Ügyszám: 89/B/1990
.
.
Előadó alkotmánybíró: Ádám Antal Dr.
Az indítvány lényege:

A határozat száma: 23/1990. (X. 31.) AB határozat

ABH oldalszáma: 1990/88
.
A határozat kelte: Budapest, 10/24/1990
.
.
A határozat szövege:
.
A határozat szövege:
                 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN !

    Az Alkotmánybíróság Dr. Horváth Tibornak a Halálbüntetést
    Ellenzők Ligája  nevében a  halálbüntetést előíró büntető
    rendelkezések alkotmányellenességének  megállapítására és
    megsemmisítésére    irányuló     indítványa     tárgyában
    Dr. Schmidt   Péter    alkotmánybíró   különvéleményével,
    Dr. Lábady  Tamás  és  Dr.  Tersztyánszky  Ödön,  továbbá
    Dr. Sólyom László, Dr. Szabó András és Dr. Zlinszky János
    alkotmánybírók   párhuzamos   véleményével   meghozta   a
    következő

                          határozatot:

    Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy  a  halálbüntetés
    alkotmányellenes. A  Büntető Törvénykönyvről  szóló 1978.
    évi   IV. tv. ( a továbbiakban: Btk. ) 38. § (1) bekezdés
    1. pontja,  a 39.  §-a és  a 84. §-a, a büntetőeljárásról
    szóló 1973.  évi I. tv. ( a továbbiakban: Be. ) 399. §-a,
    a büntetések  és az  intézkedések  végrehajtásáról  szóló
    1979.  évi   11.  tvr.   17.  és   18.  §-a,  valamint  a
    Büntetésvégrehajtási    Szabályzatról    szóló    8/1979.
    ( VI. 30. )  IM  rendelet  151.,  152.  és  153.  §-a  az
    Alkotmányba ütközik, ezért azokat megsemmisíti.

    Alkotmányellenes   a  Btk. 155  (1) bekezdés,  a  158.  §
    (2)   bekezdés,  a   160.  §, a  163. §,  a  166.  §  (2)
    bekezdés,  a  261.  §  (2)   bekezdés,   a   262.  §  (2)
    bekezdés,   a  343.  §  (4)   bekezdés,  a   346.  §  (1)
    bekezdés, a    347. §,  a 348.  § (3)  bekezdés, a 352. §
    (3) és (4) bekezdés, a  354. § (3) bekezdés, a 355. § (5)
    bekezdés,  a  363. §  (2)  bekezdés, a 364. §,  a  365. §
    rendelkezéseiben   a    kiszabható     büntetési    nemek
    megállapításánál  a   halálbüntetés   mint   alkalmazható
    büntetési nem megjelölése is. Ezért a Btk. utóbb említett
    tényállásaiban a  halálbüntetés mint kiszabható büntetési
    nem előírását az Alkotmánybíróság ugyancsak megsemmisíti.

    Az Alkotmánybíróság  e határozatát  a  Magyar  Közlönyben
    közzéteszi.

    A megsemmisített  rendelkezések e  határozatnak a  Magyar
    Közlönyben való közzététele napján vesztik hatályukat. Az
    Alkotmánybíróság   az 1989. évi XXXII. tv. 43. §-ának (3)
    bekezdése  alapján   egyben  elrendeli  a  halálbüntetést
    előíró,    megsemmisített    büntetőjogi    rendelkezések
    alkalmazásával    halálbüntetést     kiszabó,     jogerős
    határozattal      lezárt      olyan      büntetőeljárások
    felülvizsgálatát, amelyekben  a hozott  ítéletet még  nem
    hajtották végre.
                              Indokolás

                                 I.

      Indítványozó  a   halálbüntetést  elrendelő  jogszabályok
      alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozással
      kezdeményezte, hogy  e rendelkezések  sértik az Alkotmány
      54. §-ában foglaltakat, miszerint a Magyar Köztársaságban
      minden embernek  veleszületett joga  van az élethez és az
      emberi   méltósághoz,   amelyektől   senkit   nem   lehet
      önkényesen   megfosztani ( (1) bekezdés ); illetve senkit
      nem  lehet  kínzásnak,  kegyetlen,  embertelen,  megalázó
      elbánásnak vagy büntetésnek alávetni ( (2) bekezdés ).

      Kérelmében kifejtette,  hogy a  halálbüntetést  etikailag
      nem  igazolható,  az  emberi  jogokkal  összeférhetetlen,
      jóvátehetetlen    és    visszafordíthatatlan    büntetési
      eszköznek  tekinti,   amely  a   súlyos   bűncselekmények
      megelőzésére,   illetve    az    ilyen    bűncselekmények
      elkövetésétől   való    elrettentésre   alkalmatlan    és
      célszerűtlen büntetési nem.

                                 II.

      1.     Az      Alkotmánybíróság     megkeresésére      az
      igazságügyminiszter   az   1990.   március   19-én   kelt
      állásfoglalásában     a     halálbüntetésre     vonatkozó
      rendelkezéseket   alkotmányellenesnek    tartotta.    Úgy
      vélekedett,  hogy   a   halálbüntetés   szükségtelen   és
      antihumánus, erkölcsileg  nem indokolható  büntetés,  nem
      szolgálja  a  büntetés  célját  és  nem  alkalmas  sem  a
      társadalom  védelmére,   sem  a  társadalom  tagjainak  a
      bűncselekmények   elkövetésétől   való   visszatartására.
      Rámutatott arra,  hogy a  halálbüntetésnek a Btk-ból való
      kiiktatása terén  jelentős  előrelépésre  került  sor  az
      1989. évi  XVI. törvény  megalkotásával, amely  az  állam
      elleni bűncselekmények  büntetési tételeiből  mellőzte  a
      halálbüntetést.

      Utalt  arra   is,  hogy   a  halálbüntetés  megszüntetése
      összhangban van az európai jogfejlődéssel. Nyugat-európai
      országokban  vagy   teljesen  megszűnt   a  halálbüntetés
      lehetősége,    vagy     csak     kivételesen,     katonai
      bűncselekményekre és háború idején alkalmazható.

      2. Az  Alkotmánybíróság szakértői  vélemény elkészítésére
      kérte fel  Dr. Földvári  Józsefet, Dr. Korinek Lászlót és
      Dr. Sajó Andrást.

      Dr.  Földvári   József  a  halálbüntetést  -  a  büntetés
      céljából kiindulva  - nem  tartja indokolt büntetésnek. A
      halálbüntetés eltörlését  azonban egy  átfogó büntetőjogi
      rendezés feladatának  tekinti. Dr.  Sajó András szerint a
      halálbüntetés   alkotmányellenes,   mivel   önkényes   és
      kegyetlen  büntetés,   sérti  az   emberi  méltóságot,  s
      ellentétes a  jogállamiság eszméjével.  Korinek László  a
      halálbüntetés statisztikai és kriminológiai vonatkozásait
      vizsgálta, s  úgy foglalt  állást, hogy a halálbüntetés a
      bünözés  elleni   harcnak  sem   nem  alkalmas,  sem  nem
      szükségszerű eszköze.

      3. A  Teljes Ülésen  - Az Alkotmánybíróságról szóló 1989.
      évi XXXII. tv. 30. § (4) bekezdése alapján felszólalt:

            Dr. Solt Pál, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és
                 Dr. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész.

      Dr. Solt  Pál felszólalásában  annak a  jogi és  erkölcsi
      meggyőződésének adott  hangot,  hogy  a  halálbüntetésnek
      általában és  itt most  Magyarországon nincs többé helye.
      Álláspontja   szerint,    a   halálbüntetés   büntetőjogi
      szempontból igazolhatatlan,  a büntetőjogi szabályozás és
      az      Alkotmány      összefüggését      figyelembevéve:
      alkotmányellenes.

      Dr. Györgyi  Kálmán - előrebocsátva, hogy a halálbüntetés
      eltörlésének  híve   -   felhívta   az   Alkotmánybíróság
      figyelmét,  hogy   önmagában   az  Alkotmány  54.  §  (1)
      bekezdése  alapján   a  halálbüntetés   önkényessége  nem
      mondható  ki,   a   döntéshez   az  Alkotmány  8.  §  (2)
      bekezdésének  és  az   54.  § (1)  és (2)   bekezdéseinek
      komplex, egymásra  vonatkoztatott értelmezése  szükséges.
      Meggyőződése  szerint  a  leghitelesebb  fórum  e  döntés
      meghozatalára a  Parlament lenne,  de nem  vitatja el  az
      alkotmányos helyzetet, hogy az Alkotmánybíróság a törvény
      erejénél fogva nem kerülheti ki az érdemi válaszadást.

                                III.

      A halálbüntetést  a Btk.  a Büntetések és intézkedések c.
      fejezetében,   a  38. §  (1) bekezdésében  a főbüntetések
      között az első helyen említi. A 39. §-ban a törvényhozó a
      halálbüntetés  kiszabhatóságának  alanyi  feltételéről,az
      alkalmazható       mellékbüntetésről       és       egyes
      jogkövetkezményekről rendelkezik.

      A büntetés  kiszabása c. fejezetben a 84. § előírja, hogy
      halálbüntetést kivételesen  és csak akkor lehet kiszabni,
      ha -  a bűncselekmény  és az  elkövető társadalomra  való
      kiemelkedő veszélyességére,  a bűnösség  különösen  magas
      fokára figyelemmel - a társadalom védelme csak e büntetés
      alkalmazásával biztosítható.

      A  Be-nek   a  halálbüntetést   is  érintő   399.  §-a  a
      kegyelmezési  eljárással,  a  terhes,  illetve  elmebeteg
      elítélttel,  valamint   a  távollétében  halálbüntetéssel
      sújtott  vádlottal   kapcsolatos  legfontosabb   eljárási
      szabályokat állapítja meg.

      Az 1979.  évi 11.  tvr. 17.  és 18.  §-a a  halálbüntetés
      végrehajtásának körülményeit határozza meg:

      A  Büntetésvégrehajtási   Szabályzat  alkotmányellenesnek
      nyilvánított   §-ai    a   halálraítélttel    kapcsolatos
      büntetésvégrehajtási szabályokat tartalmazzák, valamint a
      halálos ítélet  végrehajtását követő intézkedéseket írják
      elő.

      A  Btk.   szerint  -  az  Alkotmánybíróság  határozatának
      közzétételéig - halálbüntetés a következő bűncselekmények
      elkövetőivel szemben volt alkalmazható:

              az emberiség elleni bűncselekmények közül

      a népirtás                     ( 155. § (1) bekezdése )
      a polgári lakosság elleni      ( 158. § (2) bekezdése )
      erőszak minősített esete

      a  bűnös    hadviselés         ( 106. § )
      és a hadikövet elleni          ( 163. § (2) bekezdése )
      erőszak minősített esete

               a személy elleni bűncselekmények közül

      az emberölés                  ( 166. § (2) bekezdése );
      minősített esetei

               a közrend elleni bűncselekmények közül

      a terrorcselekmény            ( 261. § (2) bekezdése )
      minősített esetei és a

      légi jármű hatalomba          ( 262. § (2) bekezdése );
      kerítésének minősített esete

                   a katonai bűncselekmények közül

      a szökés különösen            ( 343. § (4) bekezdése ),
      minősített esetei

      a kibúvás szolgálat alól      ( 346. § (1) bekezdése ),
      minősített esete

      a szolgálat megtagadása       ( 347. § ),

      a kötelességszegés            ( 348. § (3) bekezdése ),
      szolgálatban különösen
      minősített esete

      a zendülés különösen          ( 352. § (3) és (4)
      minősített esete                bekezdései ),
      a parancs iránti              ( 354. § (3) bekezdése ),
      engedetlenség
      minősített esete

      az elöljáró vagy              ( 355. § (5) bekezdése ),
      szolgálati közeg
      elleni erőszak
      különösen minősített
      esetei

      a harckészültség              ( 363. § (2) bekezdése )
      veszélyeztetése
      minősített esete

      a parancsnoki                 ( 364. § )
      kötelességszegés

      és a kibúvás a harci          ( 365. § ).
      kötelesség teljesítése alól

                                 IV.

      Az  Alkotmánybíróság   a  halálbüntetést   lehetővé  tevő
      jogszabályok  alkotmányellenességét   kimondó  és  azokat
      megsemmisítő határozatának  indokolásául  a  következőket
      fogalmazza meg.

      Az Alkotmány az Általános rendelkezések c. I. fejezetében
      kinyilvánítja ,  hogy a  Magyar Köztársaság  elismeri  az
      ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait,
      ezek tiszteletben  tartása és  védelme az állam elsőrendű
      kötelessége .  (  8. § (1) bekezdése )  Az Alapvető jogok
      és  kötelességek   c.  XII.   fejezetben  pedig  elsőként
      állapítja  meg,   hogy  a  Magyar  Köztársaságban  minden
      embernek veleszületett  joga van  az élethez és az emberi
      méltósághoz,  amelyektől   senkit  nem  lehet  önkényesen
      megfosztani.( 54. § (1) bekezdése ). A 8. § (4) bekezdése
      szerint  az élethez  és az  emberi  méltósághoz való  jog
      olyan  alapvető   jognak  minősül,   amelynek  gyakorlása
      rendkívüli  állapot,  szükségállapot  vagy veszélyhelyzet
      idején sem függeszthető fel, illetve nem korlátozható.

      Az  Alkotmány   idézett  rendelkezéseinek  összevetéséből
      megállapítható, hogy  Magyarországon  az  élethez  és  az
      emberi méltósághoz  való jog  - állampolgárságra tekintet
      nélkül -  minden embernek  veleszületett, sérthetetlen és
      elidegeníthetetlen alapvető  joga. A  magyar államnak  az
      élethez és az emberi méltósághoz való jog tekintetében is
      elsőrendű kötelessége, hogy tiszteletben tartsa és védje.
      Az   Alkotmány  54. §-ának  (1) bekezdése  azt  állapítja
      meg, hogy  az élettől és az emberi méltóságtól senkit nem
      lehet önkényesen  megfosztani. E  tilalom  megfogalmazása
      egyben megengedte  az élettől  és az  emberi  méltóságtól
      történő nem önkényes megfosztást.

      A halálbüntetés  törvényi megengedése  alkotmányosságának
      megítélésénél   azonban    az  Alkotmány  8.  §-ának  (2)
      bekezdése az  irányadó, amelyet  az Országgyűlés az 1990.
      június 19-én  elfogadott és  június 25-én hatályba lépett
      1990. évi  XL. törvény  3.  §  (1) bekezdése iktatott  az
      1989.  október  23-án  kihirdetett  8.  §  (2)  bekezdése
      helyébe. Az  Alkotmány   8.  § (2)  bekezdésének hatályos
      rendelkezése szerint  a Magyar Köztársaságban az alapvető
      jogokra és  kötelességekre vonatkozó  szabályokat törvény
      állapítja meg,  alapvető jog  lényeges tartalmát  azonban
      nem korlátozhatja.

      Az Alkotmánybíróság  úgy itélte  meg, hogy a Btk-nak és a
      kapcsolódó hivatkozott  jogszabályoknak a halálbüntetésre
      vonatkozó  rendelkezései   az  élethez   és   az   emberi
      méltósághoz való  jog  lényeges  tartalma  korlátozásának
      tilalmába ütköznek.  Az élettől  és az emberi méltóságtól
      halálbüntetéssel     való      megfosztásra     vonatkozó
      rendelkezések ugyanis az élethez és az emberi méltósághoz
      való alapvető jog lényeges tartalmát nemcsak korlátozzák,
      hanem az életnek és az emberi méltóságnak, illetve az ezt
      biztosító   jognak    a   teljes   és   helyrehozhatatlan
      megsemmisítését engedik  meg. Ezért  megállapította  ezek
      alkotmányellenességét és megsemmisítette ezeket.

                                 V.

      A   Btk.    és   a    hivatkozott   egyéb    jogszabályok
      alkotmányellenességét    és    megsemmisítését    kimondó
      alkotmánybírósági     határozat      fenti     indokainak
      megfogalmazása  után   az  Alkotmánybíróság  szükségesnek
      tartja megjegyezni a következőket is.

      1. Az  Alkotmány   8.  § (2) bekezdésének az 1990. június
      19- i alkotmánymódosítással beiktatott rendelkezése és az
      54.  §   (1)   bekezdésének    idézett    szövege   nincs
      összhangban. Az  Országgyűlésre hárul  az a feladat, hogy
      az összhangot megteremtse.

      2. Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan
      egységet alkot  és minden mást megelőző legnagyobb érték.
      Az emberi  élethez  és  méltósághoz  való  jog  ugyancsak
      egységet alkotó  olyan oszthatatlan  és  korlátozhatatlan
      alapjog,  amely   számos  egyéb   alapjognak  forrása  és
      feltétele. Az  emberi élet  és méltóság egységéből fakadó
      alapjogokat   az   alkotmányos   jogállam   a   vonatkozó
      nemzetközi   egyezmények    és   az   alapvető   jogelvek
      figyelembevételével,   az    Alkotmányban   meghatározott
      közösségi  és   egyéni  érdekek   szolgálatában  hivatott
      szabályozni.  Az   emberi  élethez  és  méltósághoz  mint
      abszolút értékhez  való  jog  korlátot  jelent  az  állam
      büntetőhatalmával szemben.

      3. Az  Alkotmánybíróság  figyelmet  érdemlőnek  tartja  a
      kriminológia  és   a  kriminálstatisztika  számos  ország
      tapasztalait értékelő  következő megállapítását.  A halál
      büntetés alkalmazása vagy eltörlése sem az összbünözésre,
      sem    a     korábban    halálbüntetéssel     fenyegetett
      bűncselekmények   elkövetésének    gyakoriságára    nincs
      bizonyíthatóan törvényszerű hatással.

      4.   A    Polgári   és    Politikai   Jogok    Nemzetközi
      Egyezségokmánya -  amelynek Magyarország  is  részese  és
      amelyet az  1976.  évi  8.  tvr-rel  hirdetett  ki  -  6.
      cikkének   (1)  bekezdése  megállapítja  minden  embernek
      veleszületett joga  van az  életre. E  jogot a törvénynek
      védelmeznie kell.  Senkit sem  lehet életétől  önkényesen
      megfosztani.  Ugyanezen    cikk   (6)   bekezdése   pedig
      megállapítja, hogy  e cikk  egyetlen  rendelkezésére  sem
      lehet  hivatkozni   avégett,   hogy   késleltessék   vagy
      megakadályozzák a  halálbüntetésnek az  Egyezségokmányban
      részes   valamely    állam    általi    eltörlését.    Az
      Egyezségokmány tehát  olyan fejlődési folyamattal számol,
      amely a  halálbüntetés  eltörlésére  irányul.  Az  emberi
      jogok és  alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában,
      1950. november  4-én aláírt  Egyezmény   2.  cikkének (1)
      bekezdése még elismerte a halálbüntetés jogszerűségét, az
      1983. április  28-án elfogadott 6. Kiegészítő Jegyzőkönyv
      1. cikke  viszont úgy  rendelkezik, hogy a halálbüntetést
      el kell  törölni. Senkit sem lehet halálbüntetésre ítélni
      és halálbüntetést  nem  szabad  végrehajtani.  Az  Európa
      Parlament  által   1989.  április   12-én  elfogadott  Az
      alapjogokról és  alapvető szabadságokról  c.  nyilatkozat
      22. §-a  ugyancsak kimondja a halálbüntetés eltörlését. A
      magyar alkotmányfejlődés  is  ebben  az  irányban  halad,
      amikor a halálbüntetést még nem egyértelműen kizáró 54. §
      (1)  bekezdésének   megalkotását   követően  a 8.  §  (2)
      bekezdésének új  megszövegezésével kizárja  alapvető  jog
      lényeges tartalmának törvényi korlátozását .

      5. Mivel  a Btk-ban  meghatározott büntetések  összefüggő
      rendszert alkotnak,  a halálbüntetésnek  mint e  rendszer
      egyik elemének  megszüntetése szükségessé  teszi az egész
      büntetési rendszer felülvizsgálatát, amely azonban nem az
      Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik.
                            Dr. Sólyom László
                       az Alkotmánybíróság elnöke

                             Dr. Ádám Antal
                          előadó alkotmánybíró

                            Dr. Herczegh Géza
                              alkotmánybíró

                 Dr. Kilényi Géza         Dr. Lábady Tamás
                  alkotmánybíró             alkotmánybíró

              Dr. Schmidt Péter             Dr. Szabó András
               alkotmánybíró                  alkotmánybíró

               Dr. Tersztyánszky Ödön      Dr. Vörös Imre
                   alkotmánybíró           alkotmánybíró

                           Dr. Zlinszky János
                              alkotmánybíró
        Dr. Lábady Tamás alkotmánybíró és
        Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró párhuzamos véleménye

        1.  Az   emberi  jogokról  szóló  nemzetközi  egyezmények
        elismerésével  Magyarország  kötelezettséget  vállalt  az
        általános emberi  jogoknak, mint  alapvető értékeknek  az
        elismerésére.  Az     Alkotmány  7.   §   (1)   bekezdése
        értelmében a  Magyar Köztáraság  jogrendszere elfogadja a
        nemzetközi   jog    általánosan   elismert    szabályait,
        biztosítja   továbbá    a   vállalt    nemzetközi    jogi
        kötelezettségek és a belső jog összhangját.

        2. A  hatályos nemzetközi jog emberi jogi dokumentumainak
        kiindulópontja az emberi méltóság. A Polgári és Politikai
        Jogok  Nemzetközi   Egyezségokmánya  az  emberi  közösség
        valamennyi tagja  veleszületett méltóságáról  szól és  az
        emberi méltóságot a jogok végső forrásának tekinti akkor,
        amikor arra  a felismerésre utal, hogy az emberi jogok az
        emberi lény veleszületett méltóságából erednek.

        3. Az emberi méltóság, mint a személyiség integritása, az
        emberi élettel  együtt  az  emberi  lényeget  jelenti.  A
        méltóság  ember-voltunknak  és  értékünknek  fölemelő  és
        feltétlen tiszteletet  parancsoló volta, emberi lényegünk
        rangja. Ugyanúgy a priori érték mint az élet, s a létezés
        ember-dimenzióját fejezi  ki. Emberlét és emberi méltóság
        egymástól   elválaszthatatlanok.   Mindkettő   az   ember
        elidegeníthetetlen, immanens,  lényegi sajátja. Létezésre
        méltónak lenni:  emberségre való  méltóságot jelent,  így
        külön-külön  az   emberi  élet   és  az  emberi  méltóság
        tulajdonképpen kezelhetetlenek.

        4. Az  ember létezése  és méltósága,  mint maga az emberi
        egység, valójában nem is jog, mert az emberi lényeg a jog
        számára      tulajdonképpen      transzcendens,      azaz
        hozzáférhetetlen. Az  emberi  jogok  katalógusában  és  a
        modern alkotmányokban  az emberi  élet és  méltóság ezért
        elsősorban nem  is mint  alapjogok, hanem  mint  a  jogok
        forrásai, mint  jogon kívüli értékek szerepelnek, amelyek
        sérthetetlenek.  E   sérthetetlen  értékek   tiszteletben
        tartásáról és védelméről kell a jognak gondoskodnia. Ez a
        védelem - és csakis ez - viszont már a jog dimenziója. Az
        itt  belépő   jog  különféle  terebélyű  tilalomfákat  és
        garanciákat állít  fel mindenki  számára,  így  az  állam
        számára is.

        5. Az  Alkotmány   54.  §-ának (1) bekezdése tehát akkor,
        amikor az  élethez és  a méltósághoz  való  veleszületett
        jogokat tételezi  -  figyelemmel  az  Alkotmány  8. § (1)
        bekezdésében  írt   sérthetetlen  és   elidegeníthetetlen
        jelzőkre is  -,  olyan,  a  jogi  értékeket  is  megelőző
        kategóriákról rendelkezik,  amelyek a lehető legteljesebb
        jogi  oltalomban   kell  hogy   részesüljenek  és   amely
        értékekkel szembeni  követelmények -  mint valóságos jogi
        tilalmak -  korlátlanok, vagyis  az államot  is kötik. Az
        állam tehát  azért nem  foszthatja meg  büntetőhatalmánál
        fogva az embert az élettől és az emberi méltóságtól, mert
        a halálbüntetéssel az Alkotmányban védett fenti értékeket
        önkényesen átrendezi.  Önkényesen: mert  az emberi lét és
        méltóság az  értékek rangsorában  minden értéket megelőz,
        itt az  emberi jogok forrásáról, eredőjéről és alapjáról,
        azaz a  jog által  is sérthetetlen  és elidegeníthetetlen
        értékekről  van   szó.  A   halálbüntetés  ennek  folytán
        önkényes, és ezért alkotmányellenes.

        6. Mivel  az  Alkotmány 54. § (1) bekezdése az élettől és
        az   emberi   méltóságtól   való   önkényes   megfosztást
        tilalmazza, az Alkotmány szerint kell, hogy maradjon tere
        a nem  önkényes megfosztásnak  is. Ezért  nem  állítható,
        hogy  az   élettől  való   minden  megfosztás  fogalmilag
        jogtalan, azaz önkényes.

        Az élettől  való megfosztás csak jogi síkon nem történhet
        meg, de az ugyanolyan értékrendek - azaz a más ember léte
        és méltósága  - egymással  már versenghetnek. A jog ebben
        az  esetben  már  nem  az  értékeket  rendezi  át,  hanem
        helyzeteket rendez:  a jogos  védelemnél, vagy  más,  nem
        önkényes megfosztás  esetében nem  a halálbüntetés  jogát
        ismeri el,  hanem  a  nem  önkényes  védekezés  minőségét
        oltalmazza az önkényességgel szemben.

        Budapest, 1990. október 24.

               Dr. Lábady Tamás       Dr. Tersztyánszky Ödön
                alkotmánybíró            alkotmánybíró

        Dr. Sólyom László alkotmánybíró párhuzamos véleménye

        1.    Az     Alkotmánybíróság    szabadsága    határozata
        kialakításában.

        Az Alkotmány  szerint az élethez és az emberi méltósághoz
        való jogtól  senkit  nem  lehet  önkényesen  megfosztani.
        Eszerint  a   halálbüntetés  alkotmányosságának  formális
        kulcsa az  önkényesség értelmezése.  Mivel  nyilvánvalóan
        senkit   sem    lehet   semmilyen    jogától   önkényesen
        megfosztani, az élethez és az emberi méltósághoz való jog
        elvételének speciális  feltételeit  kell  meghatároznunk,
        vagyis  az  önkényességet  e  jogok  sajátosságaira  való
        tekintettel   kell    értelmeznünk.    A    halálbüntetés
        alkotmányossága feletti  döntésnek ezért  az  élethez  és
        emberi méltósághoz való jog tartalmi kifejtése az alapja.
        Az  Alkotmány   kimondja,  hogy   az   alapvető   jogokat
        szabályozó törvény az alapvető jog lényeges tartalmát nem
        korlátozhatja.     Annak     eldöntéséhez,     hogy     a
        halálbüntetésről   szóló   törvényi   rendelkezések   nem
        korlátozzák-e az  élethez és  az emberi  méltósághoz való
        jog lényeges tartalmát, s ezért nem alkotmányellenesek-e,
        először e jogok tartalmát kell tisztáznunk.

        Az élethez  való jog  és az emberi méltósághoz való jog a
        legalapvetőbb   emberi    jogok.   Az    Alkotmánybíróság
        értelmezése  szerint   az  emberi  méltósághoz  való  jog
        anyajog  ,  azaz  a  még  nem  nevesített  szabadságjogok
        forrása. Ezért e jog értelmezése hatással lehet az egyéni
        autonómia  határainak   megvonására  más   emberi   jogok
        esetében, csakúgy,  ahogy az élethez való jog értelmezése
        befolyásolhatja az  élet feletti  rendelkezés  más  vitás
        eseteinek eldöntését ( pl. abortusz, eutanázia ).

        Egy  ilyen  horderejű  döntés  előtt  tisztázni  kell  az
        Alkotmánybíróság szabadságát  és kötöttségeit  határozata
        tartalmának kialakításában.

        Az   Alkotmánybíróság    határozata    a    halálbüntetés
        alkotmányosságának  kérdésében   a  döntés   alapját   és
        véglegességét   tekintve    lényegesen   más,    mint   a
        halálbüntetés    törvénnyel     való    eltörlése.     Az
        Országgyűlésnek szabadságában  áll bármilyen  érv alapján
        dönteni;   legyen   az   tudományos,   vagy   gyakorlati,
        büntetőpolitikai,   vagy    tetszőleges   aktuálpolitikai
        meggondolás,  vagy   indíték.  ( Lásd   a   halálbüntetés
        eltörlését a  politikai bűncselekményekre  1989-ben. )  A
        törvényhozási  folyamat   nyilvánossága  alkalmat  teremt
        minél több  érv ismertetésére és ütközésére; s egyben elő
        is  készíti   a  közvéleményt  a  döntésre.  Könnyebbsége
        parlamenti  döntésnek,   hogy  a  halálbüntetést  eltörlő
        törvény önmagában  nem jár  kényszerítő következményekkel
        az élethez  való jog  más kérdéseire nézve. Ugyanakkor az
        Országgyűlés ki  van téve  a  közvélemény  nyomásának.  A
        Parlament tetszése  szerint  fenntarthatja,  eltörölheti,
        vagy visszaállíthatja  a halálbüntetést - amíg e büntetés
        alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki  nem  mondta  a
        végső szót.

        Az Alkotmánybíróság ezzel szemben kizárólag alkotmányjogi
        érvekkel alapozhatja  meg döntését.  Különösen nem érheti
        be az  általában  alkalmazott  kriminológiai  érveléssel,
        hogy ti.  a  halálbüntetés  hatékonysága  a  bűnmegelőzés
        szempontjából   nem    bizonyítható.    Nem    köti    az
        Alkotmánybíróságot  a   törvényhozó  szándéka,  hiszen  a
        Büntető törvénykönyv alkotmányosságát  felülvizsgálhatja,
        az Alkotmányt  pedig  értelmezheti.  Az  Alkotmánybíróság
        döntése végleges.  Nem köti  az Alkotmánybíróságot  sem a
        többségi akarat,  sem a  közvélemény. Nem  köti  egyetlen
        erkölcsi, vagy tudományos irányzat sem.
        Az  Alkotmánybíróságnak   tehát  saját  értelmezést  kell
        kidolgoznia az élethez való jogról.

        Ebben   az    értelmezésben   az   Alkotmány   egésze   a
        kiindulópont. Az  Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt
        a  munkáját,   hogy  értelmezéseiben   megfogalmazza   az
        Alkotmány és  a benne  foglalt jogok  elvi  alapjait,  és
        ítéleteivel koherens  rendszert alkot,  amely  a  ma  még
        gyakran  napi  politikai  érdekből  módosított  Alkotmány
        fölött, mint  láthatatlan alkotmány  , az  alkotmányosság
        biztos mércéjéül szolgál; és ezért várhatóan a meghozandó
        új alkotmánnyal,  vagy jövőbeli  alkotmányokkal sem kerül
        ellentétbe.  Az  Alkotmánybíróság  ebben  az  eljárásában
        szabadságot  élvez,  amíg  az  alkotmányosság  fogalmának
        keretén belül marad.

        Az alkotmányozók  a rendszerváltozás  utáni társadalomban
        és államban  érvényesülő értékpluralizmusból indultak ki;
        az Alkotmány  1989. október  23-án kihirdetett módosítása
        ( az 1989.  évi XXXI.  törvény ) szakított  a korábban az
        állam alapjává  tett hivatalos  ideológiával,  és  azzal,
        hogy a  jogokat  ezzel  összhangban  kell  értelmezni.  A
        különböző eszmei  áramlatoknak az  Alkotmány  kidolgozása
        során javasolt  felsorolása csak  a  sokféleséget  akarta
        példázni, csakúgy,  mint az  1989. októberi  módosításban
        ebből megmaradt  a polgári  demokrácia és  a demokratikus
        szocializmus értékei. Azóta - az 1990. évi XL. törvénnyel
        - ez  is kikerült  az Alkotmányból.  Az alkotmányos jogok
        igen  absztrakt   megfogalmazásában  nem   fedezhető  fel
        semmilyen jele  annak, hogy  a törvényhozó ezen jogok egy
        adott értelmezése mellett kötelezte volna el magát. De ha
        így is  lett volna,  ez az  Alkotmánybíróság számára  nem
        lehetne kiindulópont:  Az  Alkotmánybíróság  független  a
        törvényhozó szándékától,  de egyébként  is aggályos lenne
        arra hivatkozni,  hogy  az  eltelt  egy  év  alatt  olyan
        társadalmi változások játszódtak le, amelyek túlhaladottá
        tették az  alkotmányozó eredeti  koncepcióját. Ez ugyanis
        azt jelentené,  hogy az  Alkotmánybíróság  megváltoztatni
        kénytelen az  Alkotmány értelmét.  Az Alkotmánybíróságnak
        nem erre  van  hatásköre.  Az  alkotmányértelmezésnek  az
        értelmezendő  jogok   fogalmából  kell   kiindulni,  mint
        semleges kategóriából,  amelynek határaira nézve nagyfokú
        konszenzus  állapítható  meg,  tartalmára  nézve  viszont
        több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető. Ha
        így járunk el, akkor az Alkotmány tág definíciói megannyi
        morális kérdésfeltevést ( is ) tartalmaznak. A pluralista
        társadalom lényegéhez  tartozik, hogy ezekre a kérdésekre
        többféle  válasz   adható,  vagyis   a   jogok   többféle
        értéktartalommal kitölthetők,  úgy hogy  közben  a  jogok
        egész  alkotmányos   rendszere  koherens  és  működőképes
        marad.  Az   Alkotmánybíróságnak  a  határesetekben  kell
        beavatkoznia, azt  a vonalat  meghúznia,  amely  túl  egy
        adott tartalmi  koncepció  ( válasz )  már  az  Alkotmány
        egész   rendszerével    ( alapelveivel )   nem    hozható
        összhangba.  Pl.   az  állampolgári   egyenlőség   számos
        értelmezést elvisel;  az Alkotmánybíróságnak  ki  kellett
        mondania,  hogy   az  egyenlőség   nem   korlátozható   a
        mechanikus  egyenlőségre   az  anyagi   javak   elosztása
        vonatkozásában, s ugyanakkor tisztáznia kellett a pozitív
        diszkrimináció  megengedettségét,   annak   feltételeivel
        együtt. Más  esetben az Alkotmánybíróság azt állapíthatja
        meg,  hogy   az  alkotmányos   jog  egy   adott  tartalmi
        koncepciója belefér az alkotmányos fogalmi keretbe, akkor
        is, ha  azt a törvényhozó ki akarta zárni. Kivételesen az
        is előfordulhat,  hogy egy  alkotmányos jog csak egyetlen
        értelmezési   koncepciót   tűr   el.   Ez   természetesen
        értékítélet. Az  Alkotmánybíróságnak azonban  éppen  erre
        van felhatalmazása:  hogy ti.  az  Alkotmány  fenntartása
        érdekében a  saját  tartalmi  koncepcióját  érvényesítse.
        Határesetekben és  össze nem  férő koncepciók ütközésekor
        az Alkotmánybíróság feladata a választás. Az élethez való
        jog fogalmát  nem lehet két olyan koncepcióval kitölteni,
        amelyek közül az egyik megengedi, a másik viszont kizárja
        a  halálbüntetést.  Az  Alkotmánybíróságnak  itt  azt  az
        értelmezést kell  kötelezővé tennie,  amely  szerinte  az
        Alkotmány egészével összhangban áll.

        Ez  a  döntési  szabadság  és  kötelesség  egyben  óriási
        felelőséggel terheli  meg az Alkotmánybíróságot. Hiszen a
        bíróság,  bár  az  Alkotmány  egészéből  indul  ki,  maga
        alkotja folyamatos  értelmezésével az értelmezés mércéjét
        is. Mivel a döntés végleges, a bírónak saját lelkiismerte
        és a  közvélemény, elsősorban a szakmai közvélemény előtt
        kell helytállnia.  Szembe kell  néznünk tehát azzal, hogy
        az alkotmányos  jog fogalmának  egyik lehetséges  értelme
        válik kötelezővé  ( amelyet esetleg  az  Alkotmánybíróság
        későbbi ítélkezés  korrigálhat - vagy a desuetudo ronthat
        le ). A  hibátlan szakmai  érvelés  is  már  az  előzetes
        értékválasztáson belül érvényesül.

        A fenti  koncepció értelmében az Alkotmánybíróság döntése
        tudatosan szubjektív  és történelmileg  kötött: még abban
        az esetben  is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket
        deklarál, ezek  saját korának  szóló értelmét fedi fel; s
        ítélete pl.  a halálbüntetés,  vagy  abortusz  kérdésében
        elvileg  sem   támaszthat  igényt   örök   érvényre.   Az
        emberképe,  filozófiai   választása,  bírói   feladatának
        felfogása megannyi  szubjektív adottság. Ezért kívánatos,
        hogy  az   Alkotmánybíróság  objektív   támaszként  vegye
        figyelembe   a    halálbüntetés    kortársi    nemzetközi
        megítélését; ennek  értékelése  már  az  Alkotmánybíróság
        megengedett politizálásához tartozik.

        Az   USA    Legfelsőbb   Bíróságának   ítélete   1972-ben
        alkotmányellenesnek  nyilvánított  minden  halálbüntetést
        kimondó törvényt,  s  ezzel  felszabadító  hatású  példát
        állított más  országok elé.  Ugyanakkor 1976-tól kezdve a
        halálbüntetés visszaállításának lehetünk tanúi. Az Európa
        Tanács  viszont  a  tagállamok  többségében  lejátszódott
        fejlődés  alapján  általános  tendenciának  tekintette  a
        halálbüntetés eltörlését,  és  az  1950-ben  kelt  Emberi
        Jogok  Európai   Egyezményéhez   1983-ban   jegyzőkönyvet
        kapcsolt a  halálbüntetés eltörléséről.  ( Ezt a 6. számú
        jegyzőkönyvet a  22  tagállam  közül  15  aláírta  és  12
        ratifikálta -  de pl.  a nem  ratifikáló  NSZK-ban  nincs
        halálbüntetés. ) Az  Európa Parlament által 1989. április
        12-én   elfogadott,    Az   alapjogokról    és   alapvető
        szabadságokról  szóló  nyilatkozat  22.  §-a  kimondja  a
        halálbüntetés eltörlését.  Ezzel az  európai államok nagy
        része túllépett  a Polgári  és Politikai Jogok Nemzetközi
        Egyezségokmányának   a   halálbüntetést   lehetővé   tévő
        kompromisszumán,   amelyet    az   önkényes    megfosztás
        tilalmával a  magyar Alkotmány  még 1989.  októberében is
        követett.

        Az Alkotmánybíróság  joggal támaszkodhat saját történelmi
        helyzetünkre is,  amikor a  halálbüntetés eltörlésével az
        élethez  való   jog  tiszteletét  erősíti,  és  az  állam
        büntetőhatalmát innen  visszaszorítja.  Többről  van  itt
        szó,   mint   az   emberi   életet   politikai   céljaira
        gátlástalanul  feláldozó   rendszerrel  való  szimbolikus
        szembefordulásról;    a    politikai    bűncselekményekre
        lehetséges  halálbüntetés   eltörlése  1960-ban  lehetett
        volna  helyén,   ahogy  a  Német  Szövetségi  Köztársaság
        Alaptörvényében  a   halálbüntetés   tilalmának   hasonló
        motivációja   1949-ben   időszerű   volt.   Az   aktuális
        történelmi  feladat  annak  a  törvényhozót  is  kötelező
        megállapítása, hogy az Alkotmánybíróság által értelmezett
        és védett  alkotmányos rendben  az állam  nem teheti meg,
        hogy egy ember életét elvegye.

        2. Az élethez való jog az Alkotmányban. Ebben a pontban az
        élethez való jog alkotmánybeli elhelyezését, minősítéseit
        és a rá vonatkozó más rendelkezésekkel való összefüggését
        vizsgálom, az  élethez való  jog tartalmi  koncepciójának
        kifejtése nélkül.

        Az   Alkotmány  54. §  (1)  bekezdése  szerint  A  Magyar
        Köztársaságban minden  embernek veleszületett joga van az
        élethez és  az emberi  méltósághoz, amelyektől senkit nem
        lehet önkényesen megfosztani.

        Értelmezendő kérdések:

        a )  az   élethez  és  az  emberi  méltósághoz  való  jog
        kitüntetett szerepe és kapcsolata,

        b ) a  veleszületettség ill. az Alkotmány 8. §-a szerinti
        sérthetetlenség és elidegeníthetetlenség ,

        c )  a   nem  lehet   önkényesen   megfosztani   kitétel,
        tekintettel az Alkotmány 54. és 8. §-ára.

        a )  A   18.  századi  természetjogban  szokásos  volt  a
        természetes   jogokat    néhány   ős-,   vagy   alapjogra
        visszavezetni. Ilyen  kiindulópont volt  az élethez  való
        jog. Ma  hasonló  alapnorma-szerepet  játszik  az  emberi
        méltóság,  alkotmányokban  és  nemzetközi  egyezményekben
        egyaránt.  E  funkciójában  a  természetjogi  természetes
        szabadság örököse.  Az  emberi  méltósághoz  való  jog  a
        német,  az   amerikai  és   a  magyar   alkotmánybírósági
        gyakorlatban  kifejezetten   anyajog  ;   a   bíróság   a
        cselekvési szabadság és az önmeghatározás védelmére új és
        új szabadságjogokat  vezet  le  belőle.  Mindemellett  az
        élethez való  jog sem  vesztette el kitüntetett szerepét.
        Vannak nézetek,  amelyek továbbra  is ezt tartják a többi
        jog alapjának.  Elterjedtebb, hogy  az élethez való jog a
        méltósághoz való  jogot követi az alapjogok katalógusának
        élén, s  előfordul,  mint  a  magyar  Alkotmányban,  hogy
        ugyanabban a  szakaszban szerepelnek.  Ma az  a szokásos,
        hogy az  élethez való  jogot egyrészt a testi épséghez és
        egészséghez való  joggal kapcsolják össze, másrészt pedig
        a nemzetközi  jog  hatására  a  kínzás  és  a  kegyetlen,
        illetve megalázó  büntetések tilalmával. Úgy tűnik tehát,
        hogy fontosságát  megtartva külön  életet él  a két  jog.
        Közelebbi   vizsgálat    azonban   kimutathatja   lényegi
        összefüggésüket; azt,  hogy csakis  egységükben  adhatják
        meg az  ember jogi  státuszát, s  lehetnek így valóban az
        alapjogok alapjai.  Az élethez  és méltósághoz  való  jog
        egysége különbözteti  meg  az  embert  egyrészt  a  többi
        személytől, másrészt  a többi  élőlénytől. Az  ember jogi
        státusza  e   két  aspektusának   külön-külön  történelmi
        szerepe nem  mond ellent  annak, hogy  a  mai  történelmi
        pillanat, s  különösen az élet feletti idegen rendelkezés
        kiéleződött kérdése,  az élethez  és méltósághoz való jog
        egységes    szemléletét    követelik    meg.    Mindennek
        bizonyításához részletesen  meg kell  vizsgálni e két jog
        sajátosságait; ezt a 3. pontban végzem el.

        b )  Az   Alkotmány  54.   §-a  szerint   az  élethez  és
        méltósághoz való  jog minden  ember  veleszületett  joga.
        Ezek a jogok a XII. fejezet címe alapján alapvető jogok .
        A 8.  §-ban a Magyar Köztársaság az ember sérthetetlen és
        elidegeníthetetlen alapvető jogait ismeri el. Ezen jelzők
        értelmezése  nem   ad  elegendő  alapot  a  halálbüntetés
        alkotmányosságáról  való  döntéshez.  Van  például  olyan
        klasszikus elmélete  az  elidegeníthetetlenségnek,  amely
        szerint az  élethez való  jog a  társadalmi  szerződésben
        átruházhatatlan az  államra, az  állam  tehát  ezért  nem
        veheti  el.   Hasonló  magyarázat  kidolgozható  lenne  a
        sérthetetlenségre, vagy  a  veleszületettségre  is,  mint
        ahogy mindeme  jelzők nélkül  is lehet  érvelni amellett,
        hogy az  élethez való  jogot az  állam nem  korlátozhatja
        ( lásd 3. pont ). A veleszületettség értelmezhető úgy is,
        mint annak  kifejezése, hogy  az élet  ( és a  méltóság )
        apriori értékek, amelyekből az ezeket védő jogok erednek.
        A jogtörténet  és a  mai alkotmányok,  illetve nemzetközi
        egyezmények viszont  számos példát mutatnak arra, hogy az
        élethez való  jog  elidegeníthetetlenségének  deklarálása
        nem zárta,  illetve zárja  ki a  halálbüntetést. A magyar
        Alkotmány   54.  §  (1)  is  lehetővé  kívánta  tenni  az
        élethez  és   méltósághoz  való   elidegeníthetetlen   és
        sérthetetlen, veleszületett  jogtól való  megfosztást, ha
        az nem  önkényes. Az önkényesség értelmezése nélkül tehát
        nem  lehet   az  élethez   és  a   méltósághoz  való  jog
        elidegeníthetetlenségéről állást foglalni.

        c ) Az  élethez való  jog határai  tehát  az  önkényesség
        értelmezésétől   függenek.   Önkényesnek   minősülhet   a
        büntetéskiszabás,  ha   túlságos  teret   enged  a   bíró
        szubjektív döntésének.  Bár az  USA-ban a  halálbüntetést
        szokatlan és  kegyetlen büntetés  volta miatt  mondták ki
        alkotmányellenesnek,  valójában   az  volt  a  kifogás  a
        kérdésessé  tett  törvény  ellen,  hogy  a  halálbüntetés
        feltételei nem voltak precízen tisztázva.

        Ehhez  hasonló  Sajó  András  érvelése  szakvéleménye  I.
        pontjában. A  Btk. előírásai  a halálbüntetés kiszabására
        azonban  nem   térnek  el   lényegesen   akármelyik   más
        büntetésfajta feltételeitől,  s ezért  önkényességük  más
        büntetések kiszabására  is érvényes  lehet. Az  Alkotmány
        54. §-ában  írott  önkényesség  azonban  szerintem  olyan
        speciális értelmezést  kíván meg, amely csakis az élethez
        és méltósághoz való jogra érvényes.

        Más  felfogás   szerint  az   önkényesség  a   törvénynek
        megfelelő eljárás  hiányát jelenti.  Ezt támasztja alá az
        Emberi Jogok  Európai Egyezménye  ( 1950 ),  amelynek  2.
        szakasza  csakis   jogszerűen   hozott   halálos   ítélet
        végrehajtását tekinti  az élettől  megfosztás megengedett
        esetének. ( 1983-ban viszont a 6. sz. jegyzőkönyv eltörli
        a halálbüntetést. )  Jogállamban minden  fajta  büntetést
        csakis  törvényes   okból,  törvényes   eljárásban  lehet
        kiszabni.  Ezt   az   Alkotmány   a   szabadságtól   való
        megfosztásra szabatosan  meg is  fogalmazza ( 55. § ). Az
        54. §  (1)   bekezdése   és   az   55.  §  (1)  bekezdése
        összevetéséből  az   következik,  hogy   az  élethez   és
        méltósághoz való  jog esetében  önmagában nem zárja ki az
        attól  való   megfosztás  önkényességét,  ha  az  törvény
        alapján, törvényes  eljárásban történt.  Ez szükséges, de
        nem elégséges  feltétel. A  különbséget az  élettől való,
        illetve a  szabadságtól való  megfosztás minőségileg  más
        volta indokolja ( lásd 3. pont ).

        De ha  a halálbüntetés  formális legalitása  nem zárja ki
        feltétlenül a  önkényességet, akkor  csak az  a  tartalmi
        kérdés marad,  hogy maga  a halálbüntetés, mint büntetési
        nem, nem önkényes-e.

        Elterjedt nézet  szerint a  halálbüntetés azért önkényes,
        mert   nem   bizonyítható,   hogy   alkalmas   lenne   az
        Alkotmánnyal    összhangban    lévő    büntetési    célok
        megvalósítására.  ( Erre  a  jelen  határozat  indokolása
        egyebek  között  utal  is. )  Ezzel  a  bizonytalansággal
        szemben az  emberi élet  és méltóság  előnyt élvez. Igaz,
        hogy alkotmányellenes  az a  büntetés,  amely  nem  képes
        betölteni célját.  Igaz az  is, hogy  mivel itt  alapvető
        jogok elvonásáról  van szó,  a célra  való alkalmasságról
        bizonyosság kell. Az érvelést azonban egyedül nem találom
        elegendőnek   a   halálbüntetés   alkotmányellenességének
        megállapítására. Felvethető, hogy a többi büntetés, pl. a
        börtön   preventív    hatásáról   sincsenek    megbízható
        bizonyítékaink.  Itt  megint  a  szabadságvesztés  és  az
        életvesztés közötti  különbséget kellene  kifejteni  ( az
        élethez való jog speciális voltát ), hogy bizonyíthassuk,
        a börtönhöz,  a  pénzbüntetéshez  beérhetjük  a  büntetés
        célszerűségének,    vagy     hatékonyságának     ( nagy )
        valószínűségével, a  halálbüntetéshez  nem.  Ebből  folyó
        második ellenvetésem  az, hogy  a fenti érvelés szerint a
        halálbüntetés alkotmányos lenne, ha vele a büntetés célja
        bizonyosan elérhető  lenne. A szokásos megnyugtató válasz
        az, hogy  a büntetés célja a halálbüntetéssel úgysem lesz
        soha teljes  bizonyossággal elérhető  - márcsak az emberi
        tévedés  kizárhatatlansága  miatt  sem.  A  válasz  tehát
        pragmatikus  marad.   A  körből  nehéz  kitörni,  mert  a
        büntetés  gyakorlati   hatékonyságára   kérdezünk,   noha
        valójában azt  kellene bizonyítani,  hogy a halálbüntetés
        elvileg alkalmatlan.  Ez a  kérdés viszont  továbbvisz  a
        halálbüntetés sajátosságához. Ezzel elvileg más érvelésre
        váltunk át:  a halálbüntetés  speciális voltát az élethez
        való jog sajátossága alapozza meg. Jobb lenne tehát eleve
        az  élethez   való  jog   sajátosságából   kiindulni,   s
        bizonyítani, hogy  akkor sem  lehet az életet elvenni, ha
        az nagyon is célravezető lenne.

        d ) Az  Alkotmány 8. § (2) bekezdése  alapján  az élethez
        és méltósághoz  való alapvető  jog lényeges  tartalmát az
        ezeket szabályozó  törvény nem  korlátozhatja. A  kérdés,
        hogy az alapjog korlátozását mihez viszonyítva állapítjuk
        meg, a  mi esetünkben  különös  súllyal  vetődik  fel.  A
        halálbüntetéssel  ugyanis   nem  az   élethez  való   jog
        önmagában áll  szemben, hanem  az élethez  való jog, mint
        olyan  jog,   amelytől  nem   lehet   senkit   önkényesen
        megfosztani. Ezért  az, hogy  a Btk.  a  halálbüntetéssel
        egyáltalán  korlátozza-e   az  élethez  való  alkotmányos
        jogot, az   Alkotmány 54.  §  (1)  bekezdésében   foglalt
        önkényes megfosztás  értelmezésétől függ.  Ha az  élettől
        való megfosztást  minden esetben,  fogalmilag önkényesnek
        tartjuk, vagyis  az élethez való jogot abszolutnak, akkor
        a halálbüntetés  korlátozza azt.  Ha viszont  az  élethez
        való  jogot   magában  az   Alkotmányban   korlátozottnak
        tekintjük  azáltal,   hogy  az  élettől  való  megfosztás
        bizonyos, nem-önkényes  eseteit -  pl.  ha  az  törvényes
        eljárásban történt  - összeférhetőnek  tartjuk az élethez
        való jog  természetével, akkor  a Btk.  ehhez képest  nem
        korlátozza az  élethez való  jogot;  az  pedig,  hogy  az
        Alkotmány maga  korlátozhatja-e alapjog  tartalmát, nem a
        Btk. alkotmányellenességének vizsgálatához tartozik.

        3.  Az   emberi  méltósághoz   és  az  élethez  való  jog
        sajátossága Az  emberi méltósághoz  való jog  nem  puszta
        erkölcsi értékdeklaráció.  Az, hogy  az emberi méltóság a
        jog  előtt   és  felett   létező  érték,   amely  a  maga
        teljességében a  jog számára  hozzáférhetetlen, nem zárja
        ki azt,  hogy ezt az értéket jogok forrásának tekintsük -
        mint a természetjogot követve számos nemzetközi egyezmény
        és  alkotmány  teszi  -,  vagy  hogy  a  jog  a  méltóság
        tiszteletben tartását  és védelmét  előírja,  avagy  hogy
        egyes aspektusait valóságos joggá formálja.

        Az emberi  méltósághoz való  jognak  két  funkciója  van.
        Egyrészt azt  fejezi ki,  hogy van  egy  abszolút  határ,
        amelyen sem az állam, sem más emberek kényszerítő hatalma
        nem terjedhet  túl, vagyis  az  autonómiának,  az  egyéni
        önrendelkezésnek  egy   mindenki  más  rendelkezése  alól
        kivont magja, amelynél fogva - a klasszikus megfogalmazás
        szerint -  az ember alany maradhat és nem válik eszközzé,
        vagy  tárggyá.   Ezt  fejezi   ki  egyébként   az  -   az
        Alkotmánybíróság  által  is  osztott  felfogás,  hogy  az
        emberi  méltósághoz  való  jog  anyajog  ,  mindig  újabb
        szabadságjogok  forrása,   amelyekkel  az   önrendelkezés
        szféráját   folyamatosan    biztosítjuk   az   ( állami )
        szabályozással szemben.  A méltósághoz  való jognak  ez a
        felfogása különbözteti meg az embert a jogi személyektől,
        amelyek  teljesen   szabályozás   alá   vonhatók,   nincs
        érinthetetlen lényegük.  ( Ez az  elvi különbség az ember
        és a  jogi személy között, nem pedig az, hogy egyes jogok
        jellegüknél fogva csak emberhez fűződhetnek . Az utóbbiak
        mintájára ugyanis  mindig képezhetők  analóg jogok a jogi
        személyek számára. )

        Látni fogjuk,  hogy az  emberi méltósághoz való jog ezt a
        funkcióját csak  akkor tölti  be,  ha  az  egyes  emberek
        élethez való  jogával egységben értelmezzük; míg ha attól
        elvonatkoztatunk,  az   absztrakt  méltóság  megengedi  a
        konkrét egyén tárgyként való kezelését.

        A méltósághoz  való jog  másik  funkciója  az  egyenlőség
        biztosítása. A  minden ember egyenlő méltósága történelmi
        vívmánya az  egyenlő  jogképességet  jelentette;  azaz  a
        formálisan  egyenlő   esélyt.  Jelen  határozatunkhoz  az
        egyenlőségnek azt  a tulajdonságát  kell kiemelnünk, hogy
        erre a  jogra épülhetnek  további jogok  ( pl. az egyenlő
        méltóság jogképességként instrumentalizálva további jogok
        szerzésének alapja );  de elvenni  belőle nem  lehet.  Ez
        egyben azt  jelenti,  hogy  a  méltóság  oszthatatlan  és
        redukálhatatlan,  azaz   az  emberi   státusz   minimális
        feltétele, amely  tehát egyetlen  embertől sem vehető el.
        Az egyenlő méltósághoz való jognak az élethez való joggal
        való egységében  kell azt  biztosítania, hogy ne lehessen
        különbözően  értékes   puszta  életeket  jogilag  másként
        kezelni. Nincs  az életre  méltóbb  és  méltatlanabb.  Az
        egyenlő méltóság  miatt egyaránt érinthetetlen a nyomorék
        és az  erkölcsi szörnyeteg  bűnöző élete és méltósága is.
        Az  emberi  méltóságban  mindenki  osztozik,  aki  ember,
        függetlenül attól,  hogy mennyit valósított meg az emberi
        lehetőségből és  miért annyit.  Az élethez és méltósághoz
        való jog egysége következtében nemcsak a halálban egyenlő
        mindenki: az  életek egyenlőségét  a méltóság garantálja.
        Az ( puszta )  élethez való  jog csak egyes természetjogi
        elméletekben volt abszolút ( pl. Hobbes-nál ), amennyiben
        a felette  való rendelkezést  nem is  lehetett az államra
        átruházni.   Amíg    a   civilizációs    folyamatban    a
        halálbüntetés ( illetve  a háború )  nem vált kérdésessé,
        másrészt amíg  nem merültek  fel más  élőlények jogai  az
        életre, nem  vált aktuálissá  annak feszegetése,  hogy mi
        teszi az  élethez való jogot speciálisan emberi joggá. Az
        ember  méltósága,   és  ennek   kapcsolata   az   élettel
        különbözteti meg az ember élethez való jogát minden egyéb
        jogtól. Az  élethez való  jog a  méltóság nélkül  nem  az
        emberi  élethez   való  jog.  Az  említett  természetjogi
        felfogásban a  természeti állapot  maradványa, a  túlélés
        minden fölé helyezése, amely joga - mint már Spinoza írta
        - az  állatoknak is  megvan . Ma pedig a méltósághoz való
        joghoz kapcsolódása  teszi specifikussá  az ember élethez
        való  jogát   az  állatok   és  fák   jogai   textusában.
        Szétválasztandó ugyanis  az állam kötelezettsége külön az
        élet  ( minden  élet )  védelmére  és  külön  a  méltóság
        védelmére  az   ember  alanyi   jogától  az   életre   és
        méltóságra. Az állatok és fák jogai nem puszta metaforák:
        az  államnak  valóban  vannak  kötelességei  minden  élet
        természeti alapjainak  fenntartására,  s  védeni  köteles
        minden életet  a mohától  kezdve az  embrión keresztül az
        emberig, de  ez a  védelem a  szorosan vett egyéni emberi
        életet  kivéve  relatív,  és  csak  az  embernek  van  rá
        szubjektív joga.

        Mi határozza  meg ma az élethez való jog és a méltósághoz
        való jog  kapcsolatát? Ha egy alkotmánybíróság életről és
        halálról dönt,  tisztáznia kell emberképét. Napjainkban a
        dualista felfogás  uralkodik:  a  test  és  lélek  eltérő
        státuszának különböző  szekularizált változatai.  A testi
        jogok  individualitásukban  alacsonyabbrendűek,  mint  az
        absztrakt,  a   konkrét  egyéntől  könnyen  elválasztható
        lélek: a  méltóság. Szokás ugyan abból kiindulni, hogy az
        ember  biológiai   és  társadalmi   lény.  De   ennek  az
        összekapcsolásnak  a   jogban  már  nincs  következménye,
        hiszen az  élethez való  jogot mint  a  biológiai-fizikai
        létezés  jogát   fogják  fel;   ezért  kapcsolódik  hozzá
        hagyományosan a  testi  épség,  egészség  joga  is.  Ezek
        ( individuális ) testi  jogok a  legtöbb alkotmányban nem
        élveznek abszolút  védelmet, szemben  a méltósághoz  való
        joggal, amellyel  az egyén  az  emberi  nem  méltóságából
        részesedik, s  amely ezért  érinthetetlen. ( Ez a nembeli
        jog túl is éli az egyént azok szemében, akik - mint sokan
        - a kegyeleti jogokat a halott jogának tekintik. )

        A méltósághoz  való jog  és az  élethez  való  jog  ilyen
        hierarchiája súlyos  következményekkel  jár.  A  dualista
        felfogás alapján  ugyanis indokolhatóvá  válik  az  egyes
        ember  feláldozása   közösségi  célokra.   Ez  esetben  a
        generális  prevenció  céljából  is  ki  lehet  végezni  a
        bűnözőt, mert méltósága úgysem szenved csorbát. ( Hegel a
        büntetéssel becsüli  meg a  bűnözőt. Szerintem  ez az érv
        csak  a   halálbüntetésen   kívüli   egyéb   büntetésekre
        fogadható el. )  A dualista  értékrenddel könnyű  lesz az
        élet feletti  idegen rendelkezést megindokolni azokban az
        esetekben is,  amikor megállapítják a méltóság elveszését
        -  pl.   a  tiszta   tudat  végleges  elvesztésével  járó
        betegség. Azaz:  ha az ember védelmét a dualizmus folytán
        az absztrakt  méltóság érinthetetlenségére korlátozzuk, a
        konkrét ember életét kiszolgáltatjuk.

        Az Alkotmánybíróság szabadon eldöntheti, hogy egységes és
        oszthatatlan ember-felfogásból  indul ki,  elvetve a test
        és lélek  dualizmusát, azaz  az embert élete és méltósága
        egységében szemléli.  Ennek megfelelően csakis az élethez
        való alanyi  jog és a méltósághoz való alanyi jog egysége
        adja meg  a  specifikusan  a  konkrét  egyénre  vonatkozó
        státuszt:  Az   ember  élethez   való  jogát   az  emberi
        méltósághoz való  jogban bennefoglalt érinthetetlenség és
        egyenlőség teszi  sajátosan az  emberi élethez való joggá
        ( túlmenve az  állatok és mesterséges jogalanyok létezési
        jogán ); másrészt  a méltóságnak mint alapjognak az egyén
        számára  nincs   értelme,  ha  már  nem  él.  ( Halálának
        esetleges erkölcsi  értéke a  túlélők ügye - beleértve az
        állam  idevágó  kötelességeit  is  -,  ettől  persze  még
        motiválhatja az  ő tetteit,  akár önfeláldozását is. ) Az
        emberi  méltóság   az  emberi  élettel  eleve  együttjáró
        minőség. Az emberi méltósághoz való alanyi jog megtiltja,
        hogy a  méltóságtól megfosszák  az egyént.  De az  emberi
        méltóságtól az  embert csakis  életének elvételével lehet
        megfosztani, s  ezzel mindkettő  végérvényesen megszűnik.
        Az emberi  méltósághoz és  az élethez  való jog  a  fenti
        felfogás szerint alapvetően különbözik minden más jogtól.
        Ez a jog az osztatlan és egész embert érinti - míg minden
        más jog  elvont szerepeket , rész-aspektusokat szabályoz.
        ( Még  a  személyiségi  jogok  is  az  átlagos,  normális
        érzékenységű embert  veszik csak figyelembe. ) Az élethez
        és méltósághoz  való jog,  mint az ember jogi státuszának
        alapja, egyszerre a legszemélyesebb és a legáltalánosabb.
        A többi jog korlátozható, majd helyreállítható; elvonásuk
        annyiban is  csak részleges  lehet, hogy korlátozásuk más
        jogok érvényesülését  nem zárja  ki.  Számos  jog  teljes
        egészében elvehető,  majd ismét  megszerezhető. Elvonásuk
        végső határa  éppen az  ember élethez és méltósághoz való
        joga ( ami  nem jelenti azt, hogy e végső határig elmenni
        minden esetben  alkotmányos  lenne ).  Ezzel  szemben  az
        élethez és  méltósághoz való  jog csak elvehető, mégpedig
        csakis visszafordíthatatlanul, és akkor minden más jog is
        megszűnik.   Az   élethez   és   méltósághoz   való   jog
        oszthatatlansága  folytán   elvileg  korlátozhatatlan,  s
        egyben minden  más jog korlátozásának elvi határa. ( Ha e
        két jog  egységében az  egyén  jogi  státuszának  alapját
        ismerjük el, az erre épülő egyéb jogok tekintetében lehet
        arról különbözőképpen dönteni, hogy azok milyen mértékben
        korlátozhatók. A  személyes szabadság korlátozása például
        büntetésképpen  sokféle  lehet.  Az  adott  jogrendszeren
        belül meg  kell határozni  egy olyan  határt,  amelyen  a
        szabadságvesztés büntetése  sem léphet  túl. Ez a nyitott
        börtöntől  a   térdig  vasban   fogságig  országonként  -
        alkotmányonként - más és más lehet. Eközben az élethez és
        méltósághoz való jogból levezethető különböző származékos
        jogokat  is   korlátozhatják  -   pl.  a  méltóság  külső
        megnyilvánulása tekintetében.  De az elítéltet számos más
        jog továbbra  is megilleti,  s büntetése  letöltésével  a
        személyes  szabadsághoz   való  joga   is  helyreáll.   A
        korlátozások azonban  az élet  és méltóság  alapjogát nem
        érinthetik; nemcsak  mert tilos,  hanem mert a jog nem is
        képes erre.  Könnyű belátni  például, hogy  amíg a fogoly
        tudatánál van,  elvehetetlen tőle  az autonóm  reakció, a
        szabad viszonyulás  lehetősége:  akár  belső  ellenállás,
        akár  bűnbánat,  vagy  más  döntés.  S  amíg  él,  emberi
        státusza  kétségbevonhatatlan.   Az  élet   és   méltóság
        egységes szemlélete  ennél is teljesebben védi az embert:
        méltósága nem  függ  tudati  vagy  erkölcsi  állapotától,
        hanem  életével   adva   van.   Emberi   státusza   azért
        kétségbevonhatatlan,  mert   élete   méltóságánál   fogva
        érinthetetlen. )

        Az  Alkotmány   8.   §-a   határt   szab   az   alapjogok
        korlátozhatóságának. Lényeges tartalmukat eleve kivonja a
        törvényhozó, azaz  az állam rendelkezése alól, másrészt a
        legfontosabb alapjogok gyakorlásának felfüggesztését vagy
        korlátozását  rendkívüli  állapot,  szükségállapot,  vagy
        veszélyhelyzet idején  sem  engedi  meg.  Az  élethez  és
        méltósághoz való jog viszont fogalmilag korlátozhatatlan,
        csak teljesen és végérvényesen lehet megfosztani tőlük az
        embert, azaz  nem lehet  különbséget  tenni  korlátozható
        rész és  lényeges tartalom  között. Az  élethez és emberi
        méltósághoz való jog maga a lényeges tartalom, s ezért az
        állam  nem  rendelkezhet  fölötte.  E  jogok  minden  más
        alapjog lényeges tartalmának is részét képezik, hiszen az
        összes többi alapjog forrásai és feltételei, továbbá azok
        korlátozhatóságának abszolút határai.

        Ebből az  következik, hogy az élethez és méltósághoz való
        jogtól megfosztás  fogalmilag  önkényes  .  Az  állam  az
        Alkotmány egész  alapjogi koncepciójával kerül szembe, ha
        a halálbüntetés  lehetővé  tételével  és  szabályozásával
        rendelkezik az  emberi élethez  és méltósághoz  való  jog
        elvételéről. Ezért   az Alkotmány 54. § (1) bekezdése sem
        értelmezhető úgy,  hogy  mint  nem-önkényes  megfosztást,
        lehetővé  tenné   a   halálbüntetést.   Ellenkezőleg,   a
        halálbüntetés alkotmányellenes.

        A halálbüntetés tehát nem azért önkényes, mert az élethez
        való jog lényeges tartalmát korlátozza, hanem azért, mert
        az élethez és méltósághoz való jog - sajátosságai folytán
        -  eleve   korlátozhatatlan.  Ezért  nem  is  kellett  az
        Alkotmány 8.  § (2)  és   (3) bekezdésének  az  1990. évi
        XL.   törvénnyel    való   módosítása   ahhoz,   hogy   a
        halálbüntetés alkotmányellenessé váljék. Az Alkotmány 54.
        § (1)  bekezdésében szereplő önkényesség  fogalmát  akkor
        sem lehetett úgy értelmezni, hogy az - mint nem-önkényest
        -  lehetővé   tenné  a   törvényes  eljárásban  kiszabott
        halálbüntetést,  amikor   az   Alkotmány  8.  §-ának  (3)
        bekezdése még  megengedte az  alapvető jog  gyakorlásának
        olyan korlátozását,  amely az  állam biztonsága,  a belső
        rend, a  közbiztonság, a  közegészség, a  közerkölcs vagy
        mások  alapvető   jogainak  és  szabadságának  a  védelme
        érdekében  szükséges.   A  halálbüntetés   már  ekkor  is
        alkotmányellenes volt,  mert az  élethez  és  méltósághoz
        való jog  vonatkozásában mindenfajta  és  bármely  alapon
        nyugvó korlátozás lehetősége elvileg kizárt.

                      4. A jogos védelem problémája

        Az Alkotmánybíróság  szükségesnek látta megjegyezni, hogy
        a  halálbüntetés   megszüntetésével  az  egész  büntetési
        rendszer felülvizsgálata  esedékessé válik.  A büntetések
        rendszerével kapcsolatos  problémák súlyán  sokat  enyhít
        az, hogy  a  halálbüntetés  a  Btk-ban  mindig  vagylagos
        büntetés  volt.   Az  élethez  és  méltósághoz  való  jog
        egységes  szemlélete  viszont  valóban  elkerülhetetlenné
        teszi a  jogos védelem új indokolását, legalábbis arra az
        esetre, ha  az élet  ellen támadót megölik. ( Az alábbiak
        kizárólag   a    jogos   védelemnek   erre   az   esetére
        vonatkoznak. )  Ha   ugyanis  az   élethez  való   jogtól
        megfosztás fogalmilag önkényes, akkor senkinek, semmilyen
        körülmények között  nem lehet  joga arra,  hogy egy másik
        ember életét elvegye. A jogos védelem problémája érvényes
        minden más  esetre is,  amikor törvény  megengedi az élet
        elvételét,  mint   pl.   végszükségben,   vagy   elöljáró
        parancsára.

        Bár e  következmények levonása  nem  az  Alkotmánybíróság
        feladata,  röviden   utalok  arra,   hogy  a  3.  pontban
        kifejtettekből  a   jogos   védelem   vonatkozásában   mi
        következik. Az  élettől való megfosztásra nem áll a jogos
        védelem szokásos  indokolása,  hogy  a  jogtalan  támadás
        színhelyén az  állam bűnüldöző  szervei  éppen  nincsenek
        jelen, s  így a  megtámadott ( vagy  az érdekében fellépő
        személy ) a  támadóval szemben  a társadalom  védekezését
        valósítja meg. Az önbíráskodásra az állam nem engedhet át
        olyan hatalmat,  ami neki  sincs: a támadót nem ítélhetné
        halálra a  bíróság sem.  Az  élethez  való  jog  abszolút
        felfogása következtében  a  jogos  védelem  köre  szűkebb
        lesz.  Élet  csakis  élettel  lehet  arányos.  Ha  anyagi
        javakat,  vagy   a  közérdeket   ért  támadást  a  támadó
        megölésével hárítanak  el, a  büntethetőséget nem lehet a
        jogos védelem  szabálya alapján kizárni. A kérdés azonban
        fennmarad: miért  nem büntethető  az, aki  az életet  ért
        támadást a támadó megölésével hárítja el?

        Ha  a  megtámadott  megöli  támadóját,  a  jogos  védelem
        biztosította büntethetetlenséggel  a jog  nem az  élettől
        való megfosztás  jogszerűségét ismeri  el, hanem  annak a
        szituációnak jogon  kívüliségét, amelyben  a  támadás  és
        elhárítása lezajlott.  A jogos  védelem  helyzete  csakis
        akkor áll fenn, ha életek közötti választásról van szó, a
        halál újraelosztásáról  , mert a megtámadott élete csak a
        támadó élete  árán maradhat  meg. A  halált azonban a jog
        nem  oszthatja   el  és   nem  oszthatja   ki.  Ebben   a
        határhelyzetben a  jog  nem  kötelezi  és  nem  jogosítja
        semmire a  megtámadottat. Jogot  a támadó  megölésére nem
        adhat, de  ugyanazon okból  azt sem  írhatja elő,  hogy a
        megtámadott tűrni  köteles:  ezzel  ugyanis  az  ő  élete
        felett rendelkezne.  Így tehát  a természeti  állapot tér
        vissza azokra  a pillanatokra,  amíg  az  életek  közötti
        választás szituációja fennáll. Lélektanilag is ugyanerről
        van szó: az életösztön megnyilvánulásáról, amely áttörhet
        minden civilizációs korlátot; a túléléshez való sajátosan
        nem emberi  jogról (  amely az állatoknak is megvan  ). A
        választási helyzet  megszűntével lép be újra a jog, amely
        azonban  csak  kompetenciája  határait,  vagyis  a  jogos
        védelmi helyzet  feltételeinek meglétét  vizsgálja, s ami
        ott történt, nem értékeli.

        Budapest, 1990. október 24.
                                                Dr. Sólyom László
                                                    alkotmánybíró

        Dr. Szabó András alkotmánybíró párhuzamos véleménye

        1. A  meghallgatott szakértői  vélemények a halálbüntetés
        hatástalanságát, a  büntetési célok  beteljesítésére való
        alkalmatlanságát és  az ítélkezés  ingadozásaihoz képesti
        önkényességét  vizsgálták.  Véleményem  szerint  ezek  az
        érvek nem  ügydöntőek, mert  nem csak  a halálbüntetésre,
        hanem lényegében  minden más  büntetésre is  vonatkoznak.
        Tanulságuk azonban  az, hogy sem a hatásosság hiánya, sem
        a célra  való alkalmatlanság  sem az ítélkezés eltérései,
        ingadozásai   nem    kérdőjelezik    meg    a    büntetés
        létjogosultságát  általában.   Közismert  tény,   hogy  a
        büntetőjogi retorzió  nem képes lényegesen befolyásolni a
        bűnözés alakulását, mivel ezt alapjában véve a társadalom
        aktuális  állapota   határozza  meg.  Ebből  azonban  nem
        következik, hogy  a büntetések  hatástalansága,  a  célok
        beteljesítésére való alkalmatlansága, avagy az ítélkezési
        gyakorlat  eltérései  és  ingadozásai  miatt  le  kellene
        mondani  a   büntetésről  általában.   Nem   a   büntetés
        hatásossága, célbeteljesítő alkalmassága és egyöntetűsége
        a büntetésalkalmazás  alapja, hanem  az az  elv, hogy bűn
        büntetlenül nem  maradhat, illetve,  hogy a bűn büntetést
        érdemel. Ha  pedig ezek  az érvek  nem kérdőjelezik meg a
        büntetőjogi büntetést  általában, nem  kérdőjelezik meg a
        halálbüntetés létjogosultságát  sem.  A  büntetési  célok
        beteljesítésére való alkalmatlanság ezen az érvrendszeren
        belül csak  akkor tenné  kérdésessé a büntetések és így a
        halálbüntetés  alkotmányosságát,  ha  a  büntetési  célok
        alkotmányosan    meghatározottak    lennének.    Márpedig
        alkotmányosan legitimált büntetési célok nincsenek. Ehhez
        képest  a   halálbüntetés  -   mint   büntetési   nem   -
        alkotmányosságát, vagy  alkotmányellenességét egyedül  és
        kizárólag  az   dönti  el,   hogy  az   Alkotmány  hogyan
        szabályozza az élethez való jogot. Ezt pedig az Alkotmány
        8. §-a az állam által védendő és lényeges tartalmában még
        törvény   által   sem   korlátozható   alapvető   jogként
        definiálja.

        Amikor  tehát   az  Alkotmánybíróság   a   halálbüntetést
        büntetési rendszerünkből  kiiktatta, ezt nem büntetőjogi,
        vagy  kriminológiai   megfontolásokra   alapozta,   hanem
        egyedül és  kizárólag az  Alkotmányra. Fenntartotta a bűn
        büntetést érdemel  elvét, de  az állam  büntetéshez  való
        jogát  -   alkotmányos  jogállamhoz   méltóan  -  nem  az
        államhatalom korlátlanságából  vezette le.  A büntetéshez
        való  jog  nem  korlátlan.  Le  kell  tehát  mondanunk  a
        halálbüntetésről,  mint   a  korlátlan  hatalomból  folyó
        büntetési jogosítványról.

        2.   Az    Alkotmánybíróság   megállapította   határozata
        indokolásában, hogy  a Btk-ban  meghatározott  büntetések
        összefüggő rendszert  alkotnak, a halálbüntetésnek mint e
        rendszer egyik  elemének megszüntetése  szükségessé teszi
        az  egész   büntetési  rendszer  felülvizsgálatát,  amely
        azonban   nem    az    Alkotmánybíróság    feladata.    A
        felülvizsgálat  szükségességét   a  magam   részéről   az
        alábbiakban látom:

        - a  büntetőjog mai  rendszere -  függetlenül a szakértők
        véleményétől és  a büntetőjogelméleti magyarázatoktól - a
        halálbüntetést  a  büntetési  célokkal,  a  generális  és
        speciális prevencióval indokolja;

        - a  halálbüntetés  kiiktatása  a  büntetési  rendszerből
        tehát  szükségképpen   kihat  a   büntetőjog   társadalmi
        rendeltetésének Btk-ban adott értelmezésmódjára;

        - mivel  pedig  a  halálbüntetés  büntetőjogi  rendszeren
        belüli  indokait   a  büntetési  célokban,  a  büntetések
        célkövetésében  találta   meg,  ezeket  is  szükségképpen
        alkotmányellenesnek kell tekinteni;

        - a  büntetőjogi büntetést  nem szükséges  célkövetéshez,
        vagy célra  való alkalmassághoz kötni, hiszen attól, hogy
        nem hatásos,  vagy nem  teljesít be  célokat, alkalmazása
        még  szükséges,   igazságos  és  indokolt  lehet.  A  bűn
        büntetést  érdemel   elve  célkövetés,   hatékonyság   és
        hatásosság nélkül is teljesedésbe mehet;

        -  a   büntetőjog  társadalmi  rendeltetése  az,  hogy  a
        jogrendszer egészének  szankciós  zárköve  legyen.  Nincs
        önálló működési  terepe, mint egyéb jogágaknak. Ezért más
        a büntetőjogi  szankció, mint  az egyéb jogágak reparáló,
        helyreállító vagy  egyéb kötelességstatuáló  szankciói. A
        büntetőjogi szankció ezért büntetés, ezért hátrányokozás.
        Szerepe  és   rendeltetése  a  jogi  és  erkölcsi  normák
        épségének fenntartása,  amikor már  más jogági  szankciók
        nem segítenek;

        - a  jogépségi büntetésnek  szimbolikus funkciója  van: a
        büntetőjogi parancsokat  nem lehet büntetlenül megsérteni
        sem akkor,  ha okunk van rá, sem akkor, ha a büntetés nem
        ér el  semmilyen célt, vagy alkalmatlan meghatározott cél
        elérésére. A  büntetés célja  önmagában van:  a  jogépség
        nyilvános   deklarálásában,    a   célra    nem   tekintő
        megtorlásban;

        - a  célra nem  tekintő, szimbolikus,  jogépségi megtorló
        büntetés egyet  jelent az  arányos büntetés  elvével.  Az
        arányos büntetés  elve kizárja  a  célbüntetést,  mert  a
        célbüntetés nem  a tett súlyához való arányítást, hanem a
        célhoz mért  viszonyítást kíván meg és teszi lehetővé. Ha
        például a  nevelést, vagy  a kezelést tekintenénk célnak,
        súlyos bűncselekmény  elkövetése esetén  a neveletlenség,
        vagy gyógyíthatóság  a mérce, a viszonyítási alap, de nem
        a  tett   súlya.  A  tettes  személyiségállapota  viszont
        jogállamban nem  lehet a  büntetés  alapja.  A  jogépségi
        büntetés, a megtorló arányos büntetés sokkal humánusabb a
        látszólag humánus  nevelő célbüntetésnél, mert nem érinti
        személyiségemet, személyi  autonómiámat, és lelkiismereti
        szabadságomat. A  büntetőjogi  büntetéskiszabás  logikája
        nem cserélhető  fel a nevelés és a gyógyítás logikájával,
        ha meg akar maradni az igazságszolgálatás kereteiben;

        - az  arányos büntetés  elve azért  is egyedül lehetséges
        alkotmányos jogállami büntetés, mert egyedül ez fér össze
        a  jogegyenlőség  eszméjével.  Minden  egyéb  tekintet  a
        jogegyenlőtlenség deklarálása volna, hiszen szükségképpen
        az egyén valamilyen személyiségi állapotát, vagy státusát
        tekintené a  büntetés zsinórmértékének és nem a tettet. A
        halálbüntetés kiiktatása büntetési rendszerünkből azzal a
        paradox következménnyel  jár, hogy  a jogépségi büntetés,
        tehát a  megtorló büntetés eszméje nyer megerősítést. Nem
        a bosszú  aminek a  tálió elve  felel meg, tehát a szemet
        szemért, fogat fogért. A megtorlás történelmileg a bosszú
        racionalizálása és mértékletessége. Megtartja az erkölcsi
        felháborodást, mint motívumot, de mércéjéban mérsékletre,
        önkorlátozása,  méltó   és  megérdemelt   malum  okozásra
        késztet.  A   halálbüntetés  helyébe   lépő  legsúlyosabb
        büntetés lesz  ezentúl a  viszonyítási mérce.  A megtorló
        büntetés tiszteletben  tartja a  személyiséget, mert  nem
        vesz  át   sem   pszichoterápiai,   sem   gyógyító,   sem
        szociális- vagy lelkigondozó  szerepet, tehát nem kötelez
        büntetésként ezekre.  Ezek  a  funkciók  szolgáltatásként
        felkínálandók és  felkínálhatók a  büntetés  végrehajtása
        során.

        Az állam  büntetőhatalmának nincs  joga  életet  elvenni.
        Alkotmányos  jogállam   nem  akasztat!  De  joga  van  az
        alkotmányos  jogállamnak   a  jogépségi   büntetésre,   a
        megtorló, arányos  büntetésre. Arányos büntetést pedig ki
        lehet szabni  halálbüntetés nélkül is. Ahogy az emberiség
        lemondott  a   testcsonkító   és   testi   büntetésekről,
        lemondhat a halálbüntetésről is. Az arányos büntetés elve
        nem szenved  csorbát, ha  a deres  mellé  odahelyezzük  a
        bűnügyi múzeumokba a bitót és a nyaktilót is.

        Budapest, 1990. október 24.

                                                 Dr. Szabó András
                                                    alkotmánybíró

        Dr. Zlinszky János alkotmánybíró párhuzamos véleménye

               1. A halálbüntetés és az alkotmány szövege.

        A  halálbüntetés  alkotmányellenessége  szempontjából  az
        Alkotmány   8.  § (1)  pontja   és  az 54.  § (1)  pontja
        vizsgálandó, összhangban az Alkotmány egész szövegével és
        alapvető irányával.

        Az 54.  § (1)  pontjának   azon  kitétele, hogy  életétől
        senki sem  fosztható meg  önkényesen, nyilván  az  emberi
        jogok  deklarációjának  szövegét  vette  át,  és  mindkét
        szöveg arra  a helyzetre  nyert megfogalmazást,  amikor a
        jog még  ismeri a  halálbüntetést. Az  eleve  önkényes  a
        halálbüntetésre   vonatkozólag    az   Alkotmányból   nem
        vezethető le:  az Alkotmány  eredetileg a halálbüntetést,
        ha azt  törvény alapján  rendes bírói  eljárásban szabták
        ki, nem  tekintette önkényesnek.  ( Az Alkotmány  szövege
        amellett értelmileg  is pontatlan: nyilván nem lehetetlen
        valakit életétől  önkényesen megfosztani,  hanem tilos! )
        Az   utóbb  módosított 8.  § (1) bekezdés alapvető emberi
        jog korlátozását  törvény által  is tiltja: ha az élethez
        való jogot  alapvető jognak  ismerjük el - s Alkotmányunk
        kétségtelenül ezt teszi - úgy ez a jog nem korlátozható a
        Büntetőtörvénykönyv által.  Kérdés, hogy az élet elvétele
        annak korlátozását  jelenti-e. Minthogy  a  kevesebben  a
        több benne  van, és  a teljes  megfosztás  több,  mint  a
        korlátozás, ez megállapíthatónak tűnik.

                         2. Az élethez való jog.

        A  jog   azonban  nem   biztosíthat  végtelen  életet  az
        embernek. Célja  csupán olyan társadalmi rend megalkotása
        és fenntartása,  amelyben  az  egyén  a  többiek  sérelme
        nélkül   szabadon   kiteljesítheti   életét   és   emberi
        méltóságát. Az  emberi méltóság kiteljesítésében a szabad
        döntés erkölcsi  értékek elfogadására  és megvalósítására
        bennfoglaltatik. Minden olyan jogi korlát, amely erkölcsi
        döntéseket  közvetlenül  vagy  közvetve  rákényszerít  az
        emberre,  voltaképp   sérti  az  ember  méltóságát,  mert
        erkölcsi döntésének szabadságát, ezzel értékét kisebbíti,
        végső  esetben   megszünteti.  A   jog  tehát   az  ember
        szabadságának   lehető    tiszteletbentartásával    olyan
        együttélési normákat  állapít  meg,  amelyek  az  egyének
        közti súrlódásokat  hivatottak feloldani;  ugyanakkor  az
        egyén biztonságát  is szavatolni  törekszik, hogy  életét
        céljainak megfelelően  szabadon  alakíthassa.  Az  emberi
        szabadság  korlátja  ott  van,  ahol  e  szabadság  mások
        szabadságával ütközik.  Ha az  ember szabad döntése másik
        ember  élete,   méltósága  cselekvési   szabadsága  ellen
        irányul, a  társadalom, ezen belül az állam kötelessége a
        megtámadottnak segítség  nyújtása. Az  állam a jogrendben
        ezt a segítséget kilátásba helyezi, és egyúttal megtiltja
        a   támadással   vagy   fenyegetéssel   szembeni   egyéni
        védekezést ( legalábbis  igen szűk  határok közt  ad arra
        mentséget, mikor  a támadás  közvetlen és ameddig másként
        el nem hárítható ).

                       3. Az állam büntetőhatalma.

        Az állam  büntetőhatalma  arra  szolgál,  hogy  az  egyén
        biztonságát védje. Egyrészt azáltal, hogy a támadást vagy
        sértést  megtorolva,  a  sértőt  a  saját  állásfoglalása
        megváltoztatására  indítsa,   másrészt  azáltal,  hogy  a
        büntetéssel  fenyegetés  másokat  a  hasonló  sértésektől
        visszatartson,  végül   azáltal   is,   hogy   azokat   a
        helyzeteket, amelyekben  valaki élete és emberi méltósága
        fenyegethető,  megszüntesse,   minimumra  csökkentse.  Az
        állam büntetőhatalma  kétségtelenül korlátozza  az embert
        döntési szabadságában, tehát bizonyos fokig korlátozza az
        emberi méltóságot.  Egyúttal új erkölcsi pozitív döntésre
        is lehetőséget  ad azzal,  hogy a törvényesen kialakított
        normát szabadon el lehet fogadni, be lehet tartani, és az
        ilyen döntésnek  van erkölcsi  értéke. Mégis  tény,  hogy
        amint az emberi szabadságnak a társadalmi lét korlátja is
        ugyanakkor, amikor  előfeltétele is,  az államilag védett
        norma is  korlátja az erkölcsi értéknek és azért csak ott
        és annyiban  van helye,  ahol és  amennyiben  az  egyének
        életének, szabadságának  védelmében szükséges ( az életet
        itt   a    társadalmi    lét    összes    előfeltételeire
        kiterjesztetten   értelmezve ).    A   büntetés    tehát,
        álláspontom  szerint   és  szemben   dr.   Szabó   András
        párhuzamos  véleményében  kifejtettekkel,  csak  ebben  a
        célra irányított értelemben elfogadható, és indokoltságát
        veszti    azonnal,     amint    céljai    megvalósítására
        alkalmatlanná válik. A társadalom ugyanis végső soron nem
        jogosult az  egyén  erkölcsisége,  értékmegragadása  vagy
        tagadása felett ítéletet mondani.

                          4. Végkövetkeztetés.

        Minthogy  az   állam  büntetőhatalmának   értelmezése  az
        Alkotmánybíróság  tagjai   közt   sem   egységes,   ebből
        önmagából vagy  annak  korlátaiból  nem  vezethető  le  a
        halálbüntetés megengedhető vagy megengedhetetlen volta. A
        büntetőjognak véleményem szerint hallgatólagosan századok
        óta elfogadott  elve - alkotmányos elve - hogy a büntetés
        célja megelőző:  védett  társadalmi  értékekkel  szembeni
        támadások  visszaszorítását   szolgálja.  Csak   ott   és
        annyiban érvényesülhet,  ahol  e  céljának  megfelel,  és
        jogalapját veszti,  ha e  célt nem  tudja szolgálni, vagy
        csak  nagyobb   sérelem  árán   szolgálja,  mint  amelyet
        elhárít.

        A  halálbüntetés   általános  visszatartó   hatása  ma  a
        tudomány által  nem igazolható.  Akkor lenne  visszatartó
        hatása nagy valószínűség szerint a fenyegetett esetek egy
        részénél, ha  a büntetésre  a bűnös biztosan számíthatna;
        egy más  részénél akkor  sem, mert a halállal fenyegetett
        cselekmények  részben  indulat  hatására  vagy  elferdült
        hajlamok hatására  valósulnak meg. A bűnüldözés elégtelen
        hatásfoka  miatt   azonban  még   ott  sem  érvényesül  a
        visszatartó hatása,  ahol erre  lehetőség lenne;  és  nem
        igazolható, hogy  ezekben az esetekben más súlyos, de nem
        halálos fenyegetettség  a biztos  bekövetkezés esetén nem
        lenne   ugyanilyen    visszatartó   hatású.    Ebben    a
        vonatkozásban tehát  ma a halálbüntetés szükségessége nem
        igazolt, ezért  a halálbüntetés alkalmazása a törvényhozó
        hatalmi  döntésén   -  vagy  annak  fenntartásán  alapul:
        önkényes.

        Kétségtelen, hogy  a halálbüntetés  kizárja a bűnismétlés
        veszélyét. Ez  gyakori, tehát  a  halálbüntetés  bizonyos
        társadalmi  biztonságot   látszik  megvalósítani.   Ám  a
        bűnismétlés veszélye más eszközökkel is visszaszorítható;
        a bűnözés előfeltételeit közben a társadalom újratermeli;
        s a  halálbüntetés arról  tereli el  a figyelmet,  hogy a
        társadalom  az   előfeltételek   megszüntetésére   és   a
        biztonságos  együttélés  előfeltételeinek  megteremtésére
        nem fordít olyan gondot, amilyen szükséges lenne. Ebből a
        szempontból a  halálbüntetés fenntartása egyenesen káros,
        mert  leplezi   a   valóban   szükséges   állami   akciók
        elmaradását.  Amellett   a  halálbüntetés   a  -  bármily
        valószínű -  mégis esetleges  bűnismétlés  veszélyét  egy
        biztos életet megszüntető aktussal küszöböli ki, márpedig
        az élethez  való jog  alapvető jellegéből folyóan azt nem
        lehet korlátozni  vagy megszüntetni  vélt, de  nem biztos
        veszélyek elhárítása vagy inkább csökkentése érdekében.

        A bűnözőkkel  szembeni társadalmi  indulatok ma hazánkban
        sokszor  nyilatkoznak  meg  a  halálbüntetés  fenntartása
        mellett.  Ám  ezek  az  indulatok  sokszor  halállal  nem
        fenyegetett bűncselekményekkel szemben is megnyilatkoznak
        - halálos  gázolások miatt  is követelnek  adott  esetben
        halált az okozó fejére. Az Alkotmánybíróság azonban nem a
        társadalom előtt  keresi a népszerűséget, hanem szigorúan
        a jogrendszer  összhangját és  alkotmányosságát  hivatott
        biztosítani: az élet elvétele az állam által alkotmányunk
        szigorúan vett  szövege szerint  is tilos és a büntetőjog
        alkotmányos elveivel sem támasztható alá.

        Budapest, 1990. október 24.
                                               Dr. Zlinszky János
                                                    alkotmánybíró
          Dr. Schmidt Péter alkotmánybíró különvéleménye

          A  hatályos  Alkotmány  8.  és  54.  szakaszai  egymásnak
          ellentmondó   rendelkezést tartalmaznak. Míg az 54. § (1)
          bek. az élettől való önkényes megfosztást tiltja és ezzel
          nem helyezi  hatályon kívül  a halálbüntetés lehetőségét,
          addig az  időben   később  keletkezett 8.  § (2) bek. még
          törvények útján sem engedi meg az alapvető jogok lényeges
          tartalmának  korlátozását.   Ebből  már   levezethető   a
          halálbüntetés tilalma is.

          Az  Alkotmánybíróság   hatáskörébe  tartozik   ugyan   az
          Alkotmány  értelmezése,   de  az   egymással   ellentétes
          alkotmányi rendelkezések  feloldása már az alkotmányozási
          hatalommal rendelkező  Országgyűlés joga  és kötelessége.
          Ezt a jogkört az Alkotmánybíróság nem veheti át.

          Ezért  álláspontom   szerint  az  Alkotmánybíróságnak  le
          kellene szögezni  hatáskörének  hiányát  és  fel  kellene
          hívni   az   Országgyűlés   figyelmét   az   ellentmondás
          kiküszöbölésének szükségességére.  Mindez nem  zárná  ki,
          hogy      az      Alkotmánybíróság      állásfoglalásában
          felsorakoztassa  mindazokat  az  érveket,  amelyek  ma  a
          halálbüntetés ellen szólnak.

          Budapest, 1990. október 24.
                                                  Dr. Schmidt Péter
                                                      alkotmánybíró
            .