Hungarian

Ügyszám: .	218/B/2000
Előadó alkotmánybíró: Erdei Árpád Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 71/2002. (XII. 17.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2002/417 .

A döntés kelte: Budapest, 12/16/2002 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! Az    Alkotmánybíróság   jogszabály   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában  meghozta az alábbi                         határozatot: 1.  Az  Alkotmánybíróság a lakások és  helyiségek  bérletére, valamint  az  elidegenítésükre vonatkozó  egyes  szabályokról szóló  1993.  évi  LXXVIII. törvény  90/A.  §-a,  továbbá  az államigazgatási  eljárás általános szabályairól  szóló  1957. évi  IV. törvény 19. §-a, valamint a szabálysértésekről szóló 1999.  évi  LXIX.  törvény 139/A. §-a alkotmányellenességének megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló  indítványokat elutasítja. 2.  Az  Alkotmánybíróság a lakások és  helyiségek  bérletére, valamint  az  elidegenítésükre vonatkozó  egyes  szabályokról szóló  1993.  évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló  2000. évi  XLI. törvény alkotmányellenességének megállapítására  és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja. 3.  Az  Alkotmánybíróság azokat az indítványokat,  amelyek  a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 90/A.   §   és   91.   §   (1)   bekezdésének,   valamint   a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX.  törvény  139/A.  §- ának  az  1991. évi LXIV. törvénnyel kihirdetett,  a  Gyermek jogairól  szóló,  New  Yorkban,  1989.  november  20-án  kelt Egyezménybe     ütközésének    megállapítására    irányulnak, visszautasítja. 4.  Az  Alkotmánybíróság azokat az indítványokat,  amelyek  a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 91.   §   (1)   bekezdése,  a  90/A.  §   és   91.   §   címe alkotmányellenességének      megállapítására      irányulnak, visszautasítja. 5.  Az  Alkotmánybíróság a lakások és  helyiségek  bérletére, valamint  az  elidegenítésükre vonatkozó  egyes  szabályokról szóló  1993.  évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló  2000. évi  XLI.  törvény  4.  §  (2)-(3) bekezdéseivel  kapcsolatos eljárást megszünteti. Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.                           Indokolás                                                            I.                               1.   Az  önkényes  lakásfoglalások  megakadályozása,  illetve felszámolása  érdekében  az  Országgyűlés  több   jogszabályt módosított  1999-ben és 2000-ben. A törvényalkotó a  bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 183. §-át, amely az  önkényesen elfoglalt lakás kiürítésére irányuló  bírósági végrehajtást    részletesen   szabályozza,    újraszövegezte, valamint a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999. évi CXX.  törvény (a továbbiakban: Bjmt.) 41. § (11) bekezdésével beiktatta   a  szabálysértésekről  szóló  1999.   évi   LXIX. törvénybe  (a  továbbiakban: Sztv.)  az  önkényes  beköltözés szabálysértését. Emellett az Országgyűlés 2000.  május  23-án elfogadta  a  lakások  és helyiségek bérletére,  valamint  az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII.  törvényt (a továbbiakban: Lt.) módosító  2000.  évi XLI.  törvényt  (a továbbiakban: Ltm.), amely  az  önkényesen elfoglalt  lakás  kiürítését  a  jegyző  hatáskörébe  tartozó eljárásban   lehetővé  tette.  Az  Alkotmánybírósághoz   ezen jogszabályokkal   kapcsolatban   több   indítvány   érkezett, amelyeket  az  Alkotmánybíróság egyesített és egy  eljárásban bírált el. 2.  Két indítványozó támadta az Lt. 90/A. §-át és 91.  §  (1) bekezdését,  illetve az e rendelkezések szövegét  megállapító Ltm.-et.  Az egyik indítványozó szerint az a lehetőség,  hogy az  önkényesen  elfoglalt, az Lt. hatálya alá  tartozó  lakás kiürítését  a  jegyző  rendelje el, sérti  a  jogállamiságot. Azáltal,   hogy   a  jegyző  így  az  önkormányzati   lakások kiürítését   is   elrendelheti,   egyrészt   keverednek    az önkormányzatok   közhatalmi  és  tulajdonosi   jogosítványai, másrészt  pedig  az önkormányzatok megengedhetetlen  előnyben részesülnek,   vagyis  a  köztulajdon  és   a   magántulajdon egyenrangúságának az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében  foglalt követelménye   is  sérül.  Az  indítványozó   szerint   ilyen hatáskörnek  a jegyzőhöz telepítése, függetlenül attól,  hogy nem  az  adott  önkormányzat jegyzője, hanem a  közigazgatási hivatal  által  kijelölt másik jegyző jár el, “szükségtelenül és   aránytalanul  korlátoz  alapvető  jogokat”,   és   ezért ellentétes az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével. Ez  a megoldás korlátozza továbbá a bírósághoz fordulás jogát is  “azzal,  hogy  semmilyen  feltételtől  függővé  nem  tett választást biztosít a bíróság vagy a közjegyző (sic!)  között a   végrehajtást  kérők,  köztük  az  érdekelt   önkormányzat számára. Ha ugyanis ugyanaz az alkotmányos cél bírói úton  is elérhető,  akkor  az alapjog-korlátozás nem elkerülhetetlenül szükséges”.  Hatékony jogorvoslati jogot  sem  biztosított  a jogalkotó,  amikor  nem tette lehetővé  a  jegyző  döntésével szembeni  fellebbezést, és nem kapcsolt halasztó  hatályt  az igénybe vehető bírósági felülvizsgálathoz. Az  egyik  indítványozó a szabályozást továbbá azért  találja sérelmesnek, mert – megítélése szerint – az állam kellő  alap nélkül  avatkozik  be  a  magánviszonyokba,  ami  álláspontja szerint   a   jogbiztonság  követelményével   ellentétes.   A jogbiztonságot sérti az is, hogy “a törvény nem adja  legális definícióját  az "önkényesen elfoglalt lakásnak",  így  ez  a határozatlan    jogfogalom   önkényes   jogalkalmazásra    ad lehetőséget.  […]  a  jogalkalmazás önkényessége  felveti  az etnikai  alapú hátrányos megkülönböztetés veszélyét is”,  ami az Alkotmány 70/A. §-ával ellentétes. A  másik indítványozó – az indítványból kikövetkeztethetően – az  Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének sérelme miatt kéri  az Ltm. megsemmisítését. Az  egyik  indítványozó a tulajdonhoz való  jog  sérelmét  is állítja.  Szerinte  az Lt. 90/A. §-a a lakás  tulajdonosának, bérlőjének, szívességi használójának az Alkotmány 13.  §  (1) bekezdése  által  garantált  “jogát  csorbítja  azzal,   hogy lehetővé  teszi:  megfelelő  eljárási  garanciák  nélkül,  az önkormányzat  mint  önmagát tulajdonosnak tekintő  közhatalmi intézmény   egyoldalú  aktusával  hosszú  időre  (a   bíróság ügydöntő   határozatának  meghozataláig)   birtokon   kívülre kerüljenek,  és  ne gyakorolhassák a lakáshoz  mint  dologhoz fűződő jogaikat”. Végül  – tekintettel az önkényes lakásfoglalók családjaira  – mindkét  indítványozó szerint sérti az Alkotmány  66.  §  (2) bekezdését, a 67. § (1) és (2) bekezdését, a 15.  és  16.  §- okat,  továbbá a 7. §-t a szabályozás azáltal, hogy a  magyar jogrendszerbe az 1991. évi LXIV. törvénnyel bevett, a Gyermek jogairól  szóló,  New  Yorkban,  1989.  november  20-án  kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) több rendelkezésével is ellentétes. Hasonlóképpen sértik a támadott rendelkezések  az Alkotmány 70/E. §-ában garantált szociális biztonsághoz  való jogot is. Az egyik indítványozó az Ltm. 1-3. §-ait, valamint a 4. § (2)- (4)  bekezdéseit támadta [azaz a hatályba léptető  4.  §  (1) bekezdés kivételével az Ltm. egészét]. Indítványában kérte az Ltm.  által  beiktatott Lt. 90/A. § és  a  90/A.  §  címének, illetve  ezekhez kapcsolódóan az Lt. 91. § (1)  bekezdésének, valamint  az  Ltm.  4. § (4) bekezdése által  beiktatott,  az államigazgatási  eljárás általános szabályairól  szóló  1957. évi   IV.   törvény  (a  továbbiakban:  Áe.)  19.   §-a   (8) bekezdésének megsemmisítését, mivel utóbbiak az Lt.  90/A.  § végrehajtását  szolgálják. Az Ltm. 4. § (2)-(3) bekezdéseinek megsemmisítését azért kérte ezen indítványozó, mert  azok  az Lt.  90/A.  §-t  a  törvény hatályba lépésekor  már  fennálló lakásfoglalások  esetében  is alkalmazni  rendelik.  A  másik indítványozó az Ltm. egészének megsemmisítését kérte. 3.   Indítvány   érkezett  a  Bjmt.  41.  §  (11)   bekezdése alkotmányellenességének   megállapítása    iránt    is.    Az indítványozó álláspontja szerint ez a rendelkezés – és így az Sztv.  139/A. §-a – ellentétes az Alkotmány 55. §-ával, mivel az  a személyi szabadságot súlyosan korlátozó elzárást jelöli meg  elsősorban  az önkényes lakásfoglalás szankciójaként,  a büntetőeljárási garanciákat azonban nem biztosítja.  Minthogy a   támadott   rendelkezés  lehetővé  teszi  egész   családok szétszakítását,   ellentétes   az   Alkotmány   67.   §   (1) bekezdésével,  15. és 16. §-aival, valamint – tekintettel  az Egyezményre – a 7. §-al. Az indítványozó véleménye szerint  a lakásból  való  tömeges kilakoltatás, ami az Sztv.  139/A.  § következménye,  megalapozza  a lakáshoz  való  jog  sérelmét, amely  jog – állítja az indítványozó – az Alkotmány 70/E.  §- ban   biztosított  szociális  biztonsághoz  való  jog   egyik legfontosabb összetevője.                              II. Az    Alkotmánybíróság   eljárása   során   figyelembe   vett rendelkezések a következők: 1. Az Alkotmány hivatkozott rendelkezései: “2.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus jogállam.” “8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és  elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek  tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. (2)   A   Magyar  Köztársaságban  az  alapvető   jogokra   és kötelességekre  vonatkozó szabályokat törvény állapítja  meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.” “9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a   köztulajdon  és  a  magántulajdon  egyenjogú  és  egyenlő védelemben részesül.” “13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.” “15.  §  A  Magyar Köztársaság védi a házasság  és  a  család intézményét.” “16.  § A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára,  oktatására  és  nevelésére,  védelmezi   az ifjúság érdekeit.” “55.  §  (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga  van  a szabadságra  és  a  személyi biztonságra,  senkit  sem  lehet szabadságától   másként,  mint  a  törvényben   meghatározott okokból   és  a  törvényben  meghatározott  eljárás   alapján megfosztani.” “57.  §  (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a  törvény  által felállított független és pártatlan  bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (2)  A  Magyar  Köztársaságban senki sem tekinthető  bűnösnek mindaddig,  amíg  büntetőjogi felelősségét a bíróság  jogerős határozata nem állapította meg. […] (5)  A  Magyar  Köztársaságban a  törvényben  meghatározottak szerint  mindenki  jogorvoslattal élhet  az  olyan  bírósági, közigazgatási  és más hatósági döntés ellen,  amely  a  jogát vagy  jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a  jogviták ésszerű  időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan -   a   jelenlévő   országgyűlési  képviselők   kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.” “66.  §  (2)  A Magyar Köztársaságban az anyáknak  a  gyermek születése   előtt   és   után  külön  rendelkezések   szerint támogatást és védelmet kell nyújtani.” “67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a  családja,  az  állam  és  a  társadalom  részéről  arra  a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. (2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.” “68.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban élő nemzeti és  etnikai kisebbségek részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők.” “70/A.  §  (1)  A Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy számára  az  emberi,  illetve  az állampolgári  jogokat, bármely megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni, születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2)   Az   embereknek  az  (1)  bekezdés  szerinti  bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3)  A  Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.” “70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.” “70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk  van a  szociális  biztonsághoz;  öregség,  betegség,  rokkantság, özvegység,   árvaság   és  önhibájukon  kívül   bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges  ellátásra jogosultak.” 2. Az indítványokkal támadott jogszabályhelyek: 2. 1. A Sztv. sérelmezett rendelkezése:                     “Önkényes beköltözés 139/A.§  (1) Aki a lakásbérletre vagy a helyiséggazdálkodásra vonatkozó jogszabály hatálya alá tartozó üres lakást vagy nem lakás  céljára szolgáló üres helyiséget elfoglal,  vagy  abba önkényesen beköltözik anélkül, hogy arra a bérleti jogviszony létesítésére  jogosult  szerv  vagy  személy,  illetőleg   az elhelyezésre    jogosult   szerv   jognyilatkozatával    vagy intézkedésével   feljogosította   volna,   elzárással    vagy százötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. (2)  Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt  az eljárás a bíróság hatáskörébe tartozik.” 2.2 Az Lt. rendelkezései:      “Önkényesen elfoglalt lakás kiürítése közigazgatási                          eljárásban 90/A.   §   (1)   A   tulajdonos  az  üres   lakás   önkényes elfoglalásától  számított  60  napon  belül  a  jegyzőtől  is kérheti  a  lakás  kiürítésének  elrendelését,  ha  a   lakás kiürítése iránti bírósági vagy végrehajtási eljárás még nincs folyamatban. (2) Az önkényesen elfoglalt lakás kiürítésének elrendelésével kapcsolatos  kérelem  ügyében  a  jegyző  az  államigazgatási eljárás  általános szabályairól szóló 1957. évi  IV.  törvény alapján jár el. A jegyző határozata ellen közigazgatási  úton jogorvoslatnak  helye  nincs.  Az  a  fél,   aki   a   jegyző határozatát  sérelmesnek  tartja, a határozat  kézbesítésétől számított  15 napon belül az ellenérdekű fél ellen  keresetet indíthat a határozat megváltoztatása iránt. (3)   A  keresetlevelet  akár  a  jegyzőnél,  akár  a  jegyző székhelye  szerint  illetékes  helyi  bíróságnál   be   lehet nyújtani.  A  jegyző  a  keresetlevelet  az  ügyre  vonatkozó iratokkal  együtt  3 napon belül köteles a  helyi  bírósághoz áttenni.  Ha  a keresetlevelet a helyi bírósághoz  nyújtották be,  a  helyi bíróság a közigazgatási iratok beszerzése iránt intézkedik. (4)  A  lakás kiürítését elrendelő határozatot 8 napon  belül végre  kell  hajtani akkor is, ha az érdekelt  fél  keresetet indított. A határozat végrehajtásáról a jegyző gondoskodik. (5)  Ha  a  kötelezett az ingóságainak elhelyezésére felhívás ellenére  sem  jelöl meg helyiséget, vagy a megjelölt  helyen azokat nem lehet elhelyezni, a végrehajtást kérő a kötelezett költségére  és  veszélyére köteles gondoskodni  az  ingóságok elhelyezéséhez   szükséges  raktárról   vagy   más   alkalmas helyiségről. (6)   A  bíróság  elrendelheti  a  határozat  végrehajtásának felfüggesztését,  ha a rendelkezésre álló  adatok  alapján  a határozat megváltoztatása várható. (7)  Az  (1)-(6) bekezdés alkalmazható akkor is, "ha a  lakás egyes  helyiségeinek,  a  lakáshoz tartozó  helyiségnek,  nem lakás  céljára  szolgáló helyiségnek  vagy  az  épület  közös használatra szolgáló helyiségének és területének az  önkényes elfoglalása történt."” “91.  §  (1)  E törvény hatálybalépését követően a  lakás  és helyiség kiürítésével, átadásával, használatával kapcsolatos, illetőleg  a  felmondás érvényességét megállapító határozatok végrehajtásának   elrendelése  és   foganatosítása   bírósági végrehajtásra   tartozik   a  jegyző   90/A.   §-on   alapuló határozatának kivételével.” 2.3. Az Ltm. rendelkezései: “4.  §  (1)  E  törvény a kihirdetését követő 15.  napon  lép hatályba. (2)   A   törvény  hatálybalépésekor  már  fennálló  önkényes lakásfoglalás esetén a törvény hatálybalépésétől számított 60 napon  belül  kérhető  a jegyzőtől is  a  lakás  kiürítésének elrendelése,  kivéve,  ha  az  erre  irányuló  bírósági  vagy végrehajtási   eljárás  már  folyamatban  van.   A   határidő elmulasztása esetén igazolásnak nincs helye. (3)  A  (2) bekezdést kell alkalmazni akkor is, ha a  törvény hatálybalépésekor  a  lakás egyes helyiségeinek,  a  lakáshoz tartozó  helyiségnek, nem lakás céljára szolgáló  helyiségnek vagy  az  épület  közös használatra szolgáló helyiségének  és területének önkényes elfoglalása már fennáll.” 2.4. Az Áe. rendelkezései: “19.  § (8) A fővárosi, megyei közigazgatási hivatal vezetője a  kizárási  ok  bejelentése  nélkül  is  kijelöli  azokat  a jegyzőket,   akik   az  önkényesen  elfoglalt   önkormányzati tulajdonú lakás kiürítése iránti kérelmek alapján eljárnak.”                             III. Az indítványok nem megalapozottak. 1.  Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az,  hogy  az önkényesen elfoglalt lakás kiürítésének elrendelése a  jegyző hatáskörébe  tartozik,  nem  sérti  az  Alkotmány  2.  §  (1) bekezdését,  továbbá nem ellentétes az  Alkotmány  8.  §  (2) bekezdésében foglaltakkal. Az   Alkotmánybíróság  már  működése  kezdetén  kimondta:  “a jogállamiság    egyik   alapvető   követelménye,    hogy    a közhatalommal  rendelkező szervek a jog  által  meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben,  a  jog  által  a polgárok számára  megismerhető  és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik  ki  a tevékenységüket.” [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH  1991, 454,   456.]   Ugyanakkor   a  törvényhozónak   széles   körű mérlegelési  joga  van mind annak meghatározása  során,  hogy mely  feladatokat  tekinti közfeladatnak,  mind  a  hatáskör- telepítés tekintetében. Az   Alkotmány   45.  §  (1)  bekezdése  szerint   a   Magyar Köztársaságban      a      bíróságok      gyakorolják      az igazságszolgáltatást.  Nem  szabja  azonban  meg,  hogy  mely esetekben kell feltétlenül bíróságnak eljárnia. Nem írja  elő azt,  hogy  a  bíróság  hatáskörébe tartozna  minden  jogvita eldöntése,  sem azt, hogy csak jogviták eldöntése tartozhatna a   hatáskörébe.  A  bíróság  számos  olyan   ügyben   eljár, amelyekben  nem  ellenérdekű felek állnak egymással  szemben. Ugyancsak számos olyan eljárás tartozik közigazgatási szervek hatáskörébe, amelyekben ellenérdekelt ügyfelek vesznek részt, illetve   amelyek  egyéb  okból  quasi-judiciális   jellegűek (birtokvita, szabálysértések, egyes gyámhatósági eljárások). A fentiek értelmében a támadott rendelkezés azáltal, hogy egy bírói  úton  is  elérhető  célt nem kizárólag  ezen  az  úton valósít  meg,  nem  jelenti  a  bírósághoz  fordulás  jogának önkényes  és  szükségtelen korlátozását, és  ezen  okból  nem ellentétes sem az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével, sem az 57. § (1) bekezdésével. Az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdésében  foglalt  bírósághoz fordulás joga azáltal sem sérül, hogy a jegyző is jogosult az önkényesen  elfoglalt  lakások kiürítésével  kapcsolatban  az eljárás     lefolytatására.    A     jegyző     határozatának felülvizsgálatát a bíróságtól minden esetben kérni  lehet.  A jegyző  lényegesen szűkebb körben jogosult  eljárni,  mint  a polgári  bíróság:  eljárása  nem  kérelmezhető  minden  olyan önkényes   lakásfoglalással  kapcsolatos  esetben,   amelyben bírósághoz lehet fordulni. Az Lt. 90/A. §-a alapján ugyanis a tulajdonos  csupán  az  üres  lakás  önkényes  elfoglalásától számított  60  napon  belül  kérheti  a  jegyzőtől  a   lakás kiürítésének  elrendelését.  A bírósági  eljárás  elsőbbségét erősíti  továbbá  ezen  törvényhely  második  fordulata   is, amelynek értelmében csak abban az esetben terjeszthető elő  a kérelem a jegyzőnél, amikor a lakás kiürítése iránti bírósági vagy  végrehajtási eljárás még nincs folyamatban.  Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a bírósághoz fordulás jogának sérelmét állító indítványi részeket elutasította. 2.  Az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt  jogállamiság részét  képező jogbiztonságot nem sérti az, hogy az  Lt.  nem határozza   meg  az  önkényesen  elfoglalt  lakás   fogalmát. Minthogy  az  Sztv. 139/A. §-ában meghatározza  az  “önkényes beköltözés” tényállását, a szabályozás nem teremt alkalmat az önkényes jogalkalmazásra. A jogbiztonságból nem következik  a jogalkotónak  olyan  kötelezettsége,  hogy  minden   fogalmat minden  jogszabályban külön meghatározzon. Ha  a  jogrendszer valamelyik eleme már tartalmaz egy adott fogalomra  vonatkozó meghatározást, akkor az – eltérő rendelkezés hiányában –  más jogszabályok alkalmazása során is érvényesül. Az Sztv. 139/A. §-a   ennek   megfelelően  mindenkivel  szemben   érvényesülő generális szabály, semmiféle olyan következtetés nem  vonható le, hogy érvényesülését a jogalkotó korlátozni kívánta volna. Így  megalapozatlan az indítványozó azon  felvetése,  hogy  a hiányzó  fogalom-meghatározás miatt  lehetővé  váló  önkényes jogalkalmazás    “felveti   az   etnikai   alapú    hátrányos megkülönböztetés veszélyét is”. Az   egyik   indítványozó  szerint  a  jogbiztonság  sérelmét jelenti, hogy az állam “kellő alap nélkül […] avatkozik be  a magánszféra  körébe tartozó viszonyokba”. Az Alkotmánybíróság rámutat: az állam feladata, hogy az állampolgárok jogvitáinak rendezésére    megfelelő   jogérvényesítési   mechanizmusokat biztosítson.  Ezek megteremtése nem jelent a magánviszonyokba való  beavatkozást, hiszen az ilyen mechanizmusokat csakis  a magánviszonyok alanyai tudják működésbe hozni. Az Lt. alapján a   jegyző  –  akárcsak  a  bíróság  –  kizárólag   a   lakás tulajdonosának kérelmére jár el, hivatalból ilyen eljárás nem indulhat. Mindkét indítványozó szerint sérti az Ltm. az Alkotmány 70/A. §   (1)   bekezdését   és  a  68.  §  (1)  bekezdését,   mert diszkriminatív jogalkalmazást eredményez. Az Alkotmánybíróság következetes  gyakorlata  szerint hátrányos  megkülönböztetés akkor  áll fenn, ha a szabályozás lényeges eleme tekintetében nem  azonos az alanyok elbírálása, jogaik és kötelezettségeik meghatározása [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH  1990,  73, 78.].   Az  Lt.  90/A.  §-a  minden  önkényes  lakásfoglalóra egyformán vonatkozik, a jogszabály az önkényes lakásfoglaló – nem  önkényes  lakásfoglaló csoportképzési  szempontot  veszi csupán  figyelembe.  A  jogszabályhely  szempontjából  minden önkényes  lakásfoglaló azonos elbírálás alá esik, függetlenül attól,  hogy  milyen nemzetiségű, avagy kinek a  tulajdonában lévő lakást foglalt el. Az  Alkotmánybíróság  –  mivel hatásköre  csak  a  jogalkotás alkotmányosságának vizsgálatára terjed ki – nem  foglalkozott érdemben    azon   indítványozói   felvetéssel,    amely    a diszkriminatív jogalkalmazási gyakorlat kapcsán állította  az Alkotmány  70/A. § (1) bekezdésének sérelmét. A jogalkalmazás során  alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni fellépés –  ahogy  arra  az Alkotmánybíróság a 45/2000. (XII.  8.)  AB határozatban  is  rámutatott  –  a  bíróságok  és   hatóságok határozatai,    illetve   eljárásai   elleni    jogorvoslatok előterjesztése révén lehetséges (ABH 2000, 344, 349-350.). Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, 68. § (1) bekezdésének, illetve 70/A. § (1) bekezdésének    sérelmét    állító    indítványi     részeket elutasította. 3.   Az  Alkotmánybíróság  ugyancsak  elutasította  az  egyik indítvány  azon  részét, amely szerint a  jegyző  eljárása  a tulajdonosi és közhatalmi jogosítványok keveredése folytán  a köztulajdon     és    a    magántulajdon    egyenrangúságának követelményével – és így az Alkotmány 9. § (1) bekezdésével – is ellentétes. Az  Alkotmánybíróság  rámutat: a jegyző nem  az  önkormányzat képviselő-testületének    szerve,    hanem    helyi    szintű államigazgatási szerv. Hatósági feladatainak elvégzése  során a   képviselő-testület,  vagy  annak  szervei  részéről   nem utasítható, döntései e szervek által nem vizsgálhatóak felül. Az önkormányzati lakások az önkormányzat tulajdonában állnak, azok   felett   a   képviselő-testület,  illetve   átruházott hatáskörben  a  képviselő-testület  szervei  rendelkezhetnek. Mindezek  alapján  tulajdonosi  és  közhatalmi  jogosítványok keveredéséről nem lehet szó. Minthogy pedig az ilyen ügyekben nem az a jegyző jár el, amelyiknek az illetékességi területén az   önkényesen  elfoglalt  lakás  található,  még  az  abból esetlegesen  származó  elfogultság  is  kizárható,   hogy   a jegyzőnek  a  helyi  képviselő-testület  a  munkáltatója.  Az eljárni  jogosult  jegyzőket az Áe.  –  indítvánnyal  szintén támadott, az Ltm. 4. § (4) bekezdése által beiktatott – 19. § (8)   bekezdése   értelmében  éppen   a   pártatlan   eljárás biztosítása   végett   az  illetékes  közigazgatási   hivatal vezetője  jelöli  ki.  Ezen túl az Áe.  szabályai  értelmében lehetőség  van  az eljáró jegyző kizárásának kezdeményezésére is,    vagyis    a   pártatlan   eljárás   biztosított.    Az Alkotmánybíróság   ezért  az  Áe.  19.  §  (8)   bekezdésének megsemmisítésére   irányuló,   kapcsolódó    indítványt    is elutasította. 4.1.  Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában  az, hogy  a  jegyzőnek  az önkényesen elfoglalt lakás  kiürítését elrendelő  határozata ellen fellebbezésnek nincs  helye,  nem jelenti   az   Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésében   foglalt jogorvoslathoz való jog sérelmét. A  jogorvoslati  joggal az Alkotmánybíróság  már  több  ízben foglalkozott. Kimondta, hogy “a jogorvoslathoz való jog, mint alkotmányos  alapjog immanens tartalma az érdemi  határozatok tekintetében  a  más szervhez vagy […] ugyanazon  szervezeten belüli  magasabb fórumhoz fordulás lehetősége”  [5/1992.  (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.; 22/1995. (III. 31.)  AB határozat, ABH 1995, 108, 109.]. Többször rámutatott arra is, hogy  elégséges  az egyfokú jogorvoslat, és  az  Alkotmány  a jogalkotóra  bízza  annak  meghatározását,  hogy  hány   fokú jogorvoslati rendszert hoz létre [1437/B/1990. AB  határozat, ABH  1992,  453, 454.; 22/1995. (III. 31.) AB határozat,  ABH 1995, 108, 110.]. Ehhez kapcsolódóan a 66/1991. (XII. 21.) AB határozat  (ABH  1991,  342, 350.) arra  is  utalt,  hogy  az államigazgatási    (közigazgatási)    határozatok    bírósági eljárásban  való  felülvizsgálata  a  jogorvoslathoz   fűződő alapjog   alkotmányszerűségi  követelményét   kielégíti.   Az Alkotmánybíróság      ezért      nem      állapított      meg alkotmányellenességet annak okán, hogy – abban az  esetben  a külföldiek  ingatlanvásárlása tárgyában hozott –  a  hatósági határozat  ellen  államigazgatási úton  fellebbezésnek  helye nincs,  mivel a sérelmes határozat bíróság előtt megtámadható (38/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 729.). 4.  2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint  a jogorvoslathoz való jog tényleges érvényesüléséhez  szükséges a  “jogorvoslás”  lehetősége, vagyis az, hogy  a  jogorvoslat fogalmilag  és  szubsztanciálisan  tartalmazza  a  jogsérelem orvosolhatóságát. [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH  1998, 182,  186.;  49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998,  372, 382.;  19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150,  156.; 286/B/1995.   AB   határozat,  ABH  2001,   795,   797.]   Az Alkotmánybíróság ezért a továbbiakban azt vizsgálta, hogy  az Lt.  90/A.  §-ában  szabályozott eljárás ezt  a  követelményt kielégíti-e. A  közigazgatási  szerv előtti eljárás és a bírósági  eljárás egymással  szoros  viszonyban állnak, egymást  kiegészítő  és egymást  ellensúlyozó  szerepük van. A kettő  összefüggésében kell  tehát  vizsgálni  azt, hogy a jogorvoslathoz  való  jog ténylegesen  érvényesül-e. A jogorvoslás lehetőségét  vagy  a közigazgatási  szerv  előtti eljárás,  vagy  a  közigazgatási határozat  bírósági felülvizsgálatára irányuló eljárás  során kell  biztosítani. Mindkét esetben követelmény  a  jogsérelem orvosolhatósága  szempontjából a jogorvoslat hatékonysága:  a jogorvoslatot általában a határozat végrehajtását  megelőzően kell  biztosítani. Ez utóbbi követelmény azonban nem abszolút jellegű, a jogrendszerben számos eltérés található.  A  felek különösen    fontos   érdekei   vagy   más   okok    egyaránt indokolhatják, hogy a jogorvoslati eszközhöz ne  kapcsolódjék halasztó  hatály, illetőleg a jogorvoslatra  tekintet  nélkül végrehajtásra kerüljön egy adott jogalkalmazói döntés. Az    Ltm.   mögötti   törvényhozói   szándék   az   önkényes lakásfoglalással  érintett lakások tulajdonosai  számára  egy hatékonyabb  jogvédelmi  eszköz biztosítása.  Az  Ltm.  ezért bizonyos   korlátok  között  lehetővé  tette  az   önkényesen elfoglalt   lakás   kiürítésének  jegyzői   eljárásban   való elrendelését. A jegyző ilyen hatáskörének megteremtése  tehát az  önkényesen elfoglalt lakások tulajdonosai tulajdonjogának védelmét  szolgálja. A gyorsítási szándéknak  megfelelően  az Lt.  90/A.  §-ában  szabályozott eljárásban  a  kilakoltatást elrendelő határozattal szemben fellebbezésnek nincs helye,  a keresetlevél benyújtásának pedig nincsen halasztó hatálya.  A jegyző  határozatát – az Áe. szabályainak értelmében –  annak közlésétől  számított nyolc napon belül végre  kell  hajtani, így  jogorvoslásra csak a végrehajtást követően kerülhet sor. A  jogorvoslat  azonban  nem  kizárt:  a  keresetet  a  helyi bíróságon a határozat kézbesítésétől számított 15 napon belül lehet benyújtani. A  támadott szabályozás tehát nem sérti a jogorvoslathoz való jogot  sem,  hiszen biztosítja a jogorvoslás lehetőségét.  Az Alkotmánybíróság  ezért  az  indítványt  ezen   részében   is elutasította. 5.1.  Az  Alkotmánybíróság az Ltm. 4.  §  (2)-(3)  bekezdései alkotmányellenességének  megállapítása   iránti   indítványok tárgyában  az  eljárást  megszüntette.  Az  Ltm.  4.  §   (2) bekezdése  lehetővé tette azt, hogy a hatályba lépésekor  már fennálló  önkényes lakásfoglalások esetén a hatályba lépéstől számított  60  napon  belül a lakás  kiürítését  a  jegyzőtől kérjék,   az   Ltm.  4.  §  (3)  bekezdése  pedig   ugyanezen lehetőséget  a nem lakás céljára szolgáló helyiségek  esetére teremtette  meg. E rendelkezések tehát 2000.  június  10.  és 2000.  augusztus 9. között biztosítottak lehetőséget kérelmek benyújtására, vagyis már teljesedésbe mentek, e rendelkezések alapján már igényt érvényesíteni nem lehet. A  jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 13. §-a szerint a jogszabály akkor veszti hatályát,  ha más jogszabály hatályon kívül helyezi vagy ha a jogszabályban meghatározott  határidő  lejárt. A  Jat.  nem  határozza  meg egyértelműen, hogy a jogszabályban meghatározott  határidőnek kifejezetten  a  jogszabály hatályának megszűnésére,  vagy  a jogszabály   alkalmazhatóságára   kell-e   vonatkoznia.    Az Alkotmánybíróság  több  határozatában  a   Jat.-nak   ezt   a szabályát    a   jogszabály   alkalmazhatóságára    vonatkozó rendelkezésként  értelmezi. E határozataiban  megállapította, hogy  a  szabály alkalmazására jogszabályban előírt  határidő leteltével,  azzal,  hogy a kifejezetten hatályon  kívül  nem helyezett jogszabályi rendelkezések teljesedésbe mentek,  már nincs  mód  arra, hogy a jogalanyok a jogszabályi rendelkezés alapján  jogot szerezzenek, a jogszabály lényegében  hatályát vesztette.  (1239/B/1990. AB végzés,  ABH  1991,  905,  906.; 298/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 679, 700.; 880/B/1992. AB végzés, ABH 1996, 803, 804-806.) Ennek alapján tehát az  Ltm. 4. § (2) és (3) bekezdése hatályos jogszabályi rendelkezésnek már  nem  tekinthető.  A már hatályát veszített  jogszabályok alkotmányossági vizsgálata pedig csak akkor lehetséges, ha az ilyen  jogszabály  vizsgálatát egyedi  (konkrét)  esetben  az Abtv. 38. §-a alapján bíró kezdeményezi az előtte folyamatban lévő  ügyben való alkalmazhatóság kérdésében, illetve,  ha  a már   nem  hatályos  jogszabály  alkalmazhatóságának  kérdése alkotmányjogi panasz kapcsán merül fel. [65/1995.  (XI.  10.) AB határozat, ABH 1995, 327, 329-330.] Mivel az Ltm. 4. § (2)-(3) bekezdéseire vonatkozó indítvány a fenti feltételek egyikének sem felel meg, az Alkotmánybíróság az  eljárást ebben a részében az Alkotmánybíróság  ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII.  3.) Tü. határozat 31. § a) pontja alapján megszüntette. 5. 2. Az indítványozó kérte az Ltm. által az Lt. 90. §-a után beiktatott  cím  és a 91. § (1) bekezdésének  megsemmisítését is.  Nem  állította azonban, hogy önmagában a cím sértené  az Alkotmányt,  és nem jelölt meg olyan alkotmányos rendelkezést sem,  amellyel  a  91. § (1) bekezdése ellentétes  lenne.  Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint valamely beadvány akkor  minősül indítványnak, ha pontosan megjelöli a támadott jogszabályhelyeket   és   a   megsértett   alkotmányszakaszt, valamint  határozott kérelmet tartalmaz. Ezen  kritériumoknak az   indítvány   e  része  nem  felel  meg,  ezért   azt   az Alkotmánybíróság érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.                                                            IV.                               Az Alkotmánybíróság elutasította az Sztv. 139/A. §-át támadó, az   Alkotmány   55.  §  (1)  bekezdésének  sérelmét   állító indítványt. Az indítványozó álláspontja szerint az elzárás büntetésnek  a pénzbírság   elé   sorolása  által  a  jogalkotó   elsősorban elzárással rendeli büntetni az önkényes beköltözést. Az  Sztv.  139/A. § (1) bekezdése nem állít fel  sorrendet  a kiszabható   büntetések  között.  Tradicionális   jogalkotási megoldás,   hogy   a  jogalkotó  a  törvényi   tényállásokhoz kapcsolódó alternatív szankciók esetén mindig azt jelöli  meg elsőként,  amely a büntetések általános részi  felsorolásánál előrébb  található.  Ezt  a megoldást  követi  az  Sztv.  is, amelynek  13.  § (1) bekezdése szerint a szabálysértés  miatt alkalmazható  büntetések az elzárás, illetve a pénzbírság.  A 13/2002.  (III.  20.)  AB  határozatban  az  Alkotmánybíróság rámutatott  arra,  hogy  amennyiben a  jogalkotó  vagylagosan alkalmazható büntetést tesz lehetővé, az a jogalkalmazónak  a büntetési    nem    megválasztására   irányuló    mérlegelési szabadságát nem befolyásolja. (ABK 2002. március, 99, 102.) 1.  Az  Alkotmány  55.  §  (1)  bekezdése  szerint  a  Magyar Köztársaságban  mindenkinek  joga  van  a  szabadságra  és  a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint   törvényben  meghatározott  okokból  és  a   törvényben meghatározott  eljárás  alapján  megfosztani.   A   személyes szabadság  alapjoga  korlátozására  adott  felhatalmazást  az Alkotmánybíróság soha sem önmagában, hanem az Alkotmány 8. §- ában  foglalt  szabályokkal együtt és egymásra  vonatkoztatva vizsgálja, következetes gyakorlata szerint “az Alkotmány  […] csak  úgy  teszi  lehetővé  a  személyes  szabadság  elvonása okainak  és  az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy  ez  a  szabályozás nem korlátozza  szükségtelenül  vagy aránytalanul  a  személyes szabadsághoz való jogot”  [5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 84.]. Az  elzárást,  mint  a  szabálysértési  jog  legsúlyosabb,  a személyi  szabadsághoz való jog korlátozásával járó büntetési nemet az Sztv. vezette újra be. E törvény megalkotása során a törvényhozó figyelemmel volt mind az emberi jogok és alapvető szabadságok  védelméről szóló, Rómában, 1950.  november  4-én kelt,  és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény 6.  cikkére,  mind a 63/1997. (XII. 11.) AB határozatra  (ABH 1997,  365-373.), amely a szabálysértésekről szóló 1968.  évi I.   törvénnyel   kapcsolatban   mulasztásban   megnyilvánuló alkotmányellenességet  állapított  meg  a   szabadságelvonás- szankció  bírói  ítélet útján való kiszabása tekintetében.  A jelenlegi  szabályozás  szerint –  az  Alkotmány  55.  §  (1) bekezdésével összhangban – kizárólag törvény állapíthatja meg az elzárással sújtható szabálysértések körét; az elzárás csak a  pénzbírság alternatívájaként, vagylagosan alkalmazható  és az   elzárással   is  fenyegetett  szabálysértés   elbírálása kizárólagosan bírósági hatáskörbe tartozik. Önmagában  az, hogy bizonyos szabálysértésekre a  törvényhozó lehetővé teszi az elzárás büntetés kiszabását, nem ellentétes az  Alkotmány 55. § (1) bekezdésével. Az elzárás  legrövidebb időtartama   egy   nap,  leghosszabb   tartama   –   bizonyos kivételekkel  -  hatvan nap. Így a büntetés mértéke  igazodik ahhoz,  hogy  a  szabálysértések a társadalomra  kisebb  fokú veszélyt  jelentenek, és ezért az elzárás  időtartama  mindig kevesebb,   mint   a   szabadságvesztés  büntetés   minimális időtartama, amelynek legrövidebb tartama két hónap [a Büntető Törvénykönyvről  szóló  1978.  évi  IV.  törvény  40.  §  (2) bekezdése].  Ezen  túlmenően  az Alkotmánybíróság  rámutatott arra  is,  hogy  “a  törvényhozónak széles  körű  alkotmányos mozgástere van a büntetés kiszabásával összefüggő büntetőjogi intézményrendszer  alakítása során. Az  Alkotmánybíróság  nem jogosult   a  jogalkotói  mérlegelés  célszerűségi  szempontú felülbírálatára   és  az  egyes  koncepciók  értéktartalmának minősítésére,   az  ezért  való  politikai  és   jogpolitikai felelősséget  a  törvényhozó viseli.  Az  Alkotmánybíróság  a semlegesség  talaján  állva csupán azt vizsgálhatja,  hogy  a büntetéskiszabás rendjére vonatkozó szabályok megállapítására vonatkozó diszkrecionális jogával összefüggésben "a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e  ellentétbe az  Alkotmány valamely rendelkezésével"” [13/2002. (III. 20.) AB    határozat,   ABK   2002.   március   99,   103.].    Az Alkotmánybíróság  ezen  megállapításai  a  szabálysértésekkel kapcsolatosan is érvényesek. 2.   Amennyire  az  a  szabálysértésekre  vonatkozó  joganyag keretei  között  lehetséges,  az  Sztv.  tekintettel  van  az Alkotmánynak  a  család  intézményét,  illetve  a   gyermekek jogait,  valamint  az  ifjúság  egészséges  fejlődését   védő szakaszaira  (15.§,  16.§, 66.§ és 67.§)  Az  Sztv.  15.  §-a értelmében  “nincs helye elzárásnak, ha az eljárás  alá  vont személy  a) fiatalkorú; […] c) a terhesség negyedik  hónapját elérő  nő, tizenhat éves korát be nem töltő gyermekét egyedül nevelő  szülő, vagy fogyatékos, illetőleg folyamatos  ápolást igénylő  hozzátartozójáról egyedül gondoskodik.”  Az  elzárás büntetés   alkalmazhatóságának  ezen  túlmenően   nem   lehet akadálya   az   elkövető   családi   állapota.   Az   elzárás alkalmazásával  kapcsolatban kialakult, az  elzárt  családját érintő  problémákra más jogszabályok tartalmaznak  megoldást. Így például a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló  1997.  évi  XXXI.  törvény  részletes  rendelkezéseket tartalmaz  a  családjából  bármely  okból  kikerült   gyermek biztonságának,    korához    és    szükségleteihez    igazodó gondozásának, nevelésének, egészséges személyiségfejlődésének biztosítására  vonatkozóan.  E  rendelkezések  értelemszerűen akkor  is alkalmazandók, ha a gyermekről gondoskodni  köteles személy   e   kötelezettségének   a   büntetőjog    vagy    a szabálysértési jog alkalmazása következtében nem  tud  eleget tenni. Ezért   az   Alkotmánybíróság  az   indítványokat   ebben   a vonatkozásukban   elutasította.  Ugyanezen  indokok   alapján utasította  el  az Alkotmánybíróság azon indítványi  részeket is, amelyek az Alkotmány hivatkozott szakaszainak sérelmét az Lt. 90/A. §-ra vonatkozóan állították.                                                            V. Az   indítványok   szerint  az  önkényesen  elfoglalt   lakás kiürítésére   irányuló   eljárás,   valamint   az    önkényes lakásfoglalás  szabálysértéssé minősítése sérti  a  szociális biztonsághoz való jogot, ezen belül különösen is  a  lakáshoz való  jogot.  Az  Alkotmánybíróság  32/1998.  (VI.  25.)   AB határozatában – a szociális biztonság alapjogával kapcsolatos jellemzők  és követelmények meghatározása kapcsán – kimondta, hogy   az  Alkotmány  70/E.  §-ában  meghatározott  szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége  által nyújtandó   olyan  megélhetési  minimum  állami  biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához (ABH 1998, 251, 254.). Az   Alkotmánybíróság  a  szociális  biztonsághoz  való   jog értelmezése   kapcsán  a  42/2000.  (XI.  8.)  AB   határozat rendelkező  részében  kimondta: “Az  Alkotmány  70/E.  §  (1) bekezdése   szerinti  szociális  biztonsághoz  való   jog   a szociális  ellátások  összessége által nyújtandó  megélhetési minimum   állami  biztosítását  tartalmazza.  A   megélhetési minimum  garantálásából konkrétan meghatározott  részjogok  - így a "lakhatáshoz való jog" - mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le. E tekintetben az állam kötelezettsége és ebből következően  a felelőssége nem állapítható meg.”  (ABH  2000, 329.)  Ugyanezen  határozatban rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy hajléktalanság esetén szállás biztosítására  az állam  ellátási  kötelezettsége az emberi életet  közvetlenül fenyegető   veszélyhelyzetben   terjed   csak   ki;   ez    a kötelezettség  azonban  nem azonos a “lakhatáshoz  való  jog” megteremtésével. (ABH 2000, 329, 335.) A    kilakoltatott    önkényes   lakásfoglalók    szállásának biztosítására  akkor  köteles  az  állam,  ha   azok   életét közvetlen veszélyhelyzet fenyegeti. Annak eldöntése  azonban, hogy  a  szállást hogyan kívánja biztosítani a  számukra,  az állam  mérlegelési  szabadsága  körébe  esik.  A  mérlegelési szabadságnak   természetesen  határt  szabnak  az   Alkotmány rendelkezései.   Ez   azt   is  jelenti,   hogy   a   szállás biztosításával  kapcsolatos  kötelezettségét  az  állam   nem enyhítheti úgy, hogy mások tulajdonjogát korlátozza  azáltal, hogy  az önkényes lakásfoglalók kilakoltatásához nem biztosít hatékony  eljárási  formát. Ugyanígy a  lakás  nélkül  maradt személyek  sem  oldhatják  meg  lakhatási  gondjaikat   mások tulajdonának  a  megsértésével.  Az  államnak  ilyen  jellegű veszélyekkel szemben is kötelezettsége a tulajdonjog védelme. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  az önkényesen   elfoglalt   lakás   kiürítésének   elrendelésére irányuló  eljárás  nem  sérti a szociális  biztonsághoz  való jogot.  Így az Alkotmánybíróság az indítványokat e részeikben is elutasította. Az  Alkotmánybíróság, tekintettel arra,  hogy  fentiekben  az Ltm.    egyetlen   támadott   rendelkezését    sem    találta alkotmányellenesnek,  az Ltm. egészének megsemmisítését  kérő indítványt is elutasította.                                                            VI. Az  indítványozók  azért  is kérték a támadott  rendelkezések (Lt.  90/A.  § és Sztv. 39/A. §) megsemmisítését, mivel  azok nemzetközi  szerződésbe  ütköznek,  s  ez  okból  sértik   az Alkotmány 7. §-át. Az   Abtv.   1.   §   c)  pontja  szerinti  ilyen   indítvány előterjesztésére  csak  az  Abtv.  21.  §  (3)   bekezdésében felsoroltak   jogosultak.  Az  indítványozók  nem   e   körbe tartoznak,  ezért  ezen  indítványaikat  az  Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII.   3.)   Tü.  határozat  29.§  c)  pontja   alapján   az Alkotmánybíróság visszautasította. Az  Alkotmánybíróság  e  határozatának  a  Magyar  Közlönyben történő  közzétételét a közérdeklődésre tekintettel  rendelte el.                       Dr. Németh János                  az Alkotmánybíróság elnöke                                  Dr. Bagi István                       Dr. Bihari Mihály    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Czúcz Ottó                          Dr. Erdei Árpád    alkotmánybíró                      előadó alkotmánybíró                                  Dr. Harmathy Attila                    Dr. Holló András    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Kiss László                    Dr. Kukorelli István    alkotmánybíró                             alkotmánybíró                                  Dr. Strausz János    Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva    alkotmánybíró                             alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	71/2002. (XII. 17.)
Date of the decision: .	12/16/2002
.
.