Hungarian

Ügyszám: .	242/B/1995
Előadó alkotmánybíró: Kiss László Dr. .

Az indítvány lényege: .

A döntés száma: 28/2000. (IX. 8.) AB határozat .

ABH oldalszáma: 2000/174 .

A döntés kelte: Budapest, 09/05/2000 .

.

A döntés szövege: .

A döntés szövege:                  A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!                                 Az   Alkotmánybíróság   jogszabályok   alkotmányellenességének utólagos  vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő                          határozatot:                               A)                                 1.  Az  Alkotmánybíróság a honvédelemről szóló 1993.  évi  CX. törvény  71. §-a, 132. § (3) bekezdése, valamint  133.  §  (2) bekezdése,  a  honvédelemről  szóló  1993.  évi  CX.   törvény végrehajtásáról szóló 178/1993. (XII. 27.) Korm. rendelet  45. §-a,   valamint   a  fegyveres  szervek  hivatásos   állományú tagjainak  szolgálati  viszonyáról  szóló  1996.  évi   XLIII. törvény  220., 269. és 302. §-ainak megsemmisítésére  irányuló indítványt elutasítja. 2.  Az  Alkotmánybíróság a honvédelemről szóló 1993.  évi  CX. törvény    70.   §   (1)   bekezdése   alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.                               B)                                 Az  Alkotmánybíróság  a  társadalombiztosítási  nyugellátásról szóló  1997.  évi  LXXXI. törvény 7., 9.  és  53.  §-ainak,  a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló  1997.  évi  LXXXI. törvény  végrehajtásáról rendelkező 168/1997.  (X.  6.)  Korm. rendelet  1.  és  12. §-ainak, a korengedményes  nyugdíjazásra vonatkozó  181/1996.  (XII.  6.)  Korm.  rendelet  3.  §-ának, illetve  az egyes központi államigazgatási szervek dolgozóinak korengedményes  nyugdíjazásáról szóló 85/1990.  (IV.  29.)  MT rendelet   1.  §-ának  megsemmisítésére  irányuló   indítványt elutasítja.                               C)                                 Az   Alkotmánybíróság   a  kárpótlási   jegyek   életjáradékra váltásáról szóló 1992. évi XXXI. törvény 2. § (3) bekezdése és melléklete, valamint az életüktől és szabadságuktól  politikai okból  jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992.  évi XXXII.   törvény  7.  §  (1)  bekezdéséhez  tartozó  melléklet megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.                                                               D)                                 Az Alkotmánybíróság a lakbérhozzájárulásról szóló 4/1971. (II. 8.) Korm. rendelet végrehajtására kiadott 3/1971. (II. 8.) PM- IVM   együttes  rendelet  3.  §  (2)  bekezdésének  a)  pontja alkotmányellenességének  megállapítására  és  megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti. Az  Alkotmánybíróság  ezt a határozatát  a  Magyar  Közlönyben közzéteszi.                            Indokolás                                                               I.                                 1.   Az   indítványozó  több,  nézete  szerint  “a   férfi-női jogegyenlőséget,  az  indokolatlan  megkülönböztetés  tilalmát kimondó  alkotmányos szabályt” sértő jogszabályi  rendelkezést támadott. Álláspontja szerint a honvédelemről szóló 1993.  évi CX.  törvény  (a  továbbiakban: Hvt.)  70.,  71.,  132.,  133. hadkötelezettséget,  polgári védelmi kötelezettséget,  illetve honvédelmi  munkakötelezettséget megállapító §-ai, valamint  a Hvt. végrehajtásáról szóló 178/1993. (XII. 27.) Korm. rendelet (a  továbbiakban: Hr.) kapcsolódó 45. §-a “pusztán nemi alapon különböztet”.   Hasonlóképpen  sérelmezi  az  indítványozó   a fegyveres  szervek  hivatásos állományú  tagjainak  szolgálati viszonyáról  szóló 1996. évi XLIII. törvény  (a  továbbiakban: Hszt.  )  220., 269. és 302. §-ait, amelyek bizonyos esetekben szintén  eltérő  szabályokat állapítanak  meg  —  a  hivatásos állomány  tagjának  nemére tekintettel — a szolgálati  viszony létesítési feltételeinek szabályozásánál. Az   indítványozó   támadja  továbbá  a  társadalombiztosítási nyugellátásról szóló 1997. évi LXXXI. törvény (a továbbiakban: Tny.)  7.,  9.  és  53. §-ait, illetve a Tny.  végrehajtásáról rendelkező  168/1997. (X. 6.) Korm. rendelet (a  továbbiakban: Nyr.)  1. és 12. §-ait, amelyek az öregségi nyugdíjkorhatárra, az  előrehozott  öregségi  nyugdíjra  és  az  özvegyi  nyugdíj feléledésére  vonatkozó szabályokat tartalmaznak,  és  szintén “pusztán nemi alapon több ponton előnyben részesítik a nőket a férfi   állampolgárokkal  szemben”.  Sérelmezi  ezen   túl   a korengedményes  nyugdíjazásra vonatkozó  181/1996.  (XII.  6.) Korm.  rendelet (a továbbiakban: Knyr.) 3. §-át  és  az  egyes központi  államigazgatási  szervek dolgozóinak  korengedményes nyugdíjazásáról  szóló  85/1990.  (IV.  29.)  MT  rendelet  (a továbbiakban:  Kpnyr.)  1.  §-át is,  amelyek  a  munkavállaló nemére  tekintettel  eltérően  szabályozzák  a  korengedményes nyugdíjazás feltételeit. A  diszkrimináció  tilalmát sérti az  indítványozó  szerint  a kárpótlási  jegyek életjáradékra váltásáról  szóló  1992.  évi XXXI.  törvény  (a továbbiakban: Kjét.) 2. §-a és  melléklete, amelyek  az  életjáradék nyújtásának idejét és az  életjáradék összegét   a  jogosult  nemére  tekintettel  állapítják   meg; ugyanígy alkotmányellenes álláspontja szerint az életüktől  és szabadságuktól   politikai   okból  jogtalanul   megfosztottak kárpótlásáról  szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Kpt.)  7. §-ának (1) bekezdéséhez tartozó melléklete is, amely a  várható  élettartam megállapításánál  csak  a  nemet  veszi tekintetbe.    S    végül   támadja    az    indítványozó    a lakbérhozzájárulásról szóló 4/1971. (II.  8.)  Korm.  rendelet végrehajtására  kiadott  3/1971.  (II.  8.)  PM-ÉVM   együttes rendelet  (a továbbiakban: Lr.) 3. § (2) bekezdését,  amely  a keresőképtelenség    megállapításánál     tartalmaz     eltérő szabályokat a nőkre és a férfiakra vonatkozóan.                               II. 1.  Az Alkotmánynak az Alkotmánybíróság által figyelembe  vett rendelkezései a következők: “66. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és a  nők egyenjogúságát   minden   polgári   és   politikai,   valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében. (2)  A  Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek  születése előtt  és  után  külön  rendelkezések  szerint  támogatást  és védelmet kell nyújtani. (3)  A  munka végzése során a nők és a fiatalok védelmét külön szabályok is biztosítják.” “70/A.  §  (1)  A  Magyar Köztársaság biztosítja  a  területén tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve  az állampolgári  jogokat,  bármely megkülönböztetés,  nevezetesen faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy más  vélemény, nemzeti  vagy  társadalmi származás, vagyoni,  születési  vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül. (2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti. (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását  az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel  is segíti.” 2.     Az    Alkotmánybíróság   az    Alkotmány    hivatkozott rendelkezéseinek  értelmezése  során  áttekintette   a   nemek egyenjogúságát   érintő   fontosabb   nemzetközi   egyezmények tartalmát,  és  kiterjesztette vizsgálatait  az  Európai  Unió Bíróságának joggyakorlatára is. A nők helyzete a második világháború befejezése óta gyökeresen megváltozott.  Ebben  a  folyamatban  nagy  szerepe   volt   a nemzetközi   egyezményeknek,   így   az   Egyesült    Nemzetek Alapokmányának,  amely 1. cikke 3. pontjában  célként  jelölte meg  “az  emberi  jogok  és az alapvető  szabadságok  mindenki részére,  fajra,  nemre, nyelvre vagy vallásra  való  tekintet nélkül   történő   tiszteletben   tartásának”   előmozdítását. Hasonlóan   rendelkezik   az  ENSZ  Emberi   Jogok   Egyetemes Nyilatkozata  is a 2. cikkében; 7. cikkében pedig  kimondja  a törvény  előtti  egyenlőséget. A Polgári  és  Politikai  Jogok Nemzetközi  Egyezségokmányának (kihirdetve  az  1976.  évi  8. törvényerejű  rendelet  által) 2. cikke  értelmében  a  részes államok  arra  kötelezik magukat, hogy  “az  Egyezségokmányban elismert  jogokat minden megkülönböztetés nélkül” tiszteletben tartják  és biztosítják, a 3. cikk értelmében pedig “kötelezik magukat,  hogy  az Egyezségokmányban meghatározott  valamennyi polgári és politikai jog tekintetében biztosítják a férfiak és nők  egyenjogúságát”.  A  26. cikk szerint  “a  törvény  előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül  joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden  megkülönböztetést  tiltania  kell  és  minden  személy számára   egyenlő  és  hatékony  védelmet  kell   biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a  faj, szín,  nem,  nyelv,  vallás, politikai  vagy  egyéb  vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet  alapján  történő megkülönböztetés.” A  legjelentősebb dokumentum   a   nőkkel   szembeni   megkülönböztetés   minden formájának  felszámolásáról 1979-ben  New  Yorkban  elfogadott Egyezmény  (kihirdetve az 1982. évi 10. törvényerejű  rendelet által), amely arra kötelezi a részes államokat, hogy a  nőkkel szembeni megkülönböztetést minden területen, mégis különösen a politikában, a gazdaságban, illetve az oktatás, alkalmazás  és egészségügy területén számolják fel. Európai  viszonylatban az emberi jogok és az  alapvető  emberi szabadságok  védelméről szóló Római Egyezmény  (kihirdetve  az 1993. évi XXXI. törvénnyel) 14. cikke úgy rendelkezik, hogy “a jelen   Egyezményben   meghatározott  jogok   és   szabadságok élvezetét  minden megkülönböztetés, például  nem,  faj,  szín, nyelv,  vallás,  politikai vagy egyéb vélemény,  nemzeti  vagy társadalmi  származás, nemzeti kisebbséghez tartozás,  vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján  történő megkülönböztetés  nélkül  kell biztosítani.”  Az  Egyezményhez fűzött hetedik kiegészítő jegyzőkönyv 5. cikke pedig kimondja, hogy   a   házasságban  és  a  gyereknevelés  tekintetében   a házastársak azonos jogokkal rendelkeznek. A nemek egyenjogúságának kérdéséhez kapcsolódott a strasbourgi Bíróság   Karlheinz  Schmidt  v.  Bundesrepublik   Deutschland (13580/88.  sz.)  ügye.  A  Bíróság az  Emberi  Jogok  Európai Egyezményének  14. cikkével ellentétesnek találta  azt  a  nem alapján való megkülönböztetést tartalmazó szabályozást,  amely csak   a   helyi   lakos  férfiakat  kötelezte   a   tűzoltási feladatokban való részvétel pénzbeli megváltására.  A  Bíróság szerint  diszkriminatív az olyan megkülönböztetés,  amely  nem objektív  és  ésszerű indokokon alapszik, vagyis nem  “legitim célt”  szolgál, vagy ha az elérni kívánt cél és az alkalmazott eszközök  nem állnak egymással ésszerű arányban. Ugyanakkor  a jogalkotók    rendelkeznek    mérlegelési    szabadsággal    a tekintetben,  hogy  az  egyébként  hasonló  helyzetek  közötti különbségek  megalapozzák-e  az  eltérő  bánásmódot;  a  nemek közötti   megkülönböztetésnek  azonban  különösen  is   súlyos indokai  kell  hogy  legyenek ahhoz, hogy elfogadható  legyen, mondta ki a Bíróság több ízben is. Az  Európai  Unióban  is nyomon követhető  hasonló  irányú  és tartalmú   fejlődés;  az  Európai  Közösséget  alapító   Római Szerződésben  a  nemek  egyenlőségének  elve  több  helyen  is megjelent.  Ugyanakkor  a nemzetközi jogi,  illetve  az  uniós fejlődés  a diszkrimináció-tilalom más-más tartalmát  dolgozta ki.  Az  egységes piac kialakítása ugyanis főként a  gazdasági vonatkozású  jogokat érinti és a piac szabja meg a jogosultság mértékének  a  határait is. Így elsősorban a nők munkajogi  és társadalombiztosítási helyzetét igyekeznek javítani, és a  nők számára   a   teljes  esélyegyenlőséget  a  munkavállalás   és előremenetel terén biztosítani. Számos irányelvet fogadtak  el a  munkajog és a szociális jog területén, a luxemburgi Bíróság gyakorlata  is  a  nők  munkapiacon  való  egyenlőbbé  válását eredményezte.  Nyilvánvalóan más az értelme és  a  tartalma  a hátrányos  megkülönböztetésnek a gazdasági (verseny)szférában, mint  az  emberi  jogok  területén, bár  bizonyos  kapcsolatok kétségkívül fellelhetők. Az  Amszterdami  Szerződés  a Római  Szerződés  nemek  közötti megkülönböztetéssel    foglalkozó    szabályait     jelentősen kibővítette.  A  3. cikkely (2) bekezdése szerint  a  Közösség valamennyi tevékenysége során “törekedni kell a nemek  közötti egyenlőtlenség  leküzdésére, és elő kell  segíteni  a  nők  és férfiak   közötti   esélyegyenlőséget”,   vagyis   immár   nem korlátozódik  a nemek közötti egyenlőség alapelve  a  munkajog területére.    Ennek    folyományaként    a    6a.     cikkely diszkriminációellenes klauzulájában szerepel a nemek  szerinti megkülönböztetés is, a 119. cikkely pedig egyrészt kimondja az egyenlő  értékű munkáért egyenlő bér elvét, illetve  “a  munka világát”  érintő  pozitív  diszkriminációt  jelentő  programok megvalósításához ad a tagállamoknak felhatalmazást. Az Amszterdami szerződés hatálybalépését követő első nagy –  a nemek  egyenjogúságával  foglalkozó –  döntések  az  elvnek  a honvédelem területén való érvényesülését vizsgálták. A  Sirdar v.  The  Army Board, Secretary of State for Defence (C-273/97) ügyben  a  felperes,  aki szakácsnő volt a  brit  hadseregnél, elbocsátása  után  kérte az áthelyezését a hadiflottához,  ezt azonban  megtagadták  tőle, lévén hogy e  különleges  alakulat bevetésénél  “nem  hasznosítható  teljes  körűen”.  A  Bíróság megállapította, hogy a tagállamoknak a haderőkkel  kapcsolatos alkalmazási,   továbbképzési  és   munkakörülményeket   érintő döntései nincsenek általános érvénnyel kivéve a közösségi  jog hatálya  alól. Ugyanakkor ebben az ügyben arra az  álláspontra helyezkedett,   hogy   a   különleges  szolgálati   feltételek megengedhetővé teszik a nők kizárását a tengeri alakulatokból. A   Kreil  v.  Bundesrepublik  Deutschland  (C-285/98)  ügyben viszont úgy döntött a Bíróság, hogy a diszkrimináció tilalmába ütközik  az a német szabályozás, amely alapján nők  számára  a hadseregben  csak az egészségügyi, illetve a zenei  pálya  áll nyitva, és így a nők olyan fokú kizárását eredményezi, amely a német haderő szinte valamennyi harci alkalmazására kiterjed. A   munka   világát,  pontosabban  a  munkavégzésre   irányuló szerződések megkötését illetően megfigyelhető, hogy mára egyre többen a férfiak hátrányos megkülönböztetése ellen emelik  fel a  hangjukat.  Mindez  a luxemburgi Bíróság  gyakorlatában  is megjelent. A Barber v. Guardian Royal Exchange Assurance Group (C-262/88.  sz.)  ügyben a bíróság a férfiak terhére  fennálló diszkriminációt  szüntetett meg;  a  nőkkel  szembeni  pozitív megkülönböztetés  engedélyezésével  kapcsolatban  pedig  egyre visszautasítóbb  a Bíróság. Különösen látványosan  mutatkozott ez  meg  a Kalanke v. Freie Hansestadt Bremen (C-450/93.  sz.) ügy  és a Marshall v. Nordrhein-Westfahlen (C-409/95. sz.) ügy kapcsán;   ez   utóbbiban  hozott  ítélet  a  férfiak   javára finomított a bíróság addigi álláspontján. Megállapítható, hogy végeredményben  a  pozitív diszkrimináció a  kötelező  szabály szintjéről a lehetőség szintjére csúszott vissza. 3.  A  fenti  ügyek  az esélyegyenlőség témakörében  mozogtak, hiszen a pozitív megkülönböztetésnek csak ilyen értelemben van létjogosultsága. Csak akkor indokolható a megkülönböztetés, ha célja   az   egyén   hátrányos  helyzetének   enyhítése.   Ezt hangsúlyozza  a  9/1990.  (IV. 25.)  AB  határozat  is,  amely szerint   “az  azonos  személyi  méltóság  jogából  esetenként következhet olyan jog is, hogy a javakat és esélyeket mindenki számára (mennyiségileg is) egyenlően osszák el. De ha valamely –  az  Alkotmányba nem ütköző – társadalmi cél, vagy  valamely alkotmányos  jog  csakis úgy érvényesíthető,  hogy  e  szűkebb értelemben vett egyenlőség nem valósítható meg, akkor az ilyen pozitív    diszkriminációt   nem   lehet   alkotmányellenesnek minősíteni. A  pozitív  diszkrimináció  korlátjának  a  tágabb  értelemben leírt,  tehát az egyenlő méltóságra vonatkozó megkülönböztetés tilalma,  illetve  az  Alkotmányban  pozitívan  megfogalmazott alapjogok  tekintendők. Bár a társadalmi egyenlőség mint  cél, mint  társadalmi  érdek, megelőzhet egyéni érdekeket,  de  nem kerülhet az egyén alkotmányos jogai elé.” (ABH 1990,  46,  48- 49.) Az  Alkotmánybíróságnak elsősorban abban a  kérdésben  kellett állást  foglalnia,  hogy  a nők és férfiak  közötti  biológiai okokra   hivatkozó   különbségtételek  ésszerű   és   objektív indokokon nyugszanak-e, avagy kimerítik a nem alapján  történő megkülönböztetés fogalmát. Különösen élesen  merül  fel  ez  a kérdés   akkor,  ha  a  jogalkotó  nem  a  tényleges  (esély-) egyenlőség,  hanem  a  formális egyenlőség  körén  belül  tesz különbséget ilyen indokok alapján.                               A)                                                              III. 1. A Hvt. indítvány által érintett rendelkezései a következők: “70. § (1) Az általános hadkötelezettség alapján minden magyar állampolgárságú  és a Magyar Köztársaság területén  élő  férfi hadköteles.  A  hadkötelezettség  a  17.  életév  betöltésekor kezdődik  és annak az évnek a december 31. napjáig  áll  fenn, amelyben  a  hadköteles  az 50. életévét  betölti  (hadköteles kor). (2) A hadkötelezettség magában foglalja: a) a tájékoztatási (adatszolgáltatási); b) a bejelentési; c) a megjelenési; d) a szolgálati kötelezettséget.” “71.   §   (1)   A  jegyző  a  polgárok  személyi   adat-   és lakcímnyilvántartásából minden évben összeírja az önkormányzat illetékességi  területén  bejelentett  lakóhellyel  rendelkező magyar  állampolgárságú férfiakat, akik abban az évben  a  17. életévüket   betöltik.  Az  összeírás  a  hadköteles   katonai nyilvántartásba vétele végett, a 73. § (1) bekezdésének  A)-B) pontjaiban meghatározott személyazonosító, lakcím, valamint  a katonai   alkalmasság   előzetes  megállapításához   szükséges egészségügyi adatokat tartalmazza. (2) A hadköteles a jegyzőnek köteles tájékoztatást adni az (1) bekezdésben meghatározott adatairól. (3)  Az  összeírás  adatait a jegyző minden  év  december  31. napjáig átadja a hadkiegészítő parancsnokságnak. (4)    A   17.   életéve   betöltését   követően   honosított, visszahonosított  hadköteles  (1)  bekezdésben   meghatározott adatait  a jegyző – az utólagos katonai nyilvántartásba  vétel céljából  –  az  állampolgársági  eskü  (fogadalom)  letételét követő   nyolc   napon   belül  küldi  meg   a   hadkiegészítő parancsnokságnak.” “132.  §  (1)  Az  állampolgárokat mind béke, mind  rendkívüli állapot idején polgári védelmi kötelezettség terheli. (2)  A  polgári védelmi kötelezettség célja rendkívüli állapot idejére  a  lakosság  felkészítése a  támadófegyverek  és  más rendkívüli   esemény   által   okozott   károk   megelőzésére, felszámolására  és  hatásuk csökkentésére,  továbbá  az  ezzel összefüggő mentési és mentesítési feladatok végrehajtására. (3)  A  (2)  bekezdésben meghatározottak érdekében  a  polgári védelmi  kötelezettség  férfiakra  16-60,  nőkre  18-55   éves korukig terjed ki. (4) A polgári védelmi kötelezettség részletes szabályait külön törvény állapítja meg.” “133. § (1) Az Alkotmánynak megfelelően kihirdetett rendkívüli vagy   szükségállapot  idején  honvédelmi   munkakötelezettség rendelhető el. (2) A honvédelmi munkakötelezettség alapján az állampolgárok – a  férfiak  16-65, a nők 18-60 éves korukig  –  tartósan  vagy időlegesen, képességeiknek és egészségi állapotuknak megfelelő fizikai vagy szellemi munka teljesítésére kötelezhetők. (3)  A  kötelezett  a munkakötelezettségét a számára  kijelölt munkahelyen teljesíti.” A   polgári   védelemről  szóló  1996.  évi  XXXVII.   törvény kapcsolódó 20. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: “20. § (1) A polgári védelmi kötelezettség – a (2) bekezdésben foglalt  kivétellel – a belföldi lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel (a továbbiakban: lakcím) rendelkező magyar állampolgár férfiakra 16-60, nőkre 18-55 éves korukig terjed ki [Hvt. 132. §].” 2. A Hr. sérelmezett rendelkezése: “45.  §  (1) A BM Központi Nyilvántartó és Választási Hivatala minden  17.  életévét betöltő, a Magyar Köztársaság  területén élő,  magyar  állampolgárságú férfi – a Hvt.  74.  §-ának  (2) bekezdésében  meghatározott – adatait évente  november  15-ig, valamint  a  hadkötelesek  adatváltozásait  –  a  karbantartás gyakoriságának  megfelelően  –  a  Honvéd  Vezérkar  illetékes központi adatfeldolgozó szervének megküldi.” 3. A Hszt. indítvány által támadott rendelkezései: “220.  §  (1) Szerződéses szolgálati viszony tisztesi beosztás betöltéséhez   általános   iskolai  végzettséggel   rendelkező jelentkezővel is létesíthető. (2)  Szerződéses szolgálati viszonyt létesíteni a  30.  életév betöltéséig lehet. (3)   Szerződéses  szolgálati  viszony  létesítésének  további feltétele  férfiak  esetén – a Hvt. 114.  §  (2)  bekezdés  j) pontja   szerinti   kivétellel  –   a   sorkatonai   szolgálat letöltése.” “269.  § (1) Hivatásos szolgálati viszony férfi esetén csak  a sorkatonai  szolgálatot teljesített vagy az  alól  mentesített állampolgárral létesíthető.” “302.  § (1) A büntetés-végrehajtási szervezetnél a szolgálati viszony  létesítésének – a 37. § (1) bekezdésében  foglaltakon kívül   –   további  feltétele  férfiak  esetében  az   előírt sorkatonai szolgálati kötelezettség teljesítése.”                               IV. 1. Az Alkotmánybíróság a 46/1994. (X. 21.) AB határozatban már vizsgálta  a  Hvt.  70. § (1) bekezdésének  első  mondatát,  s megállapította, hogy “nem sérti azonban az Alkotmány  70/A.  § (1)  bekezdésében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmát, hogy  a  törvényhozó a honvédelmi kötelezettség körébe tartozó részkötelezettségek meghatározásakor tekintetbe  veszi  a  női nem  sajátosságait,  valamint azt  a  történelmileg  kialakult hagyományt,   amely   szerint  a  hadviselés   a   férfi   nem képviselőinek  feladata. Lényegében  ezt  tette  a  honvédelmi törvény  is, hiszen miközben a hadkötelezettséget a  férfiakra korlátozta,   nem  mentesítette  a  női  nem   képviselőit   a honvédelmi kötelezettség egyéb elemeinek teljesítése  alól.  A nők   ilyen  pozitív  diszkriminációja  tehát  nem  sérti   az Alkotmány   66.   §-át,  az  ennek  megállapítására   irányuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasította”. (ABH 1994,  260, 267.) A  korábbi indítvány alapján hozott érdemi elutasító határozat –  mint  ítélt  dolog  – akadályát képezi  az  ugyanazon  jogi indokok  alapján ismételten lefolytatandó érdemi vizsgálatnak, így  az  Alkotmánybíróság  az indítványnak  a  Hvt.  70.  §-ra vonatkozó részét érdemi vizsgálat nélkül visszautasította. 2.  Támadta  az  indítványozó a Hvt. 71. §  -át  is,  amely  a tájékoztatási    kötelezettséget    szabályozza.    Mivel    a tájékoztatási kötelezettség a Hvt. 70. § (2) bekezdése szerint a  hadkötelezettség részkötelezettsége, értelmetlen lenne  egy szorosan   a   hadkötelezettség   megvalósításához   szükséges nyilvántartást   kibővíteni  olyan  állampolgárok   adataival, akiknél a hadkötelezettség lehetősége még fel sem merülhet.  A tájékoztatási  kötelezettség ezért terheli csak  a  férfiakat, ami  nem  alkotmányellenes hátrányos megkülönböztetés,  csupán folyománya  a nők Hvt. 70. § (1) bekezdésében foglalt  pozitív diszkriminációjának. Ugyanez  vonatkozik a Hr. sérelmezett 45. §-ára,  amely  a  BM Központi  Nyilvántartó  és  Választási  Hivatalának  a  Honvéd Vezérkar   felé  teljesítendő  adatmegküldési  kötelezettségét szabályozza.  Ebben  az  esetben is  felesleges  lenne  ezt  a kötelezettséget    a    másik   nemhez    tartozók    adataira kiterjeszteni, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította. Az  Hszt. 220., 269. és 302. §-ainak az a rendelkezése,  amely férfiak    esetében    a   szerződéses   szolgálati    viszony létesítésénél  általában, valamint az állami és  önkormányzati hivatásos   tűzoltóságnál,  illetve  a   büntetés-végrehajtási szervezetnél  a  szolgálati viszony létesítésének  feltételéül szabja  a  sorkatonai  szolgálat  teljesítését,  ugyancsak   a hadkötelezettségből  következik, ezért ez  a  nők  és  férfiak közötti különbségtétel sem alkotmányellenes. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az indítványt a Hvt.  71. §-a,  a  Hr.  45.  §-a és az Hszt. 220.,  269.  és  302.  §-ai tekintetében elutasította.      3. Sérelmezte az indítványozó továbbá azt is, hogy a Hvt. 132.  §-a,  illetve 133. §-a alapján a férfiakra  és  a  nőkre eltérő   korhatárok  között  terjed  ki  a   polgári   védelmi kötelezettség és a honvédelmi munkakötelezettség. A  polgári  védelem  feladatrendszere különböző  tevékenységek ellátását  hivatott  biztosítani. Ezek jelentősebb  részben  a lakosság  életben maradásának feltételeit biztosító feladatok: az  egyéni  és  kollektív védelem, a riasztás, az  élelmiszer, ivóvíz   biztosítása,  tehát  a  polgári   védelmi   szolgálat teljesítése  munkavégzést jelent, csakúgy, mint  a  honvédelmi munkakötelezettség is, amelynek keretében a Hvt.  133.  §  (2) bekezdése  szerint a képességeknek és az egészségi  állapotnak megfelelő  fizikai  vagy  szellemi  munkára  kötelezhetőek  az állampolgárok. A   polgári   védelmi   kötelezettségnél   és   a   honvédelmi munkakötelezettségnél  a  jogalkotó a történelmileg  kialakult szabályozást   és  a  kötelezettségek  ellátásához   szükséges átlagos  fizikai alkalmasságot vette figyelembe. Az  Alkotmány 66.  §  (3) bekezdése kimondja, hogy “a munka végzése során  a nők  és  a  fiatalok védelmét külön szabályok is biztosítják.” Ahogy  arra  az  Alkotmánybíróság  a  7/1998.  (III.  18.)  AB határozatban rá is mutatott, ebben a bekezdésben “az Alkotmány tehát   a   nők   védelme  érdekében  pozitív  diszkriminációt tartalmazó  szabályok kialakítására ad felhatalmazást.  Ez  az alkotmányi  felhatalmazás nyilvánvalóan a  férfiak  és  a  nők természeti,   biológiai  és  fizikai  különbözőségéből   adódó eltérések  elismerésén  alapszik. A nők biológiai  adottságai, különösen  az  anyaság  biológiai  és  pszichikai  dimenziója, továbbá a nők kisebb fizikai ereje folytán bizonyos környezeti ártalmakra  hamarabb és súlyosabb következményekkel reagálnak. Ugyanaz    a    tevékenység,    amely    a    férfi    számára egészségkárosodáshoz nem vezet, a nő egészségét károsíthatja.” (ABH 1998, 417, 419.) A   polgári   védelmi   kötelezettségnél   és   a   honvédelmi munkakötelezettségnél az életkorok eltérő meghatározása ilyen, a  nők  védelmét  biztosító  szabályokat  jelent.  Akárcsak  a hadkötelezettség  szabályozása, ezek a  megoldások  is  a  nők olyan  pozitív megkülönböztetését jelentik, amelyek nem sértik az  Alkotmány  66.  §  (1) bekezdését,  illetve  70/A.  §  (1) bekezdését.  Ezért  az Alkotmánybíróság az indítványt  a  Hvt. 132.  §  (3) bekezdése, valamint a 133. § (2) bekezdése elleni részében elutasította.                                                               B)                                                               V.                                 1. A Tny. sérelmezett rendelkezései a következők: “7.  §  (1) Öregségi teljes nyugdíjra az 1997. december  31-ét követő  és 2009. január 1-jét megelőző időponttól az jogosult, aki   a  hatvankettedik  életévét  (a  továbbiakban:  öregségi nyugdíjkorhatár) betölti, és legalább húsz év szolgálati  időt szerez. (2)  Öregségi teljes nyugdíjra jogosult az a nő és az a  férfi is,  aki  1991.  január 1-je előtt az ötvenötödik,  illetve  a hatvanadik életévét betöltötte, és eddig az időpontig  tíz  év szolgálati időt szerzett. (3)  Öregségi  résznyugdíjra jogosult az a nő,  illetve  az  a férfi,  aki  húsz  évnél  kevesebb szolgálati  időt  szerzett, azonban a)   az  ötvenötödik,  illetve  a  hatvanadik  életévét  1990. december  31-ét  követően  és 1993.  július  1-jét  megelőzően töltötte  be, és eddig az időpontig legalább tízévi szolgálati időt szerzett, valamint az, aki b) a reá irányadó öregségi nyugdíjkorhatárt 1993. június 30-át követően  és  2009. január 1-jét megelőzően eléri (elérte)  és eddig  az időpontig legalább tizenöt év szolgálati időt szerez (szerzett). (4)  Az  (1)  bekezdésben foglaltaktól eltérően a nő  öregségi nyugdíjkorhatára, amennyiben a) 1940. január 1-je előtt született, az 55., b) 1940-ben született, az 56., c) 1941-ben született, az 57., d) 1942-ben született, az 57., e) 1943-ban született, az 58., f) 1944-ben született, az 59., g) 1945-ben született, a 60., h) 1946-ban született, a 61. betöltött életév. (5)  A  (1) bekezdésben foglaltaktól eltérően a férfi öregségi nyugdíj korhatára, amennyiben a) 1938. január 1-je előtt született, a 60., b) 1938-ban született, a 61. betöltött életév.” “9.   §   (1)   Az  öregségi  nyugdíjra  jogosító  korhatárnál legkorábban öt évvel alacsonyabb életkorban, de legfeljebb  az ötvenötödik életév betöltésétől, előrehozott öregségi  nyugdíj jár annak a nőnek, aki a) 1945. december 31-e után született és legalább 38 év, b) 1945-ben született és legalább 37 év, c) 1944-ben született és legalább 36 év, d) 1943-ban született és legalább 35 év, e) 1943. január 1-je előtt született és legalább 34 év szolgálati idő szerzett. (2)  Az  öregségi  nyugdíjra jogosító korhatárnál  alacsonyabb életkorban,  de  legfeljebb a hatvanadik életév  betöltésétől, előrehozott öregségi nyugdíj jár annak a férfinek, aki a) 1939. január 1-je előtt született és legalább 37 év, b)  1938.  december  31-e után született  és  legalább  38  év szolgálati időt szerzett. (3)   Az   (1)   bekezdésben  és  a  11.  §-ban  meghatározott jogosultsághoz  előírt szolgálati idő számításánál,  ha  abból legfeljebb  három  év hiányzik, a hiányzó szolgálati  időt  az 1947.  január  1-je  előtt született nőnél  el  kell  ismerni, amennyiben gyermeket szült, vagy saját háztartásában  legalább tíz  éven  át  nevelt.  Ily  módon gyermekenként  egy  év,  de legfeljebb  három év pótolható. E rendelkezést kell alkalmazni a  (2)  bekezdésben említett 1940. január 1-je előtt született férfire is. (4)   Amennyiben   a   gyermek  tartósan   betegnek,   illetve fogyatékosnak  minősül  (minősült), a  (3)  bekezdés  szerinti kedvezmény gyermekenként 1,5 év. (5)    Az    előrehozott   öregségi   nyugdíjra    jogosultság szempontjából  szolgálati  időként  kell  figyelembe  venni  a rokkantsági,   illetve   a   baleseti   rokkantsági    nyugdíj folyósításának időtartamát is.”   “53.  §  (1)  Feléled  az özvegyi nyugdíja  annak,  akinek  az özvegyi  nyugdíja  nem házasságkötés miatt szűnt  meg,  ha  az özvegyi nyugdíjra jogosító feltételek valamelyike a)  a  házastárs 1993. március 1-je előtt bekövetkezett halála esetén 1993. március 1-jétől tíz éven belül, b)  a  házastárs  1993.  február 28-át követően  bekövetkezett halála  esetén az özvegyi nyugdíj megszűnését követő tíz  éven belül bekövetkezik. (2)  Az  (1)  bekezdés a) pontja szerinti esetben a feléledési idő  nem  haladhatja  meg  az  özvegyi  nyugdíj  megállapítása időpontjában irányadó tizenöt évet. (3)  A  házasságkötés miatt megszüntetett özvegyi nyugdíjra  a jogosultság a házasság megszűnése után feléled, ha a)  az  igénylő  a  házasságkötéskor  az  1998.  január  1-jét megelőzően  hatályos rendelkezések alapján végkielégítést  nem vett fel, és b) az igénylőt a házasság létrejötte nélkül az özvegyi nyugdíj egyébként megilletné. (4)  Az  özvegyi  nyugdíj feléledése esetén  a  jogosultat  az özvegyi  nyugdíj  megszűnését követő  emelések,  kiegészítések megilletik. (5)  Ha  1997.  december 31-ét követően az 1998.  január  1-je előtt  megszüntetett özvegyi nyugdíjra a  jogosultság  az  (1) bekezdés  szerint  feléled, az özvegy a saját  jogú  öregségi, rokkantsági,  baleseti  rokkantsági  nyugdíja  mellett   –   a megállapítás időpontjára tekintet nélkül – kérheti az  özvegyi nyugdíj 50. § (1) bekezdés b) pontja szerinti folyósítását, ha ez számára kedvezőbb. (6)   Ha   az  özvegyi  nyugdíjat  1997.  január  1-je  előtti időponttól  állapították meg, az özvegyi nyugdíjra jogosultság akkor éled fel, ha a férfi a 60., nő az 55. életévét eléri. ” 2.  A  Nyr.  a  következőképpen  rendelkezik  az  indítvánnyal támadott szakaszaiban: “1.  §  (1)  Az igénylőre irányadó öregségi nyugdíjkorhatárhoz képest (Tny. 7. §) kétévi korkedvezményben részesül a) az a férfi, aki legalább tíz és az a nő, aki legalább nyolc éven át korkedvezményre jogosító munkakörben, továbbá b)  az, aki legalább hat éven át egy légköri nyomásnál nagyobb nyomású légtérben dolgozott. (2) A korkedvezmény további egy-egy év a) a korkedvezményre jogosító munkakörben végzett minden újabb öt-, nőnél négyévi, illetőleg b)  az egy légköri nyomásnál nagyobb nyomású légtérben végzett minden újabb háromévi munka után. (3)  Az  (1)-(2) bekezdés rendelkezéseit a 2000.  január  1-je előtt megszerzett korkedvezményes időre kell alkalmazni. (4)  Az  1997.  január  1-je  előtt  korkedvezményes  öregségi nyugdíjra    jogosultságot   szerzett    személyek    öregségi nyugdíjkorhatára    –    függetlenül   az    igényérvényesítés időpontjától – nő esetében az 55., férfi esetében pedig a  60. betöltött életév.” “12.  §  A  nyugdíjnövelés Tny. 12. § (4) és Tny.  21.  §  (2) bekezdése szerinti összegének meghatározásánál a 30  napot  el nem érő töredékidőt számításon kívül kell hagyni.” 3. A Knyr. indítvánnyal támadott rendelkezése: “3.  § (1) Az az 1941. december 31. után és 1947. január  1-je előtt  született nő, és az 1937. december 31.  után  és  1942. január  1-je  előtt  született férfi, aki nem  rendelkezik  az előrehozott  öregségi  nyugdíjhoz  vagy  csökkentett   összegű előrehozott  öregségi  nyugdíjhoz az  1.  §  (1)  bekezdésében meghatározott  szolgálati idővel, de  rendelkezik  legalább  a munkavállaló nő 25 évi, a munkavállaló férfi 30 évi szolgálati idővel a korengedményes nyugdíjazásra a Tny. 7. § (1) vagy (4)- (5)  bekezdésében foglalt öregségi nyugdíjkorhatárt megelőzően legfeljebb öt évvel jogosult. (2)  A  korengedményes  nyugdíjazásra  vonatkozó  megállapodás megkötésére  az  1. § (1) bekezdésében foglalt szolgálati  idő feltétel fennállása esetén a) az 1944-ben született nő esetében 6 évvel, b) az 1945-ben született nő esetében 8 évvel, c) az 1946-ban született nő esetében 10 évvel, d) az 1941-ben született férfi esetében 6 évvel, e) az 1942-ben született férfi esetében 6 évvel a  Tny.  7.  §  (1)  és  (4)-(5) bekezdése  szerinti  öregségi nyugdíjkorhatár betöltését megelőzően van lehetőség.” 4.   A   Kpnyr.   a  következőképpen  rendelkezik  sérelmezett szakaszában:  “1.  §  Az  Országgyűlés Irodája, az ideiglenes  köztársasági elnök   Elnöki  Hivatala,  a  minisztériumok  és  az  országos hatáskörű   szervek  dolgozói  részére,  a  dolgozó  kérelmére korengedményes öregségi nyugdíj engedélyezhető, ha 1990. évben férfi  az  55.,  nő az 50. életévét betölti  és  legalább  30, illetve  25  évi  munkaviszonyban töltött  idővel  (szolgálati idővel)    rendelkezik.   A   nyugdíj   megállapításánál    és kiszámításánál egyebekben a társadalombiztosítási törvényt  és végrehajtási rendelkezéseit kell alkalmazni.”                               VI. 1.   A   magyar  nyugdíjrendszer  gyökeres  változásokon  ment keresztül,  ennek “eredményeként az Országgyűlés elfogadta  az 1997. évi LXXX. törvényt a társadalombiztosítás ellátásaira és a  magánnyugdíjra  jogosultakról,  valamint  e  szolgáltatások fedezetéről,    az    1997.    évi    LXXXI.    törvényt     a társadalombiztosítási nyugellátásról,  az  1997.  évi  LXXXII. törvényt  a  magánnyugdíjról  és a  magánnyugdíj-pénztárakról, valamint   az   1997.   évi  LXXXIII.  törvényt   a   kötelező egészségbiztosítás  ellátásairól.  Ezek  a  törvények  egy  új alapokra helyezett, átalakított társadalombiztosítás és – ezen belül  – új nyugdíjrendszer szabályozását tartalmazzák. Az  új szabályozás  megváltoztatta a nyugdíjrendszer  szerkezetét.  … Lényegesen  megváltoztak  és a törvény  rendelkezései  alapján mintegy másfél évtizeden keresztül folyamatosan alakulnak át a társadalombiztosítási  nyugdíjrendszer  alapvető   elemei.   A módosítások  érintették a nyugdíjskálát, a minimum  szolgálati időre  vonatkozó  előírásokat,  a  nyugdíj  alapjául  szolgáló jövedelmek    kiszámításánál   alkalmazott   ún.   degressziós szabályokat,  korlátozták a járulék fizetése  nélkül  elismert szolgálati    időknek    a    nyugdíj    számításánál     való figyelembevételét stb. ” [39/1999. (XII. 21. )  AB  határozat, ABH 1999, 325, 332-333.] Az  egyik  jelentős,  az  egész kereső tevékenységet  folytató lakosságot  érintő változtatás a korhatárok  egységesítése  és felemelése  volt. A nyugdíjrendszer átalakítása, a  korhatárok egységesítése és felemelése azonban szükségessé tette bizonyos átmeneti  szabályok  megalkotását, figyelemmel  arra,  hogy  — ahogy arra az Alkotmánybíróság már korábban elvi jelentőséggel rámutatott  — a jogbiztonsághoz, a jogállamiság leglényegesebb fogalmi  eleméhez hozzá tartozik a szerzett jogok tiszteletben tartása.   Az  Alkotmánybíróság  a  43/1995.  (VI.   30.)   AB határozatában   ehhez   kapcsolódóan   kifejtette,   hogy   “a jogbiztonság   –   amely   az   Alkotmánybíróság   szerint   a jogállamiság leglényegesebb fogalmi eleme és a szerzett  jogok védelmének  elvi  alapja  –  a szociális  ellátási  rendszerek stabilitása   szempontjából  tehát  különös   jelentőségű.   A szolgáltatásokat  és a hozzájuk fűződő ellátásokat  nem  lehet sem  alkotmányosan  megfelelő indok nélkül,  sem  pedig  egyik napról a másikra lényegesen megváltoztatni. Az átmenet nélküli változáshoz  különös  indok szükséges. …  Az  ellátások  annál nagyobb   védelmet   élveznek,   minél   közelebb   állnak   a "beteljesedéshez",  vagyis a szolgáltatásra  való  alanyi  jog megnyíltához.” (ABH 1995, 188, 193.) A   32/1997.   (V.   16.)   AB   határozatban,   amelyben   az Alkotmánybíróság   az   öregségi  nyugdíjkorhatár   emelésével kapcsolatos  törvénymódosítások  alkotmányosságát   vizsgálta, megállapította,  hogy “nem hagyható e vonatkozásban  figyelmen kívül   az   sem,  hogy  a  nők  nyugdíjkorhatárának   emelése nagymértékben   meghaladta   a   férfiak   nyugdíjkorhatárának emelését.  …  Mivel a nyugdíjkorhatár kiegyenlítése  az  eddig kedvezőbb   helyzetben  lévő  nők  előnyének  megszüntetésével valósul  meg,  nem indokolatlan, hogy a változtatás  fokozatos bevezetése,    átmenetileg   a   nők   számára    a    korábbi nyugdíjbavonulásra  kedvezőbb lehetőséget nyújt.”  (ABH  1997, 161, 163.) Mindezekre  figyelemmel elengedhetetlen volt az indítványokkal támadott   szabályok  beillesztése  az  új   Tny.-be,   hiszen méltánytalan lett volna a rendszer minden átmeneti  intézkedés nélküli,  azonnali bevezetése. A 7. § az 1997. december  31-ét követő   és   2009.  január  1-jét  megelőző  időpont   között megállapításra kerülő öregségi nyugdíjra vonatkozik,  a  9.  § pedig    az    előrehozott   öregségi   nyugdíjra    vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, továbbá a korengedményes nyugdíjnál is  biztosítani  kellett  az új szabályozásba  való  fokozatos átmenetet. Fentiek  alapján  a  támadott rendelkezések  nem  tartalmaznak indokolatlan  megkülönböztetést, így  nem  alkotmányellenesek, ezért   az  Alkotmánybíróság  az  indítványt  e  részében   is elutasította. 2.  A  Tny.  53.  § (6) bekezdése, amely szerint  “az  özvegyi nyugdíjra  jogosultság akkor éled fel, ha a férfi 60.,  nő  az 55. életévét eléri”, szintén a nyugdíjreform előtt keletkezett ellátások védelmét szolgálja, hiszen csupán az 1997. január 1- je   előtti   időponttól  megállapított  özvegyi   nyugdíjakra vonatkozik.  Ugyanez az indok, vagyis az idősebb munkavállalók ellátásainak elismerése tükröződik a Nyr. 1. §-ában,  amely  a korkedvezményes  nyugdíj  megállapításához  tartalmaz  további szabályokat. S végül ugyanez az indoka a Knyr. 3. §-ának és  a Kpnyr.   1.  §-ának  is,  amelyek  a  korengedményes   nyugdíj feltételeit illetően a nőkre és a férfiakra eltérő szabályokat állapítanak meg. Mindezekre  tekintettel az Alkotmánybíróság  az  indítványt  a Tny.,  a  Nyr.,  a  Knyr.  és a Kpnyr. támadott  rendelkezései tekintetében elutasította.                                                               C)                                                              VII.                                 1. Az Kjét. támadott rendelkezése, illetve melléklete: “2.   §   (1)  Az  életjáradék  havonta,  forintban  fizetendő szolgáltatás. (2)  Az  életjáradék  az  1. § a) pontja  szerinti  esetben  a jogosultat  élete végéig megilleti. Mértékét a jogosult  1991. december   31-én  betöltött  életkora,  valamint   e   törvény mellékletének megfelelően kell megállapítani. (3)  Az életjáradék az 1. § b) pontja szerinti esetben a férfi jogosultat   12,  a  női  jogosultat  15  éven  át   megillető szolgáltatás,  amelynek  havi  mértéke  a  törvény  melléklete szerinti  táblázatban  a  60.  életévhez  tartozó  életjáradék összegével azonos.” “Melléklet az 1992. évi XXXI. törvényhez Az életjáradék havi összege 100 000 Ft címletértékű kárpótlási jegy esetén (forintban)       Életkor   Férfi    Nő (év)   60           1 430     1 139 …” 2. A Kpt. indítvány által érintett rendelkezése: “7.  §  (1) A havi életjáradékot úgy kell kiszámítani, hogy  a szabadságelvonás  idejét  el  kell  osztani   a   mellékletben meghatározott  várható élettartammal, és az így kapott  számot meg kell szorozni az alapösszeggel.” “Melléklet   az  1992.  évi  XXXII.  törvény  7.  §-ának   (1) bekezdéséhez A jogosult életkorának azt az életévet kell tekinteni, amelyet 1991. december 31-ig betöltött. Várható élettartamként az alábbiakat kell figyelembe venni:   A jogosult életkora        A  várható  élettartam                          hónapokban   években                   férfi         nő   30                        454           547   31                        443           535   32                        432           524 …”                              VIII. Az  indítványozó  a Kjét. és a Kpt. életjáradék-megállapításra vonatkozó szabályait is azért támadta, mert azok a nőkre és  a férfiakra  eltérő szabályokat állapítanak meg,  tekintettel  a várható  élettartam különbözőségére. A várható élettartam  nem csupán  egy  statisztikai valószínűség,  hanem  –  számszerűen igazolható  –  statisztikai  tény.  Mint  tény,  szolgálhat  a jogalanyok közötti különbségtételek objektív alapjául, és  így a   várható   élettartamra  tekintettel  eltérően  kialakított szabályozás nem minősül önkényes különbségtételnek,  hiszen  a jogalanyok  között  ténylegesen fennálló  különbségeket  veszi alapul. Az  Alkotmánybíróság  a pozitív diszkriminációval  kapcsolatos álláspontját  először  a 9/1990. (IV.  25.)  AB  határozatában fejtette  ki,  amelyben  elvi  éllel  szögezte  le,  hogy   az Alkotmány    70/A.    §   (1)   bekezdésében    megfogalmazott megkülönböztetési tilalom nem jelenti azt, hogy minden, még  a végső    soron    nagyobb   társadalmi   egyenlőséget    célzó megkülönböztetés  is  tilos. A megkülönböztetés  tilalma  arra vonatkozik,  hogy  a  jognak  mindenkit  egyenlőként,  egyenlő méltóságú  személyként kell kezelnie, azaz az emberi  méltóság jogán    nem    eshet    csorba,   azonos   tisztelettel    és körültekintéssel,   az   egyéni  szempontok   azonos   mértékű figyelembe  vételével  kell  a jogosultságok  és  kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. (ABH 1990, 46, 48.) Az  Alkotmánybíróság  a  61/1992. (XI.  20.)  AB  határozatban rámutatott  arra  is,  hogy  “a jogegyenlőség  nem  jelenti  a természetes  személyeknek a jogon kívüli  szempontok  szerinti egyenlőségét  is. Az ember, mint a társadalom tagja  hivatása, képzettsége,  kereseti viszonyai stb. szerint  különbözhet  és ténylegesen különbözik is más emberektől. Az  állam joga – s egyben bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy  a  jogalkotás során figyelembe vegye az  emberek  között ténylegesen  meglévő különbségeket. Az Alkotmány 70/A.  §  (1) bekezdése  ugyanis nem bármifajta különbségtételt tilt  –  egy ilyen  általános  tilalom összeegyeztethetetlen  lenne  a  jog rendeltetésével  –,  hanem csupán az emberi  méltósághoz  való jogot sértő megkülönböztetéseket.” (ABH 1992, 280, 282.) Az  Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy nem sérti  a  jogok  egyenlő elosztásának kívánalmát  az,  hogy  a várható  élettartamra  alapozottan bizonyos  esetekben  eltérő összegű életjáradékra jogosultak a férfiak és a nők, ezért  az indítványt ebben a részében is elutasította.                               D)                                                               IX. 1.  Végül támadja az indítványozó az Lr. 3. § (2) bekezdésének a) pontját, amely a következőket tartalmazza: “3.  §  (2) Keresőképtelennek kell tekinteni azt, aki nem  áll munka-   (szolgálati,  szövetkezeti  tagsági)  viszonyban   (a továbbiakban:     munkaviszony),    nem     nyugdíjas,     nem szabadfoglalkozású,   nem  önálló  és   akinél   a   következő feltételek valamelyike fennáll: a)   férfi  esetében a hatvanadik, nő esetében az  ötvenötödik életévét betöltötte;…” 2.  Az  Alkotmánybíróság az Lr. kapcsán először azt vizsgálta, hogy    az    hatályosnak    minősíthető-e.    Az    Lr.     a lakbérhozzájárulásról szóló 4/1971. (II.  8.)  Korm.  rendelet (R.)   végrehajtási   rendelete.  A  két   rendelet   együttes vizsgálata  alapján megállapítható az, hogy  az  Lr.  személyi hatálya   azokra   a   személyekre  terjed   csak   ki,   akik nyugdíjasként  részesültek 1971-ben  lakbérhozzájárulásban.  A rendelet ugyanis úgy rendelkezett, hogy lakbérhozzájárulásra a lakbéremelés   által  érintett  kötött  bérű   lakás   bérből, fizetésből  élő  kereső,  szövetkezeteknél  rendszeres  munkát végző   tagként   kereső,  nyugdíjas,   illetőleg   rendszeres ellátásban  részesülő csökkent munkaképességű (a  továbbiakban együtt:    nyugdíjas),    továbbá    keresőképtelen    bérlője (bérlőtársa,  társbérlője,  a  továbbiakban  együtt:   bérlő), illetőleg a bérlő jogán a második kereső jogosult. A  R.  8.  §-a  azonban azt is előírta, hogy a kereső  részére megállapított lakbérhozzájárulás összegét minden év január  hó 1.   napjától  kezdődően  a  naptári  évenként  számított  évi kereset,  illetőleg az időbéreseknél és a havi  díjasoknál  (a továbbiakban  együtt: időbéresek) a december  havi  besorolási bér  és  az  egyéb  kereset évi összegének figyelembevételével számított havi keresetnövekedés 25%-ával csökkenteni kell.  Ez utóbbi rendelkezés eredményeképpen a kereső személyek bizonyos időn  belül  nem voltak többé jogosultak lakbérhozzájárulásra, vagyis  a rendelet hatálya jelenleg csupán a nyugdíjasokra  és keresőképtelen személyekre terjed ki. Minthogy az R. és az Lr. az   1971.   évi  egyszeri  lakbéremelést  voltak   hivatottak ellensúlyozni,    megállapítható,    hogy    e    jogszabályok teljesedésbe  mentek,  s  így  már  nincs  mód  arra,  hogy  a jogalanyok e jogszabályok alapján jogot szerezzenek. Az   Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata  szerint  az  ilyen jogszabály  lényegében  hatályát  vesztette.  (670/B/1997.  AB határozat  ABH  1999, 600, 603.; 1239/B/1990.  AB  végzés  ABH 1991, 905, 906.; 298/B/1994. AB határozat ABH 1994, 696, 700.; 880/B/1992. AB végzés ABH 1996, 803, 804-806.) Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Lr. 3. § (2) bekezdésének a) pontja alkalmazhatóságának hiányában  az  alkotmánybírósági eljárásban gyakorlatilag  már nem  tekinthető hatályos jogszabályi rendelkezésnek, ezért  az Alkotmánybíróság  annak  alkotmányellenességét  vizsgálni   az Abtv. 1. § b) pontja szerinti hatáskörében nem jogosult, ezért az eljárást az Lr. tekintetében megszüntette. A határozat közzétételét az Alkotmánybíróság a közérdeklődésre tekintettel rendelte el.                        Dr. Németh János                   az Alkotmánybíróság elnöke                                              Dr. Bagi István                        Dr. Bihari Mihály    alkotmánybíró                              alkotmánybíró                                    Dr. Erdei Árpád                      Dr. Harmathy Attila    alkotmánybíró                              alkotmánybíró                                    Dr. Holló András                         Dr. Kiss László    alkotmánybíró                       előadó alkotmánybíró                                    Dr. Kukorelli István                   Dr. Strausz János    alkotmánybíró                              alkotmánybíró                                               Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva                          alkotmánybíró .

English: .
Petition filed: .
.
Number of the Decision: .	28/2000. (IX. 8.)
Date of the decision: .	09/05/2000
.
.