A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában
meghozta a következő
határozatot :
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magyar Köztársaság
1995. évi pótköltségvetéséről szóló 1995. évi LXXII. törvény
18. §-ában foglalt rendelkezések alkotmányellenesek, ezért
azokat a törvény hatálybalépésének napjával -
visszamenőlegesen - megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság a Magyar Köztársaság Polgári
Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény 226. § (2)
bekezdésében foglalt rendelkezés alkotmányellenességének
megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
1. A Magyar Köztársaság 1995. évi pótköltségvetéséről szóló
1995. évi LXXII. törvény ( a továbbiakban : Pkvtv. ) 18. §-
a szerint a Magyar Köztársaság 1991. évi állami
költségvetéséről és az államháztartás vitelének 1991. évi
szabályairól szóló 1990. évi CIV. törvény ( a továbbiakban :
Kátv. ) 65. §-a helyébe új tartalmú rendelkezés lép. Ennek
alapján a Kátv. 64. § (1) bekezdése szerinti kamatmentes
vagy évi 3, 5 %-ot meg nem haladó kamat mellett nyújtott
lakáscélú kölcsönök kamata egységesen évi 25 %-ra változik,
a 3, 5 %-nál magasabb és nem változó kamatozású lakáscélú
kölcsönök kamata pedig a törvény hatálybalépésétől kezdve
ugyancsak évi 25 %.
A Kátv. a 64. §-t is magába foglaló Hatodik része a
kedvezményes lakáscélú kölcsönök kamatairól tartalmazott
rendelkezéseket. E rendelkezések alapján az 1988. december
31-e előtt hatályban volt jogszabályok alapján folyósított
lakáscélú kölcsönök kamata, törlesztő részlete és az adósság
összege - az adósok választása szerint - a törvény 65. vagy
66. §-ának rendelkezései szerint megváltozott. Az adósok
választási jogukat a pénzintézet felszólítását követő 30
napon belül gyakorolhatták.
A Kátv. hivatkozott 65. §-a úgy rendelkezett, hogy a
kamatmentes vagy az évi 3, 5 %-ot meg nem haladó, továbbá az
azt meghaladó és nem változó kamatozású kölcsönök kamata
egységesen 15 %-ra emelkedik. A Kátv. 66. §-ának vagylagos
rendelkezése szerint az állam a kamatmentes vagy évi 3, 5 %-
ot meg nem haladó kamatozású kölcsönök fennálló
tőketartozásának felét, a 3, 5 %-nál magasabb és nem változó
kamatozású kölcsönök tőketartozásának pedig az 1/3-át
elengedte, az ily módon csökkentett kölcsönökre azonban a
lakáscélú bankkölcsönök mindenkori kamatát kellett
megfizetni. A Kátv. 69. §-a szerint a törvény rendelkezéseit
1991. január 1. napjától kellett alkalmazni.
2. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959.
évi IV. törvény ( a továbbiakban : Ptk. ) 226. § (2)
bekezdésében foglalt rendelkezés szerint jogszabály a
hatálybalépése előtt megkötött szerződések tartalmát csak
kivételesen változtathatja meg. Ha a szerződés megváltozott
tartalma bármelyik fél lényeges jogos érdekét sérti, a fél
kérheti a bíróságtól a szerződés módosítását vagy - ha
jogszabály másként nem rendelkezik - a szerződéstől
elállhat.
3. Az Alkotmánybíróság a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatával
( ABH 1991, 146-169. ) a Kátv. 64-68. §-aiban írt
rendelkezések, továbbá a Ptk. 226. § (2) bekezdésében
foglalt rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására
irányuló indítványokat és e jogszabályok megsemmisítése
iránti kérelmeket elutasította, így a törvényi rendelkezések
a fenti tartalommal hatályosultak.
4. A pénzügyminiszter nyilatkozatában kifejtette, hogy e
kifogásolt törvényi kamatemelést közgazdaságilag az 1993.
óta bekövetkezett nagyarányú infláció-növekedés és ezzel
összefüggésben a piaci kamatlábak jelentős emelkedése,
valamint a költségvetési hiány fokozódása indokolta. 1993.
óta az infláció jelentősen, mintegy 10 %-kal növekedett, az
akkori 25, 6 %-os piaci kamatlábak 35, 5 %-ra változtak, az
adósságnövekedés 3, 500 milliárd forintról 4, 500 milliárd
forintra nőtt és a költségvetés lakástámogatása 69, 7
milliárd forintról ez évben 108 milliárd forintra
emelkedett. Álláspontja szerint mindezek olyan lényeges
körülményváltozások, amelyek az érintett hitelszerződések
tartalmának megváltoztatását indokolttá és szükségessé
tették. A pénzügyminiszter arra nézve is nyilatkozott, hogy
1991-ben a piaci kamatlábak nagysága 32 % volt, ez azután
1993-ban - az inflációcsökkenéssel együtt - 25 % körüli
mértékre csökkent, ekkor a 15 %-os lakáskölcsön kamatok is
mérséklődtek 12 %-ra. 1995-ben azután megint
inflációnövekedés és a kamatlábak emelkedése következett be.
5. Az Alkotmánybíróság az Országos Takarékpénztár és
Kereskedelmi Bank Részvénytársaságtól származó adatok
alapján megállapítja, hogy a Pkvtv. 18. §-ában írt
rendelkezések az OTP-nél kezelt cc. 206. 000 lakáscélú
kölcsönszerződést érintenek. Az OTP további kb. 200. 000
olyan lakáscélú kölcsönszerződést bonyolít, amelyekre az
adósok korábbi választása alapján a Kátv. 66. §-a
vonatkozik, amelyek után tehát a kölcsönadósok a lakáscélú
bankkölcsönök mindenkori ( piaci ) kamatát fizetik.
Hozzávetőlegesen még további 20-30. 000 lakáscélú
kölcsönszerződés hitelezői a különféle takarékszövetkezetek.
A Kátv. hatálybalépésekor az OTP 1. 700. 000 lakáscélú
kölcsönszerződés hitelezői alanya volt, ez a kedvezményes
kamatozású kölcsönökkel érintett lakásállomány kb. 90 %-át
tette ki, a további cc. 10 % tekintetében a hitelezők a
lakásszövetkezetek voltak. 1991. december 31-re az élő
lakáscélú kölcsönszerződések száma jelentősen csökkent. Az
adósok választása alapján 418. 000 lakáscélú
kölcsönszerződés maradt fenn 15 %-os kölcsönkamattal és 282.
000 lakáscélú hitelszerződés vált piaci kamatozásúvá. A
lakáscélú bankkölcsönök akkori ( piaci ) kamata 32 % volt,
ez a kamatláb 1993-tól 28 %-ra mérséklődött, majd 1995.
júliusától kezdődően 31-33 %-ra emelkedett. A lakáscélú
bankkölcsönök piaci kamatának 1993-ban bekövetkezett
csökkenésével párhuzamosan az OTP a 15 %-os lakáscélú
hitelek kamatlábát 12 %-ra mérsékelte. Megállapítja az
Alkotmánybíróság, hogy az OTP-nél elérhető betéti kamatok
25-26 % körül vannak, értékpapír befektetéssel - tartós
lekötéssel - érhető el 28 %-ot meghaladó kamatnyereség vagy
hozam.
II.
A Pkvtv. 18. §-ában foglalt rendelkezések
alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése
iránt az Alkotmánybírósághoz számos indítvány érkezett. Egy
indítványozó kérte a Ptk. 226. § (2) bekezdésében foglalt
rendelkezés megsemmisítését is.
1. Az indítványozók álláspontja szerint a támadott
rendelkezések ellentétben állnak az Alkotmánybíróság
hivatkozott határozatában kifejtettekkel, a fennálló
szerződések tartalmát a törvényhozó - ennek alkotmányos
feltételei hiányában - egyoldalúan ismét nem volt jogosult
megváltoztatni és a kamatlábak mértékét jelentősen, 15 %-ról
25 %-ra felemelni. A sérelmezett kamatemelés a már egyszer
módosított, de fix kamatozású és a további változtatás
lehetőségét nem tartalmazó szerződések tekintetében
alkotmányellenes állami beavatkozásnak minősül.
2. Az indítványozók hivatkoztak arra, hogy a kifogásolt
törvényi rendelkezések megengedhetetlen diszkriminációt
valósítanak meg, így ellentétben állnak az Alkotmány 70/A. §
(1) bekezdésében foglalt szabállyal. A Kátv. vonatkozó
rendelkezései szerint ugyanis a lakáscélú kölcsönök adósai
1991-ben választási jogot gyakorolhattak a kölcsönök
kamatvonzata tekintetében. E jogválasztás alapján a
törvényhozó a korábban megkötött hitelszerződéseket úgy
módosította, hogy vagy elengedte a fennálló tőketartozás
felét ( 1/3-át ) a megmaradó kölcsönösszeg piaci
kamatvonzata ellenében, vagy a tőketartozást érintetlenül
hagyva a kamatlábat nem változó 15 %-os mértékre emelte fel.
Azok a szerződési kötelezettek, akik a törvényi
felhatalmazás alapján ez utóbbi lehetőséget választották, a
támadott törvényi rendelkezések folytán megengedhetetlenül
hátrányos helyzetbe kerültek a választási jogukkal másként
élő kölcsönadósokkal szemben. A most kifogásolt, 25 %-os
mértékre történt kamatemelés ugyanis majdnem eléri a 31-33
%-os piaci kamatmértéket, ezzel szemben a tőketartozás
felének ( 1/3-ának ) elengedésére vonatkozó kedvezményben
ezek az adósok nem részesültek. A sérelmezett törvény így
ezeket az adósokat aránytalan többletfizetésre kötelezi a
tőketartozástól részben szabadult adósokhoz képest, amely
alkotmányosan megengedhetetlen megkülönböztetésnek minősül.
3. További indítvány a sérelmezett rendelkezések
alkotmányellenességét állította azon az alapon is, hogy azok
ellentétben állnak a Alkotmánynak az alapvető jogokra
vonatkozó 8. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésével, a
piacgazdaságot deklaráló 9. § (1) bekezdésével, a
tulajdonjog alapjogi védelmét garantáló 13. § (1)
bekezdésével, az esélyegyenlőséget célzó 70/A. § (3)
bekezdésében írt szabállyal, illetőleg a szociális
biztonságot kifejező 70/E. § (2) bekezdésében foglaltakkal.
4. Több indítvány utalt a törvények közötti kollízióra is,
így a támadott rendelkezéseket ellentétben állónak látja a
Ptk. 2. § (1) bekezdésével, 4. és 5. §-ával, amely a
jóhiszeműség alapelvi követelményét illetőleg a joggal való
visszaélés tilalmát fogalmazza meg, továbbá a Ptk. 277. §
(1) bekezdésében kifejezett pacta sunt servanda elvével.
Ezekre az alkotmányos és törvényi indokokra figyelemmel
kérték az indítványozók a sérelmezett törvényi rendelkezések
alkotmányellenességének megállapítását és ex tunc hatályú
megsemmisítését.
III.
Az Alkotmánybíróság a Pkvtv. 18. §-a vonatkozásában az
indítványokat megalapozottnak találta.
1. A Pkvtv. támadott rendelkezései az adósok által fizetett
törlesztő részletek kamatlába tekintetében azoknak a
hitelszerződéseknek a vonatkozásában idézett elő változást,
amelyeket az Országos Takarékpénztár vagy valamely
takarékszövetkezet az 1988. december 31-e előtt hatályban
volt jogszabályok alapján lakásépítés, lakásvásárlás vagy
egyéb lakásépítési munkák céljára kötött a hiteladósokkal. E
korábbi jogszabályok a lakáscélú kölcsönök teljes
feltételrendszerét megállapították, így kijelölték a
szerződések alanyait a hitelezői pozícióban és - évenként és
lakásépítési-lakásberuházási konstrukciókként változóan -
meghatározták az adósok ( vevők, építtetők, beruházók stb. )
körét is. A jogszabályok megállapították a kölcsönök
céljait, felhasználási módját, a folyósítható összegek felső
határát, a kölcsönök ( hosszú, 15-20-25 évre szóló )
lejáratát és a hitelösszegek után fizetendő kamatláb
nagyságát, a fizetés feltételeit. Rendelkeztek a
jogszabályok a részlettörlesztések szempontjairól és az e
körben nyújtható különféle kedvezményekről.
E korábbi jogszabályi rendelkezések - mint jogszabályban
meghatározott standardizált általános szerződési feltételek
- összetett, hárompólusú szerződési jogviszonyokat
konstruáltak. E komplex jogviszonyok két, egymással szorosan
összefüggő szerződést kapcsoltak össze, jelesül egy kvázi
bizományi szerződést, amely az állam és a hitelszerződések
megkötésére felhatalmazott pénzintézetek között állt fenn,
másfelől egy kölcsönszerződést, amelyet a jogosított
pénzintézetek a lakásépítőkkel ( lakásvásárlókkal stb. )
kötöttek meg. A szerződések szoros összefüggése - egyebek
között - abban fejeződött ki, hogy a lakásépítőknek
( hiteligénylőknek ) nyújtott kedvezményes kamatozású
hosszúlejáratú kölcsönök kamatkedvezményéből adódó
többletterhek megfizetését az állam vállalta, éspedig úgy,
hogy a kedvezményes és banki ( piaci ) kamat különbözetét a
hitelszerződések megkötésére felhatalmazott pénzintézeteknek
megtéríti. E jogszabályok arról is rendelkeztek, hogy a
kedvezményes lakáskölcsönöket a pénzintézeteknek a lakossági
megtakarításokból kell folyósítani. A lakossági
megtakarítások gyűjtőhelyei e korábbi jogszabályok hatálya
idején ugyanis a gyakorlatilag monopolhelyzetű OTP, továbbá
a különféle takarékszövetkezetek voltak.
2. A rendszerváltással, a piacgazdaság felé történő
elmozdulással ez a gazdasági, pénzügyi, szociológiai
környezet lényegét tekintve változott meg. Az OTP és a
takarékszövetkezetek pénzintézeti monopolhelyzete megszűnt,
új bankok és más, pénzbefizetéssel foglalkozó gazdasági
társaságok alakultak, ezzel a lakosság számára sokféle
befektetési és értékmegőrzési, ugyanakkor gazdadogási
lehetőség nyílt meg. A hatálybalépő új jogszabályok a
kamatkorlátozó rendelkezéseket többségükben felszámolták, a
lassan kibontakozó versenyben a bankok és egyéb
pénzintézetek olyan kamatfeltételeket kínáltak a
magánbetevőknek, amelyek már üzleti, piaci szempontokon
nyugodtak. Ezek a tényezők és az ugrásszerűen bekövetkezett
infláció-növekedés együttesen azt eredményezték, hogy a
kamatveszteség szubvencionálását jogszabályi kötöttséggel
vállaló állam a szerződéseket kezelő OTP és
takarékszövetkezetek javára az eredeti kamatkülönbözet
sokszorosát ( közel tízszeresét ) kényszerült megfizetni. A
jogszabályok hatálybalépésekor ugyanis a lebonyolító
pénzintézeteknek fizetendő állami szubvenció mértéke a 0-3,
5 %-os és az akkori 5-6 %-os kamatlábak különbözete volt. A
bekövetkezett lényeges körülményváltozások folytán azonban
ez a mérték a 0-3, 5 %-os és 28-32 %-os kamatlábkülönbözetre
rúgott. E lényegi változásokkal így az állam számára a
kedvezményes lakáskamatok és a piaci hitelkamatok
különbözetének szubvencionálása az ún. háttérjogviszonyban
már elviselhetetlenné vált.
3. A Kátv. 64-68. §-ai erre az utóbb bekövetkezett és előre
nem látható rendkívüli körülményváltozásra tekintettel a
jogszabályokkal "diktált" hitelszerződésekben radikális
változtatásokat rendeltek el. A rendelkezések szerint a
törvény hatálybalépésekor az OTP-nél kezelt cc. 1. 700. 000,
továbbá a különféle takarékszövetkezeteknél megkötött
hitelszerződések - az adósoknak biztosított vagylagos
felhatalmazással ( facultas alternativa ) folytán -
módosultak : a kötelezettek választása szerint vagy a
tőketartozás felének elengedése mellett a megmaradó
tőkeösszeg kamatai a mindenkori piaci kamatlábak mértékére
emelkedtek, vagy - a tőkeösszeg érintetlenül hagyása mellett
- a tartozás kamatai a piaci kamatok felére - 15 %-ra -
változtak és ezzel nem változó kamatozású, de az eredetinél
terhesebb kölcsönszerződésekké alakultak át. A
hitelügyeletekbe történt törvényi beavatkozás egyúttal azt
is jelentette, hogy azok, aki a tőketartozásuk 50 %-át a
tárgyév végéig a hitelezőknek visszafizették, a
hiteljogviszonyból származó további kötelezettségük alól - a
tartozás elengedése folytán - teljesen mentesültek.
4. A Kátv. ismertetett rendelkezéseit többszáz indítványozó
kifogásolta az Alkotmánybíróság előtt, kérték a törvényi
rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását és
megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság már hivatkozott
32/1991. (VI. 6.) AB határozatával ( ABH 1991, 146-169. )
ezeket az indítványokat elutasította.
Az Alkotmánybíróság 13/1990. (VI. 18.) AB határozata szerint
( ABH 1990, 55. ) a szerződési szabadság a piacgazdaság
lényegi eleme. A szerződési szabadságot az Alkotmánybíróság
e határozatában önálló alkotmányos jogként karakterizálta.
Az Alkotmánybíróság felfogásában tehát a szerződési
szabadság alkotmányos alapjognak nem tekinthető, hanem az az
Alkotmány 9. § (1) bekezdésének kontextusában nyer
alkotmányos értéktartalmat. A szerződési szabadság így nem
részesül alapjogi védelemben - "még lényegi tartalmát
illetően is korlátozható" - de az Alkotmánybíróság
megkívánja a korlátozás "alkotmányos indokoltságát" ( ABH
1991, 159; 378. ) .
Az Alkotmánybíróság a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatában
( ABH 1991, 146, 166. ) rámutatott arra, hogy különösen a
hosszú évekig fennálló szerződési jogviszonyokra a jelentős
gazdasági - esetleg politikai -, pénzügyi és egyéb
társadalmi változások nyilvánvalóan számottevő hatást,
lényegi befolyást gyakorolnak. A szerződéskötéskor előre nem
látott körülmények ugyanis lényegesen megváltoztathatják a
szerződő felek helyzetét, a jogok és kötelezettségek
arányát, és valamelyikük számára rendkívül terhessé vagy
egyenesen lehetetlenné tehetik a szerződés változatlan
tartalommal történő fenntartását, illetőleg a szerződés
teljesítését. Ezekben a rendkívüli változást előidéző
esetekben a törvények lehetővé teszik, hogy az egyes-egyedi
jogviszonyokba a bíróság beavatkozzék és módosítsa, a
megváltozott körülményekhez igazítsa a tartós,
hosszúlejáratú szerződések eredeti tartalmát. Kimondta az
Alkotmánybíróság továbbá azt is, hogy ha a társadalmi méretű
változások a szerződések nagy tömegét érintik, indokolt - és
alkotmányosan nem kifogásolható -, hogy a jogviszonyok
megváltoztatására, módosítására a törvényhozás dolgozzon ki
általános megoldást. Az állam azonban jogszabállyal a
fennálló szerződések tartalmát általában csak ugyanolyan
feltételek fennállása esetén módosíthatja, változtathatja
meg alkotmányosan, mint amilyen feltételek fennállását a
bírósági úton való szerződésmódosítás megkövetel. Vagyis a
tartós jogviszonyok jogszabállyal történő alakítására a
"clausula rebus sic stantibus" tételének alkalmazásával
kerülhet sor. Eszerint a jogalkotó - akárcsak a bíróság -
akkor jogosult a fennálló és tartós szerződési
jogviszonyokat módosítani, ha a szerződéskötést követően
beállott valamely körülmény folytán a szerződés változatlan
tartalommal történő fenntartása valamelyik fél lényeges
jogos érdekét sérti, a körülményváltozás nem volt ésszerűen
előrelátható, továbbá ha az túlmegy a normális változás
kockázatán. A jogszabályi beavatkozásnak pedig további
feltétele, hogy a lényeges körülményváltozás társadalmi
méretű legyen, vagyis a szerződések nagy tömegét érintse. A
törvényhozó feladata meghatározni és egyúttal felelőssége
eldönteni, hogy melyek azok a területek, amelyeken a
beavatkozás már jogalkotási követelmény. Azt pedig, hogy a
beavatkozás feltételei alkotmányosan fennállnak-e, köteles
bizonyítani. Vita esetén viszont az Alkotmánybíróság
jogosult a beavatkozás alkotmányosságát eldönteni, ugyanúgy,
ahogy a konkrét, egyes szerződésekben a Ptk. 241. §-a
alapján esetenként a bíróság jár el és a feltételek
fennállása esetén módosítja a szerződések tartalmát.
5. A Kátv. vonatkozó rendelkezései tekintetében a rebus sic
stantibus klauzulájának alkalmazási feltételeit az
Alkotmánybíróság fennállónak, bekövetkezettnek tekintette.
Határozatában az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a
lejátszódott társadalmi változások, a rendszerváltás
rendkívülisége, a költségvetési kiadásokból 16, 3 %-ra
emelkedett lakáscélú kiadások hatalmasra nőtt mértéke, az
állam számára tarthatatlan, elviselhetetlen teherré váltak.
A hitelszerződések mögöttes jogviszonyaiban - vagyis az
állam által vállalt szubvencionálásban - olyan - a
szerződéskötést követően beállott - lényeges változás
következett be, amely már az egyik fél - vagyis a
kötelezettségvállaló állam - lényeges és jogos érdekének a
sérelmével jár. Ezért az Alkotmánybíróság az akkor támadott
Kátv-vel fennálló szerződésekbe történt beavatkozás
kivételességét alkotmányosan megengedettnek találta.
6. A Pkvtv. támadott 18. §-a a korábbi törvényi
beavatkozással 15 %-ra módosított lakáscélú
kölcsönszerződések kamatlábát mind az eredetileg kamatmentes
vagy évi 3, 5 %-ot meg nem haladó kamatozású
hitelszerződések, mind pedig a 3, 5 %-nál magasabb, de nem
változó kamatozású kölcsönszerződések tekintetében
egységesen 25 %-ra emelte.
A törvény preambulumában megfogalmazott indokok szerint a
törvényi rendelkezések célja a gazdasági stabilizációt
szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII.
törvényben meghatározott kötelezettségeknek az 1995. évi
költségvetési előirányzatokban való érvényesítése. A
törvényi rendelkezést bevezető címből pedig megállapítható,
hogy a módosítás a központi költségvetés előirányzatainak
megalapozását célozza, illetőleg szolgálja.
A pénzügyminiszter hivatkozott még a 10 %-os mértékű - 1993.
óta bekövetkezett - inflációnövekedésre, a piaci kamatlábak
35 % fölé emelkedésére, a lakástámogatások költségvetési és
az adósságállomány abszolút növekedésére.
Így a kifogásolt törvényi rendelkezések ugyanúgy
költségvetési elnehezülési indokokra, inflációra és
adósságnövekedésre hivatkozva idéznek elő a fennálló
hitelszerződésekben tartalmi változást, mint azt néhány
évvel korábban a Kátv. rendelkezései tették. Ezek a
nehézségek azonban a Kátv. hatálybalépése idején
összefüggésben álltak a közel kétmillió nagyságrendű élő
hitelszerződést érintő, illetőleg ezek mögöttes
jogviszonyait befolyásoló rendkívüli gazdasági, pénzügyi,
társadalmi változásokkal. A rendszerváltással az eredetileg
egészen más gazdasági, pénzügyi koncepció szerint
kidolgozott lakástámogatási konstrukciók alapvetően más
gazdaságpolitikai környezetbe tevődtek át. A piacgazdasági
nyitás a pénzügyi viszonyokat kezdettől fogva érintette és
gyökereiben változtatta meg. A kamatmaximumok feloldása, a
piaci viszonyokra épülő új hitelkonstrukciók, a lakossági
megtakarítások tekintetében az OTP és a takarékszövetkezetek
monopolhelyzetének a megszűnése, az inflációs folyamatok
hirtelen és számottevő felerősödése, a kamatlábak 5-6 %-ról
28-32 %-ra történő felfutása - a másik oldalon pedig a
kamatmentes, vagy rendkívül alacsony kamatozású
hosszúlejáratú hitelszerződések nagy száma, a hárompólusú
lakástámogatási kölcsönkonstrukcióban lényeges, alapvető, az
állami támogatást számottevően érintő tényezőkké erősödtek.
Mivel a vonatkozó jogszabályokban az állam vállalta a
pénzintézetek számára a kamatveszteségek teljes
megtérítését, a közel tízszeresére nőtt állami támogatás az
eredeti szerződési konstrukciók értékarányosságát,
értékegyensúlyát teljesen felborította. Ezekkel a lényeges
körülményváltozásokkal megvalósultak azok a Ptk. 226. § (2)
bekezdésében írt kivételességi szempontok, amelyek alapján
jogszabály a már fennálló szerződések tartalmát
megváltoztathatja.
7. Mindezek a rendkívüli körülményváltozások a kifogásolt
törvényi rendelkezések összefüggésében már nem igazolhatók.
A kamatkorlátozások jogszabályi felszabadítása az 1991. évi
törvényi beavatkozást megelőzően már megtörtént, e
tekintetben tehát nem következett be lényeges
körülményváltozás. A piaci kamatok mértéke 1991-ben 32 %
volt, ez a kamatláb jelenleg az OTP közlése szerint 31-33 %-
os, a pénzügyminiszter nyilatkozata szerint 35, 5 %-os,
vagyis lényeges, számottevő körülményváltozás a kamatlábak
tekintetében sem állt elő. Az 1993-ban bekövetkezett -
átmeneti - piaci kamatlábcsökkenés ugyanúgy, mint az
infláció csökkenése, majd ezek ismételt növekedése nem
haladja meg a hosszúlejáratú szerződésekben, mint tartós
jogviszonyokban bennerejlő normális kockázatot. Mind az
inflációnövekedéssel - annak 10 %-ot elérő mértékével is -
mind pedig a paci kamatlábak 1-3 %-os növekedésével 1991-ben
is lehetett számolni. Nem következett be a szolgáltatások
szerződési egyensúlyának előre nem látható felborulása, a
szerződések tartalmát adó jogok és kötelezettségek az 1991.
évi szerződésmódosítások óta nem váltak aránytalanná. A
szerződések 1991. évi tartalmi változása után nem állnak
fenn tehát azok a különleges feltételek, amelyek a clausula
rebus sic stantibus alkalmazását megalapoznák. A
költségvetési hiány fokozódása és a lakástámogatások
növekedése sem olyan rendkívüli mértékű, amely ne lett volna
előrelátható és amely az ésszerű szerződési kockázatokat
meghaladná.
Minderre figyelemmel a hitelszerződések tartalma újabb
jogszabályi úton történő megváltoztatásának kivételes és
ennek folytán alkotmányos indoka nincs, a hitelszerződések
módosítását követően olyan lényeges körülményváltozás a
szerződések összefüggésében nem következett be, amely
valamely fél - az állam - lényeges és jogos érdekeit sérti,
így a Pkvtv. támadott 18. §-ában foglalt rendelkezések
alkotmányellenesek. A költségvetési hiányok pótlására és az
adósságállomány csökkentésére kidolgozott gazdasági, jogi
megoldásoknak meg kell felelniük az Alkotmánynak.
8. Az Alkotmánybíróság a hosszú idejű folyamatos
jogviszonyokban rejlő kockázatviselés szempontjaira már több
határozatában hivatkozott [ ABH 1991, 146, 166. , 43/1995.
(VI. 30.) AB határozat, ABK 1995. június-július, 254. ] .
Utalt arra is, hogy a különféle várományok - így a
jogszabállyal megállapított szerződési ígéretek is - annál
nagyobb alkotmányos védelmet élveznek, minél közelebb állnak
a "beteljesedéshez". Vonatkozik tehát ez az alkotmányos
követelmény a tartós, hosszúlejáratú szerződési
kapcsolatokra is, különösen akkor, ha a tartós szerződési
viszonyok tartalmát a jogalkotó menetközben már egy ízben
megváltoztatta. Ebben az esetben a tartós jogviszonyokban
egyébként is meglevő bizalmi elem méginkább hangsúlyozódik,
a bizalmi elv alapján eljáró személyek, szerződő felek
fokozott védelme előtérbe kerül.
A Kátv. a szerződésekbe történő beavatkozáskor - figyelemmel
a hiteljogviszonyokban meglevő jelentős állami támogatási
elemre - a hiteladósoknak a szerződések módosítását illetően
választási jogot biztosított. Azok a kötelezettek, akik a
hátralékos tőkeösszeg változatlan nagysága mellett a
törlesztések után a piaci kamatok felére emelt kamattartozás
fizetését választották, joggal bízhattak abban, hogy ezt a -
a szerződések egyébként kedvezőtlen megváltoztatása mellett
vagylagosan nyújtott - kedvezményt a szerződések lejártáig -
hacsak nem következnek be rendkívüli körülményváltozások -
élvezni fogják. Ezt a bizalmi elemet a felkínált alternatíva
ugyanis egyértelműen erősítette : akik a változó - és közel
kétszer olyan nagyságú - kamatfizetést választották, azoknak
az állam a hátralékos tőketartozás 50 %-át ( 1/3-át )
nyomban elengedte. A választási jog gyakorlásával tehát a
hiteladósok egy része a felkínált egyikfajta kedvezményt
nyomban élvezhette, sőt azok akik a hátralékos
tőketartozásuk 50 %-át e választott körben azonnal
befizették, azok tekintetében a szerződések megszűntek,
vagyis azok az adósok hiteltartozásuktól teljes mértékben
szabadultak. Ebből következik, hogy a bizalmi elem a
szerződéses kapcsolatokban megköveteli, hogy a nem azonnali,
hanem a jogviszonyok lebonyolódása folyamatában tartósan és
visszatérően megállapított kedvezmény ugyancsak
fennmaradjon, annak egyoldalú megváltoztatása önkényesen ne
történhessen meg. A hitelszerződések kötelezettjei az állam
által felkínált választási jog gyakorlásakor e bizalmi elv
alapján tehát alappal feltételezhették, hogy a választáskor
megszabott újabb feltételek mellett teljesíthetik a
jogszabályi beavatkozással terhesebbé változtatott
szerződési kötelezettségeiket, amennyiben újabb lényeges
körülményváltozások nem következnek be. A kedvezményes -
tehát nem piaci - kamatfeltételek fizetését választó
kötelezettek így a kamatfeltételek változatlanságában bízva
koncentrálták szerződéseiket a kamatkedvezményes konstrukció
alternatívájára az 50 %-os tőkeelengedés kedvezménye
helyett. A választott szerződésmódosítás fennmaradásába
vetett bizalmuk és várományuk tehát alkotmányos védelmet
kell hogy élvezzen, már csak azért is, mert a támadott
jogszabállyal történt kamatemelés folytán lényegesen
hátrányosabb helyzetbe kerülnének a többi, másként
választott jogosulttal szemben. Ezek közül a szerződések
közül hozzávetőlegesen a támadott törvénnyel érintett
jogviszonyokkal azonos számú ( mintegy 200 ezer )
hitelszerződés jelenleg is él a már igénybevett
tőkeelengedés kedvezményével, de ezeket a hitelszerződéseket
a jogszabály-változtatás nem érinti. Számos szerződés pedig
- az élő jogviszonyok többszöröse - a tőkeelengedés
következtében rövidebb lejáratúvá vált - időközben megszűnt.
Sok szerződés szűnt meg a fennmaradó 50 %-os tőketartozás
egyösszegű befizetése folytán is. Minthogy a támadott
törvénymódosítás az e körbe tartozó hiteladósokat nem
érinti, a jogszabály-változtatás az eredetileg egyformán
kezelt hiteladósok között olyan különbségtételt - mint egyéb
helyzet szerinti megkülönböztetést - valósít meg, amely
egyenlőtlen jogelosztásnak minősül, és amely már az
Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján megengedhetetlen.
A támadott törvényi rendelkezések tehát az egyenlő elbánás
elvét is sértik. A Kátv. kínálta alternatívakor a
hiteladósok a szerződések hátralékos lefolyását illetően
ugyanis valamilyen elképzeléssel rendelkeztek, amely
választásuk alapját szolgáltatta. Alappal feltételezhették,
hogy mindaddig, amíg a körülmények lényegesen nem változnak
meg, a szerződéseket a módosított feltételekkel
teljesíthetik. A támadott törvényi rendelkezések folytán a
szerződések lebonyolódása azonban lényegesen eltér eredeti
elképzeléseiktől, anélkül, hogy számottevő körülményváltozás
bekövetkezett volna. Így meghiúsult az a szerződési alap és
a választásukkal elérni kívánt cél, amelynek
figyelembevételével a változatlan - 15 %-os - kamatozású
hitelszerződések fenntartása mellett döntöttek. A kifogásolt
változtatás ezért alapvetően rendíti meg a szerződések
módosított tartalmába vetett bizalmat, a választást motiváló
kedvezmény ígéretébe vetett hitet. Az ilyen törvényi
változtatás - anélkül, hogy az utóbb beállt és előre nem
látható körülményváltozások folytán az állam lényeges és
jogos érdeke sérülne - már ellentétes a jogbiztonság
követelményével, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében
deklarált jogállamiság lényeges alkotóeleme. A kifogásolt
törvényi rendelkezések tehát emiatt is ellentétesek az
Alkotmánnyal.
9. Mivel a szerződési szabadság nem részesül alapjogi
védelemben, az indítványok elbírálása során az
Alkotmánybíróság a nem alapjogi korlátozások alkotmányossági
megítélésének szempontjait figyelembevéve járt el. Az
Alkotmánybíróság állandó gyakorlatában az alapjognak nem
minősülő jogok az Alkotmány 70/A. §-a, 2. § (1) bekezdése és
az 54. § (1) bekezdése közvetítésével kapcsolódnak be az
alkotmányos védelembe. A nem alapjogokat érintő korlátozás
akkor alkotmányellenes, ha az "önkényes", azaz
"indokolatlan", vagyis nincs ésszerű oka, mert a norma
ilyenkor sérti az emberi méltósághoz való jogot, hisz az
ilyen esetben bizonyosan nem kezelték az érintetteket
egyenlő méltóságú személyként, s nem értékelték mindegyikük
szempontjait hasonló figyelemmel, körültekintéssel és
méltányossággal. Ennek az állandó alkotmánybírósági
gyakorlatnak a szerződési szabadság alkotmányos
korlátozhatóságára vonatkozó konkretizálását határozta meg
az Alkotmánybíróság a rebus sic stantibus klauzulájának a
feltételeivel. Mivel az állam csak e feltételek
bekövetkezése esetén, tehát a szerződéskötések
( szerződésmódosítások ) után beállott lényeges és jogos
érdeksérelemmel járó nyomós körülményváltozások
bekövetkeztekor változtathatja meg jogszabályi
beavatkozással a tartós, folyamatos szerződések tartalmát, a
támadott törvényi rendelkezésekkel történt
szerződésmódosításoknak ésszerű alapja nincs, azok
önkényesek és alkotmányosan nem indokolhatók. A gazdasági
stabilizációs törekvéseknek az 1995. évi költségvetési
előirányzatokban való érvényesítése, illetőleg az 1995. évi
központi költségvetés előirányzatainak a megalapozása a
fennálló szerződések jogszabályi úton történő módosításának
nem elegendő alkotmányos indoka. Önmagában nem az a 10 %-os
mértékű inflációnövekedés és a piaci kamatlábak néhány %-os
emelkedése sem. Az infláció a gazdasági-piaci élet minden
szereplőjét, a nemzetgazdaság egészét és a teljes lakosságot
érinti. A hitelszerződések 1991. évi módosítása óta
"inflációs robbanás", rendkívüli, előreláthatatlan mértékű
infláció nem következett be. A 32 %-ról 35, 5 %-ra történt
piaci kamatláb-növekedés sem rendkívüli, előreláthatatlan és
a normális szerződési kockázatokat meghaladó változás. Végül
a belső adósságállomány növekedése és a lakástámogatások
költségvetési emelkedése sem olyan jelentős, amely a rebus
sic stantibus klauzulájának alkalmazhatóságát megalapozná. E
tekintetben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a
hitelszerződések 1991. évi módosítása után - 1993 és 1994
években - pozitív irányú változások is bekövetkeztek,
amelyek mérsékelték e szerződések tekintetében az állam
terheit. Ez a tény is bizonyítja, hogy a mostani változások
a tartós jogviszonyok normális kockázati körébe esnek.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság álláspontja
szerint a kifogásolt törvényi szabályok sértik a
jogbiztonság alkotmányos követelményét [ Alkotmány 2. § (1)
bekezdés ] , a szerződési szabadság alkotmányos jogát, mert
az ésszerűen előrelátható körülményváltozások és a rebus sic
stantibus klauzulája ellenére jelentenek önkényes
beavatkozást a lakáshitel szerződések egy csoportjába
( Alkotmány 9. § ) , továbbá a jogok egyenlő elosztására
vonatkozó alkotmányi előírást [ Alkotmány 70/A. § (1)
bekezdés ] , mert megengedhetetlenül különböztetnek az
ugyanazon kötelezetti csoportba tartozó hiteladósok között.
Önmagában tehát ezek a körülményváltozások az állampolgárok
tömegeit érintő szerződések jogszabályi módosításához -
egyéb alkotmányos feltételek hiányában - nem vezethetnek.
Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokat megalapozottnak
találta, a kifogásolt törvényi rendelkezéseket
alkotmányellenesnek ítélte és azokat megsemmisítette.
IV.
1. Az indítványokban megfogalmazott további alkotmányos
kifogások megalapozottságát, illetőleg megalapozatlanságát
az Alkotmánybíróság már nem vizsgálta. Az Alkotmánybíróság
az érintett hitelszerződésekkel kapcsolatos alkotmányossági
álláspontját a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatában ( ABH
1991, 146-166. ) már megfogalmazta, így az ugyanezen
jogviszonyokra vonatkozó újabb törvényi szerződésmódosítást
e korábban kifejtett álláspontja körében és annak
figyelembevételével bírálta el.
Nem foglalkozott az Alkotmánybíróság az indítványokban
felhozott azokkal a törvényi kollíziókkal sem, amelyek az
indítványozók szerint a támadott törvényi rendelkezések és a
Ptk. alapelvei, illetőleg a Ptk-nak a szerződések
teljesítésére vonatkozó szabályai között állnak fenn. Az
Alkotmánybíróság a 35/1991. (VI. 21.) AB határozatában ( ABH
1991, 170-171. ) elvi éllel mutatott rá arra, hogy két vagy
több törvényi rendelkezés esetleges kollíziója önmagában nem
jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés
alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyúttal az
Alkotmány valamelyik rendelkezésének a sérelmével is együtt
jár. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványokban
megfogalmazott ezeket a kifogásokat nem vizsgálta.
2. Az Alkotmánybíróság a Ptk. 226. § (2) bekezdésében
foglalt rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására
és megsemmisítésére irányuló indítványokat a 32/1991. (VI.
6.) AB határozatával ( ABH 1991, 159. ) elutasította. Mivel
az e törvényi rendelkezést kifogásoló indítvány a törvényi
szabályt ugyanolyan indokokkal támadja, mint amely indokok a
korábbi indítványokban megfogalmazódtak, az Alkotmánybíróság
az ezzel kapcsolatos indítványt - ítélt dologra ( res
judicata ) hivatkozással - visszautasította.
3. Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben
való közzétételét az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi
XXXII. törvény 41. §-a alapján rendelte el.
Dr. Sólyom László
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal Dr. Kilényi Géza
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter
alkotmánybíró
Dr. Szabó András Dr. Tersztyánszky Ödön
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre Dr. Zlinszky János
alkotmánybíró alkotmánybíró
. |