A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alaptörvény-ellenességének utólagos vizsgálatára, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésére irányuló indítvány tárgyában – Dr. Lévay Miklós és Dr. Holló András alkotmánybírók párhuzamos indokolásával, valamint Dr. Balsai István, Dr. Dienes-Oehm Egon és Dr. Pokol Béla alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 7. §-a alaptörvény-ellenes, ezért ezt a rendelkezést megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 8. §-a alaptörvény-ellenes, ezért ezt a rendelkezést megsemmisíti. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
I n d o k o l á s I.
[1] 1. Az alapvető jogok biztosa (a továbbiakban: indítványozó) az Alkotmánybírósághoz 2012. június 1-jén érkezett indítványában az alapvető jogok biztosáról szóló 2011. évi CXI. törvény 2. § (3) bekezdése és az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 24. § (2) bekezdése alapján kezdeményezte, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja meg és az Abtv. 41. § (1) bekezdésében biztosított jogkörében semmisítse meg a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény (a továbbiakban: Csvt.) 7. §-át, mivel az ellentétes az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében, II. cikkében (emberi méltósághoz való jog), XV. cikk (2) bekezdésében (egyenlő bánásmód követelménye), valamint VI. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal.
[2] A Csvt. 7. §-ával kapcsolatosan indítványozta továbbá, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 32. § (1) bekezdésében és 42. § (1) bekezdésében biztosított jogkörében eljárva mondja ki, hogy az nemzetközi szerződésbe ütközik, mivel ellentétes az 1993. évi XXXI. törvényben kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 8. cikkében foglaltakkal.
[3] Az indítványozó kérte a Csvt. 8. §-ának vizsgálatát is, mert az állítása szerint ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében (jogállamiság elve) foglaltakkal.
[4] Az Abtv. 61. § (2) bekezdésére hivatkozással indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság a már kihirdetett és 2012. július 1-jén hatályba lépő Csvt. 7. és 8. §-ának hatálybalépését az indítvány elbírálásáig függessze fel, mert véleménye szerint az érintettek alapvető jogainak védelme és a jogbiztonság követelményének érvényesülése érdekében azonnali intézkedésre van szükség.
[5] 2. Indítványa indokolásában az indítványozó rámutatott arra, hogy az Alaptörvény releváns, alapjogokkal kapcsolatos szövege nagyrészt megegyezik a korábbi Alkotmány szövegezésével, ezért főszabály szerint továbbra is irányadónak tekinti az eddigi alkotmánybírósági esetjogot – ahogyan ezt egyébként maga az Alkotmánybíróság is megfogalmazta a 22/2012. (V. 11.) AB határozatban.
[6] 2.1. Az indítványozó előadta, hogy a Csvt. a családi jogállás keletkezésével kapcsolatban a 7. § (1) és (2) bekezdésében rögzíti a család fogalmát. Az (1) bekezdés szerint „a család a természetes személyek érzelmi és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszer, amelynek alapja egy férfi és egy nő házassága vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a családba fogadó gyámság”. A (2) bekezdés kimondja, hogy az „egyenesági rokoni kapcsolat leszármazással vagy örökbefogadással jön létre”. Az indítványozó a Csvt. család-fogalmával szemben idéz egy, a kérdéskörrel foglalkozó alkotmányjogi szakirodalmi forrást, mely szerint „családnak tekinthető az olyan szabad akaraton alapuló életközösség, amelynek legalább két tagja van, akiket tényleges kapcsolat, kötődés és függőségi helyzet tart össze, és amely viszonyrendszerében minden félnek meghatározott jogai és kötelezettségei vannak”.
[7] A Csvt. 7. §-a értelmében a család alapja a társkapcsolatok köréből kizárólag egy férfi és egy nő házassága lehet. Az Alaptörvény L) cikk értelmében a házasság intézménye férfi és nő között, önkéntes elhatározáson alapuló életközösség esetén választható megoldás. Emellett azonban a társkapcsolatoknak ma számos egyéb formája is létezik, ahogyan ezt a 32/2010. (III. 25.) AB határozat indokolása (ABH 2010, 194, 205.) is bemutatta. Különnemű párok a) a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) szerinti tényleges, ún. de facto élettársi kapcsolatban élhetnek; b) a bizonyítás megkönnyítése végett – döntésüktől függően – kérhetik az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába való bejegyzésüket; c) választhatják a házasságot. Az azonos nemű párok is a) élhetnek de facto élettársi kapcsolatban; b) kérhetik az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába való bejegyzésüket; vagy c) választhatják a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. törvényben (a továbbiakban: Békmtv.) szabályozott bejegyzett élettársi kapcsolatot. Ezzel összefüggésben az indítványozó rámutatott arra, hogy a 14/1995. (III. 13.) AB határozat deklarálta, hogy a házasság hagyományosan egy férfi és egy nő életközössége (ABH 1995, 82, 83.). Ugyanezen döntés azt is kimondta azonban, hogy „[k]ét személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre.” (ABH 1995, 82, 84.) Az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatáról pedig a 154/2008. (XII. 17.) AB határozat azt is megállapította, hogy az azonos neműek tartós párkapcsolata számára az elismerés és a védelem igénye – mivel ők házasságra nem léphetnek – az emberi méltósághoz való jogból és az abból származtatott önrendelkezési jogból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból levezethető. (ABH 2008, 1203, 1224.) A jogalkotónak tehát biztosítania kell a házastársakéhoz hasonló jogállást az azonos nemű személyek számára is.
[8] Az alapvető jogok biztosa kiemelte, hogy a Békmtv. által az azonos neműek számára létesített „bejegyzett élettársi kapcsolatot” az Alkotmánybíróság a 32/2010. (III. 25.) AB határozatban alkotmányosnak ítélte meg. A Békmtv. 3. § (1) bekezdése és annak pontjai pedig úgy rendelkeznek, hogy ha e törvény eltérően nem rendelkezik, vagy nem zárja ki, megfelelően alkalmazni kell a házasságra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársi kapcsolatra, a házastársra vagy házastársakra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársra, vagy bejegyzett élettársakra, valamint a házaspárra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársakra.
[9] A fentiekkel szemben a Csvt. 7. §-a kizárja a bejegyzett élettársi közösségeket a családként való elismerés és védelem köréből. Ezáltal a Csvt. megkülönböztetést tesz az egyes társkapcsolati formákat választó személyek szexuális irányultsága alapján, hiszen az azonos neműeket (akik az Alaptörvény erejénél fogva nem léphetnek házasságra) teljesen kizárja a család fogalmi köréből. Az indítványozó utalt arra is, hogy ez a szabályozás ellentétes az Alaptörvény XV. cikkének (2) bekezdése szerinti diszkrimináció tilalmával, mert a szexuális irányultságon alapuló megkülönböztetés a személyiség lényeges vonásaként egyértelműen az „egyéb helyzet” fogalma alá tartozó körülmény. A hátrányos megkülönböztetés gyanúja az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében biztosított magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog tekintetében merül fel.
[10] Az indítványozó kiemelte, hogy az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése értelmében a Csvt. alapjog-korlátozását a szükségességi-arányossági mérce alapján kell megítélni. A korlátozás lehetséges indokaként szóba jöhet az Alaptörvény családvédelmi klauzulája [L) cikk]. Ez teremti meg az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségét a házassággal és a családdal összefüggésben. A házasság „intézményének” a védelme (tehát nem valamely alanyi alapjog védelme) érdekében véleménye szerint azonban nem szükséges a bejegyzett élettársakat kizárni a család fogalmából. Kiemelte a 154/2008. (XII. 17.) AB határozatot, mely kimondta, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat nem sérti, és nem is veszélyezteti a házasság kiemelten védett alkotmányos helyzetét. Ez ugyanis csak a házasságkötési joggal és lehetőséggel rendelkezők vonatkozásában értelmezhető: csak az ő esetükben nem lehet alkotmányosan létrehozni egy, a házassággal majdnem azonos tartalmú más jogviszonyt. Az azonos nemű személyek azonban egymással házasságot nem köthetnek, ezért esetükben az egyenlő méltóságú személyként kezelés miatt biztosítani kell egy, a házastársakéhoz hasonló jogállást. Mindezek alapján a Csvt. 7. §-ának restriktív meghatározása nem tekinthető szükséges korlátozásnak, ezért szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetést valósít meg a magán- és családi élet szabadságához, valamint az emberi méltósághoz való jog tekintetében.
[11] Az indítványozó hangsúlyozza, hogy a Csvt. 7. §-a jogsérelmet okoz azoknak a különnemű pároknak is, akik nem házasságban, hanem más társkapcsolati formában kívánnak élni, „kizárja őket, és közös gyermekeiket együttesen a család fogalmi köréből”. A család fogalmának a házasság fogalmával való „összemosása” az Alaptörvény L) cikkéből sem következik, ugyanis e cikk két tagmondata egymással összefüggésben ugyan, de különálló fogalomként kezeli a házasságot és a családot, vagyis azok egymással nem azonosak. Véleménye szerint e cikkből nem következhet olyan értelmezés, amely csak a házasságon alapuló családot vonná a védendő család fogalmi körébe. Ez a más társkapcsolati formát választók magán- és családi élet tiszteletben tartásához, valamint emberi méltósághoz (önrendelkezéshez) való joga szempontjából sértő.
[12] 2.2. A Csvt. 7. §-a kapcsán az indítványozó kifejtette, hogy a törvényi szabályozás nem csak alaptörvény-ellenes, hanem az Egyezmény 8. cikkébe is ütközik, és nem egyeztethető össze az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) ehhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlatával sem. Az Egyezménybe ütközést illetően a Bíróság alábbi ügyeire hivatkozott: X., Y. és Z. kontra Egyesült Királyság, 1997. április 22., 36. §; Schalk és Kopf kontra Ausztria, 2010. június 24., 94. §; Kozak kontra Lengyelország, 2010. március 2., 98. §; K. és T. kontra Finnország, 2011. július 12., 150. §.
[13] 3. Az indítványozó a Csvt. 8. §-ával kapcsolatosan kifejtette, hogy az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében rögzített jogállamiság elvét és a belőle levezethető jogbiztonság követelményét sérti, tekintettel arra, hogy a törvényes öröklés vonatkozásában a Ptk. és a Csvt. között nincs összhang. Az indítványozó szerint eleve nem világos, hogy a Csvt. a Ptk.-val párhuzamosan miért tartalmaz a törvényes öröklésre vonatkozó keretszabályokat. Véleménye szerint a párhuzamos szabályozáson túlmenően azonban alkotmányossági szempontból egyértelműen aggályos, hogy a Csvt. 8. §-a nincs összhangban a Ptk. 607. §-ával, ugyanis a Csvt. említést sem tesz a bejegyzett élettársak – leszármazó hiányában történő – törvényes öröklési lehetőségéről, melyet a Ptk. azonban lehetővé tesz. A Ptk. szabályozása szerint végrendelkezés hiányában az azonos nemű párok esetében – figyelemmel arra, hogy esetükben nincs lehetőség házasságkötésre – a bejegyzett élettárs örököl az élettársa után, mely összhangban van az alkotmánybírósági gyakorlattal, elsősorban a 32/2010. (III. 25.) AB határozatban (ABH 2010, 194.) és a 154/2008. (XII. 17.) AB határozatban (ABH 2008, 1203.) lefektetett elvekkel.
[14] Az indítvány szerint a Csvt. 8. § (1) bekezdése előírja, hogy végintézkedés hiányában történő öröklés esetében öröklésre elsősorban törvényben meghatározott rokonsági fokig az egymással egyenesági vagy oldalági rokonságban, illetve az örökbefogadási kapcsolatban állók és a házastárs jogosult. A Csvt. 8. § (2) bekezdése alapján pedig „az állam és más személyek törvényes öröklésének csak az (1) bekezdésben említett személyek hiányában lehet helye”. A (3) bekezdés úgy szól, hogy „az örökhagyó házastársát pedig külön törvényben szabályozottak szerint özvegyi jog illeti meg”. A Csvt. 8. § (4) bekezdése végül rögzíti, hogy „kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, továbbá szülőjét, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne. A kötelesrész mértékét, alapját, számítását, kiadását, továbbá a kötelesrészből való kitagadás részletes szabályait külön törvény tartalmazza.” Az indítványozó kifejtette, hogy a Csvt. támadott rendelkezéseivel szemben a Ptk. 607. § (1) bekezdése alapján törvényes örökös elsősorban az örökhagyó gyermeke, a 607. § (4) bekezdése ugyanakkor előírja, hogy ha leszármazó nincs, a házastárs vagy a bejegyzett élettárs örököl.
[15] A Ptk. öröklési rendje szerint a bejegyzett élettárs egyértelműen a házastárssal azonos szinten örököl, a Csvt. normaszövege azonban ebben a tekintetben komoly bizonytalanságot okoz. Az indítványozó szerint a törvényes öröklés rendjének egyértelműnek kell lennie abban, hogy – ha a végrendelkezés elmarad – ki és mikor tekinthető törvényes örökösnek. Előfordulhat például az a helyzet, hogy – leszármazó hiányában – a Ptk. alapján a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő örökhagyó élettársa, míg a Csvt. alapján az örökhagyó testvére tekinthető törvényes örökösnek. Az indítványozó szerint a jogalkalmazói gyakorlatban is megjelenő problémák, a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság akadályozza a jogállamiság elvének érvényesülését.
[16] 4. Az Alkotmánybíróság teljes ülése a 31/2012. (VI. 29.) AB határozattal a Csvt. 8. §-a 2012. július elsejei hatálybalépését felfüggesztette.
[17] 5. A Csvt. 8. §-ának és a Ptk. öröklési jogi rendelkezéseinek az ellentmondásai miatt az Alkotmánybíróság végzésben megkereste és nyilatkozattételre hívta fel a közigazgatási és igazságügyi minisztert.
[18] A miniszter válaszában egyrészt rámutatott arra, hogy a Csvt. önálló képviselői indítványként került benyújtásra, így véleményét mint igazságügyért felelős miniszter alakította ki. Kifejtette, hogy a jogalkotó a családvédelem tárgykörébe kívánta vonni az öröklés alapvető szabályait, így a Csvt. 8. §-a olyan alapvető (keret-)szabályokat tartalmaz, amelyeket azután más, sarkalatosnak nem minősülő rendelkezéseknek kell részletezniük. A miniszteri válaszlevél felhívja a figyelmet, hogy a Ptk. 1. § (1) bekezdése kifejezetten rendelkezik a Ptk.-tól való eltérés lehetőségéről. Hivatkozik a Csvt.-hez fűzött indokolásra is, amely szerint: „Nagymértékben gyengíti a hagyományos családi kötelékeket, ha a családi kapcsolatból fakadó törvényes öröklési jogot a jogszabály az indokolt egyenesági, illetve oldalági rokonsági körön kívül eső személyek érdekében korlátozza.” A Ptk. és a Csvt. közötti összhang hiánya kapcsán utal az Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság T/5128/88-as számú – elfogadott – zárószavazás előtti módosító javaslatára, amelynek indokolása kifejezetten tartalmazza, hogy a Csvt. kérdéses szakaszának hatálybalépését szükséges volt elhalasztani a jogrendszer koherenciájának biztosítása érdekében, ugyanakkor elismeri, hogy a kollízió feloldásához szükséges lépéseket végül nem tette meg a jogalkotó.
II.
[19] 1. Az Alaptörvény indítvánnyal érintett rendelkezései:
„B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.”
„L) cikk (1) Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját.
[…]
(3) A családok védelmét sarkalatos törvény szabályozza.”
„I. cikk (3) Az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható.”
„II. cikk Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.”
„VI. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy magán- és családi életét, otthonát, kapcsolattartását és jó hírnevét tiszteletben tartsák.”
„XV. cikk (2) Magyarország az alapvető jogokat mindenkinek bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, fogyatékosság, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül biztosítja.”
[20] 2. Az Egyezmény érintett rendelkezései:
„8. Cikk – Magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog
1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.
2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”
„14. Cikk – Megkülönböztetés tilalma
A jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.”
[21] 3. A Csvt. indítvány által támadott rendelkezései:
„1. A családi jogállás keletkezése
7. § (1) A család a természetes személyek érzelmi és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszer, amelynek alapja egy férfi és egy nő házassága vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a családbafogadó gyámság.
(2) Egyenesági rokoni kapcsolat leszármazással vagy örökbefogadással jön létre.
2. Jog az örökléshez
8. § (1) Végintézkedés hiányában történő öröklés (a továbbiakban: törvényes öröklés) esetében öröklésre elsősorban törvényben meghatározott rokonsági fokig az egymással egyenesági vagy oldalági rokonságban, illetve az örökbefogadási kapcsolatban állók és a házastárs jogosult.
(2) Az állam és más személyek törvényes öröklésének csak az (1) bekezdésben említett személyek hiányában lehet helye.
(3) Az örökhagyó házastársát külön törvényben szabályozottak szerint özvegyi jog illeti meg.
(4) Kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, továbbá szülőjét, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne. A kötelesrész mértékét, alapját, számítását, kiadását, továbbá a kötelesrészből való kitagadás részletes szabályait külön törvény tartalmazza.”
III.
[22] Az indítvány megalapozott.
[23] 1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány jogszabályi rendelkezések alaptörvény-ellenességének utólagos vizsgálatára és nemzetközi szerződésbe ütközés megállapítására irányul, amelyet az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének e) és f) pontja, valamint az Abtv. 24. § (2) bekezdése és a 32. § (2) bekezdése alapján a jogosult nyújtott be, tartalmát tekintve megfelel az 52. § (1) bekezdésében foglaltaknak.
[24] 2. Az indítványozó a Csvt. 7. §-a alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte indítványában, mert azt ellentétesnek tartja az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésével, a II. cikkel (emberi méltósághoz való jog), a XV. cikk (2) bekezdésével (egyenlő bánásmód követelménye), valamint a VI. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal (magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jog).
[25] 3. Az indítványban foglaltak vizsgálata kapcsán az Alkotmánybíróság áttekintette a család intézményét elemző gyakorlatának a jelen ügy szempontjából releváns elemeit, és a következőket állapította meg.
[26] 3.1. A korábbi esetjogot összefoglaló és rendszerező 154/2008. (XII. 17.) AB határozat a házasság mellett a család intézménye kapcsán is kimondta, hogy: „Annak a ténynek, hogy a házasság és a család intézményét […] az 1989-es köztársasági Alkotmányunk […] a demokratikus jogállam alapvető értékeit felsoroló »Általános rendelkezések« között tartotta, önmagában is jelentősége van: az Alkotmány a házasságot és a családot a magyar társadalom alapintézményének tekinti.” (ABH 2008, 1203, 1210.) Ezzel egybevágó alkotmányozói szándék fedezhető fel abban is, hogy az Alaptörvény az „Alapvetés” fejezetben védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját.
[27] Az idézett 154/2008. (XII. 17.) AB határozat megfogalmazása szerint „[a]z állam kötelezettsége a házasságkötéshez való jog biztosítása körében elsősorban és minimálisan arra terjed ki, hogy a házasságkötés és családalapítás feltételeit, jogi kereteit megteremtse. […] Az […] intézményvédelmi kötelezettségből azonban az is következik, hogy az állam nem teremthet olyan törvényi helyzetet sem, amely a házaspárokat összességében hátrányosabb helyzetbe hozza a nem házas személyekkel, párokkal szemben.” Ezen kívül az állam intézményvédelmi kötelezettsége „pozitív viszonyulást, aktivitást és támogatást is feltételez. […] Az állam, lehetőségeihez mérten, az Alkotmány keretei között viszonylag szabadon döntheti el, hogy milyen »házasság- és családpolitikát« folytat, és ehhez milyen jogi eszközöket vesz igénybe.” (ABH 2008, 1203, 1213–1214.)
[28] Az Alkotmánybíróság ezen határozatában azt is kimondta, hogy az önrendelkezési jogból nem csupán a házasságkötéshez való jog vezethető le, hanem az élettársi kapcsolat létesítése is szorosan e joghoz kötődik. „Az a tény azonban, hogy a magyar Alkotmány – nemzetközi egyezményekkel összhangban – csak a házasság intézményének biztosít kifejezett alkotmányos védelmet, alapot teremt arra, hogy a törvényhozó a házastársak és a házasságkötést mellőző élettársak jogviszonyát eltérően szabályozza. […] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság azt is megállapítja, hogy az Alkotmányból nem a házassági kötelék, mint együttélési forma »egyedüli« [kizárólagos], hanem a »különös« [kiemelt, alkotmányos szintű] védelme vezethető le, vagyis az alaptörvény nem zárja ki más, a házasságtól eltérő párkapcsolatok törvényi szintű oltalmát. A jogalkotónak tehát […] lehetősége van a házasságon kívüli együttélési formákat is elismerni és törvényi szintű védelemben részesíteni.” (ABH 2008, 1203, 1214.) A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló – az Alkotmánybíróság által megsemmisített, ezért hatályba nem lépett – 2007. évi CLXXXIV. törvény örökbefogadásra vonatkozó rendelkezéseit vizsgálva kiemelte az Alkotmánybíróság, hogy e vizsgált törvény „a közös örökbefogadás, illetőleg egymás gyermeke örökbefogadásának kizárásával látszólag csupán két személy tartós életközösségének a tényét ismeri el és részesíti védelemben, és a jogszabálynak nem célja a bejegyzett élettársaknak közös gyermekkel is rendelkező család alapítását előmozdítani. […] Az azonos nemű bejegyzett élettársak esetében […] jogi értelemben vett család kizárólag közös örökbefogadás [illetve egymás gyermekének örökbefogadása] útján jöhetne létre. Ennek kizárásával a jogalkotó számukra nem kívánja elősegíteni a jogi értelemben vett családdá válást.” (ABH 2008, 1203, 1220–1221.)
[29] Úgyszintén kimondta az Alkotmánybíróság a házasság és a család intézménye vonatkozásában, hogy ha az alkotmányban „rögzített jogintézmény és egy törvénnyel védett intézmény azonos helyet foglalhatna el, akkor az »alkotmányi védelem« azonossá válna a »törvényi védelemmel«. Az Alkotmány azonban a legmagasabb szintű jogforrás a jogrendszerben, törvényi szinten tehát nem lehet alkotmányos intézményekkel azonos, új intézményeket létrehozni. Ez a megállapítás összhangban áll az Alkotmánybíróság korábbi határozatával, amely szerint »[a]z egyetlen szakaszban tömörített két intézmény közül az Alkotmány első helyen a házasság intézményét védi, ugyanakkor ilyen védelmet az élettársi kapcsolatnak nem biztosít« (1097/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 456, 464.). Az Alkotmány 15. §-ában írt védelem magában foglalja továbbá azt a követelményt is, hogy az állam ne csupán a fennálló házasságokat védje, hanem olyan jogi környezetet teremtsen (pl. a házasságban élőknek olyan előnyöket nyújtson), amely arra ösztönzi polgárait, hogy a lehetséges együttélési formák közül a házasságot válasszák és családot alapítsanak.” (ABH 2008, 1203, 1222–1223.) A különböző neműek életközösségéhez képest az azonos neműek jogi lehetőségeit vizsgálva az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy ők nem léphetnek házassági kötelékbe. „Hangsúlyozva tehát, hogy bár a házasságon kívüli párkapcsolati formák védelmének kötelezettsége sem a különböző neműek, sem pedig az azonos neműek vonatkozásában nem vezethető le az államnak […] a házasság és család védelmét előíró »intézményvédelmi kötelezettségéből«, az azonos neműek tartós párkapcsolata számára azonban az elismerés és a védelem igénye – mivel ők házasságra nem léphetnek – az emberi méltósághoz való jogból […] és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból […] levezethető.” (ABH 2008, 1203, 1224.)
[30] 3.2. A Ptk. korábban hatályos élettárs-fogalmát – amely csak férfi és nő házasságkötés nélkül, közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együttélését ismerte el – alkotmányellenesnek minősítő 14/1995. (III. 13.) AB határozat már a rendelkező részében kiemelte, hogy „ellentétes az Alkotmánnyal, hogy azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek az érzelmi, szexuális és gazdasági közösségben házasságon kívül együtt élő, és kapcsolatukat nyilvánosan vállaló személyekre nézve jogokat és kötelességeket állapítanak meg, csakis a Polgári Törvénykönyv fogalom-meghatározása szerinti élettársi viszonyhoz fűznek jogkövetkezményeket.” (ABH 1995, 82.) Az indokolásban pedig kifejtette, hogy: „A házasság intézményét az állam arra tekintettel is részesíti alkotmányos védelemben, hogy elősegítse a házastársak számára a közös gyermekkel is rendelkező család alapítását. Ez a magyarázata annak, hogy az Alkotmány […] együtt említi a védelem két tárgyát […].[…] A hagyományos és a jelenleg kivételes életközösségek számára az állam különböző jogi lehetőségeket kínálhat, amellyel elismeri és a különböző életviszonyokba integrálja őket. Eközben nem kell az egyes életközösségek önértelmezését követnie, hanem fenntarthat és támogathat hagyományos intézményeket, mint ahogy az új jelenségek elismerésére létrehozhat új jogi formákat is, s ezzel egyszersmind a közfelfogás számára a »normalitás« határait tágíthatja. […] Ezen jogintézmények kialakításánál az érintetteknek nem arra van joguk, hogy ugyanazon intézményt vehesse mindenki igénybe, hanem az az alkotmányos követelmény, hogy az érintetteket egyenlőkként, azonos méltóságú személyként kezeljék […].[…] Két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre.” (ABH 1995, 82, 83–84.)
[31] E határozatában az Alkotmánybíróság az egyenlő elbánás követelményének érvényesítéséhez is meghatározott szempontokat: „Az azonos elbánás mindig a jogi szabályozás tárgyát képező életviszonytól függően mérlegelendő; különös tekintettel arra, van-e szerepe a szabályozásban az együttélésből származó gyermeknek, vagy egy előző illetve utólag kötött házasságnak, avagy magát a szoros személyes kapcsolatot értékeli-e a jog.” (ABH 1995, 82, 84–85.) Így a védett jogi tárgyra, a védett társadalmi viszonyra tekintettel a védelem erőssége az alkotmányi szintű elismeréstől a vagyoni viszonyok rendezésén és a közös lakáshasználat kérdésén keresztül a különböző hivatali összeférhetetlenségi szabályokig, illetve büntetőjogi könnyítésekig – vagy szigorításokig – terjedhet; amely skálán nyilván az alaptörvényi védelem a legerősebb jogi elismerés, és ennek a szintje fokozatosan lehet alacsonyabb.
[32] A jelen ügyben vizsgálandó, a Csvt. 7. §-ában meghatározott család-fogalomra is irányadónak tekinthető, amit az Alkotmánybíróság e határozatában az élettársak jogi fogalmáról kimondott, vagyis, hogy „[e]nnek alkotmányellenessége nem bírálható el önmagában, hanem attól függ, hogy az elosztandó jogok és kötelességek szempontjából hasonló helyzetben lévő személyek között ezt az elosztást az emberi méltósághoz való jog tiszteletben tartásával, azaz a személyek egyenlőkként kezelésével, mindegyikük szempontjainak hasonló körültekintéssel, figyelemmel, elfogulatlansággal és méltányossággal való értékelése alapján végzik-e el.” (ABH 1995, 82, 86.)
[33] 3.3. A 21/1996. (V. 17.) AB határozatban absztrakt alkotmányértelmezés keretében azt vizsgálta az Alkotmánybíróság, hogy a gyermekek megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges védelemhez és gondoskodáshoz való joga szempontjából, erre alapítva korlátozható-e tagságuk homoszexualitással kapcsolatos egyesületben. Az Alkotmánybíróság itt az államnak a gyermekek védelmével kapcsolatos kötelezettségét vizsgálva kimondta: „Az államnak a gyermeket az olyan kockázatvállalásoktól is meg kell óvnia, amelyekkel kapcsolatban életkoránál (az ettől függően feltételezett testi, szellemi, erkölcsi és társadalmi érettségénél) fogva nem képes megismerni és értékelni sem a választható lehetőségeket, sem pedig választása következményeit saját személyiségére illetve későbbi életére és társadalmi beilleszkedésére nézve.” (ABH 1996, 74, 80.) Azonban rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy „[a] homoszexuálisok diszkriminációjára vonatkozó (alkotmány)bírósági ítéletek nemzetközi összehasonlításából az a következtetés adódik, hogy ezekben a »közvéleményben élő erkölcsi megítélés« egyre kevésbé játszik meghatározó szerepet.” (ABH 1996, 74, 82.) „Az azonos neműek közötti kapcsolatot – tartós és megvallott formájában és egyes életviszonyokra korlátozva – maga az Alkotmánybíróság ismerte el jogilag védendőnek [14/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995, 82, 84.], de nem azért, mert a kapcsolat homoszexuális, hanem mert olyan kapcsolat, amelyhez hasonló tényállásokat a jog másutt is elismer, és a megkülönböztetésnek nem volt alapja. A homoszexualitás eddigi […] megítélésénél is megmaradt tehát az Alkotmánybíróság a közerkölcs minősítését mellőző, semleges úton. […] A homoszexualitás különböző értelmezései más-más jogi követelményeket támasztanak. Az emberi jogi megközelítés leginkább a »semleges másság« elméletéhez illik: anélkül, hogy a homoszexualitást értékelnénk, számtalan vonatkozásban meg lehet állapítani, hogy az annak alapján való megkülönböztetés az alkotmányos tesztek alapján igazolhatatlan. […] Nehezebb megkerülni a homoszexualitás értékelését a homoszexuális szülő szülői jogainak gyakorlása korlátozása esetén és az ugyancsak korlátozó örökbefogadási szabályok vizsgálatánál. Legnehezebb a büntetőjogban. Azaz: a nem szerinti (nemi szerep szerinti) megkülönböztetés valóban megengedhetetlen ott, ahol a nemi szerep az illető életviszony lényegét tekintve közömbös, de legalábbis nincs alkotmányosan igazolható súlya. Ahol viszont épp ez adja az illető életviszony lényegét, nagyon nehéz valamely más érveléssel kikerülni a homoszexualitásról való állásfoglalást.” (ABH 1996, 74, 84–85.)
[34] 3.4. Az Alkotmánybíróság a gyermekek jogai, a gyermekek mindenek felett álló érdeke szempontjából vizsgálva a család intézményét, az 1097/B/1993. AB határozatban megállapította, hogy: „A család alkotmányos védelme nemcsak a házasságon alapuló családra, hanem a szociológiai értelemben vett családi életre is vonatkozik […]. Ez pedig azt jelenti, hogy a hagyományos értelemben vett, de nem házassági köteléken alapuló családok és az abban élő kiskorú gyermekek lakáshasználati jogosultságát éppúgy megfelelően figyelembe kell venni, mint a házastársakkal élő kiskorú gyermek »lakásjogát«.” (ABH 1996, 456, 466.)
[35] 3.5. A 32/2010. (III. 25.) AB határozat – amely immáron csak az azonos neműek számára igénybe vehető bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét vizsgálta, és azt nem találta alkotmányellenesnek – rámutatott: „A házasság értékként tételezése […] nem zárja ki, hogy a jogalkotó – figyelemmel a társadalmi tendenciákra, igényekre, a hagyományos családformák változására, egyszersmind elismerve a személyek jogát arra, hogy egyéni boldogságukat az általuk szabadon megválasztott kapcsolati keretben keressék – más, a házassághoz hasonló funkciójú kapcsolati formákat is védelemben részesítsen. […] Az intézményvédelmi kötelesség egy nyitott és demokratikus társadalomban nem lehet akadálya jogok kiterjesztésének, az ezzel ellentétes értelmezés ellentmondásban állna az Alkotmány szellemiségével.” (ABH 2010, 194, 208.)
[36] Kifejtette az Alkotmánybíróság azt is, hogy „[a]z azonos neműek vonatkozásában […] a jogi értelemben vett közös gyermek vállalásának a kizártsága a házasság és a BÉK eredete és társadalmi rendeltetése közötti érdemi eltérést rögzíti. A házasság »tipikusan a közös gyermekek születését és a családban való felnevelését célozza«, így a házasság intézményét az állam arra is tekintettel részesíti alkotmányos védelemben, hogy »elősegítse a házastársak számára a közös gyermekkel is rendelkező család alapítását« [14/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995, 82, 83.] Ettől eltérően a BÉK, bár ez szintén a véglegesség szándékával létrehozott párkapcsolat, amely két azonos nemű személy kölcsönös gondoskodásban élésének kerete, de e kapcsolatot nem a családalapítás [és így nem a társadalmi reprodukció] lehetőségére tekintettel védi a törvényalkotó: azonos nemű pároknak természetes úton közös gyermeke nem lehet, és […] a jogalkotó a BÉK-ben élők számára a jogi értelemben vett családdá válást sem kívánja lehetővé tenni. Mindez azt jelenti, hogy a jogalkotó […] valóban nem kezeli, természetüknél fogva nem is kezelheti azonos módon a házasságban és a BÉK-ben élőket. […] [A] testület az azonos neműek vonatkozásában megállapítja, hogy a házasság és a BÉK szabályozása között érdemi különbség van arra tekintettel, hogy a közös gyermek vállalását a Békmtv. kizárja.” (ABH 2010, 194, 212–213.)
[37] 4. Az Alkotmánybíróság korábbi releváns határozatainak a család alkotmányos intézményével kapcsolatban tett megállapításait a Csvt. 7. §-ának család-fogalmával összevetve az alábbi megállapítások tehetők.
[38] 4.1. A Csvt. 7. § (1) bekezdése a családot a természetes személyek érzelmi és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszerként határozza meg, amelynek alapja egy férfi és egy nő házassága vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a családbafogadó gyámság. A (2) bekezdés az egyenesági rokoni kapcsolatról mondja ki, hogy az leszármazással vagy örökbefogadással jön létre. Az Alaptörvény L) cikke a házassággal egy mondatban, de külön fordulatban, önállóan „védi” a családot, mint „a nemzet fennmaradásának alapját”, és a két fogalmat nem kapcsolja össze. Mind az Alaptörvény L) cikkéből, mind a Csvt. 7. § (1) bekezdéséből következően a házasság tehát a család – egyik, de nem kizárólagos – alapja lehet; annak fogalmába beletartozik úgy a férfi és nő közötti szoros személyes, érzelmi és gazdasági kapcsolat-jellege miatt, mint az élet továbbadására alkalmas – ennek lehetőségét magában hordozó – társadalmi alapintézmény-jellege miatt (akkor is, ha abból közös gyermek ténylegesen nem származik). E részében tehát a Csvt. 7. §-a összhangban áll az Alaptörvényben kifejezésre juttatott család-képpel.
[39] 4.2. Mind az Alaptörvény L) cikkének a „nemzet fennmaradásának alapjára” vonatkozó fordulatából, mind pedig az Alkotmánybíróság korábbi döntéseinek azon megállapításából, amely szerint a házassághoz kapcsolódó állami intézményvédelmi kötelezettség indoka is az, hogy elősegítse a közös gyermekkel is rendelkező család alapítását, valamint, hogy a család alkotmányos védelme nemcsak a házasságon alapuló családra, hanem a szociológiai értelemben vett családi életre is vonatkozik [14/1995. (III. 13.) AB határozat, ABH 1995, 82, 83.; ABH 1996, 456, 466.; 154/2008. (XII. 17.) AB határozat, ABH 2008, 1203, 1210.; 32/2010. (II. 25.) AB határozat, ABH 2010, 194, 212.], az következik, hogy a családokat megillető alaptörvényi védelem kiterjed azokra a tartós jellegű társkapcsolatokra is, amelyekből közös gyermek származik. Ebben az esetben az intézményvédelmi kötelezettségnek az a vonása került előtérbe, amely a keletkezett új életet hivatott oltalmazni attól függetlenül, hogy az a jogalkotó által milyen szinten szabályozott, vagy esetlegesen nem szabályozott együttélési formából származik; pusztán arra tekintettel, hogy a nemzet (a társadalom) az Alaptörvényben is kifejezésre juttatott módon a saját fennmaradását, így az életet magát is védendő értéknek tekinti. Ezt juttatja kifejezésre a Csvt. 7. §-ának „vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a családbafogadó gyámság” fordulata is, amelynél fogva a családoknak járó állami intézményvédelem megilleti a közös gyermekkel rendelkező, de házasságra nem lépő együtt élő élettársakat is. Az indítványban foglaltakkal szemben ezért a Csvt. 7. §-a nem zárja ki a család fogalmából azokat a közös gyermekkel rendelkező különnemű párokat, akik nem házasságban, hanem más társkapcsolati formában kívánnak élni, így ebben az elemében is összhangban áll az Alaptörvény L) cikkével.
[40] 4.3. Az azonos neműek tartós párkapcsolatai szempontjából vizsgálva a támadott rendelkezést, rá kell mutatni az Alaptörvény L) cikkének első fordulatára, amely a házasságot mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget rendeli védeni, valamint az Alkotmánybíróság által a 154/2008. (XII. 17.) AB határozatban tett azon megállapításokra, amelyek szerint azonos nemű bejegyzett élettársak esetében jogi értelemben vett család kizárólag közös örökbefogadás (illetve egymás gyermekének örökbefogadása) útján jöhetne létre; ennek kizárásával pedig a jogalkotó számukra nem kívánja elősegíteni a jogi értelemben vett családdá válást (ABH 2008, 1203, 1220–1221.). Itt emelte ki az Alkotmánybíróság azt is, hogy az azonos neműek tartós párkapcsolatának védelme nem a házasság és a család védelmét előíró intézményvédelmi kötelezettségből vezethető le, az elismerés és a védelem igénye esetükben az emberi méltósághoz való jogból, az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból következik. (ABH 2008, 1203, 1224.)
[41] Az indítványozó azon álláspontjával szemben, amely szerint a Csvt. 7. §-a a magán- és családi élet tiszteletben tartásához, valamint az emberi méltósághoz való jog tekintetében (szexuális irányultságon, mint egyéb helyzeten alapuló) hátrányos megkülönböztetést okoz azzal, hogy a bejegyzett élettársakra nem terjed ki, az a megállapítás tehető, hogy a támadott törvényhely ezzel nem teremt alap- törvény-ellenes helyzetet. Amint arra a 30/1997. (IV. 29.) AB határozat is rámutatott, „az Alkotmánybíróság más mércét alkalmazott az alkotmányos alapjogokat érintő diszkriminációra (a szükségesség/arányosság tesztjét), s más mércét arra az esetre, ha a […] diszkrimináció-tilalmat az alapjogokon kívül egyéb jogokra terjesztette ki. Itt akkor állapít meg az Alkotmánybíróság alkotmányellenes megkülönböztetést, »ha a megkülönböztetésnek … nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes.« [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197.]”. (ABH 1997, 130, 139–140.) A 881/B/1991. AB határozat kimondta, hogy „[n]em minősül azonban megengedhetetlen megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket. Az egyenlőség követelménye tehát a jog általi egyenlőként való kezelésre irányuló alkotmányos elv, amely az azonos (homogén) szabályozási körbe vont jogalanyoknak a jogokból való egyenlő részesedését védi.” (ABH 1992, 474, 477.) Más megfogalmazásban a 191/B/1992. AB határozat szerint ez azt jelenti, hogy „[a]lkotmányellenes megkülönböztetés, ha a jogszabály a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó (egymással összehasonlítható) jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne.” (ABH 1992, 592, 593.) {Összefoglalóan legutóbb a 3009/2012. (VI. 21.) AB határozatban, (Indokolás [54])} Kifejezetten a vizsgálni kért törvényhely szempontjából, nem a bármilyen szexuális orientáció alapján párt választók képeznek egy homogén csoportot, és nem a bármilyen társkapcsolatban élőket kell a törvényhozónak ez alapján családként elismernie; ebből következően jelentőséggel bír az a körülmény, hogy különböző neműek vagy azonos neműek társkapcsolatáról van-e szó. Az ezzel ellentétes álláspont figyelmen kívül hagyná, hogy – ahogy azt az Alkotmánybíróság többek között a fent idézett 154/2008. (XII. 17.) AB határozatban is kifejtette, és ahogy ez az Alaptörvény L) cikkének „a nemzet fennmaradásának alapját” szövegrészéből is következik – az állam az élet továbbadásának potenciális lehetősége miatt, e célhoz kötötten védi a családot. Alaptörvényi kiemelést e védett intézmény tekintetében, az egyenlő elbánás alkotmányos követelménye alapján az ettől eltérő jellegű vagy e cél szolgálatára nem képes kapcsolatok (amelyek az emberi méltósághoz való jog, az önrendelkezési jog, az általános cselekvési szabadság, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jog alapján szabadok, és többnyire a törvényhozó által bizonyos elemeikben szabályozottak is) nem igényelhetnek, ezzel ugyanis nem azonos társadalmi hatású kapcsolatokat kívánnának tévesen egyenlővé minősíteni.
[42] 4.4. A hivatkozott 154/2008. (XII. 17.) és 32/2010. (III. 25.) AB határozatok a fentiek szerint kimondták, hogy a jogalkotónak lehetősége van a házasságon kívüli együttélési formákat is elismerni és törvényi szintű védelemben részesíteni (ABH 2008, 1203, 1214.), illetve, hogy az intézményvédelmi kötelezettség egy nyitott és demokratikus társadalomban nem lehet akadálya jogok kiterjesztésének (ABH 2010, 194, 208.). E megközelítésből vizsgálva, és figyelembe véve az államnak az Alaptörvény L) cikkében szereplő család fogalmához kapcsolódó intézményvédelmi kötelezettségét, valamint az Alkotmánybíróság következetes gyakorlatát – amely a különböző tartós érzelmi és gazdasági életközösségi formák típusainak az egymástól való megkülönböztetését nem olyan módon ismeri el, hogy valamely ideáltípus preferálása érdekében más életközösségi típusokat korlátoz vagy tilt, hanem úgy, hogy az azonos védelem kötelezettségének érvényesítése mellett az Alaptörvénnyel összhangban elismeri az állam előnyöket juttató, különböző családtámogatási intézményekben megnyilvánuló eszközrendszerét, miközben arra is felhívta a figyelmet, hogy a család alkotmányos védelme a szociológiai értelemben vett családi életre is vonatkozik –, megállapítható, hogy a Csvt. 7. §-a a család lehető legszűkebb törvényi fogalmát adja.
[43] 4.5. E fogalom alkotmányossági vizsgálatánál lényeges szempont az is, hogy a törvényhozó jelen esetben úgy élt egy Alaptörvényben nevesített intézmény – alacsonyabb jogforrási szinten történő – újra-definiálásának lehetőségével, hogy az ilyen szűken meghatározott család-definíció mellett még ettől elkülönítve, esetleg más elnevezéssel sem (ha már a „család” fogalmát a törvényhozó nem kívánta tágítani) törekedett felsorolni azokat a törvény által elismert egyéb társas együttélési formákat, amelyeket az állami intézményvédelmi kötelezettségből fakadóan ugyanazoknak a támogatásoknak kell megilletniük, ami a családokat megilleti. Ha a törvényhozó azt a megoldást is választja, hogy absztrakt jogszabályi fogalom-meghatározással egy általa választott életközösségi formát ki kíván emelni és mintául állítani, az intézményvédelmi kötelezettségéből fakadóan akkor is köteles a törvény által elismert egyéb társas együttélési formáknak is megegyező szintű védelmet garantálni. Az Alaptörvény L) cikkéből ugyanis nem következik az, hogy például az egymás gyermekeiről gondoskodó, és őket felnevelő élettársak, a közös gyermeket nem vállaló, vagy olyan különnemű élettársak, akiknek egyéb körülmények miatt közös gyermeke nem lehet (így például az idősebb vagy meddő, egymással életközösségben élő személyek), az özvegyek, a testvérükről vagy testvérük, esetleg más rokonuk gyermekéről gondoskodó személyek, az unokájukat felnevelő nagyszülők, a nem egyenesági idősebb rokonaikról gondoskodó személyek, és számos más, a tágabb, dinamikusabb szociológiai család-fogalomba beletartozó, azonos célra irányuló, kölcsönös gondoskodáson alapuló, tartós érzelmi és gazdasági életközösségekre ne vonatkozna ugyanúgy az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége, nevezze ezeket bárhogyan is a törvényhozó. A más jogági normákban kifejeződő jogvédelmi (intézményvédelmi) szintet a jogalkotó nem szállíthatja le (burkoltan sem) olyan módon, hogy megadja az Alaptörvényben is szereplő család általános, ez esetben erősen leszűkített fogalmát.
[44] Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság arra is rámutat, hogy egyéb jogterületeken, más hatályos jogszabályokban, más és más kontextusban (önálló, az adott jogszabályra nézve irányadó meghatározás nélkül) számos helyen fellelhető a család-kifejezés, vagyoni viszonyok rendezésével, támogatások elosztásával, kedvezmények juttatásával, közös lakáshasználat kérdéseivel, különböző hivatali összeférhetetlenségi szabályokkal, büntetőjogi könnyítésekkel vagy szigorításokkal stb. kapcsolatban. Ez az állapot pedig – főleg, ha a jogalkalmazó megkísérli e szerteágazó jogszabályok család-kifejezéseit a Csvt. által adott család-fogalommal összhangban interpretálni – párhuzamos vagy éppen egymással ütköző értelmezésekhez, és ebből kifolyólag bizonytalan, kiszámíthatatlan jogalkalmazási gyakorlathoz vezet.
[45] 4.6. Az Alaptörvény L) cikkében szereplő, a családhoz, mint a nemzet fennmaradásának alapjához kapcsolódó állami intézményvédelmi kötelezettségből, valamint a VI. cikk (1) bekezdésében szereplő magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogból fakad az a követelmény, hogy ha a jogalkotó a családokra nézve kíván jogokat és kötelességeket megállapítani, akkor azoktól a személyektől, akik a családalapítást a házasságkötést megelőző vagy mellőző más – a jogalkotó által legalább egyes elemeiben szabályozott és elismert – tartós érzelmi és gazdasági életközösségben kívánják megvalósítani, a már megadottakhoz képest jogokat nem vonhat vissza, a társkapcsolati forma meglévő védelmi szintjét nem csökkentheti, és különösen a gyermekek mindenek felett álló érdeke szempontjából az intézményvédelmi kötelezettségét azonos módon kell érvényre juttatnia. Ezzel összefüggésben az Alaptörvényből fakadó követelmény az is, hogy a házasságot és a családot érintő intézményvédelmi kötelezettség nem eredményezheti a gyermekek bármilyen, közvetlen vagy közvetett jellegű hátrányos megkülönböztetését azon az alapon, hogy szüleik házasságban, vagy más típusú életközösségben nevelik őket.
[46] A fent kifejtettek alapján a Csvt. 7. §-áról megállapítható, hogy az abban foglalt család-fogalom az Alaptörvény L) cikkével nem azonos, az abban foglaltakhoz képest leszűkítő definíciót ad, így nem képes eleget tenni az e cikkből fakadó szélesebb körű állami intézményvédelmi kötelezettségnek. Az Alkotmánybíróság ezért a Csvt. 7. §-át megsemmisítette.
[47] 5. Mivel az Alkotmánybíróság a Csvt. 7. §-ának alaptörvény-ellenességét megállapította az Alaptörvény L) cikkének sérelme alapján, az indítványban említett nemzetközi szerződésbe ütközést érdemben nem bírálta el. [44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44.; 61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 15/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.; 164/2011. (XII. 20.) AB határozat, ABH 2011, 440, 463.]
IV.
[48] 1. Az Alkotmánybíróság korábban hivatkozott végzésével a Csvt. 8. §-ának hatályba lépését felfüggesztette.
[49] 1.1. Az a tény, hogy az öröklési jogot nem külön törvény, hanem a Ptk., mint nemzeti magánjogi kódex szabályozza egységes rendszerben, összhangban van magánjogunk történeti fejlődésével. Magyarország magánjogi hagyományait vizsgálva megállapítható, hogy már a középkori országos szokásjogot összefoglaló Tripartitum tartalmazta az örökléssel kapcsolatos – a maga idejében természetesen rendi jellegű – szabályokat. A nemesi rend jogviszonyai lényegüket tekintve 1848-ig változatlanok maradtak. Az ősiség eltörléséről rendelkező 1848:XV. tc. ígéretet tett „polgári törvénykönyv” kidolgozására. Az Osztrák Polgári Törvénykönyv (OPTK) kényszerű bevezetését követően az Országbírói Értekezlet megalkotta Ideiglenes Törvénykezési Szabályok (ITSZ) és az 1928. évi „Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslata” (Mtj.) is tartalmazta az öröklési joggal kapcsolatos szabályozási anyagot.
[50] 1.2. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta a törvényes öröklés jelenleg hatályos szabályozását. A Ptk. III. cím LII. fejezete tartalmazza az öröklésre, ezen belül a törvényes öröklés rendjére vonatkozó alapvető szabályokat. A Ptk. 607. § (1) bekezdése alapján „törvényes örökös elsősorban az örökhagyó gyermeke”, a 607. § (4) bekezdése ugyanakkor előírja, hogy „ha leszármazó nincs, a házastárs vagy a bejegyzett élettárs örököl”. A Ptk. 615. § (1) bekezdése – a nem általa örökölt vagyon tekintetében – özvegyi jogot biztosít a házastárson túlmenően a bejegyzett élettársnak is, továbbá a bejegyzett élettársat kötelesrész is megilleti, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse, vagy végintézkedés hiányában az lenne a Ptk. 661. § alapján. A Ptk. ezen rendelkezései összhangban vannak a Békmtv. 3. § (1) bekezdésével.
[51] A Ptk. és a Békmtv. tehát lehetővé teszik, hogy végrendelkezés hiányában az azonos nemű párok esetében – figyelemmel arra, hogy esetükben nincs lehetőség házasságkötésre – a bejegyzett élettárs örököljön élettársa után, továbbá a túlélő házastárshoz képest azonos özvegyi jog és kötelesrész is megilleti. A citált hatályos szabályozás összhangban van az alkotmánybírósági gyakorlattal, elsősorban a 32/2010. (III. 25.) AB határozatban (ABH 2010, 194.) és a 154/2008. (XII. 17.) AB határozatban (ABH 2008, 1203.) lefektetett elvekkel. Az Alkotmánybíróság az indítványozó által is többször idézett 32/2010. (III. 25.) AB határozatában több korábbi elvi élű megállapítását is összefoglalta: „[…] az azonos nemű személyek számára azonban, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja.” [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48–49.] „Egy ilyen új jogintézmény nem sérti, nem is veszélyezteti a házasság Alkotmány által kiemelten védett helyzetét (az Alkotmány 15. §-át), illetve a különböző neműeknek szintén az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből levezetett házasságkötéshez való jogát. […] A hagyományos forma, a különneműek házassága nem kerül hátrányosabb helyzetbe azáltal, hogy az azonos nemű bejegyzett élettársak – az ilyen kapcsolat természetéből adódó különbségek fenntartása mellett – a házastársakéhoz hasonló pozícióba kerülnek.” (ABH 2008, 1203, 1224–1225.)
[52] 1.3. A fentiekhez képest a Csvt. 8. § (1) bekezdése előírja, hogy „végintézkedés hiányában történő öröklés (a továbbiakban: törvényes öröklés) esetében öröklésre elsősorban törvényben meghatározott rokonsági fokig az egymással egyenesági vagy oldalági rokonságban, illetve az örökbefogadási kapcsolatban állók és a házastárs jogosult”. A Csvt. 8. § (2) bekezdése alapján pedig „az állam és más személyek törvényes öröklésének csak az (1) bekezdésben említett személyek hiányában lehet helye”. A (3) bekezdés szól az özvegyi jogról, mely szerint „az örökhagyó házastársát pedig külön törvényben szabályozottak szerint özvegyi jog illeti meg”. A Csvt. 8. § (4) bekezdése a kötelesrésszel kapcsolatos szabályokat rögzíti: „kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, továbbá szülőjét, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne. A kötelesrész mértékét, alapját, számítását, kiadását, továbbá a kötelesrészből való kitagadás részletes szabályait külön törvény tartalmazza.”
[53] 1.4. A Ptk. és a Csvt. idézett törvényhelyeinek összevetése után megállapítható, hogy a Ptk. és a Csvt. párhuzamosan tartalmaz a törvényes öröklésre vonatkozó szabályokat, azonban a párhuzamosságon túlmenően megállapítható az is, hogy a Csvt. vizsgált 8. §-a nincs összhangban, és szűkebb körű, mint a Ptk. törvényes öröklésre, özvegyi jogra és kötelesrészre vonatkozó rendelkezései.
[54] 1.5. Törvény törvénnyel való kollízióját, a jogforrási rendszerben azonos szinten szereplő jogszabályok összeütközését vizsgálva az Alkotmánybíróság a 35/1991. (VI. 20.) AB határozatban kijelentette, hogy „meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes – vagy az értelmezéstől függően ellentétes – törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendelkezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együtt jár, vagyis ha az ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet, tehát például ha a rendelkezések valamelyike meg nem engedett diszkriminációt, egyéb alkotmányellenes helyzet megteremtését, vagy alkotmányos alapjog korlátozását eredményezi. […] A jogállamiság elvéből nem következik, hogy az azonos szintű jogszabályok közötti normakollízió kizárt.” (ABH 1991, 175, 176.) E megállapítást a 21/2001. (VI. 21.) AB határozat azzal pontosította, hogy kimondta: abban az esetben sérül a jogállamiság alkotmányos alapértékből fakadó jogbiztonság követelménye, ha az ellentétes tartalmú törvényi rendelkezések „[…] között fennálló kollízió jogalkalmazói jogértelmezéssel a jogbiztonság sérelme nélkül nem oldható fel.” (ABH 2001, 231, 235.)
[55] 1.6. Az Alkotmánybíróság a Csvt. és a Ptk., valamint ezen keresztül a Békmtv. vizsgált szabályozása közötti kollízió megállapítása után azt vizsgálta meg, hogy az ellentmondás feloldható-e akkor, ha a jogértelmezés szempontrendszerét kibővítjük azzal, hogy az időrendben később elfogadott Csvt. sarkalatos törvény, míg a nála korábban született Ptk. és Békmtv. nem az. Az Alaptörvény hatálybalépése óta ilyen összefüggésben az Alkotmánybíróság nem vizsgálta a sarkalatos törvény szerepét a jogforrási hierarchiában, azonban – mivel a korábbi kétharmados törvények és a jelenlegi sarkalatos törvények jellegükben (elnevezésüket leszámítva) semmiben sem különböznek, és mivel megfelel az értelmezés szabályainak is – irányadónak tekinti a kétharmados törvények kapcsán kialakított korábbi alkotmánybírósági gyakorlatot.
[56] A 4/1993. (II. 12.) AB határozat (ABH 1993, 48.) indokolása rámutatott: az, hogy mely alapjogokat rendel az alkotmány kétharmados törvényben szabályozni, és melyeket nem, „nem állapít meg […] az alapjogok között elvileg megalapozott hierarchiát; pusztán politikai fontosságukat jelzi”. (ABH 1993, 48, 60.) Kimondta továbbá azt is, hogy: „A kétharmados törvényeket az Alkotmány csupán eljárási szempontból, a meghozatalukhoz szükséges minősített többséggel különbözteti meg az alapvető jogokra vonatkozó egyéb törvényektől; a minősített törvény a jogforrási hierarchiában nem áll a többi törvény felett.” [ABH 1993, 48, 63–64. Hasonlóan: 53/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 238, 239.]
[57] A minősített többséggel elfogadott törvények témakörében a korábbi gyakorlatot összegző 1/1999. (II. 24.) AB határozat (ABH 1999, 25.) rendelkező része a következőket mondta ki: „A minősített többség követelménye nemcsak az adott […] törvény megalkotására vonatkozik, hanem e törvény módosítására (rendelkezéseinek megváltoztatására, kiegészítésére) és hatályon kívül helyezésére is. Az Alkotmány rendelkezése alapján minősített többséggel elfogadott törvényt egyszerű többséggel elfogadott törvénnyel nem lehet módosítani vagy hatályon kívül helyezni.” Ez az AB határozat is idézi a 4/1993. (II. 12.) AB határozat indokolásából azt, hogy: „A parlamentarizmus lényegével ellenkezne azonban az olyan értelmezés, amely kizárná az egyszerű többséget abból, hogy az illető alapjogokra vonatkozóan – a kétharmados törvényre tartozó koncepcionális kérdéseken kívül – politikai elképzeléseinek megfelelően rendelkezzék: végrehajtásukat szabályozza, további garanciákat építsen ki, saját koncepciója szerint igazítsa érvényesülésüket az adott körülményekhez. Az alapjogok védelme és érvényesülése szenvedne a parlamentáris elveken nyugvó Alkotmány alapján megindokolhatatlan korlátozást, ha minden változás és továbbfejlesztés, illetőleg a szabályozási koncepciót nem meghatározó részgarancia kétharmados többséghez lenne kötve.” (ABH 1999, 25, 37.; ABH 1993, 48, 61–62.) Rámutatott arra is, hogy: „az Országgyűlésnek van jogköre annak eldöntésére, hogy az adott törvényhozási tárgyat milyen részletesen szabályozza az ún. kétharmados törvény útján. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor fenntartja az […] idevonatkozóan tett megállapításokat, amelyek szerint az Alkotmány szövegéből és szerkezetéből nem következik, hogy csakis ún. kétharmados törvénnyel lehetne rendelkezni azon alapjogok minden vonatkozásáról, amelyekről szóló törvényhez az Alkotmány minősített többséget ír elő” (ABH 1999, 25, 39.).
[58] A fenti megállapításokat tovább konkretizálta a 31/2001. (VII. 11.) AB határozat: „a minősített többség alkotmányossági megítélése során alapvető jelentőségű: az alkotmányi felhatalmazás alapján megalkotott alapjogi vagy intézményi tárgyköröket szabályozó kétharmados törvény tartalmát az Országgyűlés miként alakítja ki (a szabályozási köre mire terjed ki, milyen kérdéseket rendez a minősített többség igényével). Ezt követően azonban – amelyet a formális jogállamiság elveinek a megtartása is megkövetel – a törvényhozás korábbi döntéséhez kötve van. […] [A]z egyszerű többséggel elfogadható törvénynek »a kétharmados törvényre tartozó koncepcionális kérdéseken kívül«-i körben van helye.” (ABH 2001, 258, 262.) Ebben a döntésében, amikor az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy egy adott témakör minősített többséggel elfogadott törvényre tartozik-e, azt a mércét alkalmazta, amely szerint az adott szabályozási tárgykörnek a szabályozási koncepció lényeges elemének, önálló, egységes, körülhatárolható tárgykörnek kell lennie (ABH 2001, 258, 266).
[59] A 27/2008. (III. 12.) AB határozat kimondta: „Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a kétharmados törvények nem állnak a többi törvény felett a jogforrási hierarchiában, s az Alkotmány alapján minden – bármilyen szavazati aránnyal meghozandó – törvény »egyenrangú«” [ABH 2008, 289, 294. Hasonlóan: 22/2008. (II. 12.) AB határozat, ABH 259, 264.; 20/2008. (III. 12.) AB határozat, ABH 241, 246.].
[60] Az Alkotmánybíróság arra a megállapításra jutott, hogy a Ptk. és rajta keresztül a Békmtv., valamint a Csvt. vizsgált rendelkezései közötti kollízió a jogalkalmazás során nem oldható fel arra való hivatkozással, hogy a Csvt. sarkalatos törvény, míg a Ptk. és a Békmtv. nem az.
[61] 1.7. A Ptk. hatályos öröklési rendje szerint, a Békmtv. 3. § (1) bekezdésének megfelelően, a bejegyzett élettárs a házastárssal azonos szinten örököl. A Csvt. 8. §-a ezzel szemben következetesen mellőzi a bejegyzett élettársra való utalást, így kizárja a törvényes örökösök köréből. A törvényes öröklés rendjének egyértelműnek kell lennie abban, hogy – ha a végrendelkezés elmarad – ki és mikor tekinthető törvényes örökösnek.
[62] Előfordulhat, hogy – leszármazó hiányában – a Ptk. és a Békmtv. alapján a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő örökhagyó élettársa, míg a Csvt. alapján az örökhagyó testvére tekinthető törvényes örökösnek. Egy ilyen esetben a jogalkalmazó eljárhat a Ptk. és a Békmtv. szabályai szerint, azonban akkor megsérti a Csvt. szabályait, ugyanakkor eljárhat a Csvt. szabályai szerint is, ekkor viszont a Ptk. és a Békmtv. szabályait sérti meg, tehát mindenképpen jogszabálysértő döntést fog hozni.
[63] Az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a jogállami minőségnek nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. Az Alkotmánybíróság a 21/2001. (VI. 21.) AB határozatában (ABH 2001, 231, 235.) megállapította: ha a törvények közötti kollízió jogalkalmazói jogértelmezéssel a jogbiztonság sérelme nélkül nem oldható fel, az sérti a jogállamiság elvéből folyó jogbiztonság követelményét. A jogbiztonság követelményével kapcsolatosan a 9/1992. (I. 30.) AB határozat továbbá arra is rámutatott, hogy „az állam – s elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is.” (ABH 1992, 59, 65.)
[64] 1.8. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a vizsgált rendelkezések – fentiekben részletezett – ellentmondásai olyan súlyúak, amelyek jogalkalmazói jogértelmezéssel nem oldhatók fel, így azok nem felelnek meg a jogállamiság követelményeinek.
[65] Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Csvt. 8. §-a sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdését, ezért azt megsemmisítette.
[66] 2. Az, hogy az Alkotmánybíróság érdemben nem bírálta el a Csvt. 7. §-ának indítványozó által állított nemzetközi szerződésbe ütközését – mivel alaptörvény-ellenességét már megállapította –, nem jelenti azt, hogy az indítványban felhozott ezzel kapcsolatos érvek ne képezték volna érdemi vizsgálat tárgyát a határozat meghozatala során. Épp ellenkezőleg, az Alkotmánybíróság eljárása során megvizsgálta az indítványban hivatkozott, a Bíróság által meghozott ítéleteket. A Csvt. 7. §-a nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát az indítványozó a számára az Abtv. 32. § (2) bekezdésében biztosított jog alapján kezdeményezte. Véleménye szerint a támadott rendelkezés annak alaptörvény-ellenességén túlmenően, ellentétes az Egyezmény 8. cikkével, és nem egyeztethető össze a Bíróság ehhez kapcsolódó ítélkezési gyakorlatával sem. Az Alkotmánybíróság az ebben a körben felhozott érvek érdemi vizsgálata során észlelte, hogy az indítványozó által hivatkozott bírósági precedensek aggályokat ébresztenek a Csvt. 8. §-ával összefüggésben is.
[67] 2.1. Az Egyezmény 8. cikkének és az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésének normaszövege a megfogalmazásában kevés eltérést mutat egymáshoz képest, azonban az Alkotmánybíróság a 166/2011. (XII. 20.) AB határozatában kimondta: „az Egyezmény adott rendelkezései tartalmának értelmezéséhez és tisztázásához – eddigi gyakorlatához híven – az Egyezmény hiteles (autoritatív) értelmezésének jogával az Egyezményben a részes államok által felruházott Bíróság joggyakorlatát veszi alapul. Ez az alapulvétel mindenekelőtt a Bíróságnak azon dictumai (átvitt értelemben vett »precedensei«) alapján történik, amikor a Bíróság magát az Egyezményt, annak egyes fordulatait értelmezi, amikor rámutat arra, mi egyeztethető az Egyezmény követelményeivel össze és mi nem”. (ABH 2011, 557.) Az Alkotmánybíróság ezért külön vizsgálta meg az indítvány által hivatkozott bírósági ítélkezési gyakorlatot.
[68] 2.2. Az Alkotmánybíróság a Csvt. 8. §-a alaptörvény-ellenességének megállapításakor figyelembe vette, hogy a Bíróság több döntésében is kifejtette, hogy a házasság a többi együttélési formához képest kiemelkedő védelmet élvez, az Egyezmény 8. cikkéhez képest a 12. cikk lex specialis: a házasságkötéshez és a családalapításhoz fűződő jogot deklarálja. A házasság intézményének kiemelt védelmén túlmenően azonban a valós és változó társadalmi folyamatokat is követi a Bíróság: „[…] amikor arról döntünk, hogy egy kapcsolat családi életnek minősül-e, számos tényező releváns lehet, beleértve annak vizsgálatát, hogy a pár együtt él-e, kapcsolatuk hosszát és hogy demonstrálták-e egymás felé való elkötelezettségüket gyermekvállalással vagy bármilyen egyéb módon.” (X., Y. és Z. kontra Egyesült Királyság, 1997. április 22., 36. §, App. no.: 21830/93), egy újabb döntésében kimondta továbbá, hogy „a 8. cikk szempontjából irányadó családi élet létezése vagy nem létezése elsősorban ténykérdés, amely közeli személyes kapcsolatok meglététől függ” (K. és T. kontra Finnország, 2011. július 12., 150. §, App. no.: 25702/94).
[69] A Bíróság többször rámutatott arra, hogy az Egyezmény élő instrumentum, melyet az aktuális körülményeknek megfelelően kell értelmezni. Ennek is köszönhetően 2010-ben a Bíróság változtatott az elsődlegesen a Mata Estevez kontra Spanyolország ügyben kialakított korábbi gyakorlatán, és kiterjesztette a házasságot kötni nem tudó, azonos nemű élettársak kapcsolatára a családi élet tiszteletben tartásához való jogot. A Bíróság megállapította, hogy immár „mesterkélt lenne fenntartania azt az álláspontot, hogy a heteroszexuális párokkal ellentétben [az Egyezmény 8. cikkében foglalt] családi élet fogalma eleve ne foglalhatná magába az azonos neműek közötti párkapcsolatokat. Következésképpen e stabil de facto kapcsolatban együtt élő azonos nemű pár életközössége a családi élet fogalma alá tartozik, ugyanúgy, mint ahogy egy azonos helyzetben lévő különnemű pár esetében történne” (Schalk és Kopf kontra Ausztria, 2010. június 24., 94. §, App. no.:30141/04; továbbá P.B. és J.S. kontra Ausztria, 2010. október 22., 30. §, App.no.: 18984/02).
[70] 2.3. Egyelőre még csak pár európai állam (példának okáért Hollandia, Belgium, Norvégia, Portugália és Spanyolország) teszi lehetővé az azonos neműek házasságát, azonban több, mint húsz európai állam biztosítja az azonos nemű pároknak a házasság intézményéhez hasonló, az állam által regisztrált, bejegyzett élettársi kapcsolat megkötésének lehetőségét. A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatása államonként akár jelentősen is eltérő lehet, azonban ezek a joghatások három, jól elkülöníthető főcsoportot alkotnak: vagyonjogi joghatások, szülői jogokkal kapcsolatos joghatások és egyéb, az előzőekbe nem sorolható joghatások. A bejegyzett élettársi kapcsolat egyik vagyonjogi joghatása az örökléssel kapcsolatos jogosultságok megszerzése. Magyarország a hatályos Ptk. és a Békmtv. szabályai szerint, a korábban ismertetett módon biztosítja a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők számára a házastársakkal azonos szintű törvényes öröklés lehetőségét. „A tagállamok többségében, a fivérek és a nővérek kevésbé kedvező helyzetben vannak, mint a túlélő házastárs, de kedvezőbben, mint a túlélő bejegyzett élettárs” (Burden kontra Egyesült Királyság, 2008. április 29., 26. §, App.no.: 13378/05). A már hivatkozott Schalk és Kopf kontra Ausztria ügyben a Bíróság azt is megállapította, hogy „az államoknak meghatározott keretek között van bizonyos mozgásterük azzal kapcsolatosan, hogy egy, a házassághoz hasonló jogi státusz elismerésével milyen jogokat biztosít az azonos neműeknek” (Schalk és Kopf kontra Ausztria, 2010. június 24., 108. §, App. no.:30141/04).
[71] „Az Egyezmény által biztosított jogok és szabadságok tekintetében védelmet biztosít az Egyezmény 14. cikke, mely tiltja az azonos helyzetben lévő személyek hátrányos megkülönböztetését, ha az objektív vagy ésszerű igazolás nélkül történik” (Kozak kontra Lengyelország, 2010. március 2., 91. §, App.no.: 13102/02; továbbá egyebek mellett: Odi?vre kontra Franciaország, 2003. február 13., 55. §, App.no.: 42326/98; Salgueiro da Silva Mouta kontra Portugália, 1998. december 1., 29. §, App.no.: 33290/96). Nem minden különbségtétel tiltott azonban a Bíróság gyakorlata alapján sem: „A hagyományos értelemben vett család védelme általánosságban egy nyomós és legitim érv, amely adott esetben alátámaszthatja a hátrányos megkülönböztetést” (Kozak kontra Lengyelország, 2010. március 2., 98. §, App.no.: 13102/02; Karner kontra Ausztria, 2003. július 24., App.no.: 40016/98). Ugyanebben a döntésében azonban a Bíróság a család védelmével kapcsolatosan azt is kimondta, hogy „az állam a család védelmére alkalmas eszközök megválasztása, valamint a 8. cikk által megkívánt családi élet tiszteletben tartása során szükségszerűen köteles figyelembe venni a társadalomban végbement változásokat és a szociális, polgári jogi és kapcsolati kérdésekkel összefüggő fejleményeket, ideértve a tényt, hogy nem csupán egy út vagy egy választási lehetőség van, amikor a családi életünkről vagy magánszféránkról döntünk” (Kozak kontra Lengyelország, 2010. március 2., 98. §, App.no.: 13102/02).
[72] „Az azonos nemű párok ugyanolyan igényt tarthatnak a jogi elismerésre és védelemre, mint a különnemű párok” (Kopf kontra Ausztria, 2010. június 24., 99. §, App. no.:30141/04), azonban a részes államok különböző társadalmi és jogi berendezkedése kapcsán a Bíróság többször rámutatott arra, hogy „azokon a szabályozási területeken ahol nem tapasztalható igazi egységesedés – ilyennek tekinthető az azonos nemű párokra vonatkozó jogi szabályozás –, ott a részes államok jelentős mozgásszabadságot élveznek, azonban ha a megkülönböztetés csak a szexuális irányultságon alapul, úgy a részes államok mozgásszabadsága a szabályozás terén lecsökken” (Alekseyev kontra Oroszország, 2011. április 11., 108. §, App.nos.:4916/07, 25924/08 , 14599/09; Genderdoc-M kontra Moldávia, 2012. szeptember 12., 51. §, App.no.: 9106/06). „Kétséget kizáróan a szexuális irányultság az egyik legbensőbb része az egyén személyes életének, mely az Egyezmény 8. cikkének védelme alá esik” (S. L. kontra Ausztria, 2003. január 9., 37. §, 45330/99; Kozak kontra Lengyelország, 2010. március 2., 983. §, App.no.: 13102/02).
[73] 3. Magyarország a korábban részletezett módon és mértékben, – megfelelve az Alkotmánybíróság gyakorlatának is – biztosította a jogi védelmet és elismerést az azonos nemű élettársaknak, ehhez európai mércével is megfelelő és előremutató joghatásokat biztosított. Ehhez képest a Csvt. 8. §-a nem korlátozza, hanem megfosztja a törvényes öröklés lehetőségétől a bejegyzett élettársakat, e hátrányos megkülönböztetést eredményező jogmegvonás bárminemű, legitim igazolása nélkül.
[74] Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét az Abtv. 44. § (1) bekezdése alapján rendelte el. Az Alkotmánybíróság az Abtv. 45. §-a alapján rendelkezett úgy, hogy az e határozatában megsemmisített Csvt. 7. §-a az Alkotmánybíróság megsemmisítésről szóló határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét követő napon veszti hatályát, és e naptól nem alkalmazható, míg a Csvt. 8. §-a nem lép hatályba.
Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
. |
 | |
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Pokol Béla s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szalay Péter s. k.,
előadó alkotmánybíró | Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Stumpf István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szívós Mária s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró párhuzamos indokolása
[75] A határozat rendelkező részével teljes mértékben egyetértek, annak indokolásához az alábbiak hozzáfűzését viszont fontosnak és elengedhetetlennek tartom.
[76] 1. Az indítvány alapján az Alkotmánybíróságnak mindenekelőtt azt kellett vizsgálnia, hogy az Alaptörvény L) cikk (3) bekezdés végrehajtásaként megalkotott, a családok védelméről szóló sarkalatos törvény végletesen szűk család-fogalma alkotmányos értelemben elfogadható-e.
[77] A sarkalatos törvény összesen 4 rövid fejezetből áll; ezek meghatározzák a törvény céljait és alapelveit, szólnak a családi jogállásról és az abból eredő főbb kötelezettségekről, külön kiemelik a család és a gyermekvállalás védelmét a foglalkoztatás terén és tartalmazzák az államot terhelő támogatási kötelezettséget. A törvény tartalmáról összegzően megállapítható, hogy szabályozási céljának megfelelően sommás, részletszabályoktól mentes és utaló jellegű. Ez utóbbi annyit jelent, hogy a magyar jogrendben sok olyan, már a sarkalatos törvény hatálybalépését megelőzően is hosszú idő óta létező, egyszerű többséghez kötött törvény vagy rendelet található, amelyek részben vagy egészben a családhoz, a családi jogálláshoz kötődnek. Ezek azok a jogszabályok, amelyek az egyes jogintézményeket részletesen szabályozzák, a jogalkalmazó szervek mindennapi gyakorlatában jelen vannak, és alapjául szolgáltak és szolgálnak szerzett jogot származtató egyedi jogviszonyok millióinak. Közülük mindenképpen kiemelésre való a házasságról, a családról és a gyámságról szóló törvény, a Polgári Törvénykönyvnek a törvényes öröklésre vonatkozó normatartalma, valamint az élettársi viszonynak, illetőleg a bejegyzett élettársi kapcsolatnak a magyar jogrendbe történő beillesztését szolgáló számos törvényi rendelkezés.
[78] Az Alkotmánybíróság által vizsgált szabályozás a sarkalatos törvény II. Fejezetében, vagyis a családi jogállásról és az abból eredő főbb kötelezettségekről és jogokról szóló részben található, mint a családi jogállás keletkezését meghatározó rendelkezés. A törvény preambuluma leszögezi: „[a] család Magyarország legfontosabb nemzeti erőforrása. A társadalom alapegységeként a család a nemzet fennmaradásának biztosítéka és az emberi személyiség kibontakozásának természetes közege, amit az államnak tiszteletben kell tartania”.
[79] A törvényalkotó szándéka ebben az általános megfogalmazásban még nem tért el az alaptörvényi felfogástól. Ez ugyanis nyilvánvalóvá teszi, hogy a családban éléshez való jog gyakorlása nem lehet a törvényalkotó által meghatározott követelmény teljesítése, hanem csakis a személyiségi jog kibontakoztatása, és mint ilyen, alapjogi védelemben részesül minden ezt szűkítő vagy korlátozó jogszabállyal szemben. Alapjogi természete azonban nem zárja ki a társadalmi összefüggés fontosságát, sőt, ez utóbbi még külön erősíti is a családban éléshez való jog tartalmát. A családban, mint az egyik legkisebb és feltétlenül legintimebb társadalmi csoportban való élés az egyes családtagok személyiség-kibontakozásán túl csoport-szolidaritáson, egymás védelmén alapul. Egyúttal védi és erősíti az egész társadalmat (a nemzetet) nemcsak amiatt, hogy az egymáshoz érzelmileg vagy – legáltalánosabban fogalmazva: emberileg – kötődő személyek nincsenek magukra hagyatva, hanem azért is, mert terheket vesz át a társadalmi ellátórendszerektől. A családon belüli támogatás és egymásról való gondoskodás hiányában teljesíthetetlen mértékben nőne meg a magukra maradó elesett, netán beteg vagy magatehetetlen emberek miatti állami költségvetési kiadás.
[80] Az Alkotmánybíróság által megsemmisített rendelkezés éppen ezeket az összefüggéseket hagyta figyelmen kívül: az egy férfi és egy nő házasságán, egyenesági rokoni kapcsolaton és a családbafogadó gyámságon alapuló kapcsolatrendszer csak a lehetséges és létező családi kötelékek egy részét fogja át. Az Alaptörvény a családot ezzel szemben széles kontextusba helyezi, mert minden olyan kapcsolati formát védelemben részesít, amely a nemzet fennmaradásához hozzájárul. A családnak ebből fakadóan nemcsak a gyermekek születésében és felnevelésében van szerepe, hanem ennél jóval több mindenben. A család az élet komplex közege. Ebbe beletartozik a testi-lelki gondoskodás, az együttérzés kifejezése, a családtagért való helytállás is. Az emberek számára szimbolikus jelentőségén túlmutató hatása van annak, hogy akár a sarkalatos törvény, akár a részletszabályokat megállapító más törvények, illetve rendeletek együttélésük számos formáját családnak ismerik el, s ezt érvényesítve jogokat és kötelezettségeket állapítanak meg hátrányos megkülönböztetés nélkül.
[81] Kétségkívül a nemzet (a társadalom) fennmaradásának mint fogalomnak szerves része a gyermekek születése és felnevelése, de a nemzet (a társadalom) egészét kitevő egyes emberek „fennmaradás”-a fogalmi körébe beletartozik az is, hogy személyes döntésüknek megfelelően kialakított családjuk segítségét életük során bármikor megkapják. Ezzel együtt bárki maradhat egyedül, család nélküliként körülményeinél vagy döntésénél fogva, de ebbe a helyzetbe a jogalkotó azáltal senkit nem kényszeríthet, hogy alapjogot korlátozó módon állapítja meg a család törvényi fogalmát.
[82] 2. Az Alkotmánybíróság által vizsgált és megsemmisített másik rendelkezés az öröklési jogból kizárta volna a bejegyzett élettársat. A Polgári Törvénykönyv ezzel szemben nemcsak az öröklési jogot, hanem ehhez kapcsolódóan számos jogosítványt – a házasságban élőkével egyező tartalommal – biztosít a házasságkötési joggal nem rendelkező azonos nemű élettársaknak. Az indítványnak megfelelően, ahhoz kötötten az Alkotmánybíróság a két törvény egymásnak ellentmondó tartalmára tekintettel, a jogállamiság (jogbiztonság) sérelme miatt állapította meg az alaptörvény-ellenességet.
[83] Ugyanakkor a döntéshez fűzött indokolás rámutat a puszta kollíziót meghaladó, tényleges alapjogi összefüggésre; idézem: „Magyarország […] – megfelelve az Alkotmánybíróság gyakorlatának is – biztosította a jogi védelmet és elismerést az azonos nemű élettársaknak, ehhez európai mércével is megfelelő és előremutató joghatásokat biztosított. Ehhez képest a Csvt. 8. §-a nem korlátozza, hanem megfosztja a törvényes öröklés lehetőségétől a bejegyzett élettársakat, e hátrányos megkülönböztetést eredményező jogmegvonás bárminemű, legitim igazolása nélkül”.
[84] Ez a megállapítás túlmutat a most vizsgált sarkalatos törvény szabályozási tartalmán: irányadó minden más jogi normára is, akár hatályos jogszabályról, akár a jövőben megalkotandó szabályozásról is legyen szó. Ehhez az iránymutatáshoz szorosan kapcsolódik a határozat indokolásának 4.6. pontja, amely két alkotmányos követelményt határoz meg a jogalkotó számára: az egyik a családban éléshez való jog körében a szerzett jogok megvonásának tilalmára mutat rá, a másik pedig a gyermekek azon az alapon történő bármilyen hátrányos megkülönböztetését zárja ki, hogy szüleik házasságban vagy más típusú életközösségben nevelik őket.
[85] A szerzett jogok védelme a bejegyzett élettársi kapcsolatban élőkre nézve az öröklési jog körében is értelemszerűen releváns. Minden olyan jogi norma, amely ezt elvonná, az adott társkapcsolati forma meglévő védelmi szintjét csökkentené. Az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében meghatározott magán- és családi élet tiszteletben tartásához való alapvető jog érvényesítésétől a jogalkotó nem tekinthet el.
Budapest, 2012. december 17.Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Balsai István alkotmánybíró különvéleménye
[86] Nem értek egyet a többségi határozatnak a Csvt. 7.-§-a, valamint 8. §-a terén az alaptörvény-ellenesség kimondásához vezető indokolás több pontjával, és így a megsemmisítéssel sem, ezért a határozathoz az alábbi különvéleményt csatolom.
[87] 1. A Csvt. 7. §-a tekintetében a határozat felidézi a jelentősebb alkotmánybírósági döntéseket, melyek e tárgykörben korábban születtek, majd ezeket a Csvt. 7. §-ának család-fogalmával összevetve arra a végső következtetésre jut, hogy az Alaptörvény L) cikkében szereplő intézményvédelmi kötelezettség szemszögéből nézve a Csvt.7. §-a a „család lehető legszűkebb törvényi fogalmát adja”, s így nem alkalmas az intézményvédelmi kötelezettség megvalósítására. Álláspontom szerint azonban az intézményvédelmi kötelezettség nem kérhető számon egyetlen jogszabályon. Az intézményvédelem az állam – és a megvalósítás terén elengedhetetlen módon a jogalkotó – számára nem azt írja elő, hogy egyetlen jogszabályi keretben kell azt megvalósítani, hanem annak az egész jogrendre kiható jelleggel kell működnie. Ennek megjelenési formája pedig számos különböző jogágba tartozó és eltérő joghatás kiváltására irányuló jogszabály. Önmagában tehát az, hogy a Csvt. nem az Alaptörvény L) cikkével azonosan határozza meg a család fogalmát, nem eredményezi az intézményvédelmi kötelezettség teljesítésének meghiúsulását, és nem indokolja az alaptörvény-ellenesség kimondását.
[88] A többségi határozat a korábbi alkotmánybírósági határozatokat ismertetve azokkal ellentétes következtetésre kíván jutni, amikor is azt hangsúlyozza, hogy – idézve a 32/2012. (III. 25.) AB határozatból – „az intézményvédelmi kötelezettség egy nyitott és demokratikus társadalomban nem lehet akadálya a jogok kiterjesztésének”, és ezen érveléssel támasztja alá az alaptörvény-ellenesség kimondását.
[89] Álláspontom szerint a jogalkotó szándéka ellenére való jogok kiterjesztésében az Alkotmánybíróság nem vállalhat aktív szerepet, sem a hatalmi ágak megosztásának tiszteletben tartása, sem saját hatáskörének keretei ismeretében nem teheti ezt meg. A többségi határozat viszont ezzel a döntéssel éppen ezt akarja elérni. Véleményem szerint azonban azzal, hogy a jogalkotó az egyes jogosultságok terén eltérő joganyagokban más és más módon közelíti meg a család fogalmát, önmagában nem valósít meg alaptörvény-ellenességet, ugyanakkor nem vezethető le annak kötelezettsége, hogy a Csvt.-ben a létező meghatározások lehető legtágabb formáját kellene alkalmazni.
[90] 2. A Csvt 8. §-a tekintetében az alkotmánybírósági vizsgálat során végig hangoztatott álláspontomat fenntartva, nem tudom elfogadni a jogbiztonság sérelmére alapozott alaptörvény-ellenesség kimondását és a megsemmisítést azon indok alapján, hogy a fennálló kollízió a jogalkalmazás során nem oldható fel. Vallom, hogy amint azt a 35/1991. (VI. 20.) AB határozatában az Alkotmánybíróság kimondta, önmagában a kollízió nem eredményez alkotmányellenességet. Alkotmányellenesség csak akkor merül fel, ha az ellentétes szabályozás anyagi alkotmányellenességhez, illetve alkotmányos alapjog sérelméhez vezet. Bár a 21/2001. (VI. 21.) AB határozatában az Alkotmánybíróság ezt kiegészítette azzal, hogy a jogalkalmazás során fel nem oldható ellentét végül is a jogbiztonságot sértheti, álláspontom szerint ennek kimondásához elengedhetetlenül szükséges lett volna a kollízió feloldására szolgáló lehetséges módozatok áttekintése. A többségi határozat azonban csupán a sarkalatos törvényi jelleg kérdésével foglalkozik, és e körben arra a következtetésre jut, hogy a sarkalatos törvény a kollízió tekintetében is egyenrangúnak tekintendő a nem sarkalatos törvénnyel. Ugyanakkor nem vizsgálta, hogy a Ptk. érintett diszpozitív szabályai és a Csvt. „lex specialis” jellege támpontot adhat a jogalkalmazó számára, ahogyan annak vizsgálata is elmaradt, hogy az időben később született joganyag általános jogelméleti elvként „lerontja” a korábbi jogszabályi rendelkezést. Ezen hivatkozással tehát nem áll meg a jogbiztonság sérelmére alapozott alaptörvény-ellenesség, tekintve, hogy önmagában a törvényi kollízió, azaz egyes társadalmi viszonyok párhuzamos szabályozása nem teremt alkotmányellenességet. (Ennek jelen határozat szerinti kimondása súlyos következményekkel járhat a jelenleg is számos területen létező kollíziót illetően, melyek önmagukban tehát értelemszerűen nem eredményeznek alaptörvény-ellenességet.)
[91] Végezetül meg kell jegyeznem, hogy a vonatkozó nemzetközi precedensek álláspontom szerint éppen azt támasztják alá, hogy az adott államok bizonyos keretek között, viszonylagos szabadsággal szabályozhatják az azonos neműek párkapcsolatának jogállását, azonban a beidézett döntésekből sem vonható le olyan kötelezettség, mely szerint ugyanazon jogintézmények biztosítása lenne elvárható a különnemű és az azonos nemű párok esetében. Pusztán az került kimondásra, hogy „ugyanolyan igényt tarthatnak a jogi elismerésre és védelemre” (pl. a határozatban is megemlített Kopf v. Ausztria, 30141/04. sz. ügy). Éppen ezért nem tudom elfogadni a többségi határozatnak az alaptörvény-ellenesség alátámasztásául szolgáló azon állítását, mely szerint a Csvt. 8. §-a „megfosztja” a törvényes öröklés lehetőségétől a bejegyzett élettársakat és ezzel hátrányos megkülönböztetést eredményező jogmegvonás történt volna legitim igazolás nélkül. Túl azon, hogy az Alaptörvény alkotmányos jogként az örökléshez való jogot rögzíti, a törvényes öröklés pedig nem tekinthető alkotmányos alapjognak, egyértelműen el kell különíteni a „jogi védelem és elismerés” jogintézményét a tulajdon átszállásának – halál esetére szóló – egyik szabályozási kérdésétől. Tehát ki kell jelentenem, hogy az azonos nemű párok jogi védelmét és elismerését a jelen ügyben sérelmezett jogszabályi rendelkezések nem érintik.
[92] Összegezve tehát a fentieket: határozottan álláspontom, hogy sem a Csvt. 7. §-a, sem 8. §-a tekintetében nem áll fenn olyan alaptörvény-ellenesség, amely indokolná és szükségessé tenné ezen szakaszok megsemmisítését.
Budapest, 2012. december 17.Dr. Balsai István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Dienes-Oehm Egon alkotmánybíró különvéleménye
[93] Nem értek egyet a határozat rendelkező részével és indokolásának a megsemmisítéshez vezető következtetéseivel és megállapításaival.
I.
[94] 1. A határozat rendelkező részének 1. pontja a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény (a továbbiakban: Csvt.) 7. §-át alaptörvény-ellenesnek minősíti, ezért ezt a rendelkezést megsemmisíti.
[95] a) E rendelkezés annak ellenére minősíti a Csvt. 7. §-át alaptörvény-ellenesnek, hogy az indokolásnak a házasság és a család kapcsolatát az Alaptörvény L) cikkéből kiindulva elemző részét azzal a teljességgel helyeselhető összegző mondattal zárja: „a Csvt. 7. §-a összhangban áll az Alaptörvényben kifejezésre juttatott családképpel”. (Indokolás III/4.1. pontja)
[96] Ugyancsak egyetértek a fenti összegzés megalapozását szolgáló azon részmegállapításokkal, amelyek az indokolás III/4.2–4.3. pontjaiban találhatók. A főbb megállapítások a következők:
– a házasság a család olyan alapja, amely „az élet továbbadására alkalmas társadalmi alapintézmény”, következésképpen az állam ezen alapintézmény jellege és „az élet továbbadásának potenciális lehetősége miatt e célhoz kötötten védi a családot”;
– ugyancsak az L) cikkből is „következik, hogy a családokat megillető alaptörvényi védelem kiterjed azokra a társkapcsolatokra is, amelyekből közös gyermek származik”;
– az Alaptörvény L) cikkének első fordulatával és az Alkotmánybíróság korábbi megállapításával összhangban az azonos neműek tartós párkapcsolatai tekintetében „a jogalkotó nem kívánja elősegíteni a jogi értelemben vett családdá válást”.
[97] b) Az itt hivatkozott és részben idézett, szerintem helyes megállapításokból azonban az indokolás további részében (III.4.4–4.6) téves és ellentmondásos következtetéseket von le, illetve azokhoz általam nem osztott további megállapításokat fűz. Így:
– kifogásolja azt, hogy az Alaptörvény L) cikkének „újra-definiálása” lehetőségével élve a szűken meghatározott család-fogalom mellett a törvény meg sem említi az egyéb társas együttélési formákat, és számon kéri a jogalkotótól, hogy a hatályos jogrendszerben több helyen megtalálható család kifejezéssel nem számol;
– a rendelkező részben nem szereplő alkotmányos követelményként fogalmazza meg, hogy a család kifejezést alkalmazó normák „jogvédelmi (intézményvédelmi) szintjét a jogalkotó nem szállíthatja le (burkoltan sem) olyan módon, hogy megadja az Alaptörvényben is szereplő család általános, ez esetben erősen leszűkített fogalmát”. E szűkítésnél fogva a Csvt. 7. §-a nincs összhangban a szociológiai család-fogalommal, „így nem képes eleget tenni az e cikkből fakadó szélesebb körű állami intézményvédelmi kötelezettségnek.”
[98] 2. Az indokolásnak a különvéleményem előző pontjában hivatkozott megállapításaival, továbbá a végkövetkeztetésével nem tudok egyetérteni, következésképpen a Csvt. 7. §-a megsemmisítésével sem.
[99] Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy a Csvt. ezen rendelkezése elsősorban deklaráció. A törvény egészének és az egyes rendelkezéseknek önállóan is az a célja, hogy az Alaptörvény végrehajtásáról az Alaptörvény L) cikk (3) bekezdése alapján törvényi szinten irányt mutasson a preambulumában kiemeltek (az állam, az önkormányzatok, a civil szervezetek, a médiaszolgáltatók és a gazdasági élet, valamint az egyházak szereplői) számára a családdal kapcsolatos – elsősorban a családok védelmét és jólétük erősítését szolgáló – feladataik ellátásához.
[100] A Csvt. célja és alapelvei tehát törvényi rendelkezésekbe foglalt segítségnyújtásnak tekinthetők az említett szervezetek családdal kapcsolatos napi tevékenységének végzéséhez, ehhez jelölik meg azt a család-fogalmat, amelynek mint a nemzet fennmaradása alapját képező társadalmi intézménynek a tekintetében az állam alkotmányos intézményvédelmi kötelezettsége vitathatatlan. Mindebből egyáltalán nem következik, hogy – más jogcímen és keretek között – az állam ne kívánná támogatni a szociológiai család-fogalom körébe tartozó társas együttélési formákat, csökkenteni kívánná azok támogatási szintjét.
[101] Nem vet számot a határozat azzal a ténnyel, hogy az Alaptörvény hatálybalépésével a vizsgált körben az Alkotmánybíróság korábbi határozatai csak korlátozottan, a megváltozott Alaptörvény rendelkezéseinek és értékrendszerének fényében használhatók. Vonatkozik ez elsősorban azokra a tartós érzelmi és gazdasági kapcsolatokra, amelyek önmagukban a nemzet fennmaradását biztosító emberi élet továbbadására nem alkalmasak, amelyek esetében az anyagi lehetőségek határozzák meg az állam intézményvédelmi szerepének kötelezettségét és annak terjedelmét. A házasságon alapuló család minden lehetséges eszközzel való támogatásának stratégiai célja és kötelezettsége azonban záloga az ország fenntartható fejlődése biztosításának és a nemzet fennmaradásának. Így érthetően ez az intézmény – hasonlóan a többi velünk azonos kulturális és civilizációs körhöz tartozó európai állam alkotmányához és államcéljaihoz – előnyben részesítést, preferált elbánást kell élvezzen. Közvetve, az L) cikkel való összevetésben, illetve azzal kiegészítve ezt támasztja alá az Alaptörvény preambulumának, a Nemzeti hitvallásnak az a fordulata is, amely szerint: „Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet összetartásának alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.”
[102] Megítélésem szerint tehát a Csvt. 7. §-a nem kirekesztő abban az értelemben, hogy kizárná a jogrendszer által elismert társas együttélési formákat bármely létező vagy jövőbeni család-támogatási jellegű állami kedvezményből. Ilyen támogatásokból kizáró jogszabályok létére konkrétan nem utal az indokolás, amennyiben lennének, akkor is csak mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet lehetne (lehetett volna) megállapítani.
II.
[103] A határozat rendelkező részének 2. pontja a Csvt. 8. §-át is megsemmisíti és – e rendelkezésnek a 31/2012. (VI. 29.) AB határozattal történt felfüggesztésére tekintettel – úgy rendelkezik, hogy az nem lép hatályba.
[104] 1. Egyetértek a határozat indokolásának az 1. pontjában összegzett azon állásponttal, hogy a bejegyzett élettárs a Csvt. 8. §-a és a jelenleg hatályban lévő Polgári Törvénykönyv (a továbbiakban: Ptk.) 607. §-a között olyan összhanghiány áll fenn, amely a jogalkalmazói gyakorlatban feloldhatatlan bizonytalanságot okozhat. Megjegyzem, hogy ezért függesztette fel ez év júniusában az Alkotmánybíróság hivatkozott határozata e rendelkezés hatálybalépését 2013. június 29. napjáig.
[105] 2. Nem értek egyet ugyanakkor azzal, hogy a már felfüggesztett rendelkezés időelőtti megsemmisítését mondja ki a többségi határozat.
[106] Alapvetően a Ptk.-ra tartozó kérdés az, hogy miként kívánja szabályozni a jogalkotó a bejegyzett élettársak vagyoni viszonyait, köztük a törvényes öröklés rendje szempontjából való figyelembe vételüket. (A bejegyzett élettársakról szóló törvény rendelkezéseinek természetesen a Ptk.-val összhangban kell lennie, ami a hatályos jog szerint fennáll. Ezzel összefüggésben megjegyzem: a leghatározottabban elfogadhatatlannak tartom azt az álláspontot, amelyből az következnék, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezménye 8. cikkéből a jogalkotásra nézve olyan kötelezettség származik, hogy biztosítani kell a bejegyzett élettársaknak a törvényes öröklés rendjében való szereplését. Egy ilyen követelmény egyébként számos részes államnak a több százéves hagyományokat e tekintetben őrző és ápoló alkotmányos elveivel is szemben állna.)
[107] A szerkezetében is újszerű, a széles értelemben vett magánjogi viszonyokat (köztük a családjogon túlmenően pl. a társasági jogot) inkorporáló új Polgári Törvénykönyvet várhatóan még ebben az évben elfogadja az Országgyűlés. A módosító javaslatok között vannak olyanok, amelyek alapvetően befolyásolják azt, hogy az indítványban támadott és itt tárgyalt kérdés sorsa miként rendeződik. Célszerű lett volna ezért az Alkotmánybíróságnak megvárnia az új Ptk. elfogadását, és – ha szükséges – hatályba lépéséig meghosszabbítani a Csvt. 8. §-ának felfüggesztését.
[108] Ilyen körülmények között azzal semmiképpen nem tudok egyetérteni, hogy a határozat a Csvt. 8. §-ának megsemmisítésével a törvényhozói szándékot a hatályban lévő, egymással versengő jogszabályok közötti választással kívánja befolyásolni. Ezt ellentétesnek tartom a hatáskörök megosztására vonatkozó elvekkel. Amennyiben a Csvt. 8. §-ának felfüggesztése ellenére bármely általam nem ismert ok az új Ptk. létrehozása előtti végleges alkotmánybírósági határozatot indokolt volna, úgy mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet kellett volna kimondani, és annak kiküszöbölésére a Ptk. hatálybalépésének időpontját kellett volna megadni.
Budapest, 2012. december 17.Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Pokol Béla alkotmánybíró különvéleménye
[109] Nem értek egyet sem a többségi határozat rendelkező részében foglalt megsemmisítésekkel, sem az indokolások egyes részeivel.
[110] 1. A családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 7. §-ának megsemmisítését az indokolás III. részének 3–4. pontjai igyekeznek alátámasztani. Ezek alapvetően a már nem hatályos, korábbi Alkotmányon alapuló régi alkotmánybírósági határozatok érveit tartalmazzák, azzal a feltevéssel, hogy a már nem hatályos Alkotmány és az Alaptörvény szabályozása e téren egybevág. Ez azonban nem felel meg a tényleges helyzetnek. Míg a korábbi Alkotmány 15. §-a pusztán csak deklarálta a család és a házasság intézményének alkotmányos védelmét, az Alaptörvény L) cikke a házasságot a férfi és a nő életközösségeként tartalmilag meghatározva veszi alaptörvényi védelem alá. Ugyanígy a családot is funkciójának megadásával, meghatározott irányba konkretizálva emeli be az alaptörvényi intézmények közé: a családot, mint a nemzet fennmaradásának alapját rendeli az Alaptörvény védelme alá. Ez a változás a család gyermeknemző és gyermeket nevelő funkcióját erőteljesebben kiemeli, mint az ezt nélkülöző korábbi Alkotmány deklarációja, és ez igazolja a törvényalkotónak azt a célkitűzését a vitatott 7. § családfogalmával kapcsolatban, hogy a szociológiai tapasztalatok szerint is kisebb gyerekszámot eredményező, puszta élettársi közösség rovására a házasságon alapuló életközösséget privilegizálja. A többségi határozatnak az a praktikus álláspontja, hogy a ténylegesen terjedőben levő élettársi kapcsolatok nagy száma mint szociológiai értelemben vett család korlátozza a demokratikus törvényhozási többséget a jogi értelemben vett család házasságra alapozásának előírásában, megítélésem szerint nem vezethető le az Alaptörvényből. A demográfiai aggódás, amely az elmúlt negyven évben zuhanásszerűen csökkent gyerekszám miatt a legkomolyabban felveti a nemzet fennmaradásának kérdését, az Alaptörvény szűkebb családvédelmi előírása mellett a társadalom nemzetre alapozását is az alaptörvény-értelmezés középpontjába hozza: „Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet […]”– rögzíti az Alaptörvény Nemzeti Hitvallás című bevezető része, és ezzel összefüggésben a tartósabb együttélést illetve, ezért a nagyobb gyerekszámot eredményező házasságon alapuló együttélés privilegizálása a családfogalom erre szűkítésével az Alaptörvény igazolását is meg kell, hogy szerezze.
[111] A házasság és a család összefüggését az Alaptörvény L) cikkében való közös szabályozásuk is alátámasztja. A nemzetközi kitekintés és az összehasonlító alkotmányjogi irodalom tanulmányozása mutatja, hogy az alkotmányértelmezésben bevett módszer az együttszabályozás tényéből az intézményi összefüggés levezetése, mint ahogy pl. az alkotmányi szabályozás helyéből, az egyes szabályozási tárgyak sorrendjéből hierarchikus elsőbbséget, vagy hátrébbsorolást kiolvasni. A házasság és a család közös szabályozása így nem teszi lehetővé, hogy a többségi határozat értelmezését követve, mint teljesen független intézményekre tekintsünk egyfelől a házasságra, másfelől a családra. Az Alaptörvény közös szabályozása inkább annak indokolását követelné meg, ha a családvédelmi sarkalatos törvény elszakítaná a két intézményt.
[112] Kifogásolom a többségi határozat rendelkező részén túl az indokolás egyes részeit is. Ez ugyanis nem veszi kellőképpen figyelembe, hogy a korábbi Alkotmányon alapuló alkotmánybírósági határozatokhoz képest az Alaptörvényben már más értelmezési előírások kötik az alkotmánybírákat. Így azok a korábbi érvelések és normatív álláspontok, melyek a mai Alaptörvény deklarációival, elveivel és értelmezési előírásaival szemben állnak, nem vehetők át, és nem idézhetők meg. A szembenállások érzékeltetésére nézzünk egy példát: az Alaptörvény 28. cikkének második mondata így szól: „Az Alaptörvény és a jogszabályok értelmezésekor azt kel feltételezni, hogy a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak.” Ehhez képest a mostani, vitatott megsemmisítést alátámasztó legfőbb, korábbi alkotmánybírósági határozat egyik érvelése 1996-ból így szól: „A homoszexualitás eddigi […] megítélésénél megmaradt tehát az Alkotmánybíróság a közerkölcs minősítését mellőző, semleges úton.” (ABH 1996, 74, 84.) Álláspontom szerint nem maradhatott volna meg ma már az Alkotmánybíróság a közerkölcsöt félretoló, korábbi határozat mellett, mert az Alaptörvény ennek újragondolását teszi kötelezővé.
[113] Összességében tehát azt a döntési technikát is elutasítom, amely az Alaptörvény vonatkozó szabályozásának és értelmezési elveinek eltérése ellenére a vitatott megsemmisítést egyszerűen a régi alkotmánybírósági határozatok felidézésével végzi el. Ezzel az Alaptörvény új szabályozása és az értelmezési elvei, illetve deklarációi egyszerű papírjoggá süllyednek le. Azt lehet mondani, hogy noha 2011 nyarán az Alkotmánybíróság az Alaptörvény egészének megsemmisítését célzó indítványt többségi határozatban elutasította, e döntési technikával részenként és fokról-fokra végül az akkori kisebbségi véleményben maradtak megsemmisítő álláspontja válik dominálóvá, és az Alaptörvény ténylegesen puszta papírjoggá válik formális megsemmisítés nélkül is.
[114] 2. A 2. pont indokolása a IV. rész 1.6. pontjában, mely a 2011. évi CCXI. törvény 8. §-ának megsemmisítését indokolja, szintén visszanyúl a korábbi alkotmánybírósági határozatokhoz, és azt a vitatható álláspontot teszi irányadóvá, hogy a minősített többséget kívánó törvények és az egyszerű többséggel meghozott törvények között nincs jogforrási szintbeli eltérés, így az Alkotmánybíróságnak ezeket azonos szintűnek kell felfognia. Ezzel szemben ki kell emelni, hogy a demokratikus legitimáltság különböző szintjeit a két szabályzás között az Alkotmánybíróságnak észlelnie kell, és ellentmondás esetén mindig a magasabb konszenzussal legitimált szabályozásnak kell elsőbbséget adnia. A családvédelmi sarkalatos törvény minősített demokratikus legitimációja és az egyszerű törvényhozási többségen alapuló polgári törvénykönyvbeli szabályozás esetleges ütközésénél így a demokratikus akaratképzést tisztelő alkotmányvédők esetében nem kérdéses a megfelelő döntési irány: az erősebb demokratikus legitimációval rendelkező sarkalatos törvény szabályozása privilégiummal bír, és szembenállás esetén az alacsonyabb legitimációval rendelkezőt kell megsemmisíteni, vagy legalábbis előírni harmonizálását a sarkalatos törvény megoldásával. Az ezzel szembenálló, régi alkotmánybírósági gyakorlat álláspontja jól tükrözi az első hazai alkotmánybírósági többségeknek a demokratikus legitimáltsággal rendelkező törvényhozás felé megmutatkozó leértékelő beállítódását – mely legtisztábban az Országgyűlés írott Alkotmányával szembeni „láthatatlan alkotmány” koncepcióban öltött testet –, amit ma már nem lehet elfogadni.
[115] E gondolatmenet lezárásánál fel kell még vetni, hogy az új Ptk. vonatkozó rendelkezéseinek vitája az elfogadás előtti záró szakaszban épp most van törvényhozási vita alatt, így célszerű lett volna várni a jelenlegi alkotmánybírósági döntéssel ennek megszületéséig.
Budapest, 2012. december 17.Dr. Pokol Béla s. k.,
alkotmánybíró
. |