  bíróság  az átváltoztató határozatot a  szabálysértési
      hatóság  vagy a bíróság határozatának végrehajtása során  hozza
      meg.   A   végrehajtási  eljárás  során   hozott   döntések   a
      szabálysértési  felelősség  megállapításához  képest  járulékos
      természetűek: feltételeznek egy alapul fekvő döntést,  amelyben
      az ügy érdemi elbírálása már megtörtént. Ezzel egy tekintet alá
      esik a helyszíni bírság kiszabása. Ez utóbbi azonban csak akkor
      jelenti   a   szabálysértési  felelősség  kérdésének   végleges
      lezárását,  ha  azt az elkövető tudomásul veszi.  Ha  erre  nem
      kerül sor, akkor az elkövetővel szemben szabálysértési eljárást
      kell  lefolytatni  (Sztv.  137. §). Az elzárásra  átváltoztatás
      tehát  már  jogerősen  elbírált  felelősségre  vonás  vagy   az
      elkövető  beleegyezése  miatt  véglegesnek  tekintett   (általa
      elfogadott) szankcionálás esetén jöhet szóba.
      A  szabálysértési hatóság határozatának — ha az eljárás  adatai
      elegendő  alapot  szolgáltatnak az  eljárás  alá  vont  személy
      felelősségének  megállapítására  és  a  szabályértési   hatóság
      pénzbírságot   szab  ki  —  tartalmaznia  kell   a   pénzbírság
      átváltoztatása  esetére  megállapított  elzárás  tartamát.   Az
      elkövető  a  határozat elleni kifogásában  az  átváltoztatással
      összefüggő    rendelkezést    sérelmezheti,    illetve    ezzel
      összefüggésben kérheti tárgyalás tartását. A bíróság az iratok,
      illetve  a tárgyalás alapján az átváltoztatás tartamáról  szóló
      döntést  érdemben felülbírálhatja, ennél fogva e  vonatkozásban
      az Sztv. biztosítja a jogorvoslatot.
      Helyszíni   bírság  kiszabása  esetén  a  hatóság  köteles   az
      elkövetőt a jogkövetkezményekről, így az átváltoztatás  esetére
      megállapított   elzárás  tartamáról,  továbbá   a   jogorvoslat
      kizártságáról tájékoztatni [Sztv. 135. § (2) bekezdés].  Ha  az
      elkövető  a  helyszíni bírság kiszabását nem  veszi  tudomásul,
      akkor   a  szabálysértési  eljárás  lefolytatása  eredményeként
      hozott  határozat  ellen  a  fent ismertetettek  szerint  élhet
      kifogással, illetve kérheti tárgyalás tartását. Ha a  helyszíni
      bírságot   tudomásul  veszi,  akkor  ez  magában   foglalja   a
      jogorvoslati jogról való lemondást is.
      A  szabálysértési hatóság határozatával szemben igénybe  vehető
      kifogás,  illetve a tárgyalás tartására irányuló kérelem  (vagy
      az   arról   való  lemondás)  során  érvényesül   az   elkövető
      jogorvoslathoz  való  alkotmányos  alapjoga.  Az  átváltoztatás
      előtti   meghallgatás   lehetőségének   biztosítása   megfelelő
      garanciát  teremt  azon, az Indokolás IV. rész  3.3.  pontjában
      példálózó  jelleggel felsorolt körülmények figyelembe vételére,
      amelyek a végrehajtandó határozat jogerőre emelkedését követően
      merülnek  fel,  s  kihatással lehetnek a  pénzbírság  elzárásra
      történő  átváltoztatásának feltételeire.  További  biztosítékot
      jelent,  hogy  a  bíróság törvénysértés esetén a szabálysértési
      hatóság  határozatát hatályon kívül helyezi [Sztv. 112.  §  (1)
      bekezdés]; illetve név-, szám-, számítási hiba vagy más hasonló
      elírás  esetén az átváltoztatásról hozott határozatát kijavítja
      [Sztv. 75. § (2) bekezdés].
      A fentiekre tekintettel az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből nem
      vezethető  le  az elzárásra átváltoztató bírósági  határozattal
      szembeni   —   a   végrehajtás  indokolatlan   elhúzódását   is
      eredményező  — jogorvoslat biztosításának szükségessége,  ezért
      az    Alkotmánybíróság   az   indítványt   ebben   a   részében
      elutasította.

                                    V.

       1.  Több  alkotmányjogi panasz és az indítvány  előterjesztője
      is  kérte  az  Sztv. azon szabályának megsemmisítését,  mely  a
      szabálysértési  eljárásokban  lehetővé  teszi  bírósági  titkár
      eljárását  is.  Ez  a szabály az Sztv. eredeti  szövegében  nem
      szerepelt, azt a vacatio legis idején (a törvény kihirdetése és
      hatályba   lépése  közötti  időszakban)  az  Országgyűlés   egy
      módosító   törvénnyel   iktatta  be  [a  büntető   jogszabályok
      módosításáról szóló 1999. évi CXX. törvény 41. § (4) bekezdés].
       Az  Sztv. már ezzel az új normaszöveggel lépett hatályba 2000.
      március  1-jén. Az Országgyűlés úgy szabályozta a közigazgatási
      szabálysértési   határozatok  bíróság  általi   felülbírálatát,
      illetve  az  elzárással  is büntethető szabálysértések  bíróság
      általi  elbírálását,  hogy a tárgyalás mellőzésével  meghozható
      döntésekre   a   bírósági  titkárokat   is   felhatalmazta.   A
      szabálysértési tárgyalás tartását és a tárgyalás során, illetve
      annak eredményeként meghozható döntéseket tartotta meg az Sztv.
      a   hivatásos   bírák  hatáskörében,  ezzel   az   Országgyűlés
      lényegében  az  Sztv.-ben  bírósági  hatáskörbe  utalt  döntési
      jogkörök   túlnyomó  részét  a  bírósági  titkárok  hatáskörébe
      utalta.   E  döntések  között  találhatók  eljárási  természetű
      intézkedések  [pl.  az eljárás felfüggesztése,  a  megjelenésre
      kötelezés   (idézés),   a  mulasztás  igazolása],   kényszerítő
      intézkedéssel  összefüggőek  [pl.  elővezetés  elrendelése]  és
      érdemiek  [pl.  a közigazgatási szabálysértési hatóság  döntése
      elleni kifogás elbírálása, az eljárás megszüntetése, döntés  az
      ügyészi  óvás tárgyában, a meg nem fizetett pénzbírság vagy  az
      el  nem  végzett közérdekű munka elzárásra való átváltoztatása,
      perújítás elrendelése, a perújítási kérelem elutasítása].
       Az  indítványban  és  az  alkotmányjogi panaszokban  felvetett
      egyik   kérdés   az,   hogy  alkotmányosan   megengedhető-e   a
      szabálysértések bírósági titkárok általi elbírálása.  E  kérdés
      megválaszolásához az Alkotmánybíróságnak meg kell vizsgálni  az
      Sztv.-ben  a  bírósági titkároknak átengedett  hatásköröket,  a
      bírósági  titkárok  jogállását  és  e  szabályok  viszonyát  az
      alkotmányjogi panaszokban felhívott alkotmányos tételekkel.
       A   korábbi  példálódzó  felsorolásból  is  látható,  hogy   a
      bíróságok   eljárásának  előkészítésével  összefüggő   vagy   a
      bizonyítás  körébe  tartozó intézkedések mellett  a  törvény  a
      közigazgatási   döntés  érdemi  felülvizsgálatával   összefüggő
      hatáskört is biztosít a titkárnak, amikor lehetővé teszi,  hogy
      a  szabálysértési hatóság végzése ellen benyújtott  kifogást  a
      bíróság  tárgyalás  mellőzésével  bírálja  el.  Az  elkövető  –
      amennyiben  a  bírósági  titkár tárgyalás  mellőzésével  hozott
      végzését nem fogadja el – tárgyalás tartását kérheti, melyen  a
      döntést  már  hivatásos  bíró hozza.  A  szabálysértési  őrizet
      meghosszabbítása   [Sztv.  77.  §  (3)   bekezdés]   kérdésében
      hivatásos  bíró dönt, amire a gyorsított eljárás során  tartott
      tárgyalás  keretében  kerülhet sor  (126.  §).  Az  alábbiakban
      említett döntéseket – mivel azokat nem tárgyaláson hozza meg  a
      bíróság  –  a  92. § (1) bekezdésének általános utaló  szabálya
      alapján,  bírósági  titkár  is  meghozhatja:  a  szabálysértési
      hatóság  határozatának  hatályon kívül  helyezése  [93.  §  (2)
      bekezdés],  az ügyészi óvás elbírálása [91. § (6) bekezdés],  a
      jelen határozat rendelkező részének 1. pontjában megsemmisített
      rendelkezés hatályvesztéséig a meg nem fizetett pénzbírság vagy
      el  nem  végzett  közérdekű munka elzárásra való átváltoztatása
      (111. § és 112. §), vagy a perújítási kérelem elutasítása [107.
      §  (2)  bekezdés], döntés a perújítás megengedettsége tárgyában
      [108. § (1) bekezdés]. A titkárt eljárásra felhatalmazó szabály
      nem zárja ki, hogy a bíróság határozatának kiegészítése [75.  §
      (3)  bekezdés] tárgyában a döntést bírósági titkár  hozza  meg,
      akkor  is,  ha a kiegészítendő bírósági határozatot bíró  hozta
      meg.
       Ezek  mind  olyan  döntési hatáskörök, melyek a  szabálysértés
      miatt  alkalmazható szankció törvényessége vagy megengedettsége
      felőli   döntést  tesznek  lehetővé,  és  tárgyalás  tartásának
      hiányában  a  hivatásos bíróhoz fordulás joga nem  biztosított,
      illetve   az   elzárás   esetén   az   Alkotmánybíróság   jelen
      határozatáig nem volt biztosított.

       2.  A bírósági titkár és a hivatásos bíró között több lényeges
      különbség  van.  Ezek  közül kiemelkedik az,  hogy  a  bírósági
      titkárt  az Alkotmány a bírói szervezetről szóló X. fejezetében
      nem  említi, és a titkárt nem a köztársasági elnök nevezi ki  e
      tisztségére. Az Alkotmány rendelkezései értelmében a bíróság  –
      ha a törvény másképpen nem rendelkezik – tanácsban ítélkezik. A
      törvény  által  meghatározott ügyekben és módon  nem  hivatásos
      bírák  is  részt  vesznek az ítélkezésben. Egyesbíróként  és  a
      tanács elnökeként csak hivatásos bíró járhat el (Alkotmány  46.
      §-a).  Az  Alkotmány tehát hivatásos bírákat és  nem  hivatásos
      bírákat   ismer.  A  bíróságok  tanácsai  állhatnak   kizárólag
      hivatásos bírákból, illetve állhatnak hivatásos bírákból és nem
      hivatásos  bírákból  vegyesen. Amennyiben  valamely  ügyben  az
      ítélkezés nem tanácsban történik, hanem a kijelölt bíró egyedül
      jár  el,  egyesbíróról  beszélünk, aki az Alkotmány  kifejezett
      rendelkezése alapján csak hivatásos bíró lehet.
       A  nem  hivatásos bírák kifejezés az Alkotmány  46.  §-ába  az
      1997. évi LIX. törvénnyel történt módosítás folytán került  be.
      Az  Alkotmány eredeti, 1949-ben kihirdetett szövege a 37. §-ban
      említett  hivatásos  bírák mellett az ítélkezésben  részt  vevő
      népi   ülnököket:  „A  bíróságok  hivatásos  bírákból  és  népi
      ülnökökből  alakított  tanácsokban  ítélkeznek.  A  törvény   e
      szabály  alól  kivételt engedhet.” E rendelkezés  az  Alkotmány
      1972. évi I. törvénnyel végrehajtott átfogó módosítása során  a
      46.  §-ba  került át, szövege szó szerint egyezett  az  eredeti
      szöveggel.   A  46.  §-t  nem  változtatta  meg  az   Alkotmány
      módosításáról rendelkező 1989. évi XXXI. törvény, így az azonos
      szöveggel  maradt hatályban egészen 1997-ig,  amikor  is  a  ma
      hatályos   szöveg   megállapításra  került.   A   ma   hatályos
      alkotmányszöveg  megalkotása  során  fenntartották  a  korábban
      általános elvként érvényesülő társasbíráskodás elvét, demár nem
      főszabályként  tartalmazza azt az Alkotmány. Az új  szöveg  már
      nem  (népi) ülnököket említ a hivatásos bírák mellett, hanem  a
      „nem hivatásos bírák” részvételéről szól. A nem hivatásos bírák
      alatt  az  Alkotmány a bíráskodásban részt vevő  laikus  elemet
      érti.

       A  bírósági  titkárokra  vonatkozó  jogszabályi  rendelkezések
      áttekintése  alapján  megállapítható, hogy  a  bírósági  titkár
      eredetileg önálló ügyintézésre feljogosított bírósági fogalmazó
      volt,  ma viszont olyan igazságügyi alkalmazott, akinek  önálló
      hatásköreit  törvény  állapíthatja meg. A  bírósági  titkár  az
      Alkotmány  alkalmazásában nem tekinthető  „hivatásos  bírónak”,
      hiszen  e  bírákat a köztársasági elnök nevezi ki, a titkárokat
      viszont  a megyei bírósági elnökök, így a titkárok tekintetében
      nem  érvényesül  az Alkotmány 48. § (3) bekezdésében  rögzített
      elmozdíthatatlanság követelménye sem. Ugyanakkor nem tekinthető
      a  titkár  az  Alkotmány 46. § (2) bekezdésében  említett  „nem
      hivatásos   bírónak”   sem,  hiszen   e   kifejezés   alatt   a
      bíráskodásban  részt  vevő  laikusokat  érti  az  Alkotmány,  a
      bírósági  titkárok  hivatásszerűen  végzik  tevékenységüket,  a
      bírósággal igazságügyi szolgálati jogviszonyban állnak.

       3.  Az  Alkotmánybíróságnak elsőként azt  kellett  elbírálnia,
      hogy   az   Alkotmány   azon  rendelkezésével,   mely   szerint
      egyesbíróként  csak hivatásos bíró járhat el,  ellentétes-e  az
      Sztv.-nek  az  indítványban  és  az  alkotmányjogi  panaszokban
      támadott,  a  bírósági  titkár önálló eljárását  lehetővé  tevő
      szabálya.  Ennek során döntő jelentőséggel bírnak az  Alkotmány
      46. §-ában a bíróságok „ítélkező” tevékenységére és a hivatásos
      bíró „eljárására” vonatkozó kitételek.
       A  bíróságok  legfontosabb feladatait  az  Alkotmány  50.  §-a
      határozza  meg.  Eszerint a bíróságok „védik és biztosítják  az
      alkotmányos  rendet, a természetes személyek, a jogi  személyek
      és  a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait  és
      törvényes  érdekeit,  büntetik  a bűncselekmények  elkövetőit.”
      Továbbá:  „A  bíróság  ellenőrzi  a  közigazgatási  határozatok
      törvényességét.” [Alkotmány 50. § (1) és (2) bekezdése] Ezek  a
      rendes   bíróságokra  tartozó  igazságszolgáltatási   feladatok
      (95/B/2001.  AB határozat, ABH 2003, 1327, 1336.). E  feladatok
      törvényekben meghatározott módon történő teljesítése az  érdemi
      ítélkező tevékenység, melynek tanácsban történő ellátása  során
      a  tanács  elnöke,  egy bíró által történő ellátása  esetén  az
      egyesbíró  az Alkotmány rendelkezése értelmében csak  hivatásos
      bíró lehet.
       Az  Sztv.  vizsgált rendelkezésének első fordulata  szerint  a
      szabálysértési ügyben az elsőfokú bíróság feladatait a bírósági
      titkár  is  elláthatja. Ez azt jelenti, hogy  az  egyesbíróként
      eljáró hivatásos bírák helyett bírósági titkárok hozzák meg  az
      Sztv.  által a bíróság hatáskörébe utalt döntéseket. A  második
      fordulat  e  döntések  közül kizárja a  tárgyaláson  meghozható
      döntéseket,  hiszen a tárgyalás megtartására a bírósági  titkár
      nem  jogosult.  Az  Sztv. eljárásrendjében azonban  a  bírósági
      titkár minden olyan döntést meghozhat a hivatásos bíró helyett,
      mely nem a tárgyaláson, hanem azon kívül hozható meg.
       A    bírósági   titkárok   döntéshozatali   jogkörökkel   való
      feljogosítása  a  bíróságok  (pontosabban  az  ítélkező  bírák)
      tehermentesítése  céljából történt. Ez  a  jogalkotói  cél  nem
      vezethet  arra  az  eredményre, hogy  az  Alkotmány  kifejezett
      rendelkezésével ellentétes módon, az igazságszolgáltató, érdemi
      ítélkező tevékenység kikerüljön a hivatásos bírák hatásköréből.
      Az  Alkotmány  46.  §  (1)  bekezdése  az  egyes  eljárásrendek
      (polgári,  büntető, közigazgatási) megjelölése nélkül  rögzíti,
      hogy  a  bíróság  –  ha a törvény másképpen nem  rendelkezik  –
      tanácsban   ítélkezik.  Mindez  azt  jelenti,  hogy  amennyiben
      törvény  másként  rendelkezik, akkor az ítélkező  tevékenységet
      egyesbíró  is  elláthatja.  A 46. §  (3)  bekezdése  értelmében
      egyesbíróként  csak hivatásos bíró járhat el. A hivatásos  bíró
      egyesbírókénti  eljárása  a  bíróság  ítélkező  tevékenységének
      megvalósítását  jelenti.  Az  ítélkező  tevékenység   pedig   a
      bíróságoknak  az  50.  §-ban megjelölt feladataival  összefüggő
      érdemi cselekménysorozat.
       Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint a bíróságok (és így az
      egyesbíróként  eljáró  hivatásos  bíró)  nem  minden   eljárási
      cselekménye  és nem minden döntése vonható az Alkotmányban  írt
      „ítélkezik” vagy „ítélkezés” fogalmi körébe. A bíróságok számos
      határozatot  hozhatnak. E határozatoknak a  meghozatala  mindig
      valamelyik  eljárásrend mentén, az arra irányadó törvényi  vagy
      azokon  alapuló rendeleti szabályok alkalmazásával történik.  A
      Pp.   és  a  Be.  a  két  legnagyobb  kodifikált  eljárásrendet
      tartalmazó  törvény. Igaz, hogy szűkebb hatókörben  érvényesül,
      de   az   Sztv.   is   önálló  eljárásrendet  intézményesít   a
      szabálysértések elbírálására. A bíróságok részletes  feladatait
      és  az  azok ellátásához szükséges hatásköröket külön törvények
      (köztük  az  Sztv.  is) tartalmazzák. E részletes  feladat-  és
      hatáskör-meghatározó törvények nem minden rendelkezése  vonható
      az       ítélkezés      fogalomkörébe.      Amennyiben       az
      „ítélkezés”–„ítélkezik”   kifejezés    alatt    minden    olyan
      tevékenységet értenénk, amelyet a bíróságok végeznek,  akkor  e
      fogalmak   tulajdonképpen  jelentés  nélkülivé   válnának.   Az
      ítélkezés szűkebb értelmű jelentése [az Alkotmány 50. § (1)  és
      (2)  bekezdésére  és a 70/K. §-ra is figyelemmel]  a  bíróságok
      olyan  tevékenységére  utal, amikor  jogvitát  vagy  jogsértést
      jogszabály  alapján bírálnak el, vagy valamely alkotmányos  jog
      megsértésével  vagy  vélt megsértésével  összefüggésben  hoznak
      olyan  döntést,  mely  a  jogokra,  kötelezettségekre  vagy  az
      érintettek  törvényes érdekeire érdemi kihatással  van.  Ez  az
      ítélkező  tevékenység  alapvetően  az  ügynek  vagy  az  ügyhöz
      szorosan  kapcsolódó  érdemi kérdésnek  a  jogerős  eldöntésére
      irányul  úgy,  hogy a bíróság meghozott határozatához  maga  is
      kötve   van.  Az  érdemi  ítélkező  tevékenység  előkészítését,
      valamely  alapvető  jogot érintő kérdést  a  véglegesség  és  a
      jogerősség  igényével  el nem döntő, sok  esetben  a  bíróságot
      magát  nem  is kötelező (általa megváltoztatható) döntések  nem
      tartoznak az ítélkezés tulajdonképpeni fogalomkörébe.

       4.   A   szabálysértésekkel  összefüggő  bírósági  tevékenység
      meghatározó  része  az eljárás alá vont személy  felelősségének
      megállapításával  és elítélésével összefüggő érdemi  ítélkezés.
      Ilyen  a  közigazgatási  szabálysértési  hatóság  határozatának
      felülbírálata.
       Az  Sztv.  kihirdetését követően iktatta be az Országgyűlés  a
      bírósági  titkár  eljárására  alapot  adó  rendelkezést.  Ennek
      megállapítása során nem volt arra tekintettel, hogy a bíróságok
      általi érdemi ítélkező tevékenység végzésére az Alkotmány 46. §-
      ának rendelkezései alapján csak egyesbíró jogosult.
       Az  ügyészi óvás elbírálása [91. § (6) bekezdés], a perújítási
      kérelem  tárgyaláson kívüli elutasítása [107. §  (2)  bekezdés]
      azonban   mind   olyan  döntési  hatáskörök,  melyek   vagy   a
      szabálysértési   felelősség,  illetve  a  szabálysértés   miatt
      alkalmazható szankció törvényessége vagy megengedettsége felőli
      döntést  tesznek lehetővé. Ezek a példálózó jelleggel felsorolt
      hatáskörök  is  mutatják, hogy a jogalkotó  minden  megfontolás
      nélkül,   az  egyes  bírósági  feladatok  és  döntési  jogkörök
      jellegének  figyelembe vétele nélkül iktatta be a  törvénybe  a
      92.  §  (1)  bekezdés  második  mondatát.  Az  Alkotmánybíróság
      megjegyzi,   hogy   önmagában  nem   alkotmányellenes,   ha   a
      szabálysértési  eljárásban  a  hivatásos  bírák  irányítása  és
      felügyelete mellett a bírósági titkárok részt vesznek és  egyes
      eljárási   kérdésekben  döntéshozatali   jogkört   kapnak.   Az
      Alkotmány  46.  §-ával az sem ellentétes, ha a bírósági  titkár
      önálló   döntéshozatali  jogkört  nyer  (pl.  a  szabálysértési
      hatóság    végzése    ellen   benyújtott   kifogás    tárgyalás
      mellőzésével,  iratok alapján történő elbírálása),  de  döntése
      ellen   hivatásos  bíróhoz  fordulhat  az  érintett.   Mindazon
      esetekben,   amikor   a   bírósági   titkár   érdemi    jellegű
      határozatával  szemben a hivatásos bíróhoz  fordulás  joga  nem
      biztosított, alkotmánysértés áll fenn.
       A  fent kifejtettek szerint az Alkotmánybíróság az Sztv. 92. §
      (1)  bekezdésének  második mondatát  az  Alkotmány  46.  §  (3)
      bekezdésével ellentétesnek találta, ezért azt a jelen határozat
      2008. június 30. napjával megsemmisíti.
       Az    indítványozók   az   alkotmányossági   vizsgálatot   más
      alkotmányos  rendelkezések  [48. §  (2)  bekezdés,  50.  §  (2)
      bekezdés, 57. § (1) bekezdés, 57. § (5) bekezdés] szempontjából
      is   kezdeményezték.  Az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata
      szerint,  ha  az  adott  rendelkezés  alkotmányellenességét  az
      Alkotmány  valamely  tétele  alapján  már  megállapította,   az
      indítványokban  felhívott  további alkotmányi  rendelkezésekkel
      fennálló ellentétet már nem vizsgálja. [61/1997. (XI.  19.)  AB
      határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat,
      ABH 2000, 425, 429.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001,
      478,  482.;  35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH  2002,  199,
      213.;  4/2004.  (II.  20.) AB határozat,  ABH  2004,  66,  72.;
      9/2005. (III. 31.) AB határozat, ABH 2005, 627, 636.]

       5.  Az  Alkotmánybíróság  a következőkben  a  bírósági  titkár
      eljárásbeli  szerepének egy másik összetevőjével  foglalkozott.
      Az   egyik  alkotmányjogi  panasz  előterjesztője  mulasztásban
      megnyilvánuló   alkotmánysértés  megállapítását   kezdeményezte
      amiatt,  hogy  a bírósági titkár eljárásának az  Sztv.-be  való
      beiktatásakor  nem  voltak figyelemmel arra,  hogy  a  bírósági
      titkár kizárását is szabályozni kell. Az erről való rendelkezés
      elmaradt.  Így fordulhatott elő a panaszos ügyében, hogy  az  a
      személy  hozta  meg bíróként a bírósági titkár által  meghozott
      végzést tárgyaláson felülvizsgáló jogerős végzést, aki korábban
      bírósági  titkárként  eljárt  az  ügyben,  de  időközben  bírói
      kinevezést  nyert.  Az ezt lehetővé tevő, hiányos  szabályozást
      tartalmazó   Sztv.  rendelkezések  sértik  az  Alkotmánynak   a
      tisztességes  és  pártatlan  bírói  úthoz  való  jogról  és   a
      jogorvoslathoz való jogról rendelkező 57. § (1) bekezdését.  Az
      alkotmányjogi   panasz  előterjesztője  valójában   mulasztásos
      alkotmánysértés megállapítására tett indítványt, melyben kérte,
      hogy   az  Alkotmánybíróság  hívja  fel  az  Országgyűlést   az
      összeférhetetlenségnek az ilyen eseteket kizáró szabályozására.

      5.1.  Az  Alkotmánybíróság legutóbb  a  3/2007.  (II.  13.)  AB
      határozattal   (ABK   2007.  február,  83,  84.)   megerősített
      álláspontja  szerint  az  Abtv. 48.  §  (1)  bekezdése  alapján
      Alkotmányban    biztosított    jogainak    megsértése     miatt
      alkotmányjogi  panasszal  az fordulhat az  Alkotmánybírósághoz,
      akinek  a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása
      folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit  már
      kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára
      biztosítva.   Az   Alkotmánybíróság  már   több   határozatában
      rámutatott,  hogy  az  „Abtv. 48. § (1)  bekezdése  szerint  az
      alkotmányjogi  panasz benyújtásának feltételei  közé  tartozik,
      hogy    az    Alkotmányban   biztosított   jog   sérelme    »az
      alkotmányellenes  jogszabály alkalmazása  folytán«  következzék
      be.  Ennél  fogva az Abtv. alapján a szabályozás hiánya  miatt,
      azaz mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítására
      irányuló indítvány alkotmányjogi panaszként való előterjesztése
      az  Abtv.-ből nem vezethető le” (1044/B/1997. AB határozat, ABH
      2004,  1160,  1176.; 986/B/1999. AB határozat, ABH  2005,  889,
      900.;  276/D/2002. AB határozat, ABH 2006, 1369,  1373.).  Erre
      tekintettel  az  Alkotmánybíróság a mulasztásban  megnyilvánuló
      alkotmányellenességre   alapított  alkotmányjogi   panaszt   az
      Alkotmánybíróság    ideiglenes    ügyrendjéről     és     annak
      közzétételéről   szóló,  módosított  és  egységes   szerkezetbe
      foglalt  3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (ABH  2003,  2065.,  a
      továbbiakban:  Ügyrend)  29.  §  e)  pontja  alapján  —  érdemi
      vizsgálat nélkül — visszautasította.

      5.2.  A  mulasztásos  alkotmánysértés megállapítására  irányuló
      eljárást   az   Abtv.   49.   §  (1)   bekezdése   alapján   az
      Alkotmánybíróság   hivatalból  is  megindíthatja,   illetve   a
      mulasztásos  alkotmánysértést  hivatalból  is  megállapíthatja.
      Erre  figyelemmel az Alkotmánybíróság megvizsgálta,  nem  áll-e
      fenn  a  hatályos szabályok alapján mulasztásban  megnyilvánuló
      alkotmányellenesség.
      Az Abtv. 49. § (1) bekezdése alapján mulasztásban megnyilvánuló
      alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet  sor,  ha  a
      jogalkotó   szerv   a  jogszabályi  felhatalmazásból   származó
      jogalkotói      feladatát     elmulasztotta,      és      ezzel
      alkotmányellenességet   idézett   elő.   Az    Alkotmánybíróság
      mulasztásban  megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít  meg,
      ha    alapvető   jog   érvényesüléséhez   szükséges   garanciák
      hiányoznak,  illetve,  ha  a hiányos szabályozás  alapvető  jog
      érvényesítését veszélyezteti [22/1990. (X. 16.)  AB  határozat,
      ABH  1990, 83, 86.; 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH  1992,
      227, 232.; 6/2001. (III. 14.) AB határozat, ABH 2001, 93, 103.;
      46/2007. (VI. 27.) AB határozat, ABK 2007. június, 574, 579.]
      A  kizárási  szabályokban megnyilvánuló korlátozás (a  kizárási
      okkal  érintett személy akkor sem járhat el az adott  ügyben  a
      bíróság  nevében,  ha  eljárásának egyéb  törvényes  feltételei
      fennállnak)  a  bírósági  eljárásnak az  Alkotmány  57.  §  (1)
      bekezdése  által  támasztott pártatlanságát,  tisztességességét
      hivatott  elősegíteni. [67/1995. (XII. 7.)  AB  határozat,  ABH
      1995,  346.;  52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996,  159.;
      17/2001. (VI. 1.) AB határozat, ABH 2001, 222.]
      A  szabályozás áttekintése nyomán megállapítható, hogy az Sztv.
      a  43  –  46. §-aiban számos kizárási okot tartalmaz,  valamint
      szabályozza,  hogy a kizártság esetén mely szerv  vagy  személy
      dönt  az eljáró bíró vagy a hatóság tagja kijelöléséről.  Ugyan
      nincsenek az Sztv.-ben olyan kifejezett rendelkezések,  amelyek
      a   —   bíró   helyett  eljáró  —  bírósági  titkár  kizárására
      vonatkoznának,  viszont az Sztv. 44. § (5) bekezdése  kimondja,
      hogy  „[a]  kizárás  e törvényben nem szabályozott  eseteire  a
      büntetőeljárásról    szóló    törvény    rendelkezéseit    kell
      értelemszerűen  alkalmazni.” A Be. 27. §-a szerint  pedig  „[a]
      bíró   kizárására  vonatkozó  szabályok  irányadók  a  bírósági
      titkár,  a jegyzőkönyvvezető és a bírósági ügyintéző kizárására
      is.”  Ennek alapján megállapítható, hogy az Sztv. utaló szabály
      formájában  tartalmaz a bírósági titkár kizárására szabályokat,
      e szabályok a Be. bíró kizárására vonatkozó szabályai megfelelő
      értelmezésével állapíthatók meg. Létező jogi szabályozás esetén
      pedig  a  mulasztásos alkotmánysértés megállapításának hiányzik
      az Abtv.-ben előírt feltétele.

                                    VI.

       1.    Az   Alkotmánybíróság   az   alkotmányjogi   panaszokkal
      összefüggésben  a következőkben azokat a kérdéseket  válaszolta
      meg,  hogy az ártatlanság vélelmének megsértését eredményezik-e
      az  Sztv.-nek a tényállás tisztázására vonatkozó szabályai.  Az
      indítványozók szerint ugyanis az Sztv. akkor, amikor  azt  írja
      elő,  hogy  a  szabálysértési  hatóság  és  a  bíróság  az  ügy
      megítélése   szempontjából   lényeges   körülményeket   köteles
      tisztázni,   alapjog-korlátozó  szabályával  több   alkotmányos
      rendelkezést is megsért. Az Alkotmánybíróság elsőként tehát azt
      vizsgálta,  hogy fennáll-e az az indítványozók által  felvetett
      alkotmányossági probléma, miszerint a szabálysértési hatóság és
      a  bíróság e szabály [Sztv. 52. § (1) bekezdése] alkalmazásával
      nem  az  egész történeti tényállást, hanem annak csak a hatóság
      megítélése szempontjából jelentős körülményeit tárja fel, és ez
      gátolja-e az ártatlanság vélelmének megvalósulását.

       1.1.   E   kérdés  megválaszolásához  először  az  ártatlanság
      vélelmének   tartalmát   és   a  szabálysértési   ügyben   való
      alkalmazhatóságát   kellett  megvizsgálni.   Ennek   során   az
      Alkotmánybíróság támaszkodott az ártatlanság vélelmét  átfogóan
      elemző  és értelmező korábbi határozatára, melyből az  alábbiak
      említését  tartja  fontosnak: „A  jogállam  egyik  alapelve  az
      ártatlanság   vélelmének  elve,  amely  az  1989.   évi   XXXI.
      törvénnyel az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében rögzítést nyerve
      alkotmányos  rangra  emelkedett. [...] Az  ártatlanság  vélelme
      elsősorban  a  büntető felelősség elbírálása során  a  döntésre
      jogosított  részéről  az  elfogulatlan, pártatlan  megközelítés
      követelményét  szolgálja,  ehhez  kapcsolódóan  a  megalapozott
      bizonyítás  kötelezettségét, továbbá a  prejudikáció  tilalmát.
      […]  A  jogállam által védett élet- és jogviszonyok  körében  a
      fejlődés  általános  iránya  az  ártatlanság  vélelmének   mind
      szélesebb   körben   való  érvényesülése  felé   mutat.   Ennek
      megfelelően  az Alkotmánybíróság már korábban is  kiterjesztően
      értelmezte  az ártatlanság vélelmét a devizahatósági eljárásban
      a  vallomás megtagadásának jogával kapcsolatban 41/1991.  (VII.
      3.)  AB  határozat,  (ABH 1991, 193, 195.), avagy  a  fegyveres
      erők,  a fegyveres testületek és a rendészeti szervek tagjainak
      a   testületekkel   szemben  fennálló   anyagi   felelősségével
      kapcsolatban     a     parancsnoki    jogkör    szabályozásának
      alkotmányellenességéről   hozott   57/1993.   (X.    28.)    AB
      határozatban. (ABH 1993, 349, 350.) […]
       Az  ártatlanság vélelme ezen kívül alkotmányos alapelvként nem
      csupán  azokra  a  szabályokra terjed  ki,  amelyek  a  szűkebb
      értelemben   vett   —  bűncselekmény  miatt  a   büntetőeljárás
      szabályai szerint folytatott — büntetőjogi felelősségre vonásra
      nézve   irányadók,   hanem  egyéb   eljárásokra   is,   így   a
      devizahatóság  előtt folyó, vagy más szabálysértési  eljárásban
      is  alkalmazható. [41/1991. (VII. 3.) AB határozat  (ABH  1991,
      193,  195.); 1284/1990. AB határozat (ABH 1991, 562,  563.)  és
      63/1997.  (XII.  11.) AB határozat (ABH 1997, 365,  372.)].  Az
      ártatlanság  vélelmének az etikai eljárás  során  is  mindvégig
      érvényesülnie kell. (39/1997. (VII.1.) AB határozat, ABH  1997,
      263,  271.) [...] [A]z Alkotmánybíróság gyakorlata következetes
      abban   a  tekintetben  is,  hogy  az  Alkotmány  57.   §   (2)
      bekezdésének   rendelkezéséből   eredő   alkotmányos    védelem
      korlátlanul  nem  terjeszthető ki.  Az  ártatlanság  vélelme  a
      felelősség  kérdésében hozandó döntés folyamatán túl elsősorban
      azt a jogsérelmet hivatott megakadályozni, amelyet – törvénynek
      megfelelően   lefolytatott  eljárás   során   –   megállapított
      felelősség  hiányában  alkalmazott és  utóbb  reparáció  nélkül
      maradt joghátrányok okozhatnak.
       Az   ártatlanság   vélelmének  lényegéből   következik,   hogy
      egyfelől  az  előbb  ismertetett határozatokban  érintett  jogi
      normák  körében  sem feltétlen, így nem minden egyes  szabályra
      vonatkozik, másfelől az említett körbe nem tartozó, azon  kívül
      eső   jogszabályi  rendelkezések  tekintetében  nem  érvényesül
      általános   jelleggel,  főszabályként.  A  jogi  normák   utóbb
      említett   körében  esetenként  vizsgálandó,  hogy   az   adott
      jogszabály   az  ártatlanság  vélelmének  alkotmányos   elvével
      összefüggésben  áll-e,  ha igen, a felelősség  megállapításának
      kérdésével olyan szoros kapcsolata állapítható-e meg, amely  ez
      utóbbival  egyazon  körben indokolja az alkotmányos  védelmet.”
      [26/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 647, 648-650.]

       1.2.   A   szabálysértési  felelősség  alapvető   jellemzőinek
      áttekintéséből    és   az   ártatlanság   vélelmének    idézett
      értelmezéséből egyértelműen megállapítható, hogy az ártatlanság
      vélelmének  alkotmányos  alapjoga a  büntetőeljárás  mellett  a
      szabálysértési   eljárásban  is  érvényesül.  (398/E/2000.   AB
      határozat,  ABH  2004, 1441, 1443.). Ez az  alkotmányos  jog  a
      szabálysértés   miatt  eljáró  és  jogkövetkezményt   alkalmazó
      hatóság   vagy  bíróság  részéről  az  elfogulatlan,  pártatlan
      megközelítés  követelményét  írja elő,  melyhez  kapcsolódik  a
      bizonyítás  kötelezettsége, továbbá a  prejudikáció  (vagyis  a
      tények teljes körű feltárása nélküli, vagy azt megelőző döntés)
      tilalma.  Mindez a szabálysértési eljárásban is akadályát  kell
      képezze   annak,   hogy  az  eljárás   alá   vont   személy   a
      szabálysértési   felelősség  megállapításával  járó   hátrányos
      jogkövetkezményeket a felelősségének megalapozott  bizonyításon
      nyugvó megállapítása nélkül szenvedje el.
       A  szabálysértési eljárásban az ártatlanság vélelme nem  külön
      eljárási  alapelvként,  hanem a bizonyítás  elvei  között  nyer
      megfogalmazást.  Eszerint  „az eljárás  alá  vont  személy  nem
      kötelezhető   ártatlanságának   bizonyítására,   felelősségének
      bizonyítása  a szabálysértési hatóságot, illetőleg a  bíróságot
      terheli.”  [Sztv.  52. § (2) bekezdés] Az  ártatlanság  vélelme
      alkotmányos  elvének a szabálysértési eljárásban  megnyilvánuló
      tartalma elsődlegesen ebben fejezhető ki. A kérdés az, hogy  az
      a  kitétel,  mely  szerint a hatóság vagy  a  bíróság  „az  ügy
      megítélése   szempontjából”  lényeges   körülményeket   köteles
      tisztázni,  ellentétes-e az ártatlanság vélelmének  ismertetett
      tartalmával.

       1.3.   A   szabálysértési  eljárás  a  közigazgatási  hatósági
      eljárásra  és  a  büntetőeljárásra egyaránt jellemző  vonásokat
      tartalmaz.   A   szabálysértési  hatóságok  által  lefolytatott
      eljárás során a közigazgatási hatósági eljáráshoz hasonlóan nem
      különülnek el az egyes eljárási funkciók (nem épült ki  a  vád,
      védelem  és  ítélkezés funkciómegosztása). A  büntetőeljáráshoz
      hasonlóan  a szabálysértési hatóság vagy a bíróság a  tényállás
      megállapítása  után  a  felróhatóan  (vagyis  szándékosan  vagy
      gondatlanul) cselekvő (vagy mulasztó) elkövetőt a szabálysértés
      miatt  büntetéssel sújtja vagy – ha annak feltételei fennállnak
      –  az  eljárást  megszünteti [Sztv. 84.  §].  A  szabálysértési
      eljárásnak  is  központi  mozzanata a tényállás  tisztázása.  E
      fogalom  (a  közigazgatási hatósági eljárásjoghoz hasonlóan)  a
      bizonyításhoz képest tágabb értelmű és részben attól el is tér,
      hiszen  maga  a  törvény is úgy rendelkezik, hogy  a  tényállás
      tisztázását    már   az   eljárást   megindító   feljelentésből
      rendelkezésre  álló  adatok alapján kell megtenni.  Bizonyítási
      eljárást  csak  akkor  kell lefolytatni,  ha  a  feljelentésből
      rendelkezésre  álló  adatok nem elegendőek  [Sztv.  52.  §  (1)
      bekezdés második mondata, 83. § (1) bekezdése].

       1.4.  A tényállás-megállapítása a szabálysértési felelősségről
      való döntés alapjául szolgáló tények összegyűjtését, azoknak  a
      szabálysértési felelősség megállapítása szempontjából  fennálló
      (vagy éppen fenn nem álló) relevanciájának értékelését jelenti.
      Az  Alkotmánybíróság egy korábbi határozatában rögzítette, hogy
      „[a]z  Sztv.  alapvető  rendeltetése  az,  hogy  biztosítsa   a
      szabálysértést  elkövetők felelősségre vonását,  melynek  egyik
      fontos  eleme  a  bizonyítás.  Az  Alkotmány  rendszeréből   és
      rendelkezéseiből közvetlenül a bizonyításnak semmilyen modellje
      nem  vezethető le. (...) A szabálysértési hatóság  (valamint  a
      kifogás   elbírálása  során:  a  bíróság)  az  ügy   megítélése
      szempontjából  lényeges körülményeket köteles tisztázni  [Sztv.
      52.  §  (1)  bekezdés].  Ennek során mindenek  előtt  azt  kell
      eldönteni, hogy a cselekmény szabálysértés-e. Ezt követően kell
      feltárni  a  cselekmény elkövetésének körülményeit,  majd  azt,
      hogy  a cselekményt az eljárás alá vont személy követte-e  el.”
      (398/E/2000. AB határozat, ABH 2004, 1441, 1446.)

       1.5. Az Sztv. 52. § (1) bekezdésének első mondata a tényállás-
      tisztázás  általános  kötelezettségének  előírásakor  „az   ügy
      megítélése  szempontjából  lényeges” tények  felderítését  írja
      elő.  Az  Alkotmánybíróság megítélése szerint ez a  fordulat  a
      jogalkalmazó  szabálysértési hatóságok és a  bíróságok  számára
      nem  teremt  lehetőséget arra, hogy a felelősség  megállapítása
      alapjául   szolgáló  tények  között  indokolatlan   különbséget
      tegyenek. E rendelkezés egyrészt összhangban van a más eljárási
      rendeket  szabályozó törvények szóhasználatával,  másrészt  nem
      szűkíti   az   ártatlanság   vélelmének   érvényesülését.    Az
      ártatlanság  vélelmének  az Alkotmány 57.  §  (2)  bekezdésében
      foglalt  alapvető joga a szabálysértési eljárásban is megengedi
      a  tényeknek  olyan megkülönböztetését, mely szerint  vannak  a
      szabálysértési  anyagi  és  eljárási  jogszabályok  alkalmazása
      során  jelentős  (releváns) és vannak ebből a  szempontból  nem
      jelentős  (nem  releváns) tények. A tények  ilyen  megítélésére
      utal az „ügy megítélése szempontjából lényeges” fordulat.

       1.6.  Az  Alkotmánybíróság  ezek után  megvizsgálta,  hogy  az
      Sztv.  52.  § (1) bekezdésének kérdéses fordulata ütközik-e  az
      Alkotmány 57. § (3) bekezdésébe foglalt védelemhez való  jogba.
      A védelemhez való jog természetéről az Alkotmánybíróság már egy
      korai   határozatában  leszögezte:  „A  védelemhez   való   jog
      alkotmányos büntetőeljárási alapelve az eljárás egész menetében
      számtalan részletszabályban ölt testet. A védelemhez való jog a
      büntetőeljárás  alá  vont  személy  azon  jogaiban,  illetve  a
      hatóságok   azon   kötelezettségeiben   realizálódik,   amelyek
      biztosítják,  hogy  a  vele  szemben érvényesített  büntetőjogi
      igényt  megismerje, arról álláspontját kifejthesse, az igénnyel
      szembeni   érveit   felhozhassa,  a  hatóságok  tevékenységével
      kapcsolatos  észrevételeit  és  indítványait  előterjeszthesse,
      továbbá védő segítségét vehesse igénybe. A védelemhez való  jog
      tartalmát képezik a védő azon eljárási jogosítványai, illetve a
      hatóságok  azon  kötelezettségei, amelyek  részéről  a  védelem
      ellátását  lehetővé teszik.” [25/1991. (V. 18.)  AB  határozat,
      ABH  1991, 415.] Az Alkotmánybíróság már említett határozatában
      arra  az  álláspontra  jutott,  hogy  „a  védelemhez  való  jog
      alkotmányos  követelményének érvényesülése – a  büntető-  és  a
      szabálysértési eljárás különbözőségére tekintettel – nem azonos
      módon  és ebből következően eltérő mérce alapján ítélhető meg.”
      (398/E/2000. AB határozat, ABH 2004, 1441, 1444.) A  védelemhez
      való  jog  érvényesülése a szabálysértési eljárásban is  számos
      részletszabályban  ölt  testet, ezért az  Alkotmánybíróság  azt
      vizsgálta,  hogy  más rendelkezésekhez képest miként  érinti  a
      vizsgált  szabály  a védelemhez való jog érvényre  jutását.  Az
      Sztv.-nek  az  eljárás  alá  vont személy  számára  biztosított
      részvételi  és  nyilatkozattételi jogát, a védő kiválasztásának
      és megbízásának a jogát semmilyen módon nem befolyásolja és így
      nem  is  korlátozza az 52. § (1) bekezdésének  „ügy  megítélése
      szempontjából   lényeges”  fordulata.  Sem  a  hatóság   általi
      bizonyítás kötelezettségét nem szűkíti, sem a hatóság (bíróság)
      által  bizonyított vagy gyanúként megfogalmazott tények  elleni
      védekezést nem érinti ez a szabály, így az Alkotmánybíróság  az
      indítványokat e tekintetben is elutasította.

       1.7. Az indítványozók azt is felvetették, hogy az Sztv. 52.  §
      (1)   bekezdésének  „ügy  megítélése  szempontjából   lényeges”
      fordulata  sérti  az Alkotmánynak a tisztességes  és  pártatlan
      eljáráshoz  való  jogról rendelkező 57. §  (1)  bekezdését.  Az
      indítványokban  felvetett  alkotmányossági  kérdés   megítélése
      során  az Alkotmánybíróság a következőket vette figyelembe:  „A
      tisztességes  eljárásnak az egyezmény- és  alkotmányszövegekben
      nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme
      a   »fegyverek  egyenlősége«,  amely  a  büntetőeljárásban  azt
      biztosítja,  hogy  a vádnak és a védelemnek egyenlő  esélye  és
      alkalma  legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben  véleményt
      formálhasson  és  állást foglalhasson. A fegyverek  egyenlősége
      nem  minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak
      teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem
      a  váddal  összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen.  A
      fegyverek  egyenlőségének  egyik  feltétele  (és  a  nemzetközi
      szervek  esetjogában is leginkább kimunkált területe)  a  felek
      mindegyikének  személyes  jelenléte  az  eljárási  cselekmények
      során,  illetve  egyes eljárási szereplők  (például  szakértők)
      megtartása  semleges  pozícióban. A  másik  feltétel,  hogy  az
      ügyben  releváns adatokat a vád, illetve a terhelt  és  a  védő
      ugyanolyan  teljességben  és mélységben  ismerhessék  meg.  Itt
      érintkezik   a   fair   trial  elve  a  védelemhez   való   jog
      hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő  idejének
      és   eszközeinek  követelményével.”  [6/1998.  (III.  11.)   AB
      határozat, ABH 1998, 91, 95-96.]
       Az    Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   a   tényállás
      tisztázásának vizsgált Sztv.-beli szabálya és a védelemhez való
      jog  közötti  kapcsolat megítéléséhez az  elkövető  és  a  védő
      valamennyi  lényeges  eljárási  jogosultságát  figyelembe  kell
      venni.  Önmagában  ez  a szabály nem akadályozza  az  elkövetőt
      (eljárás  alá  vont  személyt) abban, hogy az  ügyben  releváns
      adatokat   a   „váddal”  azonos  terjedelemben  és   mélységben
      megismerje  és  a  szabálysértési felelősség  kérdésében  kellő
      felkészüléssel  védekezhessék.  Mint  korábban  rámutatott   az
      Alkotmánybíróság, ez a szabály nem szűkíti az eljáró  hatóságok
      és   a  bíróság  tényállás-megállapítási  kötelezettségét,   az
      valamennyi, a szabálysértési felelősség szempontjából  releváns
      körülményre ki kell, hogy terjedjen. Lényegében ezt  fejezi  ki
      az „ügy megítélése szempontjából lényeges” fordulat is, melynek
      az Alkotmánybíróság megítélése szerint nem tulajdonítható az az
      indítványozók  által  felvetett jelentés,  hogy  nem  az  egész
      történeti  tényállást, hanem annak csak „a  hatóság  megítélése
      szempontjából”  jelentős körülményeit kell feltárni.  Az  Sztv.
      47.  §  (2) bekezdése mindemellett az eljárás alá vont  személy
      alapvető  eljárási jogosultságaként rögzíti azt, hogy  jogosult
      megismerni,   milyen  cselekmény  miatt   és   milyen   tények,
      bizonyítékok alapján folyik ellene szabálysértési eljárás.
       Minderre  tekintettel  az  Alkotmánybíróság  az  indítványokat
      elutasította.
       Felvetették   még  az  indítványozók,  hogy   ez   a   szabály
      önkényesen  alapjog-korlátozó jellegű  és  ezáltal  megsérti  a
      jogállamiságról  rendelkező Alkotmány 2. § (1)  bekezdését.  Az
      Alkotmánybíróság   álláspontja  szerint  a  kérdéses   törvényi
      rendelkezés   alapjogkorlátozó   jellege,   azon    belül    az
      alapjogkorlátozás   önkényessége  az   Alkotmány   2.   §   (1)
      bekezdésébe   foglalt  jogállamisággal  nem   áll   értékelhető
      összefüggésben. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata  szerint
      az  érdemi  alkotmányossági  összefüggés  hiánya  az  indítvány
      elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság értékelhető
      alkotmányjogi összefüggés hiányában az indítványt e tekintetben
      is elutasította. [985/B/1991. AB határozat, ABH 1991, 652, 653-
      654.;  19/2004.  AB  határozat, ABH 2004, 312,  343.;  72/2006.
      (XII. 15.) AB határozat, ABH 2006, 819, 843.]

       1.8.   Az   Alkotmánybíróság  ugyancsak  nem  állapított   meg
      alkotmányellenességet  az Sztv. 52.  §  (2)  bekezdésének  „nem
      kötelezhető    ártatlanságának    bizonyítására”    szövegrésze
      tekintetében.  Az  indítványozó az  ellene  folytatott  konkrét
      szabálysértési  eljárásban tapasztalt  szabálytalanságok  miatt
      találja  alkotmányellenesnek  ezt  a  szövegrészt,  mert  ez  a
      megfogalmazás   nem  képes  kellő  mértékben   biztosítani   az
      ártatlanság  vélelmének  tényleges  érvényesülését  és  így   a
      tisztességes  eljáráshoz, valamint a  védelemhez  való  jog  is
      sérelmet szenved. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez  a
      szabály  egyértelműen fogalmazza meg azt a  törvényi  előírást,
      melynek értelmében a tényállás tisztázása és a bizonyítás során
      a   hatóságok   és  a  bíróságok  kötelesek  az  ügy   lényeges
      körülményeit  tisztázni  és nem az  eljárás  alá  vont  személy
      köteles  magát  a  felelősségre vonási  igény  (a  „vád”)  alól
      tisztázni.  Vagyis a szabálysértési eljárásban nem  exculpációs
      (kimentési)   jellegű   a  szabálysértésért   való   felelősség
      megállapítása. Az Alkotmánybíróság erre tekintettel  sem  látta
      megalapozottnak az indítványt.

       2.  Az  Sztv. 98. § (1) bekezdésével összefüggésben  az  egyik
      indítványozó szintén alkotmányellenességet állított, és kérte a
      rendelkezés megsemmisítését. Szerinte az Alkotmány  57.  §  (3)
      bekezdésébe   foglalt   védelemhez   való   jogot    tartalmazó
      rendelkezésén alapuló alkotmánysértést valósít meg az,  hogy  a
      szabálysértési eljárás bíróság előtti szakaszában, a  tárgyalás
      során  a  törvény nem teszi lehetővé, hogy az eljárás alá  vont
      személy  a  szabálysértési tárgyalás más résztvevőihez  kérdést
      intézzen és azt, hogy bizonyítási indítványt terjesszen elő.  A
      98.   §  (1)  bekezdése  valóban  úgy  rendelkezik,  hogy  „[a]
      szabálysértési  hatóság képviselője és a védő  az  eljárás  alá
      vont személyhez, a tanúkhoz és a szakértőkhöz kérdést intézhet,
      bizonyítási indítványokat terjeszthet elő.” Az Sztv. 47. §  (3)
      bekezdése  azonban a következőket tartalmazza: „Az eljárás  alá
      vont  személy  az  eljárás valamennyi  szakaszában  az  eljárás
      résztvevőihez  kérdést intézhet, észrevételeket,  indítványokat
      tehet,   a  szabálysértési  hatóságtól,  az  ügyésztől   és   a
      bíróságtól  felvilágosítást  kérhet.”  Ugyanazen  szakasz   (4)
      bekezdése szerint: „Az eljárás alá vont személy az ügy  iratait
      az eljárás bármely szakaszában megtekintheti, azokról másolatot
      kérhet,  illetve  készíthet.  Az  államtitkot  vagy  szolgálati
      titkot  tartalmazó  másolatot a hatóság épületéből  nem  viheti
      ki.”  E  rendelkezések az eljárás valamennyi,  illetve  bármely
      szakaszára  nézve  teremtenek és rögzítenek  alapvető  eljárási
      jogosultságokat  az  eljárás  alá  vont  személy   részére.   E
      rendelkezések  a  tárgyalás során is  érvényesülnek,  ezért  az
      Alkotmánybíróság az indítványt e tekintetben elutasította.

       3.  Az  egyik indítványozó szerint az Sztv.-nek az a szabálya,
      mely  lehetővé  teszi  a meg nem fizetett pénzbírság  elzárásra
      történő  átváltoztatását,  ellentétes  az  Alkotmány  hátrányos
      megkülönböztetést tiltó rendelkezésével. Az  Sztv.  17.  §  (1)
      bekezdése szerint: „A pénzbírságot meg nem fizetés esetén –  ha
      a   közigazgatási  végrehajtás  általános  szabályai   szerint,
      illetőleg  adók  módjára nem hajtható be –  közérdekű  munkára,
      illetőleg   elzárásra  kell  átváltoztatni.”  Az   indítványozó
      szerint  ez  a  rendelkezés az eltérő vagyoni  helyzetben  lévő
      állampolgárokat  különböző módon sújtja,  ezért  ellenkezik  az
      Alkotmánynak a hátrányos megkülönböztetést kimondó 70/A. §  (1)
      bekezdésével.  Az  Alkotmánybíróság ezen  indítvány  elbírálása
      során  utal  az elzárásra átváltoztatás tárgyában tett  korábbi
      megállapításaira,  valamint arra,  hogy  az  Sztv.  17.  §-ának
      rendelkezései  csak a végrehajtási szabályok között  található,
      részletes  átváltoztatási szabályokkal együtt érvényesülhetnek.
      „Az  Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány
      70/A.  §-ában  foglalt  rendelkezést a jogegyenlőség  általános
      elvét  megfogalmazó  alkotmányi követelményként  értelmezte.  E
      határozataiban   az   Alkotmánybíróság  kifejtette,   hogy   az
      Alkotmány  e  rendelkezése az azonos  szabályozási  körbe  vont
      jogalanyok   közötti  olyan  alkotmányos  indok   nélkül   tett
      megkülönböztetést   tiltja,   amelynek   következtében    egyes
      jogalanyok  hátrányos  helyzetbe kerülnek.  Kimondta,  hogy  az
      alkotmányi   tilalom   elsősorban  az   alkotmányos   alapjogok
      tekintetében  tett  megkülönböztetésekre terjed  ki,  abban  az
      esetben,  ha  a  megkülönböztetés nem alapvető alkotmányos  jog
      tekintetében      történt,      az      eltérő      szabályozás
      alkotmányellenessége akkor állapítható meg,  ha  az  az  emberi
      méltósághoz  való  jogot  sérti.  Az  Alkotmánybíróság   eddigi
      gyakorlata    során    ez    utóbbi   körben    akkor    ítélte
      alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést,  ha
      a  jogalkotó  önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget
      az   azonos  szabályozási  kör  alá  vont  jogalanyok  között.”
      [9/1990.  (IV.  25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.;  21/1990.
      (X.  4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.)
      AB  határozat, ABH 1992, 280, 281-282.; 35/1994. (VI.  24.)  AB
      határozat,  ABH  1994,  197, 203-204.; 30/1997.  (IV.  29.)  AB
      határozat,  ABH  1997, 130, 138-140.; 39/1999.  (XII.  21.)  AB
      határozat,  ABH  1999,  325, 342-344.;  37/2002.  (IX.  4.)  AB
      határozat,  ABH 2002, 230, 241-242.; legutóbb megerősítette:  a
      31/2007. (V. 30.) AB határozat, ABK 2007. május, 399, 402-403.]
       Az  Sztv.  vizsgált  szabálya azonban sem  önmagában,  sem  az
      Sztv.  111-112. §-aival összekapcsolva nem tesz különbséget  az
      elkövetők  között. Bár az Sztv. 66. § (2) bekezdése szerint  az
      eljárás    alá   vont   személy   meghallgatása   során    „[a]
      személyazonosság  tisztázását követően  meg  kell  kérdezni  az
      eljárás  alá  vont  személyt személyi körülményeiről  (vagyona,
      jövedelme, családi körülményei, foglalkozása, munkahelye)”, az,
      hogy   vannak  nagyobb  jövedelemmel  és  vagyonnal  rendelkező
      elkövetők,    akiknek   egy   szabálysértésért    megállapított
      pénzbírság  megfizetése nem okoz komolyabb anyagi  megterhelést
      és  lehetnek  olyan állampolgárok, akiknek igen, nem  az  Sztv.
      támadott    rendelkezéséből   következik.   Mindezek    alapján
      egyértelműen megállapítható, hogy az Sztv. 17. § (1)  bekezdése
      és  az  Alkotmány  70/A.  § (1) bekezdésének  idézett  tartalma
      között  nem  állapítható meg érdemi alkotmányjogi  összefüggés,
      ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította. Mivel  az
      Alkotmánybíróság  az  Abtv. 20. §-a alapján  az  arra  jogosult
      indítványa alapján jár el, jelen esetben – indítvány  hiányában
      – nem vizsgálta az Sztv. 17. § (1) bekezdésének más alkotmányos
      rendelkezésekhez való viszonyát.

      4. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta azokat az indítványokat is,
      melyeket   az  Sztv.  94.  §  (4)  bekezdésével  összefüggésben
      terjesztettek elő. Eszerint a szabálysértési hatóság határozata
      ellen  benyújtott  kifogást elbíráló bírósági  végzés  ellen  a
      fellebbezést  kizáró  szabály ellentétes a jogorvoslathoz  való
      joggal és az Alkotmánynak a jogállamiságról rendelkező 2. § (1)
      bekezdésével. E rendelkezéshez kapcsolja még az indítványozó  a
      bíróság  ügydöntő határozatának a jogerejéről rendelkező  Sztv.
      102.  §-át  is,  mely a jogerő beálltát a határozat  közléséhez
      köti. Az Alkotmánybíróság e rendelkezések áttekintése nyomán  a
      következőket  állapította meg. Az Sztv. 94. § (4)  bekezdésének
      első  fordulata valóban úgy rendelkezik, hogy „[a] végzés ellen
      fellebbezésnek   nincs  helye”,  a  rendelkezés   azonban   úgy
      folytatódik: „az eljárás alá vont személy, a védő és a  sértett
      a  kézbesítéstől számított nyolc napon belül tárgyalás tartását
      kérheti.  A  tárgyalás tartására irányuló kérelemnek  a  végzés
      végrehajtására   halasztó  hatálya  van.”  Az   Sztv.   további
      rendelkezéseiből  kiderül,  hogy a bíróság  a  tárgyalás  során
      felülvizsgálja   a  szabálysértési  hatóság  határozata   ellen
      benyújtott   kifogás   nyomán  tárgyalás  mellőzésével   hozott
      végzést,  és  a  felülvizsgálat  eredményeként  vagy  hatályban
      tartja  a  felülvizsgált végzést, vagy olyan  határozatot  hoz,
      melyben  a  szabálysértési hatóság határozatát tartja hatályban
      vagy megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi és az eljárást
      megszünteti  [101. § (1) bekezdés]. Ha a bíróság  határozatában
      megállapítja a szabálysértés elkövetését, pénzbírságot szab ki,
      intézkedést  alkalmaz, továbbá rendelkezik az eljárási  költség
      viseléséről  [101.  §  (2) bekezdés]. A bíróság  e  határozatai
      meghozatala  előtt bizonyítási eljárást folytat  le.  Az  Sztv.
      102.  §-a  ezekre, a bizonyítás nyomán hozott ügydöntő bírósági
      határozatokra  jelenti ki, hogy a határozat  közlésének  napján
      emelkednek   jogerőre.  E  rendelkezések  alapján  egyértelműen
      megállapítható,  hogy  a  tárgyalás  tartása   iránti   kérelem
      tartalmilag jogorvoslati kérelem, mely nemcsak megakadályozza a
      bíróság   által   hozott   végzés   végrehajtását,   hanem    a
      szabálysértés  elkövetése  kérdésében  hozandó   döntés   jogát
      átszármaztatja a bíróra, aki nemcsak a szabálysértés elkövetése
      vagy  el  nem követése kérdésében határoz, hanem egyidejűleg  a
      megelőző határozatokról (a szabálysértési hatóság határozata és
      a  bíróság  tárgyalás  mellőzésével hozott  végzése)  is  dönt.
      Megállapítható tehát, hogy a tárgyalás tartása iránti  kérelem,
      noha   valóban   nem  fellebbezésnek  nevezi   a   törvény,   a
      végrehajtásra és (az Sztv. 102. §-ára tekintettel)  a  jogerőre
      nézve  is halasztó hatályú jogorvoslati kérelem és mint  ilyen,
      nem  ellentétes  az  Alkotmány 57. §  (5)  bekezdésébe  foglalt
      követelményekkel.  Az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből  ugyanis
      az  következik,  hogy  a  szabálysértési hatóság  határozatával
      szemben  az érintett más szervhez vagy ugyanazon szerven  belül
      magasabb  fórumhoz fordulhasson [5/1992. (I. 30.) AB határozat,
      ABH  1992,  28, 31.], ez a szabálysértési kifogás intézményével
      teljesül.  A  tárgyalás tartása iránti  kérelem  –  miközben  a
      tárgyalás  mellőzésével meghozott végzéshez képest jogorvoslati
      eszköznek is tekintendő – egyidejűleg a szabálysértési  hatóság
      határozatának     felülbírálatára    is    kiterjed,     vagyis
      tulajdonképpen a kifogás elbírálásának folytatását, illetve  az
      elbírálásnak a bíróság részéről való lezárását jelenti. Noha  a
      tárgyalást a szabálysértési kifogást elbíráló bírósággal azonos
      bíróságon  tartják, vagyis a kifogást elbíráló és  a  tárgyalás
      nyomán határozatot hozó bíró szervezeti értelemben azonos fokon
      ítélkezik,  a  két  eljárás tartalmilag  két  külön  (tárgyalás
      nélküli és tárgyalásos) eljárásnak tekintendő.

      5.   A  szabálysértési  hatóság  határozatának  bíróság  általi
      felülbírálása egyben az Alkotmány 50. § (2) bekezdésébe foglalt
      hatáskör  („A  bíróság  ellenőrzi a  közigazgatási  határozatok
      törvényességét”)   gyakorlását   is   jelenti.   Minderről   az
      Alkotmánybíróság   a   42/2004.  (XI.   9.)   AB   határozatban
      összefoglaló jelleggel megállapította: „Habár az Alkotmány  50.
      '  (2)  bekezdése  kifejezetten  szól  arról,  hogy  a  bíróság
      ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét, de ez  az
      alkotmányos  rendelkezés  is  csak  arra  vonatkozik,  hogy   a
      közigazgatás törvénysértő határozatainak hatályosulását a bírói
      hatalom   megakadályozhassa.  [Lásd:  54/1996.  (XI.  30.)   AB
      határozat, ABH 1996, 173, 197.] Ez a követelmény pedig  –  mint
      ahogy  az Alkotmánybíróság többször utalt rá – az egyfokú bírói
      kontrollal teljesül [54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996,
      173,  197.;  71/2002. (XII. 17.) AB határozat  ABH  2002,  417,
      426.; 8/2003. (III. 14.) AB határozat, ABH 2003, 74, 82.]” (ABH
      2004, 551, 583-584.).
      Az   Sztv.-nek  a  kifogás  elbírálását  és  a  kifogás  nyomán
      meghozott   végzésnek   a   tárgyalás   eredményeként   történő
      felülvizsgálatát  szabályozó  rendelkezései  az  egyfokú  bírói
      kontrollal  teljesítik  az Alkotmány  50.  §  (2)  bekezdéséből
      fakadó  követelményeket, de egyúttal ez az egyfokú felülbírálat
      (vagy  felülvizsgálat) egyben kielégíti a  jogorvoslathoz  való
      jogból   eredő  követelményeket  is.  [9/1992.  (I.   30.)   AB
      határozat,  ABH  1992,  59,  68.] Az Alkotmánybíróság  többször
      rámutatott arra, hogy elégséges az egyfokú jogorvoslat,  és  az
      Alkotmány  a jogalkotóra bízza annak meghatározását, hogy  hány
      fokú   jogorvoslati  rendszert  hoz  létre   [1437/B/1990.   AB
      határozat,  ABH  1992,  453,  454.;  22/1995.  (III.  31.)   AB
      határozat,  ABH  1995,  108,  110., legutóbb  megerősítette:  a
      39/2007. (VI. 20.) AB határozat, ABK 2007. június 514, 530.]. A
      66/1991.  (XII.  21.)  AB  határozat  szerint  a  közigazgatási
      határozatok   bírósági   eljárásban  való   felülvizsgálata   a
      jogorvoslathoz   fűződő   alapjogból   fakadó   alkotmányossági
      követelményt  kielégíti. (ABH 1991, 342, 350.;  138/B/1992.  AB
      határozat, ABH 1992, 729.)
      Mivel  a  szabálysértési hatóság határozata ellen közigazgatási
      úton nem vehető igénybe jogorvoslat, kiemelt szerepe van annak,
      hogy  a  bíróság  általi  felülvizsgálat  mennyiben  tölti   be
      szerepét   és   mennyiben   nyújt   tényleges   védelmet.   „Az
      Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogorvoslathoz  való  jog
      tényleges   érvényesüléséhez  is  szükséges   a   »jogorvoslás«
      lehetősége,  vagyis  az,  hogy  a  jogorvoslat  fogalmilag   és
      szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát.
      [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.;  49/1998.
      (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999. (VI. 25.)
      AB  határozat,  ABH 1999, 150, 156.; 286/B/1995. AB  határozat,
      ABH  2001,  795,  797.]” [39/2007. (VI. 20.) AB határozat,  ABK
      2007. június 514, 530.] E kérdéskörről a 71/2002. (XII. 17.) AB
      határozat megállapította, hogy : „A közigazgatási szerv  előtti
      eljárás  és  a  bírósági  eljárás egymással  szoros  viszonyban
      állnak,  egymást  kiegészítő és egymást  ellensúlyozó  szerepük
      van.  A kettő összefüggésében kell tehát vizsgálni azt, hogy  a
      jogorvoslathoz való jog ténylegesen érvényesül-e. A jogorvoslás
      lehetőségét vagy a közigazgatási szerv előtti eljárás,  vagy  a
      közigazgatási  határozat  bírósági  felülvizsgálatára  irányuló
      eljárás  során kell biztosítani. Mindkét esetben követelmény  a
      jogsérelem    orvosolhatósága   szempontjából   a   jogorvoslat
      hatékonysága:   a   jogorvoslatot   általában    a    határozat
      végrehajtását megelőzően kell biztosítani.” (ABH 2002, 417, 426-
      427.)   Az   Sztv.   vizsgált  rendelkezése  e  követelményeket
      teljesíti.
      Az  Sztv. 94. § (4) bekezdése a fent ismertetettek szerint  nem
      ütközik  az  Alkotmány 57. § (5) bekezdésébe  és  a  2.  §  (1)
      bekezdésébe,  ezért  az  Alkotmánybíróság  az  indítványokat  e
      tekintetben elutasította.

      6.  A  tárgyalás  eredményeként  meghozott  bírósági  határozat
      jogerejével kapcsolatos indítványt az Alkotmánybíróság  szintén
      elutasította.  Miként  a törvényességi óvás  alkotmányosságáról
      hozott  határozatában az Alkotmánybíróság  megállapította:  „Az
      anyagi  igazságosság és a jogbiztonság követelményét  a  jogerő
      intézménye  hozza  összhangba  –  megint  csak  a  jogbiztonság
      elsődlegessége  alapján. A jogerő intézménye, alaki  és  anyagi
      jogerőként   való  pontos  meghatározottsága   a   jogállamiság
      részeként  alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően
      biztosított  jogorvoslati lehetőségek mellett  beállott  jogerő
      tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja.
      A  jogerős határozatok megváltoztathatatlanságához és  irányadó
      voltához  alapvető  alkotmányos érdek fűződik.  A  jogállamiság
      lényeges  eleme,  hogy  a  törvénynek  egyértelműen  meg   kell
      határoznia,  mikor támadható meg egy bírósági határozat  rendes
      fellebbviteli  jogorvoslattal, illetve, hogy a  jogerőssé  vált
      határozat   megtámadására   milyen   feltételek   alapján   van
      lehetőség, s hogy mikor következik be az az állapot,  amikor  a
      jogerős határozat már semmiféle jogorvoslattal nem támadható. A
      jogbiztonság  megköveteli,  hogy  a  jogerős  határozat  –   az
      eldöntött kérdés személyi és tárgyi keretei között – irányadóvá
      váljék  mind  az eljárásban résztvevőkre, mind a később  eljáró
      bíróságra,  illetőleg  más hatóságra. Ha  a  jogerő  beálltához
      előírt  feltételek teljesültek, akkor annak hatálya a határozat
      tartalmi helyességétől függetlenül beáll.” [9/1992. (I. 30.) AB
      határozat,  ABH  1992, 59, 66.] Az Sztv. 102. §-a  egyértelműen
      szabályozza   a   tárgyalás  eredményeként   hozott   határozat
      jogerejét. A jogorvoslati eljárásban hozott határozat – mellyel
      a  szabálysértésért  való  felelősség  kérdésének  eldöntésével
      egyidejűleg  a  közigazgatási szabálysértési határozat  bíróság
      általi felülvizsgálata is lezárul – a jogerőre emelkedésének  a
      közléshez  kötése  sem a jogbiztonságot, sem  a  jogorvoslathoz
      való jogot nem sérti.

      7.   Az  indítványozók  az  Sztv.  97.  §  (5)  bekezdését   is
      alkotmányellenesnek tartották , mely a kifogás  visszavonásáról
      szól.  Eszerint, ha az eljárás alá vont személy vagy az eljárás
      alá  vont személy egyetértésével védője, illetőleg a sértett  a
      tárgyaláson vagy azon kívül a kifogást visszavonja,  a  bíróság
      az  eljárást  megszünteti.  Ebben az esetben  a  szabálysértési
      hatóság  határozata a visszavonás bejelentésének,  illetőleg  a
      bírósághoz   érkezésének   napján   jogerőre   emelkedik.    Az
      indítványozók  szerint  ez a szabály  ugyancsak  ellentétes  az
      Alkotmány 57. § (5) bekezdésében rögzített jogorvoslathoz  való
      joggal és az Alkotmánynak a jogállamiságról rendelkező 2. § (1)
      bekezdésével.  Az Alkotmánybíróság álláspontja  szerint  ez  az
      ellentét  nem  áll  fenn. A szabálysértési  hatóság  határozata
      ellen  benyújtott kifogás – mint jogorvoslati  eszköz  –  egyik
      legfontosabb  jellemzője, hogy megakadályozza a  szabálysértési
      határozat    jogerőre   emelkedését   és   a   végrehajthatóság
      bekövetkeztét. A kifogás kérelemre igénybe vehető  jogorvoslat,
      ezért   annak  benyújtásáról  vagy  a  már  benyújtott  kifogás
      visszavonásáról az arra jogosult dönthet. Az Sztv.  97.  §  (5)
      bekezdése  a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban a jogállamisággal
      és  a  jogorvoslathoz  való  joggal összefüggésben  lefektetett
      követelményeknek    megfelelően    szabályozza    a     kifogás
      visszavonásának  legfontosabb jogkövetkezményét,  a  kifogással
      nem  érintett  szabálysértési határozat  jogerejének  beálltát,
      illetve a megkezdett bírósági eljárás megszüntetését.

      8.  Az  egyik  alkotmányjogi panaszt előterjesztő  indítványozó
      szerint  ellentétes  az  európai  joggal,  hogy  az  Sztv.  nem
      rendelkezik    az   EKSz.   234.   cikke   szerinti    előzetes
      döntéshozatali    eljárás    érdekében    szükséges    eljárási
      szabályokról.  Ennek  alapján kérte, hogy  az  Alkotmánybíróság
      mulasztásos  alkotmánysértést állapítson meg, és  a  jogalkotót
      megfelelő   határidő  tűzése  mellett  hívja  fel  a  mulasztás
      orvoslására.
      Az   Alkotmánybíróságnak  legutóbb  a  3/2007.  (II.  13.)   AB
      határozattal   (ABK   2007.  február,  83,  84.)   megerősített
      álláspontja  szerint  az  Abtv. 48.  §  (1)  bekezdése  alapján
      Alkotmányban    biztosított    jogainak    megsértése     miatt
      alkotmányjogi  panasszal  az fordulhat az  Alkotmánybírósághoz,
      akinek  a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása
      folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit  már
      kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára
      biztosítva.   Az   Alkotmánybíróság  már   több   határozatában
      rámutatott,  hogy  az  Abtv. 48. §  (1)  bekezdése  szerint  az
      alkotmányjogi  panasz benyújtásának feltételei  közé  tartozik,
      hogy    az    Alkotmányban   biztosított   jog    sérelme    az
      alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következzék be.
      Ennél  fogva az Abtv. alapján a szabályozás hiánya miatt,  azaz
      mulasztásban   megnyilvánuló  alkotmánysértés   megállapítására
      irányuló indítvány alkotmányjogi panaszként való előterjesztése
      az  Abtv.-ből nem vezethető le (1044/B/1997. AB határozat,  ABH
      2004,  1160,  1176.; 986/B/1999. AB határozat, ABH  2005,  889,
      900.; 276/D/2002. AB határozat, ABH 2006, 1369, 1373.).
      Erre    tekintettel   az   Alkotmánybíróság   a    mulasztásban
      megnyilvánuló   alkotmányellenességre  alapított  alkotmányjogi
      panaszt  az Ügyrend 29. § e) pontja alapján – érdemi  vizsgálat
      nélkül – visszautasította.
      Az   előzőekben   ismertetettek  alapján  az   Alkotmánybíróság
      ugyancsak  érdemi  vizsgálat  nélkül  visszautasította  azt  az
      alkotmányjogi panasz keretében előterjesztett indítványt,  mely
      az  ártatlanság  vélelmének az Sztv.-ben  való  szabályozásával
      összefüggésben      kérte      mulasztásos      alkotmánysértés
      megállapítását.
      Az  Alkotmánybíróság ugyanilyen indokkal visszautasította  azt,
      az   Alkotmánynak  a  jogállamiságról  rendelkező  2.   §   (1)
      bekezdésével  való  ellentét miatt mulasztásos  alkotmánysértés
      megállapítására   irányuló   alkotmányjogi   panasz   keretében
      előterjesztett indítványt, mely szerint az Sztv.-nek a  bíróság
      előtti  eljárásban  a  bizonyításról rendelkező  szabályai  nem
      szabályozzák  a  tárgyaláson  történtek  jegyzőkönyvezését,  az
      eljárás   alá  vont  személynek  a  jegyzőkönyvvel  kapcsolatos
      jogait.

      9.  Az  egyik  alkotmányjogi panaszt előterjesztő  indítványozó
      szerint az Alkotmánynak a vállalt nemzetközi kötelezettségek és
      a  belső  jog összhangjának biztosításáról rendelkező szabályán
      keresztül  az  Sztv.-nek a bírósági titkár  eljárását  lehetővé
      tevő  92.  §  (1)  bekezdése sérti a Római Egyezményt,  illetve
      nevezetesen  annak a tisztességes tárgyaláshoz  és  a  hatékony
      jogorvoslathoz  való  jogról rendelkező  cikkelyeit.  Az  egyik
      panaszos  további alkotmányjogi panaszában megismételte  ezeket
      az   állításokat.  Az  Alkotmánybíróság  miközben   határozatai
      indokolásában  számos esetben figyelemmel van az  Emberi  Jogok
      Európai  Bíróságának az adott alapjog kapcsán hozott ítéleteire
      és  kialakított gyakorlatára, legutóbb a 72/2006. (XII. 15.) AB
      határozatában rögzítette, hogy „[a]z Alkotmánybíróság az  Abtv.
      20. §-a szerint az arra jogosult indítványa alapján jár el.  Az
      Abtv.  21.  § (3) bekezdése értelmében az Abtv. 1. § c)  pontja
      szerinti eljárást csak meghatározott szervek, illetve személyek
      kezdeményezhetik. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése sérelme miatt
      a  jogszabály  vagy  az  állami irányítás  egyéb  jogi  eszköze
      nemzetközi   szerződésbe  ütközésének   vizsgálatára   irányuló
      eljárást  csak  az Abtv. 21. § (3) bekezdésében meghatározottak
      indítványozhatják. Az Abtv. hivatkozott rendelkezése szerint az
      indítványozó  a  Római  Egyezmény vonatkozásában  a  nemzetközi
      szerződésbe    ütközés   megállapítására    irányuló    eljárás
      kezdeményezésére nem jogosult.” (ABH 2006, 861.)
      Mivel a jelen határozatban elbírált indítványt is olyan személy
      terjesztette elő a Római Egyezmény vonatkozásában, akinek  erre
      nézve  indítványozói jogosultsága nincsen, az  Alkotmánybíróság
      az  indítványt  az  Ügyrend  29. §  c)  pontja  alapján  érdemi
      vizsgálat nélkül visszautasította.

      Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a rendelkező rész  szerint
      határozott.
      A  határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41.
      §-án alapul.
                               Dr. Bihari Mihály
                          az Alkotmánybíróság elnöke

                  Dr. Balogh Elemér      Dr. Bragyova András
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Holló András           Dr. Kiss László
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Kovács Péter      Dr. Kukorelli István
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró

                  Dr. Paczolay Péter    Dr. Trócsányi László
                  alkotmánybíró         előadó alkotmánybíró
        Dr.   Bihari   Mihály   és  Dr.  Lévay  Miklós   alkotmánybírák
        különvéleménye

        Nem  értünk  egyet  a  rendelkező rész 1.  pontjával  és  annak
        indokolásával. Álláspontunk szerint az Sztv. 92. § (1) bekezdés
        második  mondatának és a 112. § (1) bekezdés „tárgyalás nélkül”
        szövegrészének alkotmányellenessége nem állapítható meg.

        1.  Az  Alkotmánybíróság az 1481/B/1992. AB  határozatban  (ABH
        1993,   756,   757.)  megállapította:  „az  igazságszolgáltatás
        alkotmányjogi fogalma nem értelmezhető úgy, hogy  az  csakis  a
        konkrét  ügyekben  való  ítélkezésre  vonatkozik,  hanem  ennél
        szükségképpen szélesebb kört ölel fel.” A bíróságok  a  konkrét
        ügyekben  az  érdemi döntéshozatalon kívül — mind  az  eljárást
        megelőzően, mind azt követően, mind pedig annak során —  számos
        feladatot  ellátnak. Következésképpen a bírói  tevékenység  sem
        azonos    a    jogvita   végleges   eldöntését,   a   tényállás
        megállapítását,   a   jogkövetkezmény   alkalmazását   jelentő,
        tárgyalás tartását kívánó ítélkezéssel; ahhoz számos olyan elem
        társul,  amely  nem  igényli hivatásos bíró  közreműködését.  A
        bíróságok   túlterheltségének  megelőzésére  és   csökkentésére
        vonatkozó   egyes  intézkedésekről  szóló,  az  Európa   Tanács
        Miniszteri Bizottságának R (86) 12. számú Ajánlása,  illetve  a
        bírák  függetlenségéről, hatékonyságáról és szerepéről szóló  R
        (94)    12.   számú   Ajánlása,   is   rámutatott,   hogy    az
        igazságszolgáltatáshoz   való   hozzáférés,   az    időszerűség
        követelménye, a „joghoz való jutás” lehetősége érdekében a  nem
        bírói   feladatok  alól  a  bírákat  mentesíteni   kell.   Ezek
        telepíthetők  az igazságszolgáltatáson kívüli szervezetekre  és
        személyekre, illetve az igazságszolgáltatás rendszerén belül is
        elláthatják „nem bírói személyek”.
        Az   Alkotmány   46.   §  (2)  bekezdése  még   az   ítélkezési
        tevékenységre vonatkoztatva sem kívánja meg kizárólag hivatásos
        bírák  közreműködését, lehetővé teszi azt nem  hivatásos  bírák
        számára  is.  A hivatásos és a nem hivatásos bíró  fogalmát  az
        Alkotmány  nem  határozza meg, csupán  az  előbbi  kategóriával
        szemben   szabja  a  bíróvá  válás  feltételül   a   törvényben
        szabályozott  eljárási  rend szerint  a  köztársasági  elnöktől
        származó   kinevezést.  A  nem  hivatásos  bíró   fogalma   nem
        szükségképpen az ítélkezésben részt vevő laikus elemet  jelent,
        e  kategóriába  tartozhatnak azok is,  akik  rendelkeznek  jogi
        képzettséggel,    illetve    felkészültséggel,    sőt     éppen
        szakismeretük miatt alkalmasak egyes bírói feladatok ellátására
        [vö: Az R (94) 12. számú Ajánlás, Indokolás 11. pontja].
        A  bírósági  titkárok  az ítélkezési tevékenység  differenciált
        feladatain  belül,  megfelelő  eljárási  mód  keretében   —   a
        törvényben  meghatározott korlátok között  —  rendkívül  fontos
        igazságszolgáltatási  feladatot látnak el,  ugyanúgy,  mint  az
        ügyészségi  titkárok vagy a közjegyzők. A bírósági titkár  jogi
        diplomával,    jogi   szakvizsgával   rendelkező,   igazságügyi
        alkalmazott,  akinek több éves — célzottan  a  bírói  hivatásra
        felkészítő  — szakmai gyakorlata van. Szakmai kvalifikációja  a
        hivatásos  bíróéval  azonos és feladatát a  független  bírósági
        szervezetbe integráltan, önállóan látja el. A bírósági titkárok
        bíróvá  történő  kinevezése — törvényben meghatározott  eljárás
        keretében — minden további, a szakmai jártasságot igazoló külön
        számonkérés  nélkül a köztársasági elnökhöz előterjeszthető.  A
        gyakorlatban az előterjesztés és a kinevezés elmaradása döntően
        a  bírói  szervezeten kívüli okokra, ezen belül a költségvetési
        hiányra  vezethető vissza. A bíróságok e miatt nem rendelkeznek
        további  bírói  státusokkal,  a bírói  kinevezéssel  kötelezően
        együttjáró  béremeléshez  szükséges  pénzösszeggel,  illetve  a
        kibővülő bírói állomány működéséhez nélkülözhetetlen tárgyi  és
        személyi   infrastrukturával.  Ugyanakkor   ennek   a   magasan
        kvalifikált, és a bírói kinevezésre alkalmas személyi körnek  a
        szakmai  tudását  az ítélkezési tevékenység  keretében  nemcsak
        hasznosítani  kell,  hanem  a  szaktudásuknak  megfelelő  és  e
        mellett — éppen az ítélkezési színvonal emelése érdekében  —  a
        hivatásos  bírókhoz  képest  ugyan korlátozott,  de  gyakorlati
        továbbképzésükre is alkalmas feladatokkal kell őket ellátni.
        Az  Sztv.  92.  §  (1) bekezdése — a köztársasági  elnök  által
        kinevezett  hivatásos  bíróéhoz  képest  —  a  bírósági  titkár
        feladatát,   hatáskörét   és  eljárási   jogosítványait   három
        tekintetben  is jelentősen korlátozza. A bírósági  titkár  csak
        szabálysértési   ügyben,  kizárólag  az   első   fokú   bíróság
        feladatait  láthatja  el,  az  ítélkezési  tevékenység  lényegi
        elemét   jelentő  tárgyalás  tartására  pedig   nem   jogosult.
        Ugyanakkor az Sztv. a tárgyalás kikényszeríthetősége körében az
        eljárás  alá  vont  személy részére nem  korlátozható  tartalmú
        rendelkezési    jogot    biztosít,   amiből    következően    a
        határozathozatalban a bírósági titkár közreműködése  véglegesen
        elkerülhető.   Korlátozott  feladat-  és  hatásköre,   eljárási
        jogosítványai  folytán  tehát a bírósági  titkár  nem  válik  a
        hivatásos  bíróval azonos súlyú eljárási és döntési  hatalommal
        rendelkező igazságügyi alkalmazottá. Ezzel a törvény megteremti
        a  megfelelő  egyensúlyt  a  bírósági  titkár  eljárása  és  az
        Alkotmány  50. § (2) bekezdése, valamint az 57. § (1) bekezdése
        vonatkozásában is.

        2.  Álláspontunk szerint a pénzbírság végrehajtására  vonatkozó
        támadott  Sztv. rendelkezéssel összefüggésben sem  sérülnek  az
        Alkotmánynak az indítványokban felhívott rendelkezései,  így  a
        2.   §   (1)  bekezdéséből  levezett  jogbiztonságra  vonatkozó
        követelmények,  az  57.  § (1) bekezdése szerinti  tisztességes
        eljáráshoz  való  jog,  továbbá az 57. §  (5)  bekezdése  által
        védett, a jogorvoslathoz való jog elve.
        A  meg  nem  fizetett  pénzbírság helyébe  lépő  elzárás,  vagy
        közérdekű   munka   nem   a  szabálysértés   elkövetése   miatt
        alkalmazott,  a  személyi  szabadságot érintő  jogkövetkezmény,
        illetve  kényszerintézkedés,  hanem  a  határozat  végrehajtási
        szakaszában,   a   már  jogerős  döntéssel  felelősségre   vont
        elkövetőnek   az  alkalmazott  szankció  önkéntes   teljesítése
        elmulasztásának következménye. A törvény kötelező  rendelkezése
        folytán a szabálysértési ügyben hozott — minden elemében önálló
        jogorvoslattal támadható — ügydöntő határozatnak  része  a  meg
        nem fizetett pénzbírság átváltoztatásáról szóló rendelkezés is.
        Ebből  következően  a szabálysértési ügyben eljáró  hatóságnak,
        illetve  a  bíróságnak  a  pénzbírság  átváltoztatását   érintő
        kérdéseket  még az eljárás jogerős befejezését megelőzően  kell
        tisztáznia,  így  az  átváltoztatási  kulcs,  az  átváltoztatás
        formája,  időtartama,  az ügydöntő határozat  ellen  benyújtott
        kifogás elbírálása során kerülhet revízió alá [Sztv. 52. §, 83.
        §,  87.  §,  88.  §, stb.]. Ugyanakkor azonban a szabálysértési
        ügyben  hozott ügydöntő határozat ellen előterjesztett kifogást
        —  kérelem  esetén  —  a bíróság köteles tárgyaláson  elbírálni
        [Sztv.  95.  § (1) bekezdés.], amelyet viszont bírósági  titkár
        nem  tarthat.  Értelemszerűen itt kerülhet  sor  a  végrehajtás
        esetére   irányadó  döntések  jogerős  meghozatalára   is.   Az
        átváltoztatásról  szóló  határozat meghozatalakor  ezért  bírói
        mérlegelésnek   már   nincs   helye,   a   jogerős    határozat
        rendelkezései   mellett  csupán  a  végrehajtás   kizártságának
        törvényben  meghatározott esetei vehetők figyelembe [pl.  Sztv.
        17.  §.  (2)  –  (3) bekezdés, 26. §, 112. §].  A  jogbiztonság
        alkotmányi követelményére figyelemmel végrehajtási szakaszban a
        határozat   jogerejének  feloldására  nem   kerülhet   sor.   A
        pénzbírság    átváltoztatása   keretében   sem   a   felelősség
        megállapítására,  illetve  az alkalmazott  jogkövetkezményekre,
        sem  a végrehajtásra vonatkozó jogerőssé vált rendelkezések nem
        módosíthatók.  Ebből következően a meg nem fizetett  pénzbírság
        átváltoztatásáról   szóló  tárgyalás  csupán   olyan   formális
        eljárási   cselekmény,  amelynek  során  a   jogerős   ügydöntő
        határozat  semmilyen  rendelkezésének  megváltoztatására  nincs
        mód,  ugyanakkor  indokolatlanul  késlelteti  az  ügy  végleges
        lezárását.

        A  kifejtettekre tekintettel ezért az indítványnak az Sztv. 92.
        §  (1)  bekezdés  második mondata és  a  112.  §  (1)  bekezdés
        „tárgyalás    nélkül”    szövegrésze    alkotmányellenességének
        megállapítására és megsemmisítésére vonatkozó indítványokat  is
        el kellett volna utasítani.

        Budapest, 2008. január 7.

               Dr. Bihari Mihály               Dr. Lévay Miklós
               alkotmánybíró                      alkotmánybíró

        Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye

         Egyetértek   Dr.   Bihari   Mihály   és   Dr.   Lévay   Miklós
        alkotmánybírák  különvéleményének  2.  pontjában   foglaltakkal
        annyiban, hogy szerintem sem alkotmányellenes az Sztv.  112.  §
        (1)  bekezdés „tárgyalás nélküli” szövegrésze formális eljárási
        cselekmény voltára tekintettel.
         Ugyanakkor  nem  értek egyet a határozat rendelkező  része  2.
        pontjával az Sztv. 112. § (4) bekezdése alkotmányellenességének
        megállapítására   és   megsemmisítésére   irányuló   indítványt
        elutasító  részében. Álláspontom szerint az Sztv.  112.  §  (4)
        bekezdésének alkotmányellenessége megállapítható és  ezért  azt
        meg kellett volna semmisíteni.

         Ez  a  szabály  sérti  az  Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében
        biztosított  jogorvoslathoz való jogot azzal,  hogy  kizárja  a
        jogorvoslat  lehetőségét a pénzbírságot elzárásra  átváltoztató
        bírói  határozat  ellen. Egyetértek Dr. Bihari  Mihály  és  Dr.
        Lévay  Miklós  különvéleményével abban,  hogy  az  átváltoztató
        határozat általában nem igényli az érintett tárgyaláson történő
        meghallgatását.  (Az  érintett személyes meghallgatását,  ha  a
        bíró  szükségesnek  tartja, a most megsemmisített  szabály  sem
        zárja  ki.)  Elfogadom  azt az érvet is, hogy  az  átváltoztató
        döntés   többnyire  bírói  mérlegelést  nem  kívánó,   egyszerű
        jogalkalmazási feladat – bár a törvény szerint a  végrehajtandó
        határozat  törvényességének vizsgálatát  is  magában  foglalja.
        Végrehajtási  jellegénél fogva általában  bizonyítás  felvétele
        sem  szükséges.  Az is igaz, hogy az átváltoztatás  a  szankció
        szankciója: a szabálysértés elkövetéséért kiszabott pénzbírság-
        szankció nem teljesítésének jogkövetkezménye. Tény az is,  hogy
        a szabálysértési határozat meghozatalakor a jogorvoslathoz való
        jog biztosított.

         Ugyanennyire  igaz  viszont, hogy  a  pénzbüntetést  elzárásra
        átváltoztató  határozat  – bármennyire az  érdemi  határozatban
        meghatározott  mértékű  és feltételes, a pénzbírsággal  sújtott
        magatartásától  függő  intézkedés  –,  mégiscsak   az   eredeti
        pénzbírságnál  vagy  a  közérdekű  munkánál  jóval   súlyosabb,
        személyi  szabadságot  korlátozó  joghátrányt  jelent,  így   a
        jogerős  határozat  végrehajtása ebben az  esetben  közvetlenül
        érinti  az  elkövető  alkotmányos jogait, elsősorban  persze  a
        személyi szabadságát [Alkotmány 55. § (1) bekezdés].

         A   többségi   határozat  indokolásának   III.4.1.   pontjában
        helyesen  hivatkozik az 5/1992. (I. 30.) AB  határozatnak  azon
        megállapítására, amely szerint „a jogorvoslathoz való jog, mint
        alkotmányos  alapjog  immanens tartalma az  érdemi  határozatok
        tekintetében a más szervhez vagy — […] — ugyanazon  szervezeten
        belüli  magasabb  fórumhoz fordulás lehetősége.  Ugyanakkor  az
        ilyen   felülvizsgálatot   nem   biztosító   jogorvoslat    nem
        feltétlenül   alkotmányellenes  a  nem  érdemi,  nem   ügydöntő
        határozatok  esetén.” (ABH 1992, 27, 31.) E  mérce  szerint  az
        átváltoztató    határozat   inkább   „érdemi”   határozat.    A
        pénzbírságról elzárásra átváltozatás tárgyában hozott  bírósági
        határozat  személyi szabadságot ténylegesen  korlátozó  jellege
        miatt  ugyanis  új  helyzetet teremt a  jogerős  döntéssel  már
        felelősségre   vont,  az  önkéntesen  nem  teljesítő   elkövető
        számára.    Az    átváltoztató   határozat   kétségtelenül    a
        szabálysértést elkövető „jogát vagy jogos érdekét” érintő bírói
        döntés,   amely   ellen  az  Alkotmány  57.  §  (5)   bekezdése
        jogorvoslatot ír elő.

         A  jogalkalmazói tévedések elkerülése a jogorvoslati jog egyik
        legfőbb  igazolása.  Ilyen tévedések (akár magával  a  szankció
        teljesítésével kapcsolatban is) a ténybeli és jogi megítélésben
        egyszerűbb, vagy annak tűnő, ügyekben is előfordulhatnak. Ezért
        még  ezekben  az  ügyekben is biztosítani  kell  a  jogorvoslat
        lehetőségét.  (Így a bírósági végrehajtásról  szóló  1994.  évi
        LIII.  törvény XII. fejezete a végrehajtás elrendelésével,  míg
        XIII.  fejezete  a  végrehajtás foganatosításával  kapcsolatban
        biztosít  jogorvoslatot.) Természetesen a jogorvoslat  módjának
        megválasztása a jogalkotó döntésén múlik: történhet a  formális
        fellebbezés  biztosításán  kívül  akár  kifogással  vagy  egyéb
        módokon  is,  azonban  a  jogorvoslat  a  személyi  szabadságot
        korlátozó  határozat  ellen az Alkotmány  alapján  mindenképpen
        szükséges lenne.

        Budapest, 2008. január 7.
                                                    Dr. Bragyova András
                                                          alkotmánybíró

        Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye

         Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének 1.
        pontjával és a magam részéről nem osztom az indokolás ehhez
        kapcsolódó részében a bírósági titkár státusát és jelenlegi
        hatásköreit illetően megfogalmazott aggodalmakat.

         Igen  fontosnak  tartom,  hogy az Alkotmánybíróság  —  ahogyan
        arra  a  18/2004 (V. 25.) AB határozatában is utalt, azokat  az
        alkotmányos  cikkeket, amelyek tulajdonképpen az  Emberi  Jogok
        Európai  Egyezményének  leképeződései,  esetenként  szószerinti
        átvételei,  maga  is „[a]z Emberi Jogok Európai  Bíróságának  a
        felfogásában,  amely  a  magyar  joggyakorlatot   alakítja   és
        kötelezi” [18/2004 (V. 25.) AB határozat, ABH 2004, 303, 306.],
        értelmezze.

         Tekintettel arra, hogy a többségi határozat a bírósági  titkár
        státusát  az Alkotmánynak a „bíróságra” és a „bíróra” vonatkozó
        szabályaival   szembesíti,  úgy  vélem,  hogy   ezen   fogalmak
        értelmezésekor   sem   lehet  elvonatkoztatni   a   strasbourgi
        joggyakorlattól, ami ezen a téren (ti. az Emberi Jogok  Európai
        Egyezményének 5. és 6. cikkei alapján) igen bőséges, koherens.

         Mint  ismeretes,  az  Emberi Jogok Európai  Bírósága  előtt  a
        büntető  eljárási garanciák, a habeas corpus szabály illetve  a
        független,  pártatlan  bíróság előtti  tárgyalás  elve  kapcsán
        merültek  fel  értelmezési  problémák,  amelyek  arra  mutattak
        vissza,  hogy  a francia jog- és igazságszolgáltatási  rendszer
        sajátosságai  miatt  a bíró és az ügyész  nem  annyira  mereven
        elváló  kategória, mint például a német, az osztrák és a magyar
        jogban.  Mindkettő  „magistrat”: a  bíró,  „juge”  egyszersmind
        „magistrat  du sičge”, míg az ügyész a „magistrat du  parquet”.
        Alapvetően   emiatt   került  be  az   Emberi   Jogok   Európai
        Egyezményébe  a  „bíró, vagy a törvény által bírói  hatáskörrel
        felruházott más tisztségviselő” („un juge ou un autre magistrat
        habilité par la loi ŕ exercer des fonctions judiciaires”  /  „a
        judge  or  other officer authorised by law to exercise judicial
        power”) fordulat.

         Az  Emberi  Jogok Európai Bírósága szerint a „a törvény  által
        bírói  hatáskörrel felruházott más tisztségviselő” akkor  felel
        meg  a habeas corpus kritériumainak, ha az igazságszolgáltatási
        funkciókkal  együttjáró  garanciákat  hordozza:  „Összefoglalva
        tehát  a  „magistrat”  nem  azonos a  bíróval,  de  kell,  hogy
        bizonyos  minőségi  feltételeknek  megfeleljen,  azaz,  hogy  a
        letartóztatott  számára garanciát jelentsen. Ezek  közül  első,
        hogy legyen független a végrehajtó hatalomtól és a felektől. Ez
        nem   zár  ki  mindennemű  alárendeltséget  más  bíróknak  vagy
        magistrat-knak,   feltéve,  hogy  ők   azonban   ezzel   analóg
        függetlenséggel bírnak. Az 5. cikk 3 szerint ehhez egy eljárási
        és  egy  anyagi feltétel társul: előbbi a törvény  által  bírói
        hatáskörrel felruházott más tisztségviselőt arra kötelezi, hogy
        személyesen  hallgassa meg az elébe állított  személyt  (…),  a
        második,  hogy  vizsgálja meg a fogvatartás mellett  és  ellene
        szóló  körülményeket, és jogi kritériumok alapján  nyilatkozzon
        az  azt igazoló okok fennállásáról vagy ezek hiányában el  kell
        rendelnie  a  szabadon bocsátást” (Schiesser  c.  Svájc  ügyben
        hozott 1979. december 4-i ítélet 30-31§).

         Az  ezt követő évtizedekben kitartott az így felállított teszt
        mellett  az  Emberi  Jogok  Európai Bírósága,  hangsúlyozva  az
        igazságszolgáltatási garanciák meglétének fontosságát,  még  ha
        az  5.  cikk  4.  bekezdése  alapján nem  is  kell  ugyanazokat
        elvárni,  mint  a 6. cikk 1. bekezdése szerint  (Wesolowski  c.
        Lengyelországban ügyben hozott, 2004. szeptember  22-i  ítélet,
        60.  §).  Ilyenkor elengedhetetlen a meghallgatás (Kampanis  c.
        Görögországban ügyben hozott 1995. július 13-i ítélet,  47.  §)
        és  általában véve biztosítani kell a fegyverek egyenlőségét  a
        felek,  azaz az ügyész és a fogvatartott között (Wesolowski  c.
        Lengyelország  ügyben  hozott  ítélet,  61.  §).  A   fegyverek
        egyenlősége  azt  a  kötelezettséget  rója  az  államra,   hogy
        biztosítsa  a  panaszos számára, hogy ugyanakkor jelenjen  meg,
        mint amikor az ügyész, hogy ennek következtetéseire reflektálni
        tudjon  (Wesolowski c. Lengyelországban ügyben  hozott  ítélet,
        66. §). De ha a magistrat a büntető eljárás későbbi szakaszában
        a  bünüldöző  fél  minőségében jelenhet meg,  függetlensége  és
        pártatlansága eleve kétségbe vonható (Pantea c. Románia  ügyben
        hozott   2003.  június  3-i  ítélet,  236.  §).  A  fogvatartás
        ellenőrzésének haladéktalannak kell lennie (De Jong, Baljet  és
        van  den  Brink  c.  Hollandia ügyben hozott 1984.  május  22-i
        ítélet,  51-52.  §),  emellett pedig  automatikusnak,  ami  nem
        függhet  a fogvatartott személy kérésétől (az újabbak  közül  a
        korábbiakat  megismételve  például Boneva  c.  Bulgária  ügyben
        hozott 2007. február 16-i ítélet, 22. §).

         Abban  az  esetben, ha az ügyben szerepet játszó első  hatóság
        ebben  az  értelemben nem felel meg a bíró, illetve a magistrat
        kritériumainak,  de  a  második hatóság igen,  akkor  azt  kell
        megvizsgálni,  hogy az „azonnaliság” illetve a „haladéktalanul”
        kritériumok teljesülnek-e.

         Fentiek alapján tehát az én értelmezésemben a kérdés az,  hogy
        a  bírósági  titkár,  aki bírónak sem az Emberi  Jogok  Európai
        Egyezménye,   sem  a  magyar  jog  szerint  nyilvánvalóan   nem
        minősíthető,  a  szabálysértési eljárás során kerülhet-e  olyan
        helyzetbe,  hogy  az  Emberi  Jogok  Európai  Egyezményének  5.
        cikkének  3.  bekezdése szerinti eljárásban  „a  törvény  által
        bírói    hatáskörrel    felruházott   más   tisztségviselő”-nek
        minősíthető-e.  Szintúgy azt a kérdést kell  feltenni,  hogy  a
        „bírósági titkár” státusa és eljárása azonosítható-e azonban az
        5. cikk 4. bekezdése szerinti bíróság (cour/court) illetve a 6.
        cikk  1.  bekezdése  szerinti bíróság  (tribunal)  eljárásával,
        ennek  kritériumrendszerének megfelel-e.  Harmadsorban  viszont
        azt  kell  kiemelni,  hogy  ha  a szabálysértési  eljárásban  a
        „bírósági  titkár”  szerepe nem valósít meg olyan  cselekményt,
        amely  az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 3. és  4.,
        illetve a 6. cikk 1. bekezdése hatálya alá esne, akkor és ott a
        bírósági  titkár  szerepe nem minősül olyannak,  mint  amit  az
        Emberi   Jogok   Európai  Egyezménye  szempontjából   vizsgálni
        kellene.

         Az  én  olvasatomban  a  bírósági titkár  hatáskörébe  tartozó
        kérdésekben [a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény
        (a továbbiakban: Sztv.) különös részi rendelkezései, illetve az
        Sztv.    felhatalmazása   alapján   megalkotott,    az    egyes
        szabálysértésekről   szóló   218/1999.   (XII.   28.)   Korm.r.
        rendelkezései  szerint]  a  bírósági  titkár  nem  kerül  olyan
        helyzetbe,  hogy önállóan döntsön elzárás kiszabásáról,  hiszen
        az  elzárással  is  büntethető cselekmények esetében  tárgyalás
        tartása kötelező. Egyéb szabálysértési ügyekben pedig, ha el is
        járhat  a bírósági titkár, a szabálysértést megállapító  végzés
        esetében   az  eljárás  alá  vont  személy  kérheti   tárgyalás
        megtartását,  azaz a szankció kiszabásáról ebben az  esetben  a
        bíróság dönt. Az igaz, hogy a bírósági titkár dönt a pénzbírság
        meg  nem  fizetése  esetében  közmunkára  vagy  elzárásra  való
        átváltoztatásról,  de  erre csak olyan szankció  vonatkozásában
        kerülhet sor, amelyet az adott szabálysértési eljárásban eljáró
        bíróság  ügydöntő határozatában kimondott. Ezzel szemben  pedig
        az   eljárás   alá   vont  személy  rendelkezett   jogorvoslati
        lehetőséggel.  Az  átváltást  illetően  az  Sztv.  17.  §   (1)
        bekezdése kimondja, hogy „A pénzbírságot meg nem fizetés esetén
        —  ha  a közigazgatási végrehajtás általános szabályai szerint,
        illetőleg  adók  módjára nem hajtható be —  közérdekű  munkára,
        illetőleg  elzárásra  kell  átváltoztatni”.  Itt  tehát  sem  a
        bíróságnak,   sem   a  bírósági  titkárnak  nincs   mérlegelési
        szabadsága, és a 17. § (4) bekezdése a közérdekű munka, a 17. §
        (5)  bekezdése  az  elzárás  vonatkozásában  forintra  pontosan
        megállapítja az átváltás kulcsát. Nincs mérlegelési  szabadsága
        a  bírósági titkárnak abban az esetben sem, ha igaz ugyan, hogy
        a  szabálysértési  eljárásban  elmarasztalt  személy  nem  tett
        eleget pénzbírság megfizetési kötelezettségnek, de esetében  az
        elzárásra  való átváltoztatás illetve a közérdekű munkára  való
        átváltoztatás   alkalmazhatósága  ex  lege   kizárt.   (Elzárás
        esetében  ha  ti.  az  eljárás  alá  vont  személy  fiatalkorú,
        fogyatékos,  terhes,  gyermekét egyedül  nevelő  vagy  ápolásra
        szoruló   fogyatékos  hozzátartozóját  egyedül  ápoló  személy,
        közérdekű   munka  esetében  pedig  a  fiatalkorút   leszámítva
        ugyanezen kategóriák esetében nincs helye az átváltoztatásnak.)
        Végül  pedig  a  bírósági  titkár által meghozható  határozatok
        fennmaradó   része   az  eljárás  alá  vont  személy   érdekeit
        szolgálja,    neki   kedvező,   mint   például    az    eljárás
        felfüggesztése, megszüntetése.

         A   fentiekben  bemutatott  strasbourgi  ítélkezési  gyakorlat
        lényege  láthatóan  az,  hogy ha az eljárás  alá  vont  személy
        esetében  szabadságtól való megfosztás kérdéséről kell dönteni,
        az  ilyen döntést bíróság hozza meg, illetve az őrizetbe  vétel
        esetében  a  habeas  corpus szabályt  lehessen  „bíró,  vagy  a
        törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő”
        révén érvényesíttetni. Ha tehát igaz is, hogy a bírósági titkár
        státusát illetően nem minősül bírói hatáskörrel felruházott más
        tisztségviselőnek,   de  nem  is  olyan  eljárásokban   illetve
        eljárási  szakaszokban  jár el, ahol ennek  követelménye  —  az
        Emberi Jogok Európai Egyezménye értelmében — kényszerítő erővel
        jelenne meg.

         Így  azonban  a  nézetem  szerint  jelenlegi  szabályozás   is
        megfelel az Emberi Jogok Európai Egyezményének, ideértve  a  6.
        cikk  (Tisztességes tárgyaláshoz való jog) 1. bekezdésének első
        mondatában  foglaltakat is. „Mindenkinek joga  van  arra,  hogy
        ügyét  a  törvény  által  létrehozott  független  és  pártatlan
        bíróság  tisztességesen  nyilvánosan  és  ésszerű  időn   belül
        tárgyalja,  és  hozzon  határozatot  polgári  jogi   jogai   és
        kötelezettségei   tárgyában,  illetőleg  az  ellene   felhozott
        büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően.”

         A  kritériumok összeegyeztetésére utal nézetem szerint az  is,
        hogy  míg  korábban valóban problematikus volt a szabálysértési
        eljárás,   és   ezért  az  Egyezmény  6.   cikk   1.   bekezdés
        vonatkozásában  eredetileg  fenntartást  tett  a  Kormány   („A
        közigazgatási   hatóságok  előtt  szabálysértés   miatt   folyó
        eljárásokban Magyarország ez idő szerint nem tudja  biztosítani
        a   bírósághoz  fordulás  jogát,  minthogy  a  hatályos  magyar
        jogszabályok  nem tesznek ilyen jogot lehetővé a  közigazgatási
        hatóságok  szabálysértési ügyekben hozott jogerős határozatával
        szemben.”),  de ezt a büntető jogszabályok módosításáról  szóló
        1999. évi CXX. törvény elfogadása nyomán visszavonta.

         Az  Emberi  Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára figyelemmel
        tehát  nem osztottam a többségi határozatban a bírósági  titkár
        eljárásával szemben megfogalmazott aggodalmakat, és  ezért  nem
        tekintettem  a szabálysértési eljárásban játszott szerepét  sem
        olyannak, mint ami alkotmányossági problémát vetett volna  fel.
        Tény,  hogy  a  többségi határozatban elfogadott  megoldás  („a
        tárgyalás  nélkül” szakasz törlése) ugyanakkor az Emberi  Jogok
        Európai   Egyezményével  szintén  összeegyeztethető  eredményre
        vezet.
        Budapest, 2008. január 7.
                                                       Dr. Kovács Péter
                                                          alkotmánybíró
          .
          English:
          .
          Petition filed:
          .
          .
          Number of the Decision:
          .
          1/2008. (I. 11.)
          Date of the decision:
          .
          01/07/2008
          .
          .