A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
v é g z é s t:
Az Alkotmánybíróság a Kúria Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
I n d o k o l á s
[1] 1. Az indítványozók – jogi képviselőjük útján – 2016. február 1-jén az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtottak be az Alkotmánybírósághoz, melyet 2016. március 11-én főtitkári felhívásra kiegészítettek, mely indítványokban kérték a Kúria Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítélete alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel az véleményük szerint ellentétes az Alaptörvény 28. cikkével, az Alaptörvény XIII. cikkével, azaz a tulajdonhoz való joggal, továbbá az Alaptörvény XXVIII. cikkével, ezen belül is konkrétan a tisztességes bírósági tárgyaláshoz való joggal és az érdemi indokoláshoz való joggal.
[2] 2. Az indítványozók az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló per felperesei; az alapul fekvő jogvita alapja a következő tényállás volt. Az indítványozók egy nemzetközi vállalatcsoporthoz tartozó magyarországi székhelyű kft. alkalmazottai voltak, akik a cég oroszországi telephelyén kiküldetésben dolgoztak. 2007 novemberében a kft. mindkettejük munkaviszonyát rendkívüli felmondással megszüntette, amelyet jogellenesnek tartva a munkaviszony megszüntetése jogellenességének megállapítása és annak jogkövetkezményei (a munkaviszony megszüntetése jogszerűtlenségének megállapításához fűződő anyagi igényeik, valamint a jogviszonyból származó egyéb követeléseik érvényesítése) iránt munkaügyi bírósághoz fordultak. A Székesfehérvári Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 1.M.902/2007/12. számú közbenső ítéletével a rendkívüli felmondás jogellenességét megállapította, amelyet a Fejér Megyei Bíróság 3.Mf.20.675/2009/6. számú közbenső ítéletével helybenhagyott, így a panaszos felperesek munkaviszonya ezen közbenső ítélet jogerőre emelkedésének napján, 2009. szeptember 16-án megszűnt. Ezt követően a felek között már csak a jogkövetkezmények tekintetében volt vita, a jogalap tekintetében nem. A felperes indítványozók keresetükben egyrészt végkielégítést (az I. rendű felperes 34 283 692 Ft-ot, a II. rendű felperes 21 585 365 Ft-ot), másrészt a felmentési időre járó átlagkeresetet (az I. rendű felperes 6 856 838 Ft-ot, a II. rendű felperes 2 151 964 Ft-ot) követeltek; míg az alperes kft. ezen összegek kiszámításának módját helytelennek vélte. Az elsőfokú bíróság e kereseti követelésekről az 1.M.902/2007/84. számú részítélettel döntött, mely szerint az I. rendű felperest összesen 6 203 333 Ft, míg a II. rendű felperest 2 151 964 Ft illeti meg; a bíróság az ezt meghaladó követeléseket elutasította.
[3] A keresetben foglaltakhoz képest jóval alacsonyabb összegek megállapításának oka az volt, hogy a közigazgatási és munkaügyi bíróság nem fogadta el a felperesek azon érvelését, hogy a felmondást megelőző 12 naptári hónapban kapott repülőjegy-térítés, valamint napidíj bérjellegű juttatás lett volna, így azt a végkielégítés, valamint az átlagkereset alapjába be kellene számítani. A két felperes-indítványozó arra hivatkozott, hogy a kft. e juttatásokat a munkabérrel együtt utalta át nekik, azok számfejtésére a munkavállalók bérjegyzékén bérként került sor, a repülőjegy-térítés felhasználásával elszámolniuk nem kellett, azzal a munkavállalók maguk rendelkeztek, illetve az a más módon ki nem fizetett túlmunka, továbbá a nehéz munkavégzési körülmények ellentételezéseként járt, még a szabadság idejére is, azaz e kifizetések összességében nem költségtérítésként, hanem bérjellegű juttatásként viselkedtek, és arra a felperesek és más munkavállalók is így tekintettek. A bíróság azonban ezt az érvelést nem osztotta. Abban egyetértett a felperesekkel, hogy a juttatásokat nem elnevezésük, hanem rendeltetésük alapján kell minősíteni, a rendeltetésük vizsgálata alapján viszont azt állapította meg, hogy e juttatások funkciója az utazási, illetve tartózkodási költségek munkáltatói átvállalása volt. A repülőjegy-térítés ugyanis a munkáltatók heti hazautaztatását végző charterjáratot váltotta fel, továbbá annak összege pontosan megegyezett a Lufthansa menetrend szerinti járatára szóló repülőjegyek árával, amely összeget a munkavállalók háromhavonként egy összegben, átalányban kaptak meg. Bár azzal elszámolniuk valóban nem kellett, és a munkavállalók esetleg valóban úgy tekintettek erre az összegre, mint amelynek megspórolásával keresetük növelhető, ám az attól még a hazautazás költségének a megtérítése volt. A bíróság szerint e tekintetben sem annak nincs jelentősége, hogy azt miként számfejtették, sem annak, hogy arra a munkavállalók kereset-kiegészítésként (jutalomként) vagy költségtérítésként tekintettek-e, sem annak, hogy abból – annak révén, hogy sokszor ténylegesen nem utaztak haza hétvégére – mennyit takarítottak meg, és hogy azzal ténylegesen elszámolniuk nem kellett. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a kereseti kérelemnek részben helyt adott, de a megjelölt összegek feletti igényeket elutasította.
[4] Az elsőfokú részítélet ellen a felperesek fellebbeztek, ezt azonban a másodfokon eljáró Székesfehérvári Törvényszék 3.Mf.21.723/2013/20. számú részítéletével elutasította, az elsőfokú részítélet fellebbezett részét jogerősen helybenhagyva. A felperesek arra hivatkoztak, hogy a munkaszerződésüket a kiküldetés idejére a juttatások tekintetében úgy módosították, hogy a munkáltató a napidíjat és a repülőjegy-térítést számukra jutalomként, azaz a munkabér részeként, nem pedig költségtérítésként folyósítja, ám a törvényszék szerint ennek alátámasztására semmilyen bizonyítékot nem tudtak megjelölni, így a bizonyítatlanság terhe a felpereseken maradt. Ezenkívül a bíróság szerint a felperesek által felajánlott bizonyítás (a felek nyilatkozata és egyes tanúvallomások) éppen a felperesek állításával ellentétes álláspontot, vagyis azt támasztották alá, hogy e két juttatást a munkáltató nem jutalomként (azaz munkabérként), hanem költségtérítésként adta; az egyetlen változtatás a korábbi gyakorlathoz képest csak a hazautazással járó költségek viselésének módja volt, vagyis hogy a charterjárat biztosítása helyett a munkáltató – a perbeli kérdések eldöntése szempontjából irreleváns gazdasági vagy egyéb megfontolásból – heti egy oda-vissza út költségeit térítette meg átalány jelleggel a munkavállalóknak. Mindezek alapján a törvényszék nem látta megállapíthatónak, hogy a felpereseknek fizetett napidíj és repülőjegy-térítés munkabér lett volna, sem pedig azt, hogy ez a panaszos felperesek által végzett többletmunka ellentételezésre szolgált volna. A bíróság nem zárta ugyan ki, hogy a felperesek valóban végeztek túlmunkát, de ennek ellenértékét az elévülési időn belül – kifejezetten ezen a jogcímen – érvényesíthették volna. Ráadásul e juttatásokat minden „expat” besorolású dolgozó egységesen kapta meg, függetlenül attól, hogy végzett-e rendkívüli munkát, vagy sem, és ha igen, mennyit. Vagyis a jogerős bírósági döntés szerint az elsőfokú bíróság helyesen tárta fel a tényállást, és megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy a két kérdéses juttatás költségtérítésként szolgált, így az átlagkereset és a végkielégítés számításánál nem vehető figyelembe.
[5] A jogerős részítélettel szemben a felperes indítványozók felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be a Kúriához, számos anyagi és eljárási jogszabálysértésre hivatkozva, ezeket azonban a Kúria – alaptalannak tartva – Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítéletével elutasította, és a Székesfehérvári Törvényszék jogerős részítéletét hatályában fenntartotta. A felperesek sérelmezték a másodfokú bíróság szerintük helytelen jogértelmezését, a jegyzőkönyvvezetést, a bizonyítási teher felperesekre telepítését, az irati bizonyítási eszközökből származó bizonyítékok, valamint a tanúvallomások szerintük helytelen bírósági értékelését; ezeket azonban a Kúria nem találta megala-pozottnak. Megállapította, hogy az eljáró bíróságok semmilyen jogszabálysértést nem követtek el; hogy a bizonyítási eljárás lefolytatása és a bizonyítékok értékelése megfelelő volt; és hogy helyes jogi következtetéssel jutattak arra a megállapításra, hogy a napidíj és a repülőjegy-térítés költségtérítésnek minősült, így azt a végkielégítés és az átlagkereset számításánál figyelmen kívül kell hagyni. Arra is utalt a Kúria, hogy a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésének és új eljárás lefolytatásának a tényállás hibás megállapítása miatt csak akkor van helye, ha a tényállás megállapítása iratellenes, kirívóan okszerűtlen, avagy sérti a logikai szabályait vagy az indokolási kötelezettség előírását; ilyen azonban az eljáró bíróságok részéről nem volt megállapítható. Az első- és a másodfokú bíróság helytállóan állapították meg, hogy a repülőjegy-térítés a havi négyszeri Magyarországra történő hazaút és visszautazás költségeit, a napidíj pedig a kinntartózkodás költségeit fedezte. Az, hogy az utazási és a hétvégi lakhatási költségekre nemcsak a repülőjegy-megváltást lehetett felhasználni, továbbá hogy a hazautazás mellőzésével megtakarítást lehetett elérni, nem változtat a juttatások költségtérítés jellegén. Nem merült fel a perben arra vonatkozó adat sem, hogy a repülőjegy-térítés a repülővel történő utazás átlagos és szokásos kiadásait meghaladta volna, ellenkezőleg, a felek egybehangzó állítása szerint annak összege éppen a menetrendszerinti járatok jegyeivel megegyező mértékű volt. Leszögezte a Kúria azt is, hogy ahhoz, hogy a költségtérítésre adott juttatásokat munkabérnek lehessen minősíteni, a bírói gyakorlat szerint az szükséges, hogy a kapott juttatás meghaladja az átlagos és szokásos kiadásokat. Mivel a repülőjegy-térítés összege a havi négyszeri haza- és visszautazás költségének felelt meg, a napidíj összegére vonatkozóan pedig a szokásos kiadásokat meghaladó mérték fel sem merült, ezért az, hogy a munkavállalók nem vették igénybe azokat a szolgáltatásokat, amelynek fedezésére ezen juttatásokat kapták, és azokból megtakarításokat értek el, a juttatás rendeltetésénél nem értékelhető. A Kúria szerint tehát a törvényszék összességében helytállóan állapította meg, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy az általuk végzett túlmunka ellentételezéséül kapták volna átalány formában a kérdéses juttatásokat, így azt is helytállóan állapította meg, hogy azok ténylegesen költségtérítésként funkcionáltak, ezért a Kúria a jogerős részítéletet mint anyagi és eljárási jogszabálysértés nélkül meghozottat hatályában fenntartotta.
[6] 3. Az indítványozók a kúriai részítélet ellen alkotmányjogi panaszt nyújtottak be az Alkotmánybírósághoz, kérve a bírósági döntés alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését, mivel az szerintük sérti az Alaptörvény 28., XIII. és XXVIII. cikkeit. Érvelésük szerint a Kúria jogellenesen állapította meg, hogy az a juttatás, amelyre a felek bérként tekintettek (mert azt a szabadság idejére is megkapták, azzal nem kellett elszámolniuk, és véleményük szerint a túlmunka ellenértékeként járt nekik), nem munkabérnek, hanem költségtérítésnek minősül, ezzel pedig megfosztották őket a nekik járó munkabérük, azaz tulajdonuk egy részétől. Azzal tehát, hogy a Kúria – helytelen értelmezéssel – a repülőjegy-térítést és a napidíjat nem tekintette munkabérelemnek, a tulajdonhoz való joguk sérelmét okozta, így a részítélet ellentétes az Alaptörvény XIII. cikkével. Az Alaptörvény XXVIII. cikkének sérelmét egyrészt azáltal okozta a Kúria, hogy – figyelemmel a Munka Törvénykönyve egyik kommentárjára, egyes korábbi eseti bírósági döntésekre, illetve a Központi Statisztikai Hivatal munkaügyi statisztikai kérdőívekhez adott útmutatójára – a munkabér fogalmát (jóllehet azt maguk az indítványozók is elismerték, hogy azt a Munka Törvénykönyve nem tartalmazta, így törvényi szinten nem volt meghatározva, mi számít munkabérnek), „szűkítő” módon értelmezte, ezzel pedig megsértette „az észszerű jogértelmezés követelményét”, továbbá e körben hivatkoztak arra, hogy a Kúria ítélete szerintük önellentmondó indokolást tartalmaz, illetve hogy megállapításai nem állnak összhangban az eljárás anyagával. Másrészt az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt érdemi indokolási kötelezettséget is megsértette a Kúria, mivel a panaszosok szerint a tisztességes eljárás alkotmányos követelményébe az is beletartozik, hogy a bíróság a döntését észszerű indokokra alapozza, és ezekről az ítéletben logikusan és egyértelműen számot adjon, amely ez esetben nem történt meg, mivel az indítványozók szerint a Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglalt érvek nagy részét nem válaszolta meg, vagy csak önellentmondó vagy körbeforgó jellegű érvelést adott.
[7] 4. Az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az alkotmányjogi panasz alkalmas-e az érdemi elbírálásra, azaz megfelel-e a befogadási feltételeknek. Ennek alapján a következő megállapításokra jutott.
[8] Az Abtv. 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt a sérelmezett bírósági döntést követő 60 napon belül nyújtották be [Abtv. 30. § (1) bekezdés]. Az indítványuk tartalmazza azt a törvényi rendelkezést, amely megállapítja az Alkotmánybíróság hatáskörét az indítvány elbírálására, továbbá amely az indítványozó jogosultságát megalapozza [Abtv. 52. § (1b) bekezdés a) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét [Abtv. 52. § (1b) bekezdés b) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alkotmánybíróság által az indítványozó szerint vizsgálandó bírói döntést [Abtv. 52. § (1b) bekezdés c) pont]. Az indítvány tartalmazza az Alaptörvénynek az indítványozó véleménye szerint megsértett rendelkezéseit [Abtv. 52. § (1b) bekezdés d) pont]. Az indítvány – az Alaptörvény 28. cikkét kivéve – tartalmaz érdemi indokolást arra nézve, hogy a sérelmezett bírói döntés miért ellentétes az Alaptörvény megjelölt rendelkezésével [Abtv. 52. § (1b) bekezdés e) pont]. Az indítvány tartalmaz kifejezett kérelmet a bírói döntés megsemmisítésére [Abtv. 52. § (1b) bekezdés f) pont]. Az indítvány megfelel annak a tartalmi feltételnek, mely szerint az indítványozó a jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva [Abtv. 27. § b) pont]. Az indítványozó jogosultnak tekinthető [Abtv. 51. § (1) bekezdés]. Az indítványozó érintettnek tekinthető [Ügyrend 30. § (2) bekezdés c) pont].
[9] Nem fogadható be azonban a panasz, ha az nem veti fel annak a lehetőségét, hogy a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség történt volna, illetve hogy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésről volna szó [Abtv. 29. §]. Jelen esetben megállapítható, hogy az indítványozók a bíróságok, különösen a Kúria tényállás-megállapítási és bizonyítékértékelési tevékenységét, valamint – elsősorban – a Kúria jogértelmezését támadják, érvelésük pedig részben a kúriai döntés tartalmi kritikáját, részben a kúriai részítélet jogi következtetései alapjául szolgáló bizonyításfelvétellel kapcsolatos kritikát foglalja magában; a panasz érdemi alkotmányjogi okfejtést nem tartalmaz. A tényállás megállapítása és az ehhez vezető bizonyítékok felvétele és értékelése, valamint a jogszabályok értelmezése azonban a bíróságok, ezen belül is elsősorban a Kúria, nem pedig az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozó kérdés. Az Alkotmánybíróság továbbá már a 3325/2012. (XI. 12.) AB végzésben kifejtette, ezzel kapcsolatos gyakorlata pedig azóta is töretlen, hogy „[a]z Alkotmánybíróság az Alaptörvény 24. cikkének (1) bekezdése alapján az Alaptörvény védelmének legfőbb szerve. […] [A]z Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszon keresztül is az Alaptörvényt, az abban biztosított jogokat védi. Önmagukban […] a rendes bíróságok által elkövetett vélt vagy valós jogszabálysértések nem adhatnak alapot alkotmányjogi panasznak. Egyébként az Alkotmánybíróság burkoltan negyedfokú bírósággá válna {3268/2012. (X. 4.) AB végzés, Indokolás [28]}.
[10] 5. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Kúria Mfv.I.10.638/2014/5. számú részítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította.
Dr. Szívós Mária s. k.,
tanácsvezető alkotmánybíró
. |
Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Stumpf István s. k.,
alkotmánybíró | Dr. Pokol Béla s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Varga Zs. András s. k.,
alkotmánybíró |
. |