Ügyszám: 1418/D/1996
.
.
Előadó alkotmánybíró: Kukorelli István Dr.
Az indítvány lényege:

A határozat száma: 39/2007. (VI. 20.) AB határozat

ABH oldalszáma: 2007/464
.
A határozat kelte: Budapest, 06/19/2007
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                     A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

    Az  Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz, valamint  jogszabály
    alkotmányellenességének    utólagos    vizsgálatára    irányuló
    indítvány   tárgyában,   továbbá   mulasztásban   megnyilvánuló
    alkotmányellenesség megállapítása tárgyában hivatalból  eljárva
    –  dr.  Kovács  Péter és dr. Lenkovics Barnabás  alkotmánybírók
    különvéleményével – meghozta a következő

                             határozatot:

    1.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről
    szóló  1997.  évi CLIV. törvény 58. § (4) bekezdésének  második
    mondata   alkotmányellenes,  ezért  azt   a   jelen   határozat
    közzétételének napjával megsemmisíti.
    Az  egészségügyről  szóló 1997. évi CLIV.  törvény  58.  §  (4)
    bekezdése  a  következő szöveggel marad hatályban:  „(4)  Ha  a
    védőoltásra  kötelezett  személy e  kötelezettségének  írásbeli
    felszólításra  sem  tesz  eleget,  az  egészségügyi  hatóság  a
    védőoltást határozattal rendeli el.”

    2.  Az  Alkotmánybíróság megállapítja, hogy  az  egészségügyről
    szóló   1972.  évi  II.  törvénynek  a  járványügyre  vonatkozó
    rendelkezései  végrehajtásáról  szóló  9/1972.  (VI.  27.)  EÜM
    rendelet 4. § (2) bekezdése alkotmányellenes volt.

    3.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II.
    törvénynek     a     járványügyre    vonatkozó    rendelkezései
    végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM rendelet 4.  §  (2)
    bekezdése  konkrét ügyben történő alkalmazásának  a  kizárására
    irányuló indítványt elutasítja.

    4.  Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapítja: az
    Alkotmány  50.  §  (2) bekezdését és az 57.  §  (5)  bekezdését
    sértő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött
    létre annak következtében, hogy az Országgyűlés nem biztosított
    hatékony  jogorvoslati  eszközt  a  kötelező  védőoltás   alóli
    mentesítés megtagadásával szemben.
    Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotási
    feladatának 2008. március 31-ig tegyen eleget.

    5.  Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV.
    törvény  58.  § (1) és (3) bekezdése, valamint a  (4)  bekezdés
    első   mondata   alkotmányellenességének   megállapítására   és
    megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

    6.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II.
    törvény  15. § (1) bekezdése, valamint az egészségügyről  szóló
    1972. évi II. törvénynek a járványügyre vonatkozó rendelkezései
    végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.) EÜM rendelet 4.  §  (1)
    és   (3)   bekezdése  alkotmányellenességének   megállapítására
    előterjesztett alkotmányjogi panaszt elutasítja.

    7.  Az  Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1972. évi  II.
    törvény    6.    §    (3)   bekezdése   alkotmányellenességének
    megállapítására     előterjesztett    alkotmányjogi     panaszt
    visszautasítja.

    8.    Az    Alkotmánybíróság   az   indítványokat    egyebekben
    visszautasítja.

    Az  Alkotmánybíróság  ezt  a határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.
                                 Indokolás
                                     
                                    I.

      Az   indítványozó   házaspárt  az  Állami  Népegészségügyi   és
      Tisztiorvosi  Szolgálat  Tatai  Városi  Intézete  közigazgatási
      határozatban  arra kötelezte, hogy pótolja gyermekeik  elmaradt
      védőoltásait.  A  közigazgatási szerv a határozatot  előzetesen
      végrehajthatónak  nyilvánította. Az indítványozók  fellebbezése
      alapján eljárt Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat
      Komárom-Esztergom  Megyei  Intézete az  első  fokú  határozatot
      helybenhagyta.

      Ezt  követően  az indítványozók pert indítottak a közigazgatási
      határozat   felülvizsgálata  iránt.  Az   első   fokon   eljárt
      Tatabányai   Városi  Bíróság  az  1995.  október  16-án   kelt,
      9.P.22.419/1994/11. számú ítéletével a keresetet  elutasította.
      Az indítványozók fellebbezése alapján másodfokon eljárt Komárom-
      Esztergom   Megyei   Bíróság  az  1996.  június   18-án   kelt,
      Kf.20.264/1996/3.  számú ítéletével helybenhagyta  az  elsőfokú
      bíróság   ítéletét.   A  másodfokú  ítélet   rendelkező   része
      ugyanakkor  kimondta,  hogy  a  bíróság  mellőzi  a  kifogásolt
      közigazgatási   határozatból  annak  előzetes   végrehajthatóvá
      nyilvánítását,  valamint  az elsőfokú ítélet  indokolásának  az
      indítványozók      gyermeknevelésre     való      alkalmasságát
      megkérdőjelező mondatát.

      A  másodfokú ítélet indokolása szerint az egészségügyről  szóló
      1972. évi II. törvény (a továbbiakban: Eütv1.) 6. § (2) és  (3)
      bekezdése,   valamint  a  7.  §  (3)  bekezdése,   továbbá   az
      egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek  a  járványügyre
      vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.)
      EÜM  rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  1-4.  §-ai  alapján  az
      indítványozók    kötelesek    betartani    a    közegészségügyi
      rendelkezéseket,   és   pótolniuk  kell   gyermekeik   elmaradt
      védőoltásait.  A  másodfokú  bíróság  az  ítélet  indokolásában
      kitért   az   indítványozók  –  keresetlevélben   kifejtett   –
      álláspontjára,  amely  szerint vallási,  világnézeti  elveikkel
      ellentétes  a kötelező védőoltás. A bíróság hangsúlyozta,  hogy
      az Alkotmány 60. §-a alapján mindenkinek joga van a gondolat, a
      lelkiismeret  és a vallás szabadságára, azonban a lelkiismereti
      és  vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi
      IV.  törvény  4.  §-a  szerint a jog gyakorlása  –  ha  törvény
      másként   nem   rendelkezik  –  nem  mentesít  az  állampolgári
      kötelezettség  teljesítése  alól. Mindazonáltal  a  bíróság  az
      ítélet indokolásában felhívta az indítványozók figyelmét,  hogy
      joguk   van   alkotmányjogi  panasszal  az  Alkotmánybírósághoz
      fordulni,  ha  úgy  vélik,  az alperes  határozata  és  az  azt
      jóváhagyó   bírósági   határozatok   sértik   az   Alkotmányban
      biztosított jogaikat.

      Az  indítványozók számára 1996. október 1-jén  kézbesítették  a
      jogerős   ítéletet.  Az  indítványozók  1996.  november   27-én
      alkotmányjogi  panaszt terjesztettek elő az  Alkotmánybíróságon
      (a  továbbiakban: Indítvány1.). Álláspontjuk szerint a Komárom-
      Esztergom  Megyei  Bíróság  ítélete  alapvető  jogok   lényeges
      tartalmának   korlátozását  jelenti,   nevezetesen   sérti   az
      Alkotmány  60. § (1) és (2) bekezdését, 67. §-át,  70/A.  §-át,
      valamint   70/D.   §-át.  Az  indítványozók  az   alkotmányjogi
      panaszban az alkalmazott jogszabályok közül az Eütv1. 6. §-ával
      szemben  fogalmaztak meg alkotmányossági kifogást. Álláspontjuk
      szerint  a  kötelező védőoltások olyan beavatkozást jelentenek,
      amelyek  végleges és visszafordíthatatlan változást okoznak  az
      emberi  szervezetben,  és egészségkárosodás  valós  veszélyének
      teszik ki az egyéneket. Az indítványozók úgy ítélték meg,  hogy
      alkotmányellenes „a jelenlegi magyarországi helyzet, melyben az
      állam   gyámként  dönt  állampolgárai  személye   felől,   azok
      egészségének   kockára  tételéről  egy  általa   elérendő   cél
      irdekében,   anélkül,   hogy   lehetőséget   adna   a   felelős
      mérlegelésre    és   döntésre”.   Emellett   az   indítványozók
      kinyilvánították: „vallásunk meggyőződése is, hogy a  szervezet
      egészségesen tartására nem idegen anyagok vérbe fecskendezése a
      megfelelő   módszer”.  Az  alkotmányjogi   panasz   tartalmazza
      továbbá,   hogy   az   Eütv1.  csak  a  testi   állapot   káros
      befolyásolása  esetén ad felmentési lehetőséget  a  védőoltások
      beadása  alól,  holott  az Alkotmány a lelki  egészséghez  való
      jogot is elismeri.

      Az  indítványozók az alkotmányjogi panaszhoz három  mellékletet
      csatoltak.   Az   1.  számú  melléklet  külföldi   szakirodalmi
      példákkal  támasztja  alá,  hogy a védőoltások  valós  veszélyt
      jelentenek az egyén egészségére, bizonyos esetekben  halált  is
      okozhatnak.   A   2.  számú  mellékletben  felsorolt   külföldi
      szakirodalmi  hivatkozások  azt  példázzák,  hogy  a   beoltott
      személyek  is  megbetegedhetnek az adott  betegségben,  illetve
      tünetmentesen  átadhatják másoknak  a  kórokozót.  A  3.  számú
      melléklet Dánia, Finnország, Nagy-Britannia, Norvégia és  Svájc
      magyarországi   követségének  az  indítványozók   számára   írt
      válaszleveleit  tartalmazza,  amelyek  arról  tájékoztatják  az
      indítványozókat,  hogy  a  megkeresett  országokban   nincsenek
      kötelező  gyermekkori védőoltások, a szülők  önkéntes  döntésén
      múlik, hogy a gyermekek melyik ajánlott védőoltást kapják  meg.
      A  finn  és  a norvég válaszlevél tartalmazza továbbá,  hogy  a
      kormány,    illetve    az   egészségügyi   miniszter    járvány
      megelőzésének céljából elrendelheti a népesség vagy  annak  egy
      része kötelező beoltását.

      Az   indítvány   beérkezését  követően   írásban   fordult   az
      Alkotmánybírósághoz az Állami Népegészségügyi  és  Tisztiorvosi
      Szolgálat       Országos       Tisztifőorvosi       Hivatalának
      igazgatóhelyettese.    Levelében    arról    tájékoztatta    az
      Alkotmánybíróságot,    hogy    az   indítványozók    szakmailag
      megalapozatlan  információkat  terjesztenek  a  védőoltásokról,
      amelyek   rendkívül   fontosak  egyes  gyermekkori   betegségek
      megelőzéséhez.    Az    igazgatóhelyettes     –     álláspontja
      alátámasztására – mellékelte az Infektológiai Szakmai Kollégium
      elnökének levelét.

      Az  indítványozók 2000-ben – részben a védőoltásokra  vonatkozó
      jogszabályi  rendelkezések változása miatt – újabb indítvánnyal
      fordultak  az  Alkotmánybírósághoz, amelyben  pontosították  és
      kiegészítették      alkotmányjogi      panaszukat,      továbbá
      alkotmányellenesség  utólagos  megállapítását  kezdeményező  új
      indítványt  terjesztettek elő (a továbbiakban: Indítvány2.).  A
      módosított   alkotmányjogi  panaszban  az   indítványozók   azt
      kezdeményezték,  hogy  az Alkotmánybíróság  állapítsa  meg:  az
      alkotmányjogi   panasz   alapjául   szolgáló   ügyben   történt
      alkalmazása   idején  alkotmányellenes  volt  az  –   időközben
      hatályon kívül helyezett – Eütv1. 6. § (3) bekezdése és  15.  §
      (1)  bekezdése, valamint a szintén hatályon kívül helyezett R1.
      4. §-a.

      Az  indítvány2. utólagos normakontrollra vonatkozó részében  az
      indítványozók kifejezett kérelme az egészségügyről szóló  1997.
      évi  CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv2.) 58. § (1),  (3)  és
      (4)   bekezdése   alkotmányellenességének  megállapítására   és
      megsemmisítésére   vonatkozott,   továbbá   arra,    hogy    az
      Alkotmánybíróság „állapítsa meg a törvényhozás  számára  azokat
      az  alkotmányos  követelményeket,  amelyeket  szem  előtt  kell
      tartania, hogy a szabályozás megfeleljen az Alkotmánynak”.

      A    kérelem   indokolásában   az   indítványozók   kifejtették
      álláspontjukat a kötelező védőoltások és azon belül a gyermekek
      számára   beadandó   védőoltások  alkotmányjogi   megítélésével
      összefüggésben. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésére, 60.  §  (1)
      bekezdésére,  67.  §  (1)  bekezdésére,  valamint  70/D.  §-ára
      hivatkozva  megfogalmazták,  hogy  az  Eütv2.-ben,  valamint  a
      fertőző   betegségek   és  a  járványok  megelőzése   érdekében
      szükséges járványügyi intézkedésekről szóló 18/1998.  (VI.  3.)
      NM  rendeletben  (a továbbiakban: R2.) az állam „a  védőoltások
      kötelezővé   tétele  során  bizonyos  egyéni  és   egészségügyi
      kockázatok csökkentése, az oltásra kötelezett személy és  mások
      jogainak védelme érdekében, valamint a közérdekre hivatkozással
      alapjogot  korlátoz”. Az indítványozók álláspontja szerint  nem
      önmagában  a  védőoltások  kötelezővé tétele  alkotmányellenes,
      hanem   az,  hogy  a  hatályos  rendelkezések  nem  megfelelően
      szabályoznak számos, alapjogi szempontból lényeges garanciát.

      Az  Indítvány2.  az  Eütv2.  több rendelkezésével  kapcsolatban
      alkotmányossági   aggályokat   fogalmaz   meg,   jogalkalmazási
      nehézségeket    említ,    és   alkotmányossági    követelmények
      megállapítását  kezdeményezi.  Határozott  kérelmet  az  Eütv2.
      három rendelkezésével összefüggésben tartalmaz az Indítvány2.

      Az  Eütv2.  58.  §  (1)  bekezdése,  amely  a  védőoltás  alóli
      mentesítésről rendelkezik, az indítványozók szerint  ellentétes
      az  Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállamiság elve), az 50.
      §   (2)   bekezdésével   (közigazgatási  határozatok   bírósági
      felülvizsgálatának követelménye), valamint az Alkotmány  57.  §
      (1) bekezdésével (bírósághoz fordulás joga) és (5) bekezdésével
      (jogorvoslathoz való jog). Az indítványozók kifogásolják,  hogy
      sem  a  támadott  rendelkezés, sem az Eütv2. más  szabálya  nem
      határozza  meg,  hogy  kérelemre vagy hivatalból  történik-e  a
      mentesítés;  mi  az  egészségügyi  hatóság  pontos  szerepe  az
      eljárásban; megismerhetik-e az érintettek a döntést; élhetnek-e
      jogorvoslattal  a  közigazgatási  hatóság  és   a   kezelőorvos
      döntésével  szemben.  Az indítványozók  felhívják  a  figyelmet
      arra,   hogy   a   gyakorlatban  a  hatóság  nem  közigazgatási
      határozatban   dönt  a  hozzájárulásról.  Az  indítványozók   a
      mentesítés   szabályozását  érintő  alkotmányossági  kifogásaik
      között  említik,  hogy  az R2. 11. § (1)  bekezdése  alapján  a
      védőoltások ellenjavallatait az Országos Epidemiológiai Központ
      által  kiadott  Módszertani Levél tartalmazza, amelyben  számos
      kötelező   jellegűként  megfogalmazott  rendelkezés  található.
      Például   a   II.E.pont  így  rendelkezik:  „Gyermekközösségbe,
      továbbá  alsófokú (<15 év) oktatási intézménybe csak az  előírt
      oltásokkal rendelkező gyermekek vehetők fel.”

      Az Eütv2. 58. § (3) bekezdése, amelynek első mondata szerint  a
      védőoltásra  kötelezett személyt értesíteni  kell  a  védőoltás
      módjáról,  céljáról,  helyéről és  idejéről,  az  indítványozók
      szerint   ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (5)   bekezdésében
      biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában
      biztosított  egészséghez  való  joggal.  Az  indítványozók  azt
      kifogásolják, hogy a szabályozás nem teszi egyértelművé, hogy a
      védőoltásra kötelezett személyt megilleti-e az Eütv2. 13-14. §-
      ában biztosított tájékoztatáshoz való jog.

      Az Eütv2. 58. § (4) bekezdése, amelynek második mondata szerint
      a  védőoltást  elrendelő  határozat  –  jogorvoslatra  tekintet
      nélkül   –  azonnal  végrehajtható,  az  indítványozók  szerint
      ellentétes az Alkotmány 50. § (2) bekezdésével, valamint az 57.
      §  (1)  és  (5) bekezdésével. Az indítványozók úgy ítélik  meg,
      hogy   ez   a   rendelkezés   formálissá   teszi   a   bírósági
      jogorvoslatot,  mert  a  határozat  végrehajtása  a   védőoltás
      beadását jelenti, és így a bíróság már nem tud az ügy érdemében
      dönteni,  nincs  mód az utóbb törvénytelennek  bizonyult  aktus
      reparációjára. Az indítványozók utalnak az Indítvány1.-re és az
      annak   benyújtásakor   hatályos   szabályozásra:   az   Eütv2.
      szigorítást  jelent, hiszen az Eütv1. nem írta elő az  előzetes
      végrehajthatóságot,   és  az  alkotmányjogi   panasz   alapjául
      szolgáló  ítéletben  a  bíróság indokolatlannak  minősítette  a
      közigazgatási  eljárás  általános szabályai  alapján  elrendelt
      előzetes végrehajtást.

                                    II.

      1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:

      „2.   §   (1)  A  Magyar  Köztársaság  független,  demokratikus
      jogállam.”
      „8.  §  (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen
      és   elidegeníthetetlen  alapvető  jogait,  ezek   tiszteletben
      tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
      (2)   A   Magyar   Köztársaságban  az   alapvető   jogokra   és
      kötelességekre  vonatkozó szabályokat  törvény  állapítja  meg,
      alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
      „37.  § (3) A Kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben
      kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet
      adnak ki, amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek
      ellentétesek.  A  rendeleteket  a  hivatalos  lapban  ki   kell
      hirdetni.”
      „50.  §  (2)  A  bíróság ellenőrzi a közigazgatási  határozatok
      törvényességét.”
      „54.   §   (1)   A   Magyar  Köztársaságban   minden   embernek
      veleszületett  joga  van az élethez és az  emberi  méltósághoz,
      amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
      „57.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt  mindenki
      egyenlő,  és  mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene  emelt
      bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a
      törvény   által  felállított  független  és  pártatlan  bíróság
      igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
      (…)
      (5)   A  Magyar  Köztársaságban  a  törvényben  meghatározottak
      szerint   mindenki  jogorvoslattal  élhet  az  olyan  bírósági,
      közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát  vagy
      jogos  érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű
      időn  belüli  elbírálásának  érdekében,  azzal  arányosan  –  a
      jelenlévő  országgyűlési képviselők kétharmadának  szavazatával
      elfogadott törvény korlátozhatja.”
      „60.  §  (1)  A Magyar Köztársaságban mindenkinek  joga  van  a
      gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
      (2)  Ez  a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti
      meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását,  és  azt  a
      szabadságot,  hogy vallását és meggyőződését mindenki  vallásos
      cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon  akár
      egyénileg,   akár   másokkal   együttesen   nyilvánosan    vagy
      magánkörben  kinyilváníthassa  vagy  kinyilvánítását  mellőzze,
      gyakorolhassa vagy taníthassa.”
      „67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a
      családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és
      gondoskodásra,  amely a megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi
      fejlődéséhez szükséges.
      (2)  A  szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó
      nevelést megválasszák.
      (3)   A  családok  és  az  ifjúság  helyzetével  és  védelmével
      kapcsolatos     állami    feladatokat    külön    rendelkezések
      tartalmazzák.”
      „70/A.  §  (1)  A  Magyar  Köztársaság biztosítja  a  területén
      tartózkodó  minden  személy  számára  az  emberi,  illetve   az
      állampolgári  jogokat,  bármely  megkülönböztetés,  nevezetesen
      faj,  szín,  nem, nyelv, vallás, politikai vagy  más  vélemény,
      nemzeti  vagy  társadalmi  származás, vagyoni,  születési  vagy
      egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
      (2)  Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos
      megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
      (3)  A  Magyar  Köztársaság a jogegyenlőség  megvalósulását  az
      esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó  intézkedésekkel  is
      segíti.”
      „70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a
      lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
      (2)  Ezt  a  jogot  a  Magyar Köztársaság  a  munkavédelem,  az
      egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével,
      a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a
      természetes környezet védelmével valósítja meg.”

      2. Az Eütv1. indítványokkal érintett rendelkezései:

      „6.  §  (3) A közegészségügyi-járványügyi rendelkezések alapján
      kötelező   szűrővizsgálat,  orvosi   vizsgálat   (ellátás)   és
      védőoltás ingyenes.
      15.  §  (1)  Fertőző  betegség ellen a veszélyeztetett  személy
      kötelező védőoltása, illetőleg megelőző gyógyszeres kezelése (a
      továbbiakban  együtt:  védőoltás)  rendelhető  el.  A  beoltott
      személy a védőoltás hatékonyságának ellenőrzése céljából orvosi
      vizsgálat alá vonható.”

      3. Az Eütv2.-nek az Indítvány2.-vel érintett rendelkezései:

      „57.  §  (1) A védőoltás célja a fertőző betegségekkel szembeni
      aktív, illetve passzív védettség kialakítása.
      (2)  A  miniszter  rendeletben határozza meg azokat  a  fertőző
      betegségeket, amelyek esetében
      a) életkorhoz kötötten,
      b) megbetegedési veszély esetén, illetőleg
      c) külföldre történő kiutazás esetén a kiutazó költségén
      kötelező védőoltás elrendelésének van helye.
      (3)   A   miniszter  egyes  munkakörökben  való  foglalkoztatás
      feltételeként     a     munkáltató    költségére     védőoltási
      kötelezettséget írhat elő.
      (4)  A  védőoltásra nem kötelezett személy kérésére  –  kiskorú
      esetében  törvényes  képviselője hozzájárulásával  –  orvosilag
      indokolt esetben védőoltásban részesíthető.
      (5)  A  védőoltással  egy tekintet alá esik  az  egyes  fertőző
      betegségek esetén alkalmazott megelőző gyógyszeres kezelés.
      (6)   Védőoltás   kizárólag  az  egészségügyi   hatóság   által
      engedélyezett oltóanyaggal és az engedélyező okiratban szereplő
      céllal és feltételekkel végezhető.
      (7)   Az   oltóanyagok  és  egyéb  immunbiológiai  készítmények
      előállítására, forgalomba hozatalára és hatósági  ellenőrzésére
      külön jogszabály rendelkezései az irányadóak.
      58.  §  (1) A kötelező védőoltás alól a kezelőorvos átmenetileg
      vagy  –  az  egészségügyi hatóság hozzájárulásával – véglegesen
      mentesítheti  azt,  akinek  egészségi  állapotát  vagy  meglévő
      betegségét a védőoltás várhatóan károsan befolyásolná.
      (2)  A  védőoltásra  kötelezett és a  védőoltásban  részesített
      személyekről nyilvántartást kell vezetni.
      (3)  A  védőoltás módjáról, céljáról, helyéről  és  idejéről  a
      védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét
      értesíteni  kell.  A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  személy
      megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni.
      (4)  Ha  a  védőoltásra kötelezett személy e  kötelezettségének
      írásbeli felszólításra sem tesz eleget, az egészségügyi hatóság
      a  védőoltást  határozattal rendeli el. A védőoltást  elrendelő
      határozat   –   jogorvoslatra   tekintet   nélkül   –   azonnal
      végrehajtható.”

      Az R1. indítványokkal érintett rendelkezései:
      „4.   §   (1)   A   gyermekeket  életkorhoz  kötötten   gümőkór
      (tuberculosis),    torokgyík    (diphtheria),     szamárköhögés
      (pertussis), merevgörcs (tetanus), gyermekbénulás (polimyelitis
      anterior  acuta), kanyaró (morbilli), rózsahimlő  (rubeola)  és
      mumpsz   (parotitis   epidemica)   ellen   védőoltásban    kell
      részesíteni.
      (2) Azt, hogy az (1) bekezdésben felsorolt védőoltásokat milyen
      életkorban  és  milyen  módon  kell  alkalmazni,  a   népjóléti
      miniszter tájékoztatóban teszi közzé.
      (3) A védőoltási kötelezettség
      a) a torokgyík, a szamárköhögés és a merevgörcs elleni elmaradt
      első, második és harmadik védőoltásra a 7. életév,
      b)  a torokgyík, a merevgörcs elleni elmaradt negyedik, továbbá
      a  gyermekbénulás, valamint a kanyaró, a rózsahimlő és a mumpsz
      elleni elmaradt védőoltásokra a 14. életév
      betöltéséig áll fenn.”

      Az R2.-nek az Indítvány 2.-vel érintett rendelkezései:
      „11.  §  (1) A védőoltások ellenjavallatait az OEK által évente
      kiadott ML tartalmazza.
      (2)  A védőoltás alóli mentesítést igazoló orvosi szakvéleményt
      – végleges mentesítés esetén a városi intézet jóváhagyását is –
      dokumentálni  kell az oltókör és az oltásra kötelezett  személy
      oltási nyilvántartásában.”
      „14.  § (1) A védőoltásra kötelezett személy köteles védőoltás,
      továbbá  – ha a védőoltást megelőzően szűrővizsgálat, vagy  azt
      követően a védőoltás eredményének ellenőrzése szükséges – szűrő-
      ,  illetőleg ellenőrző vizsgálat céljából a megjelölt helyen és
      időben megjelenni, és magát az oltásnak, illetőleg vizsgálatnak
      alávetni.   A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  megjelenéséről
      törvényes képviselője gondoskodik.”

                                   III.

      Az indítvány részben megalapozott.

      1.  Az  Alkotmánybíróság  először azt vizsgálta  meg,  hogy  az
      Indítvány1.-ben   előterjesztett   és   az   Indítvány   2.-vel
      pontosított és kiegészített alkotmányjogi panasz megfelel-e  az
      Alkotmánybíróságról   szóló  1989.  évi   XXXII.   törvény   (a
      továbbiakban:  Abtv.)  48.  § (1) és (2)  bekezdésében  foglalt
      feltételeknek:
      „(1)  Az  Alkotmányban  biztosított jogainak  megsértése  miatt
      alkotmányjogi  panasszal  fordulhat az Alkotmánybírósághoz  az,
      akinek  a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása
      folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit  már
      kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára
      biztosítva.
      (2) Az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől
      számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani.”

      Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata szerint az Abtv. 48.  §
      (1)   és   (2)   bekezdésében  foglalt  törvényi   feltételeket
      együttesen  kell értelmezni, és figyelembe venni [23/1991.  (V.
      18.)  AB  végzés,  ABH  1991, 361-362.;  41/1998.  (X.  2.)  AB
      határozat, ABH 1998, 306, 309.].

      2.   Az   indítványozók  a  Komárom-Esztergom  Megyei   Bíróság
      Kf.20.264/1996/3. számú, jogerős ítéletét 1996.  október  1-jén
      vették    kézhez.   A   közigazgatási   határozattal   szembeni
      jogorvoslati  lehetőségeiket az indítványozók kimerítették.  Az
      alkotmányjogi panaszt 1996. november 27-én, vagyis az Abtv. 48.
      §   (2)   bekezdésének   megfelelően,   a   jogerős   határozat
      kézbesítésétől  számított hatvan napon belül terjesztették  elő
      az Alkotmánybíróságon.

      3.  Az  Abtv.  48.  §  (1)  bekezdése szerint  az  Alkotmányban
      biztosított  jogok megsértése miatt nyújtható be  alkotmányjogi
      panasz,   ha   a   jogsérelem  jogalkalmazás  (alkotmányellenes
      jogszabály  alkalmazása) során következett be.  Ez  alapján  az
      Alkotmánybíróság   az   indítványozók   egyéni    érintettségét
      vizsgálja.  [50/2003.  (XI. 5.) AB határozat,  ABH  2003,  566,
      585.]

      Az indítványozók azért terjesztettek elő alkotmányjogi panaszt,
      mert  a  közigazgatási  és  a  bírósági  eljárás  során  hozott
      határozatokban  gyermekeik  elmaradt  védőoltásainak  pótlására
      kötelezték őket. Vagyis a konkrét esetben a gyermekek  kötelező
      védőoltása  és  az  arra  vonatkozó szabályozás  tekinthető  az
      indítvány   alapjául  szolgáló  –  feltételezett   –   alapjogi
      sérelemnek.  Ebből következik, hogy az Alkotmány indítványokban
      hivatkozott rendelkezései – 54. § (1) bekezdés, 60.  §  (1)  és
      (2)  bekezdés, 67. §, 70/A. §, 70/D. § – egyfelől  az  érintett
      gyermek alapjogaiként kerültek megnevezésre, másfelől a  szülők
      arra   vonatkozó   alapjogaiként,  hogy   gyermekeikről   saját
      világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően
      gondoskodjanak.

      4.  Az  Indítvány 2.-vel módosított alkotmányjogi panaszban  az
      indítványozók  az  Eütv1.  6. § (3)  bekezdése  és  15.  §  (1)
      bekezdése,  valamint  az  R1.  4.  §-a  alkotmányellenességének
      megállapítását    kezdeményezték.    Az    Eütv1.    kifogásolt
      rendelkezéseit  az Eütv2. 246. § (1) bekezdés a)  pontja  1998.
      július  1-jével  hatályon  kívül helyezte.  Az  R1.  kifogásolt
      rendelkezését  az  R2. 42. § (2) bekezdés a) pontja  –  szintén
      1998. július 1-jével – hatályon kívül helyezte.

      Az   Alkotmánybíróság   hatályon  kívül  helyezett   jogszabály
      alkotmányellenességét   nem   vizsgálja,   hacsak   nem   annak
      alkalmazhatósága   is   eldöntendő   kérdés   (335/B/1990.   AB
      határozat,  ABH  1990,  261, 262.).  Hatályon  kívül  helyezett
      jogszabály  alkotmányossági vizsgálata a konkrét  normakontroll
      két  esetében,  az  Abtv.  38. § (1) bekezdése  szerinti  bírói
      kezdeményezés, és a 48. § szerinti alkotmányjogi panasz alapján
      lehetséges,   mivel   ezekben  az  esetekben   az   alkalmazott
      jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és –  ha  az
      indítványozó  különösen fontos érdeke  indokolja  –  a  konkrét
      ügyben  való  alkalmazási  tilalom kimondására  van  lehetőség.
      Ezért  az  Alkotmánybíróság úgy ítélte  meg,  hogy  a  támadott
      rendelkezések alkotmányossági vizsgálatának nem akadálya,  hogy
      azok az indítványok elbírálásakor már nincsenek hatályban.

      5.  A  Komárom-Esztergom Megyei Bíróság az alkotmányjogi panasz
      alapjául  szolgáló  ítéletében  az  Eütv1.  és  az  R1.  számos
      rendelkezésére    hivatkozott.   Ezek    közé    tartozik    az
      indítványokban  kifogásolt Eütv1. 6. § (3) bekezdése,  valamint
      az R1. 4. §-a. Ugyanakkor az ítélet kifejezetten nem hivatkozik
      az Eütv1. 15. § (1) bekezdésére.

      Az  Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz érdemi elbírálását
      kizáró  tényezőnek tekinti azt, ha az indítványozó a panaszában
      olyan  jogszabályi  rendelkezés alkotmányellenességét  állítja,
      amelyet  a  panaszos  ügyében  a  jogerős  határozatot  meghozó
      bíróság  nem  alkalmazott. [1050/D/1999. AB végzés,  ABH  2005,
      1581,  1582.;  870/D/2002. AB végzés, ABH  2005,  1634,  1638.;
      177/D/2004. AB határozat, ABH 2006, 1557, 1566.; 725/D/2004. AB
      határozat, ABH 2006, 1617, 1626.]

      A  Komárom-Esztergom  Megyei Bíróság  az  alkotmányjogi  panasz
      alapjául  szolgáló  ítéletében az  Eütv1.  általános,  alapelvi
      rendelkezéseire   hivatkozott:   a   járványügyi    feladatokat
      körvonalazó  6.  § (2) bekezdésére, a közegészségügyi,  illetve
      járványügyi   célból  kötelező  vizsgálatok  és   beavatkozások
      ingyenességéről  rendelkező 6. § (3)  bekezdésére,  valamint  a
      közegészségügyi  rendelkezések megtartására  és  végrehajtására
      vonatkozó     állampolgári     kötelességet     általánosságban
      megfogalmazó 7. § (3) bekezdésére.

      Az  Eütv1. 15. § (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy  fertőző
      betegség  ellen a veszélyeztetett személy kötelező  védőoltása,
      illetve megelőző gyógyszeres kezelése rendelhető el. A beoltott
      személy a védőoltás hatékonyságának ellenőrzése céljából orvosi
      vizsgálat alá vonható. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a
      kötelező  védőoltásokat az Eütv1.-nek ez a  rendelkezése  tette
      lehetővé.  Az  R1.  – a bírósági ítéletben  hivatkozott  és  az
      indítványokkal szintén támadott – 4. §-a az Eütv1.  15.  §-ának
      végrehajtásaként  rendelkezik az életkorhoz  kötötten  kötelező
      védőoltásokról.

      A  benyújtott  alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló  alapjogi
      sérelemnek a gyermekek kötelező védőoltása és az arra vonatkozó
      szabályozás   tekinthető.  Ezért  az  Alkotmánybíróság   –   az
      alkotmányjogi panaszban foglalt kérelmet, valamint  a  bírósági
      ítélet egészét alapul véve – nem tekintette az Eütv1. 15. § (1)
      bekezdése  érdemi  elbírását  akadályozó  tényezőnek,  hogy   a
      jogerős  ítélet indokolásában a bíróság ezt a rendelkezést  úgy
      alkalmazta, hogy nem említette paragrafusszám szerint.

      6.  Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint alkotmányjogi panasz
      esetében az Abtv. 48. §-ából fakadó követelmény, hogy közvetlen
      összefüggés  legyen  a jogsérelem és a támadott  norma  között.
      [7/1994.  (II.  18.)  AB  határozat,  ABH  1994,  68,   72-73.;
      104/D/1994.  AB határozat, ABH 1994, 693, 694.; 382/B/1995.  AB
      határozat,  ABH 1997, 810, 813.; 725/D/2004. AB határozat,  ABH
      2006, 1617, 1629.]

      Az Eütv1. 6. § (3) bekezdése arról rendelkezik, hogy ingyenesek
      a  közegészségügyi-járványügyi rendelkezések  alapján  kötelező
      vizsgálatok  és  ellátások, köztük a kötelező  védőoltások.  Az
      indítványozók  alkotmányjogi  panasza  az  életkorhoz  kötötten
      kötelező  védőoltások és a kötelezést érvényre juttató bírósági
      határozat   alkotmányosságát   vonta   kétségbe.    Ezért    az
      Alkotmánybíróság   megítélése   szerint   nem   áll   fenn   az
      Alkotmánybíróság  érdemi  eljárását  megalapozó  kapcsolat   az
      Eütv1. 6. §-ának a térítésmentességről rendelkező (3) bekezdése
      és az alapjogi sérelem között.

      Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az
      Abtv.  48. § (1) és (2) bekezdése alapján az Eütv1. 15.  §  (1)
      bekezdésének   és  az  R1.  4.  §-ának  érdemi  alkotmányossági
      vizsgálatára kerülhet sor.

      Az  Eütv1.  6. § (3) bekezdésével összefüggésben előterjesztett
      alkotmányjogi  panaszt  az Alkotmánybíróság  a  725/D/2004.  AB
      határozatban  foglaltakkal (ABH 2006, 1617, 1629.) összhangban,
      az    Alkotmánybíróság   ideiglenes   ügyrendjéről   és   annak
      közzétételéről szóló módosított és egységes szerkezetbe foglalt
      3/2001.   (XII.   3.)  Tü.  határozat  (ABH  2003,   2065.;   a
      továbbiakban: Ügyrend) 29. § e) pontjában foglaltak  alapján  –
      mint érdemi elbírálásra alkalmatlant – visszautasította.

                                    IV.

      1.   Az   alkotmányjogi  panasz  alapján  az   Alkotmánybíróság
      megvizsgálta az Eütv1. 15. § (1) bekezdésének és az R1.  4.  §-
      ának    alkotmányosságát.   Az   indítványozók    a    támadott
      rendelkezéseket  azért kifogásolták, mert azok  –  álláspontjuk
      szerint az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, 60. § (1)  és  (2)
      bekezdésével, 67. §-ával, 70/A. §-ával, valamint  70/D.  §-ával
      ellentétesesen  –  kötelezővé teszik a  gyermekek  védőoltását.
      Ezért  az  Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy az Alkotmánnyal
      összeegyeztethető-e,  hogy  az  Eütv1.  és  az   R1.   támadott
      rendelkezései életkorhoz kötötten kötelező védőoltásokat tettek
      lehetővé,  illetve írtak elő. A más célból, illetve más  alanyi
      körben   elrendelhető  kötelező  védőoltásokról  (megbetegedési
      veszély,  külföldre történő kiutazás, meghatározott  munkakörök
      betöltése)  az Alkotmánybíróság nem foglalt állást. Ennek  oka,
      hogy  az alkotmányjogi panaszt tartalmazó Indítvány1. alapja  a
      gyermekek   védőoltásának   pótlásáról   rendelkező    bírósági
      határozat,  míg az – alkotmányjogi panaszt kiegészítő,  továbbá
      absztrakt  utólagos normakontrollt kezdeményező  –  Indítvány2.
      nem a kötelező védőoltások létét kifogásolta.

      Az   alkotmányossági  kérdés  összetettsége  és  az   Alkotmány
      alkotmányjogi      panaszban     felhívott     rendelkezéseinek
      összefüggései miatt az Alkotmánybíróság először azt  vizsgálta,
      hogy  a támadott szabályozás az Alkotmány mely rendelkezéseivel
      áll   érdemi   összefüggésben,  illetve   az   Alkotmány   mely
      rendelkezéseit korlátozza.

      2.   Az   egészségügyben  a  védőoltás  a  fertőző   betegségek
      megjelenése  és  a járványok elleni védekezés  egyik  módja.  A
      védőoltás  során  elpusztított vagy legyengített  kórokozókból,
      illetve   a   kórokozóknak   az  ellenanyag-képződést   kiváltó
      alkotóelemeiből   készült  oltóanyagot   juttatnak   az   ember
      szervezetébe.  A  védőoltás közvetlen célja, hogy  a  szervezet
      ellenanyag-termeléssel   reagáljon,   és   védetté   váljon   a
      kórokozókkal szemben. A védőoltások többségét a bőr alá vagy az
      izomzatba adják, de léteznek szájon át beadható oltóanyagok is.
      Következésképpen   a   kötelező  védőoltások   közegészségügyi,
      járványügyi     célból    elvégzett    invazív     egészségügyi
      beavatkozásnak tekinthetők.

      Az életkorhoz kötötten kötelező védőoltások rendszere gyermekek
      beoltására  irányul.  Az  Indítvány1. benyújtásának  idején  az
      Eütv1. 15. § (1) bekezdése alapján az R1. 4. §-a határozta meg,
      hogy  a  gyermekeket mely betegségek ellen és hány  éves  korig
      kell védőoltásban részesíteni. Az (1) bekezdés határozta meg az
      egyes  betegségek  elleni kötelező védőoltások  körét  [gümőkór
      (tuberculosis),    torokgyík    (diphtheria),     szamárköhögés
      (pertussis), merevgörcs (tetanus), gyermekbénulás (polimyelitis
      anterior  acuta),  kanyaró  (morbilli),  rózsahimlő  (rubeola),
      mumpsz  (parotitis  epidemica)]. A  (3)  bekezdés  rendelkezett
      arról,  hogy a védőoltások egyik részében a 7. életévig,  másik
      részében   a  14.  életévig  áll  fenn  a  védőoltás  beadására
      vonatkozó  kötelezettség.  A  védőoltások  beadásának   rendjét
      azonban   az  R1.  nem  határozta  meg.  A  (2)  bekezdés   úgy
      rendelkezett: a népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé,
      hogy  a  felsorolt  védőoltásokat milyen életkorban  és  milyen
      módon kell alkalmazni.

      Mindezeket  figyelembe véve foglalt állást az  Alkotmánybíróság
      arról,  hogy  az  Indítvány  1.-ben  említett  alapvető   jogok
      korlátozását jelentette-e az Eütv1. 15. § (1) bekezdésén és  az
      R1. 4. §-án alapuló védőoltási rendszer.

      3.   Az   Alkotmánybíróság  az  életkorhoz  kötötten   kötelező
      védőoltások     kifogásolt     rendszerének     alkotmányossági
      vizsgálatakor  abból  indult  ki, hogy  gyakorlata  szerint  az
      egészségügyi  beavatkozások az Alkotmányban  elismert  alapvető
      jogok  közül  az  emberi  méltósághoz  való  joggal  állnak   a
      legszorosabb   összefüggésben.   Az   Alkotmány   54.   §   (1)
      bekezdésében elismert emberi méltósághoz való jogot  a  8/1990.
      (IV.  23.)  AB  határozatban  az „általános  személyiségi  jog”
      alkotmányi   megfogalmazásának   minősítette.   „Az   általános
      személyiségi jog »anyajog«, azaz olyan szubszidiárius  alapjog,
      amelyet  mind  az  Alkotmánybíróság, mind  a  bíróságok  minden
      esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére,  ha  az
      adott  tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok  egyike  sem
      alkalmazható.” (ABH 1990, 44-45.)

      3.1.   Az   Alkotmánybíróság  számos  határozatot   hozott   az
      önrendelkezéshez való jog és a magánszférához való jog mint  az
      Alkotmány   54.   §   (1)   bekezdéséből   következő   „különös
      személyiségi  jogok” alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB  határozat,
      ABH 1991, 279.; 1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35-
      36.;  75/1995.  (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995,  376,  380.;
      5/1996.  (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 47.; 11/1996.  (III.
      13.)  AB  határozat,  ABH 1996, 240.; 20/1997.  (III.  19.)  AB
      határozat,  ABH 1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat,  ABH
      1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]

      A  36/2000.  (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az  Eütv.  az
      Alkotmány  54.  §  (1) bekezdésében foglalt emberi  méltósághoz
      való  jogból következően a betegek jogai közé tartozik – többek
      között – az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az
      ellátás   visszautasításának  joga  is.  „Az   Alkotmánybíróság
      megítélése  szerint  az  egészségügyi ellátás  során  szükséges
      beavatkozásokba való beleegyezés, illetve annak visszautasítása
      a  személyiségi  jogok  gyakorlásától elválaszthatatlan.”  [ABH
      2000,  241. Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat,  ABH
      2000, 527.]

      A  testület  gyakorlatából következik továbbá, hogy  az  orvosi
      beavatkozások    feletti   önrendelkezési   jog   (egészségügyi
      önrendelkezési   jog)   tágabb   kategória   az    egészségügyi
      beavatkozások  visszautasításához való jognál. [64/1991.  (XII.
      17.)  AB határozat, ABH 1991, 297, 301.; 48/1998. (XI. 23.)  AB
      határozat, ABH 1998, 333.; 36/2000. (X. 27.) AB határozat,  ABH
      2000, 241.; 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]

      Az  Alkotmánybíróság  a 21/1996. (V. 17.)  AB  határozatban  az
      emberi  méltósághoz  való  jog és  az  egyéni  kockázatvállalás
      összefüggéséről  általános  érvénnyel  mondta  ki:   „Önmagának
      mindenki  árthat, s vállalhat kockázatot, ha  képes  a  szabad,
      tájékozott  és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog  be  nem
      avatkozása   széles  lehetőséget  ad  erre,  s   az   általános
      személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési
      szabadságra  [Alkotmány 54. § (1) bekezdés]  garantálja  ezt  a
      lehetőséget.   Az   állam   korlátozó   gyámkodása    csak    a
      határesetekben  alkotmányossági  viták  tárgya  (a   kábítószer
      élvezésének büntetésétől az eutanáziáig).” (ABH 1996, 74, 80.)

      Az  alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az
      Alkotmány  54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti
      a  szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes  ember
      saját    teste    és   sorsa   feletti   rendelkezési    jogát.
      [Összefoglalóan:  43/2005. (XI. 14.) AB  határozat,  ABH  2005,
      536, 541-543.]

      3.2.   Az   Alkotmánybíróság  gyakorlata  szerint   a   személy
      döntésképességének meghatározó jelentősége van  a  tekintetben,
      hogy  gyakorolni  tudja-e  az önrendelkezéshez  való  jogot.  A
      21/1996.   (V.   17.)  AB  határozat  kimondta:  „A   gyermeket
      megilletik  az  alapjogok.  Az Alkotmány  kifejezetten  csak  a
      választójogból zárja ki a gyermekeket. A gyermek az alapjogokat
      – mint mindenki más is – azokkal a feltételekkel gyakorolhatja,
      amelyeket  az  egyes  jogterületek számára előírnak.  Az  ilyen
      korlátozások   viszont   alkotmányossági   vizsgálat    tárgyai
      lehetnek.
      Ahol  a  törvények  nem  szabályozzák a  kis-  és  fiatalkorúak
      joggyakorlását,  az  Alkotmány  alapján  esetről  esetre   kell
      meghatározni,   hogy   a   gyermek   mely   alapjogot,   milyen
      vonatkozásban  gyakorolhat maga, illetve,  hogy  ki  gyakorolja
      nevében és érdekében, illetve, hogy gyermek voltára és a 67. §-
      ra  tekintettel az alapjog gyakorlásának egyes területeiről nem
      zárható-e ki teljesen. A gyermek alapjoggyakorlásának – s  ezen
      belül  a  személyes joggyakorlásnak – lehetősége a joggyakorlás
      következményeit   átfogó   döntési  képesség   kibontakozásával
      együtt, a növekvő korral egyre szélesebb lesz.” (ABH 1996,  74,
      78-79.)

      Az   Alkotmánybíróság  a  36/2000.  (X.  27.)  AB  határozatban
      kifejtette,  hogy  a  Ptk.  szerinti  cselekvőképesség  és   az
      egészségügyi ellátásokra vonatkozó döntésképesség fogalmai  nem
      feltétlenül  esnek egybe. Ugyanis az egészségügy  terén  nem  a
      vagyoni   vonatkozású  szerződéseknél  megkövetelt,  az   ügyek
      viteléhez  szükséges belátási képességről  van  szó,  hanem  az
      egészséget,   testi   épséget,  életet  befolyásoló   események
      megértéséről. (ABH 2000, 260.)

      A   43/2005.   (XI.  14.)  AB  határozat  megállapította:   „Az
      egészségügyi  beavatkozásokra vonatkozó döntésképesség  magában
      foglalja,   hogy  az  érintett  képes  megérteni  a   döntéshez
      szükséges   információkat;  képes  megérteni   döntése   minden
      lehetséges  következményét; továbbá képes közölni  döntését  az
      orvossal. A Ptk. szerint nem teljesen cselekvőképes személy  is
      lehet döntésképes egyes egészségügyi vizsgálatok, beavatkozások
      tekintetében.”   (ABH  2005,  536,  547-548.)  „Általánosságban
      elmondható,  hogy  egyes  beavatkozásokról  a  gyermekek  és  a
      mentális sérültek is képesek autonóm döntést hozni”. (ABH 2005,
      551.)

      3.3.  Az  életkorhoz  kötötten  kötelező  védőoltások  vizsgált
      rendszerében  –  az  R1. alapján – az oltások  egyik  részét  a
      gyermek  a  7. életévéig, másik részét a 14. életévéig  kellett
      beadni. Az egyes védőoltások beadásának szűkebben meghatározott
      idejét  is  tartalmazó oltási rendszer és az  oltási  kampányok
      szabályairól    az   R1.   nem   rendelkezett.    Mindazonáltal
      megállapítható,  hogy  a  védőoltások  egy  részét  újszülött-,
      illetve  csecsemőkorban adják be, és az  R1.  a  14.  életévben
      határozta  meg  az  életkorhoz kötött védőoltási  kötelezettség
      felső korhatárát.

      Az Alkotmánybíróság jelen ügyben úgy ítélte meg, hogy az R1. 4.
      §-ában  járványügyi, közegészségügyi célból, gyermekek  számára
      intézményesített  védőoltások  alanyai  nem   rendelkeznek   az
      Alkotmány  54. § (1) bekezdéséből következő önrendelkezési  jog
      gyakorlásához szükséges döntéshozatali képességgel. A csecsemők
      esetében értelemszerűen minden egészségügyi beavatkozás  esetén
      kizárt  az  önrendelkezési jog gyakorlása. A 14. életév  alatti
      gyermekek  esetén  –  bizonyos életkor  felett  –  elvileg  nem
      zárható  ki  az önrendelkezési jog érvényesülésének vizsgálata.
      (Például  a  kutatási, kísérleti célú beavatkozások  esetében.)
      Azonban  a  védőoltások  rövid és  hosszú  távú  előnyeinek  és
      hátrányainak  megítéléséhez szükséges különleges  megfontolások
      miatt   a  14.  életév  alattiak  nem  képesek  tájékozott   és
      felelősségteljes döntésre az oltásokról. Ezért a jelen  esetben
      vizsgált  szabályozás – a jogalanyok döntésképességének  hiánya
      miatt – nem korlátozza az önrendelkezési jogot.

      4.1.  Az  Alkotmánybíróság az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésén
      alapuló  általános  személyiségi jog alkotóelemének  tekinti  a
      személyiség integritásához való jogot, amelynek része  a  testi
      integritáshoz  való  jog. A 75/1995. (XII.  21.)  AB  határozat
      kimondta:  „Az  emberi  méltósághoz  való  jog  tehát   magában
      foglalja   az   önrendelkezés  szabadságához  való  alkotmányos
      alapjogot  csakúgy, mint a személy testi integritásához  fűződő
      alapjogot is, így ezek korlátozása kizárólag az Alkotmány 8.  §
      (2)  bekezdésében foglalt rendelkezés keretei között  történhet
      meg.”  [ABH 1995, 376, 381. Megerősítve: 4/1998. (III.  1.)  AB
      határozat,  ABH  1998, 71, 74.; 1270/B/1997. AB határozat,  ABH
      2000,  713,  717.; 43/2004. (XI. 17.) AB határozat,  ABH  2004,
      597, 603.)]

      A  36/2005.  (X.  5.)  AB  határozat  így  foglalt  állást:  „A
      magánszféra  lényegi fogalmi eleme éppen az, hogy  az  érintett
      akarata ellenére mások oda ne hatolhassanak be, illetőleg be se
      tekinthessenek.  Ha a nem kívánt betekintés mégis  megtörténik,
      akkor  nemcsak  önmagában a magánélethez  való  jog,  hanem  az
      emberi méltóság körébe tartozó egyéb jogosultsági elemek,  mint
      pl.   az   önrendelkezési  szabadság  vagy   a   testi-személyi
      integritáshoz való jog is sérülhet.” (ABH 2005, 390, 400.)

      A   22/2003.  (IV.  28.)  AB  határozat  –  korábbi  döntéseket
      összegezve – megfogalmazta, mi a testi integritáshoz  való  jog
      jelentéstartalma   az   egészségügyben:   „A   betegek   emberi
      méltóságának  egyik  fontos aspektusa (…)  az,  hogy  az  ember
      semmilyen körülmények között nem válhat eszközzé vagy  tárggyá:
      »Az  emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén
      autonómiájának,  önrendelkezésének  egy  olyan,  mindenki   más
      rendelkezése  alól kivont magja, amelynél fogva – a  klasszikus
      megfogalmazás  szerint – az ember alany  marad,  s  nem  válhat
      eszközzé  vagy tárggyá« [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,  ABH
      1991,  297,  308.]. A betegek emberi méltóságához való  jogából
      következő  másik aspektus a testi integritáshoz  való  alapjog.
      »Az  emberi  méltósághoz  való jog tehát  magában  foglalja  az
      önrendelkezés szabadságához való alkotmányos alapjogot csakúgy,
      mint  a  személy  testi  integritásához  fűződő  alapjogot  is«
      [75/1995.  (XII.  21.) AB határozat, ABH 1995,  376,  381.].  A
      testi  integritáshoz  való jog az Alkotmánybíróság  álláspontja
      szerint   a  betegekre  vonatkoztatva  azt  is  jelenti,   hogy
      főszabályként   a   beteg  egyetértése,  hozzájárulása   nélkül
      testéhez más nem nyúlhat.” (ABH 2003, 235, 266.)

      4.2.   A   védőoltások   közegészségügyi,  járványügyi   célból
      elvégzett   invazív  egészségügyi  beavatkozásnak   tekinthetők
      (Indokolás IV.2. pont). Az Alkotmánybíróság megítélése  szerint
      a  kötelező  védőoltásokat intézményesítő és annak  feltételeit
      meghatározó  jogi  szabályozás a testi integritáshoz  való  jog
      korlátozását  jelenti. A testi integritáshoz való  jog  ugyanis
      attól függetlenül illeti meg a személyeket, hogy döntésképesnek
      minősülnek-e,  és gyakorolni tudják-e az önrendelkezési  jogot.
      „Az  ember  soha  nem  tekinthető puszta  eszköznek  valamilyen
      közcél eléréséhez” – ennek az elvnek különös súlya van az olyan
      jogi    szabályozás   esetében,   amely   alapján    közérdekre
      hivatkozással, megelőző, gyógyító célból oltóanyagot  juttatnak
      az  emberek szervezetébe. Ezért az Alkotmánybíróság szerint  az
      életkorhoz  kötött  védőoltásokra vonatkozó szabályozásnak  meg
      kell  felelnie  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből  következő
      testi  integritáshoz való jog korlátozásával szemben támasztott
      követelményeknek.

      5.1.  Az indítványozók hivatkoztak a gyermekek egészséghez való
      jogára  és  azzal összefüggésben az Alkotmány 70/D.  §-ára.  Az
      Alkotmánybíróság   a   kötelező   tüdőszűrés    alkotmányossági
      vizsgálatakor megállapította: „(…) téves az indítványozónak  az
      Alkotmányra való hivatkozása. A kifogásolt rendelkezés  ugyanis
      az   Alkotmány   70/D.  §-a  tekintetében  semmilyen   alapjog-
      korlátozást nem tartalmaz. Az azonban kétségtelen tény, hogy  a
      tüdőszűrő    vizsgálatnak   a   –   meghatározott    feltételek
      bekövetkezése   esetén   –   kötelezővé   tétele    az    egyén
      önrendelkezési  jogának,  illetve  testi  integritáshoz  fűződő
      jogának   –   mint  az  emberi  méltósághoz  fűződő   általános
      személyiségi  alapjogból levezetett, ún.  különös  személyiségi
      alapjogoknak   –   a   korlátozását   jelenti.   A   kifogásolt
      rendelkezések alkotmányossága tehát nem az Alkotmány  70/D.  §-
      ával,   hanem   az  54.  §  (1)  bekezdésében  foglalt   emberi
      méltósággal   összefüggésben  vizsgálandó.”  (2012/B/1991.   AB
      határozat, ABH 2001, 1169, 1172.)

      Az   Alkotmánybíróság   később,  a  43/2005.   (XI.   14.)   AB
      határozatban  a  személyiség  integritásához  való  jog  és  az
      egészséghez való jog közötti összefüggést fogalmazott meg:  „Az
      ENSZ   Egészségügyi  Világszervezete  definíciója  szerint   az
      »egészség  a  testi,  szellemi  és  szociális  teljes  jólétnek
      állapota  és  nem  csak  betegség vagy fogyatékosság  hiányából
      áll«.    (Az    Egészségügyi    Világszervezet    Alkotmányának
      becikkelyezéséről szóló 1948. évi XII. törvény preambuluma.) Ez
      a   megközelítés   azt   mutatja,  hogy  az   egészség-betegség
      meghatározása   nem   azonosítható  a   klinikai   gyakorlatban
      érvényesülő   szemléletmóddal  (fajtipikus  vagy   annál   jobb
      szervműködésre  való képesség), hanem olyan testi  és  szellemi
      állapot,  amely  lehetővé  teszi  a  társadalomban  való  minél
      hosszabb és testi-lelki gondoktól mentes életet. Mindezekkel az
      Alkotmány  összhangban van, mivel a 70/D.  §  (1)  bekezdésében
      »testi  és  lelki egészség« szerepel, az 54. § (1) bekezdéséből
      pedig – egyebek mellett – a személyiség integritásához való jog
      következik.” (ABH 2005, 549.)

      5.2.  Következésképpen az Alkotmány 70/D.  §  (1)  bekezdésében
      elismert   testi   és  lelki  egészséghez   való   jog   szoros
      összefüggésben   áll  az  Alkotmány  54.  §  (1)   bekezdéséből
      következő   személyiség   integritásához   való   joggal.    Az
      egészséghez való jog objektív (intézményi) oldala a 70/D. § (2)
      bekezdésében  jelenik meg, amely szerint  az  egészséghez  való
      jogot az állam – egyebek mellett – „az egészségügyi intézmények
      és  az  orvosi  ellátás  megszervezésével”  valósítja  meg.  Az
      alapjog  alanyi oldala a személyiség testi-lelki integritásához
      való  jogként fogalmazható meg, amely az 54. § (1) bekezdéséből
      következik.

      Ezért  a  jelen  ügyben nincs mód a 70/D.  §  (1)  bekezdésében
      foglalt    alapjog    korlátozásának   önálló   alkotmányossági
      vizsgálatára.   A   személyiség   integritásához    való    jog
      korlátozásának vizsgálata magában foglalja az egészséghez  való
      jog (alanyi oldala) korlátozásának vizsgálatát.

      6.1. Az indítványozók az alkotmányjogi panaszban hivatkoztak az
      Alkotmány  60.  és  67.  §-ára is. A  konkrét  ügy  kapcsán  az
      említett alkotmánybeli rendelkezések sérelme úgy merülhet  fel,
      hogy  a  támadott  szabályozás elvonta  a  szülők  jogát,  hogy
      lelkiismeretük szerint neveljék gyermekeiket.

      Az  Alkotmány  60. § (1) bekezdésének a jelen ügy szempontjából
      lényeges   aspektusát  a  64/1991.  (XII.  17.)  AB   határozat
      fogalmazta meg először: „A lelkiismereti szabadság jogának  (…)
      az   az   értelme  emelendő  ki,  hogy  az  állam  senkit   nem
      kényszeríthet   olyan  helyzetbe,  amely  meghasonlásba   vinné
      önmagával,  azaz  amely összeegyeztethetetlen  a  személyiségét
      meghatározó  valamely  lényeges  meggyőződésével.  Az  államnak
      nemcsak  az a kötelessége, hogy ilyen kényszertől tartózkodjék,
      hanem az is, hogy lehetővé tegye – ésszerű keretek között –  az
      alternatív  magatartást.” [ABH 1991,  297,  313.;  megerősítve:
      4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48, 51.]

      A szülők gyermekeik neveléséhez fűződő jogáról az Alkotmány 67.
      §  (2) bekezdése rendelkezik. Ennek az alkotmánybeli szabálynak
      az  értelmezésénél  az Alkotmánybíróság irányadónak  tekinti  a
      21/1996.  (V.  17.) AB határozat következő megállapításait:  „A
      magánszférában  a  gondoskodás és védelem joga  és  kötelessége
      elsősorban   a  szülőket  illeti.  Így  például  jogszabály   –
      általános   megelőző  céllal  –  tilthatja,   hogy   gyermeknek
      nyilvános  vendéglátó  helyen alkoholt szolgáljanak  fel,  hogy
      iskola  közelében  pornográf  sajtótermékeket  áruljanak,  vagy
      szexboltot   nyissanak.   Törvény  a   gyermek   belépését   is
      megtilthatja ilyen helyekre. A szülő felelőssége viszont,  hogy
      otthon  a  gyermek számára hozzáférhetővé teszi-e  az  alkoholt
      vagy  a  pornográfiát.  Az állam csak  a  gyermek  fejlődésének
      súlyos és konkrét sérelme vagy veszélyeztetése esetén avatkozik
      be  –  például  a szülői felügyelet megszüntetése révén.”  (ABH
      1996, 74, 80.)

      6.2.  Tehát  az  Alkotmány 60. § (1) bekezdése  és  67.  §  (2)
      bekezdése   együttesen  jeleníti  meg  a  szülők  jogát,   hogy
      gyermekeikről    saját   világnézetüknek    és    lelkiismereti
      meggyőződésüknek  megfelelően  gondoskodjanak.   Elsősorban   a
      szülők   (gondviselők)  jogosultak  arra,  hogy   döntsenek   a
      gyermekeik   testi   és   szellemi   fejlődésével   kapcsolatos
      kérdésekben.  A szülők választhatnak egészségügyi szolgáltatót,
      oktatási   intézményt,  ők  dönthetnek   arról,   hogy   milyen
      világnézeti  nevelésben  részesüljenek  gyermekeik.  Az   egyes
      egészségügyi ellátások, a lehetséges alternatívák között  is  a
      szülők döntenek.

      Mindemellett  figyelembe kell venni, hogy a  gyermekek  értelmi
      képességei  a növekvő életkorral párhuzamosan fejlődnek,  egyre
      szélesebben bontakozik ki döntési képességük. Ezért egyre  több
      kérdésben  lesznek  jogosultak a  szülői  tájékoztatásra,  majd
      egyre  gyakrabban igényelhetnek érdemi beleszólást saját életük
      alakításába.   Értelemszerű,   hogy   a   csecsemők   még   nem
      gyakorolhatnak  jogokat, de az óvodáskorúak  már  több  mindent
      képesek  megérteni az egyes orvosi vizsgálatok és beavatkozások
      céljáról,  lezajlásáról  és várható  következményeiről,  a  14.
      életév  felettiek  pedig  már maguk  dönthetnek  a  mindennapos
      egészségügyi   kérdésekben  (orvoshoz  fordulnak-e,   szednek-e
      gyógyszert, alternatív gyógymódot választanak-e stb.).

      A   gyermekek   joggyakorlásának  kibontakozására   meghatározó
      hatással  van  az,  hogy milyen a szülők és gyermekeik  közötti
      konkrét  viszony, milyen szülői felfogás alapján nevelkednek  a
      gyermekek.  Vagyis a gyermekek életét a szülők és  a  gyermekek
      jogainak  sajátos  kölcsönhatása  is  alakítja.  Ezek  a  jogok
      jelentik az állami beavatkozás leglényegesebb korlátait.

      Következésképpen  az  életkorhoz  kötött  védőoltások  támadott
      szabályozása  korlátozza a szülők 60. § (1) bekezdéséből  és  a
      67. § (2) bekezdéséből következő jogait.

      7.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre
      jutott,  hogy  az  Eütv1. és az R1. támadott  rendelkezései  az
      alkotmányjogi  panaszban  felhívott  alapvető  jogok  közül  az
      alábbiakat korlátozták:
      –   egyfelől   az   54.  §  (1)  bekezdését  mint   a   gyermek
      személyiségének integritásához való jogát;
      –  másfelől  a szülők 60. § (1) bekezdéséből és  a  67.  §  (2)
      bekezdéséből     következő    jogát,     hogy     gyermekeikről
      világnézetüknek  és lelkiismereti meggyőződésüknek  megfelelően
      gondoskodjanak.

      Továbbá  a  fentiek  alapján  az Alkotmánybíróság  úgy  foglalt
      állást, hogy a támadott rendelkezések – az alkotmányjogi panasz
      összefüggésében  –  nem  jelentik  az  Alkotmány  54.   §   (1)
      bekezdéséből  következő önrendelkezési jog és  a  70/D.  §  (1)
      bekezdésébe foglalt egészséghez való jog korlátozását.

      Az  Alkotmánybíróság  mindemellett  úgy  ítélte  meg,  hogy   a
      hátrányos megkülönböztetés tilalma – amelyet az Alkotmány 70/A.
      §  (1)  bekezdése  fogalmaz  meg –, nem  hozható  alkotmányjogi
      összefüggésbe  az  alkotmányjogi  panaszban  körülírt  alapjogi
      sérelemmel.

      Ezért   az  Alkotmánybíróság  az  Eütv1.  és  az  R1.  támadott
      rendelkezéseit  az  54.  §  (1)  bekezdésével,  a  60.  §   (1)
      bekezdésével,  valamint a 67. § (2) bekezdésével vetette  össze
      az alapjog-korlátozási vizsgálat keretében.

                                    V.

      1.  Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése határozza meg az  alapjog-
      korlátozás  általános feltételeit: „A Magyar Köztársaságban  az
      alapvető   jogokra  és  kötelességekre  vonatkozó   szabályokat
      törvény  állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban
      nem  korlátozhatja.”  Az  Alkotmánybíróság  állandó  gyakorlata
      szerint  az  alapjogot korlátozó szabályozás akkor alkotmányos,
      ha  alkalmas valamely legitim jogalkotói cél elérésére, továbbá
      megfelel  a  szükségesség  és arányosság  követelményeinek.  Az
      emberek  egyes  alapvető  jogainak korlátozásához  legitim  cél
      lehet  mások  alapvető jogainak védelme [először: 2/1990.  (II.
      18.)  AB  határozat,  ABH  1990, 18,  20.],  továbbá  az  állam
      intézményes   (objektív)   alapjog-biztosítási   kötelezettsége
      [először:  64/1991.  (XII. 17.) AB határozat,  ABH  1991,  297,
      302.],   valamint  egyes  alkotmányos  közcélok   érvényesítése
      [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].

      Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha
      a  legitim  célok védelme más módon nem érhető el. „Az  alapjog
      korlátozásának  alkotmányosságához  tehát  szükséges,  hogy   a
      korlátozás  megfeleljen  az  arányosság  követelményeinek:   az
      elérni  kívánt  cél  fontossága és az ennek  érdekében  okozott
      alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek  egymással.  A
      törvényhozó  a korlátozás során köteles az adott cél  elérésére
      alkalmas   legenyhébb  eszközt  alkalmazni.”   (Összefoglalóan:
      879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.)

      2.1.  Az  Alkotmánybíróság az emberi  méltósághoz  való  jogból
      levezetett  részjogosultságok  korlátozhatóságáról  kialakított
      gyakorlatát  a  22/2003.  (IV. 28.)  AB  határozatban  foglalta
      össze:  „az emberi méltósághoz való jog csupán az emberi státus
      meghatározójaként,  csak az élettel együtt  fennálló  egységben
      abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat,
      ABH  1991, 297, 308, 312.]. Ezért anyajog mivoltából levezetett
      egyes részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és  a
      személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. §  (2)
      bekezdése    szerint    bármely   más   alapjoghoz    hasonlóan
      korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376,
      383.].” (ABH 2003, 235, 260.)

      Mindebből következően az Alkotmánybíróság az általános alapjog-
      korlátozási  feltételek  alapján  vetette  össze   a   támadott
      szabályozást  az  emberi  méltósághoz  való  jogból   következő
      személyi integritáshoz való joggal.

      2.2.  Az  Alkotmánybíróság  a szülők  –  Alkotmány  60.  §  (1)
      bekezdéséből  és  67.  § (2) bekezdéséből  következő  –  alanyi
      jogának  tekinti,  hogy gyermekeikről saját világnézetüknek  és
      lelkiismereti   meggyőződésüknek  megfelelően   gondoskodjanak.
      Ezért  úgy  ítélte meg, hogy az állam ezt a jogot  is  csak  az
      általános alapjog-korlátozási feltételeket tiszteletben  tartva
      korlátozhatja.

      Következésképpen  egységes szempontok szerint  bírálható  el  a
      gyermekek személyi integritáshoz való jogát és a szülőknek  azt
      a    jogát   korlátozó   szabályozás   alkotmányossága,    hogy
      gyermekeikről    saját   világnézetüknek    és    lelkiismereti
      meggyőződésüknek megfelelően gondoskodjanak.

      3.   Az   Alkotmánybíróság  megvizsgálta,  hogy   alkotmányosan
      elfogadható   jogalkotói  cél  elérésére  alkalmas   és   ahhoz
      szükséges  beavatkozásnak minősülnek-e  az  Eütv1.  és  az  R1.
      támadott   rendelkezéseivel   intézményesített,   gyermekkorúak
      számára kötelező védőoltások.

      3.1.   Az  indítványozók  –  természettudományos  álláspontokra
      hivatkozó  – véleménye szerint a gyermekeknek adott védőoltások
      nem  védik  hatékonyan  az egyént és a társadalmat,  ugyanakkor
      valós  veszélyt  jelentenek  a  beoltott  személy  egészségére,
      bizonyos  esetekben halált is okozhatnak. Kétségtelen,  hogy  a
      tudományos életben is vannak képviselői annak a nézetnek,  hogy
      nem  a  kórokozók okozzák a betegségeket, ezért  a  védőoltások
      szükségtelenek, sőt károsak.

      Az  Alkotmánybíróság  a kérdés megítélésével  kapcsolatban  két
      megállapítást emel ki a gyakorlatából. A 34/1994. (VI. 24.)  AB
      határozat  általános érvényű megállapítása, hogy a  „tudományos
      igazságok kérdésében állást foglalni csak maga a tudomány lehet
      kompetens”.  (ABH  1994,  177,  182.)  A  gyermekek  jogait  és
      szabadságát  veszélyeztető külső hatások általános megítélésére
      is  vonatkoztatható az Alkotmánybíróságnak a 21/1996. (V.  17.)
      AB   határozatban  megfogalmazott  állítása:  „egy-egy   rizikó
      felbecsülése  nem  szorítkozhat pusztán  valamely  szaktudomány
      saját  területére  korlátozott  értékelésére,  hanem  azt  kell
      mérlegelni, hogy az az adott társadalmi körülmények  között  az
      érintett gyermekcsoport fejlődésére és jövőjére milyen hatással
      lehet.” (ABH 1996, 74, 81.)

      Mindebből  az Alkotmánybíróság azt a következtetést  vonja  le,
      hogy  a  természettudományos igazságok eldöntésére  a  tudomány
      képviselői   hivatottak.   Ugyanakkor   a   természettudományos
      ismeretekkel  összefüggő alkotmányossági problémák megoldásához
      a  szaktudományos  álláspontoknál szélesebb  vizsgálódás  lehet
      szükséges.

      3.2. Az Alkotmánybíróság kiemeli, hogy nem az alkotmánybírósági
      eljárás a tudományos igazságok és a versengő tudományos nézetek
      közötti  választás  döntőfóruma. A  tudomány  kompetenciája  és
      autonómiája   az   Alkotmánybíróság  számára  is   meghatározó.
      Demokratikus    társadalomban    elsősorban    a    megfelelően
      szabályozott, ésszerű és nyilvános jogalkotási eljárások  során
      kell  figyelembe venni a tudomány megállapításait és a tudomány
      képviselőinek javaslatait.

      Jelen  esetben az Alkotmánybíróság tekintettel volt arra,  hogy
      az  Egészségügyi Világszervezeten belül létrehozott  Department
      of Immunization, Vaccines and Biologicals rendszeresen fogalmaz
      meg   ajánlásokat   és   közöl   felméréseket   a   védőoltások
      alkalmazásáról.  Az indítványok benyújtásakor  az  Immunization
      policy,  Global programme for Vaccines and Immunization (1996),
      majd   a  Vaccines,  Immunization  and  Biologicals  (2002-2005
      Strategy)  című dokumentum fogalmazta meg, hogy  az  államoknak
      milyen  lépéseket indokolt tenniük a gyermekek és a  társadalom
      többi   tagja   fertőző  betegségekkel  szembeni  védettségének
      erősítése érdekében. A legújabb felmérések eredményeit pedig  a
      WHO vaccine-preventable diseases: monitoring system 2006 global
      summary           című          dokumentum          tartalmazza
      (http://www.who.int/vaccines-documents/).

      3.3.  Az  Alkotmánybíróság  tényként  fogadta  el,  hogy  a  ma
      meghatározó   tudományos  világkép  alapján   az   Egészségügyi
      Világszervezet   globális   kampányt   folytat   a    gyermekek
      immunizálásáért,  és  ezen  keretek  között  helyezkedik  el  a
      magyarországi  jogalkotás  is. Az  Egészségügyi  Világszervezet
      stratégiai  célja,  hogy a lakosság immunizáltsága  világszerte
      elérje   a   95   %-ot.  A  magyarországi  statisztikák   ennél
      kedvezőbbek,  a  hazai  oltási intézményrendszer  nemzetközileg
      elismert eredményeket mutat fel. Mindezeket figyelembe véve  az
      alkotmánybírósági eljárás során nem kérdőjelezhető meg, hogy  a
      védőoltások (köztük az életkorhoz kötött védőoltások) az emberi
      szervezet fertőző betegségekkel szembeni ellenálló képességének
      fokozását    és   a   fertőző   megbetegedések   elterjedésének
      megelőzését szolgálják. Tehát egyfelől az egyént (a  gyermeket)
      védik  a fertőzéstől, másfelől az egész társadalmat a járványok
      megjelenésétől.

      Köztudott,  hogy  a kórokozók terjedésével létrejövő  járványok
      gyakran   okoznak   egészségkárosodással   és   halállal   járó
      szenvedéseket az emberiségnek. Az orvostudomány a XVIII. század
      végén  ismerte  fel,  hogy a védőoltások az emberi  szervezetet
      antitestek, azaz olyan fehérjék termelésére ösztönzik,  amelyek
      megvédik   a   szervezetet  a  kórokozók  elszaporodásától.   A
      járványok elleni védekezés hagyományos modelljét az iparosodott
      országokban megjelenő tömeges fertőződések leküzdése  érdekében
      dolgozták  ki  a  XIX.  század  végén.  Ennek  része,  hogy   a
      veszélyeztetett    csoportok    tagjait    védőoltásban    kell
      részesíteni.

      Mára  számos  – egykor óriási károkat okozó – fertőző  betegség
      visszaszorult,  a  nyugati társadalmakban  a  járványok  elleni
      védekezés igen hatékony rendszerei működnek. Mindebben jelentős
      szerepe  volt  annak, hogy védőoltásokat fejlesztettek  ki,  és
      immunizálták    a   társadalmak   tagjait.   Számos    betegség
      előfordulásának csökkenéséhez természetesen az is  hozzájárult,
      hogy  javultak  a higiénés viszonyok, valamint  a  táplálkozási
      feltételek és szokások.

      3.4. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Eütv1.-ben és  az
      R1.-ben  előírt,  életkorhoz kötött védőoltások alkalmasságának
      és   szükségességének  megállapításához  egyfelől  a  gyermekek
      megfelelő    testi,    szellemi   és   erkölcsi    fejlődésének
      biztosítását,    másfelől   az   egész    társadalom    fertőző
      betegségekkel,   járványokkal  szembeni   védelmét   tekintette
      irányadónak.

      3.4.1.  Az  Alkotmány 67. §-ának (1) bekezdése  kimondja,  hogy
      minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom
      részéről  arra a védelemre és gondoskodásra, amely a  megfelelő
      testi,  szellemi  és  erkölcsi  fejlődéshez  szükséges.   Ebből
      következően   a   gyermekek  alapvető  jogainak   a   védelmére
      garanciális   jellegű   szabályokat   kell   kialakítani.    Az
      Alkotmánybíróság   korábban  kifejtette,   hogy   a   gyermekek
      következmények    felmérésére   való   képességének    hiányára
      tekintettel  a  védelmükre  megalkotott  jogszabályok   alapjog
      korlátozásával  is járhatnak [21/1996. (V. 17.)  AB  határozat,
      ABH 1996, 74, 80.].

      3.4.2.    Az    Alkotmánybíróság    a    kötelező    tüdőszűrés
      alkotmányosságát   vizsgáló   2012/B/1991.   AB    határozatban
      járványügyi  közérdekkel indokolta az alapjog-korlátozást.  „Az
      Alkotmánybíróság megítélése szerint a jelen ügyben a korlátozás
      oka  a  járványügyi közérdek; a fertőző betegség minél  korábbi
      felismerése,  forrásainak  felkutatása,  illetve   a   fertőzés
      veszélyének    elhárítása.   Az   indítványozó   álláspontjával
      ellentétben  tehát  nem arról van szó, hogy az  R.-ben  foglalt
      szabályozás  megsérti  a tüdőszűrésre kötelezettek  egészséghez
      való jogát, hanem arról, hogy önrendelkezési jogukat korlátozza
      a  fenti alkotmányos cél érdekében.” (ABH 2001, 1169, 1173.) Az
      Alkotmánybíróság a 43/2005. (XI. 14.) AB határozatban kimondta,
      hogy   az   államnak   az  Alkotmány  70/D.  §-ából   következő
      egészségvédelmi   kötelessége   kivételes   esetekben   még   a
      döntésképes   egyén   választásával  szemben   is   elsőbbséget
      élvezhet. (ABH 2005, 536, 550.)

      Az  életkorhoz  kötött védőoltások esetében a gyermek  jogainak
      védelme  és a járványügyi közérdek nem különíthető el teljesen,
      mivel  az  oltások jelentős részben a közösségben élő gyermekek
      egészségének  védelmét szolgálják. Az óvodai,  iskolai  és  más
      csoportokban   együttlévő  gyermekek  hatással  vannak   egymás
      egészségi  állapotára, a fertőző betegségek  gyakran  terjednek
      szét  a  gyermekközösségekben. Ezért az  államnak  a  gyermekek
      jogainak   védelmére   vonatkozó  alkotmányos   kötelezettségét
      [Alkotmány   67.   §   (1)  bekezdés]  és  az   egészségvédelmi
      kötelezettség  részét képező járványügyi feladatait  (Alkotmány
      70/D. §) egymással összefüggésben kell figyelembe venni.

      3.5.  Az  Alkotmánybíróság  az  életkorhoz  kötött  védőoltások
      alkalmasságának és szükségességének megállapításakor figyelembe
      vette,  hogy  az  Egészségügyi Világszervezet ajánlásaiból  nem
      következik,  hogy  bírósági  úton  kikényszeríthető,   kötelező
      védőoltási rendszert indokolt intézményesíteni. Az Indítvány1.-
      hez  mellékelt  dokumentumok tényszerűen igazolják,  hogy  több
      demokratikus  állam  nem  a  védőoltások  kötelezővé  tételével
      igyekszik   elérni   a   társadalom  minél   nagyobb   részének
      immunizálását.

      Az  Egészségügyi  Világszervezet  azt  az  elmúlt  évtizedekben
      elterjedt  bioetikai  felfogást közvetíti,  hogy  a  járványok,
      amelyek  soha nem maradnak az országhatárokon belül, elsősorban
      nem   az   alapvető   jogok  korlátozásával   fékezhetők   meg.
      Tapasztalatok  bizonyították, hogy a  kizárólag  kényszeren  és
      kötelezésen  alapuló  eljárásokban  az  emberek  nem  mindenben
      tettek  eleget a hatóságok előírásainak, titokban vagy  nyíltan
      megszegték   a   rendelkezéseket,  ezért  a  járványok   elleni
      védekezés  nem  volt  hatékony. Az  eredményes  közegészségügyi
      fellépés   alapja,   hogy  a  hatóságok   együttműködjenek   az
      emberekkel,  tudatosítsák  a fertőző betegségekkel  kapcsolatos
      információkat,  és  megfelelő  bizalomra  tegyenek   szert   az
      érintettek köreiben. A szükséges anyagi források diszkrimináció-
      mentes  biztosítása, a hatósági személyek helyett a háziorvosok
      bevonása és a kölcsönös tájékoztatás hozzájárulhat ahhoz,  hogy
      az  érintettek ne személyük elleni támadásként, hanem a javukat
      szolgáló    ellátásként    fogják   fel    a    közegészségügyi
      beavatkozásokat. Kötelező és kényszerítő jogi eszközök  igénybe
      vétele  általában  csak a végső eszköz lehet a  közegészségügyi
      célok elérése érdekében.

      Mindazonáltal  az  Alkotmánybíróság  úgy  foglalt   állást,   a
      gyermekek  egészségének védelme és a fertőző betegségek  elleni
      védekezés   alkotmányosan   elfogadható   indok   az   alapjog-
      korlátozásra.   A   fertőző   betegségek   elleni   védőoltások
      immunizálják  a  beoltott gyermekeket. A  gyermekközösségek  és
      általában  a  társadalom  úgynevezett  kollektív  immunitásához
      azonban   szükséges   az,  hogy  az  egyes  betegségek   elleni
      védőoltásokat  az  érintettek  túlnyomó  többsége  megkapja.  A
      fertőző betegségek terjedése és a járványok megjelenése – egyéb
      feltételek    mellett   –   akkor   előzhető    meg,    ha    a
      gyermekközösségek,  illetve a társadalom  immunizált  tagjainak
      száma  nem csökken egy kritikus pont alá. Megjegyzendő továbbá,
      hogy  az oltás elmaradása elfogadhatatlan mentességet jelentene
      azok  számára, akik nem egészségügyi vagy lelkiismereti  okból,
      hanem  azért nem oltatják be magukat (gyermeküket) mert  bíznak
      abban, hogy mások megkapják az oltást, és így nem lesz járvány,
      ezért ők sem fertőződnek meg.

      3.6.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy
      általában  véve  az – Eütv1.-ben és R1.-ben intézményesített  –
      életkorhoz  kötött  védőoltások nem  minősíthetők  szükségtelen
      alapjog-korlátozásnak.   Tekintettel   a    természettudományos
      előfeltevésekre, az Eütv1.-ben és az R1.-ben előírt, életkorhoz
      kötött  védőoltások alkalmas és szükséges eszköznek  minősülnek
      egyfelől  a  gyermekek  megfelelő testi, szellemi  és  erkölcsi
      fejlődésének  biztosításához,  másfelől  az  egész   társadalom
      fertőző  betegségekkel,  járványokkal  szembeni  védelméhez.  A
      gyermekek testi-lelki integritásához való jogának és  a  szülők
      gyermekeik   gondozásához   fűződő   alapjogának   korlátozását
      szükségessé teszi egyrészt az államnak az Alkotmány 67.  §  (1)
      bekezdéséből   következő   intézményes   (objektív)    alapjog-
      biztosítási  kötelezettsége, másrészt a 70/D. §-hoz  kapcsolódó
      közegészségügyi, járványügyi közérdek mint alkotmányos cél.

      4.1. Az alapjog-korlátozás arányossága az alkotmányos cél és  a
      jogkorlátozó eszköz összevetésével állapítható meg. A jogalkotó
      a  korlátozás  során  köteles az adott cél  elérésére  alkalmas
      legenyhébb   eszközt  alkalmazni.  A  21/1996.  (V.   17.)   AB
      határozatban  az  Alkotmánybíróság  az  arányossági   vizsgálat
      keretében  értékelte,  hogy  a korlátozó  szabályozás  konkrét,
      fenyegető    veszélytől   óvja-e   meg   a   gyermekeket,    és
      megállapította,  hogy  a  kockázatok mérlegelésénél  a  konkrét
      körülményeket kell figyelembe venni. (ABH 1996, 74, 81-82.)

      A  kötelező  tüdőszűrésről hozott 201/B/1991.  AB  határozat  a
      járványügyi  közérdeket,  valamint az egészségügyi  beavatkozás
      nagyságát  és  a  jogszabályi  garanciákat  vetette  egybe.  „A
      vizsgálat  a  járványügyi közérdekre hivatkozással –  minimális
      sugárterhelés mellett – egy nem invazív vizsgálatot, egy nagyon
      enyhe    beavatkozást   tesz   lehetővé.   Az   R.   kifogásolt
      rendelkezései továbbá csak olyan esetekben teszik kötelezővé  a
      szűrővizsgálat  elvégzését,  amikor  a  gümőkóros  megbetegedés
      előfordulásának   veszélye  egy  adott  közösségben   fokozott.
      Ugyanakkor  a felesleges sugárterhelés elkerülésének  érdekében
      az  R.  19.  §  (5) bekezdése szerint a vizsgálattól  el  lehet
      tekinteni,   ha  valakin  egy  éven  belül  végeztek   mellkas-
      átvilágítást, és nála gümőkóros elváltozást nem észleltek.
      Az   Alkotmánybíróság  megítélése  szerint  az  R.   kifogásolt
      rendelkezései  járványügyi közérdekből az egyén  önrendelkezési
      jogának,  illetve testi integritáshoz fűződő jogának  szükséges
      és arányos korlátozását jelentik.” (ABH 2001, 1169, 1173.)

      A  43/2005.  (XI.  14.)  AB  határozat  arányosságra  vonatkozó
      megállapítása   szerint   „a  beavatkozás   megengedhetőségének
      vizsgálatakor   mindig  mérlegelni  kell  a  személyiségvédelmi
      célokat  és  az igényelt egészségügyi eszközöket, módszereket”.
      (ABH 2005, 536, 550.)

      4.2.  Az  életkorhoz kötött védőoltások mint  alapjog-korlátozó
      beavatkozások  arányosságát  a járványügyi  célok  és  indokok,
      valamint  a szabályozásban megjelenő korlátozások és  garanciák
      összevetése  határozza meg. Az Alkotmánybíróság a jelen  ügyben
      az   alkotmányjogi  panasz  alapján  az  Eütv1.   15.   §   (1)
      bekezdésének  általános rendelkezését és az azt végrehajtó  R1.
      4.  §-ában  foglalt  szabályokat  vonhatja  be  az  arányossági
      vizsgálatba.

      4.2.1. A védőoltások elmaradása veszélyeztetheti az egyént és a
      közösséget.  Ugyanakkor nincsenek veszélytelen  védőoltások.  A
      kockázatok  – elvileg – az enyhe oltási reakcióktól  (allergiás
      tünetek,    hőemelkedés,    fejfájás    stb.)    a    maradandó
      fogyatékosságon  át  a  beoltott  személy  haláláig  terjednek.
      Amikor   az  állam  kötelezővé  tesz  egyes  védőoltásokat,   a
      kockázatok  viseléséről  dönt.  Az  állam  Alkotmányból  fakadó
      kötelessége, hogy kizárólag olyan betegségek megelőzésére írjon
      elő  oltási  kötelezettséget, amelyek esetében  az  feltétlenül
      indokolt,  és  a  gyermekek csak olyan védőoltásokat  kapjanak,
      amelyek a lehető legkisebb egészségügyi kockázattal járnak.  Az
      állam  köteles  gondoskodni arról, hogy a  gyermekek  megfelelő
      életkorban  kapják meg az oltásokat. A kockázatok szempontjából
      alapvető   jelentőségű,   hogy  az   oltóanyagok   minőségéről,
      megbízhatóságáról, folyamatos ellenőrzéséről is végső soron  az
      államnak kell gondoskodnia. Mindezt a gyermekeknek az Alkotmány
      54.  §  (1) bekezdéséből következő személyi integritáshoz  való
      joga  követeli  meg,  valamit  ez  következik  az  államnak  az
      Alkotmány 54. § (1) bekezdésén és a 70/D. §-án alapuló élet- és
      egészségvédelmi kötelességéből is.

      Az Eütv1. 15. § (1) bekezdése alapján az R1. 4. § (1) bekezdése
      határozta  meg az egyes betegségek elleni kötelező  gyermekkori
      védőoltások  körét. A (3) bekezdés arról rendelkezett,  hogy  a
      védőoltások egyik részében a 7. életévig, másik részében a  14.
      életévig    áll   fenn   a   védőoltás   beadására    vonatkozó
      kötelezettség.

      Az  indítványozók nem egyes védőoltásokat vagy konkrét életkori
      határokat   kifogásoltak,  hanem  az   oltási   rendszert.   Az
      Alkotmánybíróság  úgy  ítélte meg, hogy  ezek  a  rendelkezések
      olyan  természettudományos előfeltevéseken alapulnak, amelyeket
      a  jogalkotónak kötelessége volt figyelembe venni,  továbbá  az
      ezekben  a  rendelkezésekben körvonalazódó oltási  rendszer  (a
      betegségek  köre  és a beoltási korhatár) összhangban  volt  az
      Egészségügyi  Világszervezet ajánlásaival. Az  Alkotmánybíróság
      elfogadta   a   jogalkotónak  azt  a   tudományos   ismeretekre
      támaszkodó  előfeltevését, hogy az intézményesített védőoltások
      egyént  és társadalmat érintő előnyei messze meghaladják azokat
      a lehetséges károkat, amelyek mellékhatásként jelentkezhetnek a
      beoltott gyermekeknél. A védőoltások elmaradása általában  véve
      sokkal nagyobb kockázatot jelent a gyermekek egészségére,  mint
      a védőoltások.

      A  természettudományos ismeretek, felmérések  és  előrejelzések
      alapján   –  az  Alkotmányból  következő  hatáskörében   –   az
      egészségügyi  miniszternek, a Kormánynak és az  Országgyűlésnek
      kell  meghatároznia az egyes fertőző betegségek elleni  konkrét
      védekezés  leghatékonyabb eszközeit. Az Alkotmánybíróság  jelen
      ügyben  az  alkotmányjogi panasz alapján nem látott indokot  az
      R1.   4.   §   (1)  és  (3)  bekezdése  alkotmányellenességének
      megállapításához vezető beavatkozásra.

      4.2.2.   Amennyiben   a  jogalkotó  egyes  fertőző   betegségek
      megelőzése    érdekében   gyermekek   védőoltására    vonatkozó
      kötelezettséget   állapít  meg,  akkor  a  gyermekek   személyi
      integritáshoz  való  joga  és  a szülők  –  világnézetüknek  és
      lelkiismereti meggyőződésüknek megfelelő – gondoskodáshoz  való
      joga  számos  jogszabályi biztosítékot követel  meg.  Ezek  egy
      része pusztán azért szükséges, hogy az érintettek megismerjék a
      kötelezettségeket,    és    azoknak    megfelelő    magatartást
      tanúsíthassanak.   A   jogszabályoknak  emellett   széleskörűen
      biztosítaniuk kell azokat a jogosultságokat, amelyeket  maga  a
      védőoltási    kötelezettség    tesz    elengedhetetlenné.    Az
      Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  életkorhoz   kötött
      védőoltási  kötelezettség nem szükségtelen  alapjog-korlátozás.
      Ugyanakkor  az  alapjog-korlátozás arányossága függ  a  konkrét
      jogszabályi rendelkezések tartalmától.

      Azok  a  demokratikus államok, amelyek kötelezővé tettek  egyes
      védőoltásokat, jogszabályi garanciákkal előzik meg az  alapvető
      jogok  túlzott mértékű korlátozását. A szlovén Alkotmánybíróság
      a  védőoltások  alkotmányosságáról hozott átfogó  határozatában
      lényeges jogosultságnak nevezte – egyebek mellett – az  oltásra
      kötelezettek  (gyermekek  esetében  a  szülők  vagy   a   gyám)
      megfelelő  tájékoztatását, egészségügyi indok esetén  az  oltás
      alóli   ideiglenes  vagy  végleges  mentesítést,   valamint   a
      megfelelő  mentesítési eljárást. (U-I-127/01.  Uradni  list  RS
      25/2004.) Az olasz Alkotmánybíróság azt fogalmazta meg, hogy  a
      jogalkotónak  kártalanítást  kell  biztosítania   a   védőoltás
      esetleges   káros   következményeiért.   (118/1996.    Gazzetta
      Ufficiale, Prima Serie Speciale, 24.04.1996.)

      4.3.1. Az alkotmányjogi panasz előterjesztésekor hatályban volt
      jogszabályok   közül  az  R1.  határozta  meg   a   gyermekkori
      védőoltások  érintettjeinek (a gyermekek és  a  hozzátartozóik)
      jogait és kötelezettségeit. Például a 6. § a kötelező védőoltás
      alóli  mentesítésről, a 8. § a védőoltásra kötelezett személyek
      (hozzátartozóik)  értesítéséről,  a  12.  §  a  kártalanításról
      rendelkezett. Az R1. szabályai közül az Alkotmánybíróság  jelen
      ügyben  az  alkotmányjogi  panasz  alapján  kizárólag  a  4.  §
      alkotmányosságát vizsgálta. A 4. § – előző pontban  vizsgált  –
      (1) és (3) bekezdése az életkorhoz kötött védőoltások körét  és
      az  életkori határokat határozta meg. Az R1. 4. § (2) bekezdése
      mgy  rendelkezett:  „Azt,  hogy az  (1)  bekezdésben  felsorolt
      védőoltásokat   milyen   életkorban  és   milyen   módon   kell
      alkalmazni, a népjóléti miniszter tájékoztatóban teszi közzé.”

      A  jogalkotásról  szóló 1987. évi XI. törvény (a  továbbiakban:
      Jat.)  55.  § (1) bekezdése szerint a miniszter és az  országos
      hatáskörű szerv vezetője irányelvet és tájékoztatót adhat ki. A
      (3)  bekezdés  így rendelkezik: „A tájékoztató olyan  tényt  és
      adatot  közöl,  amelyet  a  jogszabály végrehajtásáért  felelős
      szervnek   a   feladata  teljesítéséhez  ismernie   kell.”   Az
      Alkotmánybíróság  számos  határozatában  foglalkozott  a   Jat.
      hatályba  lépése  előtti, illetve utáni jogalkotásra  vonatkozó
      alkotmányossági  követelményekkel.  A  45/1991.  (IX.  10.)  AB
      határozat megállapította: „A jogalkotásról szóló 1987. évi  XI.
      törvény  [...]  61.  § (2) bekezdése szerint:  »E  törvény  nem
      érinti  a  hatálybalépése előtt alkotott jogszabály, határozat,
      utasítás,   szabvány,  ármegállapítás  és   jogi   iránymutatás
      hatályát.«  A  szakaszhoz  fűzött  indokolás  a  törvényalkotói
      szándékot a következőképp fogalmazza meg: »E rendelkezés  célja
      az,  hogy a törvény alkalmazása ne okozzon zavart a jogéletben.
      A  törvény  rendelkezéseit a hatálybalépése  előtt  kibocsátott
      jogszabályok,   határozatok,  utasítások,  jogi  iránymutatások
      vonatkozásában  folyamatosan, azok felülvizsgálata  során  kell
      átvinni a gyakorlatba.«
      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat.  ezen  szabálya
      nem    sérti   az   Alkotmány   egyetlen   rendelkezését   sem.
      Ellenkezőleg,   összhangban  áll  az  Alkotmánynak   a   Magyar
      Köztársaság  jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével.  A
      jogállamiság   egyik  fontos  tartalmi  eleme  a  jogbiztonság,
      amelynek  megőrzését célozza a Jat. rendelkezése.”  (ABH  1991,
      206, 207.)

      Az  Alkotmánybíróság  az  58/1991.  (XI.  8.)  AB  határozatban
      fejtette  ki  először,  hogy  a  gyakorlatára  vonatkozó   elvi
      állásfoglalása  szerint [2/1991. (X. 29.)  TÜ-áf.]  a  Jat.-ban
      meghatározott jogforrási renddel ellentétes jogszabályokat  (és
      állami  irányítás  jogi  eszközeit)  formai  okból  csak  akkor
      semmisíti  meg, ha a Jat. hatályba lépése után keletkeztek.  Az
      Alkotmánybíróságnak   ez  a  gyakorlata   vonatkozik   mind   a
      felhatalmazás  alapján  kiadott,  mind  pedig  a   felhatalmazó
      jogszabályokra. [ABH 1991, 288, 289-290.; megerősítve: 32/1992.
      (VI.  10.)  AB  határozat, ABH 1992, 227, 228.; 14/1994.  (III.
      10.)  AB  határozat, ABH 1994, 410, 411.; 61/1995. (X.  6.)  AB
      határozat,  ABH  1995,  317,  318.;  22/2000.  (VI.   23.)   AB
      határozat,  ABH 2000, 444, 447.] Az 1312/B/1991.  AB  határozat
      szerint:  „Az  Alkotmánybíróság (…)  a  szubdelegálást  csak  a
      jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvénynek 1988.  január  1-i
      hatálybalépését    követően    megalkotott    és    hatályosult
      rendelkezések  esetében tekinti alkotmánysértő rendelkezésnek.”
      (ABH 1992, 677, 679.)

      Az  Alkotmánybíróság jelen ügyben megállapította, hogy az 1972.
      július  1-jén  hatályba  lépett  R1.  eredetileg  a  4.  §  (3)
      bekezdésében rendelkezett a további szabályozásról: „Azt,  hogy
      a   (2)   bekezdésben  felsorolt,  valamint  a  gümőkór  elleni
      védőoltásokat   milyen   életkorban  és   milyen   módon   kell
      alkalmazni,  az  egészségügyi miniszter külön szabályozza.”  Az
      alkotmányjogi  panasz  alapjául  szolgáló  ügy  és   a   panasz
      benyújtása idején hatályban volt rendelkezést az egészségügyről
      szóló   1972.  évi  II.  törvénynek  a  járványügyre  vonatkozó
      rendelkezései  végrehajtásáról  szóló  9/1972.  (VI.  27.)  EüM
      rendelet  módosításáról szóló 24/1988. (XII. 26.) SZEM rendelet
      1.  §-a  állapította meg, amely módosította az R1. 4.  §  egyes
      bekezdéseinek  számozását  és tartalmát.  A  módosítások  1989.
      január   1-jén  léptek  hatályba.  Következésképpen  az   R1.-t
      módosító  rendelkezéseknek összhangban kellett lenniük  a  Jat.
      szabályaival.

      4.3.2.  Az  R1.  4.  § (2) bekezdése, valamint  az  az  alapján
      kiadott  szabályozás  is normatív. Az R1. ugyanis  felhatalmazó
      szabály, a miniszteri tájékoztató pedig a felhatalmazás alapján
      kiadott, a jogalanyokat kötelező szabályozás. Az R1. 4.  §  (2)
      bekezdésének az életkorra utaló fordulata azt jelenti,  hogy  a
      miniszter tájékoztatóban tehette közzé, hogy az újszülötteknek,
      a  csecsemőknek és a többi gyermekkorúnak hány hetes,  hónapos,
      illetve  éves  korban  kell beadni az  egyes  védőoltásokat.  A
      rendelkezésnek   a  védőoltások  módjára  vonatkozó   fordulata
      alapján  a  miniszter tájékoztatóban rendelkezhetett –  egyebek
      mellett  – az iskolai oltási kampányokról, az oltásra  jogosult
      orvosok  köréről  és  általában  a  védőoltási  eljárásról.   A
      rendeleti  felhatalmazás alapján kiadott miniszteri tájékoztató
      a  Jat. alapján az állami irányítás egyéb jogi eszközének, azon
      belül  az  55.  §  (1)  és  (3)  bekezdésének  megfelelő   jogi
      iránymutatásnak minősül.

      Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  az  R1.  4.  §  (2)
      bekezdésében  körülírt  szabályozási  tárgykör   nem   csak   a
      végrehajtásért   felelős   szervek   feladatainak   ellátásához
      szükséges  tényeket  és  adatokat  foglal  magában,   hanem   a
      védőoltásra     kötelezett    személyek    és    hozzátartozóik
      kötelezettségének    idejére,    terjedelmére,    illetve     a
      kötelezettségek   teljesítésének  módjára  vonatkozó   normatív
      szabályokat is. A védőoltások beadásának életkor szerinti ideje
      és módja nem tekinthető olyan orvosi szakkérdésnek, amely nincs
      érdemi    összefüggésben    az    érintettek    jogaival     és
      kötelezettségeivel.    A    jelenleg    hatályos    jogszabályi
      rendelkezések közül az R2. 5. §-a, valamint 11-16. §-ai  számos
      olyan  szabályt tartalmaznak, amelyek az R1. alapján miniszteri
      tájékoztató keretei között is kiadhatók voltak.

      Az   R1.   9.   §  (1)  bekezdése  általános  kötelezettségként
      fogalmazta  meg:  „A  védőoltásra  kötelezett  személy  köteles
      védőoltás, továbbá – ha a védőoltást megelőzően szűrővizsgálat,
      vagy   azt   követően  a  védőoltás  eredményének   ellenőrzése
      szükséges  – szűrő-, illetőleg ellenőrző vizsgálat  céljából  a
      megállapított helyen és időben megjelenni és magát az oltásnak,
      illetőleg  a vizsgálatnak alávetni. Ha a védőoltásra kötelezett
      kiskorú,  megjelenéséről  hozzátartozója  (gondozója)   köteles
      gondoskodni.” Az R1. 4. § (2) bekezdésében foglalt  szabályozás
      ugyanakkor  azt eredményezte, hogy a gyermekek és  a  szülők  –
      védőoltások  beadásával  összefüggő  –  kötelezettségeinek  egy
      részét  nem  tartalmazták jogszabályok. Az R1. érvényesülésének
      idején a szülők leginkább a járványügyi hatóságok gyakorlatából
      szerezhettek  tudomást  arról, hogy a gyermekeket  mennyi  idős
      korukban  és  milyen  módon  kell beoltatni  az  egyes  fertőző
      betegségek ellen. Az iskolai oltási kampányok esetében még arra
      sem  volt  biztosíték, hogy a szülők előzetesen értesüljenek  a
      védőoltás idejéről, módjáról, és várható hatásairól. Az R1.  4.
      §  (2)  bekezdésének szabályozási megoldásában  az  a  felfogás
      tükröződik, hogy a kötelező védőoltások esetében a gyermekeknek
      és  a  szüleiknek lényegében nincs más teendőjük, mint az, hogy
      engedelmeskedjenek a járványügyi hatóságok rendelkezéseinek.

      Az    R1.   4.   §   (2)   bekezdésében   foglalt   rendelkezés
      elválaszthatatlanul    kapcsolódik    az     alapjog-korlátozás
      arányosságának   vizsgálatához,   mert   az   arányosságot    a
      járványügyi   célok  és  indokok,  valamint  a   szabályozásban
      megjelenő korlátozások és garanciák összevetése határozza  meg.
      Mivel   az  R1.  4.  §  (2)  bekezdése  miatt  nem  tartalmazta
      jogszabály  az  életkorhoz  kötött  védőoltások  kötelezettjeit
      megillető jogosultságok és az őket terhelő kötelezettségek  egy
      részét,  ebben  a  körben érdemi arányossági  mérlegelésre  nem
      kerülhet sor. Nincs ugyanis olyan normatív rendelkezés, amelyet
      ellensúlyként   számításba   lehetne   venni   a    járványügyi
      közcélokkal szemben.

      Mindezek  alapján az Alkotmánybíróság megállapította,  hogy  az
      R1.  4.  §  (2)  bekezdése ellentétes volt a  Jat.  55.  §  (3)
      bekezdésével,  és ennek következtében az Alkotmány  37.  §  (3)
      bekezdésének első mondatával, amely így rendelkezik: „A Kormány
      tagjai  törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás
      alapján  feladatkörükben eljárva rendeletet adnak  ki,  amelyek
      törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek.”

      5.1.   Az   arányossági   vizsgálat   körében   végezetül    az
      Alkotmánybíróság   külön   kitért   az   alkotmányjogi   panasz
      előterjesztőinek   arra   a  –  bírósági   eljárás   során   is
      hangoztatott  –  lényeges  alkotmányossági  felvetésére,   hogy
      szülőként  – lelkiismereti, vallási meggyőződésük  miatt  –  az
      Alkotmány  60.  § (1) bekezdésén alapuló joguk  van  mentesülni
      gyermekeik  beoltatása  alól. Az Eütv1.  15.  §  (1)  bekezdése
      általánosságban tette kötelezővé a védőoltásokat, a törvény nem
      rendelkezett  a  mentesítésről. Az R1. 6. §-ának  első  mondata
      pedig   kizárólag  egészségügyi  indokból  tette   lehetővé   a
      mentesítést: „A kötelező védőoltás alól mentesíteni kell azokat
      a  személyeket, akiknek testi állapotát vagy meglevő betegségét
      a védőoltás károsan befolyásolná.”

      Kétségtelen,  hogy  a  gyermekek számára  kötelező  védőoltások
      Eütv1.   és   az  R1.-beli  szabályozása  másoknál  jelentősebb
      sérelmet   okozott  azoknak  a  szülőknek,  akiknek  határozott
      lelkiismereti,  illetve  vallási meggyőződésével  ellentétes  a
      védőoltás.   Az  alkotmányos  demokráciákban  vissza-visszatérő
      kérdés,  hogy  az állampolgárok mentesülhetnek-e lelkiismereti,
      illetve  vallási  nézeteikre hivatkozva olyan  törvények  alól,
      amelyek  általános kötelezettségeket fogalmaznak meg.  (Vallási
      szertartáshoz    használhatnak-e   bódító   hatású    szereket;
      viselhetnek-e a vallás által megkívánt öltözéket a hadseregben;
      eltérhetnek-e  a  házassági és családi kapcsolatokra  vonatkozó
      szabályoktól,   például   a  monogámiától?   stb.)   Az   ilyen
      szabályozásban   megjelenő  alapjog-korlátozás   arányosságának
      mérlegelésekor az úgynevezett „összehasonlító teherpróba” eltér
      azok  esetében,  akiknek – többletként  –  a  lelkiismereti  és
      vallásszabadságát is korlátozzák a rendelkezések.

      Egyfelől tekintetbe kell venni azt a jogállami alapelvet,  hogy
      mindenki  ugyannak  a  jogrendnek jogosultja  és  kötelezettje,
      vagyis  a  jogszabályok mindenkire vonatkoznak,  mégpedig  úgy,
      hogy   a   jognak  mindenkit  egyenlőként  (egyenlő   méltóságú
      személyként)  kell kezelnie. Másfelől szem előtt kell  tartani,
      hogy   az  alkotmányos  demokrácia  egyik  értéke  a  politikai
      közösségen   belüli  sokszínűség,  az  egyének  és  közösségeik
      szabadsága  és autonómiája. Ezért általánosságban nem  mondható
      ki  sem  az,  hogy  a lelkiismereti, illetve a kultuszszabadság
      miatt  mindig kivételt kell tenni az általános törvények  alól,
      sem  az,  hogy a törvények uralma teljesen kiterjed  a  vallási
      közösség belső életére.

      A   különböző,   egymással   olykor  versengő   alkotmányossági
      szempontok  miatt  mindig  csak  a  konkrét  ügyben   felmerülő
      alkotmányjogi   kérdés   kapcsán  állapítható   meg,   hogy   a
      kultuszszabadságra  tekintettel indokolt-e  kivételt  tenni  az
      általános  törvények alól. A döntésnél meghatározó  jelentősége
      van  –  egyebek  mellett  –  annak, hogy  az  igényelt  kivétel
      szorosan  kapcsolódik-e hittételhez, vallási  szertartáshoz;  a
      kivételes  szabályozás  nem  járhat-e  mások,  így  a   vallási
      közösségen  kívüli  személyek  jogainak  sérelmével.  Vagyis  a
      konkrét  körülmények vizsgálata alapján állapítható  meg  annak
      indokoltsága,  hogy  az érintettek mentesüljenek  az  általános
      kötelezettségek alól, illetve, hogy az állam „lehetővé tegye  –
      ésszerű  keretek között – az alternatív magatartást.” [21/1991.
      (V.  17.)  AB  határozat,  ABH 1991,  297,  313.;  megerősítve:
      4/1993. (II. 12.) AB határozat ABH 1993, 48, 51.]

      5.2.     Az    Alkotmánybíróság    a    támadott    szabályozás
      alkotmányosságának    megítélésekor    különös     jelentőséget
      tulajdonít  annak,  hogy jelen ügyben nem  az  a  kérdés,  hogy
      döntésképes  felnőttek visszautasíthatják-e a  saját  és  mások
      egészségét  védő  oltásokat, hanem az,  hogy  megtehetik-e  ezt
      gyermekeik  nevében.  A különbség azért  alapvető,  mert  –  az
      Alkotmány  67.  §  (1) bekezdése alapján nemcsak  a  családnak,
      hanem az államnak is biztosítania kell a gyermekek számára  azt
      a  védelmet és gondoskodást, amely a megfelelő testi,  szellemi
      és  erkölcsi fejlődésükhöz szükséges. Ezért az államnak akár  a
      szülőkkel  szemben  is  védelmeznie  kell  a  gyermekek  önálló
      érdekeit. Mivel a védőoltások az érintett egyén és a társadalom
      többi tagjának egészségét védik, a gyermekeknek érdekük fűződik
      ahhoz,  hogy  megkapják  az  életkorhoz  kötött  védőoltásokat.
      Továbbá  a  gyermekközösségek tagjainak érdekük fűződik  ahhoz,
      hogy   a   közösség  tagjai  minél  nagyobb  számban   legyenek
      immunizáltak.
      A  jelen ügyben vizsgált szabályozás további sajátossága,  hogy
      bár  következményeit tekintve hátrányosan érinti azokat, akiket
      lelkiismereti,  illetve  vallási  meggyőződésükkel   ellentétes
      cselekvésre kényszerít, de a szabályozás igazolása megfelel  az
      állam   –  Alkotmány  60.  §-ából  következő  –  semlegességére
      vonatkozó   követelménynek.  Ugyanis  az  Eütv1.  és   az   R1.
      rendelkezései     nem     világnézetek     vagy      hittételek
      igazságtartalmának  elfogadásán  alapulnak,  vagyis   nem   egy
      hittételt részesítenek előnyben egy másik hittétellel  szemben,
      hanem  természettudományos  alapokon  álló  indokok  alapján  –
      világnézetre  tekintet nélkül – mindenkire  egyformán  kötelező
      szabályokat tartalmaznak.

      Mindezek  mellett jelentősége van annak is, hogy  a  védőoltási
      kötelezettség nem csak bizonyos világnézeti meggyőződést  valló
      személyek,  hanem  minden kötelezett számára fizikai  és  lelki
      tehertételt jelenthet. Ez az általános kötelezettség  akkor  ér
      célt,  ha  a társadalom immunizált tagjainak száma nem  csökken
      egy   kritikus  pont  alá.  Ezért  a  jogalkotó  –   tudományos
      felmérések  és előrejelzések alapján – mérlegelheti,  hogy  nem
      jelentene-e  jelentős veszélyt a járványügyi célokra  az  olyan
      szabályozás, amely vallási, világnézeti alapon kivételt enged.

      Végezetül az Alkotmánybíróság tekintetbe vette azt is,  hogy  a
      kötelező  védőoltásokat lelkiismereti,  illetve  vallási  okból
      elutasítók  egy  része  nem általában  a  védőoltások  beadását
      ellenzi,    hanem   meghatározott   összetételű   oltóanyagokat
      kifogásol.    (Hasonlóan   az   emberi   vér   transzfúziójának
      elutasításához.) Ha többféle oltóanyag áll rendelkezésre, akkor
      lehetőség   van   az   „ésszerű  keretek   közötti   alternatív
      magatartásra” más összetételű oltóanyagok használatával.

      A  fenti  szempontokat figyelembe véve az Alkotmánybíróság  úgy
      foglalt  állást,  hogy nem ellentétes az Alkotmány  60.  §  (1)
      bekezdésével és a 67. § (2) bekezdésével, hogy az Eütv1. 15.  §
      (1)  bekezdése,  valamint  az  R1.  6.  §-a  alapján  a  szülők
      lelkiismereti,  illetve világnézeti okból nem  tagadhatták  meg
      gyermekeik védőoltását.

      6.1. Következésképpen az alkotmányjogi panasz érdemi vizsgálata
      alapján az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy az R1. 4.
      §  (2)  bekezdése  ellentétes  volt  az  Alkotmány  37.  §  (3)
      bekezdésének első mondatával. Az Alkotmánybíróság az Eütv1. 15.
      §  (1)  bekezdése,  valamint az R1. 4. § (1) és  (3)  bekezdése
      alkotmányellenességének     megállapítására      előterjesztett
      alkotmányjogi panaszt elutasította.

      6.2.  Az  Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatának megfelelően  az
      alkotmányjogi panaszt úgy értelmezte, hogy az magában  foglalja
      a  támadott jogszabály konkrét ügyben történő alkalmazásának  a
      kizárására  irányuló kezdeményezést is [36/2006.  (IX.  7.)  AB
      határozat,ABH  2006, 473.; 2/2007. (I. 18.) AB  határozat,  ABK
      2007. január, 14.].

      Az  Abtv. 43. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság külön
      határoz  az  alkotmányellenes  norma  konkrét  esetben  történő
      alkalmazhatóságáról, ha ezt a jogbiztonság,  vagy  az  eljárást
      kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja. Jelen  esetben,
      az  alkotmányjogi  panasz  alapján az alkalmazási  tilalmat  az
      eljárást   kezdeményezők   érdekei  indokolhatták   volna.   Az
      Alkotmánybíróság azonban úgy ítélte meg, hogy az  alkotmányjogi
      panasz   alapjául  szolgáló  eljárás  kimenetele  nem  az   R1.
      alkotmányellenesnek   nyilvánított  4.   §   (2)   bekezdésének
      alkalmazásán  múlott.  Az  eljárás  jogerős  befejezése  és   a
      közigazgatási,  valamint a bírósági határozat végrehajtása  azt
      jelentette,  hogy az elmaradt védőoltásokat a  gyermekeknek  be
      kellett  adni.  Az R1. 4. § (2) bekezdése ezt a kötelezettséget
      nem érintette.

      Ezért  az  Alkotmánybíróság az R1. 4. § (2)  bekezdése  konkrét
      ügyben  történő alkalmazásának a kizárására irányuló indítványt
      elutasította.
                                    VI.

      Az   indítványozók  –  az  alkotmányjogi  panaszon  túl  –   az
      Indítvány2.-ben utólagos normakontrollra vonatkozó kérelmet  is
      előterjesztettek:  a  hatályban lévő jogszabályi  rendelkezések
      közül   az   Eütv2.   58.   §  (1),  (3)   és   (4)   bekezdése
      alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
      kezdeményezték. Az Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra
      irányuló   eljárás  során  irányadónak  tekintette   azokat   a
      megállapításokat, amelyeket a jelen határozat indokolásának IV.
      és   V.  pontja  tartalmaz  az  alapvető  jogok  korlátozásáról
      általánosságban,   valamint  az  életkorhoz   kötött   kötelező
      védőoltásokkal  összefüggésben. Ugyanakkor az  Alkotmánybíróság
      figyelemmel  volt  arra  is, hogy az  utólagos  normakontrollra
      vonatkozó   kérelem  nem  csak  az  életkorhoz  kötött,   hanem
      valamennyi kötelező védőoltással összefüggésben fogalmazta  meg
      az alkotmányossági aggályokat.

      Az Eütv2. 58. § (1) bekezdése a védőoltás alóli mentesítést,  a
      (4)  bekezdés  a  védőoltás határozattal  történő  elrendelését
      szabályozza.  Az  Alkotmánybíróság  először  ennek  a   két   –
      egymással    szorosan   összefüggő   eljárást   szabályozó    –
      rendelkezésnek   az   alkotmányosságát   vizsgálta   meg.    Az
      indítványozók  szerint  ez  a  két  rendelkezés  ellentétes  az
      Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (jogállamiság elve), az  50.  §
      (2)    bekezdésével    (közigazgatási   határozatok    bírósági
      felülvizsgálatának követelménye), valamint az Alkotmány  57.  §
      (1) bekezdésével (bírósághoz fordulás joga) és (5) bekezdésével
      (jogorvoslathoz   való   jog).  Ezt   követően   vizsgálta   az
      Alkotmánybíróság  az  Eütv2. 58.  §  (3)  bekezdését,  amely  a
      védőoltásra  kötelezett személy értesítéséről rendelkezik.  [Az
      Eütv2.  58.  §  (2)  bekezdését,  amely  a  kötelezettek  és  a
      beoltottak nyilvántartásáról rendelkezik, az indítványozók  nem
      kifogásolták.]

      1.1.   Az   Eütv2.  58.  §-ának  a  mentesítésről   szóló   (1)
      bekezdésével  kapcsolatban az indítványozók  azt  kifogásolták,
      hogy sem a támadott rendelkezés, sem az Eütv2. más szabálya nem
      határozza  meg,  hogy  kérelemre vagy hivatalból  történik-e  a
      mentesítés;  mi  az  egészségügyi  hatóság  pontos  szerepe  az
      eljárásban; megismerhetik-e az érintettek a döntést; élhetnek-e
      jogorvoslattal  a  közigazgatási  hatóság  és   a   kezelőorvos
      döntésével  szemben.  Az indítványozók  felhívták  a  figyelmet
      arra,   hogy   a   gyakorlatban  a  hatóság  nem  közigazgatási
      határozatban   dönt  a  hozzájárulásról.  Az  indítványozók   a
      mentesítés   szabályozását  érintő  alkotmányossági  kifogásaik
      között  említették, hogy az R2. 11. § (1) bekezdése  alapján  a
      védőoltások ellenjavallatait az Országos Epidemiológiai Központ
      által  kiadott  Módszertani Levél tartalmazza, amelyben  számos
      kötelező jellegűként megfogalmazott rendelkezés található.

      Az  Eütv.  58.  §-ának  a  védőoltás elrendeléséről  szóló  (4)
      bekezdésével  összefüggésben az indítványozók azt kifogásolták,
      hogy     a    védőoltást    elrendelő    határozatot    azonnal
      végrehajthatónak  nyilvánító  rendelkezés  formálissá  teszi  a
      bírósági   jogorvoslatot,  mert  a  határozat  végrehajtása   a
      védőoltás beadását jelenti, és így a bíróság már nem tud az ügy
      érdemében dönteni, nincs mód az utóbb törvénytelennek bizonyult
      aktus reparációjára.

      1.2.  Az  Alkotmánybíróság számos határozatban fogalmazta  meg,
      hogy  az  Alkotmánynak  a  közigazgatási  határozatok  bírósági
      felülvizsgálatáról,  a  bírósághoz  fordulás   jogáról   és   a
      jogorvoslathoz   való   jogról  szóló,   egymással   összefüggő
      rendelkezései  –  a jogállamiság elvével összhangban  –  milyen
      követelményeket támasztanak a jogszabályokkal szemben.

      Az   Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésének  első   mondata   így
      rendelkezik:    „A   Magyar   Köztársaságban    a    törvényben
      meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az  olyan
      bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen,  amely  a
      jogát  vagy  jogos érdekét sérti.” Az Alkotmánybíróság  állandó
      gyakorlata szerint „a jogorvoslathoz való jog, mint alkotmányos
      alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében  a
      más  szervhez vagy (...) ugyanazon szervezeten belüli  magasabb
      fórumhoz  fordulás lehetősége” [5/1992. (I. 30.) AB  határozat,
      ABH  1992, 27, 31.; 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995,
      108, 109.].

      A  testület többször rámutatott arra, hogy elégséges az egyfokú
      jogorvoslat,  és  az  Alkotmány  a  jogalkotóra   bízza   annak
      meghatározását, hogy hány fokú jogorvoslati rendszert hoz létre
      [1437/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 453, 454.; 22/1995. (III.
      31.)  AB határozat, ABH 1995, 108, 110.]. Ehhez kapcsolódóan  a
      66/1991.   (XII.  21.)  AB  határozat  utalt   arra,   hogy   a
      közigazgatási    határozatok    bírósági    eljárásban     való
      felülvizsgálata  a  jogorvoslathoz  fűződő  alapjogból   fakadó
      alkotmányossági követelményt kielégíti. (ABH 1991,  342,  350.;
      138/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 729.)

      Az Alkotmány 50. § (2) bekezdése alapján a bíróság ellenőrzi  a
      közigazgatási  határozatok törvényességét. Az  Alkotmánybíróság
      megállapítása  szerint  a „közigazgatási  határozatok  bírósági
      felülvizsgálatáról szóló alkotmányi rendelkezés a hatalmi  ágak
      egymáshoz  való viszonyának rendezése érdekében  szabályozza  a
      bíróságok  funkcióját a közigazgatás ellenőrzésében.” (Először:
      953/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 432, 434.)

      A  39/1997. (VII. 1.) AB határozat kimondta, hogy az  Alkotmány
      50.  §  (2)  bekezdését  „az  57.  §-ra  tekintettel  úgy  kell
      értelmezni,  hogy  az eljárásnak ahhoz kell  vezetnie,  hogy  a
      bíróság a perbe vitt jogokat és kötelességeket az ott írt módon
      valóban  „elbírálja”:  az összes, az Alkotmányban  részletezett
      követelmény  –  a  bíróság  törvény  által  felállított  volta,
      függetlensége   és   pártatlansága,  az,   hogy   a   tárgyalás
      igazságosan  (a nemzetközi egyezmények szóhasználatával:  fair,
      équitablement, in billiger Weise) és nyilvánosan folyjék –  ezt
      a  célt  szolgálja,  csak e követelmények teljesítésével  lehet
      alkotmányosan véglegesnek számító, érdemi, a jogot  megállapító
      döntést  hozni.  A  közigazgatási határozatok  törvényességének
      bírói  ellenőrzése  tehát  alkotmányosan  nem  korlátozódhat  a
      formális jogszerűség vizsgálatára.” (ABH 1997, 263, 272.)

      Az  Alkotmánybíróság  gyakorlata szerint a jogorvoslathoz  való
      jog  tényleges  érvényesüléséhez is szükséges  a  „jogorvoslás”
      lehetősége,  vagyis  az,  hogy  a  jogorvoslat  fogalmilag   és
      szubsztanciálisan  tartalmazza a  jogsérelem  orvosolhatóságát.
      [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.;  49/1998.
      (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999. (VI. 25.)
      AB határozat, ABH 1999, 150, 156.; 2868/1995. AB határozat, ABH
      2001, 795, 797.]

      A   71/2002.   (XII.  17.)  AB  határozat  megállapította:   „A
      közigazgatási  szerv  előtti  eljárás  és  a  bírósági  eljárás
      egymással  szoros  viszonyban  állnak,  egymást  kiegészítő  és
      egymást ellensúlyozó szerepük van. A kettő összefüggésében kell
      tehát vizsgálni azt, hogy a jogorvoslathoz való jog ténylegesen
      érvényesül-e.  A  jogorvoslás lehetőségét vagy a  közigazgatási
      szerv  előtti eljárás, vagy a közigazgatási határozat  bírósági
      felülvizsgálatára  irányuló  eljárás  során  kell  biztosítani.
      Mindkét   esetben   követelmény  a  jogsérelem  orvosolhatósága
      szempontjából   a  jogorvoslat  hatékonysága:  a  jogorvoslatot
      általában    a   határozat   végrehajtását   megelőzően    kell
      biztosítani.   Ez  utóbbi  követelmény  azonban  nem   abszolút
      jellegű,  a  jogrendszerben számos eltérés található.  A  felek
      különösen  fontos érdekei vagy más okok egyaránt indokolhatják,
      hogy  a jogorvoslati eszközhöz ne kapcsolódjék halasztó hatály,
      illetőleg   a   jogorvoslatra  tekintet  nélkül   végrehajtásra
      kerüljön egy adott jogalkalmazói döntés.” (ABH 2002, 417,  426-
      427.)

      1.3.   A  védőoltások  beadásának  eljárási  rendjéről   és   a
      mentesítés  lehetőségéről az Eütv2. két támadott  rendelkezése,
      illetve  az  R2.  rendelkezik. Az Eütv2. 58.  §  (4)  bekezdése
      kimondja:    „Ha   a   védőoltásra   kötelezett    személy    e
      kötelezettségének írásbeli felszólításra sem  tesz  eleget,  az
      egészségügyi  hatóság a védőoltást határozattal rendeli  el.  A
      védőoltást elrendelő határozat – jogorvoslatra tekintet  nélkül
      –  azonnal  végrehajtható.”  58. § (1)  bekezdése  szerint:  „A
      kötelező  védőoltás alól a kezelőorvos átmenetileg  vagy  –  az
      egészségügyi hatóság hozzájárulásával – véglegesen mentesítheti
      azt,  akinek  egészségi  állapotát vagy  meglévő  betegségét  a
      védőoltás várhatóan károsan befolyásolná.”

      1.3.1.  Az  R2. 3. § (1) bekezdése alapján a fertőző betegségek
      megelőzésére   és   leküzdésére  irányuló  helyi   egészségügyi
      tevékenység az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat
      (a   továbbiakban:  Szolgálat)  területileg  illetékes   városi
      intézetének, illetve megyei intézetének hatáskörébe tartozik. A
      védőnő  feladata,  hogy írásban értesítse  a  körzetébe  és  az
      általa  ellátott  oktatási intézménybe tartozó oltandó  személy
      törvényes     képviselőjét     az    oltás     esedékességéről,
      jelentőségéről,  a  beadás  helyszínéről  és  időpontjáról,   a
      várható  általános  reakciókról és a védőoltás  elmulasztásának
      következményeiről  [R2. 15. § (1) bekezdés c)  pont].  Elmaradt
      oltás  esetén  a védőnő ismételt értesítést küld, és  ugyanazon
      oltandóra    vonatkozó   háromszori   eredménytelen    írásbeli
      megkeresés  esetén  értesíti  a  területileg  illetékes  városi
      intézetet  [R2.  15. § (1) bekezdés b) pont].  Ezt  követően  a
      városi  intézet határozattal elrendeli a védőoltásra kötelezett
      személy  oltását  [R2. 16. § (1) bekezdés f)  pont].  A  városi
      intézet  határozata  az  Eütv2. vizsgált  rendelkezése  alapján
      azonnal végrehajtható.

      A  védőoltás  elrendelése a közigazgatási hatósági  eljárás  és
      szolgáltatás  általános  szabályairól  szóló  2004.  évi   CXL.
      törvény  (a  továbbiakban: Ket.) 12. §  (2)  bekezdése  alapján
      közigazgatási  hatósági ügynek minősül, mivel a városi  intézet
      mint  közigazgatási  hatóság  az ügyfelet  érintő  kötelességet
      állapít  meg. A Ket. 98. § (1) bekezdése és 99. § (1) bekezdése
      szerint  az  ügyfél  az elsőfokú határozat  ellen  –  a  döntés
      közlésétől  számított  tizenöt napon belül  –  fellebbezhet.  A
      fellebbezést  az  R2.  3.  §  (1)  bekezdésének  megfelelően  a
      Szolgálat  megyei  intézete bírálja  el.  A  Ket.  109.  §  (1)
      bekezdése  biztosítja  továbbá, hogy az ügyfél  –  a  határozat
      közlésétől  számított  harminc napon  belül  jogszabálysértésre
      hivatkozással – a megyei intézet határozatának felülvizsgálatát
      kérje  a  közigazgatási ügyekben eljáró illetékes bíróságtól  a
      határozatot hozó hatóság elleni kereset indításával.

      1.3.2.   A   mentesítési  eljárást  az  R2.   nem   szabályozza
      részletesen.  Mivel az Eütv2. 58. § (1) bekezdése  egészségügyi
      indokból  teszi lehetővé a mentesítést, értelemszerű,  hogy  az
      nem  általános, vagyis nem az összes védőoltásra, hanem  mindig
      meghatározott    védőoltásra    vagy    oltóanyagra,    illetve
      meghatározott  állapot fennállásának idejére  (lázas  betegség,
      terhesség  stb.)  vonatkozik.  A  törvény  szabálya  szerint  a
      mentesítés  –  az  egészségügyi indok természetétől  függően  –
      lehet  ideiglenes („átmeneti”) vagy meghatározott oltásra  vagy
      oltóanyagra vonatkozóan végleges. Az ideiglenes mentesítésről a
      kezelőorvos dönt, a végleges mentesítéshez a kezelőorvosnak  be
      kell  szereznie  az  egészségügyi hatóság (a  Szolgálat  városi
      intézete)  „hozzájárulását”. Az  R2.  11.  §  (2)  bekezdésének
      szóhasználata  ehhez  képest  pontatlan,  mivel  a  kezelőorvos
      döntését  „orvosi szakvéleménynek” nevezi, míg az  egészségügyi
      hatóság – a döntéshez képest előzetes – „hozzájárulása” helyett
      – utólagos – „jóváhagyást” tartalmaz.

      A   gyakorlatban   a   mentesítés  kapcsolódhat   a   védőoltás
      elrendelésére vonatkozó eljáráshoz, de el is különülhet  attól.
      Ha  például a kezelőorvos a védőoltás beadása előtti  vizsgálat
      során  észleli az oltási kontraindikációt, akkor értelemszerűen
      nem  adja  be  az oltást. A kötelezett személy (vagy  törvényes
      képviselője) maga is jelezheti – a tervezett oltás  előtt  vagy
      attól   függetlenül  is  –  a  kontraindikációt,   amelyről   a
      kezelőorvosnak  állást kell foglalnia.  Az  Eütv2.  és  az  R2.
      azonban  nem  tartalmaz kifejezett rendelkezést  a  kezelőorvos
      döntésének  és  – végleges mentesítés esetén – az  egészségügyi
      hatóság  hozzájárulásának módjáról és formájáról,  továbbá  nem
      rendelkezik explicit módon a jogorvoslat lehetőségéről.

      1.4.    Az    Alkotmánybíróság   az   1.2.   pontban   idézett
      alkotmányossági követelmények és a védőoltások  elrendelésével
      szembeni   jogorvoslati   rendszer  1.3.   pontban   felsorolt
      elemeinek összevetése alapján megállapította, hogy a védőoltás
      elrendelésére   irányuló   eljárás   szabályozása   a   formai
      feltételeknek  megfelel:  a  védőoltást  elrendelő  első  fokú
      közigazgatási  határozattal szemben az ügyfél  fellebbezhet  a
      felettes  szervhez,  és  a  másodfokú  közigazgatási  hatósági
      határozat bíróság előtt megtámadható. Az egyfokú közigazgatási
      jogorvoslat  és  a  bírói felülvizsgálat  megfelelő  kereteket
      jelent a hatékony jogorvoslathoz.

      Ugyanakkor    értelmezésre   szorul,    hogy    a    védőoltás
      elrendeléséhez   kapcsolódó   –   formailag   alkotmányos    –
      jogorvoslati  rendszer igénybe vehető-e a mentesítési  eljárás
      során   is.   Vagyis   az  Alkotmánybíróságnak   azt   kellett
      megvizsgálnia,  hogy  az  Alkotmány hivatkozott  rendelkezései
      miként  érvényesülnek a mentesítési döntési  eljárásokban  (2.
      pont). Emellett az Alkotmánybíróság megállapította, hogy  a  –
      formailag  alkotmányos  –  jogorvoslati  rendszer  tartalmilag
      korlátozza a hatékony, érdemi jogorvoslást. Ennek oka, hogy az
      Eütv2.  58.  §  (4)  bekezdésének második  mondata  szerint  a
      védőoltást  elrendelő  első  fokú  határozat  –  jogorvoslatra
      tekintet   nélkül   –   azonnal   végrehajtható.   Ezért    az
      Alkotmánybíróság  az alapjog-korlátozás általános  feltételeit
      alapul véve megvizsgálta, hogy a jogorvoslathoz való jognak ez
      a korlátozása szükségesnek és arányosnak minősül-e (3. pont).

      2.1.    Az   Alkotmánybíróság   álláspontja   szerint   eltérő
      alkotmányos  megítélés  alá esik, ha  a  kötelezett  mentesül,
      illetve  ha  nem  mentesül  a  védőoltás  alól.  Az  Alkotmány
      hivatkozott   rendelkezéseiből   nem   következik,   hogy    a
      jogalkotónak  biztosítania  kell a  jogorvoslatot,  illetve  a
      bírói utat a kötelező védőoltás alóli ideiglenes vagy végleges
      mentesítés   megadásával  szemben.  Nem   tekinthető   ugyanis
      jogsérelemnek,  ha  a  kezelőorvos a védőoltás  beadása  előtt
      kontraindikációt  észlelve  az  oltás  elhalasztásáról   dönt,
      továbbá,  ha  a kötelezettet kontraindikáció miatt  mentesítik
      meghatározott védőoltás beadása alól.

      2.2.1.   A  mentesítés  megtagadása  (elmaradása)  vonatkozhat
      átmeneti  időre vagy a végleges mentesítésre. Az Eütv2.  egyik
      esetre sem állapít meg szabályokat a döntéshozatal formájáról,
      módjáról,    továbbá    a   jogorvoslás   lehetőségéről.    Az
      Alkotmánybíróság   értelmezése  szerint,  ha   a   kezelőorvos
      megtagadja  az  ideiglenes  mentesítést,  akkor  a  kötelezett
      megteheti,  hogy  a védőnő írásbeli megkereséseit  követően  a
      Szolgálat   városi  intézete  által  kibocsátott  határozattal
      szembeni  fellebbezésben hivatkozik mentesülési  lehetőségére.
      Így a kötelezett az elmaradt védőoltás elrendelésére vonatkozó
      – Eütv2.-ben és az R2.-ben, valamint a Ket.-ben szabályozott –
      eljárási rend jogorvoslati eszközeit veheti igénybe.  Mivel  a
      másodfokú  közigazgatási  hatósági  határozat  bíróság   előtt
      megtámadható,  a  kötelezett ideiglenes  mentesüléséről  végső
      soron bíróság dönthet.

      Következésképpen az ideiglenes mentesítés megtagadása esetén a
      kötelezett   számára   hatékony  jogorvoslati   rendszer   áll
      rendelkezésre.   Ugyanakkor  ehhez  az   szükséges,   hogy   a
      kötelezett  ne  tegyen eleget a kezelőorvos  döntésének  és  a
      védőnő megkereséseinek. Vagyis a kötelezett csak az Eütv2.-ben
      és  az  R2.-ben  foglalt szabályok formális megszegése  nyomán
      élhet  az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből, valamint az 57.  §
      (5) bekezdéséből következő jogosultságaival.

      2.2.2.  A  végleges mentesítés megtagadásának  (elmaradásának)
      eseteire  az  Eütv2.  és  az  R2.  szabályai  egyáltalán   nem
      alkalmazhatók.  Ha  a kezelőorvos – saját  megítélése  alapján
      vagy a Szolgálat városi intézete hozzájárulásának hiánya miatt
      –  nem  mentesíti a kötelezettet véglegesen valamely védőoltás
      alól,  akkor  a  végleges  mentesítés  nem  szerezhető  meg  a
      közigazgatási  hatóság  konkrét védőoltás  beadását  elrendelő
      határozatával   szembeni   jogorvoslat   során.   A   végleges
      mentesítésről  a konkrét kötelezésektől elkülönült  eljárásban
      kell   dönteni.   (A   kötelezettől  nem  várható   el,   hogy
      folyamatosan   jogorvoslati  eszközöket  vegyen   igénybe   az
      ismétlődő kötelezések miatt.)

      Az   Eütv2.  58.  §  (1)  bekezdése  „az  egészségügyi  hatóság
      hozzájárulásától”  teszi  függővé a  végleges  mentesítést.  Az
      Eütv2.-n   alapuló  védőoltási  kötelezettség  alóli   végleges
      mentesítéssel  az érintett jogosultságot szerez arra,  hogy  ne
      teljesítse    az    Eütv2.-ben   és    az    R2.-ben    foglalt
      kötelezettségeket.  Az  egészségügyi  hatósági  és   igazgatási
      tevékenységről szóló 1991. évi XI. törvény 10. § (1)  bekezdése
      alapján  az  egészségügyi államigazgatási szerv –  a  fegyveres
      erők   és  a  rendvédelmi  szervek  kivételével  –  „valamennyi
      természetes és jogi személyre, valamint jogi személyiséggel nem
      rendelkező társaságra kiterjedő hatósági jogkört gyakorol”.

      A  Ket.  12. § (2) bekezdésének a) pontja alapján közigazgatási
      hatósági  ügy  „minden  olyan  ügy,  amelyben  a  közigazgatási
      hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg,
      adatot,    tényt    vagy   jogosultságot    igazol,    hatósági
      nyilvántartást   vezet   vagy  hatósági   ellenőrzést   végez”.
      Következésképpen  megállapítható,  hogy  az   eljárás   tárgyát
      tekintve a meghatározott védőoltás alóli mentesítésre vonatkozó
      eljárást  közigazgatási  ügynek kell  tekinteni.  Ugyanakkor  a
      szabályozás hiányosságai miatt a végleges mentesítésre irányuló
      eljárásra  nem alkalmazhatók a Ket. rendelkezései.  A  hatályos
      jogszabályi rendelkezések alapján a kezelőorvos nem  tekinthető
      a  Ket.  44. § (2) bekezdése szerinti „érdemi döntésre jogosult
      hatóságnak”,  amely  a 45. § (1) bekezdése alapján  határozatba
      foglalja  a szakhatóság hozzájárulását vagy annak megtagadását.
      Ezért a Szolgálat a mentesítési eljárás során nem a Ket. 44-45.
      §-ában  szabályozott szakhatósági minőségben  jár  el,  és  nem
      alkalmazható a Ket. 45. § (2) bekezdése sem, amely kimondja: „A
      szakhatósági  állásfoglalás  ellen külön  fellebbezésnek  nincs
      helye,   az  ügyfél  a  határozat  ellen  irányuló  fellebbezés
      keretében   gyakorolhatja  az  ezzel  kapcsolatos  jogorvoslati
      jogát.”  Mindezek  miatt a védőoltás alóli végleges  mentesítés
      megtagadása (elmaradása) esetén nincs törvényes lehetőség sem a
      felettes  szervnél történő jogorvoslati eljárásra, sem bírósági
      felülvizsgálatra.

      2.3.  A  kötelező védőoltás alóli ideiglenes, illetve  végleges
      mentesítést    elutasító   döntésekkel   szembeni   jogorvoslat
      [Alkotmány  57.  §  (5) bekezdés] és a bírósági  felülvizsgálat
      [Alkotmány 50. § (2) bekezdés] alkotmányjogi szempontból  azért
      különös   jelentőségű,  mert  ezek  a   döntések   a   személyi
      integritáshoz   való   jogot   és   a   döntésképes   személyek
      önrendelkezési  jogát [Alkotmány 54. § (1)  bekezdés]  súlyosan
      korlátozó,  invazív  egészségügyi beavatkozást  írnak  elő.  Az
      egészségügyi  kontraindikáción alapuló  mentesség  lényege  az,
      hogy  a  kötelezett  személy életét,  egészségét  veszélyeztető
      oltást  nem szabad beadni. A mentesség intézménye tehát szintén
      az   Alkotmány  54.  §  (1)  bekezdésén  alapuló   élethez   és
      egészséghez való jog védelmét szolgálja.

      Az  R2.  11.  § (1) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az  Országos
      Epidemiológiai   Központ  évente  kiadott  Módszertani   Levele
      tartalmazza a védőoltások ellenjavallatait. A Módszertani Levél
      tájékoztatást  ad  a  kötelező és  az  önkéntes  oltásokról,  a
      Szolgálattól beszerezhető, valamint a gyógyszertárakban kapható
      oltóanyagokról,  emellett felsorolja azokat az  állapotokat  és
      betegségeket, amelyek oltási kontraindikációnak minősülnek.

      A  Módszertani Levél fontos tájékoztató a kezelőorvosok és  más
      érintettek  számára, ugyanakkor az Alkotmány és a Jat.  alapján
      nem  kötelező  az  egészségügyi  intézményrendszeren  kívülálló
      személyekre  és értelemszerűen a bíróságokra sem.  Elvileg  nem
      zárható  ki,  hogy valaki az aktuális Módszertani Levélben  nem
      szereplő  kontraindikáció miatt mentesüljön  ideiglenesen  vagy
      véglegesen  a védőoltás alól. Pszichikai állapot és  szomatikus
      betegség egyaránt indokolhatja a mentesítést. Ezen túlmenően, a
      Módszertani  Levélben  felsorolt  ellenjavallatok  esetében  is
      általában   mérlegelni   kell   az   egyéni   körülményeket   a
      mentességről  hozott  döntés  során.  Egyfelől  a   járványügyi
      helyzetet  és az oltással kivédhető betegséget kell  figyelembe
      venni,  másfelől  azt a várható károsodást,  amelyet  az  oltás
      beadása  okozna  a  kötelezett egészségében. A  lázas  betegség
      minden   védőoltás  esetén  kontraindikáció,  terhesség  esetén
      kivételes  körülmények  esetén indokolt  az  oltás,  különleges
      mérlegelés szükséges a HIV pozitív személyek esetében stb.

      2.4.   Az   alkotmányos  demokráciákban   az   alapvető   jogok
      korlátozásával  járó  vagy  azokat nyilvánvalóan  veszélyeztető
      egészségügyi   ellátások,   beavatkozások   esetén    speciális
      jogérvényesítési,   jogorvoslati   intézmények   működnek.   Az
      önmagukat vagy másokat veszélyeztető mentális betegek  kötelező
      pszichiátriai kezeléséről különleges habeas corpus eljárásokban
      döntenek,  amelyek  során rendkívül rövid  időn  belül  bíróság
      rendeli  el  vagy  vizsgálja  felül  a  kezelés  indokoltságát.
      Továbbá   a   bíróságok  hatáskörébe  tartozik   az   elrendelt
      gyógykezelések   meghosszabbítása,  időszakos  felülvizsgálata,
      valamint  az  alkalmazott eszközök és módszerek indokoltságának
      kontrollja  is.  Az  Alkotmánybíróság a 36/2000.  (X.  27.)  AB
      határozatban (ABH 2000, 241.) foglalkozott ezekkel  a  tartalmi
      és eljárási feltételekkel, és a hatályos szabályokat az Eütv2.-
      nek a Pszichiátriai betegek gyógykezelése és gondozása című  X.
      fejezete tartalmazza.

      Szintén    különleges,    rendkívül    rövid    időn     belüli
      jogérvényesítési   és  ahhoz  kapcsolódó   bírósági   eljárások
      biztosítják  az  életfenntartó,  illetve  életmentő   ellátások
      visszautasításához való jog érvényesülését  és  a  visszaélések
      megelőzését.  Az  Alkotmánybíróság  a  22/2003.  (IV.  28.)  AB
      határozatban   (ABH   2003,  235.)  körvonalazta   az   ellátás
      visszautasításához való jog alkotmányos alapjait, és a hatályos
      eljárási szabályokat az Eütv2. 20-23. §-ai tartalmazzák.

      Az Alkotmány szintén megköveteli a jogorvoslathoz való jog és a
      pártatlan bírósági eljáráshoz való jog érvényesítését az  egyes
      kötelező védőoltások alóli ideiglenes vagy végleges mentesítési
      eljárásban.   A   jogorvoslati  eljárás  és  a  kontradiktórius
      bírósági  eljárás  keretei között van lehetőség  arra,  hogy  a
      vitatott   esetekben   az  általános  szabályokat   az   egyéni
      körülményeknek  megfelelően  alkalmazzák.  A  védőoltás   alóli
      mentesítési  eljárás  során  –  hasonlóan  számos  polgári-  és
      büntetőeljáráshoz,  valamint  az  egészségügyi   önrendelkezési
      joggal   összefüggő  különleges  eljárásokhoz  –  állást   kell
      foglalni   egészségügyi  szakkérdésekről  is.  Az  Alkotmánynak
      megfelelő  közigazgatási  és bírósági eljárások  során  nyílhat
      lehetőség  arra,  hogy  a  kötelezettek  szakértők  bevonásával
      megfelelő  tudományos színvonalon jelenítsék meg álláspontjukat
      a  Szolgálattal  szemben. A jogorvoslás és  a  pártatlan  bírói
      felülvizsgálat   elengedhetetlen  az  orvosszakmai   kérdéseken
      túlmenő   szempontok,   az   egyéni  körülmények,   a   konkrét
      egészségügyi előnyök és hátrányok mérlegeléséhez is.

      2.5.   Az   Alkotmánybíróság  a   fentiek   alapján   arra   a
      megállapításra   jutott,  hogy  a  kötelező  védőoltás   alóli
      ideiglenes és végleges mentesítésre irányuló eljárás  hatályos
      szabályozása nem felel meg az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből
      és  az  57.  §  (5)  bekezdéséből fakadó követelményeknek.  Az
      alkotmányellenességet nem az Eütv2. – utólagos normakontrollra
      vonatkozó  indítványban kifogásolt – 58.  §  (1)  bekezdésében
      foglalt  rendelkezés okozza, hanem a szabályozás  hiányossága.
      Az  ideiglenes  mentesítés megtagadása esetén a  kötelezett  a
      védőoltás  elrendeléséhez kapcsolódó  jogorvoslati  eszközöket
      veheti  igénybe,  de  csak akkor, ha  előzetesen  megszegi  az
      Eütv2.-ben  és  az  R2.-ben foglalt  szabályokat.  A  végleges
      mentesítés   megtagadásával  (elmaradásával)   szemben   pedig
      egyáltalán  nincs törvényes lehetőség sem a felettes  szervnél
      történő jogorvoslati eljárásra, sem bírósági felülvizsgálatra.
      A  jogalkotó  nem  tette lehetővé, hogy a  kötelezett  a  Ket.
      jogorvoslati rendszerét vagy speciális jogorvoslati eszközöket
      igénybe   véve  élhessen  a  jogorvoslathoz  és   a   bírósági
      felülvizsgálathoz való jogával.

      Az  Alkotmánybíróság álláspontja szerint a mentesítési eljárás
      során   a  jogérvényesítés  és  jogorvoslás  akkor  tekinthető
      hatékonynak,   ha  a  védőoltásra  kötelezett  a   jogszabályi
      rendelkezések megkerülése vagy figyelmen kívül hagyása  nélkül
      fordulhat  olyan  jogorvoslati  fórumhoz,  amely  a  védőoltás
      beadása  előtt,  érdemben  tud  dönteni  az  ideiglenes   vagy
      végleges   mentesítésről.  Másfelől  az  eljárás  hatékonysága
      összefügg   a   közegészségügyi,  járványügyi   célokkal   is:
      fertőződés  közvetlen  veszélye vagy járványveszély  különösen
      indokolttá teheti, hogy a mentesítési eljárás rövid időn belül
      befejeződjön.

      Az  Abtv.  49.  §  (1)  bekezdése  szerint  –  hivatalból  vagy
      indítvány      alapján     –     mulasztásban     megnyilvánuló
      alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet  sor,  ha  a
      jogalkotó   szerv   a  jogszabályi  felhatalmazásból   származó
      jogalkotói      feladatát     elmulasztotta,      és      ezzel
      alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó szerv jogszabály-
      alkotási  kötelezettségének konkrét  jogszabályi  felhatalmazás
      nélkül  is köteles eleget tenni, ha azt észleli, hogy a  hatás-
      is   feladatkörébe  tartozó  területen  jogszabályi   rendezést
      igénylő  kérdés  merült  fel. Az Alkotmánybíróság  mulasztásban
      megnyilvánuló  alkotmányellenességet állapít meg,  ha  alapvető
      jog  érvényesüléséhez szükséges garanciák hiányoznak,  illetve,
      ha   a   hiányos   szabályozás  alapvető   jog   érvényesítését
      veszélyezteti. [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH  1990,  83,
      86.;  37/1992.  (VI. 10.) AB határozat, ABH  1992,  227,  232.]
      Mivel  az  Alkotmánybíróságnak –  az  Abtv.  preambulumában  is
      megfogalmazott   –   elsődleges   feladata   az    Alkotmányban
      biztosított  alapjogok  védelme,  a  testület  szükség   esetén
      hivatalból   eljárva  állapít  meg  mulasztásban  megnyilvánuló
      alkotmányellenességet. [30/1990. (XII. 15.) AB  határozat,  ABH
      1990, 128.]

      Jelen  esetben az Alkotmánybíróság mind a mulasztást, mind  az
      alkotmányellenes  helyzet bekövetkeztét megállapította.  Ezért
      az  Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította: az
      Alkotmány  50.  §  (2) bekezdését és az 57. §  (5)  bekezdését
      sértő,  mulasztásban  megnyilvánuló  alkotmányellenes  helyzet
      jött  létre  annak  következtében, hogy  az  Országgyűlés  nem
      biztosított  hatékony jogorvoslati eszközt  az  egészségügyről
      szóló   1997.   évi  CLIV.  törvény  58.  §  (1)  bekezdésében
      szabályozott,   a   kötelező   védőoltás   alóli    mentesítés
      megtagadásával  szemben.  Az  Alkotmánybíróság   felhívta   az
      Országgyűlést, hogy jogalkotási feladatának 2008. március  31-
      ig tegyen eleget.

      Az   Alkotmánybíróság   az  Eütv2.   58.   §   (1)   bekezdése
      alkotmányellenességének  megállapítására  és  megsemmisítésére
      irányuló indítványt elutasította.

      3.  Az Alkotmánybíróság külön vizsgálta, hogy az Eütv2. 58.  §
      (4)  bekezdésének  az azonnali végrehajthatóságról  rendelkező
      második mondata a jogorvoslathoz való jog szükséges és arányos
      korlátozásának minősül-e.

      3.1. Az Alkotmánybíróság az alapjog-korlátozás alkalmasságának
      és  szükségességének vizsgálatakor abból  indult  ki,  hogy  a
      jelen   határozat  indokolásának  V.3-4.  pontjaiban  elemzett
      járványügyi  közérdek  megfelelő alkotmányos  cél  a  kötelező
      védőoltások   intézményesítésére,   valamint   a   védőoltások
      beadását   biztosító  jogi  feltételek  kialakítására.   Ezzel
      összhangban  mondja  ki  a Ket. 101.  §  (3)  bekezdésének  g)
      pontja,  hogy  a  határozat akkor nyilvánítható  fellebbezésre
      tekintet  nélkül azonnal végrehajthatónak, ha  azt  törvény  –
      egyebek  mellett – közegészségügyi, járványügyi okból lehetővé
      teszi.

      Továbbá,  az Alkotmánybíróság az Eütv2. 58. § (4) bekezdésének
      alkotmányossági  vizsgálatakor  kiindulópontnak  tekintette  a
      jogorvoslathoz   való  jogra  vonatkozó,  a  jelen   határozat
      indokolásának     VI.     1.2.     pontjában      összefoglalt
      alkotmánybírósági gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság álláspontja
      szerint  jelen  ügyben  irányadó  a  39/1997.  (VII.  1.)   AB
      határozattal  kezdődő  alkotmányértelmezési  gyakorlat,  amely
      szerint az Alkotmány 50. § (2) bekezdéséből, valamint az 57. §
      (5)     bekezdéséből    fakadó    követelmény    a    formális
      felülvizsgálatot   meghaladó,  érdemi,  hatékony   jogorvoslat
      biztosítása.

      Az  Alkotmánybíróság  értelmezése összhangban  áll  az  Emberi
      Jogok  Európai  Bíróságának  felfogásával,  amely  szerint  az
      emberi  jogok  és az alapvető szabadságok védelméről  Rómában,
      1950.  november  4-én  kelt egyezmény hatékony  jogorvoslathoz
      való  jogot  elismerő  13. cikkének lényegi  eleme  az  anyagi
      értelemben    vett   hatékonyság   (remedial   and    material
      effectiveness).  Eszerint  a jogorvoslatnak  nem  csupán  elvi
      lehetőségnek kell lennie, hanem a gyakorlatban érvényesülő,  a
      jogosult   által   ténylegesen  igénybe  vehető,   és   érdemi
      felülvizsgálat lehetőségét magában hordozó eljárásnak.

      3.2.   A   hatékony  jogorvoslathoz  való  jog   korlátozásának
      arányosságát  vizsgálva az Alkotmánybíróság  figyelembe  vette,
      hogy  az  Eütv2.  58.  § (4) bekezdésének  második  mondata  az
      ügyfelet   a   jogorvoslathoz  való   jog   alapján   megillető
      fellebbezési jog leglényegesebb elemét korlátozza, mivel a Ket.
      101.  §  (1)  bekezdése  alapján a fellebbezésnek  a  határozat
      végrehajtására  halasztó hatálya van, kivéve, ha  a  hatóság  a
      határozatot   a  fellebbezés  halasztó  hatályának  kizárásával
      végrehajthatónak  nyilvánította.  Vagyis  főszabály  szerint  a
      fellebbezés  benyújtásának legfontosabb jogi következménye  az,
      hogy  megakadályozza  az  első fokú közigazgatási  határozatban
      foglalt rendelkezések végrehajthatóságát.

      Az  Eütv2.  58. § (4) bekezdésének második mondata  alapján  az
      első fokú hatóságnak mérlegelés nélkül azonnal végrehajthatónak
      kell  nyilvánítania a védőoltást elrendelő határozatát. A  Ket.
      101.  §  (4)  bekezdése  alapján  az  első  fokú  hatóságnak  a
      határozatban  külön ki kell mondani, és meg  kell  indokolni  a
      fellebbezésre    tekintet   nélküli   végrehajthatóságot.    Az
      indokolási  kötelezettség  jelen esetben  nem  több  az  Eütv2.
      jogalapot  biztosító 58. § (4) bekezdésének  második  mondatára
      történő  hivatkozásnál. Ha a határozatban az első fokú  hatóság
      teljesítési    határidőt   állapított   meg,   a    végrehajtás
      elrendelésére  csak  e  határidő  eredménytelen  eltelte   után
      kerülhet  sor.  Tehát a védőoltás beadását elrendelő  határozat
      végrehajthatósága nem függ attól, hogy miként mérlegel az  első
      fokú   határozatot   hozó   szerv,   benyújtott-e   az   ügyfél
      fellebbezést, letelt-e a fellebbezési határidő.

      Az    azonnali   végrehajthatóság   elrendelése   alkotmányosan
      indokolt,  ha mások alapvető jogainak megóvása vagy alkotmányos
      közérdek érvényre juttatása azt feltétlenül megköveteli,  és  a
      kívánt cél más módon nem érhető el. A Ket. 101. § (3) bekezdése
      alapján   az  első  fokú  közigazgatási  hatóság  fellebbezésre
      tekintet nélkül végrehajthatónak nyilváníthatja a határozatát –
      például  – életveszéllyel vagy súlyos kárral fenyegető  helyzet
      megelőzése, elhárítása érdekében; fontos közrendvédelmi  okból;
      jelentős  vagy  helyrehozhatatlan kár  elhárítása  céljából.  A
      felsorolt  esetekben  a  hatóság az  egyedi  ügy  körülményeit,
      különösen  az elérni kívánt cél érdekében okozott jogkorlátozás
      nagyságát  mérlegelve dönthet. Az Eütv2. 58. § (4) bekezdésének
      második  mondata ezzel szemben nem írja elő, és  nem  is  teszi
      lehetővé  semmiféle konkrét szempont (például: a járványveszély
      nagysága, a védőoltás fajtája, a kötelezett egyéni körülményei)
      mérlegelését,  így a folyamatban lévő mentesítési  eljárás  sem
      akadálya  a védőoltás beadásának. Önmagában a határozat  tárgya
      (a  védőoltás beadására való kötelezés) indokolja  az  azonnali
      végrehajtást.

      Az   Alkotmánybíróság  mindezek  alapján   hangsúlyozza,   hogy
      rendkívüli  járványveszély indokolhat különleges  közigazgatási
      hatósági   eljárást,  és  ilyen  esetben  jelentősebb  alapjog-
      korlátozás   is   elfogadható  lehet,  hiszen  az   arányossági
      mérlegelésnél  rendkívül  nyomós  közérdeket  kell   tekintetbe
      venni.  Ezért  az  azonnali  végrehajtás  szempontjából  eltérő
      alkotmányossági  megítélés  alá  esnek  az  életkorhoz   kötött
      védőoltások és a járvány kitörése, vagy annak konkrét  veszélye
      miatt  elrendelt védőoltások. Az Eütv2. és az R2.  szabályozása
      különbséget  tesz  az  életkorhoz  kötött  és  a  megbetegedési
      veszély  esetén beadandó oltások között. Ugyanakkor az azonnali
      végrehajtásról  szóló rendelkezés minden esetre  kiterjeszti  a
      lényegében csak járványveszély idején indokolható beavatkozást,
      a kötelező azonnali végrehajtást.

      A    védőoltást   elrendelő   közigazgatási   határozat   másik
      sajátossága,  hogy a végrehajtás a védőoltás beadását  jelenti,
      amely  visszafordíthatatlan beavatkozás.  A  Ket.  130.  §  (1)
      bekezdésének  második mondata alapján, ha a  hatóság  a  döntés
      fellebbezésre  tekintet  nélküli végrehajtását  rendeli  el,  a
      végrehajtásról és a foganatosítás módjáról a döntést tartalmazó
      határozatban  vagy végzésben kell rendelkezni.  A  140.  §  (1)
      bekezdés  e)  pontja  szerint, ha a  végrehajtás  meghatározott
      cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra irányul,
      a  teljesítés  elmaradása  esetén a  végrehajtást  foganatosító
      szerv   a  rendőrség  közreműködésével  kényszerítheti   ki   a
      meghatározott cselekményt. Emellett az eredményes  végrehajtást
      eljárási bírság is biztosítja. A 141. § (2) bekezdése kimondja:
      „Az  eljárási  bírság ismételten kiszabható, ha a kötelezett  a
      meghatározott   cselekményt   a  bírságot   kiszabó   végzésben
      megállapított újabb határidő alatt nem teljesítette, továbbá ha
      a  meghatározott magatartásra vonatkozó rendelkezést ismételten
      megszegi.”  Következésképpen  a  Ket.  kényszercselekmények  és
      ismételhető  eljárási bírság lehetőségével is biztosítja,  hogy
      az első fokú határozatot a lehető leghamarabb végrehajtsák.

      A  szabályozás  alapján minden feltétel  adott  ahhoz,  hogy  a
      másodfokú  hatóság  eljárásának,  majd  a  határozat   bírósági
      felülvizsgálatának, illetve a mentesítési kérelem elbírálásának
      idejére   az   elmaradt  védőoltást  már  beadják.   Ezért   az
      esetlegesen jogsértő első fokú határozat meghozatalát  követően
      a  jogorvoslati  eljárás  során  már  nem  állítható  helyre  a
      jogszerű  állapot.  A  védőoltás azonnali beadása  miatt  nincs
      jelentősége  annak sem, hogy ha a közigazgatási  perben  eljáró
      bíró  indokoltnak  látja a megtámadott közigazgatási  határozat
      végrehajtásának felfüggesztését, azt a polgári perrendtartásról
      szóló 1952. év III. törvény 332. § (3) bekezdésének megfelelően
      –    kérelem   alapján   –   bármikor   elrendelheti   [2/2006.
      Közigazgatási  jogegységi határozat, MK 2006/49.;  1/2007.  (I.
      18.) AB határozat, ABK 2007. január, 10.].

      3.3.  Mindezek alapján az Alkotmánybíróság úgy foglalt  állást,
      hogy   az   Eütv2.  58.  §  (4)  bekezdésének  második  mondata
      aránytalanul  korlátozza az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében
      elismert   jogorvoslathoz   való   jogot,   mert   a    konkrét
      körülményekre   és   a  beavatkozás  visszafordíthatatlanságára
      tekintet  nélkül azonnal végrehajthatónak minősíti a  védőoltás
      beadatását   elrendelő   első  fokú   határozatot.   Ezért   az
      Alkotmánybíróság  az  Eütv2.  58. §  (4)  bekezdésének  második
      mondatát    a    jelen   határozat   közzétételének    napjával
      megsemmisítette.

      Mivel    az    Alkotmánybíróság    a    vizsgált    rendelkezés
      alkotmányellenségét  az Alkotmány 57. § (5)  bekezdése  alapján
      megállapította, az indítványokban felhívott további  alkotmányi
      rendelkezésekkel  fennálló ellentétet –  állandó  gyakorlatának
      megfelelően  –  már  nem  vizsgálta.  [61/1997.  (XI.  19.)  AB
      határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat,
      ABH 2000, 425, 429.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001,
      478,  482.;  35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH  2002,  199,
      213.;  4/2004.  (II.  20.) AB határozat,  ABH  2004,  66,  72.;
      9/2005. (III. 31.) AB határozat, ABH 2005, 627, 636.]

      4.  Az  indítványozók álláspontja szerint az Eütv2. 58.  §  (3)
      bekezdése  ellentétes  az  Alkotmány  57.  §  (5)  bekezdésében
      biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában
      biztosított  egészséghez  való  joggal.  Az  indítványozók  azt
      kifogásolták,    hogy   a   védőoltásra   kötelezett    személy
      értesítéséről szóló rendelkezés nem teszi egyértelművé, hogy  a
      kötelezettet  megilleti-e az Eütv2. 13-14.  §-ában  biztosított
      tájékoztatáshoz való jog. A vizsgált rendelkezés  kimondja:  „A
      védőoltás   módjáról,   céljáról,  helyéről   és   idejéről   a
      védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét
      értesíteni  kell.  A  védőoltásra  kötelezett  kiskorú  személy
      megjelenéséről a törvényes képviselő köteles gondoskodni.”

      4.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Eütv2. 13-14. §-
      ában meghatározott tájékoztatáshoz való jog az Alkotmány 54.  §
      (1)   bekezdésében  elismert  emberi  méltósághoz  való  jogból
      származik. [Először: 36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH  2000,
      241.;  56/2000.  (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000,  527,  529-
      530.].  A  döntésképes személyek önrendelkezési jogának  része,
      hogy  megfelelő tájékoztatás nyomán szabadon dönthetnek a saját
      egészségügyi      ellátásukkal     kapcsolatos     kérdésekben.
      Alkotmánybírósági  határozatokhoz  fűzött  különvélemények   az
      Alkotmány  54. § (1) bekezdésére hivatkozva már megfogalmazták,
      hogy az egészségügyi ellátás alanya akkor tud felelősen dönteni
      arról,  hogy igénybe vesz-e egészségügyi ellátást, és ha  igen,
      akkor   milyet,  ha  tájékozott  –  egyebek  mellett  –   saját
      egészségügyi állapotáról, a kezelés nélküli prognózisról, és  a
      szóba  jövő beavatkozások előnyeiről és hátrányairól  (informed
      consent).  [684/B/1997.  AB határozat,  ABH  2002,  813,  828.;
      43/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 536, 560.]

      Az  Eütv2.  13. és 14. §-a széleskörűen elismeri, és  részletes
      szabályokkal biztosítja a tájékoztatáshoz való jogot.  A  jelen
      ügyben vizsgált kérdés szempontjából alapvető jelentőségű a 14.
      § (3) bekezdése, amely kimondja: „A tájékoztatás joga a beteget
      akkor  is megilleti, ha beleegyezése egyébként nem feltétele  a
      gyógykezelés megkezdésének.” [Az Eütv2. 3. § a) pontja  szerint
      a  törvény  alkalmazásában  „beteg:  az  egészségügyi  ellátást
      igénybe  vevő  vagy  abban  részesülő személy”.]  Az  általános
      szabállyal  összhangban az Eütv2. 56.  §  (3)  bekezdése  külön
      kimondja:  „Kötelező  járványügyi intézkedés  foganatosításához
      nincs  szükség a beteg beleegyezésére, azonban a beteget  –  az
      eset   körülményeihez   képest   –   ekkor   is   megilleti   a
      tájékoztatáshoz  való jog.” Az Eütv2. 13. § (5)  bekezdése  így
      rendelkezik: „A cselekvőképtelen és korlátozottan cselekvőképes
      betegnek   is  joga  van  a  korának  és  pszichés  állapotának
      megfelelő tájékoztatáshoz.” A (8) bekezdés szerint „a  betegnek
      joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást,
      figyelemmel    életkorára,    iskolázottságára,    ismereteire,
      lelkiállapotára, e tekintetben megfogalmazott kívánságára (…)”.

      Az  Alkotmánybíróság  álláspontja  szerint  a  nem  döntésképes
      személyek  – életkoruknak és egyéb körülményeiknek megfelelő  –
      tájékoztatáshoz  való joga az Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésén
      alapuló személyi integritáshoz való jogból következik. Emellett
      a  tájékoztatás  a  hatékony, eredményes  egészségügyi  ellátás
      előfeltétele is, mivel a kellő ismeretekkel rendelkező  személy
      nagyobb bizalommal tekint a kezelésben résztvevőkre, és  jobban
      tudja teljesíteni az orvosi javaslatokat.

      4.2.   A  fentiekből  következik,  hogy  az  életkorhoz  kötött
      védőoltások  esetén  is  érvényesül  az  Eütv2.  13-14.  §-ában
      szabályozott tájékoztatáshoz való jog. Ezt az Eütv2. 56. §  (3)
      bekezdése  külön is elismeri. Az Alkotmány 54. § (1)  bekezdése
      szempontjából  lényeges, hogy a tájékoztatáshoz  való  jog  nem
      csak  a  törvényes képviselőt (a szülőt) illeti  meg,  hanem  –
      életkorának  megfelelően – a védőoltásra  kötelezett  gyermeket
      is.   A   tájékoztatás  tartalmát  meghatározó  13.  §  (2)-(6)
      bekezdésében  foglaltak értelemszerűen irányadók a  védőoltások
      esetében.

      Az  Eütv2.  58.  §  (3)  bekezdésének első  mondata  alapján  a
      védőoltásra kötelezett személyt, illetve törvényes képviselőjét
      értesíteni  kell  a védőoltás módjáról, céljáról,  helyéről  és
      idejéről. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint – tekintettel
      az  Eütv2. 14. § (3) bekezdésére és az 56. § (3) bekezdésére  –
      ez  a  rendelkezés  nem  értelmezhető a tájékoztatás  általános
      követelményeit felülíró különleges szabálynak.  Az  58.  §  (3)
      bekezdése  a  védőoltás  mint  kötelező  egészségügyi   ellátás
      sajátosságából    következik:   a    kötelezettet    (törvényes
      képviselőjét) előzetesen értesíteni kell arról, hogy mikor, hol
      és  milyen  módon kell eleget tennie kötelezettségének.  Ez  az
      értesítési  kötelezettség  az  előfeltétele  annak,   hogy   az
      érintettek  teljesíthessék kötelezettségüket és  gyakorolhassák
      jogosultságaikat.  Az értesítés szükséges például  ahhoz,  hogy
      megvalósulhassanak az 58. § (3) bekezdésének második mondatában
      foglaltak:   „A   védőoltásra   kötelezett   kiskorú    személy
      megjelenéséről  a  törvényes  képviselő  köteles  gondoskodni.”
      Tehát  az  Eütv2.  58. § (3) bekezdése nem helyettesíti,  hanem
      kiegészíti  az  Eütv2. 13 és 14. §-ából következő tájékoztatási
      kötelezettséget.

      Következésképpen   az   Alkotmánybíróság   nem   osztotta    az
      indítványozónak   azt   az  álláspontját,   hogy   a   vizsgált
      rendelkezés  ellentétes  az Alkotmány 57.  §  (5)  bekezdésében
      biztosított jogorvoslathoz való joggal, valamint a 70/D. §-ában
      biztosított egészséghez való joggal. A tájékoztatáshoz való jog
      az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következik, ezért az Eütv2.
      58.  §  (3)  bekezdése  az indítványban foglaltak  alapján  nem
      hozható  összefüggésbe az Alkotmány 70/D.  §-ával.  Emellett  a
      támadott  rendelkezés nem korlátozza az  Alkotmány  57.  §  (5)
      bekezdésében   elismert  jogorvoslathoz   való   jogot,   hanem
      ellenkezőleg:   a   kötelezettségek   teljesítéséhez    és    a
      jogosultságok     érvényesítéséhez    szükséges     információk
      megismerését biztosítja az érintettek számára.

      5.1. Az indítványozók az Eütv2. 58. § (1), (3) és (4) bekezdése
      alkotmányellenességének   megállapítását   és   megsemmisítését
      kezdeményező  Indítvány2.-ben  az  Eütv2.  és  az  R2.  további
      rendelkezéseivel kapcsolatban is megfogalmaztak alkotmányossági
      aggályokat.   Ezek   egy  részében  nem  jelölték   meg,   hogy
      álláspontjuk  szerint  a  kifogásolt szabályozás  az  Alkotmány
      melyik   rendelkezésébe  ütközik,  másik  részében  pedig   nem
      kezdeményezték   az   alkotmányellenesség   megállapítását   és
      megsemmisítését. Az Indítvány2.-nek ezek az elemei nem felelnek
      meg  az  Abtv.  22.  §  (2) bekezdésének, amely  kimondja:  „Az
      indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett
      határozott  kérelmet  kell tartalmaznia.” Az  Alkotmánybíróság,
      tekintettel az Abtv 22. § (2) bekezdésére és az Ügyrend  29.  §
      d) pontjára, e tekintetben az indítványt visszautasította.

      5.2.   Az   indítványozók  kezdeményezték  továbbá,   hogy   az
      Alkotmánybíróság  állapítson  meg alkotmányos  követelményt  az
      Eütv2. egyes rendelkezéseinek alkalmazásával összefüggésben. Az
      Abtv. nem biztosít indítványozási jogot alkotmányos követelmény
      megfogalmazására.  Az Alkotmánybíróság  az  Ügyrend  29.  §  c)
      pontja szerint visszautasítja az indítványt, ha megállapítható,
      hogy  az  eljárás  indítványozására  az  indítványozónak  nincs
      jogosultsága.  [292/B/2001. AB végzés,  ABH  2001,  1591-1592.]
      Ezért    az   Alkotmánybíróság   az   alkotmányos   követelmény
      megállapítására előterjesztett indítványt visszautasította.

      Az  Alkotmánybíróság ezt a határozatot az Abtv. 41. §-a alapján
      tette közzé a Magyar Közlönyben.
                               Dr. Bihari Mihály
                          az Alkotmánybíróság elnöke
                                       
                   Dr. Balogh Elemé      Dr. Bragyova András
                   alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                       
                   Dr. Holló András          Dr. Kiss László
                   alkotmánybíró               alkotmánybíró
                                       
                   Dr. Kovács Péter     Dr. Kukorelli István
                   alkotmánybíró        előadó alkotmánybíró
                                       
                  Dr. Lenkovics Barnabás    Dr. Lévay Miklós
                  alkotmánybíró                alkotmánybíró
                                       
                  Dr. Paczolay Péter     Dr. Trócsányi László
                  alkotmánybíró                 alkotmánybíró
        Dr. Kovács Péter alkotmánybíró különvéleménye

                                      I.
         
         Nem  értek  egyet a többségi határozat rendelkező részének  az
        egészségügyről  szóló 1972. évi II. törvénynek  a  járványügyre
        vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 9/1972. (VI. 27.)
        EüM   rendelet  (a  továbbiakban:  R1.)  4.  §  (2)   bekezdése
        alkotmányellenességét    megállapító    2.    pontjával,     az
        egészségügyről  szóló  1997.  évi  CLIV.  törvény  58.  §   (4)
        bekezdésének   második  mondatát  megsemmisítő  1.   pontjával,
        valamint  a  védőoltások  kapcsán a mulasztásban  megnyilvánuló
        alkotmányellenességet  megállapító 4. pontjával  és  nem  értek
        egyet   az   indokolásnak  azokkal  az  elemeivel,  amelyek   a
        rendelkező rész fenti pontjait alátámasztják.
         Egyetértek  a  rendelkező  résznek a többi  indítványi  elemet
        illetően  elutasító,  illetve visszautasító  pontjaival  és  az
        azokhoz fűzött indokolással.
         A  védőoltások  hatályos magyarországi  rendszere  megítélésem
        szerint  olyan beavatkozást jelent az emberi jogokba,  ami  nem
        lépi  túl  sem  a  szükségesség (amit a többségi  határozat  is
        elismer), sem az arányosság kereteit.
         A   közigazgatási  jogorvoslati  rendszer  kritériumainak   az
        orvosi  beavatkozásokra való mechanikus  vonatkoztatásával  nem
        értek  egyet.  Megítélésem  szerint  jóllehet  az  orvosszakmai
        gyakorlat  sem lehet (és nincs is) kivonva a jog  uralma  alól,
        azonban  a  jognak,  a  jogi szabályozásnak  tartózkodnia  kell
        attól,   hogy   saját  kategóriáit  meghatározó   fontosságúnak
        minősítse  ezen  alapvetően  nem  jogi  jellegű  és  különleges
        ismereteket  és  szakértelmet igénylő, az orvos  és  a  páciens
        közötti  bizalmon  alapuló területen, ahol tehát  a  jogalkotás
        számára   inkább  a  visszafogottság,  mintsem  a  formalizálás
        erőltetése   a   kívánatos,  és  a  rendszer   működőképességét
        gyengítheti a túlzott szabályozás.
         
                                      II.
         
         Az  Alkotmánybíróság  állandó gyakorlata  szerint  az  alapjog
        korlátozása  akkor arányos, ha az elérni kívánt cél  fontossága
        és  az  ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya  megfelelő
        arányban  vannak egymással, továbbá a törvényhozó a  korlátozás
        során  köteles  az  adott  cél  elérésére  alkalmas  legenyhébb
        eszközt  alkalmazni [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH  1992,
        167, 171.].
         Magyarországon  az  ország  lakosságának  99%-a  immunizáltnak
        tekinthető   az  Európát  korábban  sújtó  halálos  kimenetelű,
        gyermekkori  járványokat illetően. (A hiányzó  1  %  részben  a
        statisztikai  hibahatár,  illetve az oltások  egyéb  betegségek
        miatti  halasztásának figyelembe vétele, a  gyakorlatban  pedig
        mindenekelőtt  a migrációval együtt járó kockázat,  valamint  a
        társadalomban   marginalizálódott   csoportok   egy    részének
        elérhetetlensége a közegészségügy hagyományos eszközeivel.  100
        %-os  immunizáltságot ennek megfelelően az országok  eleve  nem
        jelentenek,   és   nem  jelenthetnek.)  A   WHO   a   95   %-os
        immunizáltságot  tűzte  ki célul és  ennek  érdekében  a  2007.
        április  16-22-e  közötti európai immunizálási  hét  a  nyugat-
        európai  országokban  is  emelni  kívánta  az  oltottságot.   A
        WHO/Unicef programok jelenlegi célja az immunizálás fenntartása
        és  erősítése (lásd Global Immunization Vision and Strategy WHO
        2005  Geneva;  State of the World’s Vaccines and  Immunization,
        WHO   2002  Geneva).  Ennek  alapvető  indokoltsága  a   puszta
        egészségügyi  megfontolásokon túl az  is,  hogy  bizonyíthatóan
        jóval kevesebbe került a megelőzés, mint a járványok kezelése.
         Az  egyes országokban az immunizálási programokat több tényező
        befolyásolja:  i.  a veszélyeztetettség, illetőleg  a  betegség
        földrajzi  lokalizáltsága; ii. az immunizálás anyagi költségei,
        ezek   fedezetére  rendelkezésre  álló  hazai  vagy  nemzetközi
        források   mértéke;  iii.  a  korábban  ténylegesen  tapasztalt
        járványok  súlya,  emléke; iv. a beoltandó  populáció  mértéke,
        elérhetősége,  egészségügyi kultúrája; v. a rendelkezésre  álló
        orvosi struktúra mértéke, akcióképessége, működtethetősége; vi.
        az állam és az egyén viszonya, az egyéni autonómia felfogása, a
        társadalom   tagjainak  földrajzi  és  a  modern   közigazgatás
        eszközrendszereivel való elérhetősége.
         A  WHO statisztikai adatai szerint a vakcinációra visszamutató
        egészségügyi  károsodás esélye nemcsak elenyésző (1:1  millió),
        de ezt azzal összefüggésben is kell szemlélni, hogy milyen nagy
        (1:20)  az  esélye  a  fertőződésnek  az  immunizáltság  hiánya
        esetében (lásd State of the World’s Vaccines and Immunization).
         Arra   is   tekintettel,  hogy  a  védőoltásokkal   megelőzött
        gyermekbetegségek jelentős része nem tűnt el (sem  nálunk,  sem
        másutt),  hanem lefojtásra került, kórokozóit illetően  azonban
        velünk   élőnek  tekinthető,  azaz  nem  pusztán  a  behurcolás
        eredményezhet  fellobbanást, önmagában nem az  a  kérdés,  hogy
        megvonható-e  valamilyen kritikus szint,  amely  alá  az  elért
        oltottsági   arány  veszélyeztetettség  vállalása  nélkül   nem
        csökkenhet, hanem az, hogy egy kialakult, zárt, e vonatkozásban
        igen  jól működő, társadalmilag elfogadott, nemzetközi  szinten
        elismert   és  szerencsésnek  tekintett  rendszerből  következő
        korlátozás  a céllal arányos, ekként alkotmányos-e? Álláspontom
        szerint  a  védőoltások jelenlegi rendszere ezt a  követelményt
        kielégíti.
         E    tekintetben   emlékeztetek   arra,   hogy    a    szlovén
        alkotmánybíróságnak a többségi határozatban idézett  U-I-127/01
        számú,  2004.  február  12-ei határozata  a  magyar  megoldásra
        sokban     emlékeztető    szlovén    szabályozást     valójában
        összeegyeztethetőnek találta az arányosság követelményével.
         
                                     III.
         
         A   művi   meddővétételről  szóló  43/2005.   (XI.   14.)   AB
        határozathoz  (ABH  2005, 536, 558.) fűzött különvéleményem  is
        arra   mutatott  vissza,  hogy  az  emberi  jogok  tiszteletben
        tartásának kötelezettsége nem jelentheti azt, hogy a folyamatos
        absztrakciók révén az emberi jogi megközelítés önmagáért valóvá
        válik, és más megfontolásokat alábecsül.
         Mindazonáltal az emberi jogi fogódzókat illetően is  fontosnak
        tartom,  hogy az orvosi beavatkozások megítélését  illetően  az
        Emberi  Jogok  Európai  Bíróságának  gyakorlatából  nem  igazán
        vezethető  le, hogy az egészségügyi beavatkozások során  egy  a
        priori bekapcsolt jogorvoslati rendszernek meg kell előznie  az
        invazív    orvosi    beavatkozásokat.   Az   orvosi    döntések
        felülbírálhatósága,  emberi jogi szempontú ellenőrzése  valóban
        benne    van   az   Emberi   Jogok   Európai   Bíróságának    a
        joggyakorlatában,  azonban jellemzően nem a jogorvoslati  jogot
        tárgyaló cikkek (Emberi Jogok Európai Egyezményének 6.  és  13.
        cikkei) kapcsán, hanem az 5. cikk 1. e) illetve a habeas corpus
        szabály  [5. cikk (4) bekezdés], az egyén személyi integritása,
        magánéletének  tiszteletben tartásához  (8.  cikk),  esetleg  a
        vallási,  lelkiismereti  szabadsághoz  (9.  cikk)  kapcsolódva.
        Esetenként az embertelen, megalázó bánásmód tilalma  (3.  cikk)
        is fogódzót jelentett.
         Az   orvosi   döntés  ex  post  facto  bírói   felülvizsgálata
        tipikusan  az  elmegyógyintézeti elhelyezésekkel összefüggésben
        merült  fel. (Emberi Jogok Európai Bíróságának a Winterwerp  c.
        Hollandia  1979. október 24-ei ítélet, Ashingdane  c.  Egyesült
        Királyság  ügyben hozott 1985. május 25-ei ítélet, Herczegfalvy
        c.  Ausztria  ügyben  hozott  1992.  szeptember  24-ei  ítélet,
        újabbak közül a Filip c. Románia ügyben hozott 2007. március 14-
        ei ítélet stb.)
         A  fair bírói eljárás, a jogorvoslati rendszer is inkább olyan
        összefüggésekben   merült  fel,  ami   éppen   fordítottja   az
        indítványozó  által  igényeltnek. Így például  abban  az  angol
        esetben,  amelynek jogi hátterében az állt, hogy  ha  az  orvos
        megítélése   szerint  szükséges  lépéshez  a   cselekvőképtelen
        gyermek hozzátartozója alapos ok nélkül nem adja beleegyezését,
        ilyenkor  az  orvos  a  bíróságtól eszközölheti  ki  a  hiányzó
        akaratnyilatkozat pótlását. Kényszerítő szükség nélkül  azonban
        nem mellőzheti e fórum megkeresését, különösen akkor nem, ha az
        orvosi   beavatkozás  formáját  illetően  alternatívák  vannak.
        (Glass  c.  Egyesült Királyság ügy, 2004. március  9-én  hozott
        ítélet.  80-84. §) Egy orvosi műhibaper elhúzódása érintette  a
        6. és 13. cikket (D.M. c. Lengyelország ügyben 2003. október 14-
        én  hozott  ítélet  38-39.  §).  A védőoltással  összefüggésben
        bekövetkezett egészségkárosodás nyomán az állam  és  a  gyermek
        szülei  között a kártérítés kapcsán létrejött békés  megegyezés
        utólagos  módosítására  irányuló per elhúzódása  lépte  túl  az
        ésszerű  időtartamot  (Kellner c.  Magyarország  ügyben,  2004.
        szeptember  28-ai  ítélet  22-24.  §)  A  Pretty  c.   Egyesült
        Királyság  ügyben  hozott 2002. április 29-ei ítélet  eutanázia
        iránti kérelem tárgyában született, amelyben a panaszos — az őt
        halálba   segíteni  nem  hajlandó  orvosokkal  szemben   —   az
        embertelen  bánásmód tilalmát, illetve a magánélet tiszteletben
        tartását  és  a vallási, lelkiismereti meggyőződés tiszteletben
        tartását  és  a  diszkrimináció tilalmát exponálta,  de  nem  a
        jogorvoslati  jogot.  Egy olasz ügyben a  kötelező  védőoltásra
        visszavezetett károsodás miatt indított kártérítési  perben  az
        Emberi  Jogok  Európai  Bírósága  kijelentette,  hogy  maga   a
        kötelező   védőoltás   intézménye  a   magánélet   tiszteletben
        tartásával    összefüggésben    értelmezhető    (Salvetti    c.
        Olaszország, 2002. július 9-ei döntés). Ez összhangban volt  az
        X.  c.  Egyesült Királyság ügyben még az Emberi  Jogok  Európai
        Bizottsága  által hozott 1978. július 12-i döntéssel,  amelyben
        éppen   védőoltások  ügyében  a  Bizottság  azt  a  tételt   is
        kifejtette,  hogy  „jogszerű, ha az  állam  úgy  véli,  hogy  a
        szakorvos  megítélésére kell hagyni az arról való meggyőződést,
        hogy van-e kontraindikáció”.
         Mindennek  nem mondanak ellent az Európa Tanácsnak  az  emberi
        lény   emberi  jogainak  és  méltóságának  a  biológia  és   az
        orvostudomány  alkalmazására  tekintettel  történő   védelméről
        szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt egyezménye, az emberi
        jogokról  és  a  biomedicináról szóló egyezmény  (kihirdetve  a
        2002.   évi   VI.   törvényben)   valamint   ennek   kiegészítő
        jegyzőkönyvei sem.
         Az  ovideoi  egyezmény  Beleegyezés alcímű  5.  cikke  szerint
        „Egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre,  ha  abba
        az   érintett  személy  szabadon  és  tájékozottságon   alapuló
        beleegyezését  adta.  Ennek a személynek  előzetesen  megfelelő
        tájékoztatást   kell   kapnia   a   beavatkozás   céljáról   és
        természetéről, valamint következményeiről és kockázatairól.  Az
        érintett     személy     beleegyezését    bármikor     szabadon
        visszavonhatja”.   A  gyermekvédőoltásokat   illetően   azonban
        releváns  a  Beleegyezési képességgel nem rendelkező  személyek
        védelme  alcímű 6. cikk is: „1. A 17. és 20. cikkek fenntartása
        [kísérletek  és  szervátültetés  —  KP]  mellett,  beleegyezési
        képességgel nem rendelkező személyen csak saját közvetlen javát
        szolgáló  beavatkozás  hajtható végre.  2.  Abban  az  esetben,
        amikor  a  törvény  szerint,  egy  kiskorú  nem  rendelkezik  a
        beavatkozásba  való  beleegyezés képességével,  a  beavatkozást
        csak képviselője, hatóság vagy a törvény által kijelölt személy
        vagy testület engedélyével lehet végrehajtani.”
         Azaz  a nemzetközi jogi szabályozás az „informed consent”  elv
        érvényesítése  során sem abszolutizálja a szülői  akaratot,  és
        annak  felülbírálhatóságát illetően általában  véve  hatóságról
        (autorité/authority)  szól,  azaz  nem  követeli  meg  a  bírói
        természetű jogorvoslatot.
         
                                      IV.
         
         A    többségi   határozatnak   az   R1.   alkotmányellenessége
        megállapítása  a  módszertani  levelek,  útmutatók  és  hasonló
        dokumentumok  jogi  relevanciájának az  Alkotmánybíróság  által
        számos alkalommal tárgyalt problematikájához kapcsolódik.
         A   határozat   maga  is  idézi  a  45/1991.  (IX.   10.)   AB
        határozatból,  hogy  „1. A jogalkotásról szóló  1987.  évi  XI.
        törvény (a továbbiakban: Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint:  »E
        törvény  nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabály,
        határozat,   utasítás,   szabvány,   ármegállapítás   és   jogi
        iránymutatás  hatályát.«  A  szakaszhoz  fűzött   indokolás   a
        törvényalkotói  szándékot a következőképp  fogalmazza  meg:  »E
        rendelkezés  célja  az, hogy a törvény alkalmazása  ne  okozzon
        zavart  a jogéletben. A törvény rendelkezéseit a hatálybalépése
        előtt  kibocsátott jogszabályok, határozatok, utasítások,  jogi
        iránymutatások      vonatkozásában      folyamatosan,      azok
        felülvizsgálata   során  kell  átvinni   a   gyakorlatba.«   Az
        Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat. ezen  szabálya  nem
        sérti  az  Alkotmány egyetlen rendelkezését sem.  Ellenkezőleg,
        összhangban   áll   az   Alkotmánynak  a   Magyar   Köztársaság
        jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével. A  jogállamiság
        egyik fontos tartalmi eleme a jogbiztonság, amelynek megőrzését
        célozza a Jat. rendelkezése.” (ABH 1991, 206, 207.)
         A   határozat   logikai  levezetése  azon   alapul,   hogy   a
        módszertani   levelek  olyan  információkat  is   tartalmaztak,
        amelyek  nem  puszta  orvosi szakkérdéseket jelentettek,  hanem
        amelyek érintették az egyének bizonyos jogait.
         Az  indítványozó azt állította, hogy „leginkább a  járványügyi
        hatóságok gyakorlatából” lehetett értesülni a egyes védőoltások
        beadásának  megfelelő életkorról, az iskolai  oltási  kampányok
        esetében  nem  volt biztosíték az időpontról,  a  módról  és  a
        várható    következményekről   való   tájékoztatást   illetően.
        Valójában azonban az ún. védőnői hálózat tényleges működése, az
        oltási könyv, az iskolai tájékoztatás intézményrendszere az  én
        megítélésem  szerint  az  alapvető  információkat,   szervezett
        rendszerben   megadta.   Ezért  én   nem   tudom   osztani   az
        indítványozónak   a   többségi   határozatban   is   elfogadott
        állítását,  de következésképpen az erre épülő következtetéseket
        sem,  hogy a tájékoztatóban, a módszertani levelekben az egyéni
        jogok  érvényesítésével, egyéni kötelezettségek  teljesítésével
        érdemi összefüggésben levő, új információk jelentek volna meg.
         Így  azonban a 45/1991 (IX.10.) AB határozat hivatkozott része
        mutatis  mutandis a többségi határozattal ellentétes konklúziót
        is alátámasztja.
         
                                      V.
         
         A  végleges  mentesítés iránti kérelem elutasítása  esetén  az
        azonnali  végrehajthatóság elrendelése  megítélésem  szerint  a
        védőoltások esetében azért nem azonosítható, az azonnal, minden
        körülmények  közötti végrehajtandósággal,  mivel  ha  az  adott
        időpontban  az ideiglenes mentesítés imperatív alapokai  (lázas
        betegség,  stb)  fennállnak,  úgy  a  beavatkozásra  magát   az
        egészségügyi  törvényt illetve az orvosi,  szakmai  szabályokat
        figyelembe   véve   nem  kerülhet  sor,  hanem   időpontkitűzés
        történik.
         Nem  vitatva  a  végleges mentesítés elvi  jogszerűségét,  azt
        csak  evidens  orvosi  indokok alapján tartom  alkalmazhatónak:
        például a halálos betegségben szenvedő és a tudomány mai állása
        szerint   rövidesen  a  végstádiumba  kerülő   beteg   esetében
        nyilvánvalóan  nincs értelme erőltetni a vakcinációt.  Bizonyos
        immunhiányos  betegségek  ritka fajtái  szintén  orvosi  okként
        szolgálnak.  Ilyen  esetekben azonban  az  orvosnak  a  passzív
        immunizálást  kell  elérnie, bizonyos globulin-anyagok  beadása
        révén.  Tekintettel  arra,  hogy a végleges  mentesítés  orvosi
        szempontból  tehát  csak  igen  ritkán  előforduló  körülmények
        egybeesése  esetén,  az  adott  személy  egészségi  állapotának
        sajátosságai  miatt  képzelhető el,  így  a  jelen  szabályozás
        nézetem  szerint megfelel a fentiekben érintett, a  köz-  és  a
        magánérdek egyeztetése követelményének.
         Ennek   megfelelően  tehát  maga  az  indítványban   felvetett
        probléma nem tekinthető olyan súlyúnak, mint ami indokolhatná a
        jelenlegi szabályrendszer átfogó felülvizsgálatát illetve  azon
        belül valamilyen paradigmaváltást.
         
                                      VI.
         
         Ez   azért  is  különösen  fontos,  mivel  nagyon  sok   egyéb
        jogszabály  és jogi helyzet kapcsolódik az oltási könyv  néhány
        éve  bevezetett  új  formája szerint az életkori  sávonként  is
        pontosan  a  szülő tudomására hozott oltottság  megtörténtéhez.
        Ilyen mindenek előtt a gyermekek beiskolázása. Állampolgárként,
        szülőként      szembesülünk     a     következő     szabállyal:
        „Gyermekközösségbe,   továbbá  alsó-  és   középfokú   oktatási
        intézménybe  csak  az  előírt oltásokkal  rendelkező  gyermekek
        vehetők  fel.”  Ez  a közismert tétel szintén csak  módszertani
        levélben  (lásd pl. Johan Béla Országos Epidemiológiai  Központ
        Módszertani levele a 2005. évi védőoltásokról, EPINFO 12.  évf.
        1.  különszám, 2005. január 27.) szerepel — nem vitatható, hogy
        a  közoktatásról szóló törvényben lenne a helye.  Jogforrástani
        szempontból  azonban  valamelyest javít  a  helyzeten,  hogy  a
        települések  önkormányzatai helyi rendeleteikbe  tartalmilag  —
        vagy  éppen  szó szerint — átvezetik. Abban az  esetben,  ha  a
        mentesítés  iránti kérelem elutasítása kapcsán egy jogorvoslati
        vita  fórumainak  bejárására kerül  sor,  vajon  ennek  jogerős
        eldőléséig a gyermek beiskolázható-e vagy sem? Ha igen  (vö.  e
        szabálynak  a  normahierarchiában elfoglalt igen  problematikus
        pozícióját),  akkor további kérdések merülnek  fel  a  hatályos
        rendelkezés alkotmányellenessé nyilvánítása miatt, ideértve  az
        adott   helységben   az   iskolaszék,   szülők,   ÁNTSZ    stb.
        tájékoztatási kötelezettségét, a felmerülő problémák kezelését,
        stb.
         Az   oktatásügy  sajátosságai  miatt  a  végleges  mentesítés,
        illetve  az  adott  korban esedékes védőoltások  beadásának  az
        esetleges   jogorvoslati  út  bejárására  tekintettel   történő
        elhalasztgatása  egyéb  szempontból is  gondokat  okoz.  A  mai
        iskolás  korosztályban az iskolával illetve  a  szülőkkel  való
        külföldre  utazás  mindennapi  jelenség.  A  hazai  99  %   -os
        lefedettség  a nem oltott számára bizonyos biztonságot  jelent,
        de  az ennél alacsonyabb immunizáltságú országokba való belépés
        az   immunizáltsággal  nem  rendelkező  gyermek  számára  jóval
        nagyobb  kockázatot  jelent. Az adatvédelmi  szabályok  kapcsán
        pedig  az  a  kérdés merül fel, hogy az egészségügyi  állapotra
        vonatkozó   adatok  fokozott  védettsége  hogyan  szembesül   a
        pedagógusnak   a  rábízott  védettséggel  rendelkező,   illetve
        védettséggel nem rendelkező gyermekek iránti felelősségével.
         A   jelenlegi   a  szabályozáshoz  logikusan  kapcsolódnak   a
        közegészségügynek a migrációval, menekültjoggal összekapcsolódó
        vetületeit  érintő  jogszabályok  a  maguk  szigorával.  Így  a
        menedékjogról  szóló  1997. évi CXXXIX. törvény  a  16.  §  (1)
        bekezdés  c)  pontja szerint a menekültkénti  elismerését  kérő
        „egészségügyi    szűrésnek,   gyógykezelésnek,    jogszabályban
        kötelezően  előírt, valamint az illetékes egészségügyi  hatóság
        által    megbetegedési   veszély   esetén   elrendelt   hiányzó
        védőoltások pótlásának köteles magát alávetni”. [A  19.  §  (2)
        bekezdés  b)  pontja  ugyanezt  írja  elő  a  menedékesre].   A
        külföldiek  beutazásáról  és tartózkodásáról  szóló  2001.  évi
        XXXIX.  törvény  4. § (1) bekezdés e) pontja a  beutazás  és  a
        letelepedés  akadályának  tekinti,  ha  az  illető   a   Magyar
        Köztársaság közegészségügyi érdekeit veszélyezteti.
         E  jelenlegi szabályokon történő lazítás megnehezíti ezeknek a
        szabályoknak  az  érvényesítését.  Hiszen  nemcsak   a   magyar
        állampolgár  számára szűnik meg az „azonnali  végrehajthatóság”
        elve.  Ha  lehetővé  tesszük védőoltások  megkövetelhetőségével
        szemben  a  jogorvoslati  jogot, akkor a  menekültjog  hatályos
        szabályai  szerint  ugyanaz  — ti. az  immunizálásra  vonatkozó
        szabályok  kétségbe  vonása,  in concreto  végleges  mentesítés
        igénylése — az államterületre belépő, menedékért folyamodót  is
        megilleti.
         
                                     VII.
         
         Végezetül  pedig  azt kívánom hangsúlyozni,  hogy  megítélésem
        szerint  nem  lehet úgy beépíteni a védőoltásokat illetően  egy
        olyan, a beavatkozás előtti jogorvoslati megoldást, hogy az  ne
        implikálná   általában   véve,  gyakorlatilag   minden   orvosi
        beavatkozásra  vonatkozóan  a  hatályos  szabályok   áttörését.
        Hasonlóképpen,  ha  alkotmányossági szempontból  a  módszertani
        levelek,  iránymutatók  tekintetében vethető  is  fel  kritika,
        nézetem  szerint  a közegészségügy működőképességének  megóvása
        azt  követeli,  hogy a jogi formalizáltság ne kerekedhessen  az
        orvosi  tudományok,  az  orvosi deontológia  és  a  szakmaiság,
        operativitás  követelményei fölé.  Ennek  megfelelően  tehát  a
        hatályos   szabályok  szerinti  ex  post  facto  kontrollt,   a
        védőoltások   mai   rendszerének   biztosítéki,   kártalanítási
        szabálykomplexumát elégségesnek és alkotmányosnak tartom.

        Budapest, 2007. június 19.
                                                       Dr. Kovács Péter
                                                          alkotmánybíró
        A különvéleményhez csatlakozom.
                                                 Dr. Lenkovics Barnabás
                                                          alkotmánybíró
          .