A döntés szövege:
Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezés alapján – dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolásával, valamint dr. Balogh Elemér, dr. Bragyova András, dr. Kiss László és dr. Lévay Miklós alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 2. § (1) és (2) bekezdéseinek, a 6. § (3) bekezdés c) és d) pontjainak, a 267. § (1) bekezdés j) pontjának, a 332. § (1) bekezdés d) pontjának, a 373. § (1) bekezdés I. c) pontjának, a 399. § (1) bekezdésének, a 416. § (1) bekezdés c) pontjának alaptörvény-ellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 580. § (1) bekezdés II. b) pontjának alaptörvény-ellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló bírói kezdeményezést visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
I n d o k o l á s
I.
[1] 1. A hivatali visszaélés bűntette miatt a Pestvidéki Nyomozó Ügyészség vádirata alapján folyamatban lévő bírósági eljárást a Fővárosi Ítélőtábla a korábban hatályban volt Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése, valamint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 266. § b) pontja alapján felfüggesztette, és egyúttal az Alkotmánybíróságnál a büntetőeljárás azon szabályainak alkotmányossági vizsgálatát kezdeményezte, amelyek a törvényes vád fogalmát és kritériumrendszerét, valamint a törvényes vád hiányának jogkövetkezményeit határozzák meg. Az ítélőtábla ennek megfelelően indítványozta a Be. 2. § (1) és (2) bekezdéseiben, a Be. 6. § (3) bekezdésének c) és d) pontjaiban, a Be. 267. § (1) bekezdés j) pontjában, a Be. 332. § (1) bekezdés d) pontjában, a Be. 373. § (1) bekezdés I. c) pontjában, a Be. 399. § (1) bekezdésében, a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjában, valamint a Be. 580. § (1) bekezdés II. b) pontjában előírt eljárási szabályok alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. A 2012. január elsején hatályba lépett közjogi változásokat követően az ítélőtábla az eljárás felfüggesztésének jogalapját az Alkotmánybíróságról szóló 2011. CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. §-ára módosította, valamint a bírói kezdeményezést az Alaptörvény rendelkezésének megjelölésével kiegészítette és egyúttal indítványozta a Be. kifogásolt szabályai Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatát.
[2] A bírói kezdeményezésre okot adó bűnügyben a Pestvidéki Nyomozó Ügyészség hivatali visszaélés bűntette miatt emelt vádat, amelyet a Pest Megyei Bíróság a tárgyalás előkészítése során megvizsgált, és azt állapította meg, hogy az ügyészi vádiratban leírt történeti tényállás nem tartalmazza a vádbeli bűncselekmény törvényi tényállásának egy elemét. Mindezek alapján a megyei bíróság a Be. 2. § (2) bekezdésében, a vádirattal szemben meghatározott követelményrendszer sérelmét állapította meg, és ennek megfelelően a büntetőeljárást a Be. 267. § (1) bekezdés j) pontja alapján megszüntette. Az ügyészi fellebbezés alapján eljáró Fővárosi Ítélőtábla a megyei bíróság végzését helybenhagyta. Ezt követően a Pestvidéki Nyomozó Ügyészség ugyanazon gyanúsítottakkal szemben, azonos tények alapján, ismételten vádiratot nyújtott be a bírósághoz, amelyben a történeti tényállás leírása során figyelembe vette a Pest Megyei Bíróság eljárást megszüntető végzésének indokolásában előadott hiányosságokat is. Ezen vádirat alapján eljáró Pest Megyei Bíróság immáron érdemben vizsgálta a vádbeli cselekményt és tárgyalás tartását követően a vádlottakat a bűncselekmény bizonyítottságának hiánya miatt mentette fel. Az ügyészi fellebbezés alapján eljáró Fővárosi Ítélőtábla az eljárást felfüggesztette és a következő okfejtés alapján az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte.
[3] 2. Az ítélőtábla elsődleges álláspontja értelmében a törvényes vád hiánya miatt történő eljárás megszüntetése a büntetőeljárás jelenlegi rendszerében ügydöntő, jogerőhatással rendelkező bírói döntésnek tekintendő, így az ismételt vádemelés megengedése a Be. 6. § (3) bekezdésében foglalt alapelvet, valamint a többszöri eljárás tilalmának az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt elvét is sérti.
[4] Másfelől ugyanakkor az ítélőtábla hivatkozik a vád törvényességéről, illetve a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető végzés jogi természetéről szóló, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának a 2007. február 8. napján kelt, 1/2007. számú véleményére (a továbbiakban: BK vélemény), amely a kérdésben ténylegesen meghatározza a bírói gyakorlatot. A kollégiumi vélemény II./4. c) pontja értelmében ugyanis nincs akadálya annak, hogy a vádló a vád tárgyává tett cselekmény miatt a terhelttel szemben ismételten vádat emeljen, ha a bíróság korábban törvényes vád hiánya miatt szüntette meg az eljárást. Az ítélőtábla értelmezése szerint az ismételt vádemelés lehetősége az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlan bírói eljáráshoz fűződő jogot is sérti. Ennek indokaként az ítélőtábla azt adta elő, hogy a bíróság lényegét tekintve vádlói feladatot lát el, vagyis vádlói funkciót vesz át, amikor az eljárást törvényes vád hiánya okán megszüntető végzésének indokolásában leírja a vádirat azon hiányzó vagy hibás kellékeit, amelyek miatt az adott ügyben benyújtott vádirat nem felel meg a törvényes vád feltételrendszerének. Ezt követően pedig a bíróság végzésének indokolásában leírt szempontokat figyelembe véve az ügyész ismételten, immáron eljárásszerűen emelhet vádat. Ebben az esetben azonban a vád tartalmát valójában az ügyben később ítélkező bíró alakítja, amely kétségessé teszi a későbbi elfogulatlan bírói eljárás alaptörvénybeli követelményének érvényesülését.
[5] Mindezek mellett az ítélőtábla a törvényes vád büntetőeljárásbeli szabályaival és az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlattal szemben azt is kifogásolja, hogy lehetőséget ad a vádemelés visszaélésszerű gyakorlására. A jelenlegi bírói gyakorlat ugyanis megengedi, hogy azonos tényállás alapján az elévülési idő folyamatos megszakítása mellett a vádló korlátlan alkalommal emelhessen vádat, ami úgyszintén az Alaptörvény XXVIII. cikkében elismert, tisztességes eljárás alkotmányos elvének sérelmét idézi elő.
II.
[6] Az Alkotmánybíróság eljárása során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe.
[7] 1. Az Alaptörvény indítvány elbírálása során figyelembe vett rendelkezései:
„B) cikk (1) Magyarország független, demokratikus jogállam.”
„XXVIII. cikk (1) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül bírálja el.
(2) Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
[…]
(6) A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.”
[8] 1. A Be. indítvánnyal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A bíróság az ítélkezés során törvényes vád alapján jár el.
(2) Törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi.”
„6. § (3) […]
[…]
c) – az e törvényben meghatározott kivételekkel – büntethetőséget kizáró vagy megszüntető ok áll fenn,
d) a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a Negyedik Részben, valamint a XXIX. Fejezet II. és III. Címében meghatározott eljárások esetét.”
„267. § (1) A bíróság az eljárást megszünteti,
[…]
j) ha a vád nem törvényes [2. § (2) bek.],”
„332. § (1) A bíróság az eljárást megszünteti
[…]
d) ha a vád nem törvényes [2. § (2) bek.],”
„373. § (1) A másodfokú bíróság
I. hatályon kívül helyezi az első fokú bíróság ítéletét, és az eljárást megszünteti, […]
c) ha az első fokú bíróság törvényes vád hiányában járt el,”
„399. § (1) A harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezi, és az eljárást megszünteti a 373. § (1) bekezdésének I. pontjában meghatározott esetekben.”
„416. § (1) Felülvizsgálatnak a bíróság jogerős ügydöntő határozata ellen akkor van helye, ha […]
c) a bíróság határozatának meghozatalára a 373. § (1) bekezdésének I. b) vagy c) pontjában, illetve II–IV. pontjának valamelyikében meghatározott eljárási szabálysértéssel került sor,”
„580. § (1) Kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért, a házi őrizetért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha […]
II. […]
b) az eljárást a büntethetőség elévülése, az eljárás megindításához szükséges magánindítvány, feljelentés vagy kívánat hiánya, a törvényes vád hiánya vagy vádelejtés miatt, illetőleg azért szüntette meg, mert a cselekményt már jogerősen elbírálták; […]”
III.
[9] Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt azt vizsgálta meg, hogy a bírói kezdeményezés megfelel-e az Abtv. 25. §-ában foglaltak feltételeknek. E törvényi feltételek értelmében „[h]a a bírónak az előtte folyamatban levő egyedi ügy elbírálása során olyan jogszabályt kell alkalmazni, amelynek alaptörvény-ellenességét észleli, vagy alaptörvény-ellenességét az Alkotmánybíróság már megállapította, – a bírósági eljárás felfüggesztése mellett – az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdés b) pontja alapján az Alkotmánybíróságnál kezdeményezi a jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását, illetve az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazásának kizárását.” Az ítélőtábla indítványa a büntetőeljárási törvény azon szabályait kifogásolta, amelyek a törvényes vád fogalmát és a törvényes vád hiányának jogkövetkezményeit határozzák meg. Ugyanakkor a folyamatban lévő büntetőeljárásban a kifogásolt jogszabályi rendelkezések közül az ítélőtáblának nem mindegyiket szükséges alkalmaznia. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint, figyelemmel az alkotmánybírósági eljárás alapjául szolgáló konkrét bűnügyre is, az Abtv. 25. §-ban foglalt követelménynek a Be. 2. § (1) és (2) bekezdései, valamint a Be. 6. §-a, illetve a Be. 373. § vitatott szabályai felelnek meg, mert az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményező ítélőtáblának az előtte folyamatban lévő büntetőügyben kizárólag ezen eljárási szabályok alkalmazását szükséges megfontolnia.
[10] Ugyanakkor az Alaptörvény 24. cikk (4) bekezdése lehetőséget nyújt az Alkotmánybíróságnak arra, hogy egy jogszabályi rendelkezést abban az esetben is vizsgálhasson, ha az a felülvizsgálni kért jogszabályi rendelkezéssel szoros tartalmi összefüggésben áll. A törvényes váddal összefüggő elsőfokú, harmadfokú, illetve a rendkívüli perorvoslat során irányadó rendelkezések tekintetében fennáll a szoros tartalmi összefüggés a konkrét ügyben alkalmazandó eljárási szabályokkal, ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatot ezekre a jogszabályi rendelkezésekre is kiterjesztette.
[11] A kártalanítási eljárás külön szabályai közül azonban a Be. 580. § (1) bekezdés II. b) pontja kizárólag a „törvényes vád hiánya” szövegrésszel, mint következmény kapcsolódik az indítványban vitatott jogszabályi rendelkezésekhez. A törvényes vád fogalmával, illetve annak eljárási következményeivel a kártalanítás szabályai csak közvetett kapcsolatban állnak, így az Alkotmánybíróság nem állapíthatta meg a szoros összefüggést e jogszabályi rendelkezés tekintetében. Az Alkotmánybíróság ezért az ítélőtábla indítványát ebben a részében az Abtv. 64. § b) pontja alapján visszautasította.
IV.
[12] Az Alkotmánybíróság értékelése alapján a bírói kezdeményezésben előadott alkotmányossági kifogásokat két főbb csoportra lehet bontani, amelyek külön-külön igényelnek érdemi vizsgálatot. A bírói kezdeményezésben előadottak egyfelől azt sérelmezik, hogy az ismételt vádemelés a kétszeres értékelés tilalmába, vagyis a „ne bis in idem” alapelvébe ütközik. Másfelől pedig az ítélőtábla azt látja sérelmesnek, hogy a büntetőeljárást törvényes vád hiánya okán megszüntető bíróságnak az ismételt vádemelés alapján történő későbbi eljárása már nem felelhet meg a pártatlanság követelményének. Az Alkotmánybíróság a határozata Indokolásának ebben a részében a kétszeres értékelés tilalmának kérdését vonja vizsgálat alá, míg a határozat Indokolásának [32]–[37] bekezdésében értékeli az ítélőtáblának a tisztességes eljárásban rejlő pártatlanság elvének érvényesüléséhez kapcsolódó kifogásait.
[13] Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény R) cikk (3) bekezdésében foglalt alkotmányértelmezési kötelezettségre is figyelemmel elsőként rövid áttekintést nyújt a vádelv történetéről és alkotmányos jelentőségéről (Indokolás [14]–[15] bekezdései), majd ezek után bemutatja a vád törvényességének hatályos rendszerét (Indokolás [16]–[18] bekezdései). Az Alkotmánybíróság ezt követően a hazai felfogás és külföldi jogállami példák, illetve a nemzetközi jogvédelmi mechanizmusok gyakorlatának felvázolásán keresztül meghatározza a kétszeres értékelés tilalmának jelentését (Indokolás [19]–[29] bekezdései), majd végül mindezek alapján választ ad arra, hogy a vád törvénytelenségének megállapítása esetén ugyanazon cselekmény miatt az ismételt vádemelés lehetősége és a kétszeres értékelés tilalma között milyen alkotmányos összefüggés állapítható meg (Indokolás [30]–[31] bekezdései).
[14] 1.1. A büntetőeljárások különféle típusait az azokat felépítő eljárási szakaszok száma szerint lehet csoportosítani. Ennek megfelelően négy, illetve három eltérő jellegű szakaszból felépülő eljárások különböztethetőek meg. Így az előbbiek esetében elkülönülnek: a nyomozási (1), az ügyészi (2), a vizsgálati (3) és a főtárgyalási (4) szakaszok. A vizsgálati szakasz során a vizsgálóbíró vagy a vádtanács arról dönt, hogy az ügyben meg lehet-e kezdeni a főtárgyalást, vagyis a vizsgálóbírói intézményt alkalmazó országokban végső soron a vizsgálóbíró, vagy a vádtanács dönti el, hogy mely bűnügyek érdemesek, illetve mely vádiratok alkalmasak, vagy kellően megalapozottak ahhoz, hogy a perbíróság a tárgyalásukat megkezdje. Ezt az eljárási rendet követte az 1896:XXXIII. törvénycikk a bűnvádi perrendtartásról (a továbbiakban: Bp.) is. A Bp. 102–129. §§ szóltak a vizsgálati szakaszról, amely a kiemelt tárgyi súlyú, illetve az összetett megítélésű ügyekben a büntetőperek előkészítő szakaszához tartozott. A vizsgálat legfontosabb célja azoknak az adatoknak a bírói feltárása és megállapítása volt, amelyek alapján dönteni lehetett arról, hogy a főtárgyalás elrendelhető-e, avagy a bűnvádi eljárást a főtárgyalás megkezdésének valamely akadálya miatt meg kell szüntetni. A vádtanács tehát e vizsgálat eredményétől függően dönthetett a főtárgyalás megtarthatóságáról, vagy a bűnvádi eljárás megszüntetéséről (Bp. 102. §). A vádtanács, illetve felügyelete mellett a vizsgálóbíró bizonyítást vehetett fel (Bp. 177. §, 185. §, 202. §), illetve a bűnügyi vizsgálatot a vádtanács megszüntethette (Bp. 128. §). Ehhez képest a hatályos magyar büntetőeljárási törvény három eltérő büntetőeljárási szakaszt különít el, amelyben a tárgyalás és a vizsgálat összeolvad, ugyanis a perbíró a tárgyalás előkészítése során látja el a vádirat alkalmasságának vizsgálatát (Be. 263–280. §§). Mindkét eljárási rendszer közös sajátja ugyanakkor, hogy vádelvre épül. Ennek értelmében pedig a bíróság a vádiratban leírt tények alapján kizárólag a megvádolt személy felelősségéről dönthet [lásd: Bp. 1. §-át, illetve Be. 2. § (3) bekezdését]. A tárgyalás tartására is alkalmas vádemeléssel pedig a büntetőeljárás nemcsak egy új szakaszához érkezik, hanem egyúttal kontradiktórius jelleget ölt és a tisztességes eljáráshoz tartozó jogosítványok, valamint az egyéb eljárási jogok és garanciák ettől kezdődően nyerhetnek teljes körű érvényesülést {erről lásd részletesen: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [30]}.
[15] 1.2. A vád központi jelentőségét ennek megfelelően a magyar büntetőeljárás alapvető, garanciális tételei között számon tartott vádelv adja, amely szoros összefüggésben áll az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt eljárási garanciarendszerrel. A vádelv eljárási garanciája egyidejűleg több részelemből építkezik: (1) a büntetőeljárás bírósági szakaszát kizárólag a vád lendítheti működésbe, vagyis a bíróság előtti büntetőeljárás megindításának nélkülözhetetlen előfeltétele a vád [Be. 2. § (1) és (3) bekezdései, illetve Be. 6. § (1) bekezdése]; (2) a bíróság eljárása vádhoz kötött, vagyis a vád jelöli ki az eljárás kereteit: a büntetőeljárás során egyfelől a tettazonosság elve, másfelől a bíróság vádkimerítési kötelezettsége érvényesül, vagyis a bíróság köteles a vádat kimeríteni, de azon túl már nem terjeszkedhet [Be. 2. § (3) és (4) bekezdései, illetve Be. 257. § (1) bekezdése]; (3) a büntetőeljárás során az eljárási, perbeli funkciók kizárólag egymástól elkülönülten működhetnek (Be. 1. §). Ez az értelmezés áll összhangban az Alkotmánybíróság korábban megfogalmazott elvi álláspontjával is [erről lásd: 14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 104–106.]. A vádelv ennek megfelelően alapvető feltétele annak, hogy tényleges érvényesülést nyerhessen az Alaptörvény XXVIII. cikkének eljárási garanciarendszere. A büntetőeljárás hatályos szabályaiból kiolvasható az is, hogy az ügyészi vádemelés szigorú feltételekhez kötött. Az ügyész abban az esetben dönthet a vádemelés mellett, ha nem állapítható meg nyomozás megszüntetési vagy felfüggesztési ok [Be. 188. § (1) bekezdés a)–i) pontok; Be. 190. § (1) bekezdés a)–j) pontok], további nyomozati cselekmények foganatosítása szükségtelen, közvetítői eljárás igénybevételére, illetve vádemelés elhalasztására, vagy részbeni mellőzésére pedig nincsen törvényes lehetőség [Be. 216. § (1) bekezdés]. Ezzel egyezően az ügyészi vádemelés szigorú követelményét fogalmazza meg a jogirodalom álláspontja is, amely szerint az ügyész akkor dönthet a vádemelés mellett, ha az objektív bizonyítékok alapján arra a szubjektív, belső meggyőződésre jut, hogy bűncselekményt követtek el, és kétséget kizáróan a gyanúsított az elkövető. A vádirat ezt a kétséget kizáró ügyészi bizonyosságot juttatja kifejezésre, amely már nem a bűnüldöző hatóságok feltételezését, hanem következtetését, döntését tartalmazza (vö. Király Tibor: Magyar büntető eljárási jog, 75. oldal, Tankönyvkiadó 1978.; illetve Gellér Balázs: A vád törvényességének egyes aspektusai, Jogtudományi Közlöny 2011/9. szám). Vádemelést követően a bűnügyben eljáró perbíróságnak a vádban leírt cselekményről szükséges döntést hozni: a vádemelés egyidejűleg a döntés kötelezettségének terhét rója a bíróságra [Be. 2. § (4) bekezdés].
[16] 2.1. A vád törvényességére vonatkozó szabályokat a büntetőeljárási törvényt novelláris jelleggel módosító 2006. évi LI. törvény vezette be a jelenleg hatályos büntetőeljárás rendszerébe. Ezek szerint a vád akkor törvényes, ha a vádemelésre jogosult (alaki feltétel) meghatározott személy, pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt (tartalmi feltételek) bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi [Be. 2. § (2) bekezdése]. A vád törvényességének fogalma tehát egy olyan minimális alaki és tartalmi természetű feltételrendszert jelöl ki, amelynek teljesítése ahhoz szükséges, hogy a büntetőbíróság előtti eljárás egyáltalán kezdetét vehesse. A jogalkotó szándéka szerinti garanciális szabály alkotmányjogi jelentősége abban áll, hogy e minimális követelményeknek megfelelő vádirat, illetve vádindítvány szolgálja a vádelv érvényesülését és így a vádlói és bírói funkció teljesebb elhatárolását. Ily módon biztosítja ugyanis az eljárási szerepek elválasztásának hatékonyabb érvényesülését, vagyis azt, hogy a vádirat pontos elkészítésén keresztül a vádelőkészítés alaposságáért való felelősséget a bűnügyi nyomozást ténylegesen irányító ügyész viselje. Ezzel együtt megszabja a büntetőbírósági eljárás kereteit is, amely a büntetőjogi felelősségre vonás hatékonyságát és a büntetőeljárás lefolytatásának időszerűségét segíti elő. Ezen kívül a bírósági eljárás kereteit pontosan meghatározó vádirat, illetve vádindítvány áll összhangban a védelemhez fűződő jogosítványok hatékony érvényesítésével is. A vádirat közlését követően ugyanis a védelem az eljárási jogosítványait akkor képes hatékonyan gyakorolni, ha a tisztában van a terhelttel szemben felhozott vádakkal, vagyis ha a vádirat egyértelműen megfogalmazott és pontosan körülírt büntetendő cselekményt tartalmaz [Be. 263. § (2), (3) és (4) bekezdések]. Ilyen megfontolások alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Be. 2. § (1) és (2) bekezdéseiben szabályozott vád törvényességének feltételrendszere a vádelv és azon keresztül az Alaptörvény XXVIII. cikkében elismert eljárási garanciarendszer teljesebb érvényesülését támogatja. Az Alkotmánybíróság éppen ezért nem osztotta az ítélőtábla azon álláspontját, amely a Be. 2. § (1) és (2) bekezdéseinek alkotmányosságát vitatta, így a Fővárosi Ítélőtábla indítványát e körben elutasította.
[17] 2.2. A minimális feltételeket sem teljesítő vádirat, illetve vádindítvány nem alkalmas a bírósági eljárás megindítására. A vád törvényessége a bírósági eljárás lefolytatásának alapvető feltétele és annak hiánya az eljárás megkezdésének vagy lefolytatásának akadálya [Be. 2. § (1) bekezdése és Be. 6. § (1) bekezdése]. A vád törvényességének kérdésétől elkülönül a vád megalapozottságának kérdése. Míg ez előbbi az ítélkezés megkezdésének nélkülözhetetlen előfeltétele, addig az utóbbit éppen a bíróság ítélkezési tevékenységének eredménye igazolhatja. A hatályos büntetőeljárás rendszerében a törvényes vád hiányának következménye a büntetőeljárás kötelező, mérlegelést nem tűrő megszüntetése. Ennek megfelelően a bíróság akár a tárgyalás előkészítése során, akár a tárgyalás megkezdését követően hivatalból köteles vizsgálni a vád törvényességét és a törvényes vád hiányának megállapítása esetén mérlegelés nélkül szükséges megszüntetnie az eljárást [Be. 267. § (1) bekezdés j) pont; Be. 332. § (1) bekezdés d) pont; Be. 373. § (1) bekezdés I. c) pont; Be. 399. § (1) bekezdése; Be. 428. § (2) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság értékelése szerint a törvényes vád hiányához fűzött szigorú eljárásjogi következmény az Alaptörvény XXVIII. cikkében megfogalmazott alkotmányos garanciarendszer tényleges érvényesülését erősíti, hiszen elejét veszi annak, hogy a védelem joga csorbulhasson, vagy az eljárási szerepek felcserélődésén keresztül az eljáró bíróság pártatlanságát kétely övezhesse. Ilyen okok alapján az Alkotmánybíróság nem osztatta az ítélőtábla indítványának azon érvelését, amelyben a törvényes vád hiányának jogkövetkezményeit szabályozó jogszabályhelyek alkotmányosságát kifogásolta. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az ítélőtábla kezdeményezését ebben a részében sem találta megalapozottnak és a Be. 6. § (3) bekezdésének c) és d) pontjaiban, a Be. 267. § (1) bekezdés j) pontjában; a Be. 332. § (1) bekezdés d) pontjában; a Be. 373. § (1) bekezdés I. c) pontjában; a Be. 399. § (1) bekezdésében; Be. 416. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt szabályok alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló ítélőtáblai kezdeményezést elutasította. Az Alkotmánybíróság ezek után azt a kérdést vizsgálta meg, hogy a törvényes vád hiánya okán történt eljárást megszüntető végzés meghozatalát követően az ismételt vádemelés lehetősége és az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt kétszeres értékelés tilalma között milyen alkotmányos összefüggés állapítható meg.
[18] 2.3. A büntetőeljárási törvény nem tartalmaz rendelkezést arról, hogy a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető bírói végzés meghozatalát követően ugyanazon történeti cselekmény miatt azonos gyanúsítottal szemben lehetséges-e ismételten vádat emelni. A Be. 332. § (1) bekezdés d) pontja szerint a törvényes vád hiánya miatt történt eljárást megszüntető végzés a bíróság ügydöntő határozata. A BK vélemény I. és II. pontjai nyújtanak olyan iránymutatást, amely ebben a kérdésben orientálja az országos bírói gyakorlatot. A Legfelsőbb Bíróság a BK véleményben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a törvényes vád hiánya miatt történt eljárás megszüntetésével szemben biztosított ugyan a fellebbezés lehetősége, de a vádló utólag, a fellebbezésben, vagy a másodfokú eljárásban már nem pótolhatja az eljárás megszüntetésére okot adó hiányosságokat (BK vélemény II. 4./b) pontja). Mindemellett ugyanakkor nincs törvényes akadálya annak, hogy a vádló a vád tárgyává tett cselekmény miatt a terhelttel szemben ismételten vádat emeljen. Ennek okaként a Legfelsőbb Bíróság azt jelölte meg, hogy a törvényes vád hiányában történő büntetőeljárást megszüntető végzés a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással azért nem rendelkezik, mert a bíróság ilyen esetekben valójában eljárási akadály miatt nem dönt érdemben a vád tárgyává tett cselekményről és a büntetőjogi igényről, vagyis másként fogalmazva a vádat nem meríti ki (BK vélemény II. 4./c) pontja). Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően azt értékelte, hogy a törvényes vád hiányában történő eljárást megszüntető bírói végzés meghozatalát követően ugyanazon történeti cselekmény miatti ismételt vádemelési lehetőség sérti-e az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt kétszeres értékelés tilalmát.
[19] 3. Az Alkotmánybíróság az összefüggés feltárásához mindenekelőtt megvizsgálta a kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmának célját és értelmét. Az Alkotmánybíróság kiindulópontját e körben az jelentette, hogy az állami büntetőigény érvényesítése a jogállamokban kizárólag akkor nyerhet alkotmányos igazolást, ha azt olyan eljárási garanciák megtartása mellett folytatják, amelyek ellensúlyt képeznek az állami hatalommal szemben és elejét veszik az állami büntetőhatalom önkényes, visszaélésszerű gyakorlásának. Az állam büntetőhatalmának korlátját jelentő, ilyen eljárási elvnek számít az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt alkotmányos garanciarendszer, valamint a büntetőeljárási törvény alapelvei között nevesített kétszeres értékelés tilalma is [Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdés, Be. 6. § (4) bekezdés d) pontja]. Ezen alkotmányos szabály szerint senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy – nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben – más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték. Az alkotmányos rendelkezés a „res iudicata”, valamint a „ne bis in idem” elvek összekapcsolásán keresztül egy relatív eljárási akadályt fogalmaz meg az elbírált, büntetendő cselekmények tekintetében [ezzel egyezően lásd: 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, 1993, 300.]. Az alkotmányos szabály egyfelől alapjogi rendelkezés az állami büntetőhatalom visszaélésszerű gyakorlásával szemben, másfelől pedig a jogbiztonság érvényesülésének érdekében működő szabály, hiszen garantálja az érdemi bírósági döntések végleges jellegét {EJEB, Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03), 2009. február 10., 78. bekezdése}.
[20] 3.1. A külföldi jogállamok alkotmányai is alapvető jogként ismerik el és érvényesítik a „ne bis in idem” elvet, illetve büntetőeljárásaikban is megjelenik az alkotmányos védelemben részesülő szabály. Ennek megfelelően például a Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának 103. Cikk (3) bekezdése, vagy Szlovénia alkotmányának 31. Cikke tartalmazza a „ne bis in idem” elvet. Svájc büntetőeljárási törvényének 11. Cikk (1) pontja pedig úgy rendelkezik, hogy nem lehet vádat emelni olyan személlyel szemben, akit korábban végleges és jogerős bírói ítélettel felmentettek, vagy elítéltek (erről lásd: http://www.admin.ch/ch/e/rs/3/312.0.en.pdf, 2013. augusztus 30. napi állapot szerint).
[21] Az Alkotmánybíróság vizsgálódása során észlelte azt is, hogy az angolszász típusú jogrendszerekben a kétszeres értékelés tilalmát a „double jeopardy” klauzula tartalmazza, amely a római jogi alapú „ne bis in idem” elvhez képest nem a történeti tényekhez kapcsolódik, hanem egy konkrét bűncselekményhez {erről lásd részletesen: EJEB, Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03), 2009. február 10., 81–84. bekezdéseit és az EU Bíróság Leopold Henri Van Esbroeck (C-406/04) ügyben hozott döntésének 42. pontját, valamint az Emberi Jogok Amerikaközi Bíróságának Loayza-Tomayo kontra Peru, 1997. szeptember 17. napján kelt döntésének 66. pontját}. Az amerikai alkotmány ötödik alkotmány-kiegészítésében megjelenő „double jeopardy” klauzula szerint „senkit nem lehet ugyanazon bűncselekményért kétszer életét vagy testi épségét fenyegető eljárás alá vonni”. Az alkotmányos szabadságjog azt garantálja, hogy senkivel szemben ne lehessen kétszer eljárni ugyanazon bűncselekmény miatt. Az alkotmányos szabály megalkotásának indoka pedig az állam visszaélésszerű bűnüldözési gyakorlatával szembeni védelem volt [Blueford v. Arkansas 566 U.S. (2012), Dissenting of Sotomayor, J.]. E jog tényleges tartalmát az amerikai Legfelső Bíróság számos döntésében formálta: az alkotmányos szabály egyfelől védelmet nyújt ugyanazon tényállás alapján a bűncselekmény halmozódásokkal szemben [Blockburger v. United States 284 U.S. 299 (1932); Brown v. Ohio 432 U.S. 161 (1977)]. Így például az utóbbi hivatkozott bűnesetben autólopási cselekmény elkövetésekor a lopás bűntette miatt elítélt terheltet nem lehet azért is felelősségre vonni, mert később jogtalanul használta az általa eltulajdonított autót. Másfelől az alkotmányos klauzula védelmet nyújt az elítélés, felmentés és bizonyos eredmény nélküli tárgyalások (mistrial) eseteiben az ismételt vádemeléssel szemben is. Ugyanakkor ez a tilalom az eredmény nélküli tárgyalások tekintetében csak jelentős korlátok között érvényesülhet: főszabályként akkor, ha az eredménytelenség a vádló érdekköréből fakadt, és nem fűződik hozzá nyomós magyarázat [Arizona v. Washington 434 U.S. 497 (1978); Oregon v. Kennedy 456 U.S. 667 (1982)]. További korlátot jelent, hogy a klauzula csak akkor léphet működésbe, ha a vádlott tárgyalása már megkezdődött, vagyis esküdtszéki tárgyalás esetén az esküdtek kiválasztásával és eskütételének pillanatától, míg nem esküdtszéki tárgyalás esetén a bizonyítás megnyitásának pillanatától. A fenyegető eljárás ugyanis a Legfelső Bíróság olvasatában csak a tények érdemi vizsgálatának megkezdésével veheti kezdetét [Serfass v. Unites States 420 U. S. 388 (1975)]. Ezzel összefüggő legutóbbi ügyben a Legfelső Bíróság arról határozott, hogy a döntésképtelen esküdtszék miatt eredménytelenné nyilvánított tárgyalás akkor sem von maga után ismételt vádemelési tilalmat, ha az első vádpontokban az esküdtek egyhangúan ártatlannak mondták a vádlottat. Ennek oka az, hogy amíg valamennyi vádpontban nem születik döntés, addig nem lehet végleges igényű felmentésnek tekinteni az esküdtszék elnökének az esküdtek vitájának állásáról a bírósághoz intézett beszámolóit [Blueford v. Arkansas 566 U.S. (2012)]. Az Alkotmánybíróság kitekintése szerint az alkotmány-kiegészítés a Legfelső Bíróság gyakorlatában nem nyert olyan értelmet, hogy a tények vizsgálata nélkül elutasított vád ismételt vádemelési tilalmat vont volna maga után.
[22] 3.2. A kétszeres értékelés tilalma azonban nemcsak a hazai, valamint a külföldi jogállamok büntetőeljárási alapelvei között jelenik meg, hanem azt valamennyi jelentősebb, emberi jogokat oltalmazó nemzetközi egyezmény is alapvető jogként ismeri el. A releváns nemzetközi egyezmények a „ne bis in idem” elv államon belüli és államok közötti alkalmazását különítik el. Az államok közötti kettős büntetés tilalmának elve szerint, ha egy bűncselekmény miatt a terheltet egyik államban jogerősen elítélték vagy felmentették, ugyanazon cselekmény miatt már nem lehet a terhelttel szemben egy másik szerződő államban büntetőeljárást lefolytatni [ehhez hasonlóan lásd: a Schengeni Megállapodás Végrehajtásáról szóló, 1990. június 19. napján aláírt Egyezmény (a továbbiakban: Schengeni Végrehajtási Egyezmény) 54. Cikkét]. Leginkább az egyre gyakoribb és egyre súlyosabb méreteket öltő határon átnyúló bűnözés miatt e körbe azok az esetek vonhatóak, amikor az elkövetőkkel szemben ugyanazon történeti tények alapján egyszerre több állam is érvényesíteni kívánja büntetőjogi igényét. Ehhez képest a „ne bis in idem” elv államon belüli alkalmazása kizárja, hogy a felmentett vagy elítélt terhelttel szemben ugyanazon cselekmény miatt ismételten büntetőeljárást folytassanak. Ennek megfelelően a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 14. Cikk (7) bekezdése úgy fogalmaz, hogy „[s]enkivel szemben sem lehet büntetőeljárást indítani vagy büntetést kiszabni olyan bűncselekmény miatt, amely miatt az adott ország törvényének és büntetéseljárásának megfelelően jogerős ítélettel már elítélték vagy felmentették.” Ehhez hasonlóan fogalmaz az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (1) bekezdése, amelynek értelmében „[h]a valakit egy állam büntető törvényének és büntető eljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyanezen bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntető eljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki.” Ezen kívül a büntetőjogi kétszeres értékelés tilalmát fogalmazza meg az Emberi Jogok Amerikai Egyezményének 8. Cikk (4) bekezdése is, amely szerint azon vádlottal szemben, akit jogorvoslattal tovább már nem támadható ítéletben mentettek fel, ugyanazon cselekményért további eljárás már nem folytatható. Az államon belüli és az államok közötti kétszeres értékelés tilalmát az európai régióban sajátosan ötvözi Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. Cikke, amely szerint „[s]enki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.” Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban EU Bíróság) a „ne bis in idem” szabályra az uniós jog egyik olyan alapelveként tekint, amelyet az Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyve is magában foglal [erről lásd: EU Bíróság, Limburgse Vinyl Maatschappij NV (LVM) és mások kontra Bizottság, C–238/99 P, C–244/99 P, C–245/99 P, C–245/99 P, C–247/99 P, C–250/99 P, C–252/99 P & C–254/99, § 59.; 2002. október 15.].
[23] A „ne bis in idem” elvet azonban sem a nemzeti alkotmányok, sem a nemzetközi egyezmények nem tekintik kivételt nem tűrően érvényesülő szabálynak. A „ne bis in idem” elv alól enged kivételt az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (2) bekezdése azokban az esetekben, ha el nem bírált új tény, avagy az eljárásban vétett alapvető hiba kihatott az ítéletre. Sajátosan fogalmazzák meg az elv érvényesülését a Nemzetközi Büntetőbíróság Római Statútumának 20. Cikk (3) bekezdés a) és b) pontjai, amelynek értelmében nem akadálya a Nemzetközi Büntetőbíróság eljárásának, ha a korábbi büntetőeljárás azt a célt szolgálta, hogy a terheltet kivonják a büntetőjogi felelősségre vonás alól, vagy nem független és pártatlan bírói fórum folytatta le az eljárását. Hasonló szabályokat tartalmaznak a Ruandában, valamint a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények és a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények elbírálásáért az Egyesült Nemzetek Szervezetének Biztonsági Tanácsa által létrehozott ad hoc nemzetközi büntető bíróságok statútumai is [erről lásd: a volt Jugoszláviában elkövetett bűncselekményekkel összefüggő Katonai Törvényszék (ICTY) Statútumának 10. Cikkét, valamint a Ruandában elkövetett bűncselekményekkel összefüggő Katonai Törvényszék (ICTR) Statútumának 9. Cikkét].
[24] 3.3. Magyarország részes állama mind az Egyezségokmánynak, mind az Egyezménynek, így azok ellenőrző mechanizmusainak jogértelmezését az Alkotmánybíróság a jogvédelem minimális szintjeként ismeri el {[32/2012. (VII. 4.) AB határozat, Indokolás [41]; legutóbb megerősítve: 25/2013. (VII. 19.) AB határozat, Indokolás [27]}. Az Egyezmény a hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (2) bekezdése ugyanabban az államban történő kétszeres eljárásról szól, ezért az Egyezmény a „ne bis in idem” elv érvényesítését nemzeti keretek között kívánja meg. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) Sergey Zolotukhin kontra Oroszország ügyben vizsgálta részletesebben az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvében megjelenő „ne bis in idem” elv értelmét. Ebben a döntésben három, egymástól elkülönülő jogosítványt bontott ki az elvből: (1) jog ahhoz, hogy a terheltet az újratárgyalásért ne lehessen felelőssé tenni, (2) jog az ismételt tárgyalással szemben, illetve (3) jog az ugyanazon bűncselekmény miatti többes büntetés kiszabásával szemben. Az EJEB többek között azt a kérdést is vizsgálta, hogy a „ne bis in idem” elv értelmezésekor mely esetekben lehet egy bírói döntést véglegesnek tekinteni. Kiindulópontja e körben az volt, hogy a véglegesség igényével lezárt büntetőügyekben megtiltsa az ismételt büntetőeljárások indítását. A cikkhez fűzött előkészítő anyag szóhasználata szerint: „condamné par un jugement définitif conformément à la loi et à la procédure pénale de cet Etat”, vagyis a nemzeti jog szerint véglegesen lezárt ítélet. Egy bírói határozat általában akkor tekinthető a büntetőeljárást véglegesen lezáró döntésnek, ha elérte a „res iudicata” erőt, amelyet pedig mindig az adott nemzeti jog értelmezésével lehet megállapítani {erről lásd: EJEB Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03) 2009. február 10.; 52., illetve 107–109. bekezdések, valamint EJEB Nikitine kontra Oroszország, (50178/99) 2004., 35. bekezdését; legutóbb megerősítette: EJEB Asadbeyli és mások kontra Azerbajdzsán, 2012. december 11., 3653/05., 14729/05., 20908/05., 26242/05., 36083/05. és 16519/06., 150. bekezdése, illetve EU Bíróság, Leopold Henri Van Straaten és mások, C-150/05., 2006. szeptember 28.}. Ezt a felfogást erősíti az Egyezségokmány érvényesítését ellenőrző ENSZ Emberi Jogi Bizottsága is, amelynek olvasatában az Egyezségokmány 14. Cikk (7) bekezdésében biztosított jog kizárólag abban az esetben sérül, ha a véglegesség igényével felmentett vagy elítélt személlyel szemben ugyanazon tények alapján indítanak újabb eljárást (lásd: Emberi Jogi Bizottság, Schwizer kontra Uruguay, 66/1980. számú határozat 18.2. pontját, valamint a Jijón kontra Ecuador, 277/1988. számú határozat 5.4. pontját).
[25] Ugyanakkor az EJEB értékelése szerint a „ne bis in idem” elv alkalmazhatósága mégsem függhet kizárólag a nemzeti eljárásjog karakterétől. Ez ugyanis azt a veszélyt hordozhatja magában, hogy az egyezménybeli szabály értelmét ténylegesen a Szerződő Államok diszkrecionális jogértelmezése határozná meg, amely adott esetben összeegyeztethetetlen lenne az Egyezmény feladatával és céljával. Éppen ezért az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikkét mindig az Egyezmény 6. és 7. Cikkeiben foglaltakra figyelemmel szükséges értelmezni [EJEB Öztürk kontra Németország (8544/79), 1984. február 21., 49. bekezdés, legutóbb megerősítve: EJEB Tomasovic kontra Horvátország, 2011. október 18., 53785/09., 19. bekezdés]. Az Egyezményhez fűzött magyarázatnak a büntetőítéletek nemzetközi érvényességéről szóló része is azt tartalmazza, hogy ha egy büntetőeljárás az ügy érdemét érintő döntést megelőzően véget ér, akkor a „ne bis in idem” elv még nem nyújt védelmet az ismételt eljárással szemben. Tipikusnak ilyen esetnek tekinthető az eredménytelen, vagy alkalmatlan tárgyalás (nolle prosequi, mistrial) [Council of Europe (European Treaty Series – No. 70.), The Hague, 28.V.1970, Article 1 (a)]. Az EJEB olvasatában a nemzeti büntetőeljárások lehetőséget adhatnak az eljárás ismételt elrendelésére akkor is, ha az esküdtszéket vagy a tanúkat érő külső befolyás, avagy a bíróság eljárási lehetőségének hiánya (coram non judice) miatt kellett befejezni a már megkezdett tárgyalást. [Hasonlóan lásd: EJEB, Nikitine kontra Oroszország, 2004., (50178/99), 2004. július 20., 37–39. bekezdések.]
[26] Ehhez társul az EU Bíróságnak az Európai Unió szerződéses keretébe beépült Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54–58. Cikkeiben rejlő „ne bis in idem” elv alkalmazásával összefüggésben kialakított értelmezése is, amely a kétszeres eljárás tilalmának kérdéseit államok közötti, vagyis nemzetközi összefüggésében vizsgálja. Alapjogi jelentősége ennek abban áll, hogy az EJEB az Egyezmény értelmezéséhez mérceként fogadja el az EU Bíróság „ne bis in idem” elv körében kialakított gyakorlatát. Ezzel valójában az EJEB az Egyezmény hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. Cikk (2) bekezdésében, illetve a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. Cikkében foglalt „ne bis in idem” elv értelmezését azonos ernyő alá rendelte {EJEB, Sergey Zolotukhin kontra Oroszország [GC] (14939/03) 2009. február 10.; 78–84. bekezdések}. Ezen alapjogi megfontolás értelmében az Alkotmánybíróság is vizsgálódási körébe vonta az EU Bíróság „ne bis in idem” elv tekintetében kialakított gyakorlatát.
[27] Az EU Bíróság gyakorlata szerint nemcsak a bírói, hanem az olyan ügyészi döntések is működésbe léptetik a „ne bis in idem” elv nyújtotta védelmet, amelyek végleges igénnyel rendezik a bűnügyet, illetve a büntetőjogi felelősség kérdését. A konkrét esetekben az EU Bíróság ilyen végleges igényű döntésnek tekintette terhelteknek a belga és holland vádhatósággal kötött vádalkuját (EU Bíróság, Hüseyin Gözütok és Klaus Brügge egyesített ügyek, C-187/01. & C-385/01., 2003. február 11., 36–39. pontok.) Kétségtelenül ilyen, végleges jellegű döntésnek tekinthető a kellő bizonyítékok hiánya miatt hozott felmentő ítélet is (EU Bíróság, Jean Leon Van Straaten kontra Hollandia és Olaszország ügy, C-150/05., 2006. szeptember 28., 61. bekezdés). Az EU Bíróság azt is elismerte, hogy a bűnösséget kimondó, avagy a felmentő ítéletek mellett az elévülést megállapító bírói döntés is releváns a „ne bis in idem” elv alkalmazása szempontjából. Ennek oka pedig az, hogy bár az elévülés büntetőjogi szabályai az Európai Unió területén nem nyertek harmonizálást, mégis a tagországok egymás büntető-igazságszolgáltatási rendszereibe és büntető jogszabályaiba vetett kölcsönös bizalomból fakad, hogy elsőbbséget adva a szabad mozgáshoz való jog érvényesítésének, a tagállamok elfogadják az egymástól eltérő elévülési határidők előírását. (EU Bíróság, Giuseppe Francesco Gasparini és mások ügy, C-467/04., 2006. szeptember 28.; 24., 26. és 28–33. pontok.) Az EU Bíróság által képviselt álláspont értelmében a „ne bis in idem” elv nyújtotta védelmet élvezik azok az esetek is, amikor a terhelt távollétében hozták meg az ítéletet, vagy a büntetés végrehajthatósága évült el, avagy a kiszabott büntetést más okból nem lehetett végrehajthatni (EU Bíróság, Klaus Bourquain ügy, C-297/07.; 2008. december 11.; 33., 37–41., 46., illetve 52. pontok, illetve EU Bíróság, Jürgen Kretzinger ügy, C-288/05., 2007. július 18.; 38–44. pontok).
[28] Ugyanakkor nem tartoznak a „ne bis in idem” elv védelme alá, vagyis nem lehet a büntetés végrehajtásának tekinteni azokat az intézkedéseket, amelyek a terhelt olyan előzetes fogvatartásáról rendelkeznek, amely a terhelt későbbi, esetleges büntetésébe beszámíthatóak (EU Bíróság, Jürgen Kretzinger ügy, C-288/05., 2007. július 18.; 44–52. pontok). Mindemellett az EU Bíróság gyakorlata szerint az eljárás megszüntetése még akkor sem eshet a „ne bis in idem” elv működési körébe és így nem is válthatja ki annak hatását, ha a bíróság zárja le ugyan a bűnügyet, de döntése ideiglenes vagy közbenső jellegű és a bűnügy tényeit valódi értékelés nélkül hagyja. A konkrét ügyben az EU Bíróság éppen egy másik tagország által, párhuzamosan folyamatban lévő büntetőeljárásban az ügyészi vádelejtés nyomán a bíróság eljárást megszüntetető határozatát értékelte ilyen jellegűnek (EU Bíróság, Filomeno Mario Miraglia ügy, C-469/03, 2005. március 10., 33–34. pontjai). Hasonló következtetésre jutott az EU Bíróság, amikor azokat a nyomozó hatósági vagy ügyészi döntéseket értékelte, amelyek nem tekinthetők végleges jellegűnek. A konkrét esetben az EU Bíróság a bűnügy tényeinek vizsgálatát követően a büntetőeljárás felfüggesztéséről hozott döntést minősített ilyen jellegűként (EU Bíróság, Vladimir Turanský ügy, C-491/07., 2008. december 22.; 42. és 45. pontok).
[29] Az Alkotmánybíróság mindezek figyelembevételével vizsgálta meg az ismételt vádemelés lehetősége és a „ne bis in idem” elv között fellelhető alkotmányjogi összefüggést, illetve ezen szempontok értékelésével alakította ki álláspontját.
[30] 4. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárási törvény vizsgálata alapján elsőként arra az álláspontra jutott, hogy a törvényes vád hiánya miatt történő eljárás megszüntetése a vádról szóló olyan bírói döntés, amely az adott büntetőeljárást befejezi. Hasonlóan a büntetőeljárás bírói megszüntetésének többi jogcíméhez, a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetéséről szóló döntés is ügydöntő [Be. 332. § (1) bekezdés a)–h) pontjai]. Mégis, a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetését az különbözteti meg a többi eljárást megszüntető októl, hogy ez utóbbiak esetében valamely véglegesnek tekinthető körülmény, így például a vádlott halála, a bűncselekmény elévülése vagy anyagi jogi feltétel hiánya miatt válik lehetetlenné az eljárás folytatása. A törvényes vád hiánya ezzel szemben önmagában nem tekinthető olyan oknak, amely véglegesen lehetetlenítené el a büntetőeljárás lefolytatását. A törvényes vádról szóló bírói döntés ugyanis a vádban leírt tényeket, a cselekményt mégsem értékeli, vagyis elbírálatlanul hagyja (hasonlóan lásd: EU Bíróság, Filomeno Mario Miraglia ügy, C-469/03., 2005. március 10., 33–34. pontjait, illetve EU Bíróság, Vladimir Turanský ügy, C-491/07., 2008. december 22.; 42. és 45. pontjait). A bíróság ilyen esetekben ugyanis a tényeket nem vizsgálja, a bűnügy bizonyítékait nem mérlegeli és a büntetőjogi felelősség kérdése felől sem határoz. A vád törvényességének elbírálásakor a bíróság a tényállás megállapításával összefüggő eljárási cselekmény teljesítésétől tartózkodni köteles, ezért a döntés kialakításakor sem bizonyítást nem vehet fel, sem a tényekből további tényekre nem következtethet. A vád törvényességének vizsgálatakor kizárt a tényállás formálása, vagyis másként fogalmazva a vád megalapozottságának kérdése a vád törvényességének vizsgálatakor érintetlenül marad. Éppen ezért a bíróság ilyen esetekben a vádelvből fakadó és a bíróságra háruló vádkimerítési kötelezettségnek sem tesz eleget [Be. 2. § (4) bekezdés]. Ilyen megfontolások alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető bírósági végzést követően, ugyanazon cselekmény miatti ismételt vádemelés nem sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdésében foglalt „ne bis in idem” alkotmányos elvét.
[31] Az Alkotmánybíróság itt értékelte a bírói kezdeményezésben előadott azon érvelést is, amely szerint az ismételt vádemelés lehetősége a vádemelés visszaélésszerű gyakorlására adhat lehetőséget. Az Alkotmánybíróság ennek vizsgálatakor a bűncselekmények legnagyobb részét kitevő, úgynevezett közvádas ügyekből indult ki, vagyis azokból, ahol az ügyész felel a vádelőkészítési, vádszerkesztési majd vádképviseleti feladatok teljesítéséért. Az ügyész ilyen esetekben a közvádlói felelősség alapján látja el feladatait, ami azt jelenti, hogy a büntetőeljárás kezdetétől egészen befejezéséig azért felel, hogy a bűnügyben feltárt tényállás megalapozott, annak jogi minősítése pedig helytálló legyen, a kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés a törvényeknek megfeleljen, illetve az eljárást szabályszerűen folytassák [erről lásd részletesen: a vádelőkészítéssel, a nyomozás törvényessége feletti felügyelettel és a vádemeléssel kapcsolatos ügyészi feladatokról szóló 11/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítást, valamint a büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenységről szóló 12/2003. (ÜK. 7.) LÜ utasítást]. Az ügyész kötelessége az is, hogy az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket [Be. 28. § (1) bekezdés]. Éppen ilyen megfontolásból a vádképviseleti feladatainak ellátása során az ügyész a büntetőeljárás egyetlen olyan szereplője, aki mindkét irányban, vagyis mind a terhelt javára, mint a terhelt terhére élhet a rendes és a rendkívüli jogorvoslati eszközök igénybevételének lehetőségével [Be. 324. § (2) bekezdés, Be. 409. § (2) bekezdés, Be. 417. § (1) bekezdés II. a) pont, Be. 430–438. §§]. A magyar büntetőeljárás rendszerében éppen ezért az ügyész nem a „vád védőjeként”, hanem az igazságszolgáltatás közreműködőjeként teljesíti a közvádlói feladatokat [Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdés]. Ez azt jelenti, hogy az ügyész a büntetőeljárás megkezdésétől egészen annak befejezéséig egyidejűleg felelős az állami büntetőjogi igény érvényesítéséért [Be. 28. § (1) és (3) bekezdések, illetve (4) bekezdés a) pont], a büntetőeljárás törvényes lefolytatásáért [Be. 28. § (4) bekezdés], illetve a terhelt jogvédelméért [Be. 5. § (3) bekezdés, Be. 28. § (4) bekezdés c) pont, illetve Be. 28. § (6) bekezdés, illetve Be. 195–199. §§]. Azon túl, hogy az ismételt vádemelés visszaélésszerű gyakorlása hivatali kölesség büntető törvénybe ütköző módon történő megsértésének gyanúját is felvetné, az ügyész Alaptörvényből fakadó közvádlói felelősségével sem egyeztethető össze. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság nem látja valós veszélynek a bírói kezdeményezésnek az ismételt vádemelés visszaélésszerű gyakorlása tekintetében megfogalmazott félelmeit.
V.
[32] Az Alkotmánybíróság a határozatának ebben a részében a bírói kezdeményezés azon részét értékelte, amely szerint a bíróság törvényes vád hiánya miatt hozott eljárást megszüntető végzést követő ismételt vádemelés sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság elvét. Az Alkotmánybíróság elsőként röviden áttekintette a pártatlanság alkotmányos elvének értelmét (1), majd értékelte az ítélőtábla indítványában foglalt alkotmányjogi kifogást (2).
[33] 1.1. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdése mindenkinek jogot biztosít ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, ésszerű határidőn belül elbírálja. A bíróság pártatlanságának követelménye azt hivatott elősegíteni, hogy az ítélkező bíró az ügyben résztvevő felekkel szembeni elfogultságtól vagy előítéletektől mentesen bírálja el az ügyet és hozza meg döntését. A pártatlanság követelménye egyfelől a bíró magatartásával és hozzáállásával szembeni elvárásként jelentkezik. Másfelől azonban mércét állít a jogszabályi környezettel szemben is. E mérce szerint az eljárási szabályoknak törekedniük szükséges minden olyan helyzet elkerülésére, amely a bíró pártatlanságát illetően jogos kétségeket ébreszthet. Ebből fakad, hogy a konkrét ügyben a bírónak nemcsak tárgyilagosan szükséges ítélkeznie, de a pártatlan ítélkezés látszatának megőrzése is feladata {ezzel egyezően lásd: 25/2013. (X. 4.) AB határozat, Indokolás [26], illetve ezzel egyezően fogalmaz: EJEB Piersack kontra Belgium, 1982. október 1., 8692/79., 26. és 30. bekezdései; De Cubber kontra Belgium, 1986. október 26., 9186/80., 24–26. bekezdései}. Az EJEB kiindulópontját e körben az jelenti, hogy a pártatlanság érvényesülése nélkülözhetetlen eleme annak a közbizalomnak, amelynek képviselete a demokratikus társadalmakban a bírói hatalom fő kötelessége (elsőként lásd: EJEB Piersack kontra Belgium, 1982. október 1., 8692/79., 30. bekezdését, amelyet legutóbb megerősített: EJEB Romenskiy kontra Oroszország, 2013. június 13., 22875/02., 26. bekezdése).
[34] 1.2. Az Alkotmánybíróság az ítélőtábla jelen indítványára figyelemmel a pártatlanság elvének és az eljáró bíró többes szerepvállalásának kapcsolata közötti összefüggéseket vázolta fel először. Egyezően az EJEB felfogásával, az Alkotmánybíróság a többes bírói szerepvállalás két fajtája között különböztet: egyfelől a bírósági eljárás előkészítő szakaszában történő részvétel, másfelől pedig a bírósági eljárás megkezdését követően, annak keretében történő többes részvétel. Önmagában az a körülmény, hogy az ítélkező bíró a vádelőkészítés szakaszában is részt vett, még nem jelenti egyúttal a pártatlanság elvének tényleges vagy akár a pártatlanság látszatának sérelmét. Az ítélkező bíró pártatlanságának kérdéséről a vádelőkészítés során játszott szerepének jelentősége és a bírói részvétel intenzitása alapján lehet állást foglalni. Így e mérce megállapítása során fontos szempontként szolgál többek között az, hogy a vádelőkészítés szakaszában az ítélkező bíró rendelkezhet-e az eljárásról és jogkörének gyakorlását milyen korlátok határozzák meg. További szempontként lehet számon tartani, hogy döntései során szükséges-e az ügy bizonyítékait értékelnie, illetve szükséges-e állást foglalnia a terhelt bűncselekményben való részvételéről, illetve a terhelti részvétel valószínűségének fokáról [erről lásd részletesen: EJEB Piersack kontra Belgium, 1982. október 1., (8692/79), 31. bekezdését; EJEB De Cubber kontra Belgium, 1984. október 26., (9186/80), 26–27. bekezdéseit, EJEB Hauschildt kontra Dánia, 1989. május 24., (10486/83), 49–50. bekezdéseit; EJEB Fey kontra Ausztria, 1993. február 24., (14396/88), 30. bekezdését, EJEB Padovani kontra Olaszország, 1993. február 26. (13396/87), 28. bekezdését; EJEB Nortier kontra Hollandia, 1993. augusztus 24., (13924/88), 33. bekezdését; EJEB Bulut kontra Ausztria, (17358/90), 1996.; február 22., 34. bekezdését]. Az Alkotmánybíróság ezek alapján értékelte a törvényes vád hiánya okán történő eljárás megszüntetését követő ismételt vádemelés és az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság elve közötti alkotmányjogi összefüggést.
[35] 2. Az Alkotmánybíróság ismételten emlékeztet arra, hogy a magyar büntetőeljárás rendszerében a vád központi jelentőségét a vádelv adja, amely szorosan összefügg az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt garanciarendszer, így a pártatlanság követelményének érvényesülésével (vö. jelen Indokolás [15] bekezdésével). A vádirat, illetve a vádindítvány nem más, mint a bűnügyben teljesített nyomozás, illetve vádelőkészítés alapján megfogalmazott azon vádlói kívánalom, hogy a bíróság kezdje meg a vád alá helyezett személy büntetőjogi felelősségének vizsgálatát. A vádirat ezzel egyidejűleg annak a vádlói meggyőződésnek a kifejezése is, hogy az abban leírt büntetendő cselekményt a vád alá helyezett személy követte el (Be. 216–217. §§; vö. jelen Indokolás [15] bekezdésével). A büntetőbírósági eljárás tehát a törvényes vádban megfogalmazott, meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekményét értékeli és bírálja el [Be. 2. § (1) és (2) bekezdései, illetve a Be. 6. § (1) bekezdése]. Míg tehát a nyomozási szakasz legfőbb szerepe az, hogy a bűncselekmény elkövetésének gyanújától a vádemeléshez megkívánt bizonyosság fokáig a múltbéli történéseket rekonstruálja, addig a büntetőbírósági szakasz feladata a vádban foglalt cselekmény és annak elkövetéséért viselt büntetőjogi felelősség elbírálása. A vádirat benyújtásakor a büntetőeljárás egy olyan új, immáron kontradiktórius szakaszba érkezik, amelyben az eljárási garanciák és jogosítványok teljessége működésbe lép {erről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [28]; vö. jelen Indokolás [15] bekezdésével}. A vádelv szerint a bíróság előtti eljárás megindulásának nélkülözhetetlen előfeltétele ugyanakkor a törvényes vád kritériumrendszerének is megfelelő vádirat vagy vádindítvány, amely egyúttal az eljárás kereteit is kijelöli és így meghatározza az annak alapjául szolgáló, bizonyítandó tényeket (vö. jelen határozat indokolásának IV./1.2. alpontjával). Önmagában a vád törvényességének bírói vizsgálata és annak hiánya esetén az eljárás megszüntetése nem más, mint a büntetőeljárás egy garanciális, éppen az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság követelményének teljesebb érvényesülését elősegítő rendelkezésének érvényesítése (vö. Indokolás [17]–[18]). A bíróság e döntésének kialakításakor a terhelti részvétel valószínűségének fokáról nem foglal állást és a bizonyítékokat sem értékeli, sőt a bizonyítékokat nem is értékelheti, hiszen a bíróság ekkor még nem a vád megalapozottságáról dönt. Egy garanciális jellegű eljárásjogi szabály érvényesítése pedig önmagában nem értékelhető a bíró vádelőkészítésben játszott olyan fokú részvételeként, amely az ismételt vádemelést követő ítélkezés során a bíró pártatlansága tekintetében alapos okkal kételyt ébreszthetne. Ugyanakkor az Alaptörvény 28. cikkében foglalt szabály szerint a bíróságoknak e szabály érvényesítése során is az Alaptörvény XXVIII. cikkében foglalt eljárási garanciarendszerből fakadó követelményekkel összhangban szükséges eljárniuk. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez azt jelenti, hogy a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető bírósági döntés indokolása kizárólag annak megjelölésére szorítkozhat, hogy az adott bűnügyben vizsgált konkrét vádirat vagy vádindítvány a törvényes vád mely követelményének nem felel meg. Ennek megfelelően a bíróság az indokolásában nem nyújthat iránymutatást a vádló részére és nem jelölheti meg azokat a szempontokat, amelyek az adott büntetőügyben a törvényes vád elkészítéséhez szükségesek. Ez utóbbi esetben ugyanis a bíróság vádelőkészítési funkciókat vesz át, amely nincs összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság és az abban rejlő funkciómegosztás követelményével.
[36] Ebből következően a törvényes vád hiánya okán történő eljárást megszüntető törvényi rendelkezések, így a Be. 267. § (1) bekezdés j) pontja, a Be. 332. § (1) bekezdés d) pontja, a Be. 373. § (1) bekezdés I. c) pontja, illetve a Be. 416. § (1) bekezdés c) pontja garanciális jelentőségű célokat szolgálnak, ugyanakkor az Alkotmánybíróság megítélése szerint e szabályok érvényesítése akkor áll összhangban az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rejlő pártatlanság követelményével, ha a bíróság a megszüntető határozatának indokolásában tartózkodik annak leírásától, hogy az adott büntetőügyben benyújtott vádirat vagy vádindítvány mely kiegészítésekkel lehetne törvényes. Mindezen szempontok figyelembevételével az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést ebben a részében sem találta megalapozottnak, így azt elutasította.
[37] Az Alkotmánybíróság az ügy elvi jelentőségére tekintettel, az Abtv. 44. § (1) bekezdés második mondata alapján rendelte el határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét.
Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
. |
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Juhász Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Salamon László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szalay Péter s. k.,
alkotmánybíró | Dr. Balsai István s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Pokol Béla s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Stumpf István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szívós Mária s. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Pokol Béla alkotmánybíró párhuzamos indokolása
[38] A rendelkező rész pontjait és a döntés többi érdemi megállapítását is el tudom fogadni, ám az indokolás egy részével szemben fenntartásaim vannak, és ehhez nem tudok csatlakozni.
[39] Az Indokolás majd fele – az Indokolás [19]–[29] bekezdései – ugyanis az indítvány elutasító és visszautasító rendelkezéseit külföldi alkotmányokra és ezek alapján meghozott felsőbírósági ítéletekre alapítja. Alapul veszi ehhez a német alaptörvény 103. cikkének (3) bekezdését, a szlovén alkotmány 31. cikkét, a svájci büntetőeljárási törvény 11. cikkének (1) pontját, majd rátér az Emberi Jogok Amerikaközi Bíróságának egy 1997-es döntésére, majd bevonja döntési alapként még az USA Supreme Court 2012-es döntését, visszakövetve e döntés igazolását még e bíróság 1932-es és 1977-es döntéséig is, majd több döntést bevon a megalapozásba az amerikai legfőbb bírói fórumtól az 1970-es évekből. A határozat elutasító és visszautasító rendelkezését az indokolás többi része kifogástalanul levezeti a magyar Alaptörvény XXVIII. cikkének eljárási garanciarendszeréből, így ez a külföldi alkotmányokra és külföldi legfelső bíróságok döntéseire alapozás teljesen felesleges. Ám ezzel nemcsak az a probléma, hogy a döntés érvelési logikáját így feleslegesen bonyolítja, hanem megítélésem szerint ez sérti az Alkotmánybíróság azon kötelességét, hogy döntéseit a magyar Alaptörvényre alapozza. Ha valamelyik alaptörvényi rendelkezés absztraktsága miatt annak értelmezése további normatív támpontok bevonását teszi szükségessé, akkor az alkotmánybírák szétnézhetnek külföldi megoldások példái után, de ez csak mint szabad gondolati kincs merülhet fel, és nem mint az alkotmánybírósági döntés alapozásba bevonása. Ezért a döntési tervezetekben még elkülönítve szereplő és megvitatott külföldi megoldások a döntés meghozatalkor már nem maradhatnak megítélésem szerint a kihirdetett alkotmánybírósági határozatokban.
[40] A jelen döntés Indokolásának majd fele külföldi alkotmányokra és felsőbírósági döntésekre hivatkozik, és ez már eléri azt a pontot, amely szimbolikusan is az Alaptörvényre alapozást vonja kétségbe. Épp az amerikai legfelsőbb bírák között éles vita folyik arról már évek óta, hogy elvi éllel meg kell tiltani a külföldi jogra való hivatkozást, mert ez sérti a bíráknak az amerikai jog alá vetettségét. Ezt az álláspontot osztom én is a magyar jog és az Alaptörvény vonatkozásában, és miközben elismerem annak praktikusságát, hogy a döntési folyamatban – ha szükségessé teszi a felmerült értelmezési dilemma – vegyük szemügyre a külföldi alkotmányok és felsőbíróságok megoldásait, de a kihirdetett döntésünkben tartózkodni kell az ezekre való alapozástól.
Budapest, 2013. november 18.
Dr. Pokol Béla s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró különvéleménye
[41] Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával. Álláspontom szerint a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) kifogásolt rendelkezései alaptörvény-ellenessége megállapításának és megsemmisítésének elutasítása mellett az Alkotmánybíróságnak mulasztással előidézett alaptörvény-ellenesség fennállását kellett volna megállapítania.
[42] Egyetértek azzal, hogy a törvényes vád követelménye és az annak hiányához társított következmény, az eljárás megszüntetése nem ellentétes a tisztességes eljáráshoz való joggal. Álláspontom szerint azonban az, hogy a Be. nem rendelkezik a törvényes vád hiánya alapján történő eljárás megszüntetés következményeiről, az ismételt vádemelés tilalmáról, alaptörvény-ellenes helyzetet teremt.
[43] 1. Büntetőeljárási rendszerünk több mint száz éves hagyomány szerint három egymáshoz szorosan kapcsolódó elvre épül, a funkciómegosztás elvére, a kontradiktórius eljárás elvére és a vádelvre. A vádelv lényege szerint a törvényes vád a bíróság eljárásának, igazságszolgáltatási tevékenységének előfeltétele. A történetileg változó tartalmú és eltérő eljárási keretek között alkalmazott vádelv lényegét a hatályos Be. szerint alapjában véve három elem alkotja, a perbeli funkciók megosztása, a vádló váddal való rendelkezési joga, valamint a bíróság vádhoz kötöttsége az eljárás bírósági szakaszának megindítása, annak lefolytatása, és az ítélethozatal során. A vád, a védelem és az ítélkezés elkülönítésének elméleti absztrakcióját a Be. normává emeli, amikor az adott típusú eljárási feladatokhoz tételes szabályaival konkrét jogosultságokat és kötelezettségeket rendel, továbbá az adott funkcióval összefüggésben határozza meg a hatásköri, illetékességi, összeférhetetlenségi, és kizárási szabályokat.
[44] A vádelv, és azon belül a bíróság vádhoz kötöttsége, illetve a vád kimerítésének kötelezettsége a vádelven alapuló büntetőeljárás lényege, amelynek a szerepe kiemelkedő a jogbiztonság, a fegyverek egyenlősége, a védelemhez való jog és a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése szempontjából. A vádelv tartalmi lényegét a törvényes vád kritériumai jelentik. A Be. 2. § (2) bekezdése tartalmazza a törvényes vád azon minimumszabályait, amelyek alapján a szakmai felelősség szabályai szerint eljáró ügyésznek a vádat fel kell építenie és be kell nyújtania, annak érdekében, hogy a bíróság az eljárása során a vádelv alapjait jelentő tettazonosság keretein belül maradjon. Ez az a mérce, a vád személyi és tárgyi értelemben vett meghatározása, amely egyszerre szabja meg a bíróság és az ügyész viszonyát, a bíróság, az ügyész és a védelem kapcsolatát.
[45] A vádért, annak megalapozásáért a vádemeléstől kezdve a vádló felel. Az ügyésznek, mint közvádlónak annyiban különleges a felelőssége, hogy a büntető igény érvényesítése az Alaptörvény 29. cikk (1) bekezdése, illetve a (2) bekezdés b) pontja alapján az ügyész kizárólagos kötelezettsége. A vádképviselet során az ügyész nem eszköztelen, a bírói ítélet alapját képező, a tárgyaláson felvett bizonyítás eredményéhez képest a vádat szabadon alakíthatja, módosíthatja vagy elejtheti. Közvádlóként az ügyész szakmai kötelessége és közjogi felelőssége megalapozott, törvényes vádat terjeszteni a bíróság elé, amely nélkül a bírói eljárás meg sem indulhat.
[46] A bírói hatalom, az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdése és (2) bekezdése értelmében az állami hatalomnak az a megnyilvánulása, mely az erre rendelt szervezet útján a vitássá tett vagy megsértett jogról – törvényben szabályozott eljárás során – kötelező erővel dönt. A törvényes vád jelentőségét az adja, hogy megszabja a bíróság igazságszolgáltatási tevékenységének és a védelemhez való jog érvényesülésének kereteit. Emellett a parttalan eljárások megakadályozásával a hatékonyság és időszerűség követelményét is szolgálja azzal, hogy kijelöli a bíróság eljárásának, a bizonyítási tevékenységnek a kereteit.
[47] 2. A funkciómegosztás elve, a tettazonosság és a bíróság vádhoz kötöttsége, valamint az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdésében és (2) bekezdés a) pontjában előírt döntési kötelezettsége szorosan kapcsolódik az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogállamiság, s az abból levezett jogbiztonság – ezen belül a jogerő tisztelete – valamint a XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás és a (6) bekezdése szerinti ne bis in idem elvéhez.
[48] A jogállamban a büntető igény érvényesítésének kockázata az államot terheli, a bűnüldözés csak szigorú anyagi jogi és eljárási feltételek között folyhat. Ebből következően a büntetőeljárás menetének is kiszámíthatónak kell lennie, nem hárítható az elkövetőre annak terhe, hogy az állam mulasztása miatt a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és rendeltetését betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhet.
[49] A jogállam értékrendjének egyik legfontosabb pillére a jogállami garanciák érvényre juttatása a jogintézmények működése során. Ezek hiányában sérül a jogbiztonság, a jogerő tisztelete, a jogszabályok következményeinek kiszámíthatósága és esetlegessé válhat az alapvető jogok érvényre jutása. A jogállami garanciák mellőzésére ezért sem célszerűségi, sem igazságossági szempontok nem adnak alapot. A nullum crimen et nulla poena sine lege elvéből pedig nem csupán az államot terhelő azon minimális alkotmányi követelmény fakad, hogy a büntető hatalom gyakorlásának feltételeit – előzetesen – törvényben kell rögzíteni. Az elv érvényesülése megköveteli azt is, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás egész rendje, illetve az elítéltetés és büntetés törvényes és törvényen alapuló legyen.
[50] A jogbiztonság követelménye és a törvénynek megfelelő büntetés elvei közül a jogbiztonság élvez elsőbbséget, az igazságszolgáltatásban részt vevő hatóságok mulasztásai vagy tévedései, de még bírói hiba sem ad alapot a jogerő újabb és újabb feloldására, mert ez a jogállam tisztelete ellen hat.
[51] 3. A Be. 329–334. §-ai a büntetőeljárást lezáró, ügydöntő határozatnak tekintik a bűnösséget megállapító ítéletet, a felmentő ítéletet, valamint az eljárás megszüntető végzést. Az ügydöntő határozatok anyagi jogerőre képes határozatok, a jogerőhatások tekintetében a törvény valamennyi ügydöntő határozatra azonos rendelkezéseket tartalmaz. A megszüntető végzés tehát ügydöntő határozat, amely az ítélettel egy tekintet alá esik.
[52] 3.1. Az Indokolás [18] bekezdése hivatkozik a Legfelsőbb Bíróságnak az 1998. évi XIX. törvény egyes rendelkezései értelmezéséről szóló 1/2007. BK véleményére (a továbbiakban: BKv.), amely a törvényes vád hiányára tekintettel hozott eljárást megszüntető határozatot jogi természetét tekintve eltérőnek tartja a más okból történő megszüntetési határozatoktól. Ezt arra alapozza, hogy a törvényes vád hiányára tekintettel történő megszüntetés esetén a bíróság a vád alkalmasságáról dönt, nem a vádban foglaltak büntetőjogi felelősségét megalapozó anyagi jogi feltételeket vizsgálja. Ezért a Legfelsőbb Bíróság álláspontja az, hogy az elévülési időn belül nincs akadálya annak, hogy a vádló a korábban a vád tárgyává tett cselekmény miatt a terhelttel szemben ismét vádat emeljen (BKv. II. 4. b) pont.).
[53] Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság elismeri, hogy a vád törvényessége, illetve törvényi kellékének hiánya miatt történt megszüntetéssel a bíróság a vádról határoz, következésképp e határozat ügydöntő határozat (BKv. II. 4. a) pont). A kollégiumi vélemény azt is hangsúlyozza, hogy a vád Be. 2. § (2) bekezdése, illetve a vádirat 217. § (3) bekezdése szerinti (nem pótolt) hiányossága, mint a büntetőeljárás akadálya ugyan kifejezetten nem szerepel a Be. 6. §-ában felsoroltak között, azonban jogi természetük nyilvánvalóan azokkal egyező (BKv. II. 2. pont).
[54] 3.2. Nem értek egyet ezzel az állásponttal, véleményem szerint az ismételt vádemelés lehetősége nem vezethető le a Be. rendelkezéseiből.
[55] A Be. ugyanis nem tesz különbséget az eljárás megszüntetésének okai között, a törvényes vád hiányában hozott megszüntető végzés jogereje tekintetében sem állapít meg speciális szabályokat, így álláspontom szerint az ilyen végzés is végleg irányadó, erga omnes hatásúnak tekinthető. A büntető anyagi jogi felelősség tekintetében valóban nincs anyagi jogerőhatása e megszüntető végzésnek, az anyagi jogerőhatás azonban abban a tekintetben érvényesül, hogy a bíróság az eljárást a törvénynek megfelelően szüntette meg.
[56] Az tehát, hogy a törvényes vád hiányában történő eljárás megszüntető végzés nem rendelkezik a büntető anyagi jogi felelősségről, nem zárja ki azt, hogy ez a végzés anyagi jogerőhatással rendelkezzen. Más ügydöntő határozatról is elmondható ugyanez, például a vádelejtésről, amely szintén nem dönt a büntetőjogi felelősségről, mégis anyagi jogerőhatással rendelkezik, és egy újbóli büntetőeljárás megindításának, lefolytatásának akadályát jelenti a kétszeres elbírálás tilalmának elve miatt.
[57] A Be. más szabályaiból is éppen az következik, hogy a törvényes vád hiányában történő megszüntető végzés anyagi jogerővel rendelkező határozat. A Be. kártalanításról szóló 580. § (1) bekezdés II. pont b) pontja alapján kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért, a házi őrizetért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért többek között abban az esetben is, ha a bíróság az eljárást a törvényes vád hiánya miatt szüntette meg. Dogmatikai szempontból ez azt jelenti, hogy az ilyen okból történő eljárás megszüntetés „végleges hatályúnak” tekinthető, ellenkező esetben nem lehetne rá kártalanítási igényt alapozni.
[58] 4. A törvényes vádra vonatkozó rendelkezések és a törvényes vád hiánya alapján történő eljárás megszüntetés kifejezetten a tisztességes eljáráshoz való jog követelményeinek, különösen a funkciómegosztás elvének az érvényesülését szolgálják. Álláspontom szerint az, hogy a törvényes vád hiányára tekintettel történő eljárás megszüntetését követő eljárás tekintetében a Be. nem tartalmaz egyértelmű rendelkezéseket, többek között az ismételt vádemelés tilalmára vonatkozóan, alaptörvény-ellenes helyzetet teremt.
[59] A bírói gyakorlat Legfelsőbb Bíróság kollégiumi véleményével egyetértő része elfogadja az ismételt vádemelés lehetőségét, míg a bírói gyakorlat másik része a törvényes vád hiányában történő eljárás megszüntetéshez res judicata hatást rendel. Az ismételt vádemelés ezen esetlegessége kihatással van a tisztességes eljáráshoz való jogra, a bűncselekmény elévülésére, ezzel összefüggésben a büntetőeljárás ésszerű időn belül történő elbírálására, valamint a kétszeres elbírálás tilalmára vonatkozóan is.
[60] 4.1. A tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét veti fel az ismételt vádemelés lehetősége abban a tekintetben, hogy a bíróság indokolással ellátott eljárás megszüntető határozata szükségszerűen alapul szolgál a vádirat újbóli benyújtása során. A bíróság a törvényes vád hiányára alapozott határozatában ugyanis indokolási kötelezettséggel tartozik. Ennek során azokat a kifogásokat ismerteti, azokat kell közölnie, amelyek a vádból, annak tartalmából hiányoztak, különben a döntése megalapozatlan. Amennyiben ezt követően, egyébként a rendes perorvoslattal támadható eljárásban született jogerős döntés után, az ügyész ismét vádat emel, az ismételt vádemelést szükségszerűen a bírói határozatban foglaltak alapozzák meg. A bíróság törvényes vád hiányára alapított eljárás megszüntető végzése így alkalmas arra, hogy az ügyész ismételt vádemelését követően saját eljárásának kereteit határozza meg, amely felveti a funkciómegosztás elvének, ezáltal a tisztességes eljárás követelményének, a pártatlan bírósághoz való jognak a sérelmét.
[61] Megjegyzem, hogy az Indokolás [35]–[36] bekezdése utal is arra, hogy a törvényes vád hiánya alapján történő eljárást megszüntető határozatban a bíróság indokolási kötelezettsége nem lehet „korlátlan”, mert ellenkező esetben felmerülhet az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt pártatlanság, és abból fakadóan a funkciómegosztás elvének a sérelme. A határozat azonban a rendelkező részben nem von le ebből fakadóan semmiféle következtetést. Álláspontom szerint a bíróság csak akkor tud az Alaptörvénynek megfelelően eleget tenni az indokolási kötelezettségének, ha az eljárás megszüntetését követően nincs lehetőség az ismételt vádemelésre.
[62] 4.2. Az ismételt vádemelés lehetősége a bűncselekmények elévülése kapcsán is problémákat vet fel. Az elévülés a büntető anyagi jogban a felelősségre vonás egyik anyagi jogi akadálya, amely arra szolgál, hogy – a törvényben meghatározott esetekben – ha az állam késlekedik a bűnüldözés során rá háruló kötelezettségek teljesítésével, az elkövető mentesüljön a felelősségre vonás alól. Az anyagi jog határozza meg azt is, hogy az elévülést a hatóságoknak mely eljárási cselekményei szakítják félbe, illetve az mikor nyugszik.
[63] Az ismételt vádemelés lehetőségével akadályozható a cselekmény miatti felelősségre vonás felőli végleges döntés. A jelenlegi szabályok szerint még arra sincs semmilyen garancia, hogy az azonos cselekmény miatt bekövetkező ismételt vádemelésre csupán egy ízben kerülhetne sor. A tisztességes eljárásnak az Emberi Jogok Európai Bírósága által is hangsúlyozott, és az Alkotmánybíróság részéről is elismert követelménye az ésszerű időn belül történő felelősségre vonás. A jelenlegi szabályok szerint nem egyértelmű, hogy a törvényes vád hiányában történő eljárás megszüntetés milyen következményekkel jár, az esetleges újabb vádemelés(ek) a büntetőeljárás indokolatlan elhúzódásához vezethet(nek), amely nem felel meg a tisztességes eljáráshoz való jog követelményeinek.
[64] 4.3. Az ismételt vádemelés lehetősége a jogerő feloldása szempontjából is aggályokat vet fel. A jogerő feloldásának kivételes eszköze – a törvényben meghatározott szigorú feltételek esetén – a rendkívüli perorvoslat. Ténykérdések esetén a perújítás, jogkérdések esetén a felülvizsgálati eljárás. Létezik tehát olyan eszköz, amely az Alaptörvényben foglalt elvek tiszteletben tartása mellett is kivételesen és korlátozottan módot ad az esetleges hibák javítására.
[65] Ezekben az eljárásokban az eljárás bírósági szakaszában már csupán ügyféli pozícióban lévő ügyész – a terhelthez és az eljárás más résztvevőihez hasonlóan – kizárólag kezdeményező szerepet tölthet be, a jogerőt feloldó döntést a szükséges esetekben a bíróság maga hozza meg, méghozzá azon adatok és bizonyítékok alapján, amelyet a kezdeményezők elébe terjesztettek. Az eljárási törvény nem ismer és soha nem is ismert olyan perorvoslatot, amelynek révén egy ügyészi aktus – jelen esetben az ismételt vádemelés – oldja fel egy bírói döntés res judicata hatását, kikerülve ezzel a perorvoslati rendet, és korlátlanná téve a jogerő feloldásának lehetőségét. Ez önmagában is ellentétes a bíróság Alaptörvényben foglalt helyzetével, az igazságszolgáltatás gyakorlásában betöltött döntési pozíciójával.
[66] 4.4. Véleményem szerint a törvényes vád hiányára alapított jogerőre emelkedett megszüntető határozatot követő ismételt vádemelés lehetőségének elismerése problémákhoz vezethet a ne bis in idem elvvel összefüggésben is.
[67] Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Európai Bíróság) a ne bis in idem elvre koncentráltan a materiális tett fogalma mellett tette le a voksot. Az eddigi gyakorlat szerint a kettős inkriminációt úgy látja leginkább elkerülhetőnek, ha a legszűkebb értelemben vett történeti tényállás szerinti azonosságot vizsgálják az államok, amely magában foglalja az egymáshoz elválaszthatatlanul kötődő konkrét körülmények együttesét, függetlenül a tényállás jogi minősítésétől és a védett jogi tárgyaktól [a Bíróság C-436/04. sz. Van Esbroeck ügyben, 2006. március 9-én hozott ítélet 27., 32. és 36. pontja; a C-105/05. sz. Van Straaten ügyben, 2006. szeptember 28-án hozott ítélet 41., 47–48. pontja; a C-261/09. sz. Mantello ügyben, 2010. november 16-án hozott ítélet 39. pontja].
[68] Ugyanakkor az is világossá vált, hogy az Európai Bíróság a kettős inkrimináció tilalmát nem a bíróság általi „elítéltetéshez” kapcsolja, hanem azon határozatok képezhetnek eljárásjogi akadályt, amelyek bizonyos cselekmények vonatkozásában nemzeti szinten megszüntetik a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot. Az Európai Bíróság egyrészt elismeri az ezzel egyenértékűnek tekintendő, nem büntetést tartalmazó, nem bírói szerv által hozott határozatot, másrészt pedig pontosan ezt a joghatást (tilalmat) kapcsolja az eljárás „megszüntetéshez” is (az uniós joggyakorlat alapján már akár a nyomozást megszüntető határozat is ilyen lehet). Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az Európai Bíróság gyakorlata alapján az ismételt vádemelés lehetőségének elismerése annak veszélyét hordozza magában, hogy míg ugyanaz a határozat nemzetközi színtéren kizárja, hogy ugyanabban az ügyben egy másik állam eljárást kezdeményezzen, ugyanakkor Magyarországon, ugyanazon tények vonatkozásában az ismételt vádemeléssel ismét eljárás indulhat. Ennek jelentősége lehet például az európai elfogatóparancs végrehajtásával összefüggésben is, ugyanis a ne bis in idem elv hatálya alá eső esetekben az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadása kötelező.
[69] 5. A bűnüldözés kockázatát az állam viseli, ennek értelmében az állami büntetőigény érvényesítése az ügyész kizárólagos alaptörvényi kötelezettsége, ennek szakmai mulasztásból eredő elenyészése kockázatát is az ügyész viseli. Az állami apparátus által elkövetett hiba következményeinek az állam javára, alaptörvény-ellenes módon való elhárítása nem engedhető meg, a kockázat csökkentéséhez fűződő érdek nem lehet erősebb, mint a tisztességes eljáráshoz való jog érvényesítése.
[70] Mindezekre tekintettel álláspontom szerint a Be. törvényes vádra, valamint a törvényes vád hiányában történő eljárás megszüntetésre vonatkozó szabályai akkor állnak összhangban az Alaptörvénnyel, ha a törvényes vád hiányában hozott megszüntető határozat anyagi jogerővel rendelkező ügydöntő határozatnak tekintendő. Ezért a Be. törvényes vádról rendelkező szabályaival összefüggésben mulasztással előidézett alaptörvény-ellenességet kellett volna megállapítani abban a tekintetben, hogy a jogalkotó nem teremtette meg azokat a garanciákat, amelyek az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésének és a XXVIII. cikk (1) és (6) bekezdésének megfelelően szabályozzák a törvényes vád hiányára tekintettel történő eljárás megszüntetésének következményeit, nem rendelkezett a törvényes vád hiánya következtében megszüntetett eljárásra vonatkozó ismételt vádemelés tilalmáról.
Budapest, 2013. november 18.
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
[71] A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Balogh Elemérs. k.,
alkotmánybíró | Dr. Bragyova Andráss. k.,
alkotmánybíró |
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró . |