A döntés szövege:
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének
megállapítása iránt benyújtott indítvány alapján, valamint –
hivatalból – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség
megállapítása tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva –
megállapítja, hogy az Alkotmányban szabályozott tulajdonhoz
való jogot sértő alkotmányellenes helyzet jött létre annak
következtében, hogy az Országgyűlés a kisajátításról szóló
1976. évi 24. törvényerejű rendelet szabályait nem hozta
összhangba a kisajátítással szemben az Alkotmány 13. § (2)
bekezdésben megállapított követelményekkel. Ezért felhívja az
Országgyűlést arra, hogy jogalkotási kötelezettségének 2007.
június 30.-ig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság a számvitelről szóló 2000. évi C.
törvény 77. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének
megállapítása iránt benyújtott indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a kisajátításról szóló 1976. évi
24. törvényerejű rendelet, valamint végrehajtására kiadott
33/1976. (IX. 5.) MT rendelet kártalanítási szabályainak
értelmezésére irányuló indítványt visszautasítja.
4. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 43. §
(3)-(4) bekezdésében foglalt rendelkezés bírói értelmezésének
alkotmányossági vizsgálata iránt benyújtott indítványt
visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben
közzéteszi.
Indokolás
I.
Az indítványozó a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a
továbbiakban: Számv.tv.) 77. § (2) bekezdés b) pontjában
foglalt azon rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását
kéri, mely szerint a kisajátítási kártalanítás összegét az
egyéb bevételek között kell elszámolni. Ennek következményeként
a kisajátítási kártalanítási összeg után a 18%-os társasági
adót meg kell fizetni. Az indítványozó álláspontja szerint ez a
szabályozás sérti az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében a
kisajátítás feltételeként megfogalmazott teljes kártalanítás
követelményét. Az indítványban kifejtettek szerint ez a
szabályozás sérti az Alkotmány 9. §-át, ugyanakkor 70/A. §-ába
ütköző diszkriminációt is eredményez, mert a személyi
jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban:
Szja.tv.) 1. számú mellékletének 6.1. pontja alapján a
kisajátítási kártalanítás után a magánszemélyeket ilyen jellegű
adófizetési kötelezettség nem terheli.
Az indítványozó indítványának alátámasztására előadja, hogy a
gazdasági társaság irodaépületét kisajátították. A kisajátítás
következtében a társaságot több rendbéli olyan kár érte,
amelyet a kisajátítási kártalanítás megállapítása során sem a
kisajátítási hatóság, sem a bíróság nem vett figyelembe.
Egyrészt a Számv.tv. vitatott szabálya következtében a
kártalanítás összege után meg kellett fizetni a társasági adót.
Másrészt az iroda kisajátítása forráshiányt eredményezett annak
következtében is, hogy a kisajátított ingatlan a cég
folyószámla hitelének biztosítékául szolgált, amelynek
készpénzzel, vagy készpénz által megvásárolható értékpapírral
történő kiváltását igényelte a bank. A kisajátítási eljárás
megindítása miatt a társaság nem jutott hozzá a szokásos
mezőgazdasági integrátori kedvezményes hitelekhez sem.
Ezért az indítványozó azt kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy
állapítsa meg a Számv.tv. vitatott szabályának
alkotmányellenességét, illetőleg tiltsa meg annak az
indítványozó közigazgatási perében való alkalmazását. Az
indítványozó egyúttal kezdeményezte azt is, hogy az
Alkotmánybíróság a kisajátításról szól 1976. évi 24. tvr. (a
továbbiakban: Ktvr.) és a végrehajtásáról szóló 33/1976. (IX.
5.) MT rendelet (a továbbiakban: Vhr.) kártalanítási
szabályainak értelmezésével állásfoglalásában rögzítse, hogy a
társaságnál fennálló – bizonyított mértékű – forráshiányból
adódó elmaradt haszon is képezheti a kisajátítási kártalanítás
alapját. Az indítványban kifejtett álláspont szerint az
Alkotmány 13. § (2) bekezdésében szabályozott teljes
kártalanítás követelménye azt jelenti, hogy a kisajátítást
elszenvedő jogalanyt olyan helyzetbe kell hozni, mintha a
kisajátításra sor sem került volna, a kisajátítással összefüggő
valamennyi kárát, azon belül az elmaradt hasznot is meg kell
téríteni.
Kiegészítő indítványában az indítványozó tájékoztatta az
Alkotmánybíróságot arról, hogy a bíróság a kisajátítási perben
ítéletet hozott. A jogerős ítélet ellen alkotmányjogi panasszal
– annak ellenére, hogy ennek lehetőségéről az Alkotmánybíróság
főtitkára tájékoztatta – az indítványozó nem élt. Ellenben
kifogásolta a bíróság által megállapított illetékfizetési
kötelezettséget. Álláspontja szerint az illetékekről szóló
1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.)
rendelkezéseinek az az értelmezése, amelynek alapján a bíróság
az illetékfizetési kötelezettséget megállapította
alkotmányellenes, sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését,
valamint a 2. § (1) bekezdésben szabályozott jogállamiságból
folyó jogbiztonság követelményét.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste a
pénzügyminisztert.
II.
Az Alkotmánybíróság által az indítvány elbírálása során
figyelembe vett jogszabályi rendelkezések a következők:
Az Alkotmánynak az indítványozó által felhívott rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus
jogállam.”
„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben
a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő
védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a
vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való
jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és
közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon,
teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
A Számv.tv.-nek az indítványozó által vitatott rendelkezése:
„77. § (1) Egyéb bevételek az olyan, az értékesítés nettó
árbevételének részét nem képező bevételek, amelyek a rendszeres
tevékenység (üzletmenet) során keletkeznek, és nem minősülnek
sem a pénzügyi műveletek bevételeinek, sem rendkívüli
bevételnek.
(2) Az egyéb bevételek között kell elszámolni:
a) a káreseményekkel kapcsolatosan kapott bevételeket,
b) a kapott bírságok, kötbérek, fekbérek, késedelmi kamatok,
kártérítések összegét,
c) a behajthatatlannak minősített – és az előző üzleti
év(ek)ben hitelezési veszteségként leírt – követelésekre kapott
összeget,
d) a költségek (a ráfordítások) ellentételezésére –
visszafizetési kötelezettség nélkül – belföldi vagy külföldi
gazdálkodótól, illetve természetes személytől, valamint
államközi szerződés vagy egyéb szerződés alapján külföldi
szervezettől kapott támogatás, juttatás összegét,
e) a termékpálya-szabályozáshoz kapcsolódó, terméktanácsok
által fizetett termékpálya-szabályozás összegét,
f) a szerződésen alapuló – konkrét termékhez, anyaghoz,
áruhoz, szolgáltatásnyújtáshoz közvetve kapcsolódó, nem
számlázott – utólag kapott engedmény szerződés szerinti
összegét,
amennyiben az a tárgyévhez vagy a tárgyévet megelőző üzleti
év(ek)hez kapcsolódik és azt a mérlegkészítés időpontjáig
pénzügyileg rendezték. Az a)-f) pontokban meghatározottak egyéb
bevételkénti elszámolásának nem feltétele a mérlegkészítés
időpontjáig történő pénzügyi rendezés, ha e törvény, illetve
más jogszabály eltérően rendelkezik.”
A Ktvr. és a Vhr. azon rendelkezései, amelyek értelmezését az
indítványozó kérte:
„Ktvr. 16. § A kisajátítással kapcsolatos értékveszteséget és
költségeket meg kell téríteni.”
„Vhr. 25. § (1) A kisajátítással kapcsolatos
értékveszteségként meg kell téríteni különösen
a) mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlan esetében a lábon
álló és függő termés értékét, ha az a birtokbaadás időpontjában
már megállapítható, ennek hiányában a folyó gazdasági év
várható termésének értékét;”
Az Itv. azon rendelkezései, amelyek bírói értelmezését az
indítványozó kifogásolta:
„43. § (3) A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata
iránti eljárás illetéke – ha törvény másként nem rendelkezik és
a határozat nem adó-, illeték-, adójellegű kötelezettséggel,
társadalombiztosítási járulék- vagy vámkötelezettséggel
kapcsolatos – 10 000 forint.
(4) A kisajátítási kártalanítási határozat jogalap
tekintetében történő felülvizsgálata esetén az illeték mértéke
6000 forint.”
III.
Az indítvány alapján az Alkotmánybíróság elsőként a Számv.tv.
77. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányosságát vizsgálta, abból
a szempontból, hogy az sérti-e az Alkotmány 13. § (2)
bekezdésében, valamint az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt
rendelkezéseket.
E vizsgálata során az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a
vitatott rendelkezéssel kapcsolatosan az indítványban felvetett
alkotmányossági kifogások nem megalapozottak.
A piacgazdaságban a piac működése, a forgalom biztonsága
megköveteli, hogy döntéseik megalapozásához objektív adatokra
épülő, megbízható, valós állapotot tükröző információk álljanak
a piac szereplői rendelkezésére a velük kapcsolatba kerülő
gazdálkodó tevékenységet végző szervezetek vagyoni, pénzügyi és
jövedelmi helyzetéről és annak alakulásáról.
A Számv.tv. funkciója – amint azt a preambuluma is
megfogalmazza – olyan számviteli rend szabályozása, amelynek
alapján megbízható és valós összképet biztosító tájékoztatás
nyújtható a törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezetek,
vállalkozók jövedelemtermelő képességéről, vagyonáról,
vagyonának alakulásáról, pénzügyi helyzetéről.
E cél elérése érdekében fogalmazza meg a Számv.tv. 15. § (2)
bekezdésében a számvitel egyik alapelveként a teljesség elvét,
amelynek értelmében a nyilvántartásokban rögzíteni kell, minden
olyan gazdasági eseményt, amely hatással van a gazdálkodó
pénzügyi vagyoni, jövedelmi helyzetére.
A kisajátítással a gazdálkodó vagyoni viszonyai módosulnak (a
kisajátított vagyontárgy helyébe pénzösszeg lép), ezért
elengedhetetlen, hogy a kisajátítást szenvedő gazdálkodó
szervezet mind a kisajátított vagyontárgy kivezetését, mind a
kártalanítás összegét nyilvántartásaiban rögzítse. Erre
tekintettel rendelkezik úgy a Számv.tv. vitatott szabálya, hogy
az egyéb bevételek között a kártalanítás összegét is el kell
számolni.
A Számv.tv. 77. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt előírás egy
nyilvántartási, elszámolási szabály, amely az Alkotmány 13. §
(2) bekezdésében a kisajátításra vonatkozóan megállapított
alkotmányos követelmények érvényesülését nem korlátozza.
Az Alkotmány 70/A. §-ában szabályozott jogegyenlőség
követelménye és a Számv.tv. 77. § (2) bekezdésének b) pontjában
foglalt rendelkezés között alkotmányjogilag értékelhető
összefüggés nem állapítható meg.
IV.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során már több alkalommal
indított hivatalból eljárást mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítása iránt, ha úgy ítélte meg,
hogy az indítványban felvetett alkotmányossági probléma annak
következtében merült fel, hogy a jogalkotó nem teremtette meg
az összhangot az Alkotmány és a jogállami Alkotmány elfogadását
megelőzően megalkotott jogszabály között.
Az Alkotmánybíróság a 2/1993. (I. 22.) AB határozatában (ABH
1993, 33.) mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet
állapított meg, mert az Országgyűlés az akkor hatályban lévő, a
népszavazást szabályozó 1989. évi XVII. törvényt nem hozta
összhangba a hatályos Alkotmánnyal. Ugyanezen törvény kapcsán
az Alkotmánybíróság ismételten mulasztást állapított meg az
52/1997. (X. 14.) AB határozatban (ABH 1997, 331.). A 49/1996.
(X. 25.) AB határozatában (ABH 1996, 150.) amiatt állapított
meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést, mert a Kormány
tagjainak jogállásával kapcsolatos szabályozás tekintetében az
Országgyűlés nem tett eleget az Alkotmány 39. § (2)
bekezdésében meghatározott jogalkotói feladatának. Legutóbb
7/2005. (III. 31.) AB határozatában (ABK 2005. március, 113.)
mondott ki mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet,
azért mert az Országgyűlés nem teremtette meg az összhangot a
nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 1982.
évi 27. törvényerejű rendelt és a hatályos Alkotmány között.
Az indítványozó alapvetően a kisajátítási kártalanítás
alkotmányi követelményeinek sérelmében jelölte meg az
indítványban felvetett alkotmányossági problémát. Az
Alkotmánybíróság az indítványban foglaltak vizsgálata során
megállapította, hogy a jogállami Alkotmányt megelőzően
keletkezett kisajátítási jogszabályok nemcsak a kártalanításra
vonatkozó előírásaik tekintetében vetnek fel alkotmányossági
kérdéseket, ezért a jelen ügy kapcsán indokoltnak látta a
kisajátításra vonatkozó 13. § (2) bekezdésnek az Alkotmányba
iktatását megelőzően született Ktvr. és Vhr. vizsgálatát a
tekintetben is, hogy azok összhangban állnak-e magával a
kisajátítással szemben támasztott alkotmányi követelményekkel.
Ezért az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a
továbbiakban: Abtv.) 21. § (7) bekezdése alapján hivatalból
eljárást indított a mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenesség megállapítása iránt.
Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint, ha az Alkotmánybíróság
hivatalból vagy bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a
jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó
jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel
alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető
szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának
teljesítésére. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a
jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét
jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az
alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény –
annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton
beavatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az
állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai
érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat,
ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban
megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha
alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák
hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227,
232.].
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést
nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan
semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH
1992, 204, 205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási
koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú
jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB
határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB
határozat, ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat,
ABH 1998, 132, 138.].
Mindezek figyelembe vételével az Alkotmánybíróság e körben azt
vizsgálta, hogy a kisajátítás hatályos szabályai megfelelően
garantálják-e a tulajdon hatósági határozattal történő elvonása
esetén az Alkotmány 13. §-ában szabályozott tulajdonhoz való
jog védelmét.
A kisajátításra vonatkozó rendelkezést a jogállami alkotmányt
létrehozó 1989. évi XXXI. törvény iktatta be 13. §-ként az
Alkotmányba. Az Alkotmánynak az 1990. évi XL. törvénnyel
történt módosítása során a tulajdonhoz való jogról szóló
rendelkezés mellett, annak alkotmányi garanciájaként nyerte el
jelenlegi helyét az Alkotmányban.
A kisajátításra vonatkozó alkotmányi rendelkezésnek az
Alkotmányba iktatását megelőzően a kisajátítást a Polgári
Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban:
Ptk.) 177-178. §-ai, valamint az 1976-ban megalkotott Ktvr. és
a Vhr. szabályozták, s e jogszabályok tartalmazzák a
kisajátításra vonatkozó szabályozást ma is.
A Ptk. 177. §-át a helyi önkormányzatok és szerveik, a
köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális
alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991.
évi XX. törvény 47. § (3) bekezdése igazította hozzá az
Alkotmány 13. § (2) bekezdéséhez. A Ptk.-nak a kisajátítási
kártalanítás speciális szabályait megállapító 178. §-át a
kisajátítással összefüggő jogszabályok egyes rendelkezéseinek
hatályon kívül helyezéséről szóló 1992. évi XII. törvény
helyezte hatályon kívül.
A Ptk. 177. §-a az ingatlanok kisajátítására vonatkozóan
gyakorlatilag megismétli az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében
foglalt feltételeket azzal, hogy a kisajátítás részletes
szabályait külön törvény szabályozza.
A hatályos jogban ez a külön törvény a Ktvr., amely 1976-ban a
rendszerváltást megelőzően más társadalmi, gazdasági viszonyok
között született. A Ktvr. szabályozási koncepciója – amelyen a
hatályos szabályozás is alapul – arra a korabeli gazdasági és
társadalmi viszonyokból fakadó tételre épül, hogy a
közfeladatok ellátása a közérdekű célok megvalósítása az állam
kizárólagos feladata. E koncepciónak megfelelően szabályozza a
Ktvr. a kisajátítási jogcímeket, rendelkezik úgy, hogy
kisajátítással csak az állam, illetőleg az önkormányzatok
szerezhetnek tulajdont, és ehhez igazodnak a kisajátítási
eljárás szabályai is. Az elmúlt másfél évtizedben lezajlott
gazdasági folyamatok – a privatizáció, a közszolgáltatások
terén a piaci viszonyok kialakulása, a korábban kizárólagos
állami tevékenységnek minősülő gazdasági tevékenységek
liberalizációja – eredményeként a Ktvr.-ben szabályozott
közérdekű célok jelentős részét ma már nem állami szervek,
hanem magánszemélyek, gazdálkodó szervek valósítják meg. Ez
megváltoztatta közérdekűség tartalmát, azokban az esetekben,
amikor a közérdekű célokat magánszemélyek, gazdálkodó szervek
valósítják meg, a tulajdonelvonás közvetlenül a magánszemélyek,
gazdálkodó szervezetek érdekében történik, és a tevékenység
társadalmi rendeltetését tekintve szolgálja a „köz” javát, a
közérdeket. A gazdasági átalakulás folyamatában ezentúl
megváltozott a kisajátítható tulajdoni tárgyak köre és az a
tulajdonosi kör is, akiket a kisajátítás érinthet, és
megváltozott az a közgazdasági jogi környezet is, amelyben a
kisajátítás intézménye működik.
A jogállami alkotmány hatályba lépését követően – főként a 90-
es évek elején – a Ktvr.-t több alkalommal módosították,
azonban ezek a módosítások nem eredményezték a kisajátítási
jognak – a rendszerváltás során a gazdasági és tulajdoni
viszonyokban bekövetkezett gyökeres változások által igényelt –
átfogó, koncepcionális átalakulását. Ezért a hatályos
kisajátítási jog számos olyan ellentmondást hordoz és olyan
szabályt tartalmaz, amelyek ellentétesek az Alkotmány 13. §-
ában szabályozott alapvető joggal.
A kisajátítás a tulajdonviszonyokba való állami beavatkozás
legerősebb eszköze, a tulajdon közhatalmi eszközökkel való
elvonására ad módot. Ezért a tulajdonhoz való jog védelme
érdekében a kisajátítás feltételeit, alapvető garanciáit maga
az Alkotmány határozza meg.
Az Alkotmány 13. §-ában szabályozott tulajdonhoz való jog
alapvető jog. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése kimondja, hogy az
alapvető jogokat érintő szabályokat törvényben kell
megállapítani. A kisajátítás szabályozására a törvényi színtű
szabályozás követelményét írja elő az Alkotmány 13. § (2)
bekezdése is. Az Alkotmány e rendelkezései alapján a
kisajátítás kizárólagos törvényhozási tárgy. A hatályos jogban
a kisajátítás lényeges szabályait nem törvényi szintű szabály,
hanem a Ktvr. végrehajtására kiadott kormányrendelet állapítja
meg.
Az Alkotmány kivételesen és közérdekből teszi lehetővé a
tulajdon elvonását. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése alapján a
jogalkotó törvényhozó feladatává teszi, hogy meghatározza
azokat az eseteket, azoknak a közérdekű céloknak a körét,
amelyek esetén kisajátításnak helye van. Az Alkotmány e
rendelkezése alapján a törvényhozó kompetenciája annak
eldöntése, hogy mely tevékenységek és milyen feltételek mellett
tekinthetők olyan közérdeknek, amelyek megvalósítása a tulajdon
közhatalmi eszközökkel való elvonását is indokolttá teszi. A
tulajdonhoz való jog védelme megkívánja, hogy a törvény – a
kisajátítás kivételességére is tekintettel – a közérdekű célok
azon eseteire korlátozza a kisajátítás lehetőségét, amelyek
megvalósítása végső soron csak a tulajdon elvonásával
lehetséges. A törvényhozó a kisajátítás intézményét oly módon
köteles szabályozni, hogy a szabályozás garanciát nyújtson
arra, hogy a tulajdon közhatalmi eszközökkel történő elvonására
teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett is csak
akkor kerülhessen sor, ha a közérdekű cél más módon, mint
kisajátítással nem valósítható meg. A Ktvr. a kisajátítási
jogcímek többségét csak általánosan, a tevékenység (bányászat,
közlekedés, posta és távközlés, város- és községrendezés,
stb.), vagy a jogosult (állami, vagy önkormányzati szerv)
megjelölésével határozza meg. Az általánosan megfogalmazott
keretek között – a Ktvr. 18. § (3) bekezdése alapján – a
kisajátítási hatóság mérlegelési jogkörébe tartozik annak
megítélése, hogy a konkrét kisajátítás közérdeket szolgál-e,
illetőleg a közérdek megvalósítása érdekében indokolt-e az
adott ingatlan kisajátítása. Tekintettel arra, hogy a megyei
közigazgatási hivatalnak ez a hatásköre a kisajátítási cél
megvalósításának akadályává válhat és más hatóságok által
hozott döntések, illetőleg önkormányzati döntések közvetett
felülvizsgálatára is módot ad, több olyan törvény is született,
amely konkrét programok, beruházások kapcsán kizárják a
kisajátítási hatóság e mérlegelési jogkörének gyakorlását [a
vasútról szóló 1993. évi XCV. törvény 13/C. § (4) bekezdése, a
Magyar Köztársaság közúthálózatának közérdekűségéről és
fejlesztéséről szóló 2003. évi CXXVIII. törvény 7. § (3)
bekezdése, a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését,
valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését
szolgáló program (a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése)
közérdekűségéről és megvalósításáról szóló 2004. évi LXVII.
törvény 9. § (4) bekezdése].
A közérdekűség érvényesítésének a Ktvr.-ben szabályozott
megoldása, a kisajátítási célok megfogalmazása ma már nem felel
meg az Alkotmány által támasztott követelményeknek. Önmagában
az, hogy a kisajátítás valamely, a Ktvr. által általánosan
meghatározott tevékenységgel összefüggésben kerül sor,
illetőleg állami szerv, vagy önkormányzati szerv javára
történik, nem nyújt biztosítékot arra, hogy az valóban
közérdekű célokat szolgál. A Ktvr. által a kisajátítási hatóság
számára biztosított széles mérlegelési jogkör módot ad az
ingatlantulajdonosok tulajdonhoz való jogának alkotmányellenes
korlátozására.
A Ktvr. szabályozási koncepciójának és az arra épülő alapvető
szabályoknak a változatlansága a megváltozott társadalmi,
gazdasági viszonyok között, egy sor ellentmondást és a jog
által nem rendezett problémát vetett fel a kisajátítási cél
megvalósítójának jogi helyzetét illetően is. A Ktvr. által
kisajátítási célként szabályozott tevékenységeket ma már
nemcsak állami, önkormányzati szervek végezhetik, ugyanakkor
kisajátítással, csak az állam, illetőleg az önkormányzat
szerezhet tulajdont.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem nyújtanak garanciát
az Alkotmányban foglalt követelmények érvényesüléséhez a Ktvr.
kártalanítási szabályai sem.
Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése által a kisajátítás esetében
támasztott teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás
követelménye a tulajdonhoz való alapvető jog védelmének egyik
alkotmányi biztosítéka. Az Alkotmány a tulajdon elvonása
esetére értékgaranciát nyújt a tulajdonos számára. Az államnak
az Alkotmány 13. § (2) bekezdésével összefüggésben az Alkotmány
8. § (1) bekezdéséből folyó objektív intézményvédelmi
kötelezettsége körébe tartozik az, hogy gondoskodjon a
tulajdonos Alkotmányban meghatározott követelményeknek
megfelelő kártalanításáról. Ez a törvényhozóra azt a
kötelezettséget hárítja, hogy a kisajátítás szabályozása során
törvényben köteles szabályozni a teljes, feltétlen és azonnali
kártalanítás megvalósulásának anyagi jogi és eljárásjogi
biztosítékait.
A Ktvr. megalkotásakor az ingatlanok jelentős hányada állami
tulajdonban volt, a gazdálkodó, szolgáltató szervezetek,
intézmények által használt, feladataik ellátását szolgáló
ingatlanok döntő mértékben állami tulajdonban álltak, így
kisajátítás tárgyai sem lehettek. A Ktvr. kártalanítási
szabályait így alapvetően olyan ingatlanok kisajátításával
kapcsolatosan alkották meg, amelyek 1976-ban kisajátítás
tárgyát képezhették. Ennek megfelelően a Ktvr. részletes
kártalanítási szabályokat állapított meg a lakások, nem lakás
céljára szolgáló helyiségek, mezőgazdasági rendeltetésű
ingatlanok kisajátításával kapcsolatosan.
Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg,
hogy mind a kisajátítást szenvedő ingatlan tulajdonos, mint a
kisajátítási célt megvalósító gazdálkodó szervezetek
tulajdonhoz való jogát sértő alkotmányellenes helyzet
keletkezett annak következtében, hogy a jogalkotó nem
teremtette meg a kisajátítással szemben az Alkotmány 13. § (2)
bekezdésében támasztott követelmények érvényesülésének
garanciáit.
Ezért az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva –
megállapította, hogy mulasztásban megnyilvánuló
alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy
az Országgyűlés a Ktvr. szabályait nem hozta összhangba a
kisajátítással szemben az Alkotmány 13. § (2) bekezdésben
megállapított követelményekkel. Ezért felhívta az Országgyűlést
arra, hogy jogalkotási kötelezettségének 2007. június 30-ig
tegyen eleget.
V.
Az indítványozó azt is kérte, hogy az Alkotmánybíróság a Ktvr.
és a Vhr. kártalanítási szabályainak értelmezésével foglaljon
állást abban a kérdésben, hogy a kisajátítás következtében a
társaságnál előállott forráshiányból adódó elmaradt haszon
képezheti-e kisajátítási kártalanítás alapját, valamint azt is,
hogy az Itv. 43. § (3)-(4) bekezdésének a konkrét ügyben
alkalmazott értelmezése alkotmányellenes és az annak alapján a
bírói ítéletben megállapított illetékfizetési-kötelezettség
sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, valamint a 2. § (1)
bekezdését.
Az Alkotmánybíróság hatáskörét az Alkotmány 32/A. §-a,
illetőleg az Abtv. határozza meg. Törvényi rendelkezések
absztrakt értelmezésére, illetőleg a bírói ítéletben foglalt
jogértelmezés alkotmányosságának felülvizsgálatára sem az
Alkotmány, sem az Abtv. nem hatalmazza fel az
Alkotmánybíróságot. Így e kérelmek érdemi elbírálására az
Alkotmánybíróság nem rendelkezik hatáskörrel.
Ezért az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak
közzétételéről szóló módosított és egységes szerkezetbe foglalt
3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § b) pontja alapján az
indítványban foglalt fenti kérelmeket – érdemi elbírálás nélkül
– visszautasította.
Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben történő
közzétételét az érintettek széles körére tekintettel rendelte
el.
Dr. Holló András
az Alkotmánybíróság elnöke,
előadó alkotmánybíró
Dr. Bagi István Dr. Bihari Mihály
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád Dr. Harmathy Attila
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László Dr. Kukorelli István
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva
alkotmánybíró
. |